Szívből örültem, hogy sikerült átadnom neki, mire is gondoltam. Habár valóban rendkívül csábító volt a pimasz mosolya, nem adtam ingyen az aggódásomat, tessék komolyan venni. Csak bólintottam, hogy én is így gondoltam.
- Pedig nagy erény, ha valaki látja a jó tulajdonságait is ám, Connor – csóváltam a fejemet hitetlenkedve, fel nem foghattam, miért zavarta, ha mondok róla pár szépet, miért reagált rájuk ilyen hevesen. Mintha egyenesen gyűlölte volna magát. Megvillant a szemem. Az ő érdekében reméltem, hogy nem erről volt szó.
- Ó, hagyjál már, kit érdekel, mit mondok magamra, nem ez a lényeg! – legyintettem frusztráltan, tényleg nem tudott meghatni, hogy mondtam két ronda mondatot, mikor az ő mondandója sokkal fájdalmasabb volt és abban a pár mondatában benne volt minden. Próbáltam menteni a menthetőt, talán sikerült, legalábbis így éreztem, ahogy visszamosolygott rám. Rendkívül furcsa érzés volt szavak nélkül kommunikálni. Eddig ez csak Asherrel és esetenként Tetsuyával ment, de most úgy éreztem, hogy Connor is ért engem és fordítva. Nem kellett mindent barokkos körmondatokban felvázolnom. Ha mondtam neki, hogy ezt így gondoltam és nem akartam neki hazudni, akkor láttam rajta, hogy felfogta a lényeget, s bár a gondolatai közé nem tudtam hatolni, hogy pontosan mik cikáztak át az agyán, azt értettem, hogy elfogadta a szavaimat, még ha esetleg nem is értett velük egyet.
Nem értettem, miért nem válaszolt és miért csak kinevetett. Hirtelen rendkívül ostobának éreztem magamat, mintha valami olyan dolog lebegett volna a pofám előtt, ami tök gáz volt, hogy nem vettem észre. Lehet, ezért nevetett ki, de kicsit bosszús is lettem, hogy miért nem mondta csak úgy el, miért kellett így viselkednie velem, mikor én csak tényleg nem értettem, mire gondolt. Kivételesen nem bántam, hogy egy gurkó megzavart bennünket: szégyelltem ostobaságomat és azt is, hogy nem értettem, mire akart utalni és kellett egy kis idő, hogy ne reagáljak erre szélsőségesen: mert vagy leüvöltöttem volna védekezési mechanizmusként, vagy bezártam volna, hogy ne is lásson belőlem semmi többet, így is lejárattam magamat. Végül egyiket sem tettem, amire kifejezetten büszke voltam, de csak az mentett meg, hogy nem akartam, hogy ez a jelenet is hasonlóan végződjön, mint az előző.
Figyelmes… Ezt a szót igen ritkán használták velem kapcsolatban. Sosem voltam figyelmes, pontosabban ez nem teljesen volt igaz így: nagyon sok mindent láttam és értettem, de nem tettem érte, nem voltam előzékeny vagy kedves, általában úgy cselekedtem, hogy számomra legyen ideális a helyzet. De tőle most elfogadtam ezt: tényleg figyelmesnek éreztem magam, mert legszívesebben itt és most lerántottam volna minden ruhát, hogy a zuhanyzó forró párája között teljesedjünk ki mind a ketten ezen az estén.
