A Griffendél öltözője

A Griffendél kviddicscsapatának öltözője. Itt öltöznek át kviddicstalárjaikba a csapat tagjai. A lányok és fiúk részét egy szekrénysor választja el egymástól.

[- Ma láthattuk, hogy én miért lennék pocsék terelő… de egyértelműen szuper a célzásod.]

Annie

Annie - november 4. Péntek- Késő délután

  Újra azon kapom magam, hogy a még a közelgő téllel küzdő gyenge napfény irányába fordítom az arcom, miközben leereszkedem a földre. Nem tud nem eszembe jutni, hogy ki kell élveznem a napfényes napokat, mert könnyen lehetnek az utolsók- ha nem is jön be a legpesszimistább jóslat, ha túl is élem a Tusát, az életem biztosan örökre megváltozik. Megígértem magamnak és másoknak is, hogy minden erőmet beleöntöm a győzelmi törekvésekbe, de minden nap eszembe jut, hogy semmi nem garantált, és mindent ki kell élveznem, amit ezek az utolsó, aránylag nyugodt napok jelentenek.

 Kicsit elhúzom a szám, Annietől elfordulva, ahogy felveszem az immár megbénított gurkót, és az ütőket tartalmazó dobozt. Köszönhetően a rengeteg begyűjtött sérülésnek a korábbi meccseken, a fájdalomból és a karom mozgásából meg tudom mondani, hogy a gurkó nem tört el vagy ugrasztott ki semmit, amikor elzúgott mellettem, majd hirtelen visszafordult, és a hátamba csapódott. Ostoba baleset, és talán nem is bánom annyira. Az előző Tusák leírásai alapján nem baj, ha megszokom a fájdalmat.

 - Ma láthattuk, hogy én miért lennék pocsék terelő… de egyértelműen szuper a célzásod.- kicsit üresnek érzem a bíztatónak szánt szavakat, egyrészt mert úgy érzem, hogy hátrahagyom a csapatot a Tusa miatt, amely érzetre távolabb lökött a valóságtól, szürreális lett minden. Hihetetlen a gondolat, hogy mindenhol, mindenki tudja a nevemet, látta az arcomat- egyelőre nem szedtem össze a bátorságomat ahhoz, hogy megnézzem, hogy mit írtak rólam. Abban szinte biztos vagyok, hogy ha valaki csak felszínesen futja át a hat bajnok nevét, az enyémen akad meg a tekintete. Nem én vagyok az egyetlen híres családból származó bajnok, de biztosan mindenki a világon emlékszik apám nevére.

 Leteszem a még mindig dühös gurkót tartalmazó ládát a földre, és miután letámasztom a seprűmet, kibújok a kviddics talárból, és olyan eleganciával teszem a padra, amit Chikara is biztosan megirigyelne tőlem. Kicsit fáj a mozdulat, bár tényleg csak zúzódás- talán nem felelősségteljes ugyanakkor a gondolat, hogy nem nézetem meg, de a Gyengélkedő gondolatától is kiráz a hideg. Még akkor is, ha tudom, erre aligha kéne bármi egy sima kenőcsön kívül, messze nem fáj annyira, hogy zúzódás legyen. Azért kicsit félve megyek a zuhanyzóba, és veszem le a vörös pólót- fel vagyok készülve a hatalmas, fekete foltra a jobb vállam alatt, úgyhogy az enyhe zöldes lila kissé megnyugtat. Talán a fél üveg Wiggenweld elég lesz rá, ami a szekrényemben van- és biztosan jó még, valamikor év elején főzhettem.

 Meg is fogom a tükör előtti polcon pihenő pálcámat, hogy magamhoz hívjam- remélhetőleg anélkül, hogy halálra ijeszteném Anniet.

 - Bocsi! Én csináltam ezt, a hátamra kell… remélem, hogy nekem nem kell majd seprűt idéznem a Kastélyból.- mosolyogva behúzom a zuhanyzófüggönyt, és miközben megengedem a vizet, ami jól esően hűsíti a gurkó érintését, elgondolkodom rajta, hogy én mihez kezdenék egy sárkánnyal. Nem vagyok tizennégy, de ijesztően legyőzhetetlennek tűnne a kihívás. A sárkányok alig érzékenyek bármire, különösen a nagyobb fajok megátkozása tűnne reménytelennek, és még ha tudom is, hogy a könyvtár rejthet valamilyen megoldást erre, rengeteg más dolog van, ami hasonlóan nehéz. Ha nem tudom előre… például egy dementorral semmit nem tudnék csinálni, és lenyűgöző sebességgel érné el azt a brutális mennyiségű szorongást.

 Beszívom a gőzössé váló levegőt, és hagyom, hogy megégesse az imposztor szindrómámat. Mindent bele fogok adni- tudom, hogy mindent bele fogok adni. Eddig elég volt rengeteg dologra.

 - Olyan érzésem van, mintha egy év telt volna el a múlt heti edzésünk óta.- miközben sampont öntök a tenyerembe, belegondolok a szédítő ténybe, hogy egy hete a halloween-i jelmezem volt a legnagyobb problémám. Talán a Serleg döntése tette számomra ilyenné az időt. Tartok tőle, hogy egyedül vagyok az élménnyel.

Friendship is another word for love.

Sienna
2005.11.04.

Már egy ideje fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy kellene valami új mozdulatot beújítsunk. Nem vagyok a legügyesebb terelő, mert nem vagyok elég agresszív hozzá, nem is erősek az ütéseim. Cserébe legalább pontosak, ami semmiképp sem hátrány. Azonban ehhez hamar hozzá lehet szokni egy játék alatt. Az a "szerencsés" helyzet áll fenn, hogy csak két mérkőzésen játszottam és egyedül a Hugrabug ellen fogok másodjára játszani. Mégis, hogy jobban hozzá tudjak járulni a csapat teljesítményéhez, kell valami... valami ami minden helyzetben képes váratlanul érni a többieket.

A könyököm nehezen bírja ezeket a csavart ütéseket, de nem szólok róla. Nincs sok időm kitapasztalni és beletanulni, úgyhogy fájdalom ide vagy oda, nem szólok Sienna-nak, hogy fejezzük be az edzést - pedig kellett volna. Az előző ütőmről lecsúszó gurkónál, ami szerencsére nem okozott balesetet, de már akkor sem úgy kanyarodott, ahogy azt terveztem, ez a mostani meg bele is csapódik a hátába. Érzem, ahogy a torkomban dobog a szívem, egyből oda is repülök hozzá és asszisztálom a leszállását, miután immobilizáltam a gurkót. Persze igyekeztem mindezt úgy tenni, hogy ne legyen zavaró - tudom, hogy ennél keményebbeket is kibír kviddics meccseken, mert ilyen csodálatos és erős, de nem kéne, hogy miattam sérüljön le a csapatkapitányom és a Roxfort bajnoka.

- Azért jól vagy?- hangom aggodalomtól túlcsordul, melybe erős bűntudat társul. - Szólnom kellett volna, hogy már nem bírom tovább...- "...és most miattam sérültél meg" fejezem be gondolatban a mondatot. Emiatt a dicséretét sem tudom fogadni, pedig az Ő szava többet ér bárkiénél itt az iskolában. Az ő és a saját seprűmet fogva elszontyolodva kullogok utána. Amint szemtől szembe kerülünk, úgysem fogom mutatni neki, hogy milyen ramatyul érzem magam az előbbi miatt... már van ígyis elegendő a számlámon. Azóta a bizonyos Halloween-i buli óta mindig megugrik a pulzusom, a torkomban dobog a szívem és ritkán tudok egyenesen a szemeibe nézni anélkül, hogy zavarba jönnék. Őt pedig sokkal komolyabb dolgok kötik le ennél, hiszen a Tűz Serlege őt választotta a Roxfort női bajnokának. Nekem efelől sosem volt kétségem, olyan értékeket és erőt képvisel, amit itt más nem - hiába Orin erősebb boszorkány nála.
Miután leteszi a ládát átnyújtom neki a seprűjét, a sajátommal meg elbíbelődöm amolyan elbújásképp, hogy utána a szekrényemhez lépjek és feltúrjam az amúgy is káoszos belsejét egy kenőcs után, ami zúzódásokra jó. Madame Pomfrey receptje.
Mire azonban megfordulok Sienna-nak se híre se hamva... akarom mondani már a zuhanyzóban van. Azért szégyenteljes csendben teszem le a kenőcsöt a padra, amikor elsuhan az orrom előtt egy... bájital? Nagyokat pislogva nézek az érte kinyúló kéz irányába, majd az elhúzódó zuhanyfüggönyre. Olyan kukán érzem magam. Mondjuk csak magamat okolhatom érte, nem is a káposztás embert.
- Annyira sajnálom...- ez a kemény válaszom arra amit mond, a szociális képességeim cirka egy hete teljességgel cserben hagynak, ha a közelében vagyok. Színtiszta árulás. Lassan, nagyon lassan csordogálnak az agyam értelmező központja felé az ezt követő szavai. - Miért akarsz seprűt idézni?- kérdezek vissza reflexesen még azelőtt, hogy teljes mértékben befogadtam, feldolgoztam és megértettem volna az elhangzó információkat. - Ohh... ja hogy ohh! A Tusára gondolsz, ugye?- tök egyértelmű te tök, nagyon gagyi, hogy így visszakérdezel... Inkább csak villámtempóban levetem a taláromat, majd belépek a mellette lévő zuhanyfülkébe. A könyököm visít, hogy óvatosabb mozdulatokat tegyek vele légyszike, de nem kímélem. Hát ki hibája az az elvétett ütés? Az enyém?! Ó, várjunk csak...?!
Nagy lendülettel megnyitom a vizet, hogy arcon csaphasson a hűvös valóság helyett a jéghideg vízsugár. Egészen biztos vagyok abban, hogy összekoccanó fogaim hangja olyan tisztán hallik át a szomszédba a folyó víz hangja ellenére, mint ahogyan én hallom visszhangozni a tusoló falai közt.
- Valljuk be, rengeteg minden történt azóta...- ezek közül túl sok az olyan, amikről nem beszélünk. Talán nem is fogunk soha, pedig kellene. - Hogy érzed magad egyébként? Amúgy is, meg... a tusa miatt is- puhatolózva, félve kérdem csak. A gőz eltelíti a levegőt, én pedig szórakozottan rajzolgatok a lecsapódott párába, hogy az apró szívecskéket, geometriai alakzatokat, pálcika embereket, egy nevet elmosson a kifröccsenő víz. - Még mindig annyira hihetetlen ez az egész Trimágus tusa dolog. Én mondjuk tudtam, hogy téged fog választani a Serleg - erre még mindig elmosolyodom, főleg ahogyan újra az ő nevét firkálják az ujjaim a lecsapódott gőzbe, mielőtt végre neki kezdenék a hajmosásnak és a tusolásnak, mint olyannak. - Gondolom baromi nagy a nyomás. Bár nem tudom, hogy és miként, de ha bármiben tudok segíteni, szólj kérlek! Te más rengeteget tettél értem, szeretném valahogy viszonozni!- mennyivel könnyebben megy ez a beszélgetés dolog így, hogy nem szemtől szemben állunk!  

