Firenze

zene:ZW - brave

dress


O W E N

'...reunion in Italy ...'

~~ ❈ ~~

A szabadságom jobbára szűkös volt és kevés, de ezt a keveset is arra fordítottam hogy vágyaim beteljesíthessem velük. És hol máshol érdemes gyönyörű kelméket, veretes csipkéket valamint lenyűgöző finomságú szövetet venni ha nem Franciaországban vagy testvérországában, Olaszországban? Korábbi utazásaim kapcsán több helyen megfordultam s most kissé úgy is életem meg, mint egy nosztalgiakörutat. Morgan a következő szezonra készült, nem akartam sem a jelenlétemmel sem a problémáimmal zavarni. A bátyám meg… elfogadta hogy külön utakon járunk, ráadásul amióta Lyana elhagyta eléggé befelé forduló lett.
- Remélem csak idő kell neki…
Sóhajtok hangosan kimondva gondolataimat és beszívom Firenze városának levegőjét. Még szinte abban is vibrál a művészet. Holnap tervezek Arezzoba indulni, állítólag ott van a vidék egyik legjobb csipke-lelőhelye, ami minden színt és változatot kielégít. Persze az ár nem olcsó de ha a minőség a tét, nem sajnálom rá a súlyos galleonokat.
Ám a mai nap még szabad és itt vagyok a nyüzsgő város szívében. Elnézem az andalgó párocskákat, a bevásárlásból hazafelé igyekvő szatyrokat a kézbe fogó turistákat miközben azon morfondírozom melyik, a listámra felírt éttermet válasszam.
Szállásadóm volt oly kedves és a legjobb éttermek nevét gyűjtötte össze így nekem csak némi rejtett bűbájnak köszönhetően irányba kellett fordulnom hogy megtalálhassam az általam olvasott vagy hangosan kimondott nevűt. A papír mint egy iránytű vezetett.
Valami furcsa oknál fogva sosem szerettem az elsőt választani. Nevetséges de azzal magyarázom, hogy én is második vagyok. Elindultam hát a kanyargós utcák végtelenjében és már attól féltem talán elvesztem mikor ismerősnek csengő utcanév bukkan fel a közeli sarkon. Újra a papírosra meredek, ám sajnálatos mód ez nem túl bölcs, mivel így lendületből beleszaladok valakibe. Vagy épp ő belém.
- Scusi!
Kiáltok fel és sikerül megtartanom az egyensúlyom is hogy ne szántsam fel a macskaköves többszáz éves és kellően mocskos utcát. Aztán kell még egy pillanat hogy az illetőre pillantsak miután egy lépést hátrálok az úttorlaszomtól.
És ekkor… hát csak pislogok meglepve. A vonások, az arc mind ismerős és sejtem is honnan de elhinni nem akarom. Létezhet ekkora… véletlen?
- Maga… te… Redway?
Rég tovatűnt roxfortos évek emlékképei tolulnak agyamba, a kviddicsmeccsek, a klubhelységben töltött végtelennek tűnő órák a házifeladatok fölött, a könyvtári magolás és persze sok minden más is.
- Mit keresel te itt?
Bukik ki belőlem a kérdés olyan nyers őszinteséggel hogy saját magam is meglepődöm rajta. Elvégre miért ne lehetne itt pont most? Ám a sok olasz között rábukkani egy régi ismerősre, lássuk be kész… csoda.

[Már nem menekülünk]

Már nem menekülünk

Blaire Montrego
2004. december 30.

