Könyvtár

A könyvtárban mindig csöndben kell maradnod, s a legnagyobb tisztelettel kell bánnod a könyvekkel, mert ha véletlenül nem így cselekszel akármelyik pillanatban lecsaphat rád a könyvtárosnő, Madam Irma Cvikker haragja…

Figyelem! A zárolt részre csupán tanári engedéllyel szabad a belépés, s néha még azzal sem. Ha belógni próbálsz és elkapnak könnyen meglehet, hogy másnap már a Roxfort Expresszen ülsz, és hazafelé utazol.

Gemma Jenkins

A tanár szavai nyomán nem lelkesedés, inkább halk belenyugvás maradt bennem, s így indultam el a könyvtár felé, mint akit lassan sodor a víz. A félhomályos termekben, ahol a régi kötetek pora is emlékeket lehel, úgy ültem le, mintha idegen parton vetődtem volna meg. Sötét varázslatok kivédése – a puszta szókapcsolat is hideg suhanással futott át rajtam, mint a szél, amely mindig visszahozza a múlt árnyait. Nem akartam tanító lenni, sem vezető: csak egy fáradt diák, ki túl sokat látott már a homályból. Korábban érkeztem, mint kellett volna, s a könyvtár árnyas csarnoka úgy fogadott, mint valami ősi, mélabús templom. Az asztalra gondosan sorba tettem az ötöd-, hatod- és hetedéves tankönyveket, vastag, komor köteteket, melyeknek súlyában nemcsak a tudás, de valami régi fáradtság is nehezedett rám. Aztán a polcok közé léptem, s ujjammal végigsiklottam a hideg, poros gerinceken, mintha szavak helyett a könyvek némaságát tapogatnám. Egy-egy kötetet kiemeltem, s ahogy kezembe vettem őket, úgy éreztem, mintha e lapok halk sóhaja az én csöndes, elnyomott gondolataimhoz társulna.
A polcok között bolyongva olykor meg-megálltam, s a magasból leomló fénycsíkban apró porszemek keringtek, mintha lassú, néma csillagok lennének egy magányos égen. Kezembe került egy régi kötet a pajzsbűbájokról, borítóján az idő repedései olyanok voltak, mint valami megőszült sebhelyek. Másutt a legendás párbajok történeteit lapoztam át, s a sárgult oldalak mintha halk figyelmeztetést suttogtak volna: minden védelem mögött ott rejlik a veszteség lehetősége. Lépteim visszhangoztak a kőpadlón, s közben arra gondoltam, vajon mit is adhatok majd tovább egy másik diáknak, mikor bennem is annyi a félszeg bizonytalanság, mint a lapok közé rejtett, sosem olvasott sor.
Szeptember másodikának délelőttjén különös csend ült a könyvtárra, olyanféle üresség, amely nem ijesztő, inkább balzsamos. Az ablakok mögött még nyárvégi fénnyel játszott a nap, de idebent csak szelíd árnyékok maradtak, s a hosszú asztalok türelmesen vártak, akár a meg nem érkezett társak után sóvárgó öregek. A pergamenek illata nehéz volt, a kötetek csukott lapjai mögött mintha valami szelíd szívdobbanás lappangott volna, amely csak akkor él, ha valaki felüti őket. Lassan végigsuhantam a sorok között, s úgy éreztem, mintha a könyvtár egész üressége engem nézne, engem hallgatna, s bennem keresné azt az alig pislákoló bizalmat, amelyért most mégis itt kell lennem.
Visszaültem az ablak melletti sarokasztalhoz, amikor kezem ügyébe került egy vaskos kötet, melynek sötétkék borítóján arany betűk hirdették: A Misztériumügyi Főosztály védelmének jelentősége. Ahogy fellapoztam, a lapok suttogva engedték ki maguk közül a rég leírt mondatokat, s én elmerültem bennük, mintha a tinta maga is egy másik világ kapuját nyitná meg. Az írás szigorú volt, fegyelmezett, mintha minden szava vaskos pillérként tartaná a mágikus társadalom rendjét. Olvasás közben a sorok közé lassan beszivárgott a gondolat: vajon mi mindent rejt, és mi mindent oltalmaz az a hely, amelyről oly keveset beszélnek nyíltan? S miközben a mondatok súlyát csendben magamra engedtem, a könyvtár üressége olyan volt, mintha minden árnyék összeesküdött volna, hogy jobban halljam a kimondatlan titkok neszeit.
Annyira magába szívott a könyv súlyos, titkokkal terhes sodrása, hogy lassan minden más elpárolgott körülöttem. Az idő puhán, hangtalanul omlott le a polcok közé, mint az őszi dér a fűszálakra, s én észre sem vettem, hogy nem vagyok egyedül a világban. Oldalról oldalra haladva úgy éreztem, mintha a betűk rejtett ösvényeket tárnának fel, s ezek az ösvények egyre mélyebbre vittek, messzire attól az egyszerű valóságtól, hogy valakinek tanítónak kellene lennem ezen az estén. Teljesen el is feledtem, hogy várnom kellene valakit, s hogy a könyvtár csöndjét talán más léptek is megzavarhatják bármelyik pillanatban.

William Ashford

Figyelmeztetés: káromkodás

Mikor a kedves tancsi bácsi odahívott magához, hogy akkor mi lenne, ha beváltanám azt a kiváló ígéretemet, amit tettem az előző év végén, - miszerint átenged éppenhogy, ha megígérem, hogy jövőre járok korrepetálásra, mert látja bennem a potenciált - akkor azért kicsit kiégtem. Természetesen év végén bármit is megígértem, ha arról volt szó, hogy átenged, ki gondolta volna, hogy ezt meg is jegyzi. Őszintén, én azt hittem, hogy ez csak ilyen jelképes dolog: én megígérem, ő elhiszi és mindketten úgy teszünk, mintha ez valóban így lenne, de tudjuk, hogy nem lesz belőle semmi. Ehhez képest most mégis rögtön megkeresett, hogy akkor ugye most már ideje lenne ennek nekiállni, mert az év végén jönnek a vizsgák és nem akarja, hogy megbukjak.

Oké, értem én, jófej, figyel rám, de neee mááár... Nem akarom ezt az extra órát, így is úgy érzem, hogy sokkal több mindenre járok, mint ami kényelmes volna nekem. De hát... Igen... Sajnos, sarokba vagyok szorítva, ugyanis a kedves bátyám valamilyen rejtélyes oknál fogva kiderítette ezt a kis történetet (a mai napig nem tudom, hogyan) és számon kérte rajtam, hogy hogy lehet ilyen eredményem. Hiába mondtam neki, hogy 1. bagoly mondja verébnek, 2. az idióta Connor miatt volt az egész, ha nem rakott volna ki a csapatból, akkor nem lett volna ez. Persze, ez nem hatotta meg és rendesen bezsarolt, hogy ha nem szedem össze magam, akkor beárul Jacknél és annak nem lesz jó vége. Ettől meg befeszültem, szóval muszáj volt valamivel visszatámadnom és egészen véletlenül addig kutakodtam, amíg ki nem derült, hogy a kedves bátyám éppen kísérletezgetne a gyógyszerével és kevesebbet vesz be, hátha azóta ennyi is elég. Olyan ideges lettem ettől, pedig már majdnem rosszul éreztem magam amiatt, hogy ennyit kutatok, de lehet, ő már nem is emlékszik, mennyire durva ingadozásai voltak. Úgyhogy szépen sakkban vagyunk tartva mindketten a másik által. Én például egyetemi haverját kértem meg, hogy diszkréten csekkolja a dolgot, de biztos vagyok abban is, hogy ő is rám állított valakit.

Ezek a gondolatok játszanak a fejemben, ahogy figyelem a még napos tájat egy folyosón lévő ablakból. Sokkal szívesebben lennék kint a többiekkel, odakint simogat még a napsugár, a tó felől érkező szellő pedig hűvösen érinti a napsugarak által hagyott érzetet. Képtelen voltam rávenni magamat, hogy elinduljak. Magam sem tudtam, miért pontosan. Dacból, hogy megmutassam Ashernek, hogy nem manipulálhatja végig az évemet és azt csinálok, amit akarok? Talán lefagyasztana a félelem, hogy mi történne a bátyámmal, ha tényleg nem szedné a gyógyszereket? Lustaságból, mert nem akarok megmozdulni? Szenvedés miatt, hogy ne kelljen tanulni már szeptember másodikán? Talán mind együtt...

Egy ideig el is bambulok abban, hogy a pázsiton gyalogló, ülő, szórakozó embereket nézem és arra vágyom, hogy én is ott lehessek. Olyannyira sikerül ez, hogy természetesen már akkor elkéstem, mikor innen felállok és valljuk be, annyira nem kezdtem el sietni, hogy beérjek a könyvtárba. Útközben megbeszéltem magammal, hogy azért illene kicsit legalább koncentrálni, mert gondolom, Ashford sem két kézzel integetve jelentkezett az ötletért, hogy korrepetáljon, pláne engem, illetve akkor hátha előbb végzünk. Vajon egyáltalán tudja, mit akar vagy hogyan? Remélem, nekem nagyon sok dolgom nem lesz.

Akárhogy is reménykedtem, hogy a könyvtárnak csak hűlt helyét találjam, az ajtaja ott magasodott előttem. Nagy levegőt véve léptem be a néma terembe. Nem a kedvenc helyem, igyekszem kerülni, amennyire csak lehet, nem is sokszor fordultam meg. A néni nevére sem emlékszem pontosan, ha megnyúznának se tudnám elmondani az egészet szerintem. A néma csend most fullasztónak hat. Sosincs kifejezetten sok zaj, de most az, hogy valószínűleg mi vagyunk Ashforddal az elsők, akik idén betették ide a lábukat, az rendesen rám telepszik. Olyan, mintha az egész helyiség figyelne és azt várná, hogy fog elsülni ez a kiváló korrepetálás.

