A Mardekár öltözője

A Mardekár kviddicscsapatának öltözője. Itt öltöznek át kviddicstalárjaikba a csapat tagjai. A lányok és fiúk részét egy szekrénysor választja el egymástól.

[- Oh…]

A meghívás

2005. december 17.

Connor szórakozottan vakargatta a bal kézfejét. Körmei vörös csíkokat rajzoltak bőrének azon részére, amely a Tarasque mérges gőzével való találkozás óta nemes egyszerűséggel kifakult, és tűzfoltszerű pacaként maradt fent. Bár már rég nem fájt – arról Madam Pomfrey az első próba után gondoskodott – a nyomokat még mindig magán viselte, lévén mágikus eredetű sérülések voltak, amelyet nem tüntethetett el véglegesen sem bájital, sem varázslat. A fiú azonban nem bánta az újabb hegeket és forradásokat. Minden egyes sérülés egyben emlékeztető is volt számára arról, hogy ő sem sebezhetetlen, és ami még fontosabb: korántsem legyőzhetetlen. Ám az, hogy most ott ülhetett a Mardekár öltözőjében, mégiscsak jelentett valamit, mégpedig azt, hogy még egy nyavalyás sárkány-oroszlán-teknős-medve sem tudta elpusztítani Connor O’Hara-t. Erre pedig – bár nem igazán volt elégedett az első próbán nyújtott teljesítményével – valahol mégis büszke volt.
Nem úgy arra a szégyenletes dologra, hogy tizenhét éves, felnőtt férfi létére, kviddicskapitányként és trimágus bajnokként még a mai napig képtelen volt párt keríteni magának a közelgő bálra. Már előre gyűlölte az egész eseményt, amire minden bizonnyal el se ment volna, ha nevezetesen nem kötelezte volna őt mágikus szerződés a megjelenésre. Azzal persze még meg tudott volna barátkozni, hogy elmegy rá, de hogy még vigyen is magával valakit, akivel aztán táncolnia is kell majd… Ez az egész képtelen ötlet hihetetlenül távol állt Connortól, és úgy érezte tőle magát, mintha valaki arra kérte volna őt, hogy forduljon ki a saját testéből. A hab a tortán már csak az iskolatársai viselkedése volt, akik persze előszeretettel emlékeztették őt a közelgő eseményre, jót derülve aztán a közismerten antiszociális, és társas helyzetekben ügyetlen, faragatlan és bunkó Connor O’Hara reakcióján. Egyedül egy dologtól rettegett még: hogy az utóbbi időben oly élénk érdeklődést mutató sajtó is előbb-utóbb megneszeli az ügyetlenkedését.

Csöndes örlődéséből Blaze nevetése zökkentette ki, aki minden bizonnyal valami poént süthetett el Connor aznapi, kőkemény edzésével kapcsolatban, amely foglalkozás annak ellenére sem kegyelmezett a Mardekár játékosainak, hogy a 2005-ös év utolsó közös mozgása volt. A kapitány azonban nem hallotta a viccet, csupán a vörösre vakart kézfejét figyelte, ami ekkorra már szabályosan égett a monoton mozdulattól. Nevetett, és úgy tett, mintha figyelt volna, majd előre is boldog karácsonyt kívánt a távozó csapattársának, és nézte hogyan csukódik be annak háta mögött az öltöző ajtaja.
A Mardekár öltözője egy nyitott, ám középen egy szekrénysorral két részre osztott helyiség volt. Az egyik oldalon öltözött ő, Nialen és Blaze, míg a másik oldalon a lányok kaptak helyet Gemma, Hera, Octavia és Roxanne személyében. Az öltözőből egy szűk folyosón át lehetett eljutni a zuhanyzókig, ahol aztán a fiúk és a lányok szeparáltan tusolhattak le egy-egy fárasztó edzés, vagy meccs után. A Roxfort alapítói hasonló elveket követtek itt is, mint a hálókörletek esetében, azaz a fiúk számára megközelíthetetlen volt a lányok szekciója. „Csak semmi leskelődés!” üvöltötte egy láthatatlan hang azon hímneműek fülébe, akik eltévedve a lányok tusolója felé vették volna az irányt. Connor tehát nem láthatta, hogy van-e odabent valaki, csupán annyit tudott, hogy a férfi tusoló üres volt, azaz Nialen valamikor Blaze előtt távozhatott korábban.
Ráérősen áztatta hát magát a forró víz alatt, amíg a decemberi, jeges szélben átfagyott izmai ki nem olvadtak teljesen. Tusfürdős kezével, akárcsak a mérges gáz marta nyomokon, úgy a Tarasque karmolásain is újból és újból átfutott. Vállán és hátán – ott, ahol a bestia hozzá ért – rózsaszín vonalakban puklisodott fel a bőre. Viszont a gerince már egyáltalán nem fájt, és a tartása is olyan egyenes volt, mint még soha – bár ez utóbbi köszönhető volt annak is, hogy kiállt és becsülettel megküzdött a próba legveszedelmesebb szörnyetegével, amivel sokak tiszteletét kivívta. Életében először tehát végre büszke lehetett magára. Ez az érzés különösen új volt még neki…

Megtörölközött, majd derekára csavart egy nagy, zöld-ezüst törölközőt, és miközben egy kisebbel a haját szárítgatta, kilépett a zuhanyzó folyosójára.
- Oh… - szaladt ki a száján, ahogy vállal nekikoccant valami apró dolognak.
Lehúzta fejéről a kicsi törölközőt, amit aztán egy pontos mozdulattal a folyosó végén kihelyezett tárolóba hajított, hogy majd a roxforti manók kimoshassák azt.
- Gemma… - szabaddá tett kezével kisöpörte a vizes hajtincseket az arcából. – Bocs, nem akartalak fellökni. Azt hittem már mindenki lelépett.
Hirtelen iszonyúan kellemetlenül és kiszolgáltatottan érezte magát félmeztelenül, egy szál törölközővel a derekán, holott korántsem ez volt az első alkalom, hogy bármely női csapattársa így láthatta volna őt. Zavarában igyekezett jó messzire elnézni a lány feje fölött, csak hogy véletlenül se kelljen rápillantania, nehogy valami olyasmit lásson, amit nem szabadna.
- Öhm… Csak utánad – nyújtotta kezét az öltöző felé, jelezvén, hogy kész előreengedni Gemmát.

[Connor O'Hara]

 

"Coming together is a beginning.

 Keeping together is progress.

Working together is success."

Címzett: Connor O'Hara

2005. december 17.

