Lélekvesztő

~ set ~

2004. február 27.

          Nem akarom elhinni, hogy egy ilyen helyzetbe kevertem magam. De nem is érdekel igazán. A lényeg, hogy tisztázni akarom magam. Nem vagyok selejt, és ezért bármit képes vagyok megtenni. Egy kis gondolkodás után meg is indulok az egyik csuklyás alak felé. Ha csak annyit sikerül elérnem, hogy kiderül a személyazonossága, nem érdekel, de nem hagyom megtorlatlanul ezt a sértést.
          Mire azonban odaérek, addigra a kis vékonyka eltűnik. Nem esek kétségbe, mert így közel kerülök ahhoz a másikhoz, aki eddig nem is tűnt fel annyira. Megindulok felé, de egy pillanattal később megtorpanok, mikor kinyitja a száját.
          - Romlott vérű lány!
          Hirtelen megtorpanok a hallottaknak köszönhetően. Először nem akarom felfogni a történteket. Nem lehet igaz, hogy sikerült még a korábbiakat felülmúlniuk. Elerednek a könnyeim és valahol a düh és a kétségbeesés mezsgyéjén lendítem a pálcámat, de ez már késő. Abban a pillanatban megérzem a karomba hasító fájdalmat, majd nem sokkal később megérzem a vér szagát is.
          - Jól vagy? – hallom Yoana hangját, meg a benne megbújó aggodalmat is.
          A düh valahol még mindig munkálkodik bennem, és rájövök, hogy a korábbiakkal ellentétben úgy tűnik, nem gond, ha varázsol az ember, szóval a fájdalom ellenére megpróbálok ártalmatlanná tenni egy csuklyást. Segíteni akarok az auroroknak.
          - A rémálmod leszek, te szemétláda! Jobb, ha inkább most megölsz, mert innentől mindenhol ott leszek, ahol felbukkanhattok.
          Nem mintha én lennék a végzet asszonya, és mivel fogalmam sincs, hogy kiről van szó a maszk mögött, ez igazából csak egy üres fenyegetés. De ennél többet nem tehetek így, hogy az egyik auror közénk áll. Már az utolsó átkot sem tudom feléjük küldeni.

[Lélekvesztő]

TO; Edward


2004. február 27.
Lélekvesztő

Figyelem, ahogy Agiel megindul Elliot felé. Ahogy sikerült pár pillanat alatt felmérni az állapotát, nem igazán van a helyzet magaslatán, szüksége lesz egy kis segítségre. Még akkor is, ha ott van az a másik Fraser fiú. Ennek köszönhetően azért sikerül megindulnom a tömeg felé. Viszont bármennyire is igyekszem, a gömböt nem sikerül elkapnom, és mire a közelükbe érek, a többség el is menekül.
Meghallom Agielt ugatni, ami megzavar, megtorpanásra késztet. Meg kell néznem, hogy mi van, de szemmel láthatóan komolyabb baja nincs. A tekintetem visszafordítom a megmaradt alak felé. Látom azt is, hogy egy átkot küld a lány felé, akik velünk jött. Tudtam, hogy nem lett volna szabad civileknek is jönnie, de ezen már nem sok értelme van rágódni. A lényeg, hogy Edward odaáll melléjük, hogy szükség esetén megvédje őket.
Azazelre nézek, aki továbbra is várja a parancsomat. A legjobb lesz, ha őt a főnök felé irányítom. Próbáljon meg az oldalába kerülni, amíg én szemből lefoglalom. Ha csak annyit sikerül elérni, hogy ellépjen a füstfelhőtől, akkor már jók leszünk. Egy pillanat alatt döntöm el, hogy nem fogok pálcával támadni. Ki tudja milyen eseményeket indít el, ha varázsolok, szóval elkapom a combomhoz erősített pisztolyt és a látszólag főnök felé irányítom, majd több pontjára is célozva több lövést adok le rá.
Ha sikerül eltalálnom, akkor odamegyek és megpróbálom megkötözni és elvonszolni a füstfüggönytől.

Utolsó repülés

2004 február. 27

Kviddics outfit
♫ War ♫

Everyone

„A hold most nézőként világítja meg utam,
szurkol vajon, talán temet,
síromra az utolsó földet nem ma tapossák meg.”