Arra legalább jó, hogy megszaporázzam a lépteimet és gyorsan keressem Ashfordot. Francért kell így eltűnnie, de komolyan... Tuti, olvas valamit és jól elbújt hozzá! Nyilván öt perc után megtalálom egy olyan helyen, amit elvileg már megnéztem, csak nem elég alaposan. Teljesen őszintén, nem számítottam arra, hogy annyira csendben lesz, hogy nem hallom semmilyen neszezését a sarokról sem, mégis sikerült neki. Ahogy befordulok, látom, hogy ő sem vett észre. Kicsit sem, pedig az én cipőm biztosan minimálisan hallatszott. Egy jobb pillanatomban lehet, tudnám irigyelni amiatt, hogy így bele tud merülni egy könyvbe, de legalább nem tűnik fel neki, hogy kések... Erről eszembe jut, hogy milyen vicces lenne megvárni, hogy zavarni kezdje, hogy nem érkeztem meg vagy hogy megvárjam, hogy kiszúrjon, szóval vagy öt percig állok a szekrénynek dőlve, de nem, kicsit sem zavarja, hogy itt vagyok-e vagy sem. Lehet, zárásig is ellenne itt anélkül, hogy eszébe jutna a kis korrepetálás? Nem tudom hibáztatni, én is szívesen elfelejteném a dolgot. Sajnos, öt perc után ez a játék már nem izgalmas, úgyhogy inkább csak az asztalhoz lépek és levágom magam vele szemben, táskám le is csúszik a földre azonnal, mintha már egy betanult koreográfiát mutatna be ezekkel a mozdulatokkal.

- Hallod, már vagy egy éve itt állok, de úgy falod a sorokat, hogy ha fejen állok, se veszel észre! - köszöntöm mosolyogva. - Legalább valami izgalmasat olvasol? - oldalra döntöm a fejemet, hogy elolvassam a könyv címét, majd felhúzom a szemöldököm. - Hááát, ez lehet izgalmas, de lehet, hogy halál unalmas leírás az egész... - teszem még hozzá nem túl tapintatosan, pedig meglehetősen sokat olvasott már belőle, szóval számára annyira rossz csak nem lehet. Mindegy is, inkább gyorsan belenyúlok a táskámba és előveszem a tankönyvet, hogy aztán kérdőn nézzek a velem szemben ülő srácra. - Na, mi lesz ma, tanár bácsi?

Gemma Jenkins

Lassan emeltem fel a tekintetem a könyvből, mint akit a valóság lágyan, de könyörtelenül rángat vissza egy álomból, amelyet nem szívesen hagy ott. A könyvtár levegője mozdulatlan volt, akár a megfáradt délután, amely már csak a nap utolsó, borostyánszín sugarait vetette a lapokra. A papír illata, a por és a régi tinta halk, ismerős elegye körüllengett, mintha a múlt maga sóhajtana minden felütött kötetből. A fény megpihent a sorok között, óvatosan csillant meg az asztalon heverő tintatartón, s a szívem mélyén valami egészen furcsa, szelíd nyugalmat hagyott. Milyen különös, hogy egyesek nevetéssel törik meg a csöndet, míg mások abban találnak menedéket. Nekem ez a csönd mindig otthon volt: egy rejtek, ahol nem kellett szavakat választani, csak hallgatni, amíg a gondolatok elrendeződnek, mint őszi levelek a szélcsendben.
Gemma halk nesze mintha messziről érkezett volna, valahonnan a lapok közül, ahol még a szavak is suttogva élnek. Nem néztem fel rögtön; hagytam, hogy a csend még néhány pillanatig átöleljen, mielőtt a külvilág teljesen betörne közénk. Amikor végül lassan felpillantottam, tekintetem megakadt rajta. Ugyanaz az évfolyam, ugyanaz a kor, mégis mintha két külön világ határán ültünk volna. Ő az élő szó és mozdulat világa volt, én meg azé a hallgatásé, amely mögött mindig egy kicsit több fáradtság és óvatosság lapult. Aztán eszembe jutott, miért is vagyok itt: tanítani, magyarázni, segíteni valakinek, aki igazából erre nem vágyik. Ami azt illeti, én sem. És vajon meg lehet-e tanítani valakit arra, amihez az ember maga is még csak tanulja a bátorságot?
A könyvtár levegője lassan mozdult körülöttünk, mintha még a por is hallgatni próbálná, mi történik. Az ablakokon átbeszűrődő, tompa, őszi fény megpihent a könyvek szélén, s minden aranyszegélyes betűről úgy verte vissza magát, mintha azok valaha kimondott, de elfeledett gondolatokat őriznének.
- Szóval, sötét varázslatok kivédése - mondtam végül halkan egy gyors torok köszörülést követően, mintha a tantárgy neve is félne megzavarni a könyvtár áhítatát. A hangom idegenül csengett ebben a térben, ahol eddig csak lapok és lélegzetek beszéltek. - Fawcett nem igazán fejtette ki, hogy miben is kellene neked segítenem, szóval gondolom ez valami béna kísérlet arra, hogy barátkozzunk össze, vagy passz. Mi vagyunk a pásztor elveszett juhai, akiket meg kell téríteni, de hidd el, hogy nem igazán érdekel, mit vár tőlem. Ne bukj meg, mert akkor engem is szívatni fog. - A mondatok keményebbek lettek, mint ahogy szántam őket; rideg élek, amikkel talán csak magamat akartam védeni. Csak lapoztam a könyvet, és hagytam, hogy a pergamen halk zizegése elfedje a bennem motoszkáló feszültséget.
- Mivel van leginkább problémád? - a könyv szélére pillantottam, a betűk apró, fekete serege mintha visszaszivárgott volna a gondolataimba. Olyan érzés volt, mintha még mindig ott lebegnék valahol a lapok és a valóság között, és csak próbálnék kapaszkodót találni ebben az egész emberi zajban.
Talán tényleg jobb lenne, ha nem szólnék feleslegesen. Ha csak magyaráznék, mint egy jól beprogramozott tanársegéd, és hagynám, hogy a mellette megülő csend befolyjon a mondatok réseibe.

William Ashford

Figyelmeztetés: káromkodás

Még látom a tekintetén, hogy nem itt van. Szemei mintha egy teljesen másik világban ragadtak volna, mintha most keltettem volna fel egy édes álomból. Néha irigyelem azokat az embereket, köztük Ashfordot is, akik képesek így elmélyedni akár csak egy könyvben is. Nekem mindig is nehezemre esett bármire hosszabb ideig odafigyelni és nem azért, mert figyelemzavaros lennék, egyszerűen csak nagyon kevés dolog köt le annyira, hogy elmélyüljek a témában. Szomorú, de így van.

William Ashford. Hét éve koptatjuk a padokat közösen, mégis... Pár közös feladaton vagy programon kívül annyira nem érintkeztünk egymással. Más világok vonzottak minket: amíg én nehezen tudtam őt elképzelni, hogy bármelyik hangos, sok emberes bulira eljöjjön, ő biztosan nehezen látott engem egy csendes zugban hosszabb ideig egy helyben és legfőképpen csendben megmaradni. Amíg ő a csendet és néha a magányt és a könyveket választotta menedékül, én a társaságot és a zajt, hogy gondolataim mindig ki legyenek töltve, ne kelljen felesleges köröket futnom magammal.

Majdnem biztos voltam abban, hogy idegesítőnek gondol. Alsó hangon. De lehet, lenézett a teljesítményem miatt is, elvégre hozzá képest negyedannyit sem teljesítettem és még látszott is rajtam, hogy annyira nem mozgat meg se a tanulás, se az eredményeim. De valójában sosem tudtam, mit gondol rólam és eddig a pillanatig, amíg kettesben nem maradtam vele, nem is igazán érdekelt. Igazából kifejezetten most sem mozgat meg, hogy mit gondolhat rólam, de átsuhant azért egy pillanatra, ahogy végig pillantott rajtam. Meg hát, valljuk be, ki tudja, meddig, most együtt kell dolgoznunk, nem árt, ha ezt nem gyűlölködve kell megtennünk.

- Barátkozni? - nézek rá meglepetten. - Félre ne érts, nem kiváló személyed ellen, de nem hiszem, hogy ilyen szándéka lett volna. Vagy Fawcett mióta barátkerítő másodállásban? - nevetek fel a gondolatra, de csak halkan. - Tesóm, elhiheted, hogy rohadtul nem tervezek megbukni, de ez kötelező lett számomra - sóhajtom kevésbé jókedvűen. Legalább ő sem túl lelkes, az fél siker. Kicsit tartottam attól, hogy túlságosan megjön a kedve az egészhez és akkor itt órákon keresztül kell majd szenvednem, de így talán jobb. Cserébe a kérdésére azonnal rá tudom vágni a választ.

- A retkes elmélettel... - morgom. - Bármelyik része igazából... Nem tudok leülni bemagolni ezt a sok szart... Gyakorlattal sokkal jobban tudok tanulni... Nem működik az, hogy olvasgatok, jegyzetet meg nem vagyok hajlandó készíteni egyszerűen... Tudom, nem vagyok egy egyszerű eset, de neked biztos vannak kreatív ötleteid arra, hogyan lehet még tanulni azon kívül, hogy leülök a seggemre és addig nem állok fel, amíg meg nem tanultam, mert ez nem működik... - sóhajtok egyet, már most belefáradtam a tanulásba, pedig még el sem kezdtük. Azért kíváncsian nézem őt, mégiscsak jól jönne az idei évre, ha legalább valami tanulás technikát tudna javasolni.