Connor kezei bebarangolták a testemet, amire általában egy-egy sóhaj vagy megfeszült testrész volt a válasz. Tényleg rettenetesen kívántam őt, de örültem, hogy ő sem bánta, hogy most nem mentünk tovább. Mihelyt ezt tudatosítottuk magunkban, érezhetően sokkal szelídebb, meghittebb és bensőségesebb lett az egész hangulat, még úgyis, hogy továbbra is a retek hideg földön feküdtünk az éjszaka közepén. Lelkemet simogatta a gondolat, hogy milyen hétköznapi, boldog pillanat is volt az, hogy így itt voltunk egymással szemben. Most minden olyan könnyűnek hatott: nem lesz probléma se holnap, se semmikor. Hogyan is lehetne, mikor itt feküdtünk együtt boldogan és békésen? Testem, de főleg a lelkem olyan szinten nyugodott meg, amit nem gondoltam, hogy lehetséges volna, pláne nem egy este után. De Connorral itt feküdve, beszélgetve – még ha fontos témákról is beszéltünk, nem csak ugrattuk egymást -, annyira egyszerűnek, annyira magától értetődőnek tűnt, mintha mindig is ilyen lett volna. Mintha elsőtől kezdve nem forgattam volna rá a szememet, ha hülye volt. Mintha a csapatban nem üvöltöztem volna vele, ha túl messzire ment vagy ha nem értettem volna vele egyet. Mintha tavaly nem ő lett volna a leggyűlöltebb személy az életemben Maurice mellett. Nehezemre esett elhinni, hogy ilyen rövid idő alatt ilyen nagy változáson mentünk keresztül, és nem csak személyes téren értve, hanem ketten együtt is a mi kapcsolatunkat is. Márpedig itt feküdtünk és olyan természetesnek, alapjaiban véve jónak hatott ez az egész, ami körbelengett minket, hogy a szívem már most fájdalmasan belesajdult, ahogy arra gondoltam, hogy bizony lassan mennünk kellene és hogy bizony, ma is egyedül fogok aludni. Mit aludni… Ezek után biztos egy percet nem fogok tudni aludni. Végig az fog az eszemben járni, ami ma este történt, mit rontottam el, mit kellett volna máshogy tennem, hogy a szomszéd részlegben ő vajon min gondolkodik, tud-e aludni, gondol-e rám úgy, mint én rá. Előre tudtam, hogy kínozni fog a gondolat, hogy ilyen közel lesz hozzám, mégsem mehetek oda hozzá, hogy töltsük együtt az éjszakát. Pedig Merlinre, már nem szerepelt a gondolataim között semmilyen szexuális tevékenység: egész egyszerűen szerettem volna végre valakinek a karjaiban elaludni és nem azon gondolkodni, hogy mennyire egyedül vagyok és mennyi szarral kell egyedül megbirkóznom. Márpedig ma este többször is éreztem, hogy Connor mellett kicsit letehetem ezeket és rábízhatom magamat. S ez végre nem egy menekülés volt egyetlen éjszakára, mint a megannyi kalandom: ez volt az első lépés, hogy végre ne elfussak a problémáim elől, hanem megálljak egy pillanatra, erőt nyerjek valaki támogatásából és utána még az is lehet, hogy szembe tudok majd nézni mindennel, ki tudja. Csodálatos érzés volt, mintha fáradt lánccsörgésem hirtelen megszűnt volna és tényleg megszabadított volna bilincseimtől, hogy újra szárnyalni tudjak. Vele együtt. Már csak ezért muszáj volt a legjobban kihoznom belőle, nem hagyhattam, hogy rá is véletlen rákerüljenek a fojtogató bilincsek.