[- Jaj, persze. Ne aggódj, nem a te hibád volt.]

Annie

Annie - november 4. Péntek- Késő délután

  Végtelenül kedvesnek látom, hogy Annie segít leszállni, még ha túléltem sokkal rosszabbat is- a Hugrabug ellen tavaly eltörtem a karomat, a Mardekár ellen a bordáimat, úgyhogy mostanra sikerült megszoknom a sérülten leszállást. Sajnos nem egy képesség, amit jól be lehet gyakorolni, egyszerűen emlékezni kell rá, hogy amíg a levegőben vagy, bármit érzel, bármi történt veled, másodlagos ahhoz képest, hogy továbbra is irányítanod kell a seprűt, kontrollban kell lenned, mert segítség nélkül egy varázsló sem valószínű, hogy túlél bármilyen zuhanást, ami nyolc méternél magasabbról indul. Egy becsapódás még rosszabb- még mindig hátborzongató belegondolni abba, ami Connorral történt, és kicsit talán örülök is annak, hogy anno megmérgeztem magam azzal a popcornnal, és lemaradtam a részletekről.

  - Jaj, persze. Ne aggódj, nem a te hibád volt.- megérintem Annie felkarját- látom, hogy talán túlerőltette a karját, és el is gondolkodom rajta, hogy valamilyen masszázst vagy kenőcsöt felajánlok rá. Rendkívül jól céloz, ami sokkal fontosabb az erőnél arra a célra, amire én akarom használni a csapatom terelőit, de az alkata nem teszi könnyűvé számára az ütő használatát ennyire intenzíven. Miközben vetek egy pillantást a tükörképemre a zuhanyzóban, eszembe is jut egy pillanatra, hogy valószínűleg nekem is ilyen alkatom lenne a stressz nélkül; valószínűleg csinosabb is a legtöbb fiú számára, a klasszikus női szépséghez messze túl izmos vagyok, köszönhetően annak a rengeteg edzésnek, melybe megpróbálom beleölni a rémálmok okozta bűntudatot. Sikertelenül.

 Legalább a próbákon segíteni fog az erőm. Vannak nagyon ügyes boszorkányok és varázslók, akik elhanyagolják a testedzést, vagy csak túlzottan szeretnek enni, és bár nem lesznek rosszabbak mágikusan tőle, ha megint le kell úsznunk a tó aljára, vagy bármi hasonlót tennünk kell, sokat fog segíteni, hogy formában vagyok. Ahogy Lolita, Solace és Connor is. A tegnapi interjú alatt nem volt lehetőségem jól megnézni a másik francia lányt, az amerikairól pedig továbbra sem tudok semmit, csak hogy Solace szerint senki nem várta a győzelmét. Nos, lehetősége lesz bizonyítani.

  - Aha... Harry Potter állítólag úgy győzte le a négy közül a legerősebb sárkányt, hogy megidézte a seprűjét. Elképesztően okos húzás volt... negyedévesként annyira semminek érződik minden, amit tudtunk. Repülni viszont nem feltétlenül tudsz rosszabbul.- vicces belegondolni, hogy esetleg eljátszom ezt. Én is a második legjobb kviddicsező leszek, ahogy Harry volt Krum mögött- vagy, ha elhiszem Solacenak, amit magáról állított, a harmadik, mert ahhoz nem fér kétség, hogy Connor jobb nálam, akkor is, ha soha nem jön helyre a háta. Azért remélem, hogy helyre fog; még ha tudom is, hogy nincsenek igazi szövetségek ebben a versenyben, szeretném, ha a Roxfort bemutathatná a világnak, hogy egy generáció elég volt hozzá, hogy hátrahagyjuk Voldemort árnyékát. Különösen az amerikaiakat kell lemosnunk; nem akarom, hogy valaha jól érezhesse magát az az ország, amely befogadta a gyilkosokat és árulókat, akik innen elfutottak.

 Nevetek egyet, amikor meghallom Annie hangját a szomszéd zuhanyzó kabinból, és tudom, hogy túl hidegre állította a vizet. Talán Amelia volt az, aki egyszer viccből mágikusan kicserélt valamit a csapoknál, hogy szórakozzon Edwardsszal, és azóta sem vettem rá a fáradtságot, hogy helyrehozzam. Talán azóta sem lett megjavítva.

  - Egy kicsit bűntudatom van... azt hiszem, hogy lenyúltam tőled az összes melegvizet.- formálok egy kis tányért a kezeimből, és amikor összegyűlik benne megfelelő mennyiségű, felágaskodom, és átöntöm a szomszédba, nagyjából oda, ahol a lányt sejtem. A vállam nem örül neki, és az egyensúlyom sem annyira, mert a következő pillanatban kénytelen vagyok megragadni a falon lévő kapaszkodót, hogy ne korcsolyázzak neki a másik falnak.

 - Ideges vagyok. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Annyi mindent nem tudok, fogalmam sincs, hogy mit fognak pontosan kérni tőlünk. Tizenegy éve sárkányokkal kellett küzdenie a bajnokoknak, és ha fixen tudnám, hogy idén is így kezdünk, sem érezném magam túl kényelmesen. És van rosszabb is... de hát, ideges voltam a Mardekár meg a Hugrabug meccs előtt, Fawcett tavalyi vizsgái előtt is... végül mindig minden jól alakul, nem? Amúgy is, ha meghalnék, ki felügyelné a tíz kör futást a pálya körül, nem igaz? Nem szabadulsz meg tőlem.- a végén nevetek, és annak ellenére, hogy a magabiztosságom szándékosan arrogáns hazugságnak indult, a nevetés kicsit elűzi az idegességemet.

 Tényleg arra születtem, hogy a barátaim szeme láttára halálra égessen egy sárkány, vagy felfaljon egy raj kákalag? Nem, egészen biztosan nem. Itt vagyok a Gyengélkedő után, itt vagyok az augusztusi vándorutam után, itt vagyok Barclay után. Túl sokan bíznak bennem olyanok, akiket tisztelek, hogy kudarcot vallhassak. Tévedhetnek mind?

 - Tudom, és nagyon kedves vagy... azt hiszem, hogy ez a mai edzés segített. Az ilyen dolgok... a nem Tusa dolgok. Alig nyolc-tíz ember maradt, aki nem néz rám máshogy.- és mindannyian nagyon sokat jelentenek nekem, különösen, hogy tudom, nem biztos, hogy annyian maradnak az első próba után. Különösen, ha jól megy; tudom, hogy Revan, Sky és Amy sem látnának hirtelen sem kudarcként, sem valamiféle amazon félistennőnek csak amiatt, ahogy a próba megy majd. Annieről sem gondolom, hogy más lenne emiatt.

 Kiráz a hideg kissé, ahogy a hirtelen kihűlő víz megérinti az oldalamat. Hagyom, hogy a gurkónyomra is menjen valamennyi, mielőtt úgy döntök, hogy megint idióta, gyerekes leszek, és átirányítok némi hűvös vizet a lányra a zuhanyzófejet átdugva a fal felett.

 - Bocsi... befejeztem. Amúgy hogy ment az üvegezés hátralevő része? Remélem, hogy sokakat megihletett a csókunk, és legalább pár felső lekerült.- az este többi része kevésbé ment boldogan... de tudom, hogy semmi nem változott volna, ha nem szállok ki pár kör után, elvégre Annie is ott volt abban a látomásban. De igyekszem azt tenni azzal az éjjellel, amit a mostani napokkal: a jó részekre koncentrálok.

 Volt valami elképesztően kedves abban, ahogy akkor végigsimított az arcomon, amin mosolyognom kell visszagondolva.

 - Ugye nem az volt az első... normális? Mármint csók.- tudom, hogy  volt egy másik alkalom, amiről nem szoktunk beszélni, amikor ilyesmiről beszélünk. Ahogy Barclayról sem, a magam részéről semmiben nem tekintem őt már én sem elsőnek. Tavaly év végén átrendeztem az arcát, és a magam részéről el van intézve az egész, soha többé nem akarok hallani felőle.

 - Nem azért, mert rossz volt vagy ilyesmi.- megforgatom néhányszor a samponjaimat, miközben átgondolom, hogy fárasszam-e magam ezzel a holnapi Hollóhát-Hugrabug meccs előtt. Minden bizonnyal felesleges, szeretném rendesen megcsinálni a hajamat, ahhoz meg úgysem árt egy másik mosás, úgyhogy végül csak a tusfürdőt veszem le, a hajamat meg ráveszem majd varázslattal, hogy álljon úgy, hogy ne kapjak új beceneveket, ha készül rólam egy fotó.

Friendship is another word for love.

Sienna
2005.11.04.

