..carry on..

A  n  n  a


m u s i c

...Here comes the thing that you not expected, extreme massive look over the landscape
Living cold like an escimo, let's do blow at a festival,
Yeah if you're dreamin' now, I hope you get feel it now,
Darling can you feel it now? ...

..a trágár szavak esélyesek...

Péntek este és már teltházzal dübörög a buli. Nem gondoltam volna, hogy ennyire jó befektetés lesz egy szórakozóhely Camden szívében, bár tény ami tény, régóta ott motoszkált a fejemben az ötlet. Remek üzleti lehetőség, tökéletesen legalizálja az illegális vagy félig illegális bizniszek széles spektrumát és nem utolsó sorban egy biztos bázispont. Az épülethez olcsón és könnyen jutottam és mindössze a renoválás tartott minimálissal több időbe főleg annak köszönhetően, hogy muglik és varázslók számára is élvezhető terepet kívántam alkotni. Camden Eye impozáns épülete kívülről nem hat óriási nagynak, ugyanakkor kicsinek sem, ám bent az ember érzete teljesen más. A muglikkal könnyű elhitetni, hogy nem a tártágító bűbáj sajátosságát érzik, hanem a kint elszívott füves cigi és a benti alkoholtól tudnak elveszni teljesen.  A legfelső szinten jutott hely a privát szobáknak borsos árakon és egy kisebb penthouse kellően szürke panorámával nekem Camden Lock-ra. Alatta kaptak helyet a főleg varázslók nagy tétjeire alapuló szerencsejáték termek. Mellettük sztiptízbár, ahova ha kell egy kibaszott kentaurt is intézek jutányos áron. A legalsó szinten félig pinceszerűen lenyúlva helyezkedik el a neonfényekkel bevilágított partihelyszín és egy kisebb exkluzívnak számító étterem a földszinti hétköznapi részre, az utcafrontra nyílva. Kompakt, ami már elégedettséggel tölt el az meg külön, hogy összeköttetésbe került a patkányfészekkel, így a Vakegéren kívül van egy másik fix pont, ha forróvá válik a talaj a talpunk alatt. Innen amúgy is egyszerűbb az oroszokat is szemmel tartani, mert az utóbbi időben a Soho mellett a kanálisban tanyáznak a legtöbbet. Megforgatom a kezemben az érmét a korlátnak támaszkodva, ami egy avatatlan mugli szemnek egyszerű egy penny, de attól sokkal egyedibb. Ma már talán nem jön több üzenet, ha meg mégis akkor úgyis izzani kezd a kis bűvös fémdarab, így zsebre teszem miközben az emelvényről, ahol a vip- szekció kapott helyet, jól belátható az egész bulihelyszín. Rengeteg ember van bent, a tömeg együtt vonaglik a zene ritmusára és percről percre nő, pedig szinte lehetetlennek tűnik. Somolyogva nézem az embereket, akik mind nekem hozzák a hasznot, majd a kisebb megemelt ketrecben vonagló eszkimó jelmezes csajokat a túlvégen párját a jeti jelmezbe öltözött srácot. Ki a tökömnek jutott eszébe ez? Lehet beszélnem kellene Daviddel erről… meg az egyre elvadultabb ötleteiről. A zene legalább jó, ujjammal ritmusra dobolok a korlát szélén egész addig míg a tömeg szét nem nyílik csak annyira hogy látni véljek egy túlontúl ismerős alakot és arcot.
Ő lehetne? A szívem egy ritmust félrerúgva a zenéjét követi miközben az eszem és az ösztöneim bekapocsolnak. Nem gondolnám, hogy Volkova ilyen helyekre ugrana be szimpla brahiból péntek este, csak mert mondjuk unatkozik. Feltételezhetően engem keres. És most ott, ahol vagyok könnyen ki is szúrna, amennyiben felnéz. Épp emiatt döntök úgy, hogy a pultban lévő három csajt és az egyik srácot kisegítem szerény személyemmel. Ledübörgök a lépcsősron, az aljában ácsorgó biztonsági őr vállát megveregetem majd átverekedem magam a tömegen az oldalsó bárpultig. Csak remélhetem hogy időben sikerül eltűnnöm a színről. A zakót ledobom a hátsó fogasra, ingem ujjait rutinosan laza mozdulattal feltűröm és már ott is állok, hogy a koktélokat összerázzam. Szeretem az ilyen egyszerű kétkezi munkát, tekintve hogy addig sem Rá gondolok, hanem próbálom a dobhártyaszaggató zenét tűlüvöltve felvenni a rendelést vagy megérteni, amit nekem próbálnak közölni. Extra plusz két kéz pedig mindig jól jön ilyen forgalmas estéken. Már a tizedik vendéget szolgálom ki mikor kezdek kiengedni, mert elhiszem hogy csak a szemem káprázott, az agyam csap be és csak ostoba mód stresszelek itt holott felesleges. Három vihogó csajt kiszolgálok és mikor megunják hogy flörtöljenek velem kacsintva útjukra engedem őket had élvezzék ki az éjszaka szolgáltatásait ami természetesen az én zsebemet hízlalja. A zene vált miközben térülök és fordulok, hogy a kiürült habzóboros üveget telire cseréljem a mögöttem lévő rekeszek egyikéből. Sok népszerű koktél alapanyaga, az egyik személyes kedvencemé is ami saját fejlesztés, s amit Angyaltőrre kereszteltem el. Valahogy mindig belesajdul a vállam, ha iszom. A neonfény lilán ragyogja be a helyet ahol a pult tölgyfa anyagát két izomossrác türelmetlen dobolása mellett egy női kéz is megtámasztja. Fel se nézek már az arcokra, mert mind unalmas mind vihogós, mind beszívott, mind felejthető.
- Helló szépségem, mit adh….
Nem jutok tovább a lendületből jött kérdésre mert a pezsgő kinyitásának mozdulata mellett azért csak feltekintek és bár ne tenném.
- Kurva életbe…
Hát lehet hallja, lehet nem. A zene dübörgése remélhetőleg elnyeli a hangom és csak a számról olvashatta el a hirtelen jött indulatkitörést.
- Volkova… micsoda…. – szünetet tartok keresve a megfelelő szót rá. A köztünk terpeszkedő pultot nem érzem kellően nagynak és távolinak. -…. meglepetés? Mit adhatok?
Tekintetem nehezen szakítom el róla, de mégis inkább az eszkimókra vándoroltatom, akiknek a ruhájukba mugli pénzek vannak tömködve. Így kevésbé érzem magam idegesnek és talán mire visszapillantok már el is tűnik.

Cartwright



  ♪ I should have stayed at home ♪ ✦

Magam sem tudom, mit keresek itt. Nem az én világom ez a hangos, villódzó tömegjelenet, meg a fejünk felett, ketrecekben vonagló… Személyek. Vetek rájuk egy értetlen pillantást , majd követem ma esti társaságomat, aki végülis ide kevert. Persze elvesztem szem elől, de mindegy is, mert nem az ő társasága miatt jöttem.
Próbálok senkihez sem hozzáérni, de ez nagyjából ugyanannyira lehetetlen feladat, mint nem érezni senkinek az illatát. Egyébként sem rajongok nagyon a farkasért, de még soha nem útáltam ennyire a kiélesedett érzékeimet. Tudtam is, hogy ez lesz, de…
Eljöttem még is. Mikor az irodában Betty elejtette, hogy a barátnőivel ma egy bizonyos Cartwright új szórakozóhelyének megnyitójára mennek, kis híján a székem mellé ültem. Elhívott engem is, én meg…
Meg kell mégiscsak néznem. Hátha nem ő. Csak valaki, akit ugyanúgy hívnak. Bár nem is tudom, akkor miért varázsolom át a mosdóban a ruhámat az office casualból egy diszkóba illőbbe, és miért igazítom meg a sminkemet úgy, mintha harci festést tökéletesítenék. A tükörből egy régebbi verzióm néz vissza, valaki, aki elől épp úgy elmenekültem, mint Cartwright elől.
Nagy sóhajjal lépek ki újra a mosdóból. A levegő hangos zenétől dübörög, mindenki ugrabugrál és remekül érzi magát, és míg visszatalálok az ismerőseimhez, ketten is letaperolnak. Az egyiknek van pofája a kezemet is megfogni, és bár nem értem, mit mond, a táncparkettre invitál egy biccentéssel. Én a fejemet ingatom, és nem viszonzom a vigyorát, legyen az bármennyire is megnyerő. Odaérek Bettyhez, meg a többi csajhoz, akik nagyban vihorásznak valamin, és már épp azon vagyok, hogy hogyan is mutogassam el kézzel-lábbal, hogy jobb, ha megyek, mikoris a tömeg felett, a galérián meglátom az ismerős arcot.
Hirtelen minden elhalkul. Mindenki eltűnik az érzékeim elől, mint ha ott se lenne más. Nem tudom, mit is érzek iránta, de ismerős vonásai, és diszkófényben csillogó tekintete rabul ejt arra a pillanatra. Aztán hirtelen elmenekül. Mint egy tetten ért óvodás.
Ez most komoly? Kikerekedett szemekkel bámulok utána, aztán durcásan felszívom magam, mert ha eddig esetleg bizonytalan lettem volna abban, egyáltalán akarok-e én találkozni vele, hát most már biztos lett.
Alibiből intek a csajoknak, hogy hozok innivalót, aztán nekindulok a tömegnek. Ügyesnek kell lenni, ha nem akarom, hogy letapossanak, letapogassanak, vagy orrbavágjanak, de kecsesen lavírozok, aztán a lépcsőtől, ahol nyilván lejött, szépen lekövetem, merre mehetett. Nincs könnyű dolgom, és egy idő után el is bizonytalanodom. Talán itt sincs már. Talán rosszul láttam, és nem is ő volt, csak beálltam az itt terjengő fűszeres füsttől. Megtorpanok, majd nagy sóhajjal veszem irányba a bárpultot, hogy akkor már ne üres kézzel menjek vissza Bettyékhez elköszönni.
Akkor találom meg újra, amikor és ahol nem is várnám. Láthatóan rendkívül elfoglalja, hogy kislányoknak mérjen ki alkoholt, liliomtiprókhoz illő kacsingatással, én pedig némileg rezignáltabban sóhajtok, és most fellobban valahol a mellkasomban egy olyan tűz, amiről azt hittem, már kihúnyt, és legfeljebb csak néha füstölög. De nem. Egyre közelebb megyek, de hát nem vesz észre a többi kiscsibe miatt. Sötéten elmosolyodom, és a pultra könyöklök elegánsan, és vigyázva, hogy egy ragacsos piafoltot se érintsek. Közben szórakozott oldalpillantást vetek az itallapra. Sok unalmas koktélnév… Meg egy kevésbé unalmas.
- Helló szépségem, mit adh….
A szemem végre találkozik az övével, méghozzá elég közelről. Nem mozdulok, csak a mosolyom lesz egy kicsit szélesebb.
- Kurva életbe… Volkova… micsoda…. meglepetés? Mit adhatok?
- Helló, nagyfiú. Örülök, hogy megleptelek. Mondjuk, magyarázatot…?
Gúnyos dallammal válaszolok, de elnéz oldalra, úgyhogy folytatom valami konkrétabbal. Úgy teszek hát, hogy játsszuk akkor a pultost és a vendéget.
- De kezdetnek valami jó erős mérget. Mondd, mi van ebben az angyaltőr nevezetűben?
Nyilván érti, mert itt nem olyan hangos a zene, de azért egy elegáns mozdulattal megperdítem azitallapot, és az orra alá dugom, szépen festett körmömmel mutatva a megfelelő sort, ezzel jó ürügyet szerezve arra, hogy félig áthajolhassak a pulton. Furcsa, mert magam sem tudom, mit érzek. Pont annyi haragot, mint amennyire megbabonáz ismerős illata és érces hangja, ahogy elkáromkodja magát.
- Szóval megmutathatod, hoyg készül. Már ha el nem szaladsz… Megint.