Gemma Jenkins

Nem is tudom, mit vártam Gemmától; talán azt, hogy támadó lesz, vagy türelmetlen, vagy hogy a nevetése éles lesz, mint egy penge a csönd ellen. De most, ahogy beszélt, s a mondatai körül apró, bizonytalan árnyékok mozogtak, mintha egy pillanatra közelebb lépett volna ahhoz a világhoz, ahol én élek. Nem a zajhoz, nem a felszínen kavargó mozdulatokhoz, hanem a gondolatok csendes, mélyáramú folyamához, amit legtöbben inkább kikerülnek.
Ahogy nézem Gemmát, valami lassú, kesernyés felismerés émelyít végig bennem: mint amikor az ember egy gyönyörű, de meg nem becsült könyv sarkát látja elnyűve, és tudja, hogy nem a világ tette tönkre, hanem a gazdája nem vigyázott rá eléggé. És ezt nehéz kimondani, pedig a gondolat ott motoz bennem, amióta Fawcett rám sózta ezt az egészet. Barátkozni… más okot esküszöm nem látok.
- Tudod… - kezdem lassan, mintha a szavakat óvatosan kellene leemelnem valami poros polcról - van valami, ami mindig is zavart veled kapcsolatban. Nem az, hogy hangos vagy, nem az, hogy nevetésből élsz, és nem is az, hogy gurkóként pattogsz a világ és önmagad között. Hanem az, hogy mintha semmit nem tennél a saját jövődért. - Lassan fújom ki a levegőt, hagyva, hogy a könyvtár csendje puhán felfogja a mondat élét. - Ebben az iskolában mindenkinek van rendetlenség a fejében. Mindenkinek vannak gyenge pontjai. De a különbség ott kezdődik, hogy ki az, aki megpróbálja elsimítani őket. Te meg… mintha csak sodródnál. Mintha azt hinnéd, majd valaki más úgyis megoldja helyetted. Vagy hogy nem számít, mi lesz akkor, amikor már nem elég átcsúszni egyik évből a másikba. - Elfordítom a tekintetem, hogy ne ütközzön össze fájdalmasan az övével. A fény közben lassan átsiklik a könyvgerinceken, mintha mindegyik ítéletet mondana ránk. - És akkor jön a korrepetálás. Más ideje. Az enyém. A tanáré. A rendszeré. Mert valamiért mégis számít, hogy megállod-e a helyed. És értem én, hogy nem mindenki szeret jegyzetelni. Én se szerettem volna, ha a világ úgy esik a nyakamba, mint valami ólomköpeny. De végül… el kellett kezdenem tartani magamért a felelősséget. Szóval igen, a korrepetálás időrablás. Nekem is. Mert az én óráim sem végtelenek, és nem hiszek abban, hogy mindenkinek a keze alá kell tolni egy mankót. De itt vagyok, mert azt mondták, segítsek és mert talán van értelme annak, ha valaki végre elmondja neked: amit kihagysz, azt senki nem fogja később bepótolni helyetted.
A csend lassan ereszkedik közénk, s közben valami egészen finoman megmozdul bennem: nem bosszúság ez, hanem annak a reménye, hogy talán mégis érdemes volt kimondani mindezt. A levegőben megbújik a pattanásig feszített véleményem, vélhetően keveredik az ő visszavágásával. Lehajtom a fejem, mintha a saját gondolataim ködén próbálnék átnézni, és érzem, hogy minden szó, amit keresek, valahol félig elfolyik bennem, mielőtt megfognám. Hiába kutatom át magamban a titkos ösvényeket, ahol néha feldereng egy-egy megváltó gondolat - most üresek, szárazak, mint szeptember végén a fák között sodródó árnyék.
- Nincsenek csodáim, Gemma. Ez a tanulás. - Így, ebben a kopott, szürkés fényben. Nem születik hozzá dallam, nincs benne semmi varázslókról szóló pátosz, csak a makacs, kicsit keserű, de mégis saját erő. Néha csíp, mint a hideg reggel, néha úgy érzed, hiába ülsz ott órák óta, a fejedben csak lusta körökben jár a semmi. Én sem tudok mást mondani. Nincs kerülőút. Csak a kitartás van, az a halk, egyszerű mozdulat, amikor újra leülsz, újra kinyitod a könyvet, és bízol benne, hogy a mai sor talán egy árnyalattal könnyebben enged, mint a tegnapi. Minden más csak édesre festett menekülés.

[William Ashford]

 

Hallgatjuk a csendet, megfulladunk benne

Mind a ketten tudjuk,

Hogy el van ez már cseszve

Címzett: William Ashford

TW: káromkodás, gyerekkori traumák, diszfunkcionális család

Mind a ketten némán meredünk egymásra. William szemeiben látok valami elgondolkodást, fátyolos tekintete engem néz, s egyszerre érzem úgy, mintha meg akarna fejteni és érzem azt, hogy közben a gondolatai messzire repítik és egyszerre három gondolatmenetet vezet a fejében. Egy pillanatra gyengének érzem magam itt: ez a hely az övé, ő tartozik ide, ő nyer erőt a könyvekből, míg én idegenként kényelmetlenül feszengek a konok hallgatás és súlyos papírtömegek között, melyek mintha már rég elfordultak volna előlem, mikor úgy döntöttem, nem én leszek az, aki a kezembe fogja őket és nem én leszek az, aki átadja a lelkét is a papírokra vetett soroknak. Ez nem én voltam, csak nagy ritkán, ez William volt, s furcsamód olyan érzésem támadt, mintha a könyvek áhítoznának érte, hogy kitüntesse őket végtelennek tűnő figyelmével. Nem voltunk egyformák és ez egyszer most rendkívül feszélyezett. Nem voltam hazai pályán úgymond, nem tudtam védekezni, mert a szavaim is mintha sokkal kevésbé lettek volna hatással. Mintha a könyvek ősi, titkos és magasztos ereje elvette volna a szavaim varázsát, lecsupaszították volna őket és nem maradt volna más belőle, mint a máz nélküli, üres valóság. Ez pedig megrémisztett, hiszen ez volt minden, amit fel tudtam volna mutatni, amivel védekezhettem volna, amivel elbújhattam volna. Mert míg Ashford a könyvei között bújt el, addig én a szavaim mögött, s most úgy éreztem, ellenem fordítja a saját erőmet, miközben ő ereje teljében, teljes védelemmel ült előttem. Nem tetszett.

Ettől függetlenül nem voltam hajlandó megfutamodni, ennél azért keményebb fából faragtak és hiába láttam a tekintetében feltűnő keserű érzést, akkor is nyugodtan pillantottam bele zöld szemmel az ő zöldesbarna tekintetébe. Fáradtságot, rettenetes fáradtságot láttam benne. Talán ezt okozza a túlzott bölcsesség? Idő előtt elfárad az ember, túl sokat tud, túl sokat cipel. Habár a súlyból nem gondolom, hogy nekem ne járt volna ki, nem szeretem mutogatni, mi van a felszín alatt, egyszerűbb örök vidámságot és felhőtlenséget sugározni. Elvégre ha nincs baja az embernek, nem kell kérdésekkel számolni, meghallgatni meg bárkit szívesen meghallgatok bármiről, amíg nem kérdez vissza. Tekintetében mintha egy leheletnyi él is megcsillant volna: egészen biztos voltam abban, hogy nem akar itt lenni velem és a hozzáállásom is zavarja. Én is félnék Ashford helyében egy magamfajtától: olyan volt ez, mint amikor megpróbál az ember segíteni valakinek, aki nem akar segítséget elfogadni, tulajdonképpen ez történt. Makacsságom és önfejűségem még mélyebbre vájta a kettőnk között lévő szakadékot, mely úgy tűnt, soha nem is volt áthidalható.

Végtelennek tűnő idő után, mely fullasztóan hatott rám itt a súlyos és vaskos könyvek és porszag között, William mégis megszólal, pedig azt hittem, megint szólnom kell, hogy térjen vissza közénk. Bár eljátszottam a gondolattal, hogy csak nézzük egymást, amíg meg nem unjuk, de most mégis magához ragadja a szót. Vártam az élt a mondandójában, hogy elmondja, egy rakás szerencsétlenség vagyok, szedjem össze magam, ő nem fog semmit tudni tenni értem. Vagy őszintén megmondja, hogy nem tudja, mit keresek itt hét év után és hogyan jutottam el idáig. Vagy a fáradtságot sem veszi, hogy kifejtse a véleményét, úgyis felesleges és csak belekezd egy anyagrészbe. Lehet, az lett volna az legegyszerűbb, William. Megkönnyítetted volna mindkettőnk számára ezt az elbaszott helyzetet és nem löktél volna mindkettőnket bele egy olyan sötét ismeretlenbe, amiből nem tudom, ki tudunk-e jönni ugyanúgy, mint előtte.