Vannak jobb napok, vannak rosszabb napok és vannak azok a napok, amikor az egész egy érzelmi hullámvasút. Sokáig abba a tévhitbe ringattam magam, hogy milyen erős vagyok valójában, de a Halloween-i események kegyetlenül rádöbbentettek arra, hogy ennél messzebb nem is állhatnék az igazságtól. Azóta minden sokkal nehezebb. A mosolygás, a viccelődés, a vidámság, a légvétel, maga a létezés, ez pedig kihat a varázslataimra is. Kriminális a teljesítményem, pedig eddig sem voltam megelégedve magammal soha. Bár más téren sem, de ez a mostani állapotra halmozottan igaz. Az érintésére megrezzenek, nem azért, mert fájna, vagy rosszul esne, szimplán csak váratlanul ért merengésem közepette. Rámosolygok, mintha minden rendben lenne, mintha rendben lennénk. Talán neki sikerült feldolgoznia azokat a dolgokat... ezt nem tudom. - Jó, de azért Harry Potter egy élő legenda, a Kiválasztott... elég para lehetett amúgy neki negyedévesként részt venni ezeken a próbákon, de bevallom neked az őszintét: nagy racionális részem elképesztően örül, hogy engem nem választott ki a serleg, nem lettem volna alkalmas rá, hogy az iskolánkat képviseljem, de közben meg... a könyvmoly énem biztos nagyon élte volna ezeket a próbákat - mondjuk az az énem a Halloween-i kalandra sem mondott volna nemet és biztos azt gondolta volna, hogy sokkal jobban jön ki az egész buliból. A teljes énem viszont leginkább elfelejtené, bár esélyes, hogy sosem fog sikerülni. 

- Ugyan, majd felmel... - placcs! Az arcomba zúdul egy adag langyos víz, prüszkölni kezdek annak okán, hogy az orromba is jutott belőle. - Köszönöm... azt hiszem... - nevetek még mindig kicsit prüszkölve. Akarva akaratlanul is eszembe jutnak a nyáron eltöltött idők, különösképpen az a bizonyos éjjel, amikor beosontunk egy mugli strandra. Akkor is voltak kétségeim, de közel sem láttam ennyire... reménytelennek a jövőmet. Pedig tudom, miről beszéltünk ott, visszhangoznak az elmémben Sienna szavai, azzal kapcsolatban, hogy végzés után sem fog megszakadni a barátságunk. Szeretnék hinni neki, úgy igazán, de... mégis rettegek az ellenkezőjétől. A feltörekvő negatív gondolatokat igyekszem kidörzsölni inkább a samponnal a fejemből, persze ez nem teljesen így működik, de na. Próbálkozni szabad, nem?
Csendben hallgatom amit mond, közben pedig kattognak a fogaskerekek. Vajon hogyan tudnánk neki ebben segíteni? Ám hiába pörgök ezen, értelmes megoldásra sajnos nem jutok ezzel kapcsolatban.
- Naaaaa... ez még viccnek is rossz volt! Nem fogsz meghalni, sem Te, sem más. Úgy gondolom a korábbi tusából sikerült tanulniuk a szervezőknek. Na meg... ha nem te felügyeled az edzéseket, ki tudja hányat aludnék át? - mosolygom meg én is a gondolatot, ahogy csukott szemmel hagyom, hogy a kellemesen felmelegedett víz kimossa a habot a hajamból. Furcsa belegondolni ebbe az egész Trimágus Tusa dologba. Az egész iskola teljesen felbolydult emiatt, rengeteg új embert ismerhetünk meg a két vendégiskola miatt... közben megy tovább az élet, vannak órák, lesznek vizsgák, ott vannak a meccsek, a barátok... és a bajnokoknak még a próbákkal is foglalkozniuk kell. Borzasztó felelősség és hatalmas nyomás lehet nekik.
- Rendben, nem Tusa dolgok, akkor mikor legyen a következő edzés? Szerintem én kijövök majd egyedül is minden nap egy 1-2 órára, ameddig bele nem ég a karomba a tökéletes mozdulatsor. Na meg valamikor élesben is ki kellene próbálni ugye... Ja igen, meg ami SVK-t illeti, nagyon jó lenne, ha valaki gyakorolna velem egy kicsit, mert mind tudjuk, hogy gyalázatos vagyok párbajozásban. Nem akarok világbajnoki babérokra törni, de azért valamennyit szeretnék fejlődni benne. Tudom, hogy sok a dolgod, de ha esetleg a sűrű napirendedbe egyszer-egysz.... - és nagyjából itt szakadok félbe, mert megint lelocsol, de most a hideg vízzel, ami fogalmazzunk úgy, igazán nem volt kellemes, fel is sikoltok egyet, de utána nevetésben török ki. - Nnna ez! Ez aljas volt Cseresznye! - fuh, nagyon fenyegetően hangzott, ugye? - Mmmhm... nem hiszek neked!- ahogy ezt mondom, már készülök az ellentámadásra. Ez már háború! Már készítem is össze a habot, amit terveim szerint a pálcámmal felnagyítok és majd gyorsan áthajítok neki, de félig megakaszt a mozdulatsorban a következő kérdése, így egy része az én fejemre hullik vissza, de a nagy része az ő zuhanyfülkéjében landol.
Érzem, ahogy az arcom felforrósodik... az események hatására teljesen megfeledkeztem az üvegezésről és az ott történtekről. Alapvetően nincs ebben semmi szégyellni való, ittunk, szórakoztunk, barátok vagyunk, és... csak... na igen. Hirtelen eszembe jutnak a tavalyi pletykák is. Vajon ha most terjesztették volna is olyan nyugodtan reagáltam volna? Nem, nem hiszem, mert... most már van alapja, még ha csak az én oldalamról is, és...
- Ja, ja ja ja ja ja... jó volt... jól ment... volt... volt minden... vetkőzés... öltánc, ja, be... beindult utána- azt értelemszerűen nem mondom, hogy mindenki legnagyobb örömére Solace volt vetkőztetve, mert nos... a kapcsolatukra való tekintettel nem lenne szerencsés ötlet ezt kiemelni. Nagyon remélem, hogy nem vett észre semmit abból, hogy érzek felé vonz... szépítsünk rajta, némi extra vonzalmat a baráti szereteten felül, és hogy ennyiben ki is merül a téma boncolása...
De nem.
Túl szép lett volna talán?
A kettőnk között belló csend jobban elhúzódik, mint illene. Nem tudom, pontosan hogyan és miként kellene erre választ adjak.
- Nem... nem dehogyis... ugyan... de... de igen... - próbálkozásnak is gyenge volt. Ami történt a Botanika szobában... arról jobb szeretnék megfeledkezni, úgy örökre, de az utóhatások, a szemrehányó pillantások úgyis örökké kísérteni fognak.
Ki tudja mióta áztatom a testem a forró vízben anélkül, hogy tennék valamit a tisztulásom következő lépésének irányába. pedig még azt a fránya balzsamot is bele kellene masszírozzam a hajamba, úgyhogy arra az időre kicsit leállítom a vizet a spórolás jegyében.
- De ha... mégis kellemetlen lett volna, akkor... elmondanád, ugye? - ó, te jóságos Merlin bácsi hosszú ősz szakálla. Ezt nem mondtam ki hangosan, ugye? Ugye? Csak gondolatban... biztos csak gondolatban... Úgy érzem már magától is gőzölög a testem, ha tükörbe néznék, bizonyosan egy szép érett paradicsom színében köszönne vissza az arcképem. Talán nem olyan... félreérthető ez a kérdés, ugye?

[- Biztosan jól ment volna.]

Annie

Annie - november 4. Péntek- Késő délután

16+

  - Biztosan jól ment volna.- ahogy végigfuttatom az ujjaimat a hajamon, elgondolkodom rajta, hogy talán Annie egyfajta tükröt tart most elém a szavaival. Talán én is túl kevésnek látom magam, ahogy ő sem látta soha a saját potenciálját például kviddicsezőként. Tudom, hogy túl kemény vagyok magammal; talán pont akkor vagyok túl kevéssé kegyelmes, megengedő, amikor szükséges lenne, és akkor engedek teret a rosszabb tulajdonságaimnak, amikor számítana.

 Nevetek, miközben felkészülök egy potenciális ellentámadásra, leginkább azzal, hogy még több forró vizet engedek a bőrömre. Most úgy érzem, hogy szeretnék csak itt lenni, csak a mindennapokkal foglalkozni, újra negyedéves lenni, újra évekre lenni az iskola végétől; egy örökkévalóságra a haláltól. Mennyire lehet nehéz meghalni a Trimágus Tusán? Tudtak volna bármit csinálni, közbelépni például a sárkányokkal vívott összecsapás során?

 Ezek a pillanatok elszállnak. Ki tudja, hogy hányat kapok még? Hányat pocsékoltam el?

 Szeretnék hinni Annienek, de nem tudom azt hinni, hogy nincs rengeteg veszély ebben az egészben. Hogy ne történhetne valami. A világ ugyanolyan veszélyes hely maradt, a halálfalók újra itt vannak, és legutóbb is készültek valamire ellenünk a Tusa alatt. Miért lenne ez más most? És persze, ha túl is élem, miért ne alázhatnám meg a Roxfortot, Lutece professzort, a barátaimat, az apámat? Miért ne lehetne, hogy örökké én leszek az, aki lehúzta a Griffendélt, aki örökre a porba rántotta a Scrimgeour nevet, amelyen már amúgy is annyi láb taposott?

 - Szívesen segítek gyakorolni.

 Az arcomon marad a mosoly, de űrt, minden érzelmet, fényt felszívó fekete lyuk tátong a mellkasomban továbbra is, ahogy eszembe jut újra a tudat, hogy nemsokára mindenki, a világon mindenki látni fogja, hogy mennyit érek, és nekem magamnak sincs erre a kérdésre megnyugtató válaszom. Nem akarok eltűnni, meghalni, semmivé válni. Nem akarom... túl sok múlik rajta, és ebben a pillanatban nem érzem magam bátornak.