A gondolat boldog felismerésként vágott arcon: legalább ma estére a lelkem otthonra lelt. Ettől pedig majdnem elbőgtem magamat, mert igen, volt otthonom, igen, tartoztam a családomhoz, de ez más volt: ez egy új ház ajtaját nyitotta ki, mely még kissé kezdetleges állapotban volt, de végtelen lehetőséget rejtett magában és csak rajtunk múlott, mit kezdtünk vele. És kicsit sem éreztem kihasználósnak, se nem olyannak, ami lehúzott volna, ami belőlem táplálkozott volna, hogy túléljen. Márpedig otthon az utóbbi időben sokszor éreztem, hogy az én áldozatom kell ahhoz, hogy működjenek a dolgot, de belőlem ez már túl sokat vett ki ahhoz, hogy egészséges maradjon. Talán a többiek is látták. Talán a többiek is érezték, hogy ez a helyzet, de inkább nem hoztuk szóba, csak a szőnyeg alá söpörtük, hogy a látszólagos békét megőrizzük és ne kelljen radikális változást hozni. Hát, bizony, nem csak Gemma Jenkins volt a kényelmes, aki szintén nem reagált volna hasonló helyzetben, hogy elkerülje a konfrontálódást és a változást, hanem az egész Jenkins család. De hát érthető volt: hosszú idő óta végre egészen normálisan működtek a dolgok otthon, még ha ehhez az is kellett, hogy valamelyikünk időszakosan hatalmas áldozatokat hozzon. Olyan volt, mint egy időzített bomba: nem tudtam, meddig bírom még, de lassan úgy éreztem, örökké, ha a családomról volt szó és tudtam, hogy ők is támogatnak engem és mindent megtesznek ezen keretek között, hogy segítsenek, emiatt végtelen ideig húztuk-halasztottuk a valódi probléma megoldását. Csak ideiglenesen kezeltük a tüneteket, húztuk, enyhítettük, de valódi gyógyulás ebből nem származott sajnos. Ellenben ma este fáradt szívem és lelkem új erőre kapott, ahogy Connor felkarolt és megmutatta, hogy igenis van olyan, hogy ketten vagyunk valamiben és nem kell egyedül küzdenem. Kár, hogy ilyen rettenetesen nehezen ment ezt elfogadni és építeni rá, olyan régóta vagyok egyedül ezekkel.
- Hát, nem is én vagyok a tiszta… Távol áll tőlem, ahogy az is, hogy fiú lennék, bár egyesek hajlamosak elfelejteni ezt – forgattam a szememet, most nem rá gondoltam kifejezetten, csak úgy általában véve. Vigyorogtam rá, ahogy folytatta, én nagyokat bólogattam. – Hát, persze! Veszélyesek ezek a gurkók, nem kéne hagyni, hogy esetleg komolyabb károkat okozzanak! – nevettem el magam a végén. Egy pillanatra lehunytam a szememet, ahogy a hajamba túrt, nagyon jó érzés volt még mindig, ahogy hozzámért, még az sem zavart, hogy most nem nézett rám, tudtam, hogy neki sem egyszerű ezekről beszélni, nem is akartam nagyon siettetni, inkább kelljen neki több idő, de mondja el, mi van benne, minthogy ráerőszakolom, hogy beszéljen és semmi nem lesz belőle, rosszabb esetben mindent is elrontok. Addig legalább nézegethettem őt. Kibaszottul szép vagy, amikor ilyen mérges vagy, Gem… Hülye vagyok, hogy ezt nem vettem észre már szeptemberben. Pedig hogy kiabáltál velem… Szélesedett a mosolyom, ahogy eszembe jutottak korábbi, még elég részeg szavai. Fogalmam sem volt, hogy működött ez. Hogy lehetett az, hogy itt voltunk egymás karjában, mikor pár hónappal ezelőtt egymásra sem tudtunk nézni? Értem én, hogy ismertük egymást hét éve és az évfolyamtársaink közül sokaknál jobban ismertem őt és mégis… Igazából semmit nem tudtam róla, csak amilyen következtetéseket levontam vele kapcsolatban vagy amiket megfigyeltem. Fel nem foghattam, hogy működtünk. Tényleg teljesen el voltam veszve, de azt tudtam, hogy ma sok minden változott.
Láttam rajta, hogy a sajtó kicsit sem hatotta meg, én meg képtelen voltam kinyitni a számat, hogy elmondjam, hogy lehet, hogy őt nem érdekli a dolog, de nekem igenis volt otthon négy másik testvérem, akiknek szintén szürkébbnél feketébb ügyeik voltak és ha bármit találnak róluk vagy akárcsak rólam, akkor baszhatom ki a kukába az egész hét éves munkámat, munkánkat, ezt pedig nem tehettem meg. Év elején így is vészesen közel kerültem ahhoz, hogy elbaszódjon minden Smithe miatt, de kitartó munkámnak megvolt a gyümölcse: én is tudtam mivel zsarolni már és bár tudtam, hogy ezzel csak egy örökös háborút indítottam el, amibe féltem, Connor is belekerül miattam, de a családommal senki nem baszakodhatott.