TW: nyers nyelvezet, káromkodás

December tizenhét. Elképesztő gyorsasággal rohantunk bele a téli szünetbe, én pedig nem tudtam, készen állok-e arra, hogy hazamenjek. Ez így nem helyes: persze, hogy vártam, hogy hazamenjek és lássam a többieket, azt nem tudtam, hogy a többi fis-fos dologgal akarok-e foglalkozni. Legkisebb problémám az volt, hogy nem mindenkinek sikerült még az kis apróságát elkészíteni, de bízom abban, hogy hazafelé lesz erre lehetőségem. De talán még mindig jobb az otthoni szarokkal foglalkozni, mint a rostos-fostos bálról beszélni nullhuszonnégy. Mármint haló! Értem, kurva izgalmas, párban lehet menni, romcsi, lesz kaja, tánc meg minden fityfene, de azért ne kelljen már hangszálkopást megélnem, mert nem lehet másról beszélni. Van egyáltalán hangszálkopás? Létezik ilyen? Mindegy, a lényeg benne van. Persze, én is örülök az eseménynek, mert szeretek ingyen kajálni és szórakozni, de nem lehetett volna ezt kevésbé formálisra és felügyeltre szervezni? Hogy lehet így élvezni valamit, ha a tancsibácsik és nénik állandóan a szánkba taposnak egy rossz szóért? Mert hogy "Az IsKoLáT kÉpViSeLeD, íGy NeM lEhEt ViSeLkEdNi!" Hagyjuk már, ők is pontosan tudják, hogy a többi iskola tanulói is pontosan ilyenek. A csicska média miatt csinálják ezt a herce-hurcát. Azért a prefektusokat még egy fokkal jobban sajnálom, hogy megnyerték a bébiszittelést is maguknak. Fúj már...

Az sem volt meglepő, hogy még nem hívott el senki. Értem én, tényleg tudok kriminális lenni, de azért szerintem nem vagyok rossz társaság. Igazából én is elhívhattam volna valakit, gondolkodtam is rajta, mert aztán én keresztbe is fosom, hogy itten a férfiúknak kéne a lányokat elhívni, de aki szóba jöhetett volna az Annie, akivel igencsak jól szórakoztam volna, de egyrészt nálam azért konszolidáltabb és lovagiasabb társaságot érdemelne, mert tudom, hogy ő kifejezetten élvezne egy ilyen eseményt, másrészt már biztosan volt partnere, bár még nem beszéltünk róla. De hát, ki ne hívná el, hát, olyan aranyos és jó társaság, nem? Annienál is egyértelműbb választás lett volna Tetsuya, aki majdnem bizonyosan igent mondott volna nekem, de nem fogom megkérdezni. Már csak azért sem, mert ha már véletlen alakulna valami közöttük Viviennel, akkor tuti, hogy behisztizne, hogy együtt megyünk és esze ágában nem lenne egy pillantást sem vetni rá. Én meg aztán nem vagyok semmi rossznak elrontója, szóval Tetsut is elengedtem. Mindketten biztosan kelendőek egyébként, szóval nem lesz ezzel gond, engem meg annyira azért nem zavar, ha egyedül kell mennem. Na, jó, ez sem teljesen igaz: valahol mélyen, az eltemetett nőiességemet és önérzetemet azért valahol sebezné az, ha senki nem hívna el, de azért túlélném, azt hiszem.

Szerencsére azért akadt még feladat így az évnek a végére is, amivel jó szokásomhoz híven el tudtam terelni a gondolataimat, szóval az edzés az kurva jól esett. Azért annyira baszott hideg volt, hogy most mondtam O'Harának és Traversnek is, hogy ma offolnám a külön extra edzés részt, mert a segglukamból is jégcsapok fognak lógni. Egyébként egészen elégedett voltam magammal: az elmúlt három hónapban szerintem sokat fejlődtem, aminek nagy részét azért a csékának és Traversnek köszönhettem, akik vették a fáradtságot, hogy külön is dolgozzanak velem. Cserébe én is mindent belepakoltam, amit csak tudtam, magamtól is edzettem, ne a többiek idejét húzzam állandóan. Ennek eredményeképpen egyébként az O'Harával való kapcsolatom is sokat simult. Nem lettünk legjobb barik, de az is sokat elmond, hogy én elfogadom a segítségét és adok is a véleményére rendesen, ő meg sokkal normálisabb mindenkivel is. Úgy érzem, hogy én például abszolút mindenkit csapattársként kezelek és ki is állok mellettük, ha szükséges (és persze egyet is értek az adott személlyel). Plusz igyekeztem én is segíteni a csapatot, de nem csak játék téren, hanem csapatösszhang terén is, akár edzésen, akár azon kívül, mivel fontosnak tartottam ezt a játékunk szempontjából.

Úgyhogy ezt az edzést is nagyon élveztem, még ha a be is fagyott a picsám. Meglehetősen sok időt töltök a zuhany alatt, ugyanis realizálom, hogy ez volt az utolsó edzés az évben, szóval lassan vége a félévnek. Oda kell tenni magunkat a kviddicsben, eléggé legyaktak minket a griffendélesek, plusz akkor lassan át kell térni a másik mindsetembe is, azt meg még nem akartam. Úgyhogy egy jó alapos nyújtást is tolok, hogy másnapra azért mozogni még tudjak, majd mikor mindez megvolt, akkor megtörölközöm. Élvezem, hogy jó melegem van most, pedig én bírom a hideget, azért néha jól esik ez is. Viszont lassan kezd zavarni, hogy egyedül vagyok, szóval inkább gyorsan összeszedem a cuccaim, magamra tekerem a törcsit, meg egyet a hajamra is, aztán suhanok is vissza az öltözőbe felöltözni (akar a franc a vizes tusolóban öltözni, hogy minden tiszta víz legyen, bleh). Hát, arra nem számítok, hogy nem vagyok egyedül, így sietésemben nekiütközöm valakinek.

- HÉ, BASZKIKÁM, FIGYELJ MÁR ODA MERRE LÉPSZ, BRÁDÖRCSÍZ! - emelem meg a hangom idegesen (igen, első reakcióm volt), mert a fejemről leesik a törcsi, utánakapok reflexből, szóval a rajtam lévő is kezd lecsúszni. Mégiscsak fogó vagyok vagy mi, gyors reflexeimnek hála csak félig esik le rólam, mielőtt visszarántom magamra, miközben úgy fordulok, hogy ne nagyon lehessen látni mást csak a hátamat. Nem mintha zavarna, hogy valaki a testemet látja, nem vagyok szégyellős, tehát zavarba nem hozott a tudat, hogy egy pillanatig a felső testemről lekerült a törölköző. Miután rendeztem soraimat, akkor már én is a fiúé után hajítom az enyémet (mármint ami a hajamon van, hehe), és én is felpillantok, ki maradt még itt. - Connor… Mi van, nem tudsz szabadulni a kviddicstől? Ne aggódj, megvár januárig! - vigyorgok rá, mert hát egyedül kviddicsezni azért szar, ahogy meglököm a derekammal az övét. Aztán észreveszem, mennyire zavarban van és kitör belőlem a nevetés. - Ember, mit pironkodsz már itt, te kis szende szűz, mi? Én is láttalak félmeztelenül, te is láttál már törölközőben, és kétlem, hogy az előbbi akcióm miatt bármit is láthattál volna, szóval szedd össze magad, mielőtt ideájulsz nekem lányos zavarodtól! - pöckölöm meg az orrát kedvesen.