A harag erőt adott ahhoz, hogy lebirkózzam az ellenfelem és még sikerült párat taposnom is rajta. Valószínű, hogy a féktelen düh és a sok izgalom hatásától nem estem még össze, bár a hátulról kapott ütéstől megtántorodtam és előrebuktam. Egy pillanatra el is sötétült a világ, halványan láttam csupán az alattam elterülő főtér macskakövét, a hangok foszlányoknak hatottak csupán, minden mélyebbnek és lassabbnak tűnt, miközben a világ szépen felgyorsult körülöttem. Nora és Dom is eldőltek, úgy néz ki, mi diákok, ennyire voltunk képesek. Fura volt, hogy a köpenyesek nem használták a pálcáikat, de valószínűleg a vérünk kellett nekik, egy nagyobb cél áldozatai voltunk, minthogy pecsenyét csináljanak belőlünk. Nem sok erőm maradt, négykézláb emelkedtem, majd az általam megtaposott férfi pálcáját kerestem. Amennyiben megtaláltam és volt még annyi erőm, csatlakoztam az iskolatársaimhoz, majd velük hallgattam végig a csuklyás főnök beszédét. Úgy vettem a levegőt, mint egy felbőszült bika, miközben aggódtam Domért és Noráért. Eléjük léptem. Nem tudom megmondani miért, talán erősebbnek éreztem magam náluk, vagy féltettem őket. Túl akartam lenni a havi jó cselekedetem, vagy csak elszámolni valóm volt a főnökkel szemben nem tudom, de eközben láttam, a kviddicssztár is szerzett magának egy pálcát.
– A véretekkel olyan mágiát tudunk irányítani, ami előtt meghajolhat a világ… amivel szebb jövőt teremthetünk a népünknek. Ha csatlakoztok hozzánk ebben a küzdelemben, meg kell érintenetek a kezemet a véres kezetekkel! – magyarázta, mint aki nem is egy csatatér közepén álldogálna, inkább egy teadélutánon ajánlana egy nagyszerű üzletet, amit lehetetlen lenne visszautasítani. Valószínűleg tovább akarják táplálni velünk a gömbjüket, azért kellünk neki, de abból nem esznek és ezt Nora is a tudtukra adja. Nem sok mindent fogtam fel belőle, a fülem be volt dugulva, még mindig ziháltam a dühtől és a fájdalomtól, majd kitárva a kezeimet társaim előtt, amolyan összefogás jelleggel válaszoltam.
- A roxforti diákokból nem eszel. – nyögtem oda neki mosolyogva, majd ha korábban sikerült pálcát szereznem, egy Petrificus totalus bűbájjal próbáltam én is megálljt parancsolni neki, remélve, nem lép meg a mocsok. Amennyiben még mindig pálca nélkül álltam előtte, hátrébb léptem és védve társaimat próbáltam hátrálni velük.

◂lélekvesztő▸

2004. február 27

◃mindenki▹

people need to start
appreciating the effort
I put in to not be a serial killer

style: style of a working day ║ zene: sail away

A gömb hatással volt rám. Minden porcikámban éreztem, ahogy az a varázslat hatalmas kanálként kavar meg bennem mindent. A mágiám, az átkok összekavarodtak, a fejem őrülten zsongott, a szívem eszetlenül kalapált. Attól féltem, ki fog szakadni a mellkasomból és ott halok meg a macskaköves téren fekve, a mágiával átitatott varázsfal előtt.
A tenyereim remegve tapadtak a hideg köre. Éreznem kellett, ahogy reszketek, különben féltem, hogy elveszíteném a kapcsolatomat a valósággal és elájulok. Szedd össze magad O'Mara! Nem lehetsz ez a gyenge kis szar! A hang rám mordult, én pedig összerezzenve felnyomtam magam. Ekkor fogtam fel, négykézláb állva, hogy Aiden... nem Aiden, Benji elém lépett, hogy megvédjen. A nadrágjában kapaszkodtam meg, hogy felhúzzam magam. Próbáltam minden erőmet bevetve talpon maradni.
-  A véretek jó. Erőt hordoz. - Mondta az egyik csuklyás. Lényegében sejthető volt ez az információ, egyébként minek metszettek volna meg minket. Nem is érdekelt igazán a szövegelése, odahajoltam Benji füleihez, hogy belesuttogjak.
- Óvatosan. A fal mögött van a gömb. A gömb pedig törékennyé teszi a mágiát... - A hangom csak ő hallhatta, annyira elhaló volt, de én éreztem, amit talán itt senki más. A varázserő rám nagyobb hatással volt, éreztem, hogy szét tudnék robbanni tőle.
- A véretekkel olyan mágiát tudunk irányítani, ami előtt meghajolhat a világ… amivel szebb jövőt teremthetünk a népünknek. Ha csatlakoztok hozzánk ebben a küzdelemben, meg kell érintenetek a kezemet a véres kezetekkel!
Kedvem lett volna odamenni, a tenyerébe csapni a kezem, csakhogy én bejussak a fal mögé. Hogyan másképp lehetne őket tönkre tenni? Hogyan másképp lehetne ezt az egészet rövidre zárni? A minisztérium tehetetlen volt... Itt van Gabe... A hang félbeszakította a gondolatmenetemet, ahogy oldalra fordulva megpillantottam a fakó, szőkés tincseket, a zöld szemeket. Beleborzongtam.
- Én még nem felejtettem el, hogy Nora Pots meghalt a nagyteremben. Úgyhogy szarok bele - mondta Benji. Megint az ő hangja rángatott vissza az elmélkedésemből a valóságba. Nem léphettem oda és tehettem meg, a gömb egyenesen darabokra szedett volna és a büszkeségem. Inkább rontottam volna neki ennek az alaknak. Körülöttünk többen támadni kezdtek. Talán akadt olyan is, aki varázslattal, így távolabb kellett vinnem onnan Aident... nem, Benjit.
- Óvatosan! - Mondtam és hátrébb húztam a mágia forrásától, mielőtt tényleg felrobbannunk. Úgy kapaszkodtam belé, mintha tényleg a férjem lenne, de éppen miatt kellett megmentenem. Muszáj volt, megígértem neki, hogy minden erőmmel megvédem a családunkat. Ebbe nem csak ő, az állataink és Rosie tartozott bele, hanem mindenki.

[lélekvesztő]

 

lélekvesztő

Mindenki

2004. február 27.

