+  Roxfort RPG
|-+  2003/2004-es tanév
| |-+  A Királyság egyéb részei
| | |-+  Az Öreg Bölcs Könyvkereskedés és Antikvárium
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Az Öreg Bölcs Könyvkereskedés és Antikvárium  (Megtekintve 193 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2022. 12. 22. - 19:09:56 »
+1



Az Oxford kertvárosában álló, kicsi üzlet már százéve híres a muglik és varázslók körében egyaránt. A bolt előtere kifejezetten a varázstalan varázslókat fogadja, a varázslók előtt azonban a bolt hátsó része is nyitva áll. Itt mindenféle különleges, akár többszáz éves szakirodalom is fellelhető, szinte bármilyen témában. A kis üzlet a helyi varázslókat is támogatja, nem egyszer segédkezett már a tulajdonos a környék fiatal szerzőinek könyvkiadásában, majd a későbbi értékesítésben is. Így ha az ember kedden este hatkor betér ide, akkor könyvbemutatókon, dedikálásokon találhatja magát.
Naplózva

Louis Soulier
Varázsló
*****


l'ombre de lui

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2022. 12. 22. - 19:24:29 »
+1

les livres


2003. december 22.
to; Jason

style


Mon Dieu! Mon Dieu!
Még mindig nehezen fogtam fel, hogy mi történt. Jasonnek megjelent egy könyve, méghozzá az én illusztrációmmal. Persze a könyvek esetében senkit sem érdekel, hogy ki rajzolta a benne található apró kis képeket, vagy éppen a hatalmas, egyoldalas alkotásokat. Ezek csak kiegészítették az egyébként csodaszépen megírt történetet. Jason szavai egyenesen varázslatosak voltak. Én olvastam először az írásait, most pedig akár az egész világ is – legalábbis az a néhány művészlélek, aki eljött a bemutatóra.
Jason volt persze a sztár, én mégis jobban izgultam, mint ő. A gyomrom bukfenceket vetett a hasama… alig tudtam reggelizni, aztán ebédelni, aztán vacsorázni, most meg csak nagyokat pislogva bámultam kifelé, ahol már gyülekezett a tömeg. Odakint fog beszélni a könyvéről, meg rólam, hogy én rajzoltam meg… és! Je suis sur le point de m'évanouir.
Nem volt szabad rosszul lennem. Elájulnom meg végképp nem.
– Minden rendben? – lépett be az öreg tulajdonos a hátsó részbe, amit azért választottak le, hogy tudjunk pihenni, mielőtt kilépünk a hatalmas tömeg elé. Volt ott vagy öt ember. – Teljesen el van sápadva, Mr. Soulier.
Sóhajtott egyet.
– ’át jól vagyok. Csak minden olyan túl gyorsan történik, monsieur – magyaráztam. Nem segített ez sem a rosszul létemen, de amíg beszéltem, legalább nem remegtem.
Az öreg megint egyedül hagyott minket, én meg visszasiettem Jason elé. Még mindig egy egészen kicsit szédültem persze. Nekem öt ember kész tömeg volt, nem voltam hozzászokva a szerepléshez. Rendesen angolul sem tudtam, csak a nagyon alap dolgokat. A Roxfortban sosem tartottam kielőadást, inkább csendesen meghúztam magam. A felnőtt élet sokkal, de sokkal nehezebb volt, mint hittem… a legkényelmesebb az volt, amikor Jason anyukája ott volt körülöttünk és nem éreztem magam annyira elveszettnek. Még azt sem bántam, hogy olcsóbb ruhákba járok, nem vehetem meg azt, amit akarok, de kellett valaki, aki felnőttebb nálam. És nem, nem Jason. Ő még most is egy mesevilágban élt.
– De ugye akkor végig te fogsz beszélni? – kérdeztem és megsimítottam a hasamat. Reméltem, hogy most már megnyugszik és nem fogom teljesen elhányni magamat.
– Felkészültél… nem izgulsz? – érdeklődtem és beletúrtam a hajamba egy újabb sóhajt után. – A ’elyedben én megőrülnék… – Folytattam és megint kilestem. – Jött még valaki. ’atan várnak már rád. – Böktem a fejemmel kifelé.
– Mon Dieu… – Sóhajtottam és nagyon nem vágytam oda ki.
Naplózva


Jason Bright
Varázsló
*****


felhőkről lábakat lógató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2022. 12. 28. - 10:15:26 »
+1

feltámasztunk egy szellemet?