A  n  n  a


m u s i c

...Here comes the thing that you not expected, extreme massive look over the landscape
Living cold like an escimo, let's do blow at a festival,
Yeah if you're dreamin' now, I hope you get feel it now,
Darling can you feel it now? ...

..a trágár szavak esélyesek...

A terv ideálisnak tűnik, de a valóság közbeszól és Anna továbbra is ott marad szembe velem a pultot támasztva. Ráadásul a hangja még a zenén keresztül is elér hozzám, akár tetszik akár nem.
- Helló, nagyfiú. Örülök, hogy megleptelek. Mondjuk, magyarázatot…?
Némán mérem végig, és szinte meg is szűnik rajta kívül mindenki más. A tömeg arctalan jellegtelen áramló masszává változik, a kollégáim vagy nevezhetném őket alkalmazottaimnak is akik meglehet nem is tudják én vagyok itt a főnök, szintén csak aprócska semmitmondó tényezőkké zsugorodnak. Nincs más csak a nő, a nagy kék szemei amelyek rejtélyes csillognak s jól szórakoznak. Talán rajtam, talán a reakciómon, talán a helyzeten. Én nem látok ebben semmi komikusat, semmi vicceset mely mosolyra adna okot.
- Azt inkább neked kellene…
Közlöm velősen, és leteszem kissé erőteljesebben az üveget semmint azt kellene. A mozdulataim a rutinos gyorsból lomha lassúra váltanak. Láthatóvá válik hogy nála el fogok időzni, nem sietek kiszolgálni. A többi vendég mögötte el is kezd a pult másik vége felé áramlani, remélve hogy ott gyorsabb kiszolgálásnak örvendhet.
Unott kimértséggel kapok a kezembe egy kést és kezdem el a citromokat és limekotat vegyesen szeletelni.
- De kezdetnek valami jó erős mérget. Mondd, mi van ebben az angyaltőr nevezetűben?
A kérdés elejét értem csak a végét már nem teljesen. Nem kell azonban sok ész hogy kitaláljam mire is ácsingózik, pláne mivel feltekintve rá is bök csinosra manikűrözött ujjával az itallapra az orrom elé dugva. Szinte hívogató ez a magasra röppent kvaffladba, amit már most érzem nem fogok tudni nem lecsapni. Kérése egy féloldalas mosolyt kelt életre ajkaim szegletében, majd a háromszög alakú koktélpohárért nyúlok és nekilátok a ’méreg’ elkészítésének. Nem nézek rá, szándékosan kerülöm amennyire csak tudom a tekintetét. Részben saját érdekemben, részben mert tudom ez rohadtul bosszantani fogja.
- Szóval megmutathatod, hogy készül. Már ha el nem szaladsz… Megint.
Közelebb is hajol, hogy jobban értsem, de ki is vár míg egy halkabb rész jön a zenében, szimplán azért mert most nem a hangfalak bömbölnek hanem a tömeg üvölti mögötte a szám szövegét. Kezeim rutinosan mozogva összerázzák a shaker tartalmát majd kiöntve a kis üvegpohárba felé tolom a pulton.
Már nem állom meg hogy ne hajoljak közelebb ezzel pedig csak azt érem el, hogy a vállamba belenyilal a fájdalom, a pluzusom megemelkedik, a szám kiszárad, a nyaklánc pedig húzni kezd a nyakamban. Mint mindig, ha ő a közelembe kerül. A fülébe búgom a nehéz szavakat mint valami hősszerelmes.
- Az a te asztalod megtűzdelve semmitmondó cetlikkel, mint tudjuk.
Első döfés, pipa.
Csak az illata ne ragadna annyira magával. De még ez se menti fel a sajátos inkvizícióm alól, amit ellene folytatok.
- Nem az a fontos mi van benne hanem az, hogyan érzed magad tőle. Mondjuk mint akit vállon… vagy hmmm, talán sokkal inkább szíven szúrtak és meg is forgatták azt benne.
Elhúzódom és szemeim villanva néznek rá. Mosolyom kínos és kimért, nem őszinte, nem barátságos. Nem tudok az lenni azok fényében ahogyan lelépett, mennyi ideje is? Talán több is mint egy éve.
- Egészségedre! A ház vendége vagy.
Közlöm jegesen, majd nekiállok elmosni pár poharat, mert egyszerűen muszáj valamivel lefoglalnom magam.  

Cartwright



  ♪ I should have stayed at home ♪ ✦

Ahogy válaszol, a hangsúlya, a pillantása semmi jót nem ígér. Nem mintha csodálkoznék, mert megérdemlem, de az, hogy ő von felelősségre… Hát ezen elszórakozom kicsit, ha nem is jól, de valahogyan mindenképp, és szenvtelenül, finom mosollyal állom a tekintetét, már amikor megtisztel vele.
Gyanúsan sok citrom kell ebbe a koktélba, de az a csibészes félmosoly, ami hozzájuk jár, ezt ellensúlyozza. Furcsa ez, hogy egyszerre vagyok dühös, és hagynám itt inkább, és mégis, úgy hiányzott ez. Ahogy lassú, de rutinos mozdulatait figyelem, megnyugszom valahogy. Annak ellenére, hogy ő sem számíthat sokévnyi nyugdíjra, egészen egyben van. A láthatatlan sebhelyek pedig nem akadályozzák se a koktélkészítést, se a fogyasztást…
Talán véletlen, hogy ahogy felém tolja a koktélt, én meg érte nyúlok, a karcsú üveg mellett találkoznak egy pillanatra a kezeink. Talán az. Ahogy fülemet megütik a szavai, mosolyom kicsit szélesebb, és kicsit rezignáltabb lesz, és a szemem sarkából sandítok rá , ahogy a fülembe duruzsol.
- Nem az a fontos mi van benne hanem az, hogyan érzed magad tőle. Mondjuk mint akit vállon… vagy hmmm, talán sokkal inkább szíven szúrtak és meg is forgatták azt benne.
Ahogy elhúzódik, és rám néz, még mindig nem hoz zavarba a szurkálódásával, de színpadias együttérzéssel a szívem fölé teszem a kezem.
- Akkor ez éppen nekem való, nem igaz? Mert hát, Te magad egy megtestesült angyal vagy - jegyzem meg ártatlan képpel célozgatva korántsem ártatlan dolgokra, egy oldalpillantással mérve be a kislánykákat, akiket az előbb kiszolgált. Magasba tartom a poharat, mintha ez valami bizarr köszöntő lett volna. Remélem, a csodás új lebujának erősek a tartófödémei, és nem szakad a nyakunkba az összes fölöttünk lévő emelet.
- Egészségedre! A ház vendége vagy.
- Ugyan… Tudom, hogy Christopher Cartwrightnál semmi sincs ingyen - jegyzem meg a fénylő ital felett újra az ő tekintetébe fúrva az enyémet, majd lassan, óvatosan belekortyolok az italba. Ő elvonul mosogatni, én meg elrévedek, mert lehetne ez akár méreg is. Miért is mentem el akkor? Ugyanazért, amiért előtte, meg most is, visszatértem. Mert olyan, mint a jófajta alkohol, egyszerre bódít el és perzsel meg. Káros, de függővé tesz, és hiába tudod az eszeddel, hogy erősnek kéne maradnod, ellene hogy is lehetne...
Az ital szétterjed a mellkasomban, és valóban, a szívembe markol, és megszorongatja kíméletlenül.
- Hm. Majdnem tökéletes…
Fennhangon jegyzem meg, és most szándékosan a pohárral szemezek, apró mozdulattal körbelendítve benne az aranyló folyadékot. A felszínén összeolvadnak a hely fényei, és a mi tükörképünk is.
- Szóval… Szakavatott csaposként nem kellene megkérdezned, milyen napom van, vagy ilyesmi?
Kicsit olyan ez, mint bottal piszkálni a kerítés túloldalán mosogató oroszlánt, de valahogy nem érzem a sürgetést, hogy visszarohanjak a többiekhez. Szóval elegánsan, keresztbe tett lábakkal elhelyezkedem a bárszéken, és ráérősen kortyolgatom az italt, ami állítólag felelős a szívem tájékán támadó izzásért. Annyira elmerülök a koktél és Chris egyvelegében, hogy észre se veszem, más is odalép mindjárt mellénk, talán italért, vagy ilyesmi.

A  n  n  a


m u s i c

...Here comes the thing that you not expected, extreme massive look over the landscape
Living cold like an escimo, let's do blow at a festival,
Yeah if you're dreamin' now, I hope you get feel it now,
Darling can you feel it now? ...

..a trágár szavak esélyesek...