Hangosan szólaltam fel az igazságtalanság ellen. Mégis milyen barbár alakok képesek vacsora előtt elrabolni? Nem elég, hogy sötétedett és álmos is voltam a fejbevágás miatt, még a gyomrom is hangosan korgott. Az arcomon erős tenyér csattant, éreztem, ahogy az ütés a földre visz. De csak amikor az oldalamra borult éreztem meg a fájdalmas, égő érzést az arcomon. Még szisszentem is egyet, sőt pattantam volna fel, hogy neki rontsak, de még fel sem nyomtam magam a földről, tudtam, itt nagyobb baj lesz.
Nem szerettem komoly lenni. Másokat bántani kegyetlen érzés volt, olyan sötét, amit nem akartam érezni. Csak a szellemnasi és a gumicukor érdekelt, azok boldog érzést váltottak ki belőlem. Majdnem olyat, mint Harding ölelése.
Flint erősebbnek bizonyult, mint én. Neki rontott az egyiknek, de aztán őt is megütötték. Még annyi dolgozott bennem, hogy Norát meg kell védenem, de ahogy elővette a bátorságát és neki rontott a csuklyás alaknak, őt is gyorsan leszerelték. Törékeny volt ő ehhez.
– Nora… – vonszoltam magam kicsit közelebb hozzá. Megérintettem valahol, talán a lábán, hogy ellenőrizzem jól van-e. – Nagyon fáj? – kérdeztem. Észre sem vettem, hogy Flint, mit tesz, csupán akkor, mikor nagy nehezen felkeltem a macskakövekről.
– Csak óvatosan Flint – motyogtam felé. Tudtam persze, hogy nem kellett volna titkolnom a szavaimat. Nem ránk figyeltek, vagyis nem csak ránk. – Ezek állatok. Bárcsak itt lenne a bicskám. 
A hangom elhaló volt még. Kicsit meghorzsoltam magam meg némi véraláfutást is szereztem emlékére a mai napnak. Ezek ellenére is készen álltam Flint mellett harcolva megvédeni Norát. Mégis csak lány volt, sokkal kisebb, mint mi és az előbb elég durván hasba könyökölték.
– A véretekkel olyan mágiát tudunk irányítani, ami előtt meghajolhat a világ… amivel szebb jövőt teremthetünk a népünknek. Ha csatlakoztok hozzánk ebben a küzdelemben, meg kell érintenetek a kezemet a véres kezetekkel! – Szólalt meg az utolsó csuklyás. Már jóformán csak ő ácsorgott ott a csata közepén és felénk nyújtott a karját. Egy tetoválás volt a tenyerében, éppen olyan, amilyet korábban is lehetett látni a Rend tevékenysége nyomán.
– A roxforti diákokból nem eszel – hallottam Flint hangját, de én ösztönösen hátrébb húztam Norát és őt is, ha nem álltak ellene.

[LÉLEKVESZTŐ]

LÉLEKVESZTŐ



2004. február 27.

A felháborodás egységesnek látszott a társaság köreiben. Nem is csoda, az imént még túszok voltak, most pedig lehetőség villant előttük, hogy saját fogvatartóik közé csatlakozzanak. A helyzeten ráadásul az sem javított, hogy a felmentősereg is megérkezett, közöttük Esmé, aki láthatóan túlzottan is harsány fellépésével felbőszítette a csuklyások vezetőjét. Persze kívülről nézve a hölgyemény inkább tűnt meggondolatlannak azokkal a bizonyos fenyegető szavakkal. Még a maszkos-csuklyás alak is horkantott egyet válaszul. Pálcájával azonban nem intett a társaság felé egyelőre.
Talán Gabriel felismerte a helyzetet és ezért nem nyúlt a pálcájához, hanem a pisztolyhoz. Nos valóban, mugli fegyverrel határozottan biztonságosabb lett volna a támadás, ám a nagy kavarodásban nem tudott jól célozni, így minden lövés kissé mellé ment, meg sem sértve a füstfal felé hátráló alakot.
Yoana érkezése némi felüdülést hozott. A pálcák közül egyet még át is tudott adni Leonak, mielőtt végleg elszabadult a pokol. A fiú ugyan megpróbált támadni, ám a varázslata nem éppen úgy sült el, ahogy képzelte. A sóbálvány átok visszahatott rá, teste mereven csapódott a talajnak, annyira, hogy egy kiállóbb macskakőnek köszönhetően megsérült a feje is. Érezhette, ahogy kicsit megszédül és a vér beszennyezi a nyakát és a ruháját. Elliot és Ben ügyesen hátráltak ki, habár előbbi még mindig kellően bágyadt volt. A lábai gyengén tartották már csak meg, a következő pillanatban pedig elájult és összeesett.
Merel támadásainak sikeressége abbamaradt. Bizonyára ő is észrevette, hogy a varázslat nem a legbiztonságosabb a lezárt zóna közelébe. Ezért annyit tett, hogy Nora és Dominic elé állt. A két fiatal nem volt éppen jóbőrben, ráadásul le voltak foglalva egymás védelmével is, így nem láthattak egy esetleges támadást. Bár Dominic megpróbálta még időben félrerántani Leot is, nem járt sikerrel, Norát viszont még sikerült kicsit megölelnie.
- Hát így állunk! - Csattant fel a csuklyás. Karját visszahúzva összezárta a tenyerét. - A véretekért kár, ám valahogy hozzá fogunk jutni. Ha kell, kevésbé baráti módszerrel. A gömbnek működnie kell, a mágiát hatalmunk alá kell hajtani. - Még mindig előre szegezte pálcát tartó kezét, ám nem mozdult sem előre, sem hátra egyelőre. Szavai egyszerre voltak ismerősek és idegenek, hiszen már hallhattak részleteket a rend terveiről az újságokban, a kiszivárgott hírekben.
- Olyan erőtök van, amivel élni kéne... A Rend központjába csak az léphet be, akit testvérünkké fogadunk. - sóhajtott fel. Ahogy megrázta a fejét, háta már beleveszett a fekete falba. Ha Mr. Milton megpróbált még felélőni, a golyók lepattantak a védelemről, a csuklyás pedig eltűnt a szemük elől.