- Na, erről van szó, micsoda úriember lettél máris! - mosolygok fel kedvesebben, ahogy előreenged, azért nem szívom állandóan a vérét a srácnak. - Marad itt veled valaki a szünetre amúgy? Vagy halálra fogod unni magad? Nem sajnálod, hogy nem mehetsz haza? - kérdezem tőle, ahogy elindulok a folyosón. - Ha gondolod, szórakoztathatlak a szünetben és küldhetek mindennap színvonalasabbnál színvonalasabb leveleket - vigyorgok hátra rá gonoszkásan, azért ezt nem gondoltam komolyan nyilván, de ha halálra vált fejjel nézne rám az ötletért, akkor még ki is nevetem.  

[- Ember, mit pironkodsz már itt, te kis szende szűz, mi?]

A meghívás

2005. december 17.

Gemma törölközős mutatványa ha lehet még jobban zavarba hozta a fiút, ám ugyanakkor egy addig ismeretlen gondolatot is előcsalt belőle: vajon hogy nézhet ki meztelenül? Connor furcsamód sosem foglalkozott túl sokat a másik nemmel azon túl, hogy olykor verbálisan megcibálta Zafira Tavish copfját, ennek köszönhetően teljes mértékben tapasztalatlannak számított, így hajlamos volt figyelmen kívül hagyni az efféle szituációk szexuális töltetét. Mindig is magának való volt, mindig is nehezen mentek számára a társas interakciók, és mindig is túl sok időt töltött a kviddicspályán ahhoz, hogy bármi másra, például a lányokra elég ideje jusson. Pedig jelentkezők lettek volna a túloldalon, mert hát valami különös oknál fogva sok csajnak bejött ez a megközelíthetetlen típus, plusz a sportoló imázs, a csapatkapitányság, és újabban a Trimágus Bajnok szerepkör külön-külön is hordoztak magukban némi szexepilt. Connor azonban vak volt minden jelre - ahogy azt a Tűz Serlege is közölte vele -, minden felajánlkozásra, minden utalásra, ami mondjuk a báli partnerséget illette. Őt egész egyszerűen nem érdekelték ezek a dolgok, vagy még pontosabban: túlzottan félt mindettől. Könnyebb volt hát elzárkózni.
Gemma mintha csak ösztönösen ráérzett volna erre a kényes szituációra, amit aztán képes volt még tetézni is azzal, ahogy derekával megbillentette a fiút..
Mi a fene történik?
- Ember, mit pironkodsz már itt, te kis szende szűz, mi? - tette szóvá Gemma a kapitány lefagyását. - Én is láttalak félmeztelenül, te is láttál már törölközőben, és kétlem, hogy az előbbi akcióm miatt bármit is láthattál volna, szóval szedd össze magad, mielőtt ideájulsz nekem lányos zavarodtól!
- Oké-oké… - mentegetőzött Connor, miközben alig észrevehetően szorosabbra húzta dereka körül a törölközőt, nehogy épp most hagyja cserben őt a textil. Az újabb gond csak ezután következett: a túl szoros törölköző csak még jobban kiemelte testének azon részeit, amit pont hogy eltakarni szeretett volna. A meztelen Gemma gondolata pedig… fogalmazzunk úgy, hogy a formák kiemelése szempontjából nem jött túl jókor.

Maga elé engedte a lányt, már csak azért is, hogy mondjon valami értelmeset, illetve, hogy Gemma addig se nézze se a lágyékánál túl feszes törölközőjét, se a csúnyábbnál csúnyább hegeket a testén, amik hirtelen annak ellenére kezdték el őt zavarni, hogy mindaddig oly büszkén viselte azokat.
- Na, erről van szó, micsoda úriember lettél máris! - mosolygott Gemma, amivel végre sikerült Connorból is előcsalnia egy apró vigyort.
- Marad itt veled valaki a szünetre amúgy? Vagy halálra fogod unni magad? Nem sajnálod, hogy nem mehetsz haza?
- A többi versenyzőnek is itt kell maradnia - szándékosan nem a „bajnok” szót használta. - És Ismersz… Amúgy sem vagyok a társaság középpontja. Elleszek egyedül. Egyébként Scrimgeour-rel mostanság egész jól kijövünk, lehet összeülünk majd kicsit agyalni a következő próbáról. Gondolom a jenkik meg a franciák is ezt csinálják majd…
Megnyomta a „jenkik”-et, jelezvén ellenszenvét az Ilvermorny diákjaival szemben, ami nem is igazán Bate és Barbon személyének szólt - ő velük az égvilágon semmi baja nem volt - sokkal inkább a Morris-féléknek és az általuk oly népszerűnek tartott eszmének. Bár ne választotta volna szét őket Madrigal meg az a francia…
A hazamenetel kérdéskört nemes egyszerűséggel elengedte a füle mellett. Nem akart az apjáról beszélni...
- Ha gondolod, szórakoztathatlak a szünetben és küldhetek minden nap színvonalasabbnál színvonalasabb leveleket - vigyorgott hátra a lány, talán megpillantva Connor vigyorát is.
- Ja, az nagy segítség lenne, köszi! Mire gondoltál? Mondanál egy példát?
Közben visszaértek az öltözőbe, innentől már szétválhattak az útjaik, ki a lányok részlege, ki a fiúké felé vehette volna az irányt. Egyelőre azonban még a kereszteződésben ácsorogtak.
- És te? Várod már, hogy otthon karácsonyozhass?

[Connor O'Hara]

 

"Coming together is a beginning.

 Keeping together is progress.

Working together is success."

Címzett: Connor O'Hara

2005. december 17.

TW: nyers nyelvezet, káromkodás, enyhe szexuális utalások

O'Hara reakciója nem lehetett volna még ennél is nyilvánvalóbb: rendkívül zavarban volt, én pedig túlságosan élveztem azt, hogy szenved. Ritkán lehetett rendesen megfingatni a brádörcsízt, de úgy tűnt, sikerült valamit találnom, heh. Az ideges törölköző igazgatás is arra utalt, hogy nem érezte magát éppen a helyzet magaslatán. Automatikusan pillantottam végig a srácon, hogy a testbeszédéből olvassak és csak féloldalasan elmosolyodom a látványon is. Eszem ágában sincs leállni, kíváncsi vagyok rá, mikor dobja be a törölközőt (haha) és ismeri el, mennyire kínosan és kényelmetlenül érzi magát mellettem. Vészjóslóan lassan és átható pillantással kezdek lépdelni felé, egyértelműen az a szándékom, hogy még kellemetlenebbül érezze magát és húzzam az agyát, úgyhogy arra számítok, hogy ő is hátrálni kezd zavarában, ahogy azt hiszi, hogy esetleg most be akarnám keríteni.

