Botanikus szoba

Avery Cassen pennájából



Eldugott, rejtélyes szoba, melybe a Társalgótól nem messze vezet az út. A legtöbb diáknak fel sem tűnik, hiszen az ajtó olyan tökéletesen beleolvad a kastély falába, hogy szinte csak megtapogatva érezhető az, hogy kissé kidudorodik. Se kilincs, se másmilyen jelzés nincs rajta, azonban nagyon könnyen utat enged befelé, ha valaki tudja, hogy közelítse meg. A legfinomabb érintésre is azonnal kitárul az ajtó, ha az embernek egy kis magányra, csendre és harmóniára van szüksége -  feltárva ezzel a bent burjánzó mindenféle növény képét, a valamerről csobogó kis szökőkút hangjával és persze az illatorgiával megfűszerezve. Ellenben egy dühös, indulatokkal telt diák egyszerűen képtelen kinyitni, akárhogy is püföli az elrejtett ajtót. A tanárok pedig, mivel hogy nagyrészt tudnak a szoba létezéséről, két-három pálcakoppintással akármikor feltárhatják a szinte láthatatlan ajtót.
Egy zárt helyiség, és bár a mennyezet üvegből van, a fény mindig olyan borús, mintha kint zuhogna az eső, épp csak annyira elég, hogy az ember elgyönyörködhessen a virágokban. A levegő mégis friss, és a legkülönfélébb növények nyílnak.

maybe i lied, when i said i was okay

Rokuro

2005. november

TW: 18+, önbántalmazás, vér, öngyilkossággal/halállal kapcsolatos gondolatok, káromkodás

Csöpp. Csöpp. Csöpp.
Éreznie kellene a hó fájdalmas, jeges érintését, ahogy tűszúrásként marnak a talpába, a dermesztő, csontig hatoló hideget a bőrén, amitől nem védi meg a vékony hálóing - de nem érez semmit. Egy kertben van - hófödte virágágyások között sétál, rendezett sorok egymás után, és frissen nyílt rózsák illatát hozza felé a téli szellő, lábnyomai fekete foltot hagynak a hóban.
Kinyúl az egyik rózsabokor felé, ujjai majdnem a szirmokat érintik - de azon már csak a tövisek maradtak, nincsenek többé virágok. Nincs semmi, az egész kertben nincs semmi, semmi, semmi, csak por és hamu, nedves és fémes, fojtogatja a torkát, megtölti a tüdejét, de képtelen arrébb mozdulni.
Nem érzi a testébe fúródó tövisek érintését, amik belekapaszkodnak, nem eresztik, felszakítják a bőrét, amik mentén kiserken a vér. Körbefonják a lábait, a mellkasát, a karját, ő pedig rázárja, ökölbe szorítja a kezét a tövises száron.
Csöpp. Csöpp. Csöpp.
Még mindig nem érez semmit. A vér végigfolyik az arcán, a nyakán, a karján, és a hóra hullik. Hullik. Hullik.
Lenéz a tenyerére, a hóra, ami már nem is hó, mert a vér mindent bemocskolt, mindent vörösre festett, a földet, a ruháját, a rózsákat, és őt is.
Vér.
Vér.
Vér.
Ez legalább az én vérem.