Tudnivalók:
A zárókör március 26-án REGGEL érkezik.
Aki 2 egymásutáni kört kihagy, kikerül a játékból.
Minden hozzászólás +2 házpontot ér.
A reagokat kéretik maximum 400 szavasra írni.
Ha valami nem világos discordon/pm-ben ér keresni Elliotot.

Ne feledjétek, a KM szava szent. Fellebbezési jogotok van a Staffnál, de a legtöbbször mikor beszálltok egy ilyen játékba, tudomásul veszitek, hogy szeretett kis karaktereitek komoly fizikai, vagy akár mentális sérüléseket is szenvedhetnek.

[- Nora... -]

♥ a vér suttogása ♥

( reality is crushing the life out of me )

pretty : hagyományos ♥ vibe: the blackest day

2004. február 27.; 18:00
p.s. mindenki

Nem voltam jó, egyrészt mert felzaklattak a történtek, másrészt úgy éreztem mindjárt hányni fogok, pedig még nem is ettem. Olyan volt, mintha még mindig a könyöke annak a pasasnak a hasamban lett volna, émelyítő és fájdalmas érzés volt. Talán szerettem azt hinni - vagyis inkább tetettni - magamról, hogy erős voltam, de ez nem volt igaz. Szerintem ha eltalált volna egy gurkó, én biztos hogy ottmaradok, de ennek ellenére mégis kviddicseztem. A kezemet a hasamra szorítottam, amikor Dom megszólított. Aggódtam értük is, diákok voltunk, és ha súlyosan megsérültek volna, nem biztos, hogy pálca nélkül meg tudtam volna őket gyógyítani. Nem mintha olyan sok tudásom lenne, de úgy tűnt annyira azért mégis csak értékesek voltunk.
- Nora... - érintett meg Dom, mire felé néztem, és láthatta, hogy éppen azon kűzdök, hogy ne bőgjek a fájdalomtól. – Nagyon fáj?
Csak bólogatni tudtam, meg összeszorítani a szememet, aztán még jól fel is húztak, mert valami hülyeségbe akartak bevonni. Semmi közöm nem volt ezekhez a dolgokhoz, az itteni évek eseményeiről is csak Armin és Caine miatt tudtam. A következő pillanatban minden követhetetlenné vált, csak annyit fogtam fel, hogy egy csaj elánk állt, aki még nálam is alacsonyabb volt, meg hogy Leot és engem Dom megpróbált fellökni a támadás elől, én meg elzuhantam a földön, és csak annyit láttam, hogy Leo vérzett.
- Olyan erőtök van, amivel élni kéne... A Rend központjába csak az léphet be, akit testvérünkké fogadunk - magyarázta az alak, de nem is figyeltem rá, Dom és Leo lefoglaltak, és nem akartam semmilyen központba lépni, maximum Armin karjai közzé.
- Dom? Leo? - kérdezgettem, ahogy próbáltam az esés után magamhoz térni. A gyomrom még mindig fájdalmasan remegett a testemben, éreztem, hogy szédülök is tőle, de odamentem valahogy a fiúkhoz, hogy megnézzem őket jobban.
- Semmi baj, mindjárt hazamehetünk - dünnyögtem, magunk nyugtatására is, majd leszakítottam egy darabot a ruhám végéből, hogy az anyaggal Leo vérző fejét próbáljam kicsit leápolni. Most nem zavart se a vér se az, hogy tönkreteszem a ruhám. Ha Dom is vérzett, akkor őt is így láttam el, még szerencse, hogy volt haszna a taláromnak is, ha már nem volt nálam a pálcám. CSak akkor könnyebültem meg kicsit, amikor az a pasas eltűnt.

[2003. február 27. 18:00 ⭃ Lélekvesztő ⥷tükörképp l a y]

2003. február 27.  18:00
⭃ Lélekvesztő ⥷
tükörkép
p l a y

Darabokra hasadok, míg a gépezet
elfelejteti a rossz emléket.
De amíg a szárnyaim, keresem
a lábaim belefulladnak a lélegzésbe.
Játszom, kicsit meghalok, és ugyanígy élem a holnapot.