Megint ott volt az a kissé pimasz mosolya, amitől a szívem hevesebben kezdett verni és ami miatt nekem is muszáj volt mosolyognom. Nem teljesen értettem, min vigyorgott most, talán azon, hogy megingatott a saját álláspontomban, de most közepesen érdekelt: olyan jól állt neki, hogy szinte bármit megtettem volna, ha ott is marad és nem komorul el újra. Végül felültünk mind a ketten, éreztem, hogy most rákerült minden súly az egésszel kapcsolatban, pedig szívesen átvettem volna valamennyit a terhekből, de egyelőre nem tudtam, amíg ő maga meg nem osztotta azokat. Lehunytam egy pillanatra a szememet, ahogy végigsimított az arcomon, majd egy ismét végtelenül kedves csókot nyomott a homlokomra. Fel nem foghattam, honnan jöttek ezek nekik. De komolyan, hogy tarthatta ezeket eddig magában?! Annyira óvatos, annyira tapintatos, annyira támogató és annyira vigyázó volt velem is, hogy szinte elolvadtam a karjaiban, pedig tőlem ritkán lehetett ilyet tapasztalni. Ilyenkor úgy éreztem, hogy én akartam az a személy lenni, akit végre álomba ringatnak és nem az, aki álomba ringat valakit, mint otthon is akár Sammyvel, akár Ryannel idén nyáron, sőt, nagy ritkán Ash depressziós epizódjaiban bizony őt is álomba dédelgettem, holott ő aztán tényleg nagyfiú volt már. De hát, erre még várni kellett, igaz?
Téged… Ezek a szavak megdobogtatták a szívemet. Hogy én mióta álmodoztam arról, hogy végre valaki engem válasszon minden hülyeségem ellenére is! Oké, igazából még bőven nem tudott rólam eleget ahhoz, hogy biztos lehessek teljesen döntésének szilárdságában, de egyelőre nekem az is megfelelt, ha valaki a felszínes énemet választja. Attól viszont rettegtem, hogy ha most beengedem, ha hagyom, hogy megismerjen… És nem áll ki mellettem, ha megtudja a rosszabbnál-rosszabb dolgokat, amik hozzám kapcsolódtak, akkor végem lesz. Nem kicsit, nagyon. Bele sem akartam gondolni, milyen visszafordíthatatlan következményei lehettek ennek. És csodálkozott, hogy nehezemre esik nyitni… Mindenesetre most a szívemet dalra fakasztották szavai. Én nem hunytam le a szememet, ahogy összedöntöttük a fejünket, végig őt néztem, amíg beszélt. Nem szóltam közbe, hagytam, hogy a saját tempójában mondja, most csak az egyik kezemmel megfogtam a karját és azt simogatom lassan, támogatóan, hogy érezze, mellette vagyok, megvárom, annyi ideje van, amennyit csak szeretne, előttünk az egész éjszaka és több is. Finoman elmosolyodtam arra a részre, hogy én hoztam ki belőle ezt. Nem tudtam, mennyire is volt ez igaz. Persze, ebben a helyzetben én voltam vele, én tettem ezt, de… Valóban én hoztam ki, vagy csak segítettem és igazából tényleg bármelyik másik lány is megtette volna ezt vele, ha adott helyzetben hajlandó a másik személy adni Connornak egy esélyt? Pontosan annyira tartottam magamat különlegesnek, mint ahogy Connor magát és azt sem hittem, hogy egy adott személynek egy másik adott személy kizárólag az, aki boldoggá tudta tenni. Persze ez nem jelentette azt, hogy akkor semmi értelme nem is volt az egésznek, de nem is akartam úgy tenni, mintha ez az egész rajtam múlt volna vagy hogy nélkülem egy másik helyzetben mással nem hasonló helyzet alakult volna ki. Ez kicsit rosszul esik saját magamnak, de attól még így gondoltam. Viszont ha már itt tartottunk, akkor talán valóban nem lett volna helyes veszni hagyni egy ilyen lehetőséget, igaz?
