Belvárosi utcák

A belváros forgalmas utcái tele turistákkal és butikokkal és kávézókkal. Számos szuveníreket árusító bódé is található itt a turisták lehúzása végett, ugyanakkor egy-egy hagyományosabbnak mondható, kisebb élelmiszerbolt is fellelhető, ahol a legfinomabb édességeket vásárolhatod meg csillagászati összegekért.
Időnként ünnepségek és más kulturális események is zajlanak itt!

Aubrey Chaisty

smoking cigarettes on the roof
you look so pretty and I love this view
don't bother looking down
we're not going that way
at least I know I am here to stay

A londoni február nem kegyelmez: a szitáló eső és a szürke köd úgy telepszik rá a városra, mintha soha nem akarna felszállni. De itt bent, a Chelsea negyed egyik csendes, visszafogottan elegáns éttermében a világ egészen más arcát mutatja. A fehér abroszok feszessége, a kristálypoharak halk csilingelése és a távoli zongoraszó egy olyan biztonságos burkot von körénk, amire most mindenkinél nagyobb szükségem van. A zakóm belső zsebében lévő kis doboz súlya minden mozdulatnál emlékeztet arra, miért is vagyunk itt. Nem csak a közelgő Trimágus Tusa második próbája miatt, és nem is csak azért, mert szükségem volt egy estére, ahol nem a Roxfort hideg falai vagy a próbaterem zajtompítói bámulnak ránk. Hanem azért, mert valami olyasmit készültem megtenni, amihez nem volt kottám.
Amikor két héttel ezelőtt megálltam Londonban a Tiffany üzlete előtt, nem terveztem bemenni. De a kirakatban megcsillant valami, ami hirtelen visszarántott a gyerekkoromba, azokra a reggelekre, amikor apám még ott volt, és a világ nem volt tele sötét tavak mélyével és alvadó vérrel. A csillogó, finom arany olajág nem egy egyszerű ékszer volt a szememben. A békét jelképezte. Azt a fajta csendet és biztonságot, amit csak Aubrey mellett éreztem, amióta ez az egész őrület elkezdődött. Nem hivalkodó, nem kérkedik a szépségével, de minden ívében ott van az életigenlés és a túlélés. Akkor is tudtam, hogy drága volt, de abban a pillanatban, ahogy a bársonydoboz a tenyeremhez ért, tudtam, hogy minden egyes garast megért.
A zakóm belső zsebében megbújó ékszer mellett ott lapult egy másik, súlyosabb teher is: a felismerés. Ha néhány hónappal ezelőtt kérdezed, valószínűleg sosem merem elhívni őt egy ilyen helyre. Talán még magamhoz sem mertem volna ilyen közel engedni. De a nagyapám öröksége mindent átírt. Amikor kiderült, hogy milyen felelősséget és lehetőségeket hagyott rám, rájöttem, hogy az életem nem egy előre megírt, biztonságos partitúra. Inkább egy improvizáció, ahol a hangjegyek bármelyik pillanatban szertefoszolhatnak. Ez az örökség adott egy különös, keserédes bátorságot. Ha a sors ilyen meglepő és felfoghatatlan módon kanyarította az utamat, ha egyetlen levél képes volt fenekestül felforgatni mindazt, amit magamról hittem, akkor mi értelme a várakozásnak?
Nem mondtam el neki, hová megyünk. Nem beszéltem fehér abroszokról, Chelsea-ről, de még csak arról sem, hogy ez az este több egy baráti vacsoránál. Azt hiszem, féltem kimondani a szót: randevú. Mert a randevúk a normális emberek életéhez tartoznak. De titokban mégis annak szántam. Egy szeletnyi normalitásnak, amit elraboltam a sors elől, mielőtt a tusa végleg benyelne minket. A gyertyafény finoman tükröződik vissza Aub borospoharán, és én hirtelen rájövök, hogy a nagyapám aranya vagy a családi név semmit sem érne, ha ő nem lenne itt, hogy lásson engem. Nem a bajnokot, nem az elnök unokáját, hanem a fiút, aki néha még mindig csak keresi a megfelelő akkordot.
- Van valami, amit szeretnék odaadni – mondtam végül, és a hangom meglepően stabil maradt az étterem diszkrét morajlásában. Kihúztam a zsebemből a kis dobozt, és az asztalra tettem. Nem akartam nagy beszédet mondani, de ahogy rásütött a lágy fény az arcára, hirtelen úgy éreztem, a hallgatás nem elég. - Nem kell most semmit mondanod róla... - tettem hozzá halkan, és önkéntelenül is közelebb hajoltam hozzá, kizárva a külvilágot. - Csak azt akarom, hogy tudd, amióta ismerlek, te vagy az egyetlen tiszta dallam az életem zajában. Ez az olajág a békét jelenti. Azt a békét, amit csak melletted találok meg. - Megálltam egy pillanatra, és a tekintetemmel végigsimítottam az arcán, azokon az apró vonásokon, amikről tudtam, hogy mennyi mindent láttak. Arra gondoltam, min mehetett keresztül a háború alatt: a félelemre, a veszteségekre és azokra a sebekre, amiket a ruha elrejt, de a lélek hordoz.
– Tudom, hogy min mentél keresztül, Aubrey. Tudom, hogy neked a háború nem csak egy történet a könyvekben. És ha valakinek a világon, hát neked bőven kijár végre a béke és a nyugalom. Szeretném, ha ez az apróság emlékeztetne téged arra, hogy mostmár van aki vigyázzon rád. És ha megengeded, szívesen lennék az, aki vigyáz majd rád. - Ahogy a dobozt áttolom hozzá, nem húzom el a kezemet. Hagyom, hogy az ujjaink összefonódjanak a fehér abroszon. Hagyom, ha te is hagyod...