- Mi van, O'Hara, ne mondd nekem, hogy beindult a fantáziád... - vigyorgok rá gonoszkásan, abszolút élvezem a helyzetet és azt, hogy valószínűleg toronymagasan uralom is ezt most. - Komolyan... Észrevetted, hogy nőből vagyok vagy mi? - lassan lépdelek továbbra is felé, közben végig őt nézem átható tekintettel: nem hagyom, hogy elpillantson rólam. - Azért erre tőled nem számítottam! - vigyorgok még szélesebben, ahogy pár nagyobb lépéssel vészesen közel kerülök hozzá, így nézek fel rá, hangom is lehalkítom. - És hogy mennyire zavarba jössz ettől az egésztől és magadtól is! Nagyon érdekes... - felnyúlok az álláért, hogy ha nem nézne rám, akkor lebiccentsem a fejét, hogy ne tudjon szabadulni. - Nem tudsz mit kezdeni a hormonjaiddal, hm? Aranyos... Vajon Tavish kedveli a tapasztalatlan fiúkat szerinted? Lehet, azért nem tartotok még sehol, mert itt töketlenkedsz már mióta, O'Hara! De figyelj, az már fél siker, hogy legalább megmozdul benned valami - kacsintok rá. Ha látom, hogy esetleg elpirult, akkor megpaskolom az arcát, ezzel eleresztve az állát. - De hízelgő, hogy megmozgattalak - nevetek fel röviden, tényleg jól szórakozom rajta, aztán enyhítek a közénk beállított feszültségen azzal, hogy hátrálok két lépést, összeborzolom a haját játékos módon, eltűnik a nem kicsit flörtölős Gemma, visszatér a haveri, játékos lány. Mintha meg sem történt volna az előző.

Elindulok a folyosón visszafelé, hogy a srác is levegőhöz jusson itt az előbb kialakult feszült helyzet után. Hát, ha szeptember elsején azt mondja valaki, hogy enyhén flörtölősen fogom húzni Connor agyát, valószínűleg körberöhögöm vagy lebaszom, hogy hülye. Egyébként kifejezetten jól néz ki, pláne a sebhelyeivel. De sajnos, nem az esetem kifejezetten, azért nem tettem túl magam még a tavalyi éven teljesen, meg hát tényleg olyan kis tosza ilyenkor! Arról nem is beszélve, hogy bár nem tudom, hogy lesz-e valaha valami Zafirával, de annyi tartás még bennem is van, hogy más életébe ilyen módon nem kavarok bele. És pont. Ahogy haladok a folyosón, először eszembe jut, hogy rákérdezzek, elhívta-e már Zafit, aztán nem teszem, mert egyrészt nem az én dolgom, nem szólok bele az életébe, másrészt még a végén visszakérdez, hogy engem elhívott-e már valaki, szóval inkább hagyom a dolgot és haverira veszem a figurát. Örülök, hogy sikerül mosolyt csalni az arcára.

- Tudom - válaszolom röviden arra, hogy a többi bajnok is itt marad. - Na, igen, ez lett volna a következő: hogy oké, hogy itt vannak, de töltesz is-e velük időt - nevetek fel. - De oké, ha nem, nem, nincsenek azzal baj. Azért ne hiányolj nagyon minket! Na, de annak örülök, hogy Siennával kijöttök! A csicskagyász amerikaiakkal - már amelyik az -, meg ne foglalkozz! Egyébként támogatom, hogy így kiálltál ellene, ez... Igen bátor és nemes cselekedet volt, ha szabad ilyen szót használni - magyarázom neki egy fokkal komolyabban. Érzékelem, hogy ignorálja a családi kérdést, de én leszek az utolsó, aki erre felhívja a figyelmét ugyebár.

- Szoki Jenkins faszságokra gondoltam. Küldenék pár idióta ötletet az edzésekre, akár pár komolyat is, aztán pár gondolatot a tavaszi félévre és valami vicces szöveget, hogy mire számítok. Nincs konkrét ötletem egyébként, amilyen faszság eszembe jut - rántom meg a vállam. - Ismersz - teszem hozzá azért, miközben megérkezünk a folyosó azon részére, ahol elválnak útjaink. Szembefordulok vele és lezseren megtámaszkodom az ajtófélfán a vállammal.

- Ja, persze! Már hiányoznak a tesóim, várom, hogy lássam őket! Szerencsére nem szoktuk túlzásba vinni a dolgot, pár apróság, és inkább kajálunk meg együtt vagyunk! Kis nyugi! Addig sem kell arról a teliberakott bálról beszélni. Már a segglukunkból is az folyik ki, nem? - forgatom a szememet, mert gondolom, hogy erről hasonlóan gondolkodunk. - Na, megyek, átöltözöm, de ha bevársz, akkor mehetünk együtt vissza a kastélyba! - mosolygok rá, majd ha nincs több mondanivalója, akkor el is fordulok, hogy gyorsan összekapjam magam és menjünk vissza a kastélyba, így is rohadtul sötét van már.

[- Mi van, O'Hara, ne mondd nekem, hogy beindult a fantáziád…]

A meghívás

2005. december 17.

Connor mezítlábas talpai mintha a zuhanyzó folyosójához tapadtak volna, képtelen volt megmozdulni. Gemma csak közeledett, és olyan átható pillantással szemlézte a fiú félmeztelen testét, hogy attól még az a roxmortsi csapos fickó is zavarba jött volna, aki legutóbb kiszolgálta őt és Barbont a Csikóhalban, nem hogy egy Connor-féle szűzfiú.
- Mi van, O'Hara, ne mondd nekem, hogy beindult a fantáziád… - duruzsolta a lány.
De, abszolút beindult…
Hagyd abba…
Elég!
- Komolyan... Észrevetted, hogy nőből vagyok vagy mi?
Igen, észre…
Hátrálni akart, de képtelen volt rá. Kissé félrefordította a fejét és elnézett a zuhanyzó egyik távoli sarka felé, miközben jobbjával csak még kétségbeesettebben kapaszkodott a derekára csavart törölközőbe.
- És hogy mennyire zavarba jössz ettől az egésztől és magadtól is! Nagyon érdekes… - folytatta Gemma.
Igen, valóban érdekes önismereti utazás volt ez Connornak. Ha nem lett volna ennyire feszült a helyzet, még talán el is töprengett volna azon, hogy vajon mit is jelent mindez. Az igazat megvallva, az utóbbi időben elég sok hasonló felismerésben volt része. Pontosabban azóta, hogy a Hollóhát ellen belecsapódott a pálya gyepébe, összetörve ezzel a gerincét és… úgy tűnt, hogy a régi énjét is. Vagy Gemma év eleji fejmosása ért volna ennyit? Esetleg Roxanne bátorító közelsége, aki annak ellenére is szeretett időt tölteni vele, hogy a fiú alig szólt hozzá és folyton csak morgolódott? Valami megváltozott, ez tagadhatatlan volt…
Aztán Gemma az álla után nyúlt, és Connor hirtelen azt hitte, hogy valami egészen más következik. Helyette viszont csupán a szemkontaktust kívánta fenntartani a lány, nem engedve, hogy Connor helyette a folyosó falát fürkéssze inkább.
- Nem tudsz mit kezdeni a hormonjaiddal, hm? Aranyos... Vajon Tavish kedveli a tapasztalatlan fiúkat szerinted? - gonoszkodott a lány, de mindeközben volt valami a hangjában, amitől Connor tapasztalatlanságából eredő szégyenét elnyomta valami merőben más érzés.
- Én… Hogy mi?
- Lehet, azért nem tartotok még sehol, mert itt töketlenkedsz már mióta, O'Hara! De figyelj, az már fél siker, hogy legalább megmozdul benned valami.
Egy kacsintás, egy arcpaskolás, aztán…
- De hízelgő, hogy megmozgattalak - nevetett fel Gemma, hirtelen kilépve a szerepéből.
Mintha hideg vizet zúdítottak volna a fiú testére. Szóval ez az egész csak játék volt, egy gonosz tréfa, semmi több. Egy rövid ideig még földbegyökerezett lábakkal állt, aztán mikor Gemma elindult a folyosón, lassan követte őt.