- Akkor ez éppen nekem való, nem igaz? Mert hát, Te magad egy megtestesült angyal vagy.
Nem tudom mi fáj jobban, a gúny a szavaiban vagy az érintése utáni bizsergő sóvárgás. Meglehet egyszerre mindkettő. Enyhe, lesajnáló mosolyt eresztek el, mert mindketten tudjuk közel se vagyok szent, de hazugnak sem titulálhat éppenséggel. Mindig is ügyesen lavíroztam jó és a rossz határmezsgyéjén, sosem ígértem olyat amit nem tartottam be. Vagyis… egyszer. Meg is tanultam a leckét egész kurva életemre.
Szóval összességében joggal lehet pipa rám, de tényleges érvénye ennek azért vitatható és ezt tudja ő maga is. Ezért próbál látványos utalgatásokkal mint a szavait lekövető oldalpillantás a fiatal huszonéves csitrikre kicsikarni belőlem egy… minek is nevezzem… beismerő vallomást? De sajnos nagyon mellé fogott ha azt hiszi ennyire olcsó és átlátszó trükkökkel megetethet. Csak elöblítem magamban kuncogva rajta az öblös borospoharat hogy egy újabbal folytassam.
- Ugyan… Tudom, hogy Christopher Cartwrightnál semmi sincs ingyen.
Hát, legalább tényleg ismer…
Sophie cinikusan epés megjegyzése maróan hasít belém, akár csak a felismerés, hogy mennyire igaza van. Ez valóban ingyen van és Volkovának sokkalta alacsonyabb árat szabtam mindenben és mindig mintha másvalaki esetében tettem volna, de ezt nem kötöm a nő orrára. Valahogy más élmények dominálnak bennem, jobbára azok az emlékek, amik nem épp üzletté hanem sokkalta bonyolultabbá avanzsálták kettősünket. Például, hogy Ő az egyetlen aki mellett ébredtem is – ráadásul szívesen - egy éjszaka után.
- Hm. Majdnem tökéletes…
- Majdnem. Csak majdnem. Sajnos Róma minden mozzanatát nem tudom belekomponálni, de legközelebb majd jobban igyekszem.
Szemem felé villan és lecsapom a törlőkendőt a kezemből a pultra, ahogy végeztem. Mert úgy döntök, végeztem. A nővel, a találkával ezzel a kurvára sehova se vezető beszélgetéssel, az egész szituációval. Nem értem mit keres itt, nem értem mit akar, de leginkább ne akarjon semmit tőlem. Hozott végtére is egy kibaszott döntést, hát tartson ki mellette mert nem olyan egyszerű csak egy pillarebegtetéssel visszatáncolni.
- Szóval… Szakavatott csaposként nem kellene megkérdezned, milyen napom van, vagy ilyesmi?
- Nem vagyok szakavatott csapos. Szakavatott seggfej vagyok a szemedben. Kár ezekért a felesleges körökért Anna.
Legyintek dühösen. Előtör belőlem a sértett, duzzogó ötéves gyerek.
- Tulajdonképpen mégis mit a faszt akarsz tőlem?  
Feltételezhetően pont azt, na mindegy.
- Minek jöttél ide? Hm? Vagy tudod mit? Valójában nem is érdekel.
Mekkora hazugság… jó lenne, ha valóban így lenne
- Jó bulit, élvezd ki, amíg tart mert a jövőben én nem játszok őrangyalosdit…! – fel is emelem a kezeim megadóan. Odavakkantom a pult túlfelén serénykedő három embernek, hogy egyéb dolgom akadt és lelépek, de azt még hozzáteszem hogy Annának ma mindent ingyen adjanak amit csak kér. Hadd lássa esetében mennyire jótékony vagyok és ennyi számára ingyen van. Felkapom a zakóm enyhén zaklatottan és elindulok a lépcső felé át a tömegen. Nem búcsúzom el tőle, bár valahol érzem talán most látom őt utoljára. Sosem bírtam az elköszönést. Igaza lett, menekülök előle ugyanúgy mint a múltam összes kibaszott elcseszett kísértete elől.

Cartwright



  ♪ I should have stayed at home ♪ ✦

Ahogy az angyal szóra megrándulnak egnyerő vonásai, az azért nem kerüli el a figyelmemet. Ha az eszem nem is tudta bizonyosan, ki állt a múltkor a puska végén a múltkor, a szívem persze érezte, és most egyre biztosabbá váltam benne.
- Majdnem. Csak majdnem. Sajnos Róma minden mozzanatát nem tudom belekomponálni, de legközelebb majd jobban igyekszem.
Nem ijedek meg tőle, hogy égkék szemét dühös villámok festik át, ahogy rám néz. Ahogy csapkod az üvegekkel, meg a konyharuhával, az olyan emellé, mint a visszafogott mennydörgés, nem bömbölheti túl még a diszkózene sem, én akkor is hallom, de nem bánom, figyelem és hallgatom mélán. Én teremtettem ezt a vihart, tudom jól. Megérdemlem, jobban mint az italt. De egyrészt akkor úgy gondoltam, jobb lesz így mindkettőnknek. Másrészt… Most is elszólta magát.
Legközelebb… Ez a szó olyan a szívfacsaró koktélhoz, mint a tetejére egy koktélcseresznye.
- … Kár ezekért a felesleges körökért Anna.
Talán pont ezért jöttem. Nem volt véletlen az a cetli. Meg akartam kímélni magunkat attól, ami a búcsúzkodással, meg a civódással járt volna, de hát világos volt, hogy tönkretesszük egymást, ha folytatjuk. Szóval a szó elszáll, az írás ott maradt ehelyett, és megspórolta neki az elköszönést. 
- Tulajdonképpen mégis mit a faszt akarsz tőlem?  Minek jöttél ide? Hm? Vagy tudod mit? Valójában nem is érdekel.
Ülök ott a dühe viharában, az italba kapaszkodva, mint egy utolsó szalmaszálba, ami a helyemen tart. És én is most jövök rá, hogy ezért jöttem. Pont ezért. Hogy szembenézzek a vihar szemével, mert hiába minden gálánssága, nem akarok tartozni neki, főleg ezzel nem. Joga van hozzá, hogy rámborítsa.
- Jó bulit, élvezd ki, amíg tart mert a jövőben én nem játszok őrangyalosdit…!
- Nagyon köszönöm!
Csak ezt kiáltom utána. Élesnek hangzik, pedig a durva felszín alatt mégsem tudom egészen annak álcázni. Annyiféleképp értheti, ahányféleképp gondolom, de ő végleg itt hagy, és jobb is így, önzőség volna utánamenni. És újra belerángatni az ügyes-bajos dolgaimba. A hűség béklyóiról nem is beszélve, amiktől aztán szenvedne ő is, én is… Ezt akartam, ez a terv.
Kifújom elgyengülve a bennrekedt levegőt, és felhajtom egy húzásra a maradék italt. Az apró kortyok bizsergető hatása helyett így most egy jókora döfést érzek, belémhasít a fájdalom. Ez vajon az angyaltőr még? Az eszemre szálló köd biztosan az. Nem akarok tartozni, pedig tudom, hogy számomra mindig volt hitele, de valami még maradt, és most rámtör, hogy enélkül nem hagyom még elmenni. Felpattanok hát a pult mellől, a kiürült pohár rajta, de én addigra már ott se vagyok. 
A tömegen sietősen átvágva kerülőpályán toppanok az útjába, mielőtt elérné a lépcsőt. Itt aztán üvölt a zene, és az emberek is azzal együtt, de nagy levegőt veszek.
- Sajnálom, Christopher!
Valami fényshow söpör végig a termen, de a villódzás ellenére sem hunyorgok, csak nézek fel rá, és azon gondolkodom, ha el is ért a füléig a kiáltás, vajon akarja-e meghallani. De azért csak kiabálok, bele a dübörgésbe, meg a villódzásba, mintha valami elcseszett, fura viharral próbálnék vitatkozni.
- Sajnálom, hallod? Nem akartam fájdalmat okozni... Mindkettőnknek így volt jobb! Nem emlékszel az állandó botrányokra? A fájdalomra? A folyamatos huzakodásra? Nem emlékszel… Nem is baj.
Ezt már biztos nem hallja, mert most már nem kiabálok. Csak sóhajtok, szaggatottan, összetörve, de ezt még meg akartam mondani. Talán egyszerűen megkerül, vagy félrelök, vagy más irányba menekül tovább előlem, de meg is értem, jól megjárta velem, bárhogy is igyekeztem az ellenkezőjéért.
- Menj csak. Pont jó így, hogy nem vagy angyal. Nem is Te lennél… 
Elcsuklana a hangom, ha folytatnám, hát dacosan összeszorítom a szám. Pislogok szaporán, valami düh szerűségnek álcázva, mit is érzek valójában, és most már utat adok, elegánsan félrelépek az útjából. Próbálom róla a tekintetem is elszakítani, a rajtunk át-átsöprő élénk színű fények úgyis elvakítanak, és most még valahonnan szállingózni kezdenek a fejünkre a csicsás, csillogó konfettik is. Nagy nehezen lesütöm a szemem, legalább ne lássa, hogy jobban csillog, mint alapból indokolt lenne. Talán mielőtt örökre lelépek innen, még jól leiszom magam … Az ő számlájára. 

A  n  n  a


m u s i c

...Tell me why you started a fire
It's burnin' up in my head
Why do I always tell myself that it's not over yet? ...

..a trágár szavak esélyesek...