Azzal még nem tudtam mit kezdeni, hogy Zafira említése milyen érzéseket hozott fel bennem. Kavargott minden, az biztos. Azt hiszem, jól esett, hogy kimondta ezeket, tényleg elhittem neki, de azt nem tudtam, hogy helyes-e, hogy ez jött ki az egész estéből. Igazából nem tudom, egész este azon feszültem, hogy közéjük állok, de igaza volt: valójában még nem volt köztük semmi és hiába látszódott, hogy mennyire vonzódnak egymáshoz távolról, lehet, ha hagyták volna megtörténni, katasztrófa lett volna belőle. Vagy éppen a legcsodálatosabb, legerősebb kapcsolat, ami végre beért volna hét év után. Ki tudja… Még nem tudtam hova tenni magamban a gondolatot, hogy én voltam az okozója annak, hogy lehet, soha nem is tudjuk meg, mi lett volna. Az iskola egyik legrégebb óta várt románca és tessék, egy éjszaka alatt basztam szét mindent közöttük. Hát, idő fog kelleni nekem, hogy ezt a bűntudatot feldolgozzam, még ha egyet is értettem azzal, hogy nem volt sok közük egymáshoz és valahol hülyeség is volt, hogy így éreztem… Mégsem tudtam mit kezdeni ezzel, pláne úgy, hogy azt éreztem, meg sem érdemlem Connort.
Ahogy átölelt, mélyet sóhajtottam, a gondolataim csitulni kezdtek, én magam is nyugodtabbnak éreztem magam, megint átjárt az a biztonság, amit ma már nem először éreztem a közelében és azt kívántam, bárcsak ő is hasonlóan érezné magát fordítva, hátha ő is erőt nyerhetett az én közelségemből. Először befúrom az arcomat a nyakába, hogy mélyet lélegezzek finom illatából, aztán belecsókoltam egyet a nyakába, végül megtámasztottam az államat a vállán, arcomat pedig az arcához simítottam és mélyet sóhajtottam megint. Minden tökéletesnek hatott ebben a pillanatban.
Fel nem foghattam, mivel nyertem el figyelmét. Te már bejutottál… Hogy?! Tényleg alig bírtam elhinni, hogy így érezne ilyen rövid időn belül. Mégis mi a fészkes fene változott meg, ami miatt itt tartottunk és miért érzem úgy, hogy akármennyire is küzdök ellene, már az este elejétől kezdve kezdte lebontani a magam köré emelt falat? És hiába láttam, hiába próbáltam esetleg tiltakozni, valójában csak figyeltem, ahogy ténykedik, ahogy egyre kevesebbet takartam magamból és kíváncsian vártam, mi lesz a vége. Rettenetesen szégyelltem magamat, de úgy éreztem, képtelen lennék kimondani, hogy ő is lassan, de biztosan jut egyre közelebb hozzám és emiatt borzasztóan éreztem magamat, de ha kimondtam volna, akkor… Ahogy ő is mondta, nincs visszaút és olyan útra léptünk volna, ami vagy csodásan végződik, vagy mind a ketten borzasztóan sokat sérültünk volna. De hát, valahol ezért volt ez különlegesen izgalmas, nem?
Nem akartam fájdalmat okozni, így is sikerült ma már, de hirtelen nem tudtam reagálni rá. Örültem, hogy nem is várta el, biztos voltam benne, hogy ő is hasonlóan érezte volna magát fordított helyzetben, ezért mentett meg ettől a helyzettől és nagyon hálás voltam neki. Eddig fel sem fogtam, hogy mennyire sok apróságban hasonlítottunk, de annyira megkönnyítette a helyzetünket, hogy csak na! Nem akartam, hogy elengedjen, azt szerettem volna, ha egész éjjel így ölelt volna. De persze nem lehettem hisztis kisgyerek, úgyhogy én is elhúzódtam egy halvány mosollyal. Szerettem volna neki megköszönni, hogy elmondta ezeket, de olyan bénának hatottak volna a szavak, ráadásul pont ő mondta, hogy azokhoz nem ért, úgyhogy veszem a bátorságot, hogy a tetteimmel fejezzem ki hálámat iránta: mielőtt felállt volna, két kezemmel óvatosan megfogtam az arcát, mélyen a szemébe néztem, biztos voltam benne, hogy lát mindent, majd hosszan, de végtelenül lágyan megcsókoltam, hogy érezze: értettem, amiket mondott, szerettem volna támogatni, mellette állni, csak még magam sem tudtam, hogyan lennék erre képes, így egy csipetnyi bizonytalanság is ott ólálkodott körülöttünk.