Nem igazán értette, hogy mi történt az imént, ahogy azt sem értette, hogy eddig hogy nem tűnt fel neki Gemma Jenkins. Mármint oké, nyilván tudott a létezéséről, sőt, évekig csapattársak is voltak, mielőtt tavaly ki nem rakta volna őt a csapatból, de… Az igazság az, hogy a kviddicsen kívül, meg a lány hatalmas száján kívül eddig nem sok minden tűnt fel belőle. Utóbbi tulajdonsága még kimondottan idegesítette is korábban, de most… valahogy bejött neki ez a szabadszájú stílus. És szeptember óta tényleg rengeteget változott a kettejük kapcsolata, amikor is életében először bocsánatot kért valakitől, amiért cserébe aztán jól le is hordták őt a sárga földig. Amit akkor kapott, azt sokáig nem tette zsebre, de szó mi szó, hatásos fejmosás volt a lánytól… Azóta meg, bár nem voltak puszipajtások, azért egyszer-kétszer már el lehetett csípni tőlük egy-két haveri ugratást. Mármint főként Gemma részéről, mert Connor ilyesmikben sem volt igazán jó. Azért néha ő is meg tudta szívatni a lányt egy trükkösebb, direkt túl nehéz gyakorlattal a közös tréningeken, de hogy ez annak a jele lett volna, hogy elkezdte kedvelni Gemmát… Hát, Connornál akár még így is lehetett.
Szóval lassan battyogtak egymás mögött a folyosón, a karácsonyi szünetről beszélgetve, és látszólag nyoma sem volt az imént lezajlott jelenetnek, csupán Connor tért vissza újra és újra fejben az előbbiekhez. Bánta, hogy olyan ügyetlen volt, ahogy azt is bánta, hogy mindezt Gemma még szóvá is tette neki Tavish kapcsán. Óh igen, Zafira egy egészen más történet volt, de hasonló ráébredésekkel tarkított utazás volt az is. Hogy miért nem lépett már valamit az ügy érdekében? Mert fogalma sem volt, hogyan kellene kezdenie. Pont úgy, ahogy az imént a zuhanyzóban sem tudta. Ahhoz volt elég bátorsága (bár inkább önfejűség volt ez), hogy kiálljon a Tarasque ellen, de ahhoz, hogy végre elhívja Zafirát randizni, vagy hogy kihasználjon egy ilyen zuhanyzói jelenetet és leteperje Gemmát, ahhoz be volt szarva… Talán nem véletlen, hogy a Süveg nem a Griffendélbe osztotta be a makacs csapatkapitányt.

- Azért ne hiányolj nagyon minket! Na, de annak örülök, hogy Siennával kijöttök! A csicskagyász amerikaiakkal - már amelyik az -, meg ne foglalkozz! Egyébként támogatom, hogy így kiálltál ellene, ez... Igen bátor és nemes cselekedet volt, ha szabad ilyen szót használni.
Connor felvonta a szemöldökét és kérdőn nézett a lányra. Bátor és nemes? Miről beszél ez? Nem volt semmi bátor és nemes abban, hogy összeverték egymást azzal a fasiszta jenkivel, és egyáltalán nem azért tette, mert bármiféle magasztos cél lebegett volna a szeme előtt. Csupán az amerikai rohadék két olyan emberen élcelődött, akit Connort szeretett. Ennyi. Ez egyedül róla szólt. Legalább is könnyebb volt ezt mantráznia, mert ez így jobban beleillett az eddigi, önmagáról alkotott képbe. Több változást már nem igen tudott volna elviselni saját magával kapcsolatban.
- Aha… Ja… Az… - felelte a tőle megszokott szűkszavú semmitmondással, aztán gyorsan tovább is terelte a szót a titokzatos levelekre.
- Pár idióta ötletet? Mint például, hogy gyakoroljuk a „hogy ne baszódjunk a földbe vesztes állásnál” formációt? - utalt vissza önironikusan a tavalyi sérülésére. Azért egy valami jó is volt abban, hogy lezuhant: így nem kellett végignéznie a Hollóhát ünneplését, ahogy magasba emelték a kviddics trófeát.
Aztán váratlanul, és tőle oly szokatlanul visszakérdezett, és a lány otthoni, karácsonyi tervei felől érdeklődött. Ez szintén ritka pillanat volt Connortól, és ez is csak azt mutatta, hogy finoman kezdett kimozdulni a korábbi szerepköreiből.
- Kis nyugi! Addig sem kell arról a teliberakott bálról beszélni. Már a segglukunkból is az folyik ki, nem?
A bál említése gyomrosként érte. Pedig már vagy húsz perce nem kellett arra gondolnia, hogy mégis ki a fenét hívjon el magával arra a háta közepére sem kívánt eseményre.
- Ne is mondd…
- Na, megyek, átöltözöm, de ha bevársz, akkor mehetünk együtt vissza a kastélyba!
- Oké - felelte, majd ő maga is elindult a fiúk részlege felé.
Leült a helyére, majd lehunyta a szemét és egy pillanatig csak ült és mély levegőket vett. Próbálta feldolgozni az imént történteket és a váratlan, elemi ösztönként feltörő vágyat, amit Gemma fedetlen háta, törölközőbe csavart vonalai és az az igéző tekintet és hanglejtés váltott ki belőle. Három nagyot ütött a saját fejére, majd gyors nekilátott felöltözni, hátha akkor kevésbé érzi majd diszkomfortosan magát. Furcsa mód egyszerre vágyott rá, hogy egyedül maradjon ezekkel a zavarba ejtő emlékekkel, és arra is, hogy együtt sétáljanak fel a kastélyig.

[Connor O'Hara]

 

"Coming together is a beginning.

 Keeping together is progress.

Working together is success."

Címzett: Connor O'Hara

2005. december 17.

TW: nyers nyelvezet, káromkodás, enyhe szexuális utalások

Pontosan tisztában voltam azzal, hogy egy Connorhoz hasonló férfiből milyen hatást tudok kihozni a megfelelő pillantással, hanglejtéssel, mozgással, lépéssel. Nem először csinálok ilyet és ha valamiben jó voltam, akkor az az, hogyan tudom kihasználni a testi adottságaimat ilyen helyzetekben. Biztos sokan csóválnák a fejüket, hogy ez milyen erkölcstelen, de érdekel is engem. A szükség nagy úr, a túlélés pedig fontosabb sok mindennél. Vagy csak szeretném élvezni az életet tizenhét évesen, nem nagy dolog. Még akkor sem, ha sokan azt mondanák, hogy az én koromban talán kicsit túlságosan, hm... Használjuk a tapasztalt szót. Szóval túlságosan tapasztalt voltam a koromhoz képest. Kérdem én: mihez képest? Egy prűd tizenéveshez képest? Ja... Olyan kortársaimhoz képest, akik fűvel-fával összefekszenek? Ahhoz képest kevésbé, ennyire én sem vagyok elkeseredett, na.