 Felemelem a kezemet. Először az alsó ajkamba horgolom az ujjaimat, azután lejjebb csúsztatom a kezemet, a nyakamra. Megszorítom a torkomat. Ne gondolj most erre! Csak engedd el! Csak hagyd!

 - Akkor jól fogyott az ital. Mennyire vetkőztetek le? És ki táncolt?- a hangom annyira őszintén jókedvűnek hangzik, hogy én is elfelejtem egy rövid időre a szorongást, mely újra és újra, mint valamiféle roham, mindig megtalál. Most nincs itt, most másról beszélünk, távol a három próbától, távol az elvárásoktól. Újra megszorítom kicsit a nyakam; a fura, fojtogató szorongás visszavonul a mellkasomba, a forró víz kellemes simítása pedig végigárad a testemen, elűzi a hideget.

 Most arra fókuszálok, amit Annie mond. A gyors, rövid csók emlékére a játék alatt- utólag kicsit zavarba ejtő a gondolat, de akkor éppen nagyon izgalmasnak találtam, talán a rengeteg alkohol miatt, amely elégette a gátlásaimat, olyannyira, hogy miután kimentünk ketten cigiszünetre az egyik ittasabb beauxbatonsos fiúval, szinte szó nélkül megegyeztünk benne, hogy keresünk egy szobát. Igyekszem ezekre a dolgokra emlékezni az éjszakából.

 - Persze, de nem volt az. Nagyon őszinte volt... azt hiszem, az a legfontosabb. Hogy önmagad add benne.- enyhén megkarmolom a nyakamat, és megpróbálom a csók minél több részletét felidézni, hogy kiszorítsam a hely lehetőségét is minden olyan gondolat elől, mely visszahozná a szorongást. A forró víz ellenére átfut némi enyhe, hideg didergés a bőrömön. Újra rászorítok egy pillanatra a nyakamra, azután a tusfürdőmért nyúlok.

  - Neked is jó érzés volt? Tudom, közönséggel ijesztőbb... de milyennek találtad?- hosszabban húzom végig a tenyeremet a felkaromon, a hasamon, a combomon, ahogy végigviszem a lilás tusfürdőhabot a testemen. Viszonylag sok időt eltöltök a szívem felett is, mintha kidörzsölhetném belőle a szorongást.

 - Van valami, amin változtatnál?- érzem, hogy valamennyi izgatottság kicseng a hangomból. Izgalmasnak találom ezt a témát, a jó értelemben; nem vagyok ideges, ahogy erről beszélünk. Nem társul semmi kellemetlen a hűvös érzés mellé, a kicsit gyorsabb szívverésem mellé, amit már régóta nem éreztem. Valahogy távoli lett a világ minden problémája; ritkán tudom a létezést ennyire bezárni, egy olyan kis helyre, mint a zuhanyzó.

Friendship is another word for love.

Sienna
2005.11.04.

A gőz, a tusfürdők és samponok édes gyümölcsös-virágos selymes illata elmaszkolja a világ negatív oldalát. mindentől függetlenül ott van, de mégis megfeledkezik róla az ember, pont azért, hogy később jól arcon csaphassa majd, mikor elmúlik a szemekre ereszkedő homályos fátyol. Megforgatom a lelki szemeimet, de nem fogom bizonygatni tovább az igazam… nem erre van szüksége, nem az én bizonytalanságomra, önmagammal szembeni elégedetlenségemre, bőven van neki most elég a tányérján. Ha a helyében lennék… fogalmam sincs mire lenne szükségem, de talán inkább arra, hogy ne gondoljak az előttem álló próbákra, problémákra, hanem a jelenre, a gondtalan pillanatokra. A meleg vízgőz tompítja a tudatomat, jó érzés tisztának lenni, jó érzés felfrissülni, melegben lenni.

- Köszönöm, igazán kedves tőled! De tényleg csak akkor, ha nem teher, jó? Ígérd meg! - semmiképp sem szeretném hátráltatni, azt meg főleg nem, hogy baja essen bármelyik próbán. Azt kívánom neki tiszta szívből, hogy ez az esemény megmutassa neki, hogy mennyit ér, hogy éppen elég, sőt több is, mint amit magáról hinne. Jó így, ahogy van, egy csodálatos ember, akire okkal néznek fel mások... köztük én is természetesen.

-Sienna...? - egy végtelenségig elhúzódó pillanatnyi csend, ahogy egy mély levegőt veszek. - Csak szeretném, hogy tudd, bármi lesz is a próbákon, ezzel az egész Tusával... én elképesztően büszke vagyok arra, hogy a barátodnak vallhatom magam, büszke vagyok arra, hogy a háztársam vagy, hogy az oldaladon kviddicsezhetek és Rád is, mindentől függetlenül. Csodálatos embernek tartalak, rengeteg mindent köszönhetek neked, többek között azt is, hogy kviddicsezhetek, hogy a magasságtól való félelmemet neked hála legyőzhettem. Szóval köszönöm... köszönök mindent, de legfőképp azt, hogy egy barátod lehetek... - kellett a nagy levegő, mert ez mind egy légvétellel szakad fel a mellkasomból. Már rég kikívánkozott és talán keresve sem találhattam volna erre jobb alkalmat, szóval... here goes nothing! Ahogy a bal kezem siklik végig a fájós jobb karomon, érintésem elidőzik egy kicsit azon a ponton, ahol Sienna korábban megérintett. Bár a kviddicstalár volt rajtam, de oda tudom képzelni az ő puha bőrének a tapintását az enyémen, egyből jóleső görcsbe rándul tőle a gyomrom. Tudom, hogy ezeket az érzéseket el kellene zárnom valahova jó mélyre, hogy emiatt nem szabad kockára tegyem a barátságunkat. Mégis az a halloween-i csók újra és újra visszatér, az álmaimban, amikor elkalandozom az ebédlő asztalnál, amikor tekintetem órákon elidőzik Sienna csinos alakján... amikor érezni vélem az szájfényének ízét a számban, az ajkait az enyémen, az illata pedig meleg ölelésként terít be. Tudom, hogy borzalmas vagyok, tudom, hogy nem szabadna ennyire elragadtatnom magam, ahogyan azt is tudom, hogy ez csak egy álom marad, mégis... jobb lett volna minden, ha nem történik meg a csók? Valószínűleg. Bánom-e, hogy megtettem? Nem, egyáltalán nem!
- Persze, de azért sajnálom, hogy elmentél. Mmmm... nem a vetkőzésen volt a hangsúly, csak felsők kerültek eldobásra, és Tetsu egy igazán érzéki öltáncot nyomott le Amy-nek. Bizonyosan tetszett volna neked is - egyre inkább kikívánkoznak az érzelmeim, megőrülök a kettősségtől. Tudnia kell róla, megérdemli, joga van hozzá, hozza meg Ő a végső döntését velünk kapcsolatban, de közben meg... önző módon nem akarom elveszíteni, nem akarom, hogy eltávolodjon, hogy bármi változzon közöttünk... mármint a negatív irányba természetesen. Ahhoz túl fontossá vált számomra.
Amit pedig mond a csókunkkal kapcsolatban... hát több kérdést és kételyt ébreszt bennem, mint amennyire választ vagy megnyugvást adhatna... Tehát akkor ez egyenlő lenne azzal, hogy szar volt? Vagy csak közepes mértékben borzalmas? Vagy csak szimplán mehh? Egynek elmegy? Jó, mindegy... macskákkal fogok megöregedni, őket ez nem fogja érdekelni úgysem.
"Neked is jó érzés volt? ...milyennek találtad? Van valami, amin változtatnál?"
Nem sietem el a válaszadást, jó alaposan belemasszírozom a hajamba a balzsamot, gondolkodom, töröm a fejem, mit válaszoljak erre? Mondjam el az őszintét? Mondjak el mindent? Lehet ennél jobb időpont? El kellene mondanom? Nem teszek vele rosszat?
Veszek egy mély levegőt, ahogy megnyitom újra a vizet, mely ismét hideg, legalább kitisztítja a fejemet, elűzi a kételyeket, világosan kijelöli az utat, melyre bátran rá kell lépjek.
Ez az Ő döntése, nem az enyém... ha őszinte vagyok, ha rugalmas vagyok, kompromisszum-képes, együttműködő, akkor a barátságunk ezt is túlélheti, nem?
- Sienna, én... nem is tudom hogyan fogalmazzam meg... Csodálatos volt, csodálatos vagy, nem változtatnék semmit, talán a nézőközönségen, de akkor... meg nem lett volna így, ugye? - végigsimítok a hajamon, amiből már kiöblítette a rengeteg víz a balzsam utolsó maradványait is, és most olyan selymesen puha, mint a bársony takarója a nagyinak. - Nem tudom... hogy jól döntöttem-e, amikor bevállaltam, annak ellenére, hogy akkorra már tisztában voltam a veled kapcsolatos érzéseimmel. Tudod... - nagy levegő, mondd ki, nagy levegő, MONDD KI! -... én nagyon kedvellek téged, jobban, mint egy barátot... - te jó ég, tényleg kimondtam! Ezt már nem lehet visszaszívni, nem lehet meg nem történtté tenni, ezen már nem lehet változtatni...! Az arcom a tenyereimbe temetem zavaromban, nem mintha... látna bárki. Inkább csak elcsavarom a csapot, magam köré terítek egy törölközőt és csavargatom a hajamból a vizet, amint lélegzetvisszafojtva várom a válaszát. Vajon most mindent elszúrtam?

[- Én... én is köszönöm! Rengeteget jelentesz nekem... nélküled egészen biztosan nem lennék ennyire egyben.]