Lehet, hogy ha élesebben fogalmaz, kevésbé fáj. Lehet, hogy ha lebaszna, elhordana mindennek, könnyebb lett volna. Akkor elővehetem a védekező énemet, visszatámadhatok, én is elmondhatok pár fájdalmas igazságot vele kapcsolatban és akkor készen is vagyunk. De nem, neeem… ő óvatosan közelít, szelíden, mintha attól félne, hogy a fűben halkan közeledő kígyó belemarna a békésen pihenő holló szárnyába. Lehet, nem téved. Lehet, így lett volna. Ezzel viszont teljesen lefegyverez. Automatikus válaszom lenne, hogy nem tud rólam semmit, mit pofázik?! És mégis... Nem tud rólam semmit, mégis átlát rajtam. Hogy? Először azt hiszem, hogy a szavai végleg elmélyítik a kettőnk között tátongó szakadékot, de nem, nem ez történik. Mintha a világ is visszafojtott levegővétellel várná, hogy mi is fog történni, mintha rajtam múlna, hogy összeomlik itt az egész vagy mégsem. Lehet, Ashford valami gúnyos megjegyzést, fájdalmas megszólalást, védekezést, heves reakciót vár tőlem, de nem. A stílusa teljesen elveszi ezt a lehetőséget és akármennyire is fáj, amit mond, akármennyire is igaz, minden egyes kibaszott szótag, ami elhagyja a száját, nem adom meg neki a fensőbbség hatalmát. Nyugodtan nézek a szemébe, én akkor sem szakítom meg a szemkontaktust, mikor ő igen. Végig őt nézem, mélyen, áthatóan nézek a szemeibe. A legrosszabb az egészben, hogy tudom, nem azért mondta el ezeket, hogy domináljon felettem, hanem mert ő ezt a gondolatmenetet végig futtatta a fejében és meg akarta osztani. Még egy halvány, kissé fáradt mosollyal is megajándékozom, érezze csak a törődést. Ez nem éles, nem széles, nem kirívó, nem hangos (ha egy mosoly lehet hangos), ez csak egy egyetértő mosoly részemről. Igaza van. Teljes mértékben. Nem csak velem kapcsolatban, hanem azzal is, hogy elfecsérlek egy csomó időt magammal kapcsolatban is és mindenki más idejét is húzom, pedig nem érdemlik meg. Jelen esetben William nem érdemli, hogy velem kell szenvednie, de hát most ez van éppen.

Gondosan formálta meg a szavakat a fiú, nem mondott többet, mint kellett, de kevesebbet sem és bár szavai éle régen elveszett a kettőnk között lévő távolságban, testem mégis felsikított a sebektől, melyeket felnyitott, melyekkel áthatolt a védelmemen. El kellett ismernem, rendkívül jól csinálta, nem számítottam rá itt és most. Ahogy tudatom felfogja puha köntösbe bujtatott szavait, már rengeteg apró vágást ejtett rajtam. Igaza volt: hangos voltam, hogy még véletlenül se hallgassam a saját gondolataimat, nehogy lerántsanak. Nevetésből éltem, mert a vidámság rendkívül jó álruha, biztonságot nyújt és elrejt a kíváncsi tekintetek elől. Nevetésből éltem, mert az feledtette velem a valódi problémákat és a valódi eseteket, amelyekkel foglalkoznom kellett volna. És hogy miért pattogok önmagam és a világ között? Talán William nem értheti, talán mégis. A muglik és varázslók között is nehéz lenne lavírozni, az sem segít, hogy a családban ketten vagyunk összesen varázserővel rendelkezők. Hogy tudnám elmagyarázni neki, hogy hiába szeretnék teljes jogú tagja lenni a varázslói társadalomnak, sosem leszek rá képes? Nem csak azért, mert túl későn csatlakoztam az egész világhoz, hiszen rendkívül jól tudok alkalmazkodni, hanem azért, mert bár a háromnegyed évet itt töltöm, mégis érzem, hogy kicsit mindig kilógok. Nem tudnám megfogalmazni, olyan volt ez, mint egy nagyon vékony, átlátszó hártya, mely nem engedett teljesen magamba szívni a világ adta lehetőségeket. Hogy ez magamra akasztott hártya volt, családi örökség, mugli örökség vagy egyéb, azt nem tudtam volna megmondani, de nem is volt lényeg. Én éreztem ezt, tudtam, hogy így van. Hogy magyaráztam volna el neki, hogy a családi örökségem miatt is pattogtam a két világ között? Hiába voltam itt többet, hiába szerettem volna, ha ide tartozom, mégis nyaranta hazamentem, mégis otthon visszacsúsztam abba a gödörbe, magamra raktam azokat a láncokat, amelyek sosem fogják hagyni, hogy a társaim közé tartozzam. Hogy magyarázhattam volna el Ashfordnak az elmúlt hét évet, hogy egyre inkább úgy érzem, hogy főleg rajtam múlik az, hogy bizonytalanul lavírozunk otthon a biztonság és a teljes szétesés között? Hogy akármennyire is önző és fájdalmas kijelenteni, de úgy érzem, visszatartanak, lefognak, lassanként felemésztenek? Hogy eddig Jacken múlott főleg a legtöbb, de egyrészt ő csak a legális ügyletekben vett részt és összetartotta a családot, mint morális iránytű és pénzügyi vezető, közben Ashsel közösen nyaranta próbáltuk megteremteni számukra azt a biztonságot a környező veszélyekkel szemben, amire szükségük volt, amíg nem voltunk otthon. Hiszen Ryan túl heves ember, ő csak rombolta ezt, Sammy meg... Sammy. Ő túl ártatlan, őt óvni kell, ő törékeny. Bárcsak én is lehetnék törékeny, bárcsak engem is óvni kéne és nem én lennék az, akit századjára is kiraknak a frontvonalba. Mert akármennyire is úgy tűnik, hogy Asherrel ketten intézzük ezt, éreztem rajta, hogy szépen-lassan távolodik ettől az egésztől, hogy teljes jogú tagjává váljon a varázslóvilágnak. Én meg egyedül maradok, kettészakadok a két világ között, mert nem hagyhatom magára a családunkat, emiatt nem maradhatok ott, ahol szeretnék. Hogy mondhatnám meg az előttem ülő fiúnak, hogy igaza van, jól látja, régen feladtam azt, hogy kezdek magammal valamit és egyre kevésbé látom, hogy lenne jövőm közöttük, mert valakinek otthon is rendet kell tennie, amíg az öcséim fel nem nőnek teljesen? Talán utána is, nem tudom, bizonytalan. Hogy mondjam el neki, hogy nem érzem úgy, hogy hosszútávon viszem valamire? Hogy a nagybátyám vallomása is csak azt erősítette bennem nyáron, hogy ugyanolyan drogos, alkoholista és lecsúszott emberként fogom végezni egy elcseszett város elcseszett negyedében és senki nemhogy emlékezni nem fog, el is akarna felejteni?

Hogy mondjam el ezt mind neked, William? Hogyan? Hát, sehogy. Hiába tapintasz rá a lényegre, hiába látsz át rajtam valahogyan, nem tudom és nem is akarom elmondani neked ezt. Mert nem beszélek erről se veled, se Tetsuyával, se azzal a szerencsecsomag családommal. Tudod, mi a különbség közted és azok között, akik elvileg szeretnek és törődnek velem? Te voltál elég bátor, hogy a szemem közé mondd az igazságot, még ha fájdalmas is. Lehet, pont azért, mert nem törődsz az érzéseimmel, bár hosszútávon a szembesítés jobban megéri. Biztos vagyok benne, hogy ők is látják ezt, mégsem mondják el nekem, ködösen fogalmaznak, utalgatnak, én meg sikamlós vagyok, mint a kígyó, nem véletlen vagyok a Mardekárban, és direkt nem úgy értem, ahogy akarják, ők meg úgy tesznek, mintha ezt nem látnák. Így megy Jenkinséknél a dolog, ha rólam van szó. Máskor keményen és őszintén megmondjuk a tutit, itt mégis tojáshéjon lépdelünk, de nem tudom megmondani, miért. Talán a családtagjaim is tudják titkon, hogy egy rossz szó és átesem a másik oldalra és lezuhanok a mélybe, ahonnan nem tudnak majd kiszedni már. Vagy csak gyávák, mint én, az is lehet.

Tekintetem újra fókuszál, ahogy kiszakadok a véres, drogos, önpusztító, agresszív, félelmetes, fenyegetésekkel teli emlékekből és bár nem szakítottam el a pillantásomat Ashfordétól, azért most láthatja, hogy visszatértem. Szerencsére a kezem az asztal alatt pihent éppen az ölembe, így teljes nyugalommal marhatok bele a combomba, hogy fókuszált is maradjak. Nem szabad teljesen eltűnnöm a mocsárban, hát, azért vagyok hangos és nevetek élesen, hogy eltűnjön ez, most nem hagyom, hogy belelökjön pár jól célzott mondattal. Abban legalább egyetértünk, hogy nem hiszünk abban, hogy mindenki alá kell a mankó, itt kap egy bólintást is. Szerintem sem, sőt, én keményebb leszek: nem mindenki érdemli meg, hogy mankót kapjon. Ez vagyok én. Ha bármit letettem volna az asztalra, talán, de így annyira sem. Akartam-e vajon bepótolni azt, amit kihagytam? Magam sem tudtam, sosem gondolkodtam ezen, nem is most fogom elkezdeni, ez így is túl sok volt. Érzem, hogy a testem továbbra is sikít, viszket, menekülni akar, kényszerítem a pillantásomat egy újabb erős karmolással a combomba, hogy maradjon, ne keressen kiutat a helyzetből, most nem.

Ha lehet, még súlyosabb a csend kettőnk között, de az ajkamon továbbra is az előző mosoly játszik, a tekintetemet az övébe fúrnám, ha lenne mersze belenézni a szövege után az enyémbe. Mi van, Ashford, nem mered felvállalni magadat ezek után?! De nem mondom ki, csak gondolom és közben rettegek, hogy most is átlát rajtam és végigköveti velem azt az utat, ami az elmúlt egy-két percben kísértett. De hát ez lehetetlen, nem? Nem láthat bele a fejembe, nem láthatja a képeket, amelyek megjelentek előttem, a válaszokat, amelyek sosem fogják elhagyni a számat, ugye? Biztosan nem. Az katasztrófa lenne neki is, de főleg nekem. Teljes mértékben ignorálom a mondatát azzal kapcsolatban, hogy semmi csodája nincsen, én azért nem tettem túl magam ilyen gyorsan, túl mélyre szúrt. S bár válaszolni, reagálni nem úgy teszem, amit várna: se nem hagyom faképnél, se nem szidom, se nem vágok vissza, semmi ilyesmi, a mosolyom mellett még egy elismerést kap, hogy vette a fáradtságot és elmondta ezeket, melyeket a hozzám legközelebb állók sem mertek eddig, hiszen hiába voltam ezzel tisztában teljesen én is.