Jelen helyzetben pedig azért igazán nem akartam egy tizenhét éves, tapasztalatlan fiút kihasználni, ez is inkább cukkolás és baszogatás volt. Mindenesetre elértem a kellő hatást. A srác azt se tudja, fiú-e vagy lány, de annyira, hogy megmozdulni sem tud. Először azt hiszem, hogy megembereli magát és ellenáll a játékos próbálkozásnak, de látom, hogy rám sem tud nézni, úgyhogy a helyzet még kétségbeejtőbb, mint először gondoltam volna. Nagyon ritkán látni Connor O'Harát ilyen bizonytalannak és esetlennek, és rendkívül boldoggá tesz, hogy én lehetettem egy olyan személy, aki kihozta belőle a tehetetlen énjét, mert ilyenkor látszott igazán, hogy akármennyire is szerette volna elhitetni, hogy egy morcos, megközelíthetetlen tuskó, ő is csak egy tizenhét éves fiú volt közülünk, akiben ugyanazok a folyamatok lejátszódtak, csak talán más ütemben és máshogy. Na, jó, a tuskó része azért talán maradhat mégis, igazán tudott még mindig egy érzéketlen pöcsfej lenni, de tagadhatatlan, hogy sokat fejlődött idén, egy szavam nem lehetett. Ez sem igaz, mert szavam az volt, mindig helyre is raktam gyorsan, ha elfelejtette volna az illő stílust, ettől engem nem kellett félteni. Szerencsére azon már túl voltunk, hogy ő felkapja a vizet a nagy szájalásomon, a legtöbbször komolyan vette, mert tudta, hogy csak akkor szólok be neki, ha túlzásba vitte a dolgot, ami egyre kevesebbszer fordult elő egyébként. Csak néha akadt ki rám, cserébe én meg nem kritizáltam és kötöttem bele mindenben, hanem elfogadtam, hogy igenis jobban tudja a dolgokat (ami így is volt, csak én meg előszeretettel kötök bele mindenbe), és konstruktívan kivettem a részem, sőt, hozzá is tettem. Na, hát, a most kialakult csapatmunkánk megszakadni látszik, ahogy teljesen szétesik a srác itt. Pedig azon kívül, hogy az állát megfogtam, nem is értem hozzá és nem is zártam be teljesen a távolságot, szóval egy szava nem lehet senkinek. Nem is akarom sokáig szenvedni hagyni, hát, tényleg olyan kis esetlenül áll itt előttem, úgyhogy inkább ellépek és elfordulva megindulok, mielőtt itt felrobban feszültségében.

Tényleg visszaveszem a laza, haveri szerepet, amúgy sem gondolom, hogy neki bejönnék, csak szegény nem számított erre az egészre és amúgy is kis szende szűz fiú. Azért remélem, nem veszi nagyon a szívére az előbbit, de bízom benne, hogy esetleg arra jó volt, hogy megemberelje magát és végre lépjen bizonyos ügyekben. Nem lepődöm meg, hogy a szokásos rövid válaszokat kapom. Természetesen hozzászoktam már, igazából néha tök jó is volt, hogy nem vitte túlzásba a pofázást, üdítő élmény volt ilyen ember társaságában is lenni. Azért a cinikus megjegyzésére megtorpanok és hátranézek felhúzott szemöldökkel, hogy most nekem szól be vagy magát kritizálja, de úgy látom, nem engem baszogat, szóval csak féloldalas mosolyra húzom a számat.

- Aha, például azt mindenképpen érdemes lenni mindenki fejébe beleverni - csóválom a fejemet mosolyogva, ahogy tovább indulok, amíg meg nem állok az ajtófélfának támaszkodva. - Ugye?! Annyira tele van már minden is ezzel, hogy a hideg futkos a hátamon, pedig amúgy szeretem az ilyen eseményeket, de ez így már nekem is sok - ráz ki a hideg most is. - De gondoltam, hogy téged is annyira zavar ez - nevetek fel, majd ellököm magam, hogy átöltözzek. Nem vittem túlzásba a dolgot: nemes egyszerűséggel megtörölköztem, aztán magamra kaptam a ruhámat, ami szintén nem számlált sok darabot, mert csak egy farmer, egy elnyűtt póló, egy pulcsi és vastagabb mardekáros kviddicses pulcsi volt rajtam, plusz magamra tekertem egy sálat is, egy sapkát is vettem a vizes hajam miatt, egy elnyűtt bakancs és kész is. Hét percen belül már kint is voltam az öltöző előtt. Az idő pedig telt és telt. Unalmamban kicsit sétálgatok ide-oda, keresek valami érdekeset (ami a sötét miatt nem túl könnyű), aztán arra kezdek gondolni, hogy tényleg magára vette az előzőt és nemes egyszerűséggel itt hagyott a francba, de mire eljutok oda, hogy akkor megindulok visszafelé, ki is lép az öltözőből.

- Na, jól kihasználtad az időt, hercegnő! Mi tartott eddig, de komolyan? Már hatszot körbesétáltam itt a környéket! - nevetek rá (túlzok persze a hatszor körbesétálással, max öt-tíz percet várhattam rá szerintem), ahogy megvárom, hogy odaérjen hozzám, majd egyik kezem zsebre vágom, másikkal a páclámat tartva világítok, ha valahol túl sötét lenne, így indulok vissza a kastélyba. Hideg lett már az idő, leheletem fehéren gomolygó felhőt hagy, ami alig látszik a sötétben, csak a pálcám fénye világította meg kicsit. A környék meglepően csendes volt, senki nem akart a hidegben és sötétben kint lenni, ami érthető volt. Én imádtam a hideget, mindig kitisztította háborgó gondolataimat, szóval komfortosan éreztem magamat most is. Utunk elején csendben sétálok O'Hara mellett, igen, ilyet is tudok, tudom, meglepő, de nem jár folyamatosan a szám. Csak majdnem mindig. Aztán persze nem hazudtolom meg magamat, szóval ha csak a fiú nem kezd bele valamibe, ami annyira nem jellemző rá, akkor egy idő után megindul a szokásos szófosásom, beszélek erről-arról, kérdezgetem őt is, persze a szokásos szűkszavú válaszaira számítok, amiben már beletanultam, hogyan kezeljem és hogyan csikarjak ki belőle több infót, ha szeretnék és ő is hagyja. Úgyhogy így bandukolunk fel a klubhelyiségig.

[- Na, jól kihasználtad az időt, hercegnő! Mi tartott eddig, de komolyan? Már hatszor körbesétáltam itt a környéket!]

A meghívás

2005. december 17.