Annie

Annie - november 4. Péntek- Késő délután

16+

  Tudom, hogy nem is kell látnia, hogy tudja, éppen forgatom a szemem a gondolatra, hogy terhet jelenthet számomra. Könnyű hivatkozási alap lenne a gyengeségeimet elfednem azzal, hogy nincs elég időm, hogy azt másoknak adom, de tudom, hogy rengeteg időt fogok még felesleges dolgokkal tölteni az első megmérettetésig, és utána is. Ezek az alkalmak segítenek elterelni a figyelmemet a jelenről.

 Ahogy Annie beszélni kezd hozzám, megállok a következő orvtámadásom megtervezésében, csak hagyom, hogy a hideg víz visszaverődjön a falról. Szinte csak tegnap volt, amikor a Klubhelyiségben, az éjszaka közepén belefutottam- előtte sem voltunk rossz viszonyban, de inkább voltam vele kedves, szobatársi viszonyban. Egyszerűen úgy láttam, hogy nincsenek igazán közös hobbijaink, nagyon sok Griffendélen kívüli barátja volt, én pedig rengeteg időt töltöttem Revannal és Amyvel, a kviddiccsel, és persze, mindenek előtt a fejemben élő démonokkal. Ha akkor éjjel, amikor éppen újra lent voltam annak a kútnak a mélyén, nem üldözi azt a macskát...

 Az utóbbi fél évet lehetetlen elképzelni nélküle, egy újabb barát nélkül. A következő fél év is elképzelhetetlen nélküle, szükségem van rá- boldogsággal tölt el a tudat, hogy ő is kapott tőlem valamit. Sokszor érzem, hogy végeredményben nem teszek mást, csak elveszek a hozzám közeli emberektől, közben pedig esélyem sincs igazán megérteni őket. Mit nem adnék érte, ha egyszer csak egy kis részét, a felét, a negyedét visszaadhatnám Amycusnak...

 - Én... én is köszönöm! Rengeteget jelentesz nekem... nélküled egészen biztosan nem lennék ennyire egyben.- tudom, hogy sokszor csak a barátaim tudnak megállítani a szétesésben, és minél többre, mindannyiukra szükségem van hozzá, hogy ez működjön. Ha nem talál meg aznap este, ha nem jön el hozzám nyáron, ha nincs velem az edzéseken, ha nincs velem azon az éjszakán a Gyengélkedőn, könnyen lehet, hogy már nem lennék ennyire egyben.

 Letörlöm a szemem sarkát, és belenézek a hideg vízsugárba. A didergés kirázza belőlem az érzelmességet. Szeretnék ma boldog, önfeledt lenni. Az üvegezés, mint téma segít benne, mosolyogva hümmögök is becsukott szemmel, miközben kiélvezem az utolsó érintéseit a vízsugaraknak, bár az öltánc kihagyását talán nem bántam meg.

 Felkészülök rá, hogy amikor Annie felkészül, elmondjam neki, hogy ne aggódjon: a közönségért történik általában az ilyesmi. A fiúk mindig vonzónak találják az egymással csókolózó lányokat, különösen részegen, ezt a trükköt annak ellenére is ismerem, hogy én magam soha nem alkalmaztam- talán kellene, akkor nem a hugrabugosokat vinném mindig az ágyamba, akik vagy nagyon bénák, vagy... vagy Barclay. De amit utána mond, belém fagyasztja a szót, az arcomra a mosolyt.

 Talán fél perc, egy perc is eltelik, amíg csak a nehéz lélegzetvételeimet hallhatja.

 Tudom, hogy mit mondott. Ő is tudja. Nem értettük félre egymást.

 Soha nem vettem észre, soha nem is gondoltam erre- talán nem véletlen, mert hihetetlenül, borzalmasan pocsék vagyok a jelek olvasásában. Annyi kérdésem van... Mikor? Mióta? Miért?

 Az énem racionális, egészségesebb fele már meg is fogalmazza a válasz apró darabjait. Ez nagyon kedves tőled... Én is kedvellek... Barátok vagyunk... Félek, hogy tönkremegy... Nem tudom, hogy készen állok-e bármilyen kapcsolatra... Tudom, hogy mind igaz. Tudom, hogy imádja a romantikát, a romantikus irodalmat, tudom, hogy valaki olyat érdemel, aki szereti, megbecsüli, neki tudja adni őszintén az összes apró darabot magából, akár egyben vannak még, akár összetörte őket valaki egy kalapáccsal. Bennem még ott van az az érzés, amikor rájövök, hogy nem vicc, amit Barclayról, a pletykákról, a fogadásról, a fotókról mondanak. Bennem most ott van a Tusa, hogy mit tennének bárkivel Vitrol pletykái, akivel megpróbálok őszinte lenni. Képes vagyok rá egyáltalán? Magammal sem vagyok őszinte. És mi lenne a barátságunkkal, ha ez az egész nem működik?

 A kezem magától mozdul, szó nélkül zárom el a csapokat. A kétségek mellett érzek valami mást is, amely a perc néma csend alatt elhatalmasodik; talán meghalok pár hét múlva, talán örökre meg fogok nyomorodni, talán valaki satuba fogja az elmémet, a gondolataimat. Talán csak kiesek, utolsó leszek, és örökre együtt fogok élni a középszerűségem tudatával- akkor majd senki nem fog rám rajongással nézni. Csak mondj valamit! Érzem, hogy bizsereg az alsó ajkam, a hasam, érzem, hogy a másik karom is sajog, azt akarom, hogy valaki megragadjon, hogy én megragadhassak valakit. Csak mondj valami kedveset!

 Kilépek a zuhanyzófülkéből. Nem nyúlok a törölközőmért, hogy beburkoljam magam, a pálcámért, hogy megszárítsam a hajamat. Csak a szomszéd kabinhoz lépek, és óvatosan, lassan kinyújtom a kezem. Ez nem helyes. Meg fogod bánni... nagyon. A gondolat inkább hajt előre, mint hogy megállítana. Túl rövid az élet a felesleges hétköznapokhoz. Mielőtt a racionális felem győzhetne, már ott állok a másik zuhanyzófülkében, Annie mellett. Érzem, hogy felgyorsul a szívverésem, a helyzet tiltott helytelensége, mely elszorítja a torkomat, pedig még egy adag jeges vízsugárként vág végig a bőrömön.

 - Én nem bánom, hogy bevállaltad... Most nincs közönség. Megmutatod, hogy mit csinálnál másképpen?- halk vagyok, alig hangosabb, mint a víz. Kicsit közelebb hajolok. A szemem megakad a haján- nagyon puhának tűnik... ezt meg fogom bánni. Egyáltalán nem érdekel most, hogy ezt meg fogom bánni. Túl sokszor állított ez meg.

Friendship is another word for love.

Sienna
2005.11.04.

Bárcsak tudatában lenne annak, mennyit adott már nekem. Bárcsak tudná, hogy ő volt az, aki megmutatta, többre is képes vagyok, mint amennyit gondolok magamról. Ő volt az, aki kinyújtotta felém a kezét és megtanított repülni. Ha azon az éjjelen nem akadunk össze, nem találunk így egymásra... Akkor nem tudnék felállni a halloween-i eseményekből, akkor még jobban hajszolnám magam az önutálat végtelen spiráljába, nem bírnék kimászni az általam ásott mély, túl mély gödörből. Vajon ha ezt elmondanám neki, a szavaim értelmet nyernek számára is, vagy csak üres ígéretként engedné őket tova, hamar megfeledkezve róluk?
Annyi mindent mondanék, annyi mindent kellene, de mégis a torkomban növekvő gombóc nem enged, szorít, Merlin sem tudja most épp miért kezdek pityeregni a vízsugarak alatt. Közben a szavai jól esnek, jóleső melegséggel töltenek el.

-Sokkal... - kénytelen vagyok nyelni egy nagyot, hangom is megbicsaklik, de összeszedem magam. Ha mást nem is vagyok képes most kinyögni, ezt szeretném, ha hallaná. - ...sokkal erősebb vagy, mint azt gondolnád. Mint azt sokan elképzelni tudnák rólad. Szeretném, ha ez eszedbe jutna mindig, amikor kételkedni kezdesz magadban, ha esetleg megkérdőjeleznéd a Serleg döntését... vagy úgy bármit az életben.- Bárcsak... bárcsak fele ennyire lehetnék erős, mint ő. Bárcsak fele ennyire lennék rendben, mint ő. Vajon ő is hasonló gondolatokkal küzdhet? Vajon ugyanúgy minden porcikájával görcsösen zárja be magába a kételyeit? Vajon van valaki, akivel ezeket megosztja? Revan? Amy? Eperke?
Ahhoz is bátorság kell, olyan bátorság, amivel én nem rendelkezem. Gyáva vagyok, ezért mutatom azt, hogy mindig minden rendben. Ezért nem vagyok képes beszélni a bajaimról - hisz túl jelentéktelenek. Ahogyan én is. Hogyan is lehetne másképp, ha a saját anyám...?

A víz, a gőz, Sienna, a téma... nem tudom pontosan melyik, de valamelyik elhomályosítja a rossz érzéseimet, hogy más költözhessen a helyére. A zavar, a gyomorgörcs, a félelem, hogy elrontottam mindent. De közben meg tudom, nagyon is jól tudom, hogy ez nem az én döntésem. Nem tehetem meg vele, hogy megtagadom tőle ezt. Fohászkodom, könyörgöm valami fentebbi mindenhatónak, bárminek, bárkinek, hogy ezt tudjuk megbeszélni és megoldani. Hiába tudom, hogy nem szabadott volna, hogy hibáztam, de... az érzelmek nem egykönnyen befolyásolható tényezők.
De a csönd... a metsző csönd, a nehéz légvételei, a fogaim csikorgása, ahogy állkapcsom önkénytelenül megfeszül, a hajamból csöpögő víz fülsüketítő hangjai.
Mondj valamit Sienna... kérlek!
Minden egyes eltelő másodperccel egyre jobban áll belém az ideg, érzem azt, ahogy lesápadok, elhagy az erőm, megremegnek a térdeim. Amikor hallom, ahogy elzárja a csapot, már azt kívánom, bár meg sem szólaltam volna. Bár visszaszívhatnám az egészet. Bár megmenthetném a barátságunkat...
Mondanom kellene valamit... De mit? De MIT?! Vagy mindegy? Mindegy mit, csak valamit? Csak az igazat, az őszintét...!

