+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Előtörténetek
| | |-+  Egyéb
| | | |-+  Owen Noel Aurel Redway
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Owen Noel Aurel Redway  (Megtekintve 846 alkalommal)

Owen Redway
Varázsló
*****


A visszatérő

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2024. 05. 08. - 09:22:58 »
+1

OWEN NOEL AUREL REDWAY

Ezzel még tartoztam nektek...

        Alapok

jelszó || Tiszta bagyoltoll minden (igen, így gy-vel)
nem ||férfi
születési hely, idő || Cardiff, 1981. November 7.
horoszkóp || Skorpió
kor ||  23
vér || sár
munkahely || A Csikóhal tulajdonosa és vezetője
 


         A múlt

Azt hittem könnyebb lesz majd visszatérnem a régi falak közé, amelyek megmentéséért a véremet adtam. Ez a visszatérés azonban nem ugyanaz, mint mikor századjára olvasok egy régi, számomra kedves könyvet, csak hogy a megnyugtató, biztos ismerősbe meneküljek. Sokkal inkább egy lezáratlan trauma újbóli átélése ez. De hogy is gondolhattam, hogy ugyanolyan érzés lesz újból ezen falak közt járni, mint gondtalan, elsős koromban volt? Hogy lehet feldolgozni azt, hogy egy egyszerű tanórára menet is az ostrom rémképei elevenednek meg újból szemeim előtt? Meglehet a falikárpitból már rég eltüntették a ráfröccsent vért, a beomlott mennyezet, amely maga alá temette két társamat is, immár ismét ép, és a lovagi páncél előtt sem hever már groteszk pózba csavarodott holttest, én mégis ezt látom, ahogy elhaladok előttük. Talán túl hamar tértem vissza. De az is lehet, hogy sosem kellett volna visszajönnöm.
’98 szeptemberében hirtelen újból ott találtam magam gyerekkorom legcsodálatosabb helyszínén, és akkor még komolyan úgy gondoltam, hogy képes leszek befejezni a félbehagyott tanulmányaimat. Igyekeztem ugyanaz maradni, mint aki korábban voltam, megpróbálni nevetni a társaim viccein, leckét írni, órára járni, de valahogy nem ment. Nem volt szükség végignéznem a nagyterem foghíjas asztalain, anélkül is folyton a kiüresedést éreztem magam körül. Mint mikor az ember hazaér egy nyári táborból, ahol egész álló nap zsivaj veszi körül, majd magára csukva hálószobája ajtaját, hirtelen minden elcsendesedik, és egyszer csak rátör a magány. A reggelek és esték voltak a legrosszabbak, amikor a hálókörletben az érintetlen ágyakra pillantottam, és tudtam, hogy azok egykori tulajdonosai már sosem térnek vissza.
Talán akkor is otthagytam volna az iskolát, ha otthon nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy alakultak. Keresztapám a karácsony előtti héten lett rosszul. Az ünnepet még együtt töltöttük, de az új évet már nem élte meg. Korábban sosem mesélt nekem betegségéről. Igaz, már évek óta nem voltunk olyan viszonyban, hogy életének bármely fontos, vagy kevésbé fontos eseményéről tájékoztatott volna, és csupán nyaranta találkoztunk, mikor a szünet idején a kocsmája fölötti lakásában éltem, így fel se tűnhetett, ahogy hónapról-hónapra fogyott el. Persze nem kellett volna, hogy váratlanul érjen mindez, azok után, hogy végignéztem milyen életet élt. Mégis fájt. Kisfiú korom óta ő volt az egyetlen „rokonom”, miután megszöktem nevelőszüleimtől. Habár igazi, apai szeretetet nem kaptam tőle, de ő ruházott, ő fizette a tanulmányaimat is, és igen, nyaranta ő szponzorálta azokat a kicsapongásaimat is, amelyeknek hőn szeretett kocsmája adott helyszínt. Utóbbit, halála előtt az én nevemre íratta, lakásával és minden ingóságával együtt, hiszen rajtam kívül soha senkije sem volt.
Fájt az elvesztése, de mégis képtelen voltam sírni a temetésen. Azt hiszem túl sok szörnyűséget láttam az elmúlt időszakban ahhoz, hogy érzéketlenné váljak. A temetőben aztán, hét év után ismét találkoztam egykori nevelőszüleimmel. Idegenként álltunk egymás mellett, nézve, ahogy keresztapám koporsóját elnyeli a fagyos föld. Mikor az utolsó lapát föld is elfogyott, és az egy szem koszorút is a felakasztották a fejfára, hátat fordítottam a sírnak. Láttam nevelőapám kézmozdulatát, aki megszorítva anyám csuklóját, belé fojtotta a szót, s így senki sem volt, aki visszatarthatott volna. Ahogy távolodtam tőlük, nem csak a temetőt hagytam magam mögött, hanem az egész addigi életemet is. A téli szünet végén nem tértem vissza a Roxfortba, ’99 februárjában pedig magát az országot is magam mögött hagytam, hogy új életet kezdjek Amerikában.