Rohadtul kivolt a tököm ettől, hogy már megint az aranyvérűek kezdik el bolygatni azt, amihez nem sok közük volt. És ez rontotta a megítélésünket, anya például félt tőle, hogy egy nap majd pont ellenünk lázadnak fel azok akik a sok szarság miatt szenvedtek egy csomót. Mint Len, vagy ki tudja még hány ember, akik elvesztették a szeretteiket.
Mérges voltam, és éppen elég volt ez ahhoz, hogy meggondolatlanul, meg forrófejűen nekiessek annak a seggnek is, aki ezt az egész szarságot csinálta velünk, és még kölyköket is belekevert. Gyerekeket, és talán régen nem is iagzán érdekelt ez a pont, mégis csak apa lettem, egy kicsit talán máshogy is láttam a dolgokat.  Azonban a meggondolatlan cselekedeteim nem nagyon tudtak kibontakozni, mert mellettem volt Elliot is.
- Óvatosan. A fal mögött van a gömb. A gömb pedig törékennyé teszi a mágiát... - magyarázta, a hangja egészen erőtlen volt, és szinte elveszett a kavarodásban. Talán tényleg jó lett volna csatlakozni hozzájuk, hogy belülről rohadjanak el, de az egyszerűen nem ment volna, túl nagy volt hozzá az igazságérzetem, hogy beépüljek egy olyan helyre, ahol amúgy eddig is csak bántottak, sőt öltek embereket. Anynit tudtam volna tenni, hogy összeátkozok mindenkit aki ott van, amíg engem nem ölnek meg, azzal se sokra mentem volna, mert úgyis jöttek volna újak a helyükre. De tudtam, hogy Aiden megtette volna ezt. És egy kicsit szégyelltem, hogy én ezt nem voltam képes.
Ahogy távolodtunk a fura mágiától, ELliot mellettem összeesett, én meg utána kaptam, hogy felszedjem a földről, és a hátamra vettem. Így már tényleg nem tudtam támadni, pedig én is fejjel is nekimentem volna, miközben hatalmas kavarodás lett körbe rajtunk. Egyébként még simán el is vihettek volna megint közülünk bárkit. Elliot testvérének a csaját is elvitték egyszer, lehet tőle is vért szedtek.
- Hát így állunk! A véretekért kár, ám valahogy hozzá fogunk jutni. Ha kell, kevésbé baráti módszerrel. A gömbnek működnie kell, a mágiát hatalmunk alá kell hajtani. Olyan erőtök van, amivel élni kéne... A Rend központjába csak az léphet be, akit testvérünkké fogadunk. - magyarázta, én meg morcosan néztem, amíg el nem tűnt a szemünk elől. Ezután nyúltam fel hozzá, hogy az egyik kezemmel megpaskoljam az arcát.
- Hé, Elliot, szedd össze magad, ne halj meg - dünnyögtem, és még egy kissé rémült is voltam, így zaklatottan paksoltam Elliot arcát, aki továbbra is a hátamon lógott.

Utolsó repülés

2004 február. 27

Kviddics outfit
♫ War ♫

Everyone

„A hold most nézőként világítja meg utam,
szurkol vajon, talán temet,
síromra az utolsó földet nem ma tapossák meg.”


Talán telement az agyam is vérrel, vagy nem is tudom, egyszerűen nem tudtam ésszerűen gondolkozni. Elhomályosult minden, egy darabig a holdat láttam, aztán megint kitisztult, zavartan megráztam a fejem és koncentráltam a nálam lévő pálcával a kezemben, amit egy lány adott, talán azért, hogy megvédjük magunkat. Nem…nem ez volt a célom. Elszállt minden megmaradt életösztönöm és valami állatias vadság vette át. Nem tudtam uralkodni magamon és ezen Dom szavai sem segítettek.
– Csak óvatosan Flint – motyogott nekem, mire én csak vadul lihegtem, miközben megtöröltem a fejemet a vértől. – Ezek állatok. Bárcsak itt lenne a bicskám. – tette hozzá, mire én csak mosolyogva bólintottam.
- Vidd innen Nareket, menjetek. Én elbánok vele. – lihegtem harcra készen és tényleg elhittem, van esélyem ellene. Készen álltam és tudtam, könnyen elintézem, jó voltam a párbajozásban, piszok jó, ez a nyomorék esélytelen ellenem. Éreztem, hogy valaki ráncigál, talán Narek vagy Monstro, vagy bárki, de nem érdekelt, már nem tudott meghátrálásra késztetni, ezek megaláztak, fizetniük kell. Megaláztak egy Flint-et, megalázták Leonard J. Flintet és ezt nem hagyhatom annyiban. Bizony Merlinre mondom, ha ismerném a halálos átkot, most azt használnám, de be kell érnem azzal amim van. Mennyivel egyszerűbb lett volna hallgatni az éhenkórász Monstóra és Nareket fedezékbe cipelve megbújni valahol. Ráhagyni ezt a felnőttekre és nem felhergelt bika módjára bevarrni az önbecsülésemen esett foltot. Nem volt veszíteni valóm, talán vágytam a halált. A szüleim, a testvérem, az iskola társaim, kik megvetően néztek rám, mert furcsa vagyok és undok. Már nem érdekeltek. Ha utolsó leheletemmel megvédhetem két társamat, akiknek még van jövőjük, hát megteszem. Monstro és Eloise szép párt alkottak és még csak most kezdtek el járni, Narek pedig olyan kislányosan elbűvölő, nem bocsátanám meg magamnak, ha valami baja esne. Nem itt, aki feláldozható ma este, az én vagyok, nekem nincs mit veszítenem.
- Menjetek. – ismételtem magam, majd kirántottam a kezem Monstro szorításából és ahogy SVK órán tanultam, lendületet vettem, jobb lábbal kiléptem és úgy sütöttem el az átkot. Talált, telitalálat. Diadalittasan vigyorodtam el, majd egy pillanatra megint elhomályosult minden. A pálca kifordult a kezemből, mire a talaj helyet cserélt az égbolttal és én hanyatt zuhantam. Valami koppant hátul, de nem éreztem. Már nem éreztem. A csillagokat és a holdat figyeltem. De szép a hold. Valamit mormog a csuklyás alak…de már nem hallom. Valaki a fejemet lökdösi, hangokat hallok körülöttem majd kezek érintését érzem a tarkómon. Én csak a holdat figyelem, ahogy minden elhomályosul és a vállaim ellazulnak. Megkönnyebbülök és be csukom a szemem. Szabad vagyok…
mostmár vége van…

~ set ~

2004. február 27.