Végül mégiscsak véget ért a pillanat, ott álltunk egymással szemben, néztem rá, ahogy átnyújtotta a ruháimat, s a következő szavai ismét betaláltak. Nagyon mélyre. Annyira mélyre, hogy egy percig képtelen vagyok megmozdulni is, szegény hiába adta oda a kabátomat. Adj nekem egy esélyt! Vajon itt tartanánk most, ha szeptemberben végül nem megyek el a válogatóra? Valószínűleg nem, valószínűleg ugyanúgy gyűlöltem volna tovább, mint előtte. Szavai ott visszhangoztak a fülemben, mint egy örök dal. Nem kért sokat. Nem akart mindent egyszerre: megint csak finoman, tapintatosan és abszolút alkalmazkodóan, előzékenyen kérte, hogy előlegezzem meg neki legalább azt, hogy nem tolom el azonnal. Nem érdemeltem meg ezt a fiút, ezt már most láttam. Képes voltam erre? Tudtam, hogy ha most szavakba öntöm az igenemet, azzal én is elvesztettem a harcot. De hát… Mi vesztenivalóm volt? Nem azt kérte, hogy nyújtsak át mindent neki, csak egy lehetőséget kért, hogy próbáljuk meg együtt. Észre sem vettem, hogy felvettem a kabátot és a sálat, csak mikor elfogadtam a kezét. Ő pedig magához húzott, ezzel egy újabb ígéretet téve, hogy közel tart majd magához, nem hagyja, hogy messzire menjek és kitart mellettem. És én? Képes lettem volna mellette állni? Tudtam, hogy nagyon kitartó vagyok, de nehezen engedtem meg magamnak azt, hogy annyira közel engedjek valakit, hogy ilyen kitartó legyek miatta. Mégis voltak olyan emberek, akiknél ez megérte és ebben a pillanatban úgy éreztem, Connor is ezek közé tudna tartozni, talán már tartozott is, még ha éppen most még kezdetleges fázisban is voltunk.
Ahogy összefűztük ujjainkat, halványan elmosolyodtam, ami le is hervadt, ahogy feltette a kérdését. Nézett rám azokkal a gyönyörű barna szemeivel és várt tőlem valamire. Éreztem, hogy a szívverésem felgyorsult, hirtelen hátrálni szerettem volna, elmenekülni innen messzire. Hát, nem értette? Nem nekem való a döntés joga! Rettegek a felelősségtől és azok terhétől. És most mégis azt kérte tőlem, hogy én mondjak ki olyan szavakat, amelyek megpecsételik azt, hogy ez csak egy egyéjszakás kaland volt-e csupán vagy valami komolyabbat szerettünk volna. Fülemben dobolt a vérem, miközben szédülni is kezdtem kicsit. Én erre alkalmatlan voltam… Neki kellett volna mondania, mit szeretne, ne tőlem várja a megoldást, mert nem szolgálhatok azzal. Éreztem, hogy a légzésem is felületessé vált, ahogy kicsit zihálni kezdtem. Most komolyan egy kérdéstől fogok pánikrohamot kapni?! Szánalmas… Nem futhattam el most előle, nem akartam, hogy teljesen elveszítsem, márpedig ha most nem adtam neki pozitív megerősítést egy ilyen vallomás után, akkor bizonyosan ennyi volt az egész. Fasza lenne egy este alatt Zafira ÉS Connor szívét is összetörni a kurva nagy semmiért, ugye? Na, akkor tényleg egy utolsó szardarab lennék. Nem menekülhettem. Éppen itt volt az ideje, hogy életemben először ne a menekülőösztönömet válasszam, hanem végiggondoljam az egészet úgy döntsek.