Kezdetben a teljes varázsvilágot ki akartam zárni, normál életet szerettem volna élni. De mihez kezdhet egy tizenhét éves kölyök, egyedül a nagyvilágban? Hamar beláttam, hogy a világot hátra lehet hagyni, de nem felejthetem el azt, hogy én ki vagyok, így a bennem lakó mágiát sem fojthatom el. Azért egy-két hónapig csak kibírtam egyetlen varázslat nélkül, amely idő alatt főként abból éltem, hogy éttermekben mosogattam, vagy építkezéseken segédkeztem. Vezeklésnek éltem meg, és közben bőszen sajnáltam magam minden egyes átdolgozott éjszaka után, mikor már úgy éreztem, hogy menten leszakadnak a karjaim. Micsoda hősies tett száműzetésbe vonulni, és a számomra addig ismeretlen, fizikai munkával kínozni magam, gondoltam. Aztán elég gyorsan feladtam, és innentől rohamosan javulni kezdtek az életkörülményeim is. Elkezdtem futárkodni, csomagokat, leveleket kihordani, akár egy postabagoly. Varázslatos sebességgel hoztam-vittem a küldeményeket New York egyik feléből a másikba. Mivel öt futárra elegendő feladatot láttam el, a főnököm sosem kérdezősködött arról, hogy mi a titkom. Persze ment volna több is, de nem akartam még gyanúsabbá válni, és hát az is megesett, hogy a nap második felére elfogytak a kézbesíteni való csomagok. Nem mondom, a futár srácok körében nem én voltam a legnépszerűbb alak, főleg miután indokolatlanná vált őket tovább alkalmaznia a cégnek. Egyik este, mikor épp kiléptem a raktárból, egészen odáig merészkedtek, hogy erőszakot akartak alkalmazni rajtam. Habár a tervük meghiúsult, és én játszi könnyedséggel tűntem el előlük, onnantól kezdve semmiféle bűntudatot nem éreztem már amiatt, hogy elvettem a munkájukat.
Meglehet öt ember helyett dolgoztam, mégis csak három ember bérét kaptam. Panaszra azért nem volt okom, egyrészt mert nem volt megterhelő számomra, másrészt mert az így összekapart pénzből már fenn tudtam tartani egy kisebb, teljességgel patkánymentes lakást. Kezdett jóra fordulni a sorom. Nappal a városban röpködtem egyik helyről a másikra, esténként pedig régi kedvenc elfoglaltságomnak hódoltam, és festettem, vagy bárokba, koncertekre, színházba jártam. Csodálatos és nyugodt időszaka volt ez az életemnek, de egyben piszkosul magányos is.
Aztán 2001 decemberében történt valami. Az egész olyan volt, mint mikor a lemezlejátszó tűje ugrik egyet. Éppen Queensből tartottam Brooklyn irányába, mikor hirtelen kiszakadtam a térből és az úti célomtól távol, közvetlenül egy forgalmas útszakasz közepén találtam magam, majd minden elsötétült előttem. Mikor magamhoz tértem, egy kórházi ágyban találtam magam, egy tágas, napfényes kórteremben, melynek falairól izgő-mozgó portréalakok tekintettek le rám. Majd három év után, akaratlanul ugyan, de visszacsöppentem abba a világba, amelyről azt hittem, hogy végleg hátrahagytam. De talán pont így kellett lennie, mert máskülönben lehet sosem találkozok vele.
Audrey Lemairenek hívták, és fehér nővér ruhát viselt, mellkasán ezüst jelvénnyel, azon egy szárnyakkal díszített pálca köré tekeredő két kígyóval. Amint belépett a kórterem ajtaján, mintha egy hatalmas reflektor fénye vetült volna rá, és én egyszerűen nem tudtam nem őt nézni. Elmondta, hogy miután elütöttek, a magnix mentősök szállítottak kórházba, ám az ottani beépített gyógyító egyből felismerte, hogy a balesetem mágikus eredetű, így időben értesíteni tudta az illetékeseket, akik rögtön átszállítottak a St. Jouge-ba, és így kerültem hozzá. Huszonöt éves volt, és tapasztalatszerzés céljából költözött Franciaországból Amerikába. Remek gyógyító volt. Neki köszönhetem, hogy a baleset után egyáltalán újból lábra tudtam állni, sőt, mint kiderült még a fenekem visszanövesztését is neki köszönhetem, amit az amputoportálás miatt valahol félúton hátrahagytam Queens és Brooklyn között. Ez később visszatérő poén volt kettőnk között, mikor már sokkal többek voltunk egymásnak, mint szimpla gyógyító és páciense, hogy egyrészt mennyire sajnálja, hogy sosem láthatta a régi fenekemet, másrészt, hogy vajon mit gondolhatott az a magnix, aki ráakadt az én gazdátlan hátsómra. Merthogy egy napig vezető hír volt a „Megfeneklett maffialeszámolás – Bruce Hutchinson beszámolója a rejtélyes fenékről” cikk a helyi lapokban.