Dühösen csörtetek ellentmondást nem tűrően a tömegen keresztül. Van aki meglepetten fordul utánam, van aki inkább kitér az utamból. Nem nézek se jobbra se balra, most jelenleg úgy érzem magam mint a bika az arénéba, aki előtt meglengették azt a kibaszott vörös posztót. Anna valójában ugyanezt teszi velem újra meg újra meg újra. Elhúzza a mézes madzagot én meg belesétálok a csapdába. A végére maradna a szívbe döfött tőr, ami várat magára és ennek a hosszú haláltusának talán pont most vetettünk véget. Nem tudom mi zavar, hogy most volt kedve ehhez vagy hogy én ostoba módon más végkimenetelt reméltem. Nem udvarias ott hagyni valakit, pláne nem így de sosem voltam az a fajta angol gentleman, amilyennek a búvárlapok beállítanak. Másfajta értékrenddel szemléltem mindig is a világot és ezt ha valaki, akkor Volkova jól tudja.
Mindezek után meglep, hogy újra az utamba akad, és míg más izom fickó nem jelentett akadályt ez a gyöngécske nő mégis megállásra késztet. Mond valamit, de nem értem csak a sajnálom szót tudom egyedül leolvasni szájáról. Azok a szép ívű ajkak… hívogatóan csalogatnak és más körülmények között talán engednék is a csábításnak, de most több oknál fogva sem. Részben, mert a sajtó mindenhol ott van, valószínűleg a holnapi újságok lehozzák kettősünk fotóját. Másrészt nem válhat újra a gyenge pontommá. Ezt nem engedhetem. Harmadszor, az oroszoknak mindenfelé akadnak kémeik. Akár a saját birtokomon beül is. Hosszú ritmusra villódzó percig csak nézem őt, áthatóan. Agyam lázasan zakatolva pro-kontrázik miközben keresem a legjobb, legtisztább és legkíméletesebb megoldási módot.. aztán jönnek a konfettik. Ez eltereli róla a figyelmem, felnézek és félig röhögve csodálkozok rá David mi a frászt be nem hozott ebbe a mai estébe.
Anna hajába is beleragad egy két csillogó papírdarabka, ami szinte hívogatja a kezem, hogy szedjem ki. Már-már ösztönösen tenném, de megáll a mozdulatom a levegőben, s mikor a tekintetem az övével találkozik újra a jókedvem tova tűnik. Főleg a könnyfelhők miatt a tekintetében.
- Gyere velem…
Mondom s mivel nem vagyok biztos hogy értette is a magas decibel miatt intek az ujjammal. Hogy biztos legyen a dolog a kezem a derekára csúsztatom és szelíden magammal vonom. Szándékosan nem a kezét fogom meg, csak ott érek hozzá ahol ruha van, bár ez sem könnyíti meg a helyzetem. Felötlik bennem, hányszor csókoltam végig teste minden vonulatát, hol volt érzékeny hol csaltam elő belőle nevetést vagy épp kéjes sóhajt.
A kopasz biztonsági őr szó nélkül félreáll előlem csak a szeme sarkából méri fel a társaságomat. Kedvelem az ilyen fokú diszkréciót főleg ha az a vele való szakmaisággal párosul. A lépcső tetején nem állok meg, Annával az oldalamon balra veszem az irányt a vörösesbordó függöny felé, ahonnan aranyló szín és halk morajlás szűrődik ki. Átérve a bársonyon már egy teljesen más közegben találjuk magunkat, mágusok körében akik lelkesen nyerészkednek van aki kártyán van aki rulettasztalon van aki a mágikus kockapókerrel. Hagyom hogy Anna körbenézzen de nem ragadunk le sehol, a lifthez terelem a terem túlfelében és a legfelső emelet gombját nyomom meg. A lift némasága lehet hívogató lenne de ha bele is kezd bármibe egy pillantásommal elhallgattatom. Akkor lesz biztos hogy bármi közöttünk marad ha az emeletre érünk és a zakóm zsebéből előhalászott kártya csippanása után bebocsátást nyerünk második új otthonomba.
Sivár de elegáns, mert csak a legszükségesebb dolgok vannak benne. Amúgy is ritkán tervezek itt lenni, és senkit nem terveztem vele lenyűgözni. Ennek ellenére azért minsőégi bútorok és sajátos elegancia jellemzi.
- Mit is akartál mondani odalent?
Szegezem neki a kérdést. Itt már beszélhet ha akar, ha egyáltalán van mit. Elismételheti amit lent mondott vagy át is gondolhatja. Egy pohár vizet töltök neki is és kezébe nyomom miközben elsétálok tőle amilyen messze csak lehet. Inkább a kanálisra nyíló gyárpéületekkel tűzdelt kilátást szemlélem. A lelkem ordít, hogy inkább felé forduljak, elvégre ezt bármikor láthatom míg Őt nem olyan biztos hogy valaha fogom… de nem érzem magamban az erőt. Olyan gyengének érzem magam, mint az ezeréves kőoszlopok kilazult alapzattal. Egy jól irányzott ütés és teljes mértékben széthullanak robosztus nagyságuk ellenére.

Cartwright



  ♪ Should I stay or should I go ♪

Tényleg, egészen felkavarodik körülöttünk a világ. Színek, fények, hangok orkánjában állunk, de meg nem tudnék mondani egy konkrét részletet sem az ő alakján kívül, s azon a fényen kívül, ami a tekintetéből visszaszikrázik rám.
Értetlenül figyelem, ahogy fölém hajol, és a keze megtorpan a levegőben. Egy pillanatra, úgy érzem, az idő is megáll. Muszáj pislognom, muszáj lenne emelt fővel menni tovább, muszáj lenne megtörni ezt a furcsa sóbálvány átkot, de aztán olyasmi történik, amire nem találok magyarázatot.
Persze, nem hallom, mit mond, amit meg a szájáról olvasok, arról aztán nem tudom eldönteni, hogy jól olvastam-e. És az még csak a kisebbik dolog, mert a fontosabb, hogy ha tényleg azt mondja, vajon okos ötlet-e vele menni valóban. Okos… Amikor ő nyújtja a kezét, akkor a józan ész ellényegtelenedik. Még vonakodnék. Próbálok a viharkék íriszek mélyén miérteket keresni, próbálnék még kapaszkodni valami morzsába a valóságból, de ellenem dolgozik az Angyaltőr is, és maga Cartwright is, aki ahogy körémfonja a karját, nyert ügye van.
- Chris…
Halkan mondom, nem is tudom, miért és mit akarok vele. Talán nem is neki kell hallani, inkább nekem. Hogy ne felejtsem el az elmúlt évet, annak minden nehézségével, és minden józan ésszel meghatározható indokával. De érzem magam körül azt a biztos erőt, ami a karjában megbújik, körbeölel az illata, ruganyos mozgása, amit én a magam kecses módján igyekszem lekövetni, hogy lépést tarthassak vele. Holott ha azért akarna hátravinni, hogy lelőjön… Tudom, hogy nem ez a helyzet, de azt se bánnám. Megtehette volna már sokszor. Múltkor akár oda is jöhetett volna hozzám.
Egyre csendesebb terepekre vezet. Milyen furcsa, hogy kivételesen nem kell játszanom a sziklaszilárd, tökös nőt, mert most ott van az oldalamon, és nincs az a pofátlan alak, akinek eszébe jutna fogdosni vagy beszólogatni, és játékra sem invitálnak, hogy elkártyázzam magamról a ruhámat. Vajon Chris ilyesmit forgat a fejében? Nem tudom, hova megyünk, így azt sem, mennyi időm van felkészülni, mit is lépnék, ha igen. De mintha nem olyan irányba mennénk.
A korábbi hangzavar után szinte fáj a némaság. Lépteink hangja olyan, mint a diszkózene ütemes, kifacsart folytatása. De a fő szólam most a közöttünk meghúzódó csend. Aztán a liftben már a ritmus is megszűnik, csak a szerkezet halk duruzsolását hallgatjuk.
A csippanás mintha valami varázslat hangja volna. A liftből kilépve hirtelen egy lakásban találom magam.
- Oh! Nahát… Nagyon elegáns.
Kiszalad a számon a csodálkozás, ezért is zárom egy formális, de egyébként őszinte elismeréssel. Nagyon különös, mert most nem is tudom, hányadán állunk. Lemaradtam tőle kicsit a “küszöbön”, így pár sietősebb lépéssel tervezem behozni. De nem sikerül. Mégsem megyek annyira a közelébe, mint… az előbb. Az talán túl közel volt. Veszélyesen.
- Mit is akartál mondani odalent?
Egyelőre nem válaszolok, csak figyelek csendben, kicsit tanácstalanul.  A pohár hidege ad egy kis löketet, de először ahogy felemelem, megszagolom, és majdnem rá is csodálkozok, hogy jé, ez csak sima víz. De Cartwright már nincs ott, csak a hátának válaszolhatok. Az átlátszó, rideg pohárba kapaszkodom, hogy elég elszántságot és realitást gyűjtsek ahhoz, hogy utána menjek, makacsul. Van közöttünk ez az ugyanilyen hideg, ugyanilyen színtelen üvegfal, de mivel azt nem tapogathatom, hát marad a pohár. Odaállok mellé, kicsit lemaradva, de az ablak tükrén az ő arcát kutatom, hiába bújócskázik Camden  kilátásában.
- Hogy sajnálom…
Nagy sóhajjal kezdek bele. Mennyivel könnyebb volt beleüvölteni korábban abba a káoszba, mi is az igazság, mint átküzdeni halk szavakkal ezt a fülsértő csendet.
- Azt a sok fájdalmat, amit okoztam. Nem szerettem volna. De látod, igazam volt… Csak a bajt hoztam Rád, nem igaz?
Nem próbálok kedélyeskedni, de egy kis szomorkás öngúny elbújik a szavaim közt. Újabb sóhaj, erőt merítek a folytatáshoz meg ahhoz is, hogy elviseljem, ha megint rámszakad a vihar. Vajon még mindig a koktélt érzem, ahogy sajog a szívem? Bizonyára.
- Sajnálom, hogy azt gondoltam, közöd lehet apám eltűnéséhez. És sajnálom azt az utolsó levelet is. De a búcsú sem lett volna könnyebb…
Próbáltam győzködni, próbáltam hatni rá, de a hátán keresztül is nhéz volt, meg az ablakvegről mandínerben is.
- Eltelt egy év azóta… Azt reméltem, jobb lesz mindkettőnknek. Hogy elhalványulnak a sebek, és velük a fájdalom…
Fél kézbe fogtam a poharat, és finoman a vállára simítottam a kezem. A tenyerem alatt éreztem benne az életet, az izmok fájdalmas feszülését. Bár tudnék úgy gyógyítani, érintéssel, mint a főnixek könnye, vagy az egyszarvúk varázsereje. De éppen fordítva van, sajnos. Én azonban annyira vágytam rá, hogy végre felém forduljon, hogy mondjon valamit, hogy borítsa rám újra a vihart, vagy zavarjon el innen, vagy bármit, amivel hozzám fordul végre…

A  n  n  a


m u s i c

...Tell me why you started a fire
It's burnin' up in my head
Why do I always tell myself that it's not over yet? ...

..a trágár szavak esélyesek...