2003. július 20.
to; Louise
UFO élmény


Annyira izgatott vagyok, hogy egész nap nem is bírtam enni. Louise se, de ő inkább az idegességtől, én meg attól, hogy még ahhoz is sajnáltam a gondolataimat, hogy rendesen egyek. Túlságosan más felé járt az eszem, és túlságosan is lelkes voltam Úgy éreztem, most a hosszú-hosszú évek után valami nagyszerű mérföldkőhöz ért az életem. Egy be nem váltott ígéret volt ez, a barátaim felé, hogy én helyettük is megvalósítom mindegyikünk álmát. És ezt hol jobban tudnám csinálni, mint a meéskben? A szereplőket a történetet róluk is mintáztam, teljes életük lehet ott, szenvedés és fájdalom nélkül. Azt hittem ez nehezebb lesz, nehezebb lesz róluk írni, az emlékeket gyerekmesévé és valami széppé formálni, de nem volt az. Itt volt velem végig Louise, támogatott a támaszom volt és amikor nehézzé váltak a szavak, megfogta a kezemet, magához ölelt. Sokat jelentett nekem, hogy itt volt, és az meg, hogy ő illusztrálta a mesekönyvemet! Az volt az igazi csoda! Imádtam a rajzait olyan gyönyörűek voltak, szebbnek tartottam őket a mesénél is, amit írtam.
- Minden rendben lesz, minden rendben lesz - magyarázom bólogatva, ezredjére, mást nem iagzán tudok most mondani, túl sok intenzív inger ér, és Louise is teljesen ki van készülve.
A kis antikváriumban Louise mellett ácsorgom, aki szinte vibrál, én pedig ki-ki lesek vele együtt a székekkel berendezett tér felé. Egyikünk sem volt az a szereplő típus, én is ettől izgultam a legjobban, de persze úgyis a szerencsétlenek nyugalmát kezdtem magamon megérezni, mert hát valamit úgyis ügyetlenkedni fogok. Mondjuk beletüsszentek a mikrofonba és mindenki megsüketül, vagy valami ilyesmi.
És a  tömeg! Hát ennyi ember! Öt! Ez már majdnem tíz!
– Minden rendben? Teljesen el van sápadva, Mr. Soulier - jelenik meg az öreg bácsi, aki olyan menő a szemüveges, szakállas, kötött pulcsijával, hogy legszívesebben beleírtam volna őt is egy mesébe.
– ’át jól vagyok. Csak minden olyan túl gyorsan történik, monsieur - motyogja Louise, majd ahogy visszasétál hozzám, izgatottan alaposan megölelgetem.
Olyan nagyon nem vagyok felnőttes, hogy ezt az egész helyzetet kezeljem, igazából még beszéd közben is elkalandoznak a gondolataim, meg a végén valami teljesen mást mondnok a szavak közzé, és aztán senki sem érti, hogy mi van, legfőképpen én nem. Olyan mint amikor az embert megzavarják olvasás közben, kizökken a világból, ahová belebújt teljesen, és utána mintha arcon csapná a valóság, vagy eltaknyolna a padlón. Sóhajtok egyet, a Roxfortban egyikünk se volt az a nagyon szereplő típus, de meg mikor is figyelt rám amúgy öt ember?
Kíváncsi vagyok, hogy anya eljön-e.
– De ugye akkor végig te fogsz beszélni - mondja Louise, a hasát simogatva, én meg elkötelezetten bólogatok is és egy puszit nyomok a homlokára.
- Persze, tudod milyen ügyes vagyok a nyilvánosság előtt - húzom ki magam és az orromon feljebb tolom a szemüvegemet is, hogy hitelesebb és nyugtatóbb legyek. Ez mondjuk nem igaz annyira, de az részlet kérdés.
- Felkészültél… nem izgulsz? - erre csak újabb ütemesebb bólogatás a válasz. – A ’elyedben én megőrülnék… Jött még valaki. ’atan várnak már rád.
Erre én is megpróbálok kilesni, de nem igazán látok jól.
- Szerinted anya jött?... - kérdezem, de persze anya nem volt az a típus aki nyíltan megmutatja hogy támogat. Pedig rendes volt a maga módján. -  Semmi baj nem lesz, de igen, én is izgatott vagyok. Az emberek olvasni fogják a könyvet, amit te rajzoltál meg - magyarázom nagyon szenvedélyesen és meg is ölelem őt. Büszke vagyok rá, mert hát mégis csak miatta néz ki olyan gyönyörűen. Én a pálcika embereknél leragadtam.
A sóhajtozására megfogom a kezét és rávigyorgok.
- Én beszélek, de ne engedd el a kezem - mondom halkan és egy kis csókot is lehelek az ajkaira, majd megindulok kifelé, a sok-sok ember közzé, akik hatan vannak, én pedig a következő lépéssel meg is botlom a kikötődött cipőfűzőmben, de nem esem el. Ám érzem, hogy zavartan elpirul a fülem, és inkább beszélni kezdek.
- Üdv. Helló. Magának is helló ott hátul, igen önnek! - magyarázom, és egyre zavartabb leszek.
Naplózva