A gyógyulásom után sem szakadtunk el egymástól. Eltartott egy darabig ugyan, de végül csak beadta a derekát és elfogadta a randimeghívásomat. Később tagadta, hogy csak azért tette ezt, mert már véget akart volna vetni annak, hogy nap mint nap mindenféle kitalált betegséggel jelenek meg az osztályán, és állította, hogy szerelem volt első (na jó, inkább második – mikor már visszanövesztette minden tagomat) látásra. Fél évvel később már együtt is éltünk. Az ő kérésére felhagytam a futárkodással, és a mi világunkban vállaltam állást. Ez utóbbi azért nem volt könnyű feladat, tekintve, hogy nem fejeztem be az iskolát, de hála számmisztikai és rúnaismereti tanulmányaimnak, akadt egy kiváló lehetőség. Audrey ismert egy öreg professzort, aki egy tehetős műkincsgyűjtőnek dolgozott és megfakult pergamenek ősi írásai alapján rég elfeledett ereklyék után nyomozott. Az öreg már rég szeretett volna nyugdíjba vonulni, de nem volt kinek átadni az üzletet, és örömmel vett maga mellé, mint inast, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy idővel helyettesíteni tudom majd őt. Kalandosnak képzeltem az ősi kincsek utáni nyomozást, de a kiábrándító valóságban a munka kezdetben meglehetősen unalmas volt, és nem állt másból, mint vastag könyvek rúnatáblázatainak folytonos bogarászásából, valamint bonyolult számításokkal leírt pálcamozdulatok bemagolásából, és ezek alkalmazásával nem létező mágikus tulajdonságok poros kacatokból történő előcsalogatásából.
2003 őszéig kellett várnom, hogy beinduljon a karrierem. A professzorral egy ősi, núbiai jogar nyomában voltunk állandó megbízónk kérésére, és úgy alakult, hogy a kutatásunkhoz elengedhetetlenné vált egy bázis kialakítása Szudánban. Mivel Audreynak amúgy is rég óta dédelgetett álma volt, hogy Afrikába költözzön és szegényebb sorsú embereken segítsen, mint gyógyító, így vállaltam a munkát, és októberben már a sivatagot jártuk. A háború óta nem volt részem annyi kalandban, mint mikor az ősi mágia nyomait kutatva, faluról falura, városról városra barangoltunk és közben rászoruló embereken segítettünk.
Aztán ahogy jött, olyan hirtelen múlt el minden. Ki tudja, talán amiatt volt, hogy a nap minden percét együtt töltöttük, vagy talán egyszerűen csak lejárt a szavatossága a szerelmünknek. Persze az is lehet, hogy a több hónapon át tartó eredménytelen munkámban fáradtam el, vagy csak egy felsőbb hatalom rendezte így a sorsunkat. Mégis, egyik napról a másikra úgy ébredtünk fel, hogy már másként szeretjük egymást, de nem úgy, mint ahogy azt fiatal huszonéveseknek kell. Talán ilyen lehet felébredni a tündérmeséből. 2004 júniusában döntöttünk úgy, hogy elválunk egymástól. Audrey hazautazott Franciaországba, én pedig Egyiptomba tartottam, hogy onnan üzenjek a professzornak, az expedíció sikertelenségéről, valamint hogy benyújtsam a felmondásomat. Nem is sejtettem, hogy Luxorba érve én leszek az, akit kellemetlen hír fogad.
Egy teljesen hétköznapi teaházban ücsörögtem, a jövőmet tervezgettem, amikor megakadt a szemem egy ott felejtett újság tőzsdei beszámolóján, mi szerint Michael Alan Noel Doyle, a Doyle Szállítmányozás vezérigazgatója hosszú és méltósággal viselt betegsége után elhunyt. A cikk további része a vállalat feldarabolásáról és az ezzel járó üzleti lehetőségekről szólt, ám az engem már kicsit sem érdekelt. A hír, hogy egykori nevelőapám meghalt, újraírta minden tervemet. 2004 augusztusa volt ekkor, én pedig több, mint öt év után hazatértem. Anyám ekkorra már elveszítette egy fiát, és a férjét is, de hirtelen a semmiből visszakapta egy másik gyermekét.
Egy rövid ideig Cardiffban maradtam anyám mellett, akivel időközben sikerült rendezni a kapcsolatunkat. Sok mindenről kellett beszámolnom neki, és még több mindenről hallgattam előtte. Kiderült, hogy keresztapám mindvégig szorgalmasan beszámolt nekik az iskolában töltött időszakomról, tapintatosan elhallgatva a nyári vakációk kényes részleteit. Hirtelen újból felbuzgott bennem az iránta táplált szeretet, és azt hiszem egy ilyen beszélgetés alkalmával döntöttem el, hogy feltámasztom egykori kocsmáját, ám egy meglehetősen új és szokatlan helyen téve mindezt. Ekkorra már annyi minden történt velem az utazásaim során, hogy teljesen más ember voltam, mint aki ’98-ban hátra hagyott csapot-papot és útjára indult. Úgy éreztem nem menekülhetek tovább, vissza kell térnem oda, ahol életem legszebb időszakát töltöttem, hogy végre képes legyek feldolgozni azokat a szörnyűségeket, amik beszennyezték a számomra oly kedves helyszínt. Hát így esett, hogy 2004 októberében A Csikóhal megnyitotta kapuit Roxmorts faluban, élén egy rég elfeledett arccal, jómagammal.