          Az egész helyzet olyan megalázó, és nem tudom, nem saját magamnak okoztam-e ezt. Akárhogy is legyen, az biztos, hogy nem fogom hagyni azt, hogy ez rányomja a bélyegét az életemre. Mármint miután sikerül ezt az estét túlélnem, mert most úgy érzem, jobb lenne inkább meghalni.
          Hallom, ahogy a csuklyás alak horkant a fenyegetésem nyomán. Pedig, ha tudná, hogy jobb lenne komolyan venni, akkor biztos nem tenné. Nem vagyok erős, nincsenek befolyásos barátaim, de nem vagyok tehetetlen sem. Igaz, most már nagyon fázok, a zoknim nem éppen a legjobb lábbeli egy ilyen időben.
          Magam alá húzom a lábaimat, onnan nézek a csuklyásra Yoana és az auror takarásából. Nem tudom mire várnak, miért nem támadnak, de az biztos, hogy így meg fognak szökni.
          - Maguk őrültek. Ugyanúgy meg fognak bukni, mint Tudjukki.
          Kicsit motyogom csak magamnak, mintha ezzel akarnám nyugtatni az idegeimet. Kicsit hiszek is benne, ez nem mehet így tovább, és ami még fontosabb, baromira elegem van belőlük. Hirtelen felállok, és a csuklyásra nézek.
          - Azért kíváncsi lennék, hogy az olyan selejtekkel, mint én mégis mi a tervük, ha már a jó vérűeket teljesen kiszipolyozták. Akkor mégis miből fogják működtetni azt a szart.
          Igazából nem is érdekel a válasz, nem is hiszem, hogy majd kapok rá választ. Csak hagyjon békén vagy tényleg megkeserítem az életét. Addig kutatok majd, amíg rá nem lelek. Ha elég tehetős, akkor biztos vagyok benne, hogy kiállításokon vagy összejöveteleken összefutunk még, és a hangja el fogja árulni. Kivéve, ha eltorzította valahogy. De még ekkor is, megtalálom majd a módját, hogy kiderítsem ki áll ennek az egésznek a hátterében.

◂lélekvesztő▸

2004. február 27

◃mindenki▹

people need to start
appreciating the effort
I put in to not be a serial killer

style: style of a working day ║ zene: sail away

Bár ne utáltam volna őket ennyire! Bár beléptem volna a köreikbe, hogy belülről romboljam szét őket… de túlzottan is nagy volt az egom, hogy a tenyerébe csapjak és azt mondjam, veled megyek a furcsa, felhőszerű falatok mögé. Ráadásul más is dolgozott bennem: a félelem. Mi van, ha az ott tomboló mágia darabokra szaggat és nem győzöm majd tartani magam?
Nyeltem egyet.
Nyugalom, O’Mara. Gondolkodj tisztán! A hang harsogva kiabált a fejemben, mintha attól félne, velem pusztul, ha túl közel kerülünk az ismeretlen erőkhöz. Így is alig álltam a lábamon és még fegyverem sem volt. Csak én álltam ott csupaszon, védtelenül, előttem Benjaminnal… de őt még sem használhattam pajzsnak. Túl fontos volt Aidennek és nekem is. A férjem másik fele volt. Ők egymás nélkül talán nem is tudtak volna élni, ahogyan én sem Aiden nélkül.
Az ikrek között különleges kapcsolat van. Ezt még én is tudtam… hiszen akárhányszor történt velem és Aidennel valami, azt Ben azonnal megérezte. Olyan volt ez, mint egy megmagyarázhatatlan mágikus kötés, de valójában nem kellett varázslónak lenni az ilyesmihez. Egy részem irigyelte őket ezért, hiszen én is éreztem a férjem minden bánatát, fájdalmát, de nem olyan természetesen, mint ők ketten. Ez csak a házasságkötéssel járó mágia volt s ha elhagytam a gyűrűm, azonnal megszűnt a lüktetés a másik oldalon.
Csak annyit tehettem, hogy hátrébb húzom. Megvédeni nem tudtam, ahogy valójában ő sem engem. Túl veszélyes lett volna itt mágiát használni. Ez a hely egyenesen feszültségig duzzadt mindenféle varázslattól, ami azt az átkozott gömböt övezte. Vajon másnak is remegett tőle minden porcikája és úgy érezte, felrobban az agya? Azt gondoltam, ez csak az én jutalmam volt, amiért annyit kontárkotam bele átkozott tárgyak sorsába.
Ben mellé léptem, bár a térdem már őrülten remegett. A vállára kellett tennem a kezemet, hogy megtartson. Nem volt gond. Ő erős volt, mert kviddicsezett. Simán elbírta az én súlyomat, sőt talán még jóval többet is annál. Sosem voltam erős, nem tudtam, milyen ez… de Bent akár még a hátamon is elrángattam volna innen.
A gyengeség nem szűnt. Az ujjaim már nem bírták megszorítani többé a széles vállat, hiába erőlködtem. A tenyerem lecsúszott Ben válláról, körülöttem pedig minden tompa zajnak tűnt. Az agyamban éreztem a zsibbadást, amitől megszédültem és egyszerűen összeestem. A sötét tompaságban még hallottam a beszéd hangját… de csak az engem ölelő karok jelentettek kapcsolatot a valósághoz.
Ben emelt fel, az ő melegét éreztem. Az illatát, ami egy túldezodorozott kviddicsöltözőre hasonlított és amit a barátság aromájának tarottam. Kicsit az én testvérem is volt az elmúlt időszakban, így kicsit megnyugodtam.
Az érintés az arcomon meleg volt. A hangja ijedt: – Hé, Elliot, szedd össze magad, ne halj meg – és én nem tudtam szólni.