* * *

Végigsimítok a kezemmel az egyik tüskés növény levelén. Érzem a levélereket az ujjbegyeim alatt, azok sima, kissé bársonyos felületét, próbálok a jelenben maradni, hiszen azért jöttem ide, hogy megnyugodjak - mostanában egyre gyakrabban. A levelek tapintása kellemes és puha, de vajon ha a pengeszerű élén húznám végig az ujjaim?
Emlékszem az első alkalomra, amikor megtettem.
Éjjel volt, nem is néztem, nem mertem ránézni az órára, csak azt tudtam, hogy fáj - akkora erővel, olyan mélyen, belül, hogy levegőt is alig kaptam tőle. Ez önmagában nem volt új, a szívembe markoló, bénító fájdalom, éreztem már korábban is, de nem… így. Nem társultak hozzá gondolatok, nem volt mellette másik érzelem, nem volt mellette… Düh. Mérhetetlen düh. Düh, harag, gyűlölet - elvakította az elmém, elvette tőlem a lehetőséget, hogy tisztán gondolkodjak, hogy racionális döntést hozzak. Ez meg kellett volna rémítsen - alap esetben biztosan megijesztett volna, de most nem maradt mellette másnak hely. Egy dolgot akartam: bántani valakit. Fájdalmat okozni - ezt pedig csak egyetlen ember érdemelte meg, egy valakivel voltam képes csak megtenni.
Ez volt az oka, hogy kikeltem az ágyból, halkan, nesztelenül, mintha mosdóba mennék, kezemben egy hajtűt, és a pálcámat szorongatva a leghalványabb Lumossal, ami csak létezik - nincs ebben semmi különös, mégsem lenne jó, ha nekiütköznék valaminek. Enélkül még a végén valaki felkelne. Kérdéseket tenne fel. Nekem pedig nem lennének válaszaim, olyan nem, amit hallani akarna bárki.
Emlékszem, hogy magamra zártam a fürdőszoba ajtaját, és le is némítottam, mert ennyi eszem még volt valamiért. Egyedül akartam lenni, hagyjon mindenki békén, legalább most, bármi is lesz… most.
Nem volt nehéz a hajtűt átváltoztatni egy kis pengéjű késsé, ha órai feladat lett volna, lehet, még meg is dicsérnek érte. Halkan, keserűen felnevetek ennek a gondolatára, hiszen persze, hogy még ezt is csak tökéletesen tudom végrehajtani. Nem lehet hiba még abban sem, ahogy megölném magam. Egy tökéletesen megfestett, véres festmény lennék. Végre az lehetnék. Tökéletes és halott, hogy ne okozhassak több kárt senkinek.
Egy pálcamozdulat, és ott volt a kezemben a penge. Még egy, ez még annyira sem nehéz - végighúzni a csuklómon, nézni, ahogy kiserken a vér, alig érzem. Megteszem újra, és megint - nem sikerül mélyre vágnom, akkor még nem, azt majd később, nem a vért akarom, nem akarok meghalni, valami számomra is ismeretlen oknál fogva, azt valamiért még nem akarok. A fájdalmat akarom, másmilyen fájdalmat, bármi mást attól, amit belül érzek, hogy az, legalább az ne fájjon, hogy kapjak végre levegőt, hogy engedjen végre a szorítás a mellkasomon.
Belemélyesztem a körmöm a sebbe, a húsba, mélyen, még mélyebben, és felsikoltanék, de elharapom a számat. Érzem a fémes ízt, a fájdalom elnyomja a feltörő pánikot, de legalább végre, végre talán érzek mást is. Talán sírok is, fogalmam sincs.
Nem tudom, mennyi idő telik el, de amikor kilépek a fürdőszobából, még mindig sötét van, és minden nyomát eltüntettem annak, ami történt. Nem érzek semmit, talán csak furcsán könnyű a testem. Visszafekszem aludni, mint mindenki más, mintha minden rendben lenne. Mintha tényleg csak mosdóba mentem volna.
Tudom, hogy Miguel észrevette, hogy van valami, mert mi másért mentem volna oda hozzá, hogy eddzen velem, hogy fussunk addig, amíg ég a tüdőm, a vádlim, az egész testem, mert addig se fáj, legalábbis nem ez. Legalább addig tudok másra gondolni, nem gondolni semmire. Fogalmam sincs, mi a célom ezzel. Nincsenek céljaim. Semmi sincs.
És talán Rokuro is sejtheti, vagy fogja, előbb-utóbb fel fog neki tűnni, hogy…
- Azt hiszem… azt hiszem szükségem lesz egy erősebb teára - a hangom halk, érzelemmentes, távoli, borzasztóan távoli. Felé fordulok egy pillanatra, ahogy még mindig fel-alá mozgatom az ujjamat a levélen, oda sem figyelve, hogy egyre közelebb kerülök az éléhez, a tüskékhez, amiket pedig nem kellene megérintenem.
Egyre gyakrabban, túl gyakran szerettem volna azt az erősebb teát, a szorongásaim ellen, az elmémet megbénító köd ellen, a gondolataim ellen, saját magam ellen. Utáltam, de amikor nem borította el az elmémet a gyűlölet saját magam iránt, tudtam, hogy amit teszek, az nem jó. Hogy valami kurva nagy baj van velem halloween óta. Talán már előtte is volt. Gyűlöltem, hogy kezdtem elveszíteni önmagam, a gyengédségemet, a képességemet arra, hogy bármi vagy bárki igazán érdekeljen. Utáltam, hogy ennyire rosszul és ennyire gyenge vagyok, nem kellett volna segítséget kérnem, még kevésbé kellett volna hagynom, hogy segítsenek, de mégis engedtem nekik. És valamiért itt voltam most is, mert tudtam, hogy ez a hely jót tesz, lefoglalja a kezeimet és lefoglalja az elmémet is, hogy lenyugtat a növények és a föld illata. Meg Rokuro társasága is, még ha nem is értettem, bár nem is gyakran kerestem a logikát benne - talán ő sem, vagy ha igen, mit találhatott?
De néha nem volt elég ez sem, néha még így is… sok volt minden. Túl sok. Túl sok, túl sok, túl sok.
Rámutatok az egyik növényre - tudom, hogy az övé, már túl könnyen megy, hogy felismerjem a keze munkáját, és senki más nem tartja itt őket. Elmosolyodom, de semmi melegség nincsen benne, reflex csak, nem a sajátom.
- Szerintem ezt a virágot át kellene ültetni… nem gondolod? - kérdezem, oda se figyelve, hogy egyébként erre semmi szükség, feleslegesen zavarnánk csak meg. Érzem, hogy kezdek távolodni, valahova máshova, mélyre, egy sötét, hideg, dermesztően hideg helyre. Figyelemelterelésre van szükségem, a föld tapintására az ujjaim alatt, annak az ismerős, megnyugtató illatára, nem az agyagéra és a szénére, szükségem van valamire, amin nem kell gondolkodnom, bele akarom mélyeszteni a kezemet a hűvös talajba, a földet, a koszt akarom a körmöm alá, nem a vért, csak azt ne, most nem.
Nem veszem észre, hogy mi is csöpög az ujjaimról a ruhámra, a padlóra.
Csöpp. Csöpp. Csöpp.

Where do we go when the river's running slow?