A tükörképem sápadtan és meggyötörten pislogott vissza rám a kirakat fényesre pucolt üvegéről. Kócos hajfürtjeimmel és hosszúra nőtt, borostának már egyre kevésbé, szakállnak már annál inkább mondható arcszőrzetemmel, valamint a szemem alatt éktelenkedő monoklival a leginkább egy csavargóra emlékeztettem. Az összképen nem javított a térdénél szakadt farmerom és a környakú, hypofoltos pulóverem látványa sem.
Közelebb húzódtam az ablakhoz, majd mit sem törődve az üveglap túloldalán kiállított próbababákkal és azok ruhakölteményeivel, a szemem alatti csúnya foltot kezdtem el jobban vizslatni. Már múlófélben volt ugyan, de még így is meglehetősen csúnya volt, viszont legalább már nem fájt, ha hozzáértem. Persze egy ügyesebb pálcahasználó pillanatokon belül elmulasztott volna egy efféle sérülést, én azonban nem igazán voltam járatos az efféle trükkökben, és nem szívesen kísérleteztem volna a saját arcomon.
Van annak így is épp elég baja enélkül is – gondoltam, a rám jellemző undorral, ami a külső megjelenítésemről alkotott véleményemet tükrözte.
Nagy sóhaj kíséretében elléptem a kirakattól és toronyiránt megcéloztam egy kávézót. Majd összeestem a fáradtságtól, a fejem pedig hasogatott attól a rengeteg információtól, amit az éjszaka folyamán elfogyasztott ősrégi pergamenekből magamba szippantottam. Jól esett volna hát egy erős kávé, ha már aludni képtelen voltam.
Körülöttem sietős emberek serege masírozott fel és le a tömött utcán, megpakolva számomra ismeretlen divatcégek emblémáival ellátott szatyrokkal. Olasz és más idegen nyelvek szavai visszhangoztak a fejemben, ahogy elhaladtak mellettem, parfümfelhőt vonva maguk után. Nem értettem mire fel ez a nagy költekezés, hiszen napokkal ezelőtt véget ért a karácsony. Ezt anélkül is tudtam, hogy nagy ünneplést csaptam volna. A lelkemben sóhajtó kiüresedés érzete tudatta velem, hogy elmúlt egy újabb ünnep. Ahogy ott álltam a tömeg közepén egy vadidegen országban, egyszerre rám tört a magány is, és hirtelen nem is értettem mit keresek én Firenzében.
Pedig az elmúlt hetek másról sem szóltak, mint hogy felkészüljek az utazásra. Cartwright váratlan felbukkanása, és az általa ajánlott munka fenekestül felforgatta az életemet. Persze nem lett volna muszáj elfogadnom az ajánlatát, akár maradhattam volna sört csapolni és mosogatni a Csikóhalban, és hagyhattam volna életemnek ezt a részét úgy ahogy volt: lezárva. De nem, én vágytam rá, hogy valami őrültséget tegyek, és erről senki sem tudott már lebeszélni. Végül ott voltam, ahol Cartwright szerette volna, hogy legyek, és egészen jól haladtam a munkával. Olyannyira jól, hogy már azt is tudtam Firenze után mi lesz a következő úti cél. Úgy sejtettem, hogy a keresett kincs, ami Olaszországba hozott, Volterra városában nyugszik. Egyelőre viszont még volt egy szabad napom Firenzében, amit pihenéssel szerettem volna tölteni. Kezdetnek mondjuk egy jó, olasz kávéval, aztán majd meglátjuk...
Percekkel később, mikor sikerült elmutogatnom a kávézó eladójának, hogy mit is szeretnék, és kezemben végre ott gőzölgött a vágyott ital, úgy döntöttem, hogy felfedezem az utcát, hátha találok benne egy ígéretesnek tűnő kocsmát, ahol mondjuk az est folyamán elüthetem az időt. Azonban alig tettem meg pár lépést a zsúfolt utcán, amikor…
PAFF!
A hátamnak ütköző test épp elegendő erőhatást fejtett ki rám ahhoz, hogy a frissen vásárolt, és mindössze egy apró korty erejéig megízlelt kávét egy az egyben magamra borítsam.
- Scusi! - mentegetőzött a hölgy, vagy az igen nőies hangú férfi, amit ekkor még nem tudhattam, ugyanis háttal álltam neki.
- A büdös, ku…
- Maga… te… Redway?
A káromkodás hirtelen a torkomra forrt, és meglepetten pillantottam fel a kávéfoltos pulóverem és farmerdzsekimből. Amit, pontosabban akit láttam, attól tátva maradt a szám.
- Beszarok… Blaire Montrego.
Talán napok óta nem mosolyogtam már, ám ekkor széles vigyorra húztam a számat. Szemeim körül megjelentek a jól ismert ráncok, és kivillantak a fogaim is.
- Mit keresel te itt?
A kérdés váratlanul ért.
- Hát én… őőő… én csak nyaralgatok, vagy izé… inkább telelgetek? Meg gondoltam iszok egy kávét, de aztán jobb ötletnek tűnt megfürdeni inkább benne.
Pillantásom a nadrágomra siklott, amin hatalmas tócsa éktelenkedett azt az illúziót keltve, mintha viselőjének vizelettartási gondjai lennének, de furcsa mód nem csak ez, hanem a szakadt külsőm, a hypofolt és a monokli is zavarni kezdett hirtelen. Bizonyára, mert Blaire Montregoból rendkívül jó nő lett, amióta nem láttam őt.
- Hát te? Hogy-hogy itt?