Komótosan aggatta magára a ruháit: egy fakulóban lévő, kissé kinyúlt, fehér, rövid ujjú pólót, egy térdénél szakadt farmert, egy fekete bakancsot, egy sötétzöld, horgolt pulóvert, bélelt farmerdzsekijét, és egy fekete sapkát. Aztán még egy darabig csak állt az öltöző közepén, és szótlanul bámulta saját tükörképét egy hatalmas, opálos tükörben. Nézte az arcát, de mintha idegennek tűnt volna az a srác, aki visszapillantott rá. Tényleg ennyit változott volna röpke fél év alatt?
- Na, jól kihasználtad az időt, hercegnő! Mi tartott eddig, de komolyan? Már hatszor körbesétáltam itt a környéket! – nevetett rá a lány, amikor végre valahára elhagyta ő is az öltözőt.
Connor nem válaszolt, csak megvonta a vállát. Mégsem mondhatta el, hogy egészen eddig saját magát bámulta, és próbált rájönni, hogy ki is ő igazából.
Olyan vastag falakat húzott fel maga köré az utóbbi években, annyira belemerült a bunkó, gúnyos és gyakran agresszív szerepébe, hogy elfelejtette milyen is igazából. Mert nem volt mindig ilyen… És egészen biztos sosem vált volna még csak hasonlóvá sem, ha az anyja még mindig élt volna. De az apja mellett… Mellette nem volt más kiút.
Mindig is nehezen viselte az apja hírnevét, az elvárásait, a szabályait. És nehezen viselte azt is, hogy a társai mindezt nem érthették, hogy nekik fogalmuk sem volt mennyi lemondással járt az élete, hogy mi mindenről maradt le, hogy mi minden nem fejlődött ki benne rendesen, vagy hogy épp mit kellett elnyomnia azért, hogy az apja által kijelölt úton haladhasson. De persze nem mindig bánta ezt. Egy győztes meccs után, vagy amikor a tömeg felállva tapsolta meg egy nyaktörő szóló után lőtt gólját, akkor még örült is neki, hogy az apja ilyen keményen fogta őt, és hogy a kviddics felé terelgette. De amikor ilyen helyzetekbe került, mint most Gemmával a tusolóban, eldobott volna minden ilyen élményt és emléket, ha cserébe tudta volna, hogy mit is kezdjen a lánnyal. Mert ez egész egyszerűen kimaradt. Ezekről az apjával sosem beszélhetett. Az anyja halála után bár sokáig gyászolt, végül az unatkozó playboyok életét kezdte el élni a Dellycastle-i Denevérek és az ír válogatott egykori, legendás hajtója, Connor szemében meggyalázva és semmivé téve az anyja emlékét. Nem akart ilyen lenni, mint ő. És végképp nem akart elveszíteni még valakit, aki olyan fontos, mint az anyja. Tudatosan gyilkolta hát meg az érző énjét.

Ujjai kezdtek lefagyni, ahogy pálcáját a fejük fölött tartva az előttük lévő ösvényt világította be.
- Nem fázol? – kérdezte végül, megtörve a csendet, majd meg sem várva Gemma válaszát, kibújt a kabátjából és a lány felé nyújtotta.
Nem fogadott el nemleges választ, elvégre a csapat egy szem fogója mégsem fázhat meg. Meg amúgy is, ki a franc szeretné betegen ünnepelni a karácsonyt?
- Amúgy amit az előbb Zafiráról mondtál… - kezdett bele váratlanul. – Legutóbbi két beszélgetésünk alkalmából egyszer üvöltözött velem, egyszer pedig felpofozott. Szóval kötve hiszem, hogy a szüzességem megléte a legnagyobb problémája velem kapcsolatban…
Szinte fel sem fogta, hogy milyen beismerő vallomást tett a lánynak. Mikor leesett neki, próbált úgy tenni, mintha a tény, hogy eddig még egy lánnyal sem volt komoly dolga, nem is zavarná őt, sőt. Mindeközben meglepően jól esett Zafiráról beszélnie valakinek. Bár Roxanne is gyakran bátorította őt, hogy menjen már oda a hollóhátas lányhoz és kérje meg őt, hogy tiszta lappal kezdhessék a kapcsolatukat, mintha a korábbi beszólások és bántások soha meg sem történtek volna, mégis más érzés volt Gemma előtt beszélni ezekről a dolgokról. Roxanne amúgy is olyan volt neki, mintha az élő lelkiismerete lett volna, vagy legalábbis olyasvalaki, aki folyton-folyvást próbált jobb embert csinálni belőle. Egy kicsit idegesítő volt már, hogy senkiről egy rossz szava nem volt. Gemma valahogy sokkal... racionálisabb volt. Nyersebb. Őszintébb...

Időközben felértek a kastélyig, bementek a nagykapun, majd egyenesen a pince felé fordultak. Connor nem nagyon szólt többet, így is bőven túlteljesítette már a napi kvótáját. A klubhelyiség szinte teljesen üres volt, a diákok többsége a ládáját pakolgatta, készülvén a hazatérésre.
- Akkor hát… Jövőre találkozunk.
Megengedett magának egy halvány mosolyt, aztán csak figyelte, ahogy Gemma hátat fordít neki. Pillantása végigfutott a lány combján, majd a kissé bő, mardekáros pulóverrel fedett fenekén állapodott meg, és hirtelen ismét a tusolóban látott, törölközőbe csavart test jelent meg a lelki szemei előtt, a fedetlen hát, az igéző tekintet, a lassú léptek, és a fülében hallotta a halk duruzsolást is…
- Van kedved eljönni velem a bálba?
A hangja egészen távolinak tűnt. Szinte önkénytelenül mondta ki a szavakat, és maga is meglepődött rajta, hogy megtette.
- Mármint… Előre utálom az egész eseményt, és a tökömnek sincs hozzá kedve, de… nekem muszáj menni, és… Azt hiszem egyedül veled érezném ott kicsit jobban magam.
Milyen hosszú is tud lenni pár másodperc...

Köszönöm a játékot!

[Connor O'Hara]

 

"Coming together is a beginning.

Keeping together is progress.

FuckingWorking together is success."

Címzett: Connor O'Hara

2005. december 17.

TW: nyers nyelvezet, káromkodás, enyhe szexuális utalások

Nem is várok igazából választ tőle, szóval további komment nélkül a tetvészkedését illetően indulunk meg vissza a kastélyba. Közben azon gondolkodom, amíg csendben sétálunk, hogy milyen érdekes, hogy tizenhét-tizennyolc éves korunkban engednek minket ki ebből az iskolából, hogy döntsünk az életünkről. Mi a szarról beszélnek, de komolyan?! Életemben nem tapasztaltam ennyi változást a környezetemben élő embereken, mint mostanság. Most nem csak O'Haráról volt szó: úgy általánosságban az évfolyamról. Nem hiszem, hogy a másik két suli generálta volna ezt, szerintem egészen egyszerűen most értünk meg annyira, hogy felfogjuk ezeket a hülyeségeket és tegyünk ellene. Erre most dobnak ki innen minket, miután végre nagyjából mindenki megtalálta a helyét és ahelyett, hogy segítenének kicsit stabilizálni minket, hogy normális emberként távozzunk a suliból, kibasznak minket innen, hogy véletlenül sem sikerüljön egyszerűen és simán a folyamat. Kurva jó, gratulálok nekik!