Nem várok elismerést részéről semmi irányában, az őszinte rácsodálkozása az „ Oh! Nahát… Nagyon elegáns. ” -al azonban egy szomorkás mosolyt előcsal belőlem. Örülök hogy lenyűgözi mégsem ez a vágyott célom. Talán ezért is távolodom el tőle, a fizikális közelsége is frusztráló. Nem hiányzik ez a beszélgetés, már akkor sem hiányzott mikor meg kellett volna hogy történjen, most meg aztán végképp nem érzem helyét vagy célját neki. A tüskék ott annak mindkettőnkben, és csak értelmetlen feltépegetése lesz ez az egykori sebekkel tarkított emlékeknek. Tüntetőleg elfordulok hát, de ez nem neki szól sokkal inkább a helyzetnek. Mély levegőt szívok be és tartok is bent, a rám lesújtó szavaira. Olyan ez, mint mikor jön a hullám, látod, érzed, tudod és próbálsz felkészülni rá. Csakhogy az erejére ami tovasodor szinte lehetetlen.
- Hogy sajnálom…
Csend.
- Azt a sok fájdalmat, amit okoztam. Nem szerettem volna. De látod, igazam volt… Csak a bajt hoztam Rád, nem igaz?
Csend.
- Sajnálom, hogy azt gondoltam, közöd lehet apám eltűnéséhez. És sajnálom azt az utolsó levelet is. De a búcsú sem lett volna könnyebb…
Ha mélyülni tud a csend, hát most valahol a Marianna- árok szintjére süllyed. Talán ezt érzi Anna is, mert érintése nyomán megereszkedik kissé a vállam. Tűzként fut szét testemben a meleg ujjai mentén és bár kezem mozdul hogy a homlokom és orrnyergem találkozásánál ujjaim közé véve a bőrt megnyomkodjam enyhítve ezzel a beköszöntő fejfájásomat a testem ösztönösen reagál is rá azzal, hogy felé fordulok. Teljes egészében.
- Eltelt egy év azóta… Azt reméltem, jobb lesz mindkettőnknek. Hogy elhalványulnak a sebek, és velük a fájdalom…
Tehetetlen dühvel, hitetlenkedve röhögök fel, mert ezt remélem ő maga sem gondolta komolyan. Ha van aki tudja, hogy ez nem múlik el, akkor az én vagyok. Ha nem lenne itt akkor kezem a medálra vándorolna, de megállom hogy bármiféle felesleges mozdulatot tegyek. Inkább csak a vihart idéző kéklő szemeibe nézek és összeszedve magam hosszú hallgatás után kissé rekedtes hangon szólalok meg.
- Ez nem fog elmúlni, Anna…  csak hozzászokunk. Te nem a bajt hoztad, kisfarkas… te kreáltad azt. Nem tőlem kell csak bocsánatot kérned. Magamra hagytál egy tinédzserrel és egy lázongó örökifjúval! Mirának szüksége lett volna rád… Sokkal inkább, mint rám. Tudom nem a te felelősséged egyikük sem, de… számítottak rád. Jobban, mint gondoltam volna.
Nem akarok bűntudatot kelteni, ezek szimpla tények. Nem vártam el hogy ’anya’ legyen de valami fura kémia mégis csak volt közöttük. Nem szerették de a maguk módján elfogadták.
- Sajnálhatod… hühmm…tudod, sokkal könnyebb volt mikor tudtam hol vagy mint akkor mikor nem. Sokkal könnyebb megvédeni, és jobb lapokkal játszani. Tudni akarod az igazat? Walton mindig is magának akart, már az első perctől kezdve. Az oroszok szintén de ott egy bizonyos Alexej az, aki a megszállottad lett.
Elbillentve a fejem tanulmányozom kissé összezsűkülő szemekkel a vonásait. Vajon milyen hatással van rá mindez?
- Ennek a népszerűségnek a kereszttüzében állsz jelenleg is. Walton a nagyobbik gond, mert ő minden követ megmozgat érted. Még most is. Részben biztosan a tudásod, az eredményeid kell neki, de a másik oldal még ettől is banálisabb. Azt akarja, ami az enyém. Vagy legalábbis volt. Mint egy ötéves gyerek…
Vállat vonok mintha nem számítana. Talán nem is számít már. Hangom meglepően nyugodt, pedig az indulatok szinte szétfeszítenek odabent.
- Azt nem érti, hogy az emberek nem tárgyak, akiket birtokolhat. Hagyhattam volna, hogy megkapjon. Jó alaposan megnehezítetted a dolgom, mesterien tünteted el a nyomaid, de azért a segítségem néha épphogy időben célba ért, nemde? Nem, ezt nem azért mondom mert hálát várok és még csak nem is tartozol… én sem könnyítettem meg a helyzeted az elválásunk előtt. Nem mondhattam el ezt az egészet és ez nyomasztott. Szétcsúsztam a sok ketamintól, mert képtelen voltam máshogy feldolgozni hogy mennyire valós ez a veszély. A tény, hogy elveszthetlek, mint egykor Sophie-t. A kezedre dolgoztam a döntés meghozatalában, amit rettenetesen bánok. De többet érdemeltem volna egy búcsúszexnél meg egy pár szavas cetlinél. Ismerted minden démonomat, minden hiányomat… minden gyenge pontomat.  – közel állok, hogy megérintsem az arcát, erőnek erejével kell maradásra bírnom a kezem. - … de legfőképp te vagy a gyenge pontom és ezt már ők is tudják. Sajnálom, de nem engedhetem ezt. Akárcsak apádat, hogy nem tudtam időben kiszabadítani, ígéretem ellenére…
Nem leplezem csalódottságom, mert keserű pirula ez, amit le kell nyelni.
Majd az élet körbenövi
Búgja Sophie halkan és selymes puha érzete lesz a lánc végén csüngő medálnak. Valahol tudom, egyszer igaza lesz.

Cartwright



  ♪ Should I stay or should I go ♪

Ahogy belekezd, csak sóhajtok. Nem vitatkozok, mert bármilyen őrültség, és bármennyire nem vallom be, egyetértek vele. Nem fog elmúlni… Hogyne tudnám.
És a többi dolog is igaz, de főleg, ami a szavak közt bújik meg kimondatlanul. Az, hogy minden marketing alatt mennyire jószívű is ő, és mennyire törődő. Én viszont nem akartam törni látni…
A kéretlen népszerűségem témaköre már több dacot vált ki belőlem. Kelletlen kifejezéssel az arcomon belekortyolok a vízbe, aztán leteszem a párkáynra a poharaz, és keresztbe összefonom magam előtt a kezeimet, elgondolkodva a hideg ablaküvegnek dőlök, úgy hallgatom a szavait. Persze, nem azok érdekelnek, akikről beszél. Elegem van belőlük. Belefáradtam a futásba, a rejtőzködésbe, szabadulni, visszavágni esélyem sincs. Olyan jó dolgom van, Cartwright miatt, és olyan könnyű volna önzőnek lenni megint…
- Hagyhattam volna, hogy megkapjon. Jó alaposan megnehezítetted a dolgom, mesterien tünteted el a nyomaid, de azért a segítségem néha épphogy időben célba ért, nemde?
Nagy sóhaj, az ellenséges érzéseket elfújja az arcomról, helyüket halvány, szomorkás mosoly veszi át. Felnézek Christopherre, hátam egészen az üvegnek nyomva, de nem hűt le. Olvasni próbálom róla azt, amit nem mond el, a vonásaiban, a szeme mélyén keresem a miérteket. De hát sejtem. Talán ugyanaz hajt minket. A fejemre borul a bűntudat, mint egy vödör jeges víz, én meg állok nyomorultul elázva, de kitartóan az üveg hidegébe menekülve, de egyre kevesebb sikerrel.
Ahogy ott áll felettem, és beszél, egyre közelebb érzem.
- De többet érdemeltem volna egy búcsúszexnél meg egy pár szavas cetlinél. Ismerted minden démonomat, minden hiányomat… minden gyenge pontomat. De legfőképp te vagy a gyenge pontom és ezt már ők is tudják.
A második adag jeges bűntudat. Megint szaporán pislogok, de nem fordulok el, hallgatom figyelmesen. Nem szakítom félbe, mert tényleg, nem mondhatott el semmit, korábban nem hagytam lehetőséget.
Máskor olyan nehéz elképzelni, hogy neki is van gyengepontja. De most… Most egész más, mint szokott. Most látszik, miért győzi le néha a szer, most látszanak a súlyok, és ahogy rámnéz… Még jó, hogy támaszkodom.
- Én meg akartalak szabadítani a gyenge pontodtól, de Te makacs, hát nem hagytad. Sajnos, ügyesebb vagy benne, hogy engem megvédj, mint Én Téged.
Viccnek is hangozhatna ez most a száml, ha nem volna igazából minden szava igaz, és komoly. De fel kellene talán adnom, mert ebben úgysem győzhetem le? Már nem is tudom, mit kéne tennem. Olyan közel áll, és az az érzésem támad, hogy még közelebb akar jönni. De közöttünk erősebb az a fura üvegfal most, mint a hátam mögötti ablak felszíne, pedig az kézzel fogható.
- …Sajnálom, de nem engedhetem ezt. Akárcsak apádat, hogy nem tudtam időben kiszabadítani, ígéretem ellenére…
Valami összetört most. Nem mondott nagyon újat, sejtettem már, mi a helyzet. Nem is az rázott meg, mégsem bírtam tovább a könnyekkel. Nagy levegőt vettem, és fejem hátrahajtva pislogtam az üres plafonra, a fejünk felett, hogy valahogy mégse törjek ki itt fejvesztve. Gyorsan meg kell nyugodnom, összeszedem magam makacsul, a dühből merítve tartalék erőt, aztán visszakapom rá a tekintetem.
- Ezt ne… Ne merd még ezt a terhet is magadra venni!
Felcsattanok, jobb híján, de ez elkergeti a könnyeket, el a térdemet ostromló remegést is. A kezem ösztönösen mozdul, a másikra mutatok, meg is bököm kissé, persze nevetséges, hogy pént én fenyegetem, mikor ilyen közelről lényegében felfelé bámulhatok rá. És valóban. Előle nem lehet se elbújni, se ellenkezni vele. De azért akkor is megpróbálom. Pont érte. A dühöm talán alábbhagy, de ahelyett kétségbeesettebben csattanok fel, és ellökve magam az ablaktól, szinte lerohanom, mind a százhetven centimmel.
- Nem engedem tovább, hogy tönkretedd magad, hallod…?! Sajnálom, nem lehetsz mindig az őrangyal, nem vagy mindenható, és nem tolhatod ki a határaidat a végtelenségig… Esküszöm, megszabadítalak a gyenge pontodtól… Azt még nem tudom, hogy… De nem nézhetem, ahogy kicsinálod magad… Könyörgöm, mondd, mégis mit kéne tennem?!
A kérdés éles csendet hagy maga után, én meg kapkodom a levegőt, mint szétvert valamit az előbb. A dühös bökdösést már abbahagytam, de az ujjamat meg ott felejtettem Cartwright mellkasán, akit amúgy is lerohantam félig, így most közvetlenül előtte állok, jól kihúzva magam, mintha nagyon elszánt és határozott lennék.

A  n  n  a


m u s i c

...Tell me why you started a fire
It's burnin' up in my head
Why do I always tell myself that it's not over yet? ...

..a trágár szavak esélyesek...