- Sien... - torkomon akad a szó, ahogy kinyílik a zuhanyfülke ajtaja és Sienna belép rajta. Minden logikus gondolatom abban a pillanatban illan el, amikor becsukódik mögötte a fülke ajtaja és ott állunk egymással szemben, mondhatni majdnem teljes meztelen valónkban. Egy pillanatra lefagyok, majd kissé idegesen kezdem fésülgetni a hajamat az ujjaimmal. Mintha számítana... mintha lenne jelentősége... mintha...
Nagyot nyelek, ahogy megszólal. Annyi mindenre gondolok, vajon mit akarhat mondani, mit fog, nekem mit kellene, hogyan reagáljak rá... de végül teljesen váratlanul érnek a szavai.
Érzem, ahogyan a szívverésem egyre csak gyorsul, gyorsul, gyorsul, egyre csak hangosabb, hangosabb, még hangosabb! Szinte biztos vagyok benne, hogy ennek a hangja csapódik vissza a falakról, ő is hallja, biztosan hallja. A hajam végét csavargatom, tördelem, ha Ophelia látna most biztosan a kezemre csapna, de... tudna hibáztatni érte, ha tudná...?
Beszívom a levegőt, résnyire nyitom a számat, hogy mondjak valamit... de ugyan mit? Mégis mit mondhatnék? Szavakkal legalábbis...

Kereshetném a válaszokat, hogy mégis most... mi lesz ezután... jó ötlet-e... hiszen a tusa, a barátságunk...
De nem tudok gondolkodni, nem most, nem itt, nem úgy, hogy ilyen... közel van hozzám.
Már nem tudom, mi jó, mi nem, mit kellene, mit nem. Egyszerűen csak azt szeretném tenni, amit a szívem diktál, azért nyúl ki felé a kezem, ugyanaz a kezem, ami Halloweenkor is. Ugyanúgy simítok végig az arcán, mint akkor, közben pedig szívom magamba a látványát.
Megváltoztatnék valamit?
Nem...
Nem tudom...
Már semmit sem tudok, csak azt, hogy szeretném ugyanazt érezni, mint akkor: az ajkait az enyéimen, az illatát az orromban, a lélegzetét a bőrömön.
Annyira reménytelenül romantikus vagyok...
Ő pedig...
- Gyönyörű vagy... - másik kezemmel kinyúlok az övéért, hogy megfoghassam. Egy fél lépést teszek felé. Nem vagyok bizonytalan, tudom mit akarok, ennél tisztábban talán mást nem is tudtam eddig... Közelebb hajolok hozzá, de egy pillanatra megtorpanok.

Biztos ezt akarod Sienna?

Megadom neki a lehetőséget, hogy kihátráljon, hogy meggondolja magát... bár nem tudom hosszú ideig elnyomni a vágyaimat, két végtelenül hosszú lélegzetvételnyi időt kap, mielőtt bezárnám kettőnk között a távolságot, hogy újra érezhessem puha ajkainak a melegét.
Most nincs itt más.
Most csak mi ketten vagyunk.
Bármi történik most, arról másnak nem kell tudnia...

Annie

Annie - november 4. Péntek- Késő délután

18+

   Szeretném azt hinni, hogy tényleg erősebb vagyok, mint amilyennek látnak, de a kétségeim most olyanok, mint egy földrengés. Túl régóta, túl sokszor játszottam el valakit, aki annyira légies, hogy a világ összes kétségét, problémáját hátrahagyva átugrik a Roxfort örökké mozgó lépcsői felett; talán az énem egy része azt akarta, hogy lezuhanjak, de túlzottan megszoktam már a színjátékot. Ironikus, hogy valaki, akinek a Griffendél értékei mindent jelentenek, ennyire nagyszerű hazug.

 Ha erős lennék, biztosan azt tenném, ami helyes, akkor nem lennék a félelmeim és a kisebbségi komplexusaim rabja. Akkor biztosan nem hagynám, hogy ez a pillanatnyi őrület, vágy irányítson, hogy kockára tegyem a barátságunkat, csak mert nem tudok betelni mások rajongásával. Nem azt látom a tükörben, amit ők látnak, és vágyom rá, hogy tényleg az legyek, akinek hisznek engem- aki talán tényleg vagyok. Erre különösen vágyom most- tudom, hogy érezni fogom, visszavonhatatlanul, hogy igaz.

 Vagy igaz volt, mielőtt kinyújtottam érte a kezem. De nem tudom megállítani magam.

 Ahogy hozzám ér, végigfut egy villámcsapás a gerincemen. Megérintem a kezét az arcomon, a szabad kezemmel megfogom a másik karját. Egy pillanatra érzem, hogy visszakoznom kellene, talán remélem, hogy ő teszi, de nem húzódom el a csókja elől- előre hajolok, köré fonom a karjaimat.

 Csak halványan érzékelem, hogy abba kellene hagynom. Túl halványan, hogy esélyem legyen hallgatni a megérzésre, de elég erősen ahhoz, hogy tiltottá tegye. Hogy még jobban akarjam a rajongását- előrébb dőlök, talán túl nagy szenvedéllyel- csak akkor veszem észre, hogy majdnem ellöktem magunkat, amikor az egyik tenyerem már a nedves csempén van, és a másik karommal szorosabban tartom őt, hogy ne essen el.

 Egy pillanatig bután nézek rá, azután felnevetek egy pillanatra, és újra megcsókolom, miközben közelebb lépek hozzá. A falat tartó kezemet a tarkójára teszem, a másikkal megérintem a derekát, miközben tovább csókolom. Nekiszorítom a falnak, felkúsztatom a kezem a bordáin.

 Akarom az összes rajongását. Azt akarom, hogy tényleg olyan lehessek, amilyennek lát most.

 Beletúrok a hajába, megragadom, finoman, de határozottan. Érzem, hogy akarom, mindent akarok most belőle, és túl önző, túl gyenge vagyok hozzá, hogy a következmények, a józan ész elérjen, és csak távol a pálya felett figyelhet valamiféle bűntudat, amely majd visszafelé fog megtalálni, vissza a Kastélyba. Hátrahúzom a fejét, azután végigcsókolom az arcát, az állát, a nyakát, a vállát, mintha szomjazó kapkodna kicsiny poharak tartalma után, utána pedig újra az ajkát csókolom.

 Tényleg elhiszem: hogy úgy van, ahogy mondja, hogy gyönyörű vagyok. Még ha talán nem is fog annak látni holnaptól.

 Átkarolom a derekát, és közelebb húzom, mielőtt a falhoz szorítom a testemmel. Érezni akarom az érzéseit, a bőre minden pontján, alatta, és azt akarom, hogy ő is érezze, hogy milyen sokat jelent nekem- és minden, amit tett, mondott. Most nem hallom a figyelmeztetéseket, hogy talán ártok neki ezzel. Lecsúsztatom a kezem a combjára, határozottan, durván a bőrébe markolok, megpróbálom feljebb húzni az egyik térdét a derekamig.

 Nem tudok tisztán gondolkodni- mondani akarok valamit, de nem tudom abbahagyni a csókokat, és nem is tudom, hogy mit mondanék pontosan. Hogy mit mondhatna most, amit nem mondott el az előbb.

 Akarom a rajongását. Az összeset.

Friendship is another word for love.

Sienna
2005.11.04.

18+

Ellentétes érzések és gondolatok kavarognak bennem, minden mozdulatomat elbizonytalanítva, minden hangosan kimondott szavamat megkérdőjelezem újra és újra. Mi van ha ez, mi van ha az, mi van ha amaz? Mi van, ha Sienna nem így gondolta, mi van ha ő nem érzi ezt, mi van ha ennek hatására minden megromlik közöttünk, de mi van, ha... nem? Mi van akkor, ha esetleg ő is...
De az lehetetlen, ugye?