Daphné d'Aboville kisasszony, november

A Halloweenkor történtek vitathatatlanul változást idéztek elő többünkben. Kijelenthetném, hogy bennem nem, ám ez csupán egy gondosan racionalizált énvédő mechanizmus volna. Az egyetlen dolog, ami miatt alapvetően jobban viselem a halálközeli élményeket, az a tény, hogy tulajdonképpen nincs senkim a növényeimen kívül, akinek hiányoznék, illetve az, hogy halálom után az Ishida név minden bizonnyal feledésbe merülne, hiszen nem lenne kinek tovább vinnie azt.

Skócia klimatikus adottságait, a perzisztens ködöt, az alacsony hőmérsékletet és a kóros mértékű mohásodást, kizárólag olyan zárt terekben voltam képes tolerálni, ahol trópusi vagy szubtrópusi növényfajok is szívesen vegetálnak, és amelyek mesterségesen fenntartott mikroklímával rendelkeznek. Ennek következtében a botanikus szoba és a melegház váltak a preferált tartózkodási helyeimmé, mind fiziológiai, mind pszichés értelemben.
Előbbi helyiség azért volt különösen pazar választás, mert még csak a kastélyt sem kellett elhagynom, hogy itt relaxálhassak két órám között, vagy deprimálóan esős koraestéken, mikor semmi mást nem találtam komfortosnak.
Őszinte meglepetésemre az utóbbi néhány alkalommal nem voltam teljesen egyedül, hiszen mellémszegődött a láthatóan kissé megviselt Daphné is, akinek különböző gyógyteákkal és közösen, ám csendben való nyugodt üldögéléssel igyekeztem a segítségére lenni, de ezen a ponton kezdtem úgy érezni, hogy ennél komolyabb segítségre lenne szüksége.

Teljes tudatában vagyok annak, hogy talán nem én vagyok a legmegfelelőbb személy arra, hogy erről beszéljek vele, de mint korábban kiderült nagyfokú őszinteséggel nála sokkal többre lehet menni, mintha most megkerülném és a kedves barátnőjén, Élodie kisasszonyon, esetleg a bátyján keresztül igyekezném felhozni ezt a témát. Mindemellett azért annyi szociális érzékenység szorult belém, hogy ha hozzám kénytelen fordulni mindaz után, amit tettem vele, bizonyára nem szeretné, ha bárki is tudna arról, mi és milyen mértékben is zajlik benne, ami viszont oxymoronná teszi a tényt, hogy egyáltalán sikerült jómagamnak észrevenni, hogy itt több állhat a háttérben, mint egy szezonális affektív zavar.
Életemben először tapasztaltam kognitív disszonanciát egy olyan cselekedetem kapcsán, amelyet előre megfontoltan és teljes tudatossággal hajtottam végre. Bár racionálisan belátható volt, hogy Daphné pszichés állapotromlásának etiológiájában aligha játszott meghatározó szerepet a Salamanca kisasszonnyal töltött estém -ezt egy későbbi verbális interakciónk is alátámasztotta -, a tény, hogy egyre erősebb anxiolitikumokat és hangulatjavító szereket fogyasztott, egyértelműen kontraindikálta, hogy a probléma gyökere nem én magam vagyok.  Amellett, hogy minimális felelősséget azért igyekszem viselni a kialakult helyzetben, amiatt is kezdhettem aggodalmaskodni, hogy tudásom -ami ugyan koromhoz képest meglehetősen nagy- kezd elégtelennek bizonyulni ahhoz, hogy hathatós segítséget tudjak nyújtani neki.

Kérésére halkan sóhajtok, van nálam ugyan egy termosz némi teával, ami ideig-óráig segíthet, de kénytelen leszek megemlíteni, hogy bár nagyon szívesen segítek neki bármiben és rendkívül hízelgő a belém vetett bizalma, de kezdem úgy érezni, hogy jobb lenne, ha egy nálamnál idősebb és tapasztaltabb szaktekintély venné kezelésbe, mert attól kezdek tartani, hogy valami olyan felé sodródik, amiből már nem vagyok benne biztos, hogy ki leszek képes húzni.
A hangjának csengése idegennek hat számomra, ellenére annak, hogy alig öt hónapot megélt ismeretségünk talán még nem jogosít fel arra, hogy ilyen felfedezéseket tegyek, ám ebben az esetben hajlandó vagyok engedni a kételynek, amit tulajdon megérzéseimmel kapcsolatban érzek. Leteszem az apró metszőollót, amivel eddig dolgoztam az egyik bonsaiosítani tervezett növényen és rá emeltem a tekintetem, bár csak a hátát, egy hátból pedig nem kifejezetten lehetséges életeket kiolvasni.

– Nem gondolom, hogy a foltos kontyvirág transzlokációs igénye jelenleg prioritást élvezne -jegyzem meg-különösen úgy, hogy a véglegesnek szánt ideiglenes helyét a múlt héten sikerült meghatároznom.
Nem is értem, minek hatására jutott eszébe a gondolat, hiszen, ami újonnan, tehát velem érkezett, azt pont azért nem kell átültetni, ami meg már előttem is itt volt, azt meg azért nem szükséges feleslegesen bolygatni.
-Daphné, úgy vélem, beszélnünk kellene-egyenesedem fel, hogy a szoba nagyjábóli közepére lépve törökülésbe helyezkedjek és fejemmel intsek a lánynak-megtennéd esetleg, hogy leülsz?
Szépen kérem, de valójában nem hagyok neki más lehetőséget, nem vagyok ugyanis hajlandó a továbbiakban oly módon farmakológiai segítséget nyújtani neki, hogy tisztában lennék a kiváltó tényezőkkel és a tünettan pontos jellegével, nem szeretném sem félrekezelni, sem pedig óvatlanságból rászoktatni egyetlen hatóanyagra sem.