- Én meg akartalak szabadítani a gyenge pontodtól, de Te makacs, hát nem hagytad. Sajnos, ügyesebb vagy benne, hogy engem megvédj, mint Én Téged.
Szavai kiváltanak belőlem egy aprócska ajakrándulást, mert ez a kinyilatkoztatás más esetben vicces is lehetne igazságtartalmát tekintve, most azonban nagyon is elevenembe vágó és fájdalmas tény. Ügyesebb vagyok, mindig is az voltam mert az élet erre nevel, mert nem volt más opcióm. A túlélésért küzdenem kellett és noha ma már hátra dőlhetnék a belém ivódott sötét évek nyomot hagyva munkálkodnak szüntelenül.
- Ezt ne… Ne merd még ezt a terhet is magadra venni!
Felcsattanása kissé meglep, mert nem teljesen erre a reakcióra számítottam. Inkább vártam volna görcsös sírást, habár azzal se tudnék jobban mit kezdeni mint ezzel, vagy egy velős szitkozódást. Végtére is csak most közöltem, hogy meghalt az apja… erre, nekem esik. És a kifejezés nem teljesen negatív értelmében. Nem csoda hogy értetlenül meredek rá, ahogy elkezdi rázni a kezét felém, majd mint egy feldűlt Magyar Mennydörgő, közeledni kezd felém és mire észbe kapok vékony kis ujjacskája már az én mellkasomat böködi nem durván de azért érzékletesen.
- Nem engedem tovább, hogy tönkretedd magad, hallod…?! Sajnálom, nem lehetsz mindig az őrangyal, nem vagy mindenható, és nem tolhatod ki a határaidat a végtelenségig… Esküszöm, megszabadítalak a gyenge pontodtól… Azt még nem tudom, hogy… De nem nézhetem, ahogy kicsinálod magad… Könyörgöm, mondd, mégis mit kéne tennem?!
A választ magam sem tudom hirtelen, sőt eleinte egy kerek percig azt hiszem csak költői volt a részéről. Ám a beálló némaság rádöbbent hogy valós választ remél. Az, hogy ilyen közel került veszélyes, az meg hogy az ujjaival rám támaszkodik még inkább felszítja közöttünk a jól ismert szikrákat. Pont, amit oly bőszen igyekszem kerülni.
Nem szólok semmit, kezem az övére vándorol, ami a mellkasomon át egyenesen a szívemet célozza és rásimítom a tenyerét az ingem fehér anyagára. Egy kósza meghitt pillanatot engedek, mert kíváncsi vagyok rá milyen hatással van ez az egész. Ő is beleőrül ebbe az elbaszott helyzetbe?
S mintha a szemei igennek felelnének…
Most jönne a filmbe illő csókjelenet, de a klisés szarságok sosem illettek az én világomba. Mozdulok felé, de nem azért hogy magamhoz húzzam hanem hogy szabad jobbommal a párkányra tett vizespohárért nyúljak, amit a tenyerembe fogott kacsójába adok miután határozottan lefejtem magamról.
- Idd ki, különben olyan másnapos leszel ettől a koktéltól, hogy a saját nevedre se fogsz emlékezni, nemhogy bármi másra.
Hangom rendre utasító és hogy biztosan megigya, kissé megsegítem ajkaihoz a pohár peremét szelíden. Lennék annak a nyamvadt üvegnek a helyébe, de csak szúrósan nézem ahogy végrehajtja a parancsomat. Amint ez megvan a zsebembe nyúlok és előveszek egy apró matt bizsunak ható érmét.
- Három opciód van, kisfarkas. Vagy visszamész Garden Lodge-ba és elvagy a gyerekekkel, míg el nem ül ez az egész. Lehet évek lesznek, de igen kényelmes életed lesz és társaságod, használhatod némi feltételekkel az alagutakat és kedvedre járhatsz-kelhetsz, viszont mondhatni fogoly leszel. Ez esetben én ide költözöm. Megjegyzem, szerintem ez a legjobb lehetőséged. A második opciód, hogy itt maradsz, ebben a lakásban. Tiéd a kártya, megmutatok mindent de Camden semleges terület, neked veszélyes akárcsak a Sohó is. Nem tanácsos elcsatangolnod. Ellenben persze itt nem zavar senki. Mondhatni ugyanúgy fogoly leszel. Harmadik és egyben utolsó opció… eltűnsz úgy és oda, ahova csak akarsz. De azt elvárom ebben az esetben, hogy tudasd merre vagy. Mégpedig ezzel.
Feltartom a kis érmét, hagyom hogy megcsillanjon a fény rajta majd a kezébe nyomom. Meglehet látott már ilyesmit, de ez elég speciális saját fejlesztés. Tolvajcucc, amivel üzenünk mi egymás közt. Helyet, időpontot tudunk jelölni betűk és számok segítségével, illetve rövid üzenetek küldhetők általa. Ha információ jött szelíden felmelegszik. Praktikus és elegáns.
- Alexejt ki kell iktatni, mert teljesen elvakult. Kíváncsi lennék miért gerjed rád ennyire, és hogy mi a múltatok valójában, de gondolom eszed ágában sincs beavatni ha eddig nem tetted. –
Hangom sértett és számonkérő de valahol csalódottság van benne leginkább. Nem csodálom hogy vannak titkai, én sem meséltem el neki mindent. De a féltékenység ismerős érzése hatalmába kerít megint. Azt meg, hogy egy orosz bandataggal melegedett össze egykor… csak illett volna megemlítenie. Így már még személyesebbé vált az egész. Ez már bosszú szagú.
- Walton problémáját elsimítom én, de egyszerűbb lesz, ha megértetem vele hogy már nincs közünk egymáshoz. Végeztünk örökre. Úgy elveszti az érdeklődését irántad. Ebben biztos vagyok.
Kihúzom magam és kifújom a levegőt. Az angyalhegem a mozdulatra sajogni kezd. Kellene egy kurva bájital rá.
- Ha minden veszély elmúlik szabad vagy és nem látjuk egymást többet. Eddig sem voltam őrangyal csak te képzelted ezt, ezután meg végképp nem is akarok.
Kissé megmozgatom a vállam már azzal hogy megemelem a kezem és végigsimítok az arcát keretező sötét hajtincsen mutatóujjam külső ívével, mert a belső Anna arcán siklik végig szelíden. Tekintetem kemény mint a kő egész idáig de most kissé megenyhül, miközben a tervezett utolsó szavaimat intézem felé.
- Részvétem édesapád miatt…
Hangom mély, halk szinte suttogó. Együttérzéssel teljes... mert ennyit még megadhatok neki.

Cartwright



 ♪ Should I stay or should I go ♪

Egyszerre örülök is annak, hogy ennyire erős, és határozott… És ugyanakkor utálom is. Rábámulok, ahogy megfogja a kezem, és odahúzza még jobban. Érzem, ahogy felgyorsul az érintésem alatt a dobogás, azt pedig észre se veszem, hogy kihagyok egy lélegzetvételt. Összefonódik a tekintetünk, és egyre közelebb ér, én pedig elveszek egészen az illatában, a közelségében. A józan eszem világgá megy, és a dobogás mellé az a gondolat harsan fel a fejemben, hogy ez sem volna rossz válasz…
Erre a kezembe nyomja a pohár vizet.  Először nem is értem. Rámeredek a pohárra, azt se tudom hirtelen, mi az, közben Chris eltolja a kezemet magától. Oda a pillanat, és örülnöm kellene, mert így logikusabb, meg érettebb. De a józan ész még nincs itthon, a szívem pedig azt követeli, hogy fojtsam bele a pohár vízbe őt ezért a barbár tettért.
- Idd ki, különben olyan másnapos leszel ettől a koktéltól, hogy a saját nevedre se fogsz emlékezni, nemhogy bármi másra.
Pókerarccal fogom meg a poharat, s közben az jár a fejemben, hogy tulajdonképp nem is volna akkora baj elfelejteni minden bármi mást máról. És ezt az állapotot bizony képes még fokozni azzal, hogy elsorolja a három opciót, ami szerinte innentől az életem lehet.
A “kisfarkas” rész után mintha víz alól hallanék mindent. Ezen a ponton egy darabig azt gondolom, magamat kellene ebbe a pohár hideg folyadékba belefojtanom, csak azt csodálom, hogy nem fagyott a pohár tartalma is olyan keménységűre, mint amilyen a saját anyaga is. Nem szólok közbe, nem is tudnék semmit, a szavam is eláll, méghozzá több dologtól is, amit hallok tőle. Csendben veszem el az átnyújtott érmét, és szórakozottan megforgatom az ujjaim között. Aztán jön Alexejjel… Célozgat, hogy elmondhatnám, mi vele a helyzet, de végülis tovább lendül a fonál.  Kimondja, mi rázza le Waltont, és hát igen, ez legalább logikusan hangzik. És nagyon nehéz mégis hallani. Aztán az egész terv végére, mintegy lepecsételésként először azt gondolom, végigsimít az arcomon. Megremegek tőle, még akkor is, ha az előbb elhangzottakkal tele van a fejem. Az érintése helyet csinál, de hamar elhal, ő pedig zárszónak bemondja ezt:
- Részvétem édesapád miatt…
Megint gyűlnek a könnyek. Ő az a típusú ember, aki bizony megcsiklandozza az alvó sárkányt, méghozzá égő piszkavassal. De előtte feltette egy hullámvasútra is, egy olyan erős koktéllal, ami tényleg, egy sárkányt is berúgatna. De hiába említi meg újra a dolgot, nem fogok a vállán sírni.
Állok ott a sok utasítással és tervvel, meg a gyásszal telezsúfolt, zúgó fejjel, és kezemben van ez a nyamvadt pohár. Megint lepillantok rá, fejjel lefelé tükrözi Cartwright képét, de biztos vagyok benne, hogy én álltam fejre gondolatban.
Felnézek az arcába, bele azokba az okos kék szemekbe, amik  kitaláltak mindent, és olyan kibaszottul komolyak. Pislogok egyet, újra megszabadulva a könnyektől - ha nem érnek le a földre, akkor nem igaziak, nem igaz? Aztán egy hirtelen ötlettől (italtól?) vezérelve kecses laza mozdulattal az arcába küldöm a pohár teljes tartalmát.
És nem hagyok neki időt, hogy levegőt vegyen, megragadom fél kézzel az elázott, fehér ing gallérját. Az anyag bár jó minőségű, de a nedvességtől tapadóssá és áttetszővé válik, ismerős alakokat sejtetve elém. De én nem hagyom a figyelmem elterelni, hanem halk, sziszegős hanggal ráborítom a szóbeli betelt poharat is víztől csepegő tincsekkel keretezett fejére.
- Azt aztán elfelejtheted, hogy belőlem szobakutyát csinálsz, ahogy azt is, hogy élve eltemetsz, ki tudja, mennyi időre! Akkor inkább csináld rendesen, döfd a nyakamba a tőrt itt helyben…
Összepréselem a szám egy pillanatra, dacosan, és dühösen, közben poharas kezem mutatóujját a torkomhoz érintem. Tudom, messzire megyek, akár meg is tehetné, a fizikai erőkülönbségeket figyelembe véve olyan könnyedén rázhat le magáról, hogy egy mozdulattal még a csukott ablakon is kivághatna. Talán nem is én vállalom a kockázatot, hanem az imént elfogyasztott koktél, vagy az egyre átlátszóbb ing. Vagy nem is kockázat, nem félek egyik eshetőségtől sem. Hát kedélyesen duruzsolva folytatom.
- Alexejjel nem történt köztünk semmi, nem kell aggódnod miatta. Egyszer megmentettem az életét, hálából egy haverja meg megharapott, akkor lettem vérfarkas. Ez van, biztos a bűntudat vagy a birtoklási vágy hajtja, ugyanolyan betegelméjű, mint Walton. Se ettől, se apám halálától nem fogom a válladon kisírni magam. És nem vonulok önkéntes fogságba sem, kösz a nagylelkű felajánlást. De ahhoz képest, hogy nem akarsz őrangyal lenni, három tervet, és egy gyilkosságot is felsoroltál az előbb, ami az ellenkezőjét bizonyítja. Ja, és egy… hazugságot is…?
Félig kijelentésként a levegőben hagyom lógni az utolsó kérdést, kirívóan. Kutatom a választ a vonásaiban, a homlokára csepegő tincsekben, a vizes szempillák alatt. Veszélyes ez, mert pont az ellenkezőjét keresem és remélem annak, mint ahogy a dolgokat szerettem volna elrendezni, de hát nő vagyok, ez üzemi állapot. Talán meg kellett volna innom azt a vizet, amikor még használt volna valamit.
De ahelyett inkább én is - illetve az angyaltőr, ami a száma adja -  feldobok egy ötletet. Közelebb hajolok az elázott emberhez, és a fülébe fújom dallamosan, elemi erejű, leplezetlenül bosszantó daccal.
- A negyedik opció meg az, hogy ezután majd még a korábbinál is jobban vigyázok. Ja! És nem szólok róla, hol vagyok, és mit tervezek, mert nem vagy a gardedámom. És lesz, ami lesz… amíg valaki fogságba nem ejt. Na, mit szólsz?