- Hm? - fordulok felé, mert nem figyeltem, aztán hirtelen gazdagabb lettem egy kabáttal. - Nézzenek oda, Connor O'Hara, hol rejtegetted eddig az úriember énedet, hm? Hát, nem sokkal szimpatikusabb, mint a bunkó pöcsfej? Elárulom, de! Egyébként nem, nem fázok... - nevetek fel röviden. - De kösz! - mondom, majd legnagyobb meglepetésemre belekezd egy olyan témába, amiről álmaimban sem gondoltam volna, hogy velem szeretné megosztani. Először zsigerből majdnem cukkolni kezdem, hogy nem hiszem el, hogy eljutott a kapcsolatunk oda, hogy velem szeretne lelkizni, azért ez is durva, de végül csak hosszan pillantok rá (igen, ehhez felé kell tartanom kicsit a pálcámat, hogy lássam az arcát), aztán mivel látom, hogy ezt most komolyan gondolta, ráharapok a nyelvemre és végiggondolom az egészet. Menni fog ez, Gemma, nem magadról kell beszélni, addig nincsen baj. Azt nem is tudom, hogy meglepődtem-e vagy sem azon, hogy még szűz. Egy részem nem, hát, emlékezzünk már vissza régebbre, kiről is beszélünk, egy másik meg azért mégis hüledezik: az meg hogy lehet? Aztán belátom, hogy nem mindenki sietteti azt a kurva felnövést minden aspektusból, mint én. Mintha ez megmenthetne az elmúlt évektől, hah...

- Nem, valóban nem hiszem, hogy a szüzességed az első, amin fennakad... - szólalok meg sokkal komolyabb hangon, mint amit megszokhatott alapjáraton. Ha bele akar menni a témába, akkor én kifejtem neki a véleményemet, aztán kezd vele, amit akar. Attól nem félek, hogy összeroppanna alatta, annál azért keményebb és tudja, milyen vagyok. - Nézd, nem fogok kertelni, kurva nagy szemetet kell összetakarítanod, ha ezt komolyan gondolod. Nem hiszem, hogy annyira meglepő, hogy üvölt veled és felpofoz. Mármint... Lehet érte hibáztatni? Nem. Évek óta cseszegeted, igen, ő is téged, ez tény, de azért érezzük a különbséget, ugye? - pillantottam rá megint hosszan, jelentőségteljesen. - Nem fog varázsütésre megváltozni a feléd tanúsított viselkedése, ahhoz előbb bizonyítanod kell, hogy van értelme nyitnia feléd. Már ha egyáltalán akar. Azért azt ne felejtsd el, hogy a többieknek nem feltűnő annyira, hogy nem vagy egy faragatlan tuskó állandóan, mint eddig. Valószínűleg nem beszélgetnénk most itt mi sem, ha nem kéne napi szinten a pofádat néznem és nem látnám első kézből ezt - vigyorgok rá. - Ja... Ajj, már megint jár a pofám, a kurva életbe, hogy nem tudok röviden beszélni! - ciccegek. - Lényeg a lényeg: fontos neked Zafira? Szeretnéd, ha adna egy esélyt? Ha erre igen a válaszod, akkor kurva gyorsan szedd össze a jobbik énedet és a tökeidet és bizonyítsd be neki, hogy nem az a pöcsarcú, goromba és faszkalap pisis vagy, mint eddig. Nem úgy ismerem őt, mint aki értetlen, ha akarja, látja a változást. Semmissé tudod tenni az elmúlt éveket? Nem! Lenne értelme? Kurvára nem! Inkább mutasd meg neki, hogy sajnálod az egészet, tanultál belőle és hogy figyelembe véve mindent hova jutottál és mit vagy hajlandó érte és az egészért tenni. Ennyire pofon egyszerű. Tessék beletenni az energiát! - mondom neki, ahogy közben beérünk a kastélyba, szóval visszanyújtom a kabátját. - Kösz! - mondom. Egyébként nem tudom, mikor lettem párkapcsolati szakértő vagy szerelmi tanácsadó inkább, a rohadt életbe, mintha annyi tapasztalatom lenne. Mi a faszról papolok, de komolyan? Merlin simára borotvált tökeire... - Ha ezen túl vagytok és pozitívan jöttök ki ebből, akkor majd visszatérhettek a szüzességed problémakörére! Bár valakinek bejön ez, szóval ki tudja - lököm meg megint a vállammal a srácot cukkolva, ezzel jelezve, hogy lezártnak tekintem a lelkizést és választ sem várok most, hadd gondolja csak át. Hátha nem mondok akkora faszságot. Gondolom, emészti a mostanit, úgyhogy csendben maradok mellette, úgyis mindjárt visszaérünk.

- Ne fenyegess! - vigyorgok rá, ahogy intek neki egyet, majd meg is indulok a hálókörlet felé, még nekem is össze kellett pakolnom és sehol nem álltam. Arra aztán végképp nem számítok, hogy még egyszer hozzám szól a mai nap után, általában lefárasztom a dumálásommal, de az, amit mond, annyira meglep, hogy meg is torpanok. Először nem merek hátrafordulni, biztos nem nekem mondta, miért mondta volna nekem? De akkor ki másnak mondta volna? Végül megfordulok és kérdőn nézek rá, de határozottan a seggem nézi engem néz, szóval elkezdem vizslatni az arcát, ahogy ismét közeledek felé. Most szórakozik velem? Ez a bosszúja a tusolós jelenet miatt? De nem, nem olyan arcot vág: határozottan komolynak tűnik és közben megint zavarba jött saját magától, ez árulja el, hiába nézem vagy fél percig. - Ma már legalább a harmadik eset, hogy lehidalok tőled, pedig nem annyira könnyű meglepni. Hízelgő az ajánlat, de mekkora kamus vagy már, hogy csak velem éreznéd magad jól! - bökök felé mosolyogva a mutatóujjammal. - Legalább két ember előttem van a sorban, ebben biztos vagyok! - nem mondom ki a neveket, de tudom, hogy egyre gondolunk. Mondjuk, az egyikkel a béka segge alatt volt a kapcsolatuk, értettem, hogy nem hívja el, a másiknak meg már volt párja, akármennyire is szívesen ment volna Connorral a bálba egyébként, de mivel egy töketlen fasz volt eddig, lemaradt Roxyról. Az az egy szerencséje, hogy én nem vagyok kelendő. - Köszönöm az invitációt, Connor. Nagyon szívesen elmegyek veled arra a szájbacseszett bálra! - szélesedik ki a mosolyom egy nevetéssel tarkítva, ahogy a komoly igent felvezetve direkt elrontom a végét. Megpaskolom a karját egy kacsintással. Itt és most tényleg eldöntöttem, hogy a lehető legjobbat igyekszem majd kihozni az egészből, mert azzal, hogy ebbe most beleegyeztem, abba is belementem, hogy O'Harát képviselem, nemcsak magamat. De majd együtt megküzdünk a bál faszságaival és a szép részeivel is. És pont.

Én is köszönöm!

A játéktér szabad!