        Jellem

Mi tagadás, azért az évek jót tettek nekem. A háború után, akárcsak társaim, egy lelki sérült roncs voltam. Üldözött prédából hirtelen szabad emberré váltam, amit képtelen voltam feldolgozni, ezért inkább száműzetésbe vonultam. Habár mindig is önálló voltam, és minden helyzetben feltaláltam magam, ekkor végérvényesen a saját lábamra kellett állnom, hisz nem volt többé, aki eltartson.
A munkamorállal sosem volt gondom, alapvetően szorgalmas és precíz vagyok, de azért próbálom nem túlizgulni a feladatokat, és jól esik néha lazára venni a figurát, vagy legalább úgy mutatni, mintha nem érdekelnének a körülöttem zajló események. Anno az iskolában is így volt ez, és most a munka világában is hasonlóképp működök.
Alapvetően egy szórakoztató figurának tartom magam, de néha az önmagam szórakoztatásán kívül azért igényem támad mások társaságára is. Régebben szerettem középpontban lenni, most már inkább társaság peremén érzem jól magam, de egy laza beszélgetésre bármikor vevő vagyok.
Kicsit elvont, kicsit művészlélek vagyok, és még mindig az a hősszerelmes, mint 16 évesen, de már rég nem rohanok úgy a szoknyák után, mint iskolás koromban. Habár egy ideje már nem üldözök senkit a reménytelen rajongásommal, az igazat megvallva még mindig Őt keresem.