A  n  n  a


m u s i c

...You were my sun, you were my earth
The bridges were burned, Now it’s your turn to cry
Cry me a river...

..a trágár szavak esélyesek...

Könnyek. Gyűlnek a könnyek azokban a gyönyörű kék szemekben én pedig nem tudok ellenük mit kezdeni. Nem érzek semmi vígasztalót magamba, amit neki adhatnék. Ha nem lenne egy évnyi mély szakadék közöttünk, annyi álmatlan éjszaka, talán megölelném, csókolnám ott és ahol csak érem hogy elfeledkezzen minden bánatáról, de… már egyszerűen ennek nincs helye. Nem a vágy múlt el, elvégre nem véletlenül érintem csak meg ott, ahol a ruha anyaga takarja. Kivéve a legutóbbi arcán végigsimító mozdulatot. Ujjaim nyomán bőrétől szinte szikrázni érzem a levegőt és részemről ez a sóvárgás utána, amit csak az eszem és az egóm blokkol le száz százalékosan, részéről talán valami más. Biztosan más, különben nem küldené a vizet, amit a torkán illett volna legurítania az arcomba. Na ennyit arról, hogy jót akarjon az ember.
- Azt aztán elfelejtheted, hogy belőlem szobakutyát csinálsz, ahogy azt is, hogy élve eltemetsz, ki tudja, mennyi időre! Akkor inkább csináld rendesen, döfd a nyakamba a tőrt itt helyben…
Ha nem nőne bennem a dühös sértettség úgy, mint egy méretes fenevad, lehet a képébe röhögnék a feltételezésre. Ám csak még sötétebben pillantok rá, állva a tekintetét és a tomboló haragját. A könnyek még mindig ott csillognak bennük, azonban már vajmi kevés hatásuk van mivel tekintetembe csöpög a hajamról és a homlokomról lecsorgó hűvös, hideg víz. Eddigi együttérzésemet pedig elsöpri a megalázottság gyilkos érzése. Még Sophie is eltűnik agyam valamelyik legrejtettebb zugában. Még ő is félni kezd, a medál pedig pillekönnyűvé válik mintha nem is létezne.
- Sosem tennék ilyet, jól tudod.
Közlöm nyersen, de nagyon-nagyon halkan. Megcsillan az azúrkék tekintetemben az éles fájdalom, amit szavai nyersessége okoz. Ahogy követel, ahogy valahogy számon kér. Ha akartam volna sok alkalommal sok módszerrel kiiktathattam volna őt az életemből. Ehelyett én ostoba hülye inkább a lelkem helyeztem a kezébe. Mindezek fényében meglep, hogy hevességében ujjai ráfonódnak elázott ingem szélére és azzal húzza közelebb magát hozzám.
- Alexejjel nem történt köztünk semmi, nem kell aggódnod miatta. Egyszer megmentettem az életét, hálából egy haverja meg megharapott, akkor lettem vérfarkas. Ez van, biztos a bűntudat vagy a birtoklási vágy hajtja, ugyanolyan betegelméjű, mint Walton. Se ettől, se apám halálától nem fogom a válladon kisírni magam. És nem vonulok önkéntes fogságba sem, kösz a nagylelkű felajánlást. De ahhoz képest, hogy nem akarsz őrangyal lenni, három tervet, és egy gyilkosságot is felsoroltál az előbb, ami az ellenkezőjét bizonyítja. Ja, és egy… hazugságot is…?
Vészesen közel van… fut át a kósza gondolat a fejemben és ez az, ami szoborformájú merevséget eredményez végtagjaimban. Olyan vagyok, mint egy kőszikla a tomboló vihar kellős közepén, amit csapkodnak a vad hullámok, jelen esetben Volkova éles nyelve és számonkérő stílusa.
- Így már világos…
Nem is neki szánom ezt, sokkal inkább magamnak. Egy plátói kapcsolat mindent megmagyarázna, de valamiért nem vagyok maradéktalanul meggyőződve hogy az a semmi közöttük tényleg semmi volt. Az utolsó szó, a hazugság azonban letarol és felzabál. Eddig tart az erőltetett higgadtság, eddig tart hogy elviseljem a felém dobált vádakat. Mozdulnék, de beelőz azzal hogy közelebb hajol, mert még ehhez is van mersze és a fülembe búgva viszi be utolsó provokációs ütését, nem mintha már kellene.
- A negyedik opció meg az, hogy ezután majd még a korábbinál is jobban vigyázok. Ja! És nem szólok róla, hol vagyok, és mit tervezek, mert nem vagy a gardedámom. És lesz, ami lesz… amíg valaki fogságba nem ejt. Na, mit szólsz?
Egy kurva pillanatig semmit se szólok, csak a szikrázó levegőt szívom be illatával ami teljesen megrészegít. Aztán felé fordulok, orrom súrolja az ő arca élét, a kifújt levegő megsimogatja a bőrét. Ha nem lennék ennyire dölyfös biztosan a nyaka ívébe kóstolnék bele, mint régen egykor most azonban csak villámokat szóró tekintettel meredek rá hogy aztán derekánál fogva hátrébb toljam. Lendületből kiverem a kezéből a poharat, ami szilánkosra csattan a padló burkolatán. Szinte tökéletes szimbolikája a lelkem összetörő darabjainak vagy a kapcsolatunk szétesésnek. Újra előttem van Ő, én pedig két kezembe fogom arcát, beletúrva mindkét oldalt puha, ébenfekete hajába. Így húzom őt közelebb magamhoz de meglehet én mozdulok hogy centikre legyen arcom az övétől. Mit szólok? Mit szóljak?
- Akkor sok sikert!
Nem is próbálom rejtegetni sértettségem. Kiérezheti hangomból, mozdulataimból, minden egyes kurva rezdülésemből.
- Megkérdezted hogy, hogy is mondtad…?...Hogy szabadíts meg a gyenge pontomtól. Hogy mit tegyél. Elmondtam a lehetőségeket. Ha más lesz, ha hagyod hogy levadásszanak ugyanúgy az maradsz. Érted?
Érti? Értheti? Hát kizárt de azért próbálom neki valahogy elmagyarázni. Nekem nem az a fontos hogy eltűnjön az életemből, mert magam elintézem hogy ne találkozzunk többet. De azzal nem tudok együtt élni hogy nem tudom biztonságban van-e. Hogy jól van-e. Legyen mással élje az életét boldogan, de éljen. És legyen jól. Akkor tudom elengedni teljesen. Talán.
- Itt nincs hazugság, Anna. Végeztünk. Véglegesen. Vagyis…, bocsáss meg, pontosítok. Én végeztem veled.
Ha volt valaha legnehezebb pillanat az életemben, mint mondjuk Sophie elvesztése, hát ez a perc lett az, amit mellé sorolhatok. Nem is értem honnan merítek erőt, hogy ne a testemnek engedelmeskedjek és döntsem a földre, hanem lendülettel engedjem el a szabadság maga által választott módjának átengedve őt. Amennyiben ujjai szorításából kiszabadulok és bűvköréből ki tudok bújni a távolság miatt úgy lendületesen elindulok kifelé. Nincs értelme tovább maradnom, elvégre ő már eldöntötte mit és hogy akar, nekem pedig, a kettősünknek én adtam meg azt a kegyelemdöfést, amit a végtisztesség érdekében ki kellett mondani. Hát, szomorú a valóság, de így hal meg egy kapcsolat.