[Lélekvesztő]

TO; Mindenki


2004. február 27.
Lélekvesztő
16+

Nem szabad varázsolni, ezt már korábban is kitapasztaltam. Legyen szó egy egyszerű megfigyelésről valahol északon vagy legyen szó egy ilyen helyzetről. Pont ezért előkapom a pisztolyom, és igyekszem nem megölni ezt a rohadékot.
- Bassza meg! – morgolódom, mert nem tudok egy normális tiszta célpontot felvenni.
Ebben a helyzetben a közelébe se tudok menni ennek az alaknak vagy bármelyik másiknak, amelyik még itt van. Igyekszem közelebb menni a főnökükhöz. El kell kapnom, ha már lelőni nem tudom. Ha kell akkor átlépek azon a szar füstfelhőn is, de nem fognak elmenekülni innen. A szövegelése is csupán egy pillanatra állít meg.
Szóval ezek a mocskok további támadásokat terveznek. De nem állíthatunk minden egyes ember mellé egy aurort, hogy megvédjük őket. Legalábbis azokat, akikről tudjuk, hogy azon a listán vannak, vagy itt. Megnézem az embereket, hogy mégis kikről van szó, majd ismét a csuklyás felé fordulok. El kell kapnom, mert Murphy nem volt elég, ő csak a kezdet volt.
Azonban megint megtorpanásra készülök, mikor meghallom azt, amit nem akartam.
- Hé, Elliot, szedd össze magad, ne halj meg!
Megfordulok, látom, hogy Agiel nem ért el oda még mindig. Visszafordulok a csuklyás felé, hajt a vérem. Tudom, hogy el kéne kapnom, még akkor is meg kell próbálnom, ha nem érem el, ugyanakkor… Visszafordulok Elliot felé. Egyszer már a munkát választottam helyette és meg is lett az eredménye. Elvesztettem, talán örökre olyan szempontból, hogy már nem fog mellettem ébredni. Még egyszer nem tehetem meg azt a könnyelműséget, hogy még azt is feladjam érte, ami most van.
- Még egyszer nem – dörmögöm.
Igazából elég hamar meghozom a döntést, és megindulok Elliot felé. Hogy elérek-e odáig az csak attól függ, hogy a Fraser fiú odaenged-e. Mert nem várhatjuk meg vele a medimágusokat, ha kell felkapom Elliotot a karomba, és hoppanálok egyenesen a Mungóba. Még akkor is, ha utána leharapja a fejem miatta. Macmillant meg majd lerendezem utána.

[lélekvesztő]

lélekvesztő

Mindenki

2004. február 27.

Norát akartam védeni, de közben láttam, hogy a többiek is tartózkodnak a varázslástól, így hiába akartam Flint megakadályozni abban, hogy hősködni kezdjen vagy legalább fejjel menjen a falnak. Én voltam a legidősebb hármunk közül, a Roxfortban is minden tanár tőlem várná, hogy óvjam meg őket. Eloise is ezt tanácsolná. Ugye? Elbizonytalanodtam egy pillanatra.
– Vidd innen Nareket, menjetek. Én elbánok vele. – mondta hangos lihegések közepette. Ennyire elvakították volna az indulatok? Éppen őt? Flint mindig olyan rohadt kimértnek tűnt, ami inkább volt unalmas, mint izgalmas, most viszont csak úgy dőlt belőle a feszültség. Persze nem ismertem jól, nem tudtam róla semmit, azon kívül, hogy eddig nem igazán voltunk egy hullámhosszon.
– Mások sem támadnak! – Próbáltam figyelmeztetni, de nem találtak el hozzá a szavaim. Túl nagy volt a hangzavar, ráadásul a káosz mindegyikünk fejébe beköltözött. Az enyémbe legalábbis biztos, mert úgy lüktettek a gondolataim, mintha soha nem lett volna
– Menjetek. – Ismételte meg magát Flint. Aztán kitépte az ujjaim közül a karját és már ment is előre. Norát még talán félre tudtam lökni, nem láttam jól, mert elestem, ahogy Flint varázslata visszahatott rá és hátra repült. Éppen csak ki tudtam lépni mögüle, mielőtt még engem is letarol.
Kellett egy pillanat, hogy felkeljek. Főleg azért, mert esés közben felszakítottam a nadrágot a térdemen és annyira beütöttem, hogy vérezni kezdett. Nyögve egyet talpra álltam és megpróbáltam tenni egy lépést Nora felé, aki ott térdelt Leo teste mellett. Biztosan csak elájult. Nem halhatott meg. Ezzel próbáltam nyugtatni magamat, de érezte ma vérszagot.
– Semmi baj, mindjárt hazamehetünk– motyogta maga elé Nora. Alig hallottam a hangját, a szívem olyan hevesen vert, hogy a ritmusa a fülemben csengett. Odatérdeltem melléjük, de fel is szisszentem a lendület közben. A seb a kövekhez ért, amitől csak még jobban csípni kezdett.
– Él még…? – kérdeztem Norát. Nem igazán mertem Flinthez nyúlni. Bár elég erőszakos jellem voltam, a holttestek fogdosásától irtóztam. Azt idézték fel, amikor a háború idején úgy hullottak a varázslók, mint a legyek. Vér, mocsok, nyílt sebek, lerobbant testrészek hevertek mindenütt.
– Hé, auror! – Szóltam oda valakinek, aki nagy volt és felnőtt. Mégis ki mástól kérhettünk volna segítséget? – A barátunk megsérült.

[London, 2004. február 27.]

London, 2004. február 27.

Tell everybody, tell everybody
Brother, sister, the ending is coming

Ott álltam a kezemben egy rakás pálcával, mégsem tudtam mit kezdeni. Én nem voltam ehhez hozzászokva. Én nem akartam itt lenni. Várt otthon a kislányom, aki teljesen egyedül van otthon egy kihalt lakásban. Én csak le akartam lépni innen. De egyszerűen a becsületem nem engedte, hogy cserben hagyjam ezeket az embereket és elhoppanáljak innen. Úgyhogy közelebb mentem a csata közepe felé, és megpróbáltam szétosztani a pálcákat, már amennyire sikerült, és közben azt figyeltem, kinek kellhet segítség. Többen megsérültek, néhányan egészen rossz állapotban voltak, úgyhogy inkább a segítségnyújtás lehetőségét kerestem.
Egy-két sebet el tudtam látni, talán még egy eltört csontot is meg tudtam volna gyógyítani, de hogy harcoljak? Azt biztosan nem.
A közelemben lévő aurorokhoz fordultam:
-Kinek segítsek? Sebeket tudok gyógyítani. - Az még menne... - tettem hozzá gondolatban.
De nem igazán válaszolt senki, eléggé kaotikus állapotok uralkodtak a helyszínen. A gömb meg az ellenség nem is érdekelt, csak hogy épségben elhagyhassuk ezt az átkozott helyet, és végre hazaérhessünk.
Tehetetlenül álltam, szerencsére nem a csata közepén, hanem inkább a szélén. Mérges voltam az aurorokra. Miért hoztak ide minket, ha aztán hagyják, azt csináljuk, amit akarunk. Ott volt Esmé, aki fogta magát és nagyjából az összes harcképzett auror előtt belevetette magát a sűrűjébe. Reménykedtem, hogy nem esik semmi baja.
Időközben a Rend tagjai menekülőre fogták, már alig páran maradtak. Jó lett volna, ha legalább őket el tudják fogni, de úgy tűnt, a Minisztérium ezúttal sem jár sikerrel.

[LÉLEKVESZTŐ]

LÉLEKVESZTŐ



2004. február 27.

Az utolsó csuklyás is eltűnt a füstfal mögött. Ha valaki megpróbálta megközelíteni, érezhette, hogy olyan két méter közelségből egyfajta taszítóerő löki hátra a testét. Bizony. A Mágus térnek ez a része kész mágikus erődítménnyé vált, melynek egyetlen célja az volt, hogy A Rend tagjain kívül mindenki odakint maradjon. Bár kérdéseikre nem kaptak választ és a támadásaik sem sikerültek, a helyszínen lévők ezúttal megtarthatták életüket. Kisebb-nagyobb sérüléseikkel, de mindannyian épen megúszták ezt az egészet.
Hamarosan megérkeztek a Mungóból küldött medimágusok is, akik Leot és Elliotot az ispotályba szállításra kezdték felkészíteni. A fiú ugyan nem szenvedett komoly sérüléseket, de a vérzés miatt a kivizsgálás mellett döntöttek. Elliot esetében is úgy tűnt, csupán egy kis nyugalomra van szüksége. A többiek kisebb-nagyobb sebeit, véraláfutásait a helyszínen látták el.
Hamarosan Harold Macmillan auror-főparancsnok is megérkezett a helyszínre, hogy felvegye a vallomást azoktól, aki könnyebb sérülést szenvedtek. Mindenkihez egyesével sétált oda, ellenőrizve a testi épségüket, a lelkiállapotukat, megkérdezte mit tapasztaltak, ám végül az Elliot mellől el sem mozdul Mr. Miltonhoz lépett oda: - A gömb. - Kezdte komolyan. - A minisztériumban lévő egy hamisítvány. Valaki kicserélte. - Halkan beszélt, hogy a jelenlévők ne hallhassák. - Belső vizsgálatot kell indítanunk, Milton... de ma... legyen a barátjával.- Bökött a fejével Elliot felé, majd visszatért a dolgához.
Macmillan és az emberei megkezdték a helyszín biztosítását és az ott lévőket szépen hazaterelték. A hőseis küzdelem minden résztvevője hazatérhetett, a roxfortos diákokat pedig egy auror kísérte haza, egyenesen az igazgatói iroda kandallóján keresztül.

Tudnivalók:
A zárókörre március 31. Éjfélig lehet reagálni.
Minden hozzászólás +5 házpontot ér ebben a körben.
A reagokat kéretik maximum 400 szavasra írni.
Ha valami nem világos discordon/pm-ben ér keresni Elliotot.

Ne feledjétek, a KM szava szent. Fellebbezési jogotok van a Staffnál, de a legtöbbször mikor beszálltok egy ilyen játékba, tudomásul veszitek, hogy szeretett kis karaktereitek komoly fizikai, vagy akár mentális sérüléseket is szenvedhetnek.