- Tudom, hogy így van, mindig is tudtam... Igazad van, William... - válaszolom röviden neki, ezzel egy pillanatra megpendítem a körénk telepedett feszült húrokat. Szomorúan zengenek kicsit, nem erre várt volna talán? A feszültség kicsit átalakul fásult beletörődésbe, elfogadásba és kíváncsian mereszti láthatatlan szemeit a fiúra, hogy mit kezd ezzel. Elismertem, amit mondott, ezzel pedig olyan gátat bontott le, ami eddig nem történt meg: hiszen amíg nem szembesítenek vele, ignorálhatom, kikerülhetem, hiába tudom, hogy igaz, de ha már kimondta a szavakat, összeállt a valóság, ott villogott, vibrált előttem, körém állt, kikerülhetetlen lett. Nem tudok elsétálni többé mellette vagy nagyon kell koncentrálnom, hogy teljesen figyelmem kívül hagyhassam. Tudom, hogy arra vár, hogy tegyek hozzá valamit, amivel megmutatom, melyik irányt választom, de azzal túlságosan sokat mutatnék magamból, ami nem szokásom, így a kerülést választom, a hárítást, a menekülést és az elbújást. Visszapasszolom neki a labdát, elterelem magamról a figyelmet, az szinte mindig működött eddig. Pillantásom kicsit megvillan, előredőlök kicsit, felkönyökölök az asztalra, államat az ökleimen pihentetem, ahogy titkokként suttogom a folytatást.

- Egy dolgot nem értek csak az egésszel kapcsolatban... Miért zavar ez téged egy kicsit is? - kérdezem tőle teljesen őszintén. Nem mintha az elmúlt hét évben egyszer is kimutatta volna érdeklődését szerény társaságom iránt, így kicsit idegenül hat ez a kifejezés vagy az, hogy ezen egyáltalán gondolkodott. Tényleg érdekel, hogyan jutott el idáig, hogy ezt megfogalmazza, addig sem méreget éles tekintetével, nem mar még mélyebbre a sebekbe, amiket felnyitott pár mondattal. Addig is talán össze tudom kaparni magamat, hogy visszataláljak magamhoz.

THE ART OF NOT BEING SEEN
2005. OKTÓBER 10. 19:49



HAZEL C. BAIRD

TW: csúnya beszéd

A folyosó kövei tompán koppannak a talpad alatt, ahogy a könyvtár felé tartasz. Késő van, a kastély ilyenkor már elcsendesedik, csak a fáklyák zizegnek a huzatban, meg néha egy-egy páncél nyikkan egyet, mintha direkt rád akarna ijeszteni. A talárod zsebébe csúsztatod a kezed, ujjaid a pálca köré záródnak. Nem idegességből. Inkább megszokásból.
A Zárolt Részleg képe újra és újra bevillan. Az elválasztó kordon. A tompa, elnyelt fény. A könyvek, amik nem akarnak megtaláltatni, mégis magukhoz hívnak.
Kell az a könyv. Nem heccből, nem bizonyítási vágyból. A Desoriento nem fog magától összeállni a fejedben, hiányzik egy darab a kirakósból, és abban egészen biztos vagy, hogy nem a tananyagban fogod megtalálni.
Felmerül benned a hamis engedély gondolata, de azonnal el is veted. Már bepróbálkoztál vele nemrég, és nem akarod sűrűn eljátszani ugyanazt a trükköt. Madam Cvikker nem hülye, és nem is érné meg magadra haragítanod. Szóval marad a sunnyogás.
Végigpörgeted a lehetőségeket. Figyelemelterelő bűbáj a folyosón. Egy elszabadult tintapaca a könyvtárban. Vagy egyszerűen csak megvárod, hogy a könyvtár ajtajai rád záródjanak. Túlságosan is tartasz attól, hogy valamelyik buzgómócsing szellem jelentést tenne. Más megoldás kell.
Belépsz a könyvtárba. A levegő poros és papírszagú, az a nyugodt, nehéz illat, amitől mások álmosak lesznek, te meg furcsa mód éberebb. A lámpák sárgás fénye tócsaként ül az asztalokon. Pár diák még bent van, penna serceg, lapok surrannak, valaki halkan köhög.
Automatikusan a megszokott asztalodhoz mész a hátsó sarokban. Ledobod a táskád, előveszel pár teljesen ártalmatlan könyvet. Díszletnek tökéletesek.
- Mr. Holloway - megtorpansz. - Egy óra múlva záróra - folytatja Madam Cvikker, fel sem nézve az előtte tornyosuló pergamen kupacból. - Ne feledje!
- Igenis, asszonyom - feleled udvariasan, talán egy árnyalattal túlságosan is készségesen.
A nő végigmér, aztán bólint, de a tekintete egy fél másodperccel tovább marad rajtad, mint az kényelmes lenne. Aztán elfordul, hogy lecsesszen egy elsőévest túl hangos lapozásért. Elhúzod a szád. Ma aztán rohadt morcos. Kinyitod az egyik könyvet, hogy olvasást színlelj. Egy óra. Kihez siet ennyire? Igazak lennének a pletykák, hogy ő és Friccs… - elképzeled őket egy röpke pillanatra, amitől hányinger tör rád. Talán csak érzi, hogy valami nem stimmel velem. Vagy csak szimplán túlparázom a dolgot? Meglehet.
Az ujjaddal lassan dobolni kezdesz az asztalon. Nincs sok időd, és ezt erősen számításba is veszed. Ha tényleg ma akarok besurranni, akkor kurvára okosan kell csinálnom.

Megjegyzés: Gemmával és a Staffal egyeztetve indult ezen a helyszínen új játék

[1. FEJEZET]

1. FEJEZET

A TITOKZATOS MR. HOLLOWAY

There is a charm about the
forbidden that makes it
unspeakably desirable.
- Mark Twain

2005. október 10.

Hazel C. Baird sok dologra szerette volna tudni a választ, például, hogy melyik almából legfinomabb a pite, miért nem szerették a szülei, de talán a legfontosabb: miért esett le ma is Lark Montague a lépcsőn? Hazel úgy látta, mintha Lark Montague-t kiváltképp nem kedvelték volna a lépcsők.
Hazel C. Baird nem tudta, ő kedveli-e Lark Montague-t (Lark Montague ellenben bizonyosan állíthatta, ha megkérdezték, hogy ő aztán nem kedveli Hazel C. Baird-et, meg senki mást sem), de mindenkor igyekezett emlékezni nagyszülei intelmeire, miszerint mindenki lehet hasznos tagja a közösségnek - épp csak, Lark Montague hasznát még nem sikerült megtalálni.
Szerencsére Hazel C. Baird türelmes lány volt - türelmesen tudta várni, amíg mindhárom macskája megreggelizik, türelmesen tudott sorban is állni, türelmesen tudta a megvilágosodást is várni diáktársaival kapcsolatban. Talán Lark Montague is olyan volt, mint egy fa, amire minden évben vársz, hogy termést hozzon, (és Hazel már öt éve várta ennek a fának a termését) de végül mégis inkább elkorhad. Hazel valahol azért remélte, hogy erre nem fog sor kerülni, de nem szerette, ha bármi kárba megy, így hát Lark Montague még lehetett esetleg hasznos így is, tegyük fel, mondjuk, tüzifaként. Bár, ha végiggondoljuk, és gondoljuk is most végig, Lark Montague bizonyosan olyan fajta fa lenne, ami nehezen gyullad be, és utána rendkívül kevés meleget ad, azt is kelletlenül. Szerencsére Hazel C. Baird a kis dolgokat is tudta értékelni, Lark Montague-val ellentétben, és adni is szeretett, Lark Montague-val ellentétben.
De Hazel C. Baird most nem azért volt itt, hogy Lark Montague hasznos, vagy esetleg haszontalan életén gondolkodjon. Tulajdonképpen különösebb célja nem volt a könyvtárban lennie ezen késői órán, vagy ha volt, céljai egyelőre rejtve maradnak számunkra, pont annyira, amennyire a szintén itt tartózkodó Victor Holloway szeretett volna rejtve maradni Madam Cvikker szemei elől.
Victor Holloway, nehezen kiismerhető, misztérikus - ha szabad a narrátornak ilyen szavakkal élnie - hatodéves hollóhátas Victor Holloway szintén egy olyan személy volt, akit Hazel C. Baird nem volt benne biztos, hogy ért, ellenben szeretett volna. Hogy Victor Holloway szerette-e volna, ha Hazel C. Baird megérti őt? Választ erre a kérdésre csak maga Victor Holloway fog tudni adni, ha szeretne persze.
-Feasgar math, Victor - fontos lehet megemlíteni ezen a ponton azt is, hogy Hazel C. Baird igen szerette használni a skót gael nyelvet, amikor lehetősége adódott rá, meg akkor is, ha nem adódott rá lehetősége, minek esetén pedig ő maga teremtette meg ezt a lehetőséget, ahogy most a beszélgetés lehetőségét igyekezett megteremteni az érkező Victor Holloway-jel, tette mindezt halk, meglehetősen kellemes hangon. Bár jogosan feltételezhetnénk, hogy Hazel C. Baird, kiindulva az öltözködéséből - amire hamarosan kitérünk - nem tud diszkrét, vagy egyenesen, bármi módon nem feltűnő lenni, ez egyébként nem volt így.
Íme akkor, szánjuk most egy sort Hazel C. Baird ma esti öltözködésére is, hiszen Hazel C. Baird mindig gondosan megválogatta ruházatát, még ha ez a kívülállók számára úgy is tűnt, hogy nincs így, sőt, hozzáadhattuk volna a korábbi feltételezésekhez is, talán jogosan, hogy Hazel C. Baird teljesen megmagyarázhatatlan módon öltözködött, de ez sem lenne így. Hazel C. Baird büszkén viselte háza sárga színű kardigánját a fekete talár alatt, de még büszkébb volt arra, hogy ezt sikerült kiegészítenie saját ízlése szerint - így díszítette a kardigánt egyik oldalát egy nagy, horgolt brokkoli. Hazel C. Baird természetesen színben nem passzoló pár zoknit húzott ma reggel is, de ezt jelen helyzetben nincs lehetőségünk megfigyelni rajta. Neki viszont volt lehetősége megfigyelni a másik asztalnál ülő Victor Holloway-t, és élt is ezzel a lehetőséggel.