Cartwright



  ♪ Should I stay or should I go ♪

- Sosem tennék ilyet, jól tudod.
Erre azért közbeszúrok egy apró, feszült sóhajt. Tudom, persze. Ahhoz túl jófiú. Megborzongatja a nyakamat a sóhaja, érzem a bőrömön lélegzetvétele cirógatását, és ezt őszintébbnek érzem, mint ami utána következik. Mert bizony csúnyán eltol magától. A pohár csillogó tócsává robban a kövön, a hangja még a fülemben cseng, mikor is elkap, szinte megragad, és magához húz, közelebb mint az előbb. Közelről nézek a szemeibe, annyira, hogy szinte látom magam bennük. Szomorú keret. Lehetne ebből egy csók is, elrabolhatna ő, lehetne végre az a csibész, aki közel sem angyal, és nem jófiú, és igen, egyre inkább azon kapom magam, hogy ebben reménykedem. De nem.
- Akkor sok sikert!
Akkor jövök rá, hogy egyrészt megérdemlem, hogy a nyakamba borítsa minden bántalmát, amit okoztam, másrészt hiába szítom a tüzet, a szikla nem jégből van, így nem olvad el, és nem gyúlékony. Túl meggyőző voltam. Most pedig utálom ezt, mert egyre alkoholgőzösebb a világ, és felszínre kerül, hogy észérvek nélkül mit akarok igazából.
- Megkérdezted hogy, hogy is mondtad…?...Hogy szabadíts meg a gyenge pontomtól. Hogy mit tegyél. Elmondtam a lehetőségeket. Ha más lesz, ha hagyod hogy levadásszanak ugyanúgy az maradsz. Érted?
Az alkohol nem engedi, hogy megértsem. Szép lassan az is elködösül a fejemben, mi is ez az egész. Mit tettem és miért? A józan ész még küzd, de nem sok esélye van, mert ketten vagyunk ellene, én teljes szívemmel, meg abban az angyalok tőre. Amit Cartwright vágott oda.
- Itt nincs hazugság, Anna. Végeztünk. Véglegesen. Vagyis…, bocsáss meg, pontosítok. Én végeztem veled.
A fogása hirtelen tűnik el körülem, és én olyan ingatagon keresem az egyensúlyom, mintha nem üvegszilánkokkal teleszórt földön állnék, hanem kés pengéjén egyensúlyoznék. Egyik irányba az örök különválás, másik irányba az édes fogság… De a kezeimet nem tudja lerázni az ingéről. Ujjaim úgy szorítják a nemes, fehér anyagot, hogy abból egy-egy csepp víz is kipréselődik. A stabilitásom mégis a szemeibe kapaszkodva találom meg.
- Na végre. Akkor… Kvittek vagyunk, ugye? Én is ellöktelek magamtól, és most Te is. Ez pipa. Tartoznék még egy év bújkálással, de ettől most tekintsünk el.
Halvány, de egyenlőre azért nem fényes mosollyal kísérem a mondandóm, mintha az előző mondatát nem venném tudomásul. Jobb is, ha úgy teszek, mintha meg se hallottam volna. Vagy csak egy kicsit. Talán erre jó a koktél, ha az embernek már amúgy is sajog a szíve, teljesen mindegy, milyen tűpárnát csinálnak belőle valami elhangzott, éles szavak. Minden mondattal kicsit közelebb hajolok, és a tekintete a fogódzó. Nem hagyom lerázni magam, sőt az övétől már az én ruhám is vizes kissé.
- Szóval most már nyugodtan lehetsz újra a rosszfiú. Aki azt tervezi, ki mindenkit öl meg értem, és hogy zárja be a gyengepontját valamelyik fényűző palotájába csakis magának, csinos szobadísznek, és hogy szerelje fel nyomkövető kütyükkel is. Közben azt hazudja egy világi cimborájának, hogy végeztünk örökre. Hát hogyne…
Dallamosan duruzsolom, annyira közel hajolva hozzá, amennyire csak sikerül, és remélem, Walton nem túl okos, mert ezen a szitán még bebaszva is átlátni. Ilyen közelségből aztán pláne. Átlátni vélek rajta, vagy én, vagy a pia, de ebből a sejtésből bátorság lesz, sőt vakmerés.
- Úgyhogy könyörgöm, legyél már újra az a rosszfiú, aki magába bolondított, és akinek a hiánya miatt végigszenvedtem az elmúlt egy évet, és rabolj el Te magad még a többi balek előtt, vagy esküszöm, leküldök még egy szíverősítő angyaltőrt, és én veszlek a háziőrizetem alá Téged…Mert Te ugyan nem végeztél még velem, tudom én. És még én sem végeztem Veled.

A  n  n  a


m u s i c

...You were my sun, you were my earth
The bridges were burned, Now it’s your turn to cry
Cry me a river...

..a trágár szavak esélyesek...

Nem kellene, hogy érdekeljen a billegése, végtére is nagy hirtelen engedem el, de elfog egyfajta balsejtelem ezzel kapcsolatba. Szinte érzem valami nem stimmel teljesen, nem kellene ennyire bizonytalannak, ennyire sutának lennie. Nem vall rá, és csak egy ital volt…
No igen, csak egy. Egy és az rohadt erős. Evett egyáltalán ma? Meg kellett volna innia a vizet…
Annyi terem van csak hogy nedves hajam hátrafésüljem egyetlen gyors mozdulattal, mire a nő újra előttem van ugyanúgy belém kapaszkodva, mint az előbb. Indulni tehát nem tudok így maradok jobbára ott, ahol vagyok.
- Na végre. Akkor… Kvittek vagyunk, ugye? Én is ellöktelek magamtól, és most Te is. Ez pipa. Tartoznék még egy év bújkálással, de ettől most tekintsünk el.
Csak a szemem húzódik össze méltatlankodva, mert ő bújkált, ő hagyott el, ő volt, aki cetlizgetett. De persze, tekintsünk csak el ettől…
- Szóval most már nyugodtan lehetsz újra a rosszfiú. Aki azt tervezi, ki mindenkit öl meg értem, és hogy zárja be a gyengepontját valamelyik fényűző palotájába csakis magának, csinos szobadísznek, és hogy szerelje fel nyomkövető kütyükkel is. Közben azt hazudja egy világi cimborájának, hogy végeztünk örökre. Hát hogyne…
Csak egy mély morgást csikar ki belőlem nem többet.
- Úgyhogy könyörgöm, legyél már újra az a rosszfiú, aki magába bolondított, és akinek a hiánya miatt végigszenvedtem az elmúlt egy évet, és rabolj el Te magad még a többi balek előtt, vagy esküszöm, leküldök még egy szíverősítő angyaltőrt, és én veszlek a háziőrizetem alá Téged…Mert Te ugyan nem végeztél még velem, tudom én. És még én sem végeztem Veled.
Egyre nehezebb gondolkodnom, így hogy ő vészesen csökkenti a távolságot köztünk újra. Bár szeretnék, de közel sem vagyok sajnos fából, így mikor teljesen nekem feszül, ráadásul úgy, hogy az ő ruhája is nedves lesz szinte hajszálon múlik, hogy ne veszítem el a fejem.
A szó, amit kimondott ott kattog az agyamba. Újra meg újra.
Magamba bolondított…
Hát nem fordítva igaz ez?
Agyamba kigyullad a vörös lámpa, amit Sophie is hátul verdes lelkesen, két kézzel. Késélen való tánc következik, a vágy és a józan ész cívódása és félő, nagyon-nagyon félő hogy szilárd elhatározásom elbillen Anna javára. Már megcsókolnám olyan hevesen, ahogy eddig sosem, csakhogy a túlfűtött pillanatot talán az a tény öli meg bennem, hogy tudom, az ital szól belőle. És ez… kiábrándító. Nem vagyok gavallér, ha nem róla lenne szó gátlástalanul kihasználnám a felkínálkozó lehetőséget. Ám ez az Ő esetében elég nívótlan lenne.
És még csak itt sem hagyhatom bármennyire is könnyítene az a kísértésen, elvégre miattam került ilyen állapotba. Azt mondjuk magam sem tudom, miért.
Egyetlen hosszú pillanatig kivárok, figyelem felszegett állát, dacos feszes ajkait vágyakozó szemeiben a tüzet értem.
- Részeg vagy, Anna!... Ami egy italtól meglepő...-
Közlöm sajnálattal a hangomba kissé letorkolló stílusban, csalódottságomat nem is palástolva. Akarom, hogy kiérezze a hangszínemből, nem fog megvalósulni ilyesformán az akarata, már az, hogy megkapjon. Nem rossz gondolat a búcsúszex, állnék is elébe, de jobb lenne, ha emlékezne is rá. Legalább tudhassa később, mit is veszített. És bár nem akarom ennyire a közelembe tudni mégis a kezem a hátára siklik, míg a másik meg a lábai alá. Mire észbe kap már az ölemben van. Nem olyan nagy teljesítmény ez, ha azt nézzük hogy úgy tapad rám, mint a légy a légypapírra. Mindössze egy fintort vált ki a sérült vállamba benyilaló fájdalom ahogy a súlyát tartom, s ahogy a karja körbefon megérintve az ing alatt húzódó zúzódásaimat. Ekkor már az üvegszilánkok recsegnek a talpam alatt, ahogy megyek vele előre. Azt hiheti talán, hogy a hálószoba felé tartok, de meglepetésére irányt váltva a konyhaszigetre ültetem. Még csak nem is a székek egyikre teszem le. Mikor stabil, lefejtem a kezét magamról, hogy el tudjak tőle lépni de csak karnyújtásnyi távra legyen tőlem. A szekrényből lekapok egy poharat, amibe vizet töltök hogy újra a kezébe nyomjam.
- Idd meg, most már tényleg. Ha megint rám borítod, nem állok jót magaért! – figyelmeztetem valami mély vonulattal, egyféle sötét árnnyal a hangomban, ami sokakat megriaszt. Annát valószínű nem és tartok tőle ezt is poénra veszi az alkoholnak köszönhetően, pedig nagyon a tűréshatárom végén vagyok.
- Gondolom semmit nem ettél tegnap óta, talán ezért üt ki ennyire a pia. Összedobok neked valamit…
Nem tudom várok-e erre tényszerű választ, inkább csak hangosan kimondom a teóriámat és mindeközben rá se hederítve nekiállok főzni. Pár pálcamozdulat is működne én mégis mugli mód magam szedem elő a serpenyőt, öntöm bele az olívaolajat várom, hogy felmelegedjen hogy utána beletegyem a kenyérszeleteket. Valamiért ez megnyugtatja az idegeimet és eltereli a figyelmemet, még ha csak átmenetileg is, róla. Ha nem lennék ennyire dühös rá a paradicsom szeletelése közben biztos rá is kacsintanék ahogy felnézek, de most csak bámulok némán, hogy nem ájult-e le a pultról és hogy szót fogadott-e és megitta-e a vizet.
Ahogy elkészülök a sebtébe összedobott bruscettával felé fordulok és a tányérral kezemben lépek mellé.
- Nem olyan jó, mint Rómában, de talán megteszi…
Figyelem csendben, és a könyörgése jut eszembe. Vajon tényleg az ital hatására kérlelt? Vagy tényleg ennyire kétségbeesetten vágyakozik? Akárhogy is, pillantásom formás meztelen lábaira siklanak, és nagy a kísértés hogy a gyönyörű térdeit szelíd határozottsággal szétfeszítve utat törjek magamnak. De egyelőre csak a pultnak támaszkodom közvetlen mellette és a hideg kő érintését élvezem, mert az valamelyest lehűti a bizsergést, amit okozott és okoz közelségével.