A kétségek egészen addig tartják makacsan magukat a gondolataim ingatag talaján, ameddig meg nem érinti a kezem, ameddig meg nem ragadja a karom és húz magához közelebb. Végtelen és kellemesen bizsergő melegség járja nem csak az egész testemet, hanem a lelkemet is, nem tudok tenni ellene, belemosolygok a csókba. Még a zavaromat is elfelejtem, ahogyan azt is, hogy a törölköző nem igazán volt szorosan rögzítve a testemen, így amikor majdnem elesek, akkor le is hullik, de észre sem veszem. Az agyam teljesen üres, a józan ész egyelőre behúzta a sötétítőt, hogy teret adhasson a futótűzként terjedő heves érzelmeknek. Egy apró elnyomott sikkantás jelzi csak, hogy azért valahol érzékeli a tudatom a dolgokat, a majdnem elesést is például, de Sienna megtart, így képes vagyok visszanyerni az egyensúlyom. Ez a pillanatnyi szünet éppen annyira elég, hogy újra lélegzethez jussunk mindketten, hogy az arcának minden finom és lenyűgöző vonását örökre az emlékezetembe véshessem, hogy újra realizálhassam, amint elég oxigén jut az agyamba, hogy milyen körülmények közt vagyok itt éppen vele, hogy elvörösödhessek rajta, miközben a szívem majd kiugrik a mellkasomból boldogságban. Most esik csak le igazán, hogy én mennyire vágytam erre, mennyire vágyom rá, az érintésére, a csókjaira, a mindenére, most érzem csak úgy igazán, mennyire megérte bevállalni ezt a kockázatot. Meg sem fordul a fejemben, hogy mi van ha ez csak egy hirtelen fellángolás, egy bődületes nagy hiba, hogy ennek esetlegesen nem lesz folytatása. Sienna nem ilyen meggondolatlan, nem ilyen felelőtlen, úgyhogy... ő is komolyan gondolja, nem?
A zuhanyzókabin csempéje jéghideg a hátamon, de Sienna bőre az enyémen forró, ellensúlyozza, sőt könnyű szerrel elnyomja, elsöpri a hideg érzetét. Érzem, ahogyan a gyomrom görcsbe rándul, de ez a jóleső görcs - amikor a benne lakozó pillangók felébrednek hosszú álmukból és többre éhezve kaotikusan csapkodnak odabent. Egyszerre félem és vágyom ezt az egész helyzetet - biztosabb nem is lehetnék abban, hogy akarom őt, minden pozitív és negatív velejárójával együtt, hiába van itt a tusa, hiába egy kiválasztott bajnok, mellette azt érzem, képes vagyok bármire. Bízom benne, mint akkor is bíztam, amikor enyhe részegségünkben felhúzott a kanapé támlájára, amikor meggyőzött róla, hogy képes vagyok legyőzni a tériszonyomat, amikor az oldalán először szálltam fel a magasba a seprűmön. Mindenemet, a szívemet, lelkemet és a testemet is rá merem bízni a lányra, aki halkan sóvárgó sóhajaim közepette csókolgatja végig a nyakam, az állam és az arcom is. Nem tudom valaha képes leszek visszaadni számára mindazt, amit ő adott nekem, nem tudom, hogy valaha úgy fogom-e érezni, hogy elég vagyok neki, elég jó, nem lesz ott mindig a félsz, hogy ő jobbat, sokkal jobbat érdemel. De most csak azt érzékelem minden érintésében, hogy mennyire fontos vagyok neki és most csak az a fontos, hogy ő is érezhesse, az érzés kölcsönös. Kezeim a hátára csúsznak és jobban szorítom magamhoz, mert nincs elég közel, mohó vagyok, nem elég, többet szeretnék, kívánok, akarok belőle.

Hiába olvastam megannyi ifjúsági irodalmat ezzel a témával kapcsolatban, most a tapasztalat hiánya erőteljesen kiütközik - ahogyan a kezével a combomba mar, újra görcsbe rándul a gyomrom, ezúttal azonban a jóleső érzés mellé kételyek is társulnak. Pedig a testem egyértelműen akarja a folytatást, az egészet, Siennát, de az éledező józan ész sikítozni kezd a szenvedély ködfüggönye alatt. Talán nem kellene, mi van ha rossz vége lesz, mi van ha béna vagyok és elszúrok ezzel mindent? Ha emiatt neki sem kellek?
Egy biztos, ez nekem túl gyors, érzem, ahogyan befeszülök, pedig nem akarok, pedig nagyon akarom őt, akarom azt, hogy meg tudjam adni számra amire vágyik.

Szükségem van egy kis levegőre...!

Azt viszont nem akarom, hogy eltávolodjon, hogy esetleg rosszul értelmezze az egészet, úgyhogy... a legjobb ami eszembe jut, hogy lehűtsem a kedélyeket...
Vakon tapogatózva keresem a tusoló csapját, és amikor megtalálom, magunkra nyitom a csapot, ahonnan jéghideg víz zúdul elő. Azért nem akarom teljesen elvenni a kedvét meg a magamét sem, szóval amikor ennek hatásra kicsit elválnak az ajkaink rávigyorgok és el is zárom a vizet azzal a lendülettel, ahogyan megnyitottam.
Közelebb húzom magamhoz, hogy egyikünk se fázzon, még véletlenül sem, a füléhez hajolok és odalehelek egy gyengéd csókot.

- Hupsz... - önkéntelenül is kuncogok egy kicsit a végén, majd hevesen dobogó szívvel megismételem azt, amit ő is velem korábban - egyik kezemet továbbra is a hátán tartom, míg a másik előre kalandozik, a derekán, a hasán, a mellkasán keresztül fel a nyakáig, hogy a tarkóján célt érjen, a másik oldalon pedig apró csókokkal halmozom el lefelé haladva a kulcscsontjáig. Csak remélem, hogy minden rezdülésemből, minden apró légvételemből érzi azt, amit iránta érzek.

[- Hupsz? Direkt csináltad.]

Annie

Annie - november 4. Péntek- Késő délután

18+

  Miközben végigcsókolom a nyakát, eszembe jut a kandalló tüze a Klubhelyiségben. A zápor, mely az egyik első közös edzésünkön fogadott. A nyár, a szórakozóhely, London együtt. Szinte érzem, hogyan tépek bele mindenbe, amit felépítettünk, minden közös élményünkbe, a barátságunkba, a bizalmába. Rémisztő tudat alatt az érzés, hogy rájön, mennyire nem igaz mindaz, amit a csókjával mondott. Amit érez. Úgy érzem, most, ebben a pillanatban égetek el mindent, amit építettünk, hogy melegedjek a tüzénél egy rövid ideig.

 Akarom az érintését, a csókjait, a szeretetét, a rajongását. Akarom az érzést, hogy nincs holnap, nem kell foglalkoznom vele, csak a ma létezik, nem veszítettem el a családom maradékát, nem fogok megsérülni, meghalni, nem látják majd, hogy mi vagyok valójában. Túlzottan vágyom rá, még a hideg víz hatására sem hűl ki az érzés, a teste érzése. A rajongása érzése. Csak egy pillanatra lépek el, szinte kívülről hallom a meglepett kiáltásom, a nevetésem, ahogy lefröcskölöm a hideg vízzel, újra. Az érintései forróbbak a víznél.

 - Hupsz? Direkt csináltad.- nehezemre esik fenntartani a mosolyt, mely mögött elakad a lélegzetem, ahogy végigsimít a testemen. Más az érintése, mint a fiúké, férfiaké, akikkel eddig együtt voltam- érzem a rajongását. Talán az is mássá teszi, hogy én vagyok az első neki, talán a neme is, de ez nagyrészt az, ahogy rám tekint. Nagyrészt az, hogy tudom, most kapom meg az összes vágyát, az összes áldozatot, amit idealizált változatom oltárának lábánál hagyott volna életünk végéig. Ma este már bánni fogja ezt.

 Minden bizonnyal én is.

 Megfogom a csípőjét mindkét kezemmel, közelebb húzom a csókjaink közben is. Szinte nem is érzem a korábbi sérülést, ahogy a jobb kezemmel lesimítok a combján, végig a bőrén. A ballal gyengéden végigkarmolom a bordáit, a kevés térben, ami közöttünk van, megérintem a melle oldalát, azután átkarolom, az ujjbegyeimmel kitapintom a gerincét.

 Tudom, hogy egy pillanatra abba kellene hagynom a csókot, el kellene válnom az ajkaitól, hogy rákérdezzek, legalább egy pillantással, hogy akarja-e. Nem teszem.

 Körbesimítom a combját, először hátul, azután visszafelé. Mélyebben, erőszakosabban csókolom, a másik kezemmel úgy fogom a hátát, úgy simítom végig a gerince vonalát, mintha érezni akarnám az összes rajongását. Gyengéden, de határozottan fogom meg a combja belsejét, végigsimítom néhányszor, mielőtt feljebb csúsztatom a kezem. Akarom, az egész érzést, a vonzalmát, mint a levegőt- túlzottan hozzá, hogy érdekeljen, hogy ezt valaki mástól, valaki számomra fontostól lopom el.

 Érzem, hogy lángol a testem, mintha lázas lennék. Nem tudom, hogy éreztem-e valaha csókot ennyire forrónak, a tűz túl forró hozzá, hogy a szorító űrben kavargó bűntudat, félelem, szorongás magába szívja, csak lyukat hagy a mellkasomban. Nem elég nagyot, hogy megállítson.

 Kitapintom a haját a gerince mentén, megragadom, csak távolról hallom a mély nyögéseket, sóhajokat, ahogy csókolom tovább, nem hagyom, hogy az ajkai elváljanak az enyémektől. Durván szorítom magamhoz, hirtelen, ahogy megemelem a combomat, ahogy a lábának szorítom. Csak az ujjaim gyengédek, ahogy óvatosan végigsimítok a testén.

 Csak távolról hallom, abból a fekete szorongásban a mellkasomban, hogy amit teszek, visszavonhatatlan. Hogy abba kellene hagynom. Hogy szégyellnem kellene magamat, amiért kihasználom a szeretetét, rajongását. Sokkal hangosabb a láng, amely nem törődik vele, hogy mit éget el, minden részét akarja a testének. Birtokba veszi, mintha az enyém lenne - azt mondja, hogy bántam volna, ha nem teszem meg.

 Megérintem a tarkóját. Belemarkolok a hajába- egy pillanatra megszakítom a csókot, elhúzódom néhány ujjnyira, hogy lássam az arcát. Érzem, hogy az enyém kipirult, durván zakatol a szívem, és ahogy enyhén nyitott szájjal a tekintetét keresem, egyszerre érzek mindent.

 Örömet- valaki tényleg hisz bennem.

 Szégyent- nincs senki, aki nem tartana ostobának, kurvának, nem gondolná, hogy ostobaságot csinálok.

 Vágyat- akarom az érintését, akarom a testét, a rajongását, az ártatlanságát, a bizalmát. A lelkét.

 Félelmet- nem állok készen arra, hogy undort, félelmet, haragot, talán az árulásom tükörképét lássam az arcán.

 Szeretnék mondani valamit, de nem találok szavakat. Túl is vagyunk rajtuk. Hagyom, hogy a szemem, a légzésem, az ujjaim, az arcom beszéljen helyettem.

Friendship is another word for love.

Sienna
2005.11.04.