Louis Soulier
Varázsló
*****


l'ombre de lui

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2022. 12. 31. - 12:15:40 »
+1

les livres


2003. december 22.
to; Jason

style


Jasonért megérte itt lenni. Jasonért megérte még az izgatottság is, ami bénító fájdalomként ült a gyomromban. Gőgösnek neveltek, mégsem volt elég önbizalmam ahhoz, hogy rengeteg ember társaságában felszólaljak és a saját rajzaimról meséljek. Ráadásul ez volt életem egyik legfontosabb munkája. Ha jól sikerül, végre elkezdhetjük az életünket Jasonnel és nem kell a gyerekszobájában laknunk az anyukájával.
- Minden rendben lesz, minden rendben lesz – bíztatott Jason. Próbáltam bólogatni, hogy úgy lássa, nem vagyok teljesen kikészülve, de nem ment. Éreztem, hogy sápadt vagyok, így meg sem lepett, hogy kis könyvesbolt tulajdonosa is azonnal kiszúrta. Sejtettem persze, hogy ez a rosszullét majd elmúlik, ha végeztünk... csak essünk túl rajta.
Kicsit belebújtam Jason ölelésébe. Lehunytam a szemem, hogy beszívjam az illatát... így kicsit kellemesebb volt egy fél percig. Az a kis puszi a homlokomon csak még jobban esett. Jason egész jelenlétében volt valami kellemesen megnyugtató. Nem is rólam szólt persze ez, mégis jobban izgultam, mint ő. Csak egy illusztrátor voltam, mégis ki emlékezne rám? A történet a lényeg, az író, aki megteremtette azt a világot.
Kilestem a polcok közül, öt ember. Már ez is sok volt, de mozgolódás is volt még a bolt másik végében. Talán ők is idejönnek vagy csak megnézik a kínálatot? Nem tudtam, de nyeltem egyet és megköszörülve a torkomat figyeltem a tömeget, meg próbáltam Jasonnel csevegni. Erre ő is kidugta a fejét.
-  Szerinted anya jött?... – kérdezte. Tudtam, hogy jól esne neki, ha az anyukája eljön és megnézi, miért dolgoztunk annyit... de az a nő túl kemény volt. Szigorúan bánt Jasonnel, sőt még velem is. A tulajdon anyám nem volt ilyen.
- Biztosan itt lesz... - bólintottam. Óvatosan megsimítottam az arcát, finoman, kedveskedve... nem akartam, hogy szomorú legyen esetleg miatta. Büszévé akarta tenni és megértettem. Egy ideig engem is érdekelt az anyám, aztán egészen megőrült és már csak menekülni akartam.
- Semmi baj nem lesz, de igen, én is izgatott vagyok. Az emberek olvasni fogják a könyvet, amit te rajzoltál meg – folytatta aztán, válaszolva a korábbi kérdésemre. Finoman odabújtam megint hozzá, lágy csókot váltottam vele, bár nem szerettem volna, hogy meglássák. A kapcsolatunkhoz senkihez nincs köze, rajtunk kívül.
- Én beszélek, de ne engedd el a kezem – mondta. Újabb lágy csókot adott, én pedig úgy szorítottam a kezét, hogy érezze, ott vagyok mellette. Hagytam, hogy vezessen, szépen, ki a könyvespolcok rejtekéből a kis közönség elé, akik már ott szorongatták a könyvet a kezükbe. És ott, a hátsó sorban bújt meg Jason édesanyja. Talán nem vette észre azonnal.
- Üdv. Helló. Magának is helló ott hátul, igen önnek! – kezdett bele. Ekkor szúrhatta ki az anyukáját is, ahogy végig futott a tekintete a hátrébb ülönkön is. Csak elmosolyodtam és odaintettem neki. Valahol ezen a ponton úgy éreztem az izgalom is kicsit csökkent a testemben, már a gyomrom sem sajgott annyira.
Csendesen hallgattam Jason beszédét, nem volt hosszú. Csak felolvasott pár oldalt a könyvből, ahogy azt megbeszéltük. A tulajdonos közben a háttérben kivetítette a részletekhez készült rajzaimat... és ebben a félhomájban láttam meg őt. Morrow-t. Seth Morrow-t. Mióta elküldték az iskolából veszélyesebb lett.
Megijedtem.
Megszorítottam Jason kezét és ha rám nézett, a fejemmel a falnál támaszkodó unokatestvéremre böktem.
Naplózva