Érzékelem, hogy nem figyel rám, meg is köszörülöm a torkom, hogy egyáltalán rám nézzen, akkor látom meg a vércseppeket a padlóra csöppenni és ebben a percben döntöm el, hogy itt valamiféle hatalmas baj van, valami olyan, amin elképzelhető, hogy már segíteni sem tudok nem, hogy gyógyítani. Felállok és előkapom a hímzett zsebkendőm, hogy felényújtsam, de végül a helyzetre való különös tekintettel, inkább a kezéért nyúlok és én magam igyekszem felitatni a kezéről a vért.
-Sejtem, hogy ez az utolsó dolog, amire most vágysz de, ha azt szeretnéd, hogy a továbbiakban is keverjek ki neked bármiféle készítményt, nos jó volna, ha beavatnál abba, hogy mi történik benned -igyekszem felvenni vele a számomra szinte minden esetben végtelen kellemetlen szemkontaktust.

maybe i lied, when i said i was okay

Rokuro

2005. november

TW: 18+, önbántalmazás, vér, öngyilkossággal/halállal kapcsolatos gondolatok, káromkodás
Látja az alvó fiút a tavaszi réten, barna hajtincseivel, melyek pont olyan árnyalatúak, mint az övé, játszik a jeges szellő, a meleg napsugár megvilágítja az arcát. Oda akar szaladni hozzá, hogy felkelthesse, hát menniük kell valahova, el, el, el. Meztelen lábnyomai nyomán valami vörös szennyezi a füvet. Ahogy közelebb ér, eltűnik a nap, és csak a hűvös, dohos levegő marad, fojtogató, émelyítő, mint egy kriptába zárva. A fiú távolodik tőle, egyre messzebb kerül, hiába nyúlna utána, majd hirtelen megjelenik előtte, az arca eltorzult a vértől, a szenvedéstől, a kíntól, az egész teste természetellenes szögbe hajlik. Ki akar nyúlni felé, de a fiú elkezd folyni, szét, mint egy viaszfigura, mint a nedves agyag, látja a húst, a csontokat, és aztán a fiú eltűnik, nem marad utána más, csak vér, vér, vér, ami összegyűlik a bokája körül, eléri a vádliját, a combját, folyik le a haján, a kezén. Kiejti a kést a kezéből, és egy sikítás visszhangzik, visszhangzik, visszhangzik a fejében, a fiú hangján.
A te hibád!
A te hibád!
A te hibád!
Miért nem mentettél meg?
Miért nem mentettelek meg?