[- Hmm?]

i am your nancy

2006.02.14. · Tommy Reese

Szokatlanul érzem magam a helyzetben.

Nem ez az első, hogy kettesben töltjük az időnk. Talán Lucienék megbocsájtják, hogy ismét elraboltalak – vagy épp te engem. Biztosan látják azt is, hogy az évek alatt közelebb, egyre csak közelebb kerültünk egymáshoz, és sokkal komfortosabban érzem magam veled, mint bárki mással.

De ez most mégis más, mint édességet falni a lakásomon, a Greg által rám igazított ruháimat mutogatni, vagy épp együtt énekelni a mugli mese betétdalát, amit épp játszanak a tévében.

Valóban, nem szóltál róla, milyen helyre viszel. Nem állítom, nem változtál kicsit, mióta vagyonra tettél szert, de nem állítom azt sem, én nem élvezném ezt ugyanilyen helyzetben. Talán rosszabb is lennék. Borzalmas impulzus-vásárló vagyok, de ezt pontosan tudod, pakoltál már velem a bevásárló kosárba lámpát, plüssállatot, egzotikus, ismeretlen gyümölcsöt, arcmaszkot, cserepes virágot, egy újabb bögrét, tüllszoknyát, vagy szív alakú párnát. És azt hiszem, én is szeretném a szeretteimre fordítani, újabb élményekre, megismételhetetlenekre. Talán a világból is többet akarnék látni, mint London és Párizs. Te nem?

De azt azért te is érzed és tudod, hogy ez akkor is más?

Biztosan más ruhát választok, ha előre figyelmeztetsz, de minimum egy másik cipőt. A neutrális fekete ruha apró, fehér virágmintával biztonságos választás, és egyáltalán nem olyan túlzó, mint amilyet a színpadon viselni vagyok képes. Mégis, a farmerdzseki és a converse tornacipő egy pillanatra, de azt érezteti velem, hogy nem ide való vagyok. Figyelmeztethettél volna, hogy szebb ruhát válasszak, olyat, amivel nem hozlak szégyenbe, mert most úgy érzem magam, mint egy sárvérű a Roxfortban, akivel azt éreztetik, nincs ott semmi keresnivalója. Talán ha a farmer dzsekimet leveszem…

- Hmm? - tekintek fel az étlapból. Nem hosszú, csak egyetlen oldal, amiről válogathatunk. Röpke pillantást vetek a dobozra, amit az asztalra teszel. De ugye tudod, hogy…? Érzem szembogaraid simogatását az arcomon, mert tudod, nem először teszel így. Mindig így nézel rám, amikor azt hiszed, senki sem figyel téged, és senki sem lát. El kell, hogy keserítselek, Tommy, mindenki tudja, én is tudom. Szerinted miért hagytam ki minden meghívást, minden klubestet, miközben tudtam, hogy te ott vársz rám? Mert én meg rád vártam, Tommy, hogy végre határozd el magad, mi legyek: a barátnőd vagy a kishúgod?

Bátyám van már egy, hisz ismered.