Jason Bright
Varázsló
*****


felhőkről lábakat lógató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2023. 01. 05. - 20:30:15 »
+1

miért jött ide ő is?


2003. július 20.
to; Louise
UFO élmény


Ha Louise nem lett volna, lehet ki se merem adni a könyvemet. Valahogy ő motivált  alegjobban, hogy ne hagyjam abba, hogy ne adjam fel, hogy leírjak mindent, amit kitalálok. Néha én se értem, hogy tudok ennyi minden hülyeséget összehordani, de valahogy mégis sikerül ezt mindet egy történetté formálni. Szerettem benne a csodákat, hogy egy kicist olyan volt, mint a gyerekkorom, amikor eljöttem a Roxfortba tanulni, és akkor felépítettem a Csodaparkot, és oda jártunk játszani a barátaimmal, amikor nehéz volt az sikolában még a létezés is. menedék volt, és egy nagyon szép hely, tele különleges lényekkel, és vidámsággal, ahová minden gyerek elvágyik. Ezt szerettem volna átadni a meséimmel. Mindeki számára van egy ilyen hely,a hová el szeretne menekülni. És remélem Fridáék is ott élnek, most, hogy tőlem messze vannak, még ha ez egy gyerekes gondolat is... jó erre gondolni.
Az ölelés jót tett, mint mindig, Louiset ölelgetni nagyon jól esett, és sosem tudtam megunni. Jól esett a közelsége meg tudott nyugtatni, és akkor ia, amikor ő szinte vibrált az izgatottságtól. Jó jatással volt rám, és ezt anya is látta, nem is nagyon tett gonosz megjegyzéseket Louise-ra, pedig elég kemény kötésű nő volt. Megkedvelte a maga módján, és azt hiszem lassan beletörődött, hogy nem fogok továbbtanulni. Kívácnsi voltam, hogy anya eljön-e, mert apa külföldön volt valami fontos úton, és persze a felesége nem kedvelt, meg amúgy is mugli volt, nem hozta volna ide hozzám magától a féltestvéreimet sem.
- Biztosan itt lesz... - mondta Louise, én meg cska sóhajtottam egyet, de még nem láttam sehol. Viszont itt volt az ideje arra, hogy kiálljak és bézsedet mondjak. Én... én aki alig tudott érthetően fogalmazni, csak hadartam és idegessségemben mindenféle más szavakat mondtam egy mondatban, és csak Louise tudott ilyenkor is megérteni.
- Apa küldött egy baglyot, és azt írta benne, hogy küldjek tisztelet példányt neki, amibe mind a ketten dedikálunk. Jó sokat, hogy rá tudja sózni a munkatársaira, azt hiszem nagyon akar támogatni - magyaráztam neki, még mielőtt kiléptem volna a pódiumra, a kezét fogva. Kellett, hogy kapaszkodjak belé.
Ott még izgultam zavartan hablatyoltam, és integettem hátra is, amikor kiszúrtam anyát is. Erre egy kicsit meg is örültem, lelkesebben integettem és izgatott lettem, nem pedig stresszes. Szerettem volna, ha büszkévé tudom tenni, mert csak naplopásnak gondolta az írást, olyannak, ami nem hoz elég pénzt vagy nem elég nagy munka, nem is tudom. De eljött, én meg belekezdhettem a beszédembe. Hogy hogyan írtam, meg ilyesmik, hogy Fridáék miatt írtam meg, hogy a barátaim örökké élhessenek a történeteimben, hogy ott befejezzem helyettük az álmaikat. Ezzel tartoztam nekik, mesélnem kellett helyettük, mert én maradtam életben.
-  Ez a mesekönyv nem jöhetett volna létre Louise nélkül. Ő festette meg azokat, amik csak az én fejemben léteztek, és ezért nagyon hálás vagyok neki - néztem rá és elmoslyodtam. - És köszönöm neked is, anya, hogy eljöttél - zártam le a beszédemet, ami kimerített mert bár nem volt több negyed óránál, túlságosan koncentráltam az pedig nálam ritka. Végül felolvastam pár oldalt a könyvből is, hogy ízelítőt adjak nekik, és vértam, hogy végre hazamehessünk. annyira nem szerettem a feltűnést, persze, pedig író akartam lenni mindig is. Még képeket is kivíetített a tulajdonos, hogy Louise rajzai is teljesen láthatóak legyenek, ekkor pedig éreztem ahogy megszorította a kezemet, én meg észrevettem, ahogy egy alakot nézett a távolban. Egy veszélyes, de nagyon ismerős alakot. Nyeltem egy nagyot, mert félelmetesen festett abban a félhomályban.
- Mit akarhat? - kérdeztem suttogva, majd amikor a vetítés befejeződött, az emberek gyűlni kezdtek a könyvek köré, hogy nézegessék őket, és aláírást gyűjtsenek. Louise unokatestvére pedig gonosz mosollyal jött hozzánk, és amikor sorra került még a hideg is kirázott tőle.
- Öhmszia. Te is kérsz egy dedikálást? - kérdeztem zavartan. persze, hogy nem akart, de mást nem tdutam kinyögni.
Naplózva


Louis Soulier
Varázsló
*****


l'ombre de lui

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2023. 01. 15. - 09:22:49 »
+1

les livres


2003. december 22.
to; Jason

style


- Apa küldött egy baglyot, és azt írta benne, hogy küldjek tisztelet példányt neki, amibe mind a ketten dedikálunk. Jó sokat, hogy rá tudja sózni a munkatársaira, azt hiszem nagyon akar támogatni.
Kicsit irigyeltem is ezért Jasont. Az én családom semmiben nem volt támogató, ami szerintük rendellenes volt. Ilyen volt gyakorlatilag minden művészet, az önálló gondolkodás vagy éppen az, ha az ember csak szeretett volna a szerelmével... aki történetesen nem aranyvérű... és még csak nem is lány. Sosem kaptam igazán meg a lehetőséget Soulier-ként, hogy önmagam legyek. Talán Jason szülei is dacoltak, de az útjába nem álltak. Ha ezt választotta, kipróbálhatta magát, ráadásul velem együtt.
Odakint, a pódiumon, Jason is ideges volt. Láttam a viselkedésén és hallottam a hangján. Eleve szétszórt volt, de ilyenkor még inkább. Összevissza nevetgélt, bénázott... és persze mindezzel együtt volt olyan szívmelengetően bájos, hogy szinte olvadozni kezdtem. A megoldás viszont az anyukája lehetett. Kicsit megnyugtatta a jelenléte.
- Ez a mesekönyv nem jöhetett volna létre Louise nélkül. Ő festette meg azokat, amik csak az én fejemben léteztek, és ezért nagyon hálás vagyok neki. És köszönöm neked is, anya, hogy eljöttél - A szavai jól estek, ki is húztam magamat, ám a tekintetem az anyjára vándorolt. Egy kedves mosolyt vetettem felé, ami azonnal le is olvadt. Megláttam mögötte Morrowt és ezzel olyan sötétség borult számomra a könyvesboltra, mintha fekete felhők gyülekeztek volna a mennyezeten.
Míg Jason beszélt és bemutatta a könyvben szereplő rajzokat, végig gyomorgörcsöm volt. Akárhányszor kimondta a nevemet, a tekintetem Morrowra vándorolt. Csak ott állt és várta, hogy mikor teheti tönkre a közös pillanatunkat... mintha nem is sejtené, hogy ahhoz éppen elég volt megjelennie.
A bemutató véget ért. Ketten maradtunk a színpadon. Az emberek a kiállított könyvek köré gyűltek, végig lapozták, megnézték a rajzokat, beleolvastak a sorokba.
-  Mit akarhat? - kérdezte Jason.
- Gondolom mindent tönkretenni... ő Morrow... - sóhajtottam. Amikor kirakták a Roxfortból, még is elmondtam a tanároknak, micsoda szörnyeteg. Persze nem volt idő vele foglalkozni, mert megkezdődött a dedikálás. Beültünk hát egy hosszú asztal mögé.... és egészen addig csak kezet ráztunk, aláírtunk, míg azok a zöld szemek nem meredtek ránk.
- Szóval most éppen itt laksz, Louis - szólalt meg. A tekintete megvetően Jasonre vándorolt. Úgy nézett rá, mintha a világ legszörnyűbb teremtését kéne szemlélnie.
- Öhmszia. Te is kérsz egy dedikálást? - nyögte ki nagy nehezen Jason. Vele ellentétben én meg sem tudtam szólalni, csak ültem ott kukán és vártam, hogy megöljön Seth, vagy ilyesmi. De nem így tett. Rátenyerelt az asztalra és az arcomba hajolt.
- Hogy hagyhattad, hogy egy ilyen bemocskoljon? - sandított Jasonra. Tudtam, hogy ez nem jó jel, ezét kinyúltam és megszorítottam a csuklóját. Inkább rám figyeljen, engem bántson... azt már túléltem párszor. Nem volt érdekes.
- Nem mocskolt be. - Suttogtam felé. Aztán persze kicsit kihúztam magam, hátha attól erősebbnek tűnök. Borzasztó gyenge voltam, és nem fizikálisan, hanem mentálisan. Seth-tel lehetetlenségnek tűnt felvenni a harcot. - Tűnj el...
Nem segített az, hogy megpróbáltam elküldeni. Sőt úgy láttam, hogy ez csak tovább hergelte. Elővette a pálcáját és egy mozdulattal meggyújtotta a magára hagyott könyvkupacot. A boltot azonnal megtöltötte füst, ő pedig eltűnt a láthatáron.
Naplózva


Jason Bright
Varázsló
*****


felhőkről lábakat lógató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2023. 01. 16. - 11:57:20 »
+1

miért jött ide ő is?


2003. december 22.
to; Louise
UFO élmény


Olyan megható volt ez az egész, és még gombóc is nőtt a torkomban, nem csak az izgalomtól, hanem attól, hogy elértem az egyik célt, ami pár éve még olyan nagyon messzinek tűnt. Még csak a hideg sem tűnt fel, egész ideúton sem, annyira lefoglalta a gondolataimat ez az egész bemutató. Már voltam egy páron, mondjuk Estherén, az övéit szerettem, olyan bájosak voltak a történetei, és varázslatosak, na meg emberiek is. Az enyém reméltem, hogy minimális szinten lesz figyelem felkeltő. Nem bántam, ezt a nagyjából öt-hat embert itt, annyival kevesebb előtt kaptunk frászt, legalább. Próbáltam összeszedett lenni, de néha hablatyoltam, és hülyén nevetgéltem. Próbáltam természetes lenni, de aztán amikor anyát megláttam egy kicsit megnyugodtam, és még jobban szorongattam Louise kezét.
És minden olyan jól is ment, békés volt, nem menekült ki innen senki előlem, és talán még lelkesen is hallgatták végig az előadásomat, meg a szép képeket. Olyan ügyes volt Louise, mindig tudtam csodálni a képeit, anynira büszke voltam rá, és sokat jelentette nekem, hogy ezekben a nehéz, kezdeti időkben még mellettem volt, és támogatott. CSerébe igyekeztem kevésbé szétszórt lenni. Jó, ez néha nem kifejezetten ment, de igyekeztem. Azonban most Louise teljesen lefyagott és szinte sápadttá vált, ahogyan észrevettem, hogy ki bujkált a sötétben, anyám mögött. Nem akartam, hogy anya mögött legyen, hogy bántsa, és azt sem, hogy minket is bántson.
Az ő családja még az enyémnél is furcsább volt és ha apa új feleségére gondoltam, akkor már nem is hibáztattam abban, hogy nem tudott hova tenni. Még csak gonosz sem volt, csak nem kezeltük jól a helyzetet. De Seth, és Louise anyukája... rémisztőek voltak. Mint valami sötét nemezis, úgy jött közelebb hozzánk, amikor már szinte mindenki kapott egy-egy dedikált példányt tőlem.
- Szóval most éppen itt laksz, Louis - közölte és megvetően végig is mért. Kirázott a hideg is tőle, én meg ilyenkor még több hülyeséget hordtam össze. Rosszakat csinált az iskolában, tudtam, és nem egy sebet okozott néhány fiatalabb diáknak. Ő biztos nem könyvért jött, de csak ezt a hülye kérdést tudtam kibökni, és még idétlenül vigyorogtam is, kínomban.
- Hogy hagyhattad, hogy egy ilyen bemocskoljon?- kérdezte, és én nagyon meg szerettem volna ütni. Fel is pattantam a helyemről, miközben Louise próbálta a figyelmét és a haragját magára vonni, de én nem is figyeltem arra mit mondott neki. Nem akartam, hogy még többet gyötörje.
- Nem mocskolt be. Tűnj el... - mondta Louise is.
- Te vagy az, aki bemocskolta, és sebeket hagyott rajta! Hagyj békén minket - mondtam határozottan és ezen még én is meglepődtem. De nem segített, semmi se segített, csak mérgesebb lett, aztán hirtelen egy rövid intéssel fel is gyújtotta a könyveinket. A füst hamar megtöltötte a helyet, együtt Morrow kegyetlen, őrült nevetésével. Rögtön eluralkodott a pánik, egy anyuka fel is sikoltott, a tűz láttán, ami gyorsan kapott az újabb könyvek után. Morrow már nem volt sehol, mindent beborított a fojtogató füst.
- Louise, ne ess pánikba - ragadtam meg a kezét de persze én már abba estem bele, a szívem idegegesen dobogott, és megindultam vele kifelé, miközben egy bűbájjal megpróbáltam egy kicsit fékezni a vészes lángcsóvákat. Amik a könyveket és Louise szép képeit falták.
- Jason, Louis! - hallottam közben valahonnan anya kiabálását is.
Naplózva


Louis Soulier
Varázsló
*****


l'ombre de lui

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2023. 01. 19. - 15:15:49 »
+1

les livres


2003. december 22.
to; Jason

style


Seth puszta jelenlététől is görcsbe rándult a gyomrom. Nem akartam látni, nem akartam még csak azt a hideg, élettelen illatát sem érezni, amit régen ragaszkodással fogadtam. A Morrow házba költözve is mindig fitogtatta az erejét velem szemben és neki is volt egy kígyója, de nem olyan finom, mint Szelené. Egy kegyetlen bestia, amit rám akart uszítani.