18+

Egyre kevésbé tudok logikusan gondolkodni, egyre kevésbé tudok úgy egyáltalán gondolkodni. Egy pont után már csak a bőröm alatt cikázó áramütésszerű impulzusok maradnak, melyek az ő bőrének érintése nyomán keletkeznek. Van az a pont, amikor már csak az ő illata telíti el az orromat, halk és apró sóhajai csapódnak vissza a zuhanyfülke falairól, amikor csak és kizárólag az ajkainak édes ízét érzem a számban és semmi más nem létezik, vagy ha mégis... most nem számít.
Egyszerre mámorító és félelmetes ez az egész. A közelsége, az érintése, a csókjai. A könyvek nem képesek visszaadni ezt az érzést, magam sem vagyok képes még csak teljesen felfogni sem az érzelmeim és érzeteim kavalkádját, nem hogy szavakba önteni azokat. Mert ezt nem lehet, lehetetlen, ezt át kell élned, hogy tudd, de... esélyesen függőjévé is válhatsz. Én tudom, azt nagyon is jól tudom, hogy többet akarok belőle, mert ez nem elég, közel sem elég, mohóvá tesz, valamivé, amiről eddig nem is sejtettem, hogy én lehetek. Persze nem venném el anélkül, hogy... ne ajánlanám fel neki cserébe mindenemet - szívemet, lelkemet, testemet, tényleg mindenemet odaadnám neki, és nem csak itt és most. Később is. Hiába érzem azt, hogy lángol a tüdőm, szúr, éget, mégsem oxigénre van nagyobb szükségem, hanem az ajkaira, a csókjaira, rá! A bordáimon érzett karmolás bennem is elindít valamit. Nem is tudom, honnan jön az ötlet, vagy helyesebb talán azt mondanom, hogy a bátorság honnan származik ahhoz, hogy gyengéden beleharapjak az alsó ajkába, mielőtt a gerincemen végigfutó kéz miatt rajtam egy jóleső hidegrázás hullámzik végig.
A hevessége meglep egy kicsit és talán... meg is ijeszt? De talán a combom belső felén feljebb csusszanó keze jobban... Olyan... érzéseket, olyan... folyamatokat indít el, amelyek az újdonság ismeretlenjével riogatnak. Mert egészen más dolog olvasni róla és egészen más dolog átélni ezt.

Mi van, ha elrontom? Mi van, ha nem vagyok elég jó? Nem tudom, mit kellene tennem... hogyan kellene reagálnom...

Bár ez utóbbin felesleges aggódnom, ahogyan egy sóvárgó nyögés szakad fel a mellkasomból. A testem egyértelműen többet akar. Az elmém... sikoltozik egyre távolabbról, egyre tompábban, hogy ennek nem lesz jó vége. De... miért is? Miért is ne lehetne jó vége? Miért is lehetne egyszer...
...nekem is jó?

Igazán hallgathatnék a vészcsengőkre, melyek jeleznek a korábbi szenvedélyhez képest ez kezd átcsapni... valami másba. Valami sokkal... égetőbbe, valami sokkal testibbe, valami sokkal nyersebb vágyba. Lehet, hogy figyelnem kellene ezekre a jelekre, és nem vakon bízni benne, a közöttünk szorosan fűződő kötelékünkben, az egymás iránti érzelmeinkben. Sienna sosem mondta, hogy mit érezne... Én elmondtam neki mindent, kitártam előtte a rajongásom szentélyét, eddig a pontig meg sem fordult a fejemben, hogy...

Ez nem ér majd itt véget...ugye?

Ezen gondolatra a levegő is bennreked, ahogyan a combját a sajátjaim közé ékeli. De mégis... a durvaság mellett ott a gyengédség is, a bizsergés, melyet ujjaival generál a belső combomon.
Az ajkai elválnak az enyémektől, én pedig szinte riadtan kapnék utána, de a hajamba kapaszkodó keze nem engedi, így kénytelen vagyok csodálni a kipirult arcát, elveszni a csillogó barna szemeiben. A testem zihálva kapkod levegőért, ami egészen eddig nem is látszott olyan fontosnak. Annyira nem volt az, hogy a köztünk zajló történéseket képes legyek megszakítani érte. Láttam már korábban is kipirultnak, örömtől csillogó szemekkel az edzéstől elfáradva szuszogni, de az más volt. Egészen más. Mást érzek én is - szinte fizikai fájdalmat, hogy eltávolodott tőlem, nem akarom, nem akarom, hogy kihűljön a levegő, a testem, az övé, az érzések, ezért hiába a húzódó érzet a fejbőrömön, a nyakhoz hajolok, mélyen beszippantom az illatát, mielőtt belecsókolnék a nyakába.
És erőt veszek magamon.

- Én még... én még soha... - nem is tudom megfogalmazni amit, mondani akarok. Viszont mindenképp szeretném, ha tudná... - Nem tudom, hogy hogyan... kellene... hogy mi az, ami neked jól esne... hogy mi a legjobb neked - kicsit összefüggéstelenül lehelem a szavakat a nyakára. Nem akarok csalódást okozni neki. Mindent szeretnék megadni neki. Ezért csókolok bele újra és újra a nyakába, ezért csúszik lejjebb a kezem, le a mellére, amire elsőként csak egy kicsit szorítok rá. Nem tudom, helyesen teszem-e, nem tudom jó-e számára, rettegek, hogy elszúrom... hogy elszúrok kettőnk közt mindent a tapasztalatlanságommal.

Pedig a könyvekben minden olyan egyszerűnek és magától értetődőnek tűnik...

[- Ne aggódj... minden rendben...]

Annie

Annie - november 4. Péntek- Késő délután

18+

  Minden dobbanás előhoz egy újabb érzelmet. A vágy váltakozik a szégyennel, a szenvedély a bűntudattal, nekem pedig minden lélegzetvétellel azt mondja az elmém, hogy hagyjam abba. Tönkreteszem ezt a barátságot, tönkreteszem a bizalmát, tönkreteszek mindent. A félelemem miatt ettől csak még jobban akarom, még jobban hajt előre, hogy elvegyem a szeretetét és a rajongását, az enyém legyen.

 A szavai, legkésőbb Annie szavai elegendőek kellenének legyenek, hogy megjöjjön az eszem. Persze, nem új az információ, még ha nem is nagyon beszéltünk róla, de egy pillanatra így is eszembe jut, hogy milyen ostoba ez az egész részemről, mennyire gonosz; imádja a romantikát, most pedig itt vagyunk az öltözőnk zuhanyzójában, egy edzés után, és tíz perce még nem is sejtettem, hogy vonzónak lát. Finnighan már tönkretette az első csókját...

 Persze, mit számít az első alkalom? Az enyém Barclay ágyában volt, és utólag nem maradt meg más az élményből, csak hogy egy tárgy voltam számára, egy újabb diadal a gyűjteményében. Ez nem ugyanaz... nekem fontos. Én soha nem árulnám el, nem dicsekednék vele. Akkor nem vagyok rossz... amúgy is, mivel lenne jobb bárki mással?

 - Ne aggódj... minden rendben...- felsóhajtok, felnyögök, ahogy a keze végigsimít a bőrömön. Neki nem egy tárgy vagyok, nem csinálna fényképeket rólam az ágyában, nem lennék a trófeája, ő tényleg elhiszi, hogy képes vagyok valamire. Hogy nem az a sorsom, hogy kudarcot valljak, újra és újra mindenben, minden szerepemben. Újra megcsókolom, mintha ki tudnám szívni, mintha meg tudnám ízlelni ezeket az érzéseket, mintha az enyém lehetne minden, mintha ezután én is így látnám a tükörben magam.

 Nem foglalkozom a külvilággal, hogy mi van a zuhanyzón kívül, lassan eltűnik a bűntudat, a félelem is, csak buta levelek, melyeket a szenvedély tüzére szórhatok. Elfelejtem azokat a határokat, amelyeket biztosan nem szabadna átlépnem, elfelejtem a gondolatokat is, csak hagyom, hogy a testem és a szívem üldözze a vágyait. Nem próbálom irányítani a kezemet, amely végigsimít rajta, nem próbálom irányítani a lábaimat, amikor lassan térdre ereszkedem előtte, az ajkaimat, ahogy az állától lefelé elhalmozom újabb és újabb csókokkal.

 Ma nincs holnap, ma nem létezik az a furcsa csend még, amit a mai vacsoránál fogunk érezni, az elkapott tekintetek reggelinél, ma nem léteznek azok a furcsán zavart szavak, a menekülés vágya, hogy elkerüljem a Tusára hivatkozva. Ma nem létezik az a maró bűntudat, ami holnap vár, amikor eszembe jut, hogy mit csináltam, hogy milyen ostoba voltam, a maró bűntudat, amely napról napra mélyebben éget, amiért nem keresem meg, nem beszélem meg vele. A kétség, hogy gyűlöl-e, hogy megragadtam a rajongását, a szeretetét, és használtam, átgondolatlanul, közönségesen. Ma nem létezik a kérdés, hogy mit gondol rólam ezután, ennek fényében?

 Ma a hálám létezik, a vágyaim, ma a szeretete és vonzalma létezik, a testünk, az a halhatatlan időtlenség, amely annyira boldoggá tette az életemet, amelyben a jövő csak egy távoli álom volt, mielőtt ráébredtem idén, újra és újra, hogy itt van már, a jövő itt van, és én nem állok rá készen. Ma a jelenben, a múltban vagyunk, ahogy újra és újra megcsókolom, ahogy felnézek rá, ahogy a combjaim közé kúsztatom a kezem, miközben megragadom a térdét, durván, követelőzve, jelezve, hogy most az enyém.

 Ma nincs holnap.

 Ma csak a sóhajai, a nyögései, a rezdülései vannak, a melegség, az érintések. Az a pillanatnyi őszinteség, amikor végül felállok, amikor megfogom a csuklóját, vezetem a kezét, és hagyom, hogy lássa, hogy tényleg mennyire akarom őt, mennyire akarom, hogy valaki úgy akarjon engem, hogy nincsenek hibáim. Valaki, aki látott életem legrosszabb pillanataiban, valaki, aki ismer, mégis akar engem.

Köszönöm a játékot! Szabad a játéktér.