- Ugye tudod, hogy ilyen gesztusok nélkül is igent mondok? - hagyom, hogy ujjaink összeérjenek, és rövid ideig eljátszadozzanak, mielőtt felállnék a helyemről. Kezembe veszem a dobozt, amit adtál, és melléd lépek.

- Akkor is igent mondtam volna, ha akkor kérdezel, amikor még nincs vagyonod. Talán évekkel ezelőtt igent mondok neked. - minden bizonnyal megspóroltam volna pár problémát vele. Tényleg a pénz kellett ahhoz, hogy önbizalmat szerezz? Pedig van, ami nem vásárolható. Valahol persze megértem. Az mégis csak nyújt egy biztonságot, ami nem a magunk fajták sajátossága. Művészek vagyunk, a művészet és a dicstelen szegénység kéz a kézben járnak. Kevesek azok, akik megtehetik, hogy ebből éljenek. Nem a Weird Sisters és nem Bibiék az ékes példa. Még mi is legfeljebb nullára jövünk ki a saját turnéinkból, előadásainkból.

- Belefáradtam már a háborúba, Tommy. Úgy érzem, nincs több mondanivalóm. - már ismeri a világ a fájdalmam. A hegeimet is csak azért nem látták, mert Tommy tiltakozott az albumborító ellen. Pedig igazán szép lett, egyet aláírva pedig elküldtem azért egy amerikai rajongónknak, akivel a nyár alatt ismerkedtem meg. De nem akarok már több fájdalmat, jelenleg nem is tudnék fájdalomról énekelni. Jelenleg rólad dalolnék, a kivirágozásodról, és arról, hogy végre meg merted lépni azt, amire vártam. Melléd lépve közelebb hajolok hozzád, hogy végigsimítsak állkapcsodon, és egy rövid csókkal illesselek. Nem vagyok szívbajos, sokat láthattál másokkal kavarni az oktatásunk alatt. Mégis, az elmúlt egy év talán, amikor a figyelmem inkább reád összpontosult, és arra, hogy talán veszed végre a jeleket, miért szeretek annyira összeölelkezni veled a mesénk nézése közben.

Hosszas másodpercekre kapcsolom össze tekintetünket, majd halovány mosoly araszol át az orrom alatt. Háttal fordulok neked, amíg kinyitom a dobozt, és a kezembe veszem a láncot. Igazán szép, becsben fogom tartani, és mindig ez az este jut majd róla az eszembe.

- Megtennéd, hogy…? - tekintek hátra, mialatt a láncot a nyakamba akasztom. Hajam kissé félresöpröm, hogy össze tudd zárni a nyakláncot rajtam.

Aubrey Chaisty

smoking cigarettes on the roof
you look so pretty and I love this view
don't bother looking down
we're not going that way
at least I know I am here to stay

Egy pillanatra megszűnik körülöttem az étterem. A zongora, az evőeszközök finom zaja, a Chelsea-i este mind háttérzajjá halkul, miközben a szavaid lassan, könyörtelen pontossággal találnak meg. Nem vádként mondod ki őket, nem is szemrehányásként. Inkább úgy, mint valamit, ami már régóta készen állt benned, csak most végre teret kapott.
Ahogy kimondod, hogy már rég igent mondtál volna, furcsa, szorító melegség fut végig bennem. A felismerés, hogy nem elsiettem valamit, hanem elkéstem vele. És mégis itt vagy. Itt állsz előttem, a dobozzal a kezedben, a nyakadat felém fordítva, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy megbízol bennem.
- Nem a pénz kellett hozzá, hanem az, hogy először érezzem: van jövőm, ami nem csak túlélésből áll. - Lassan engedem ki a levegőt, amit egészen addig bent tartottam, amíg az ajkaid meg nem érintették az enyémet. Ez a rövid csók többet mond minden tapsviharunknál. Amikor elhúzódsz, és hátat fordítasz, egy pillanatra csak nézlek. A fekete ruhád a fehér virágokkal, a hajad selyme… eszembe sem jut, hogy a cipőd vagy a dzsekid miatt bárki is máshogy nézne ránk. Ebben az étteremben mindenki csak egy tökéletes párt lát, én pedig csak téged.
Felállok én is, közelebb lépek, óvatosan, mintha a mozdulat is túl sokat árulhatna el arról, mennyire remeg bennem minden. Óvatosan, szinte áhítattal veszem át tőled a lánc két végét. Az ujjaim kissé bizonytalanok, amikor a kapcsot keresem, de nem sietek. A bőröd melege alattam túlságosan is valóságos. Amikor végül összezárom, egy pillanatra ott hagyom az ujjaimat a tarkódnál. A kis arany olajág ott pihen a kulcscsontod felett. Tökéletes. Mintha mindig is oda tartozott volna. Kicsit előrébb hajolok, a homlokomat a nyakadhoz érintve. Hosszab szünetet tartok, amíg hagyom, hogy az illatod megbabonázzon.
- Mindeddig féltem, hogy nem növök fel a pillanathoz. Hogy a fiú, aki tegnap még csak egy gitárral a kezében álmodozott, nem elég neked. - Visszaülök a helyemre, de nem engedem el a tekinteted. A gyertyafény már nem csak a poharadban, hanem a szemedben is táncol. Újra feléd nyújtom a kezem az asztalon. Már nem csak barátként. Nem csak zenésztársként. Hanem valakiként, aki végre megérkezett ahhoz, aki igazán számít.
- Akkor most... rendeljünk valami olyat, aminek ki sem tudjuk ejteni a nevét? - a szám sarkában huncut mosoly bújik meg egy pillanatra. A szívem még mindig abban a ritmusban dobog, amit az iménti csókod diktált. És most először nem félek attól, hová vezet.