         Apróságok

mindig ||
  béke
  művészet
  természet
  család
  nevetés
soha ||
  békák
  kígyók
  sötétség
  harc
  menekülés
hobbik ||
  festészet
  zene
  olvasás
merengő ||
  Legjobb: Az őszi alkony fényei
  Legrosszabb: A temető
mumus || elhunyt öcsém szelemme
Edevis tükre ||  egy boldog család, oldalamon Ő, körülöttem a gyerekeink
százfűlé-főzet || szürkéskék színű, veszettül savanyú, füstös utóízzel.
Amortentia || egy réges-rég érzett parfüm aromái, benne az otthoni kertre emlékeztető illatfoszlánnyal
titkok || az öcsém miattam vesztette életét
azt beszélik, hogy... || miután minden szó nélkül elhagytam az iskolát, majd az országot is, sokan azt hitték, hogy meghaltam

        A család

apa || Michael Alan Noel Doyle, mugli, nevelőapa, elhunyt
anya || Dharma Rosberg, 51, mugli, nevelőanya, jelenleg Cardiffban él, heti rendszerességgel tartjuk a kapcsolatot
testvérek || Alan Doyle, mugli, mostohatestvér, elhunyt
keresztapa || Craig Terry Andrews, mugli, elhunyt

Családtörténet ||

Négy éves koromig árvaházban nevelkedtem. Sosem ismertem a vér szerinti anyámat, vagy apámat. Négy évesen örökbefogadott egy walesi házaspár, akiknek nem lehetett saját gyermekük. Tíz éves koromig éltem velük, amikor is egy tragédia során világgá mentem és megszakítottam a kapcsolatot a nevelőszüleimmel. Ezután keresztapámhoz kerültem, majd az iskola megkezdése után, nyaranta is őhozzá tértem vissza-vissza. Halála után külföldre költöztem, majd több éves távollét után, nevelőapám halála következtében tértem vissza az országba, és kerestem fel újból nevelőanyámat, akivel azóta sikerült rendeznünk a kapcsolatunkat.


        Külsőségek

magasság || 185 cm
testalkat || átlagos
szemszín || kék
hajszín || barna

kinézet ||

Átlagos alkatú vagyok, talán egy kicsit koravén külsővel. Hajam általában kócos, arcomat legtöbbször borosta vagy szakáll takarja, szemem körül apró ráncok láthatók. Testemet számos ponton forradások és hegek csúfítják, továbbá szívem fölött és a jobb alkaromon egy-egy tetoválás található. Ruházatom hétköznapinak mondható, de jobb szeretem a mugli világ öltözékeit. Nyakamban egy átlyukasztott egy fontos pénzérme lóg.


        Tudás és karrier

pálca típusa ||
  11 hüvelyk, fűz, főnixtoll – eltört
  10,5 hüvelyk, juhar, sárkányszívhúr – zsákmányolt, használaton kívül
  11 hüvelyk, kőris, főnixtoll
végzettség || nem fejeztem be az iskolát
foglalkozás || jelenleg egy kocsmát üzemeltetek
varázslói ismeretek ||

 5,5 év roxforti tudása
  RBF: Bájitaltan (K), SVK (K), Számmisztika (K), Rúnaismeret (K), Bűbájtan (V), Átváltoztatástan (E)
  Remekül értek az ősi rúnákhoz, valamint a számmisztikához, mely ismereteimet korábbi munkám során is sikerült kamatoztatnom.
  Kiválóan értek az okklumenciához.
  Patrónusom nőstény oroszlán alakjában jelenik meg.

        Egyéb

avialany ||James Franco
Naplózva

Mathias Montrego
Adminisztrátor
***


elsőéves sárkánykutató

Elérhető Elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2024. 05. 08. - 11:19:09 »
0

Üdvözöllek köztünk, Owen!

Nem is tudom jól körülírni, mekkora öröm számomra egy másik hozzám hasonlóan veteránnak számító karakter életútját olvasni. Csodálom a kitartásod, és kicsit irigyellek hogy a muglik világában is ilyen szépen helyt tudtál állni. A húgommal kezet foghattok! Örülök, hogy ismét a köreinkben köszönthetünk, mind a mágustársadalomban, mind a fórumon.
Az előtörténeted természetesen,
elfogadom!



Gratulálok!
És sok jó játékot kívánok neked!

Mathias
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


Az oldal 0.239 másodperc alatt készült el 29 lekéréssel.