Nem volt könnyű, szó se róla. Rengeteg minden kavargott bennem: tényleg nagyon rég nem éreztem magamat ilyen jól senkivel, az egész este fantasztikus volt. Elhittem Connor szavait is, de azért ott mozgolódott bennem, hogy vajon mennyire hergeltük egymást ebbe bele? Mi van, ha holnap úgy fog felkelni, hogy ennek semmi értelme nem volt, kár volt minden? És mi van, ha velem történik meg ez? Vagy ha mégis rájön, hogy nem is én kellek neki, hanem Zafiráért van oda, csak az alkohol és a figyelmem egy napra megbolondította? Ezek mind-mind olyan kérdések voltak, amelyekre választ nem találhattam, de ezek valószínűleg benne is megfogalmazódtak, s ő így is engem választott. Ő bátor volt. Én tudok bátor lenni vajon? Nekem sem szabadna menekülnöm előle, igaz? Hiszen mindent egybevetve szerettem volna vele lenni, legalább megnézni, hogy a mai estén kívül is megmarad-e majd a varázsa a dolognak vagy csak egyszeri alkalomról volt-e szó. Ez egészen meghozta a bátorságomat, szóval nagyot nyeltem, bár kiszáradt a torkom, és megpróbáltam válaszolni, úgyhogy megint csak kiömlöttek a gondolataim a számon.
- Hogyan tovább? Először is menjünk el pihenni, gondoljunk át mindent, eseménydús esténk volt… - mosolyogtam rá, hogy oldjam a feszkót, főleg az enyémet. – Nem tudom, Connor… Nem vagyok jó ebben a témában, egy éjszakánál sosem láttam még tovább – vallottam be neki kissé szomorúan, majd megszorítottam a kezét. – De azt tudom, hogy… Ez a mai nap teljesen más volt, mint eddig, ezt nem tagadhatom le. Félek, hogy mi van, ha csak az alkohol és/vagy a pillanat varázsa miatt érzünk így, de most… Nem akarok menekülni. Nézzük meg, mi lesz bennünk holnap már tisztán, hogy akkor hogy fogunk érezni és ha marad minden, akkor… Talán a legegyszerűbb, ha elkezdünk ismerkedni egymással? – rántottam meg a vállamat kissé tanácstalanul. Tényleg nem tudtam, hogy akkor most mi a helyes eljárás. – Félre ne érts, nem szeretném elvonni a figyelmedet, van elég dolgod a kviddiccsel, bajnoksággal, RAVASZ vizsgákkal és a jövőddel kapcsolatban, nem kell még egy dolog, amivel foglalkozhatsz konstans, szóval nem gondoltam, hogy a hétköznapokban sok vizet zavarnék. Nem azt mondom, hogy nem szólok hozzád vagy nem fogok esetleg leülni veled kajálni vagy bármi, de nem fogok a nyakadra járni, hogy kapj levegőt és tudjál a fontosabb dolgokkal foglalkozni. De ha továbbra is így érezzük magunkat egymással, én szívesen töltenék veled több időt sulin kívüli szabadidőnkben, csinálnék közös programot és akkor jobb rálátásunk lesz egymásra és arra is, mit akarunk ettől az egésztől. Talán ez még nem annyira kötött, bármikor lehet azt mondani, hogy akkor mégsem, félreismertem a jeleket, mégsem jön be a másik, akármi, csak… Csak könyörgöm, beszéljünk róla, hogy egyértelmű legyen, hányadán állunk, jó? Tudom, nekem sem az erősségem, de a nyílt lapok itt fontosak és emiatt én is képes vagyok nyíltabban kommunikálni szerintem. Én erre gondoltam… Szóval! – közelebb léptem, átkaroltam a derekát és már megint azt a csábító, de pajkos mosolyt vettem elő. – Ha Mr. O’Hara holnap másnaposan döglődve is képes szépeket gondolni szerény személyemről és nem változik semmi, akkor izgatottan várom majd, hogy elhívjon az első hivatalos randevúnkra!
Köszönöm szépen a játékot, fantasztikusan csodálatos volt az egész! 
Roxfort RPG
Szerző