THE ART OF NOT BEING SEEN
2005. OKTÓBER 10. 19:49



HAZEL C. BAIRD

TW: csúnya beszéd

A kezed automatikusan az egyik könyv sarkára csúszik, mintha attól rend keletkezne a fejedben, hogy valamihez hozzáérsz. A lap szélét gyűröd, aztán azonnal el is engeded, mielőtt kárt tennél benne. Nyugi. Nem most kell szétesni. A szemed újra és újra a könyvtár túlsó felére téved, ahol a kordon sötét árnyékként húzódik a polcok között. Nem hivalkodó, egyszerűen csak ott van, mint egy kedves "ne merészeld” tábla. És pont ettől idegesítő. Minél kevésbé tilt valami látványosan, annál jobban baszogat belülről, hogy oda menj. Az első alkalommal is pontosan így volt.
Fejben sorolni kezded az újabb lehetőségeket. Egy felboruló polc, ami dominószerűen magával ránt még néhányat. Technikailag működhet, csak túl nagy hullámokat verne. A fél kastély idegyűlne: járőröző tanárok, prefektusok. Kurvára rizikós. Esetleg az egyik elsőévest elterelésnek… ááá, nem. Nem akarsz kicseszni velük. Kényszerítő bűbáj Madam Cvikkerre? A gondolat felvillan, aztán azonnal adsz is magadnak egy tockost fejben. Nem. Így biztos nem. Különben sem biztos, hogy elsőre sikerülne, a kockázat veszélye pedig, hogy mindezért azonnal ki is csapnának, nem tűnik megérősnek.
Elmerülsz a gondolataidban. Ilyenkor mintha kicsúsznál a testedből, a végtagjaid úgy mozognak, ahogy egy kontár rángatja a marionettet. A könyököd beleakad egy tintatartóba. A picsába! A tinta lassú, fekete hullámban borul rá az előtted heverő könyvre, hogy aztán az asztal széléről follyon tovább a föld felé. Felkapod az üvegcsét, de azzal a lendülettel két könyvet le is sodorsz, tompán csattanak a kövön. Az egyik gerince panaszosan reccsen egyet. A hang a csendes könyvtárban úgy visszhangzik, mintha ágyút sütöttél volna el.
- Mr. Holloway! - Madam Cvikker hangja olyan metsző, mint egy frissen élezett kés. Feléd tart. Egy dögkeselyű támadása lófasz lehet hozzá képest.  
- Elnézést… tényleg… csak… - keresed a megfelelő szavakat, miközben felállsz a székből.
- Takarítsa fel azonnal! És ha még egy csepp tinta kifolyik, esküszöm, hogy egy hétre kitiltom innen. Tudja mit, azonnal tegye a könyveket a helyére, aztán legyen szíves visszatérni a hálókörletébe. Látni sem bírom ezt a gyalázatot - az orra alatt még morog valamit „felelőtlen kölykökről”,  aztán viharosan eltrappol. A cipősarka kopogása olyan, mintha minden lépés külön ítélet lenne.
Gyors mozdulattal felszívod a tintát a pálcáddal, majd lehajolsz a földön heverő könyvekért. A Jövő zenéje és a Modern varázsláselmélet azok. A saját köteteid. Amikre már nem lesz szükséged a héten...
Hirtelen ötlettől vezérelve felkapod az összes nálad lévő könyvet. Közben fél szemmel Madam Cvikker felé sandítasz; újra az asztalánál ül, a szája némán mozog. Biztosan átkozódik. Egy fél lépéssel hátrébb húzódsz az asztaltól. Aztán még eggyel. És már bele is olvadsz a legközelebbi polcssor árnyékába. A véletlen egy tökéletes alibit adott, hogy végre eltűnj szem elől. Lassan távolodni kezdesz, közben marhára fülelsz, hogy nem indult-e el utánad.
- Feasgar math, Victor.
Összerezzensz. A hang úgy csap le rád, mintha tarkón vágtak volna. Megfordulsz. Hazel C. Baird az, a maga teljes valójában. Úgy áll ott, mintha a semmiből nőtt volna ki. Túl közel. Mindig túl közel. Mintha direkt tesztelné az ember személyes terét.
- Hazel, a frászt hoztad rám - dünnyögöd. - Mondd, mindig így bukkansz fel az emberek mögött? Vagy ez valami személyes hobbi? - Nem idegesen kérdezed. Tényleg érdekel. Simán el tudod képzelni, hogy a DB-be pontosan így szervez be másokat: csendben becserkészi őket, aztán a legváratlanabb pillanatban lecsap, és mire magukhoz térnek, már bizottsági tagok. Vagy inkább önként belemennek, csak hogy hamarabb szabaduljanak a lánytól.
- Ne haragudj, de nekem erre most nincs időm - legyen szó bármiről. Az idő rohadt gyorsan telik, és ezt a "most vagy soha" pillanatot kurva jó lenne megragadni. Hazel viszont nem az a fajta, akit ennyivel le lehetne rázni.
- Oké, akkor mondd gyorsan - nem akarod mindenáron megbántani őt, de szeretnéd a tudtára adni, hogy ez a tér-idő konstelláció most kurvára nem alkalmas a hülyeségeire. Az sem szerencsés, hogy a polcok között grasszál, miközben megpróbálsz a kordon felé osonni. Úgyhogy kijátszod a jól bevált időhúzás kártyádat, amíg rájössz, hogy mivel tudnád másik pályára állítani Hazelt. Megpillantod a kardigánját “díszítő” brokkolit, amitől egyetlen kérdés fogalmazódik meg benned: miért én?

[1. FEJEZET]

1. FEJEZET

A TITOKZATOS MR. HOLLOWAY

There is a charm about the
forbidden that makes it
unspeakably desirable.
- Mark Twain

2005. október 10.

Jogosak lennének azon feltételezéseink, miszerint Victor Holloway valami miatt meglehetősen szétszórt volt ezen az estén - alátámasztaná ezt például, ahogy ezen szétszórtság miatt leveri a tintartarót, majd két könyvet is - azonban azt is jogosan gondolhatnánk, hogy Victor Holloway szimplán szeretett káoszt okozni - további bizonyítékok híján azonban feltételezéseink egyelőre feltételezések maradnak.
Ezzel együtt azonban Hazel C. Baird arra a megfigyelésre jutott, hogy Victor Holloway jelenléte nem tette felhőtlenül boldoggá Madame Cvikkert, és mintha ennek maga Victor Holloway lett volna az oka, nem pedig a kiömlő tinta, hasonlóan ahhoz, hogy Lark Montague szerencsétlen baleseteinek - mint amikor a minap nekiment egy ajtónak, és újfent meglátogathatta a betört orrával Madame Pompfrey-t - is kizárólag Lark Montague volt az oka. Lark Montague szeretett feltűnő, leginkább feltűnően ellenszenves lenni másokkal, ellentétben Hazel C. Baird-del, aki nem szeretett ellenszenves lenni, és ellentétben Victor Holloway-jel is, aki meg feltűnő nem szeretett lenni.
Ezen a mai estén azonban, lássuk be, senki nem kapta meg, amit szeretett volna, mert Lark Montague nem kapta meg a napot, amit nem kellett ismét a Gyengélkedőn töltenie - ha megengednek egy újabb kitekintést a narrátornak, Lark Montague, bizonyosan többek örömére, lassan többet volt a Gyengélkedőn, mint bárhol máshol - Victor Holloway nem kapta meg, hogy ne vegyék észre, és Hazel C. Baird nem kapta meg, hogy - bár ellenszenvesnek nem nézték - ne nézzenek rá gyanakvóan. Szerencsére Hazel C. Baird-et ritkán zavarta, ha gyanakvóan néznek rá, vagy rosszat feltételeznek róla, mert tudta, még ha mások nem is, hogy nem nekik kell meghatározniuk, hogy ő, Hazel C. Baird mit gondol magáról, de mintha Victor Holloway-t igencsak zavarta volna, hogy észrevették.
Bocsátkozzunk újfent feltételezésekbe - milyen feltételezéseket most alátámasztja az, ahogyan Victor Holloway megpróbált minél észrevétlenebbül egyre hátrébb araszolni a teremben - hogy Victor Holloway azért nem örült, hogy Hazel C. Baird észrevette, mert ez igencsak akadályozta azon törekvését, hogy a mai estét is - ismét csak feltételezés - a Zárolt Részlegben tölthesse.
-Aye, úgy nézel ki, mint aki szellemet látott - pedig Hazel C. Baird egészen bizonyos lehetett benne - az ilyet az ember általában tudni szokta - hogy ő nem volt szellem, de amennyiben valamiért ez mégsem így volt, abban az esetben viszont abban lehetett biztos, hogy Victor Holloway nem látta volna őt, ha mégis szellem. Kivéve persze, ha Victor Holloway is rendelkezett azzal a képességgel, mint Ajax Ambrose, csak ezen képessége eddig rejtve maradt mindenki számára (minek esetén a narrátor természetesen visszavonja az előző állítást).
Hazel C. Baird-et szórakoztatta, és bizonyára kellemesen el is nevette volna magát, ha nem egy könyvtárban lettek volna - tette volna mindezt természetesen, semmiképpen sem gúnyolódási céllal, hiszen ilyen céljai sose nem voltak - Victor Holloway azon mondatára, miszerint a hobbijai közé tartozik mások ijesztgetése. Hazel C. Bairdnek sok hobbija volt, többek között, de nem kizárólag, a horgolás - ahogyan a pulóverén is látszik, bár jobban látszana, ha nem takarná a talár - a lekvárfőzés, kóbor macska gyűjtés vagy a lovaglás, de az emberek mögé osonás nem tartozott ezen hobbik listájára, már ha lett volna valóban egy lista Hazel C. Baird hobbijairól. Igyekezett azonban egy fejcsóválással mégis megcáfolni Victor Holloway korábbi állítását, bár az már Victor Holloway-en fog múlni, hogy el is hiszi-e ezen cáfolatot.
Enyhe értetlenkedést, kisebb zavart figyelhetünk most meg Hazel C. Baird arcán, ugyanis, bár a róla alkotott általános képpel ellentétben, Hazel nem volt buta, sőt a maga módján okosnak, legalábbis talpraesettnek lehetett mondani, most azonban nem tudta kitalálni, vajon Victor Holloway mire gondolhat, milyen céllal közelítette meg. Végül csak pislogott egyet, és elmosolyodott, hiszen Hazel C. Bairdnek nem voltak különösebb céljai, a kapcsolatfelvételen kívül, amikor megszólította diáktársait, a diáktársak őszinte, vagy kevésbé őszinte örömére. Például Desiree Drummond, Hazel C. Baird legjobb barátnője mindig kifejezetten örült, ha Hazel  megszólította őt, ellentében például Lark Montague-val, aki kifejezetten nem örült ennek, de Lark Montague egészen ritkán örült bárminek is. Mintha Victor Holloway sem örült volna, ahogyan a brokkolinak sem, ami egészen hihetetlen volt Hazel számára, aki valamilyen megmagyarázhatatlan okból nagyon szerette a brokkolit. Szeretett segíteni is, és úgy látta, Victor Holloway rászorul némi segítségre, még ha Victor Holloway nem különösebben vágyott erre, illetőleg lehet, hogy csak nem tudta, hogy vágyik rá.
- Dinnae fash, nem fog visszajönni - utal ezen mondatával Madam Cvikkerre, hiszen, ahogyan már korábban is említettük, nem volt buta, így látta, hogy Victor Holloway szívesen elkerülte volna a további találkozást a könyvtáros nővel, aki vélhetően hasonlóan elkerülte volna a találkozást a hollóhátas fiúval.
- De ha szeretnéd, segítek, hogy biztos ne tegye - Hazel C. Baird nem azért ajánlotta fel segítségét, téve ezt a legnagyobb természetességgel, mert szerinte Victor Holloway ne tudott volna egyedül megbirkózni azzal, amivel most épp meg akart birkózni, hanem mert meggyőződése volt, hogy a legtöbb dolog könnyebb, ha nincs egyedül az ember.

Gemma Jenkins

Nézem őt, s a könyvtár ódon falai közt, hol a por szinte aranyos párává nemesedik a bágyadt fényben, hirtelen elcsendesedik minden. Elismertem. Kimondta. A szavai nem csattantak, nem vágtak vissza, csak elhalkultak, mint az őszi eső a sárguló lombokon. Ez a Igazad van, William! olyan volt, mint egy fáradt sóhaj egy hosszú út végén, s a mosoly az arcán nem gúny volt már, hanem a szomorú beletörődés tiszta tükre. Úgy ült ott, mint egy megtört szárnyú madár, aki már nem is akar repülni, csak nézi a messzeséget.
Azért zavar, mert amikor rád nézek, nem a zajt látom először. Nem a nevetést, nem a pattogást, nem a menekülés elegáns koreográfiáját. Hanem azt a különös, fáradt figyelmet, ami időnként kibújik belőled. Mint amikor alkonyatkor elcsendesül egy tér, és hirtelen hallani kezdi az ember a saját lépteit. Az a pillanat zavar. Mert ismerem. Mert az az a pillanat, amikor az ember még visszafordulhatna. És mert tudom, milyen, amikor nem fordul vissza. Nem zavar, hogy nem tanulsz úgy, ahogy kellene. Nem zavar, hogy nem kapaszkodsz a könyvekbe, mint én. A könyvek… csak egy másfajta menekülés. Szebb, csöndesebb, de nem kevésbé önző. Engem az zavar, hogy amikor sodródsz, közben nagyon is tudod, merre lenne a part. Mégsem úszol.
- Tudod, van valami végtelenül szomorú abban, amikor egy drága lámpást lát az ember, amit senki sem gyújt meg, s csak hagyják, hogy belepje a korom. Nem a tananyag fáj nekem. Hanem az a pazarlás, amit magaddal művelsz. - Látom, ahogy az ujjai fehéredő bütykökkel mélyednek a puha szövetbe, s ez a feszült, önkéntelen mozdulat többet árul el minden hangos nevetésnél: egy testbe zárt sikoly ez, mely nem talál utat a szabadba. Olyan ez a néma kapaszkodás, mint amikor a fuldokló markol meg egy hordalékfát a sötét áradatban, s én a ruha feszüléséből megérzem azt a mérhetetlen, ólomsúlyú fáradtságot, amit nem az álmatlan éjszakák, hanem a lélek szüntelen védekezése szül. Ez a fáradtság már nem gyógyítható pihenéssel, ez már a csontokba költözött, ott lüktet minden ízületében, s úgy nehezedik rá a vállára, mint az őszi köd a kopár szántóföldekre, mozdíthatatlanul és vigasztalanul.
-Lehet, hogy csak önzőség. Nem akarom nézni, ahogy valaki önként sétál bele a jelentéktelenség mocsarába. Mert ha te is feladod, akkor mit ér az én tudásom? Csak egy halom száraz papír marad, ha nincs kinek átadni a tüzet. És talán azért is zavar, mert ha nem így lenne, akkor semmi közöm nem lenne hozzád. - Nézem a lehorgasztott fejét, a makacs hallgatását, s valami hirtelen megpattan bennem. Eddig tartott a türelem, eddig tartott a halkszavú sajnálat, melyet a könyvtár poros békéje diktált. Most azonban a tehetetlenség dühe, mint egy jeges szélroham, végigsöpör rajtam, és letépi a szavaimról az együttérzés bársonyát. Megelégelem a rezignált mosolyát, a néma beletörődést, mellyel úgy veszi magára a kritikát, mint egy kényelmes, régi kabátot. Megfeszülök az asztal felett, a tekintetem pedig, mely eddig csak fürkészett, most már élesen és kíméletlenül szegeződik az övébe.
- Mondd, Gemma, mégis meddig akarod még ezt a szánalmas bújócskát játszani? – kérdem tőle, s a hangom most már nem lágy pille, inkább fojtott, sötét dörrenés a könyvek között. - Mit jelent neked a jövő? Csak egy üres szót, amitől elfordítod a fejed, vagy egy falat, aminek csukott szemmel akarsz nekimenni? Mert amit most művelsz, az nem szabadság, hanem gyáva megfutamodás. Csak a holnapi napig látsz el ebben a sűrű, önsajnáltató ködben, vagy van benned annyi vér, hogy bevalljad: halálosan rettegsz attól, mi lesz veled, ha egyszer elhallgat körülötted a nevetés? Tényleg beéred ennyivel? Hogy csak sodródsz a semmibe, mint egy darab korhadt fa, és várod, hogy a vízparton valaki más takarítsa el utánad a romokat? Meddig akarod még mások idejét és a saját életedet ilyen látványos közönnyel elpazarolni?

THE ART OF NOT BEING SEEN
2005. OKTÓBER 10. 19:49



HAZEL C. BAIRD

TW: csúnya beszéd

A tekinteted ott ragad a kardigánján virító brokkolin. Nem kicsi, nem diszkrét, hanem az a harsány, zöld, textilből horgolt szörnyeteg, amihez képest a Roxfort címer egy visszafogott minimalista dizájn. Egy pillanatig csak bámulod. Agyad egyik fele még mindig a kordonra van rátekeredve, a másik viszont kétségbeesetten próbálja feldolgozni, hogy mi a francért hord valaki brokkolit a mellkasán.
- Aye, úgy nézel ki, mint aki szellemet látott.
Felsóhajtasz, lassan, megfontoltan, mert ha nem így tennél, lehet, hogy kurva hangosan felröhögnél, és az tényleg nem segítene a helyzeten.
- Ja, csak a szokásos… tintakatasztrófa, majdnem száműzetés a könyvtárból, és most egy… - intesz a brokkoli felé - …zöldség beszél hozzám skót akcentussal. Teljesen átlagos estém van.
Kényszeredetten felnevetsz, de azonnal vissza is fogod magad, amikor Madam Cvikker asztala felé sandítasz. A boszorkány még mindig ott ül, a szája némán jár, mintha épp a lelkedet filézné ki gondolatban.
- Dinnae fash, nem fog visszajönni.
Összeszorítod az állkapcsod. A „nem fog visszajönni” kijelentések tapasztalatod szerint mágnesként vonzzák az ellenkezőjét.
- Tudod, Hazel, az univerzum különösen szereti megbüntetni az ilyen mondatokat - feleled halkan. - Ha kimondjuk, hogy „nem jön vissza”, az olyan, mintha aranyszegélyes meghívót küldenénk neki.
- De ha szeretnéd, segítek, hogy biztos ne tegye.
A gondolataid egyszerre indulnak rohamra, mint egy túlmotivált sereg, aminek senki nem mondta meg, merre van előre. Segítség. Hazel C. Baird segítsége. A gondolat úgy ül meg benned, mint egy rosszul kevert bájital: technikailag működhet, de jó eséllyel lesz mellékhatása. Az agyad azonnal két irányba szakad, mintha külön-külön próbálnák túlélni ezt a helyzetet. Ránézel. Komolyan. És közben felméred. A brokkolit, a csillogó szemet, azt a nyugodt magabiztosságot, amitől az embernek olyan érzése támad, hogy már rég döntöttek helyette.
Miért lehetne mégis jó ötlet?
Mert Hazel láthatóan nem fél. Nem csak úgy tesz, mintha nem félne - tényleg nem. Úgy mozog a könyvtár szabályai között - ellenben veled -, mintha azok inkább udvarias javaslatok lennének, nem kőbe vésett törvények. Nem kapkod, nem néz hátra tíz másodpercenként, és szemmel láthatóan Madam Cvikker sem vált ki belőle instant idegösszeomlást. Ha valaki tudja, hogyan lehet egy dühös könyvtárost távol tartani a Zárolt Részlegtől, akkor az nem te vagy, aki öt perce még tintával locsolta fel a padlót, mint egy idióta performanszművész. Ráadásul, és ezt nehéz beismerned, jól jönne egy külső szem. Valaki, aki nem azzal van elfoglalva, hogy közben szétessen belül.
És akkor miért lehet totál szívás az egész?
Mert ha lebuktok, az nem egyéni sport lesz: ketten mentek a máglyára, és a Roxfort történetében a "közösen voltunk hülyék” még sosem volt enyhítő körülmény. Mert ha most beengeded ebbe, akkor onnantól nem csak a Zárolt Részleghez vezető út lesz közös, hanem a titok is - és a titkok ragadósak. Az ember azt hiszi, csak egyet cipel, aztán egyszer csak tele van velük a zsebe, és nem érti, miért húzza lefelé minden egyes lépés.
Normális esetben most hátralépnél. Normális esetben azt mondanád, hogy „kösz, de nem”, és hagynád, hogy a kíváncsiság megint vesztésre álljon a józan ész ellen. Csakhogy te már rég nem normális eset vagy.
Ez a felismerés billenti át végül a mérleget. Nem Hazel miatt. Legkevésbé sem a brokkoli miatt. Azért, mert ha most nem lépsz, akkor ezt a pillanatot hetekig fogod rágni magadban, mint ahogyan azt az elcseszett alternatív valóságokkal szokás.
- Feltételezem - mondod végül -, hogy ez nem az a fajta segítség, ami abból áll, hogy "sok szerencsét” kívánsz, majd eltűnsz. - Választ sem várva felsóhajtasz, de elfogadod az ajánlatát. Tudod, hogy veszélyes. Tudod, hogy hülyeség. De azt is tudod, most máshogy nem biztos, hogy összejönne.
- Madam Cvikkernek van egy különös szokása - fogsz bele a terved ismertetésébe. - Minden fél órában körbejárja a keleti szárnyat, ami közel van a Zárolt Részleghez. Most viszont fel van húzva. Ha ügyesen eltereled a figyelmét, néhány percig még az asztalánál marad. Ennyi idő elég lesz nekem, hogy kihozzam a könyvet, amire nagy szükségem lenne egy… kutatási projekthez. Haladó elmélet. Semmi apokaliptikus.
Elhallgatsz. Egy pillanatra csak nézitek egymást a polcok között, mintha most dőlne el, hogy ez egy zseniális ötlet volt-e, vagy egy különösen látványos öngól. Aztán még egyszer a kordon felé nézel. A tiltás sötétje most közelebbinek tűnik, mint valaha.

[1. FEJEZET]

1. FEJEZET

A TITOKZATOS MR. HOLLOWAY

There is a charm about the
forbidden that makes it
unspeakably desirable.
- Mark Twain

2005. október 10.

Hazel C. Baird-et természetesen nem zavarta, ha egy zöldséghez hasonlították, mert véleménye szerint a zöldségek - különösen, de nem kizárólag, a brokkoli - hasznosak és egészségesek voltak, ő pedig szeretett hasznos lenni, és beteg is viszonylag ritkán volt.
- Vagyis egy tipikus hétfő, és lássuk be, nem sok gaelül beszélő brokkolit ismersz - vélt ugyan felfedezni némi iróniát, esetleg gúnyt Victor Holloway szavaiban, ám ő ennek ellenére - vagy talán épp emiatt - egyelőre meglehetősen élvezte a fiú társaságát. Tudta, hogy ha Victor Holloway valóban nem vágyna az ő, Hazel C. Baird társaságára, azt nem félt volna megmondani - de egyelőre nem tette, így Hazel bizonyára jogosan vonhatta le azt a következtetést, hogy nem zavarja jobban Victor Hollowayt, mint más emberek, márpedig megfigyelései alapján Victor Hollowayt gyakran zavarták az emberek. Jelen esetben azonban úgy tűnt, inkább a brokkoli zavarta - vagy csak nagyon tetszett neki, és ezért nézte annyira a lány mellkasán lévő zöld zöldséget.
Hazel C. Baird is viszonylag sokszor zavart embereket, és ezen emberek szintén gyakran titulálták feltűnőnek is, egyesek akár feltűnően idegesítőnek, habár ez utóbbi - mármint az idegesítés - sosem volt célja. Tulajdonképpen a feltűnés sem, de elég könnyen észrevehető valaki, aki rendszeresen hord együtt sárga felsőt lila-piros zoknival, és aki az említett sárga felsőt rendszeresen dobja fel valamivel, például jelen estén brokkolival, vagy esetleg egy nagy csirkével, mivelhogy Hazel C. Baird többek között, de nem kizárólag, a csirkék iránt is igen elkötelezett volt.
- Na caill do cheann, ennyire nem gyorsak a baglyok - utal ezzel Hazel C. Baird megnyugtatóan arra, hogy mire a meghívó elérné Madam Cvikkert,  ők, vagy legalábbis Victor Holloway, már könnyűszerrel a Kastély másik felében tudna tartózkodni, illetőleg nem hitt abban, hogy az univerzum különleges büntetést szánna neki, mert úgy tűnt, az univerzum mindenféle büntetését Lark Montague-nak szánja.
Hazel C. Baird szinte érzi a gondolatok gyors váltakozását Victor Holloway fejében - talán szóvá kéne tennie neki, hogy rendkívül hangosan gondolkodik? - de kedvesen és türelmesen várakozik, amíg a fiú eldönti, szeretné-e igénybe venni a segítségét. Elgondolkozik közben azon is, vajon miben sántikálhat - azaz, nem sántikál, Victor Holloway a narrátor meglátása szerint nem bicegett - a fiú, amiért ennyi időt szán gondolkodásra egy ilyen egyszerű kérdés kapcsán is, de talán, lévén Hollóhátas, hozzátartozott személyéhez a dolgok alapos - nagyon alapos - átgondolása. Hazel C. Baird is át szokott gondolni dolgokat, bár ennyire talán nem alaposan, vagy legalábbis nem minden esetben. Természetesen akkor sem haragudott volna meg, ha Victor Holloway nem él az ajánlatával, többek között azért sem, mert Hazel C. Baird ritkán volt haragos, meglehetősen nyugodt természettel rendelkezett. Ennek oka esetében lehetett a megfelelő vitaminbevitel - ugyebár, szerette a zöldségeket, és egyébként a gyümölcsöket is, főleg az almát - a rendszeres testmozgás és sok idő a friss levegőn, de persze az is előfordulhatott, hogy szimplán ilyen volt (a narrátor még keresi a választ).
Hazel csak egy egyetértő mosollyal bólint Victor Holloway azon következtetésére, hogy valóban nem abból áll a segítsége, hogy eltűnik, hiszen úgy hogyan tudna segíteni? Persze van, amikor az segít, ha valaki nincs útban - talán Victor Holloway is jobban örült volna, ha Hazel C. Baird nincs útban - de ez talán nem az az alkalom volt. Figyelmesen hallgatja Victor Holloway tervét - egy kicsit félre is dönti a fejét közben - és közben azon gondolkodik, vajon a figyelemelterelés, vagy Victor Holloway követése a Zárolt Részlegbe a jobb opció. Szerencsére Hazel C. Baird jóban volt Madam Cvikkerrel - és nem is amiatt, mert ritkán látogatta volna a könyvtárat - így bármikor tudott vele kedves beszélgetésbe bonyolódni, illetőleg Madam Cvikker odáig volt Hazel C. Baird lekváros süteményéért is, amivel megörvendeztette már a tanári kar tagjait, bár ezen sütemény nem volt nála, és sosem használta volna lekenyerezési (vagy lesüteményezési, bár a narrátor egészen biztos benne, hogy ilyen szó nem létezik) céllal, annál is inkább, mert a könyvtárban tilos volt enni, és ezen szabályt Hazel C. Baird semmiképpen sem szegte volna meg. Vajon milyen haladó emélet kellhet Victor Holloway-nek, és miért pont a Zárolt Részlegről? Jót tesz-e Hazel C. Baird azzal, ha segít neki? Válaszaink egyelőre nincsenek ezen kérdésekre, azonban később még megválaszolásra kerülhetnek.
- Ez menni fog. Akkor itt találkozunk, hm, legkésőbb 8 perc múlva? - Hazel szerette volna, ha Victor Holloway tisztában van vele, hogy ha ennél tovább marad el, akkor valahogyan kiszedi - ha már az Invito emberekre nem működik - a Zárolt Részlegről, és inkább ő szedje ki, mint Madam Cvikker. Ha pedig Victor Holloway-nek nincsenek további javaslatai, akkor el is indul, hogy beszélgessen kicsit a könyvtárosnővel, például a Diákjóléti Bizottságról.