Mind a ketten némán meredünk egymásra. William szemeiben látok valami elgondolkodást, fátyolos tekintete engem néz, s egyszerre érzem úgy, mintha meg akarna fejteni és érzem azt, hogy közben a gondolatai messzire repítik és egyszerre három gondolatmenetet vezet a fejében. Egy pillanatra gyengének érzem magam itt: ez a hely az övé, ő tartozik ide, ő nyer erőt a könyvekből, míg én idegenként kényelmetlenül feszengek a konok hallgatás és súlyos papírtömegek között, melyek mintha már rég elfordultak volna előlem, mikor úgy döntöttem, nem én leszek az, aki a kezembe fogja őket és nem én leszek az, aki átadja a lelkét is a papírokra vetett soroknak. Ez nem én voltam, csak nagy ritkán, ez William volt, s furcsamód olyan érzésem támadt, mintha a könyvek áhítoznának érte, hogy kitüntesse őket végtelennek tűnő figyelmével. Nem voltunk egyformák és ez egyszer most rendkívül feszélyezett. Nem voltam hazai pályán úgymond, nem tudtam védekezni, mert a szavaim is mintha sokkal kevésbé lettek volna hatással. Mintha a könyvek ősi, titkos és magasztos ereje elvette volna a szavaim varázsát, lecsupaszították volna őket és nem maradt volna más belőle, mint a máz nélküli, üres valóság. Ez pedig megrémisztett, hiszen ez volt minden, amit fel tudtam volna mutatni, amivel védekezhettem volna, amivel elbújhattam volna. Mert míg Ashford a könyvei között bújt el, addig én a szavaim mögött, s most úgy éreztem, ellenem fordítja a saját erőmet, miközben ő ereje teljében, teljes védelemmel ült előttem. Nem tetszett.
Ettől függetlenül nem voltam hajlandó megfutamodni, ennél azért keményebb fából faragtak és hiába láttam a tekintetében feltűnő keserű érzést, akkor is nyugodtan pillantottam bele zöld szemmel az ő zöldesbarna tekintetébe. Fáradtságot, rettenetes fáradtságot láttam benne. Talán ezt okozza a túlzott bölcsesség? Idő előtt elfárad az ember, túl sokat tud, túl sokat cipel. Habár a súlyból nem gondolom, hogy nekem ne járt volna ki, nem szeretem mutogatni, mi van a felszín alatt, egyszerűbb örök vidámságot és felhőtlenséget sugározni. Elvégre ha nincs baja az embernek, nem kell kérdésekkel számolni, meghallgatni meg bárkit szívesen meghallgatok bármiről, amíg nem kérdez vissza. Tekintetében mintha egy leheletnyi él is megcsillant volna: egészen biztos voltam abban, hogy nem akar itt lenni velem és a hozzáállásom is zavarja. Én is félnék Ashford helyében egy magamfajtától: olyan volt ez, mint amikor megpróbál az ember segíteni valakinek, aki nem akar segítséget elfogadni, tulajdonképpen ez történt. Makacsságom és önfejűségem még mélyebbre vájta a kettőnk között lévő szakadékot, mely úgy tűnt, soha nem is volt áthidalható.
Végtelennek tűnő idő után, mely fullasztóan hatott rám itt a súlyos és vaskos könyvek és porszag között, William mégis megszólal, pedig azt hittem, megint szólnom kell, hogy térjen vissza közénk. Bár eljátszottam a gondolattal, hogy csak nézzük egymást, amíg meg nem unjuk, de most mégis magához ragadja a szót. Vártam az élt a mondandójában, hogy elmondja, egy rakás szerencsétlenség vagyok, szedjem össze magam, ő nem fog semmit tudni tenni értem. Vagy őszintén megmondja, hogy nem tudja, mit keresek itt hét év után és hogyan jutottam el idáig. Vagy a fáradtságot sem veszi, hogy kifejtse a véleményét, úgyis felesleges és csak belekezd egy anyagrészbe. Lehet, az lett volna az legegyszerűbb, William. Megkönnyítetted volna mindkettőnk számára ezt az elbaszott helyzetet és nem löktél volna mindkettőnket bele egy olyan sötét ismeretlenbe, amiből nem tudom, ki tudunk-e jönni ugyanúgy, mint előtte.
Lehet, hogy ha élesebben fogalmaz, kevésbé fáj. Lehet, hogy ha lebaszna, elhordana mindennek, könnyebb lett volna. Akkor elővehetem a védekező énemet, visszatámadhatok, én is elmondhatok pár fájdalmas igazságot vele kapcsolatban és akkor készen is vagyunk. De nem, neeem… ő óvatosan közelít, szelíden, mintha attól félne, hogy a fűben halkan közeledő kígyó belemarna a békésen pihenő holló szárnyába. Lehet, nem téved. Lehet, így lett volna. Ezzel viszont teljesen lefegyverez. Automatikus válaszom lenne, hogy nem tud rólam semmit, mit pofázik?! És mégis... Nem tud rólam semmit, mégis átlát rajtam. Hogy? Először azt hiszem, hogy a szavai végleg elmélyítik a kettőnk között tátongó szakadékot, de nem, nem ez történik. Mintha a világ is visszafojtott levegővétellel várná, hogy mi is fog történni, mintha rajtam múlna, hogy összeomlik itt az egész vagy mégsem. Lehet, Ashford valami gúnyos megjegyzést, fájdalmas megszólalást, védekezést, heves reakciót vár tőlem, de nem. A stílusa teljesen elveszi ezt a lehetőséget és akármennyire is fáj, amit mond, akármennyire is igaz, minden egyes kibaszott szótag, ami elhagyja a száját, nem adom meg neki a fensőbbség hatalmát. Nyugodtan nézek a szemébe, én akkor sem szakítom meg a szemkontaktust, mikor ő igen. Végig őt nézem, mélyen, áthatóan nézek a szemeibe. A legrosszabb az egészben, hogy tudom, nem azért mondta el ezeket, hogy domináljon felettem, hanem mert ő ezt a gondolatmenetet végig futtatta a fejében és meg akarta osztani. Még egy halvány, kissé fáradt mosollyal is megajándékozom, érezze csak a törődést. Ez nem éles, nem széles, nem kirívó, nem hangos (ha egy mosoly lehet hangos), ez csak egy egyetértő mosoly részemről. Igaza van. Teljes mértékben. Nem csak velem kapcsolatban, hanem azzal is, hogy elfecsérlek egy csomó időt magammal kapcsolatban is és mindenki más idejét is húzom, pedig nem érdemlik meg. Jelen esetben William nem érdemli, hogy velem kell szenvednie, de hát most ez van éppen.
Gondosan formálta meg a szavakat a fiú, nem mondott többet, mint kellett, de kevesebbet sem és bár szavai éle régen elveszett a kettőnk között lévő távolságban, testem mégis felsikított a sebektől, melyeket felnyitott, melyekkel áthatolt a védelmemen. El kellett ismernem, rendkívül jól csinálta, nem számítottam rá itt és most. Ahogy tudatom felfogja puha köntösbe bujtatott szavait, már rengeteg apró vágást ejtett rajtam. Igaza volt: hangos voltam, hogy még véletlenül se hallgassam a saját gondolataimat, nehogy lerántsanak. Nevetésből éltem, mert a vidámság rendkívül jó álruha, biztonságot nyújt és elrejt a kíváncsi tekintetek elől. Nevetésből éltem, mert az feledtette velem a valódi problémákat és a valódi eseteket, amelyekkel foglalkoznom kellett volna. És hogy miért pattogok önmagam és a világ között? Talán William nem értheti, talán mégis. A muglik és varázslók között is nehéz lenne lavírozni, az sem segít, hogy a családban ketten vagyunk összesen varázserővel rendelkezők. Hogy tudnám elmagyarázni neki, hogy hiába szeretnék teljes jogú tagja lenni a varázslói társadalomnak, sosem leszek rá képes? Nem csak azért, mert túl későn csatlakoztam az egész világhoz, hiszen rendkívül jól tudok alkalmazkodni, hanem azért, mert bár a háromnegyed évet itt töltöm, mégis érzem, hogy kicsit mindig kilógok. Nem tudnám megfogalmazni, olyan volt ez, mint egy nagyon vékony, átlátszó hártya, mely nem engedett teljesen magamba szívni a világ adta lehetőségeket. Hogy ez magamra akasztott hártya volt, családi örökség, mugli örökség vagy egyéb, azt nem tudtam volna megmondani, de nem is volt lényeg. Én éreztem ezt, tudtam, hogy így van. Hogy magyaráztam volna el neki, hogy a családi örökségem miatt is pattogtam a két világ között? Hiába voltam itt többet, hiába szerettem volna, ha ide tartozom, mégis nyaranta hazamentem, mégis otthon visszacsúsztam abba a gödörbe, magamra raktam azokat a láncokat, amelyek sosem fogják hagyni, hogy a társaim közé tartozzam. Hogy magyarázhattam volna el Ashfordnak az elmúlt hét évet, hogy egyre inkább úgy érzem, hogy főleg rajtam múlik az, hogy bizonytalanul lavírozunk otthon a biztonság és a teljes szétesés között? Hogy akármennyire is önző és fájdalmas kijelenteni, de úgy érzem, visszatartanak, lefognak, lassanként felemésztenek? Hogy eddig Jacken múlott főleg a legtöbb, de egyrészt ő csak a legális ügyletekben vett részt és összetartotta a családot, mint morális iránytű és pénzügyi vezető, közben Ashsel közösen nyaranta próbáltuk megteremteni számukra azt a biztonságot a környező veszélyekkel szemben, amire szükségük volt, amíg nem voltunk otthon. Hiszen Ryan túl heves ember, ő csak rombolta ezt, Sammy meg... Sammy. Ő túl ártatlan, őt óvni kell, ő törékeny. Bárcsak én is lehetnék törékeny, bárcsak engem is óvni kéne és nem én lennék az, akit századjára is kiraknak a frontvonalba. Mert akármennyire is úgy tűnik, hogy Asherrel ketten intézzük ezt, éreztem rajta, hogy szépen-lassan távolodik ettől az egésztől, hogy teljes jogú tagjává váljon a varázslóvilágnak. Én meg egyedül maradok, kettészakadok a két világ között, mert nem hagyhatom magára a családunkat, emiatt nem maradhatok ott, ahol szeretnék. Hogy mondhatnám meg az előttem ülő fiúnak, hogy igaza van, jól látja, régen feladtam azt, hogy kezdek magammal valamit és egyre kevésbé látom, hogy lenne jövőm közöttük, mert valakinek otthon is rendet kell tennie, amíg az öcséim fel nem nőnek teljesen? Talán utána is, nem tudom, bizonytalan. Hogy mondjam el neki, hogy nem érzem úgy, hogy hosszútávon viszem valamire? Hogy a nagybátyám vallomása is csak azt erősítette bennem nyáron, hogy ugyanolyan drogos, alkoholista és lecsúszott emberként fogom végezni egy elcseszett város elcseszett negyedében és senki nemhogy emlékezni nem fog, el is akarna felejteni?
Hogy mondjam el ezt mind neked, William? Hogyan? Hát, sehogy. Hiába tapintasz rá a lényegre, hiába látsz át rajtam valahogyan, nem tudom és nem is akarom elmondani neked ezt. Mert nem beszélek erről se veled, se Tetsuyával, se azzal a szerencsecsomag családommal. Tudod, mi a különbség közted és azok között, akik elvileg szeretnek és törődnek velem? Te voltál elég bátor, hogy a szemem közé mondd az igazságot, még ha fájdalmas is. Lehet, pont azért, mert nem törődsz az érzéseimmel, bár hosszútávon a szembesítés jobban megéri. Biztos vagyok benne, hogy ők is látják ezt, mégsem mondják el nekem, ködösen fogalmaznak, utalgatnak, én meg sikamlós vagyok, mint a kígyó, nem véletlen vagyok a Mardekárban, és direkt nem úgy értem, ahogy akarják, ők meg úgy tesznek, mintha ezt nem látnák. Így megy Jenkinséknél a dolog, ha rólam van szó. Máskor keményen és őszintén megmondjuk a tutit, itt mégis tojáshéjon lépdelünk, de nem tudom megmondani, miért. Talán a családtagjaim is tudják titkon, hogy egy rossz szó és átesem a másik oldalra és lezuhanok a mélybe, ahonnan nem tudnak majd kiszedni már. Vagy csak gyávák, mint én, az is lehet.
Tekintetem újra fókuszál, ahogy kiszakadok a véres, drogos, önpusztító, agresszív, félelmetes, fenyegetésekkel teli emlékekből és bár nem szakítottam el a pillantásomat Ashfordétól, azért most láthatja, hogy visszatértem. Szerencsére a kezem az asztal alatt pihent éppen az ölembe, így teljes nyugalommal marhatok bele a combomba, hogy fókuszált is maradjak. Nem szabad teljesen eltűnnöm a mocsárban, hát, azért vagyok hangos és nevetek élesen, hogy eltűnjön ez, most nem hagyom, hogy belelökjön pár jól célzott mondattal. Abban legalább egyetértünk, hogy nem hiszünk abban, hogy mindenki alá kell a mankó, itt kap egy bólintást is. Szerintem sem, sőt, én keményebb leszek: nem mindenki érdemli meg, hogy mankót kapjon. Ez vagyok én. Ha bármit letettem volna az asztalra, talán, de így annyira sem. Akartam-e vajon bepótolni azt, amit kihagytam? Magam sem tudtam, sosem gondolkodtam ezen, nem is most fogom elkezdeni, ez így is túl sok volt. Érzem, hogy a testem továbbra is sikít, viszket, menekülni akar, kényszerítem a pillantásomat egy újabb erős karmolással a combomba, hogy maradjon, ne keressen kiutat a helyzetből, most nem.
Ha lehet, még súlyosabb a csend kettőnk között, de az ajkamon továbbra is az előző mosoly játszik, a tekintetemet az övébe fúrnám, ha lenne mersze belenézni a szövege után az enyémbe. Mi van, Ashford, nem mered felvállalni magadat ezek után?! De nem mondom ki, csak gondolom és közben rettegek, hogy most is átlát rajtam és végigköveti velem azt az utat, ami az elmúlt egy-két percben kísértett. De hát ez lehetetlen, nem? Nem láthat bele a fejembe, nem láthatja a képeket, amelyek megjelentek előttem, a válaszokat, amelyek sosem fogják elhagyni a számat, ugye? Biztosan nem. Az katasztrófa lenne neki is, de főleg nekem. Teljes mértékben ignorálom a mondatát azzal kapcsolatban, hogy semmi csodája nincsen, én azért nem tettem túl magam ilyen gyorsan, túl mélyre szúrt. S bár válaszolni, reagálni nem úgy teszem, amit várna: se nem hagyom faképnél, se nem szidom, se nem vágok vissza, semmi ilyesmi, a mosolyom mellett még egy elismerést kap, hogy vette a fáradtságot és elmondta ezeket, melyeket a hozzám legközelebb állók sem mertek eddig, hiszen hiába voltam ezzel tisztában teljesen én is.
- Tudom, hogy így van, mindig is tudtam... Igazad van, William... - válaszolom röviden neki, ezzel egy pillanatra megpendítem a körénk telepedett feszült húrokat. Szomorúan zengenek kicsit, nem erre várt volna talán? A feszültség kicsit átalakul fásult beletörődésbe, elfogadásba és kíváncsian mereszti láthatatlan szemeit a fiúra, hogy mit kezd ezzel. Elismertem, amit mondott, ezzel pedig olyan gátat bontott le, ami eddig nem történt meg: hiszen amíg nem szembesítenek vele, ignorálhatom, kikerülhetem, hiába tudom, hogy igaz, de ha már kimondta a szavakat, összeállt a valóság, ott villogott, vibrált előttem, körém állt, kikerülhetetlen lett. Nem tudok elsétálni többé mellette vagy nagyon kell koncentrálnom, hogy teljesen figyelmem kívül hagyhassam. Tudom, hogy arra vár, hogy tegyek hozzá valamit, amivel megmutatom, melyik irányt választom, de azzal túlságosan sokat mutatnék magamból, ami nem szokásom, így a kerülést választom, a hárítást, a menekülést és az elbújást. Visszapasszolom neki a labdát, elterelem magamról a figyelmet, az szinte mindig működött eddig. Pillantásom kicsit megvillan, előredőlök kicsit, felkönyökölök az asztalra, államat az ökleimen pihentetem, ahogy titkokként suttogom a folytatást.
- Egy dolgot nem értek csak az egésszel kapcsolatban... Miért zavar ez téged egy kicsit is? - kérdezem tőle teljesen őszintén. Nem mintha az elmúlt hét évben egyszer is kimutatta volna érdeklődését szerény társaságom iránt, így kicsit idegenül hat ez a kifejezés vagy az, hogy ezen egyáltalán gondolkodott. Tényleg érdekel, hogyan jutott el idáig, hogy ezt megfogalmazza, addig sem méreget éles tekintetével, nem mar még mélyebbre a sebekbe, amiket felnyitott pár mondattal. Addig is talán össze tudom kaparni magamat, hogy visszataláljak magamhoz.
Roxfort RPG
Szerző