[- Biztosan kellemes lehet.]

i am your nancy

2006.02.14. · Tommy Reese

Bízva bízok benned, Sach, magamhoz mérten annyira, amennyire képes vagyok rá. Tudod, az árnyalatnyi kétség mindig ott fog zengeni hangomban, de nem lehet meglepetés, hallottál már énekelni, ismered a dalaimat. Nem egyet közösen írtunk.

- Biztosan kellemes lehet. - megmosolygom, amit mondasz, míg felteszed rám a nyakláncot. Ujjaid és homlokod röviden érintik bőröm, amíg az ékszerkapoccsal bajlódsz, miközben szavaidon gondolkozom.

- Mindegy, mennyi pénzem van, nekem minden túlélés. - a háborúnak hivatalosan vége, de a halálfalók nem tűntek el, sőt. Egyre csak gyülekeznek, újra és újra megjelennek az országunkban, mintha a Roxfort lenne a világ epicentruma. Ha ilyen a helyzet Amerikában, akkor nem csodálom, hogy Tommy is inkább elmenekült onnan, hogy új jövőt kezdjen.

Megérintem a levélkét, a béke szimbólumát. Nem hiszem, hogy valaha békét fogok lelni a lelkemben, tudod, és nem tudom azt sem, mire lenne szükségem ahhoz, hogy megleljem. Úgy érzem, a dalokból kezdek kifogyni, mindent elénekeltem már, nincs több mondanivalóm, a keserű mellékíz mégis ott van a számban. Talán nem voltam elég hangos? Túl hangos voltam? Nem éltem eléggé? Mert nem hiszem, az életemnél nagyobb bosszút tudnék állni Amycus Carrow-n, Roman Notton, és bűnöző, gyilkos bandájukon.

- Néha annyira buta tudsz lenni, Sach. - megszorítom a kezedet, miután visszaülök a helyemre, bár a szorítás nagyjából olyan erős, mintha egy bólintér tette volna azt. Elmondtam már, amit akartam: már nagyon rég igent mondtam volna neked, ha kérdezel. Nem hiszed, csak azért hívtalak magamhoz annyiszor, hogy mesét nézzünk, nem? Nem akartam viszont, hogy azt érezd, sarokba szorítalak, mert a halálfalókkal ellentétben én hagylak élni, hagyok lehetőséget. Neked kellett döntened róla, hogy a kishúg vagy a barátnő szerepét szánod nekem.

- Ha a Supercalifragilisticexpialidocious-t el tudtuk énekelni, ráadásul visszafelé, akkor a francia igazán nem okozhat nehézséget, Sach. - szabad kezem számhoz emelem egy kuncogásra, majd ujjammal az egy oldalas étlap sorai között bogarászok. A converse-em és a farmerdzsekim nem erre a helyre valóak, apa viszont alkalmanként hozott már hasonló éttermekbe, például szülinapokkor vagy ballagásokkor. Nyáron is elmentünk a Saisonba megünnepelni, hogy elvégeztük az énekesmágusi képzést.

- Szerintem én a konfitált kacsát választom. - nem ez a legextrémebb fogás, de azért még sem olyan, amit megfőznék otthon magamnak, egyedül. A boron szerencsére nem kell gondolkozni. Minden étel alatt ott a főszakács ajánlása.