* * *

Nem. Nem, hát persze, hogy nem, milyen igaza van, miért jutnak ilyen butaságok az eszembe? Bár ez lenne a legnagyobb, ami eszembe jut.
Hallom ugyan, amit Rokuro mond, a foltos kontyvirágról, hogy felesleges hozzányúlnunk, hát el is mondta, hogy már átültette, talán akkor is pont itt voltam? Testben talán, lélekben és fejben azonban valahol egészen máshol. Lehet, akkor is az egyik rémálmomban? Nem is emlékszem.
-...Igen. Igen, persze - értek egyet jó pár pillanattal később, mintha akihez csak mostanra értek volna el ténylegesen a szavai, mintha nem én hoztam volna fel azt, hogy átültessük azt a virágot. Örülök, hogy beszél hozzám, szeretném, ha folytatná, mert legalább van valami, ami segít kizökkenteni, és a jelenben tartani az elmémet, ami akkor este is segített, kivéve, hogy az Amycus kiáltása volt, Rokuro pedig nagyon higgadt hangon beszél. Talán ezért találom olyan megnyugtatónak a jelenlétét?
-...Veled mi történt… halloweenkor? - válaszolok ezzel a kérdéssel, ugyanazon a hangon, még mindig nem figyelve, hogy ez látszólag teljesen irreleváns, pedig nem az, tényleg nem az, nem terelni akarom a témát. Remélem, hogy bárhol is volt, ő nem élte át azt, amit Amy és Sky meg én, ha nem volt ott, akkor talán... Értem, hogy azt mondja, üljünk le, mert beszélnünk kell, bár nem erről, vagy talán erről is, mert még nem hoztuk fel azóta. Figyelek a hangjára, próbálok láthatatlanul kapaszkodni belé továbbra is, pedig nem kellene, helyette inkább el kellene engednem. Valóban le akarok ülni, bizonyára jót tenne, ha leülnék, de nem bírok megmozdulni, ahogy akkor este se tudtam, pedig most nem köt varázslat a székhez, nem fojtogat a nedves, meleg, fémes, hányingerkeltő szag, nem érzem a vér ízét a torkomban, és mégis… Ott vagyok most is, a sötétben, a hidegben, az egyetlen fényt a gyertya lángja adja a fejem felett, és az egyetlen, amit látok, az Miguel, holtan, bármerre is nézek, Miguel, holtan, nem tudok mozdulni, nem megy, nem, nem, nem, képtelen vagyok, sikítani kezdek, Daphné.. DAPHNÉ, NEM, BAZDMEG, NEM! Daphné, ez n..
Megérzem a puha textilt és valakinek az érintését a bőrömön, aki beszél hozzám, nyugodt hangon, továbbra is, próbálom felfogni, amit mond, nem ellökni magamtól, nem mondani neki, hogy ne csinálja, hogy nem érdemlem meg, hogy segítsen, nem érdemlek semmit sem. Belenézek a szemébe, de nem tudok rá fókuszálni, olyan szép, és látom benne az aggodalmat, de mégis, miért aggódik? Rendben van, még mosolygok is, minden rendben van, ugye, ugye, ugye? Talán gyanúsnak kellene lennie, hogy miért ér hozzám, hogy miért akar a szemembe nézni, mikor tudom, hogy egyik se kellemes neki, talán tényleg valami baj van? Fogalmam sincs, Rokuro mit láthat, amikor rám néz, mit szeretném, ha látna. Értem a kérdést, tudom, mit kellene mondanom rá, tudom, hogy felelnem kell rá valamit, de hosszú, talán túl hosszú ideig keresem a szavakat hozzá, meg azt a részemet, valahol mélyen, amelyik segítséget akar kérni, mielőtt valami visszafordíthatatlant, valami véglegeset csinál. A pillantásom róla a kezeinkre siklik, látom a vért az ujjaimon, hogy került ide? Fáj, valami fáj, de nem ez fáj, valami más, mélyebben, régebb óta, belül. Megszorítom a zsebkendőt, és lehet, hogy vele a kezét is, ha nem húzza el, ha már felajánlotta, én csak…
Veszek egy mély levegőt, kifújom, veszek még egyet, kifújom, szaggatottan, be… ki…be…ki…be… nem tőle félek, fogalmam sincs, mitől félek, a saját fejemben lévő gondolataimon kívül, attól, amit teszek magammal, pedig nem akarom, nem így, nem ezt…
Mi történik benned?
Je ne sais pas, je ne sais pas, je ne sais pas.
-Emlékszel amikor, év elején… - halkan beszélek, még mindig nem találtam meg a hangom teljesen, de próbálom, tényleg, miért itt kezdem vajon, a szeptembernek ehhez semmi köze. - Azt mondtam, hogy minden túl sok? - kérdezem, és újra felnézek rá, szomorúan, tudom, valahol tudom, hogy csak segíteni akar. - Azóta minden… még jobban, és én csak… csak szeretném, ha… vége lenne - a gondolatoknak, a fájdalomnak, az ürességnek, nekem, vagy talán annak még nem. Talán tényleg jobb lenne, ha leülnénk.

Where do we go when the river's running slow?

Daphné d'Aboville kisasszony, november

Sosem állítottam magamról, hogy különösebb kompetenciával rendelkeznék a szív és a lélek afférjait illetően. Funkcionális ismereteim azonban kiterjednek arra, hogy milyen fiziológiai és biokémiai feltételek mellett gyorsul fel a szívritmus, illetve milyen mechanizmusok vezetnek annak progresszív lassulásához, végső soron leállásához. Ez a tudás jelen helyzetben azonban marginális relevanciával nem bír. Inkurrens. Ahogyan — e terminusnál maradva — az eddig alkalmazott teljes eszköztáram is annak bizonyult, mivel a mindenféle szedatív jellegű keverékek, amikkel eddig próbálkoztam, majdhogynem semmit sem látszottak használni Daphné esetében, talán az egyetlen, amit a javukra tudok írni az lenne, ha képes megfelelő mennyiségű időt alvással tölteni. Eleinte azt gondoltam, hogy ez lehet a baj. Bizonyára zaklatott, minek hatására inszomniás tüneteket mutat és némi pihenés majd visszahozza az életébe a balanszot, így az első és talán a második adagot is némileg nyugodtan készítettem el számára. Aztán visszajött és semmi sem változott, sőt, mintha egyenesen súlyosbodtak volna a gondok, minek hatására változtattam, majd emelni igyekeztem a dózison, mindennek ellenére újabb és újabb adagokért érkezett és nem, mintha cseppet is peturbálna a kitüntető figyelme -kiváltképp azután a beszélgetés után, ami a Salamanca kisasszonnyal töltött éjszakámat volt kapcsolatos- de némileg aggasztónak találom az állapotát, ami ma sem fényesebb annál, mint, amit az elmúlt időszakban megszokhattam.

A szubjektív késztetés, hogy valamilyen módon interveniáljak, végül arra sarkallt, hogy pszichológiai szakirodalmat szerezzek be– a magnixek előszeretettel hivatkoznak Freud-ra és Jung-ra, ennek hatására magam is az ő munkásságukkal kapcsolatban igyekeztem tájékozottabbá válni-, hátha új gondolatokat plántálnak a fejembe, amik egészen új megoldások megszületéséhez vezethetnek. Az olvasottak szerint, Sigmund Freud példának okáért a Daphné-éhoz hasonló állapotot határozottan depresszívként denotálja és valamiféle veszteséghez köti, én azonban képtelen vagyok rájönni, hogy ha a lány el is vesztett valamit, mi lenne az, illetőleg hogyan tudnék a segítségére lenni, hogy újra megtalálhassa.
Egy másik, gyakran említett terápiás javaslat szerint az idült depresszív állapotban lévő személyt érdemes olyan tevékenységekkel foglalkoztatni, amelyek intrinszikusan örömforrást jelentenek számára. Ennek jegyében festékeket és papírt hoztam magammal. Daphné több alkalommal is bizonyította, hogy nemcsak affinitása van a rajzoláshoz, hanem kifejezett vizuális érzékenységgel és technikai készséggel is rendelkezik., így bátorkodtam magammal hozni némi festéket és papírt, hátha ez az ötlet működőképesnek bizonyul, hiszen Daphné már többször is megmutatta, hogy nem csak szeret rajzolni, hanem igazán remekül bánik az ecsettel és a színekkel, emellett pedig a kertészkedés is bizonyára megnyugtatja, hiszen a nyár folyamán a rendkívül aggályos viselkedésem ellenére is hajlandó volt segíteni az árnyliliom átültetésben.
Milyen kellemes emlék! Sokkal kellemesebb lenne, ha alig egy órával előtte nem lettem volna oly kedves degradálni a hőn szeretett Francia hont és a bizonyára nagy műgonddal a világ csúfságára bocsátott Eiffel-tornyot.

Eiffel-torony ide vagy oda jelenleg épp olyan élénken tudok társalogni a hölggyel, mint amennyire azzal a rémületes, brutalista fémkolosszussal tudnék, válaszából nyilvánvaló számomra, hogy nem értelmezte a szavakat, amiket hozzá intéztem, valószínűsíthetően nem is igazán hallhatta azokat, a kérdésére viszont nem számítok. Tehát mindennek a Halloweenkor történtekhez volna köze? Akkor meg miért próbálunk arról diskurálni, hogy velem mi történt, midőn én nem gondolom, hogy fokozottan traumatizált volna az eset? Természetesen lehetséges, hogy tévedek és éppen emiatt a trauma miatt tettem vagy nem tettem bizonyos dolgokat, de egészen infallíbilisnek számítok a saját mentális állapotomat illetően.
-Ugyan miért fontos mindez?-érdeklődöm, de hamar rádöbbenek, hogy az értetlenkedéssel nem kerülök közelebb a probléma nyitjához, így bármennyire is úgy gondolom, hogy ez nem a Daphné vájt füleinek való információ, belekezdek egy egészen rövid összefoglalásba.
-Nos egy a gyengélkedőhöz rendkívül hasonló kórteremben voltam sokadmagammal, többek között Barbonnal, Scrimgeour és Tuffin kisasszonyokkal, valamint a fél lábbal rendelkező fiatalemberrel, mivel rá azért nehezemre esne az úriember szót használni. Illetőleg velünk tartózkodott még az egyik francia bajnok is, akinek a feje egy teljeséggel groteszk, már-már kafkai csoporthallucináció során felrobbant, és ha mindez nem lenne elég, kitört a teljes anarchia, mivel Barbon és Scrimgeour kisasszony megörvendeztettek minket egy remek akciójelenettel, vagyis egymásnak estek…-miért hangzik minden, amit ezzel az esettel kapcsolatban mondani próbálok hirtelen ilyen indokolatlanul szexuálisnak?- tehát párbajba bonyolódtak. Mindeközben én és a már említettek nem igazán voltunk a helyzet magaslatán, nekem például rettenetesen vérzett az orrom.
Teljes tudatában annak, hogy ez a történet messze áll a teljeségtől -melynek során Tuffin kisasszony pánikreakciót élt át, Barbon kishíján megbolondult, jómagam pedig olyan végtelen fájdalmaknak lettem az elviselője, hogy elkerülvén a tűréshatárom elérésének végtelen szégyenét, szinte megpróbáltam önkezemmel végetvetni az életemnek, amúgy ősi japán szokás szerint- adom ezt elő úgy, hogy a lehető legkevésbé legyen lehetőségem ezzel rontani a hölgy már egyébként is meglehetősen hektikusnak tetsző állapotán.

Nem tudom elégedett-e bármivel, amit mondani találok neki, azt viszont ellenben nagyon is látom, hogy vérzik a keze és, mivel ezen van lehetőségem segíteni, így meg is teszem. Érzem a kezének gyengéd szorítását, és bár kényelmesebb lenne, mégsem húzom el a magamét, hiszen elképzelhető, hogy épp erre van szüksége. Ami viszont elhagyja a száját, az olyannyira nem tölt el örömmel, hogy az arcomra is látványosan kiül. Szemöldökeim összehúzódnak, ahogy rápillantok és, ha már úgyis valamelyest fogja a kezem, óvatosan a terem közepe felé tessékelem.
-Ülj le, kérlek-nézek rá komolyan, miközben magam is törökülésbe helyezkedem vele szemben és vadul gondolkodom rajta, hogy ugyan mit tudnék mondani a kijelentésre, miszerint arra vágyik, ha a túlterhelt időszaknak vége lenne. Hisz erre kell, hogy gondoljon, mert szimplifikálva az egészet, nem is gondolhat másra.
-Üdvös lenne, ha kiderülne számomra, hogy hol gyökerezik ez az érzés. Nyilvánvalóan emlékszem arra, amit szeptemberben mondtál, de akkor még koránt sem tűntél ilyen…-keresem a szót, amivel még véletlenül sem bántom meg- deprimáltnak. Próbáljuk meg végigvenni, hogy mi is történt azóta!

Próbálok úgy tenni, ahogy Sigmund Freud tenne, leszámítva persze azon apró és redundáns részleteket, hogy végül minden nőbetegére igyekszik rábizonyítani, hogy végtelenül szerelmes belé, ezt pedig nem tartom túlzottan professzionálisnak. Mindenesetre helyzetünkben,ez szerencsére kizárható, hiszen Daphnénak nem lenne oka beleszeretni egy olyan fád emberbe, mint jómagam.

maybe i lied, when i said i was okay

Rokuro

2005. november

TW: 18+, önbántalmazás, vér, öngyilkossággal/halállal kapcsolatos gondolatok
Látja a vázlatokat a falon a fiúról, aki túlságosan olyan mint ő, de ő meghalt, meghalt, meghalt. Ugyanott van most is, mint akkor éjjel, de most egyedül, teljesen egyedül. Minden ugyanolyan, a vázlatoka falon, a szagok, a hányinger, az érzés, ami teljesen megbénítja minden érzékszervét, a pánik, amitől nem kap levegőt. Nem látja az alakot, csak a hangját hallja, miközben kétségbeesetten próbál szabadulni a helyéről, pedig nem köti oda semmi, sem kötél, sem lánc. Talán most még varázslat sem. A fejére ugyanúgy csöpög valami fémes, valami nedves és meleg, valami… vérvörös.
…sajnos ő már nem mondhatja el nekünk…
…milyen kár, hogy nem volt ott, hogy nem mentette meg…
…a gyávaság.. ha az nem volna, megmentette volna…
…de már halott, nem kell törődnie vele többet…
…de már halott…
…de már halott…
…de  már halott…
…így lesz a legjobb mindenkinek…
A vér eléri a vádliját, ott van a haján, a nyakán, a testén, fuldoklik tőle, de nincs vége, nincs, nincs, nincs, soha nincs vége. Látnia kell, hogy mit okozott, hogy mit tett azzal, akiről azt állította, hogy szereti.
…Ms Fuentes.. tudja, mire gondolt, mielőtt meghalt? Hogy a maga hibája volt az egész.
A képek, a milliónyi vázlat a falon, egyszerre szólal meg, miközben a vér ellepi már a combját is. Nem tud elnézni, nem tudja nem a halott fiút látni.
ELÁRULTÁL MINKET! GYŰLÖLLEK! NEM VAGY A KISHÚGOM TÖBBÉ!
De… de az vagyok, nem… nem, ne mondd ezt, ne… kérlek… kérlek, ne menj el, ne hagyj itt… kérlek… gyere vissza…

* * *

El fogom vágni a kezem ezzel a növénnyel, ha így folytatom. Talán nem fog zavarni, ha tényleg megteszem. Talán segítene, hogy érezzek végre valamit, hogy itt legyek, hogy ne… valahol máshol.
Csak félig fogom fel, amit Rokuro mesél a saját halloweeni estéjéről, az egész… egyszerűen nem tűnik valóságosnak. Furcsa is maga az, ahogy beszél róla, még magához képest is, annak kellene lennie, valami nincs rendben, de nem tudom megmondani, hogy mi. Pedig annyira szerettem volna, csak meg akartam bizonyosodni róla, tudnom kellett, hogy te nem voltál ott, de mégis, valahol volt, valahol máshol, ő is, és Annie, és… Rokuro, ugye te is tudod, hogy valami baj van, hogy semmi nincs rendben ezzel?
-...Igen. Igen, ez… nem jó, de már… vége van - megremeg a kezem, a hangom változatlanul távoli, egy ideig nem is reagálok semmit, majd azt is csak lassan, úgy, mintha valami teljesen hétköznapi dolgot mondott volna éppen, nem valami egészen szörnyűt. Vége van, de… tényleg vége lenne? Őt… őt nem viselte ez meg? Úgy hangzik, mint akit nem, de… meg fogom kérdezni, de most… most nem tudom, mit mondhatnék, pedig kellene, mondanom kellene mást is, mert értem, ami elhangzott, legalábbis azt hiszem, de mégsem fogom fel teljesen, valahonnan rendkívül távolról tudom csak érzékelni, hogy ez valójában nem jó, sőt, borzalmas, rossz, nem, nem lehet, nem, Annie, Lolita vagy Inès, Rokuro és… vér. Nem veszem észre, mi történt a kezemmel közben.
Csöpp. Csöpp. Csöpp.
Van egy olyan érzésem, hogy talán Rokuro nem érti, mit szeretnék mondani. Vagy legalábbis, nem teljesen, mert nem gondol rögtön a legrosszabbra... és nem mintha én jól el tudnám magyarázni, hogy pontosan mi is zajlik bennem. Annyi minden. Nem elég minden. Semmi sem. Nem tudom. Nem tudom. Nem tudom.
- Mert túl sok és fáj - egy pillanatra levegőt se tudok venni tőle, ettől az érzéstől, ami összeszorítja a mellkasom, és rosszabb, fájdalmasabb, mint bármi, amit tenni tudok magammal. Aztán elmúlik, és a helyét ismét átveszi az előbbi… érzelemmentes állapot. - És… csak… azt szeretném, ha… ha nem… fájna többet - suttogom alig hallhatóan, látom, hogy nem boldog attól, amit mondok neki, ne haragudj, lehunyom a szemem egy pillanatra, mintha ezzel ki tudnék zárni mindent, bármit, mintha nem kísértene ugyanez az álmaimban is. De legalább a testem kezd egy kicsit a sajátomnak érződni újra, még hanem is érzek továbbra sem semmit csak… minden nagyon… tompa. Üres. Távoli.
- Bocsáss meg, tudom hogy… hogy nem szereted, ha… - még mindig a kezeinket nézem, engedek a szorításon, alig érek hozzá és hagyom, hogy vezessen, mielőtt elengedném, pedig azt hiszem, nem szeretném. Leülök én is, bár elegánsan, hogyan máshogy, nem törökülésbe, mert az nem lenne túl… illendő, pedig most legszívesebben nem is így tennék, helyette gondosan elrendezgetem a szoknyám, megigazítom, szépen, mintha… mintha számítana bármit.
Szeretném kijavítani Rokurot, hogy nem a deprimált a szó, amit keres, de inkább csak szomorúan ránézek, szerintem mindketten tudjuk, hogy ennél rosszabb, nagyobb baj van, de értékelem hogy… nem akar megbántani. Mérlegelem a szavakat, amiket mond, tudom, hogy azt várná tőlem mindenki, hogy ne mondjak semmit, csak hogy jól vagyok, hogy talán azon kellene gondolkodnom, mit akarnak hallani mások, mi az, ami elvárt, hogyan ne osszak meg túl sokat magamból, de vele valahogy sose éreztem ezt.
-Ez, ahogy érzem magam, ez nem… ez nem szeptemberben kezdődött - kifújom a levegőt, hogyan mondjam el neki, hogy nem emlékszem, mikor voltam utoljára rendben? Mikor voltam utoljára boldog? Nem csak múló pillanatokig, nem csak pár percig, hanem…hosszan, tartósan, amikor nem volt, ami beárnyékolja, amikor még csak az volt az egyetlen, amit ismertem? Biztosan ott volt benne Miguel, és kicsik voltunk, és ott voltak a szü… emberek körülöttünk, nagyon sok ember, amikor még nem zavartak, nem ennyire, se ők, se az élénk színek, a hangos zene, akkor még nem zavart vagy bántott semmi. Amikor még tudtam önfeledten nevetni Miguellel valamin, amit csak mi értettünk, amikor elhoztam egy szelet sütit a tálcáról, pedig azt mondták, nem lehet többet, de tudtam, hogy örülni fog neki, és elfeleztem vele a fán ülve, ahova utánam jött, mert mindig tudta, hogy hol keressen, ha egyedül is akartam lenni. De hogyan tudnám elmondani, hogy minden ilyen emlék, olyan, mintha valaki mással történt volna, mintha valaki másnak az élete lett volna?
Oda sem figyelek, hogy a pulóverem szegélyét piszkálom, mintha el tudnám rejteni a nyomát annak, ahogy bántom saját magam, pedig nincs ott semmi már, és semmi, amit ne rejtene el egy-két bűbáj, smink, vagy csak hosszú ujjú ruhadarab. Nem tudom, hogyan, mivel kellene belekezdenem ebbe az egészbe. Ismerem már annyira, hogy Rokuro nem fog erőszakosan erőltetni semmit, talán… láthatja is rajtam, hogy nem csak az időt szeretném húzni, még ha van is egy részem, ami össze akarja húzni magát egészen kicsire, ami nem akarja, hogy bárki is láthassa, pláne nem most, pláne nem… így.
- De hiszen tudod, hogy… mi történt azóta. Hogy mennyi minden… aggaszt - mondom halkan, meséltem már neki, beszéltünk már róla, hogy túl soknak érzem, ezt az idegen országot, a Tusát, hogy aggódom a bajnokainkért, hogy aggódom az utolsó évem miatt, és annál is többet azon, hogy mi lesz utána, hogy még Miguel miatt is, pedig biztos azt mondaná, hogy ne tegyem, de erre csak akkor lennék képes, ha már nem lélegeznék többé. De egyelőre még nem ez a helyzet, valamiért még mindig… itt vagyok. Néha megpróbálom megtalálni rá a választ, hogy miért nem tudok még elengedni mindent, de… még nem jöttem rá az okokra. - És annyi minden… bánt - dolgok, amiket megtettem, és amiket… nem. Hogy nem tudok az lenni, akit a szüleim akarnak, akit Miguel akar, amit… mindenki akar.
- De már nem csak… azok - veszek egy újabb, mély levegőt. Be…ki…be…ki… Vajon utálni fog, azért, amit mondani fogok? Utálnia kellene, bár nálam senki sem utálhat jobban engem. De most még ez a harag is… távolinak érződik. Talán emiatt tudom csak folytatni. - Úgy érzem, mintha fuldokolnék, és nem tudom, meddig tudom még a víz felett tartani a fejem - suttogom, mielőtt felnéznék rá - és nem tudom azt sem, hogy egyáltalán… szeretném-e - lenyelem a gombócot a torkomban, ahogy a tekintetem tovább siklik róla, és megállapodik valamin, ami nem úgy néz ki, mint amivel kertészkedni lehet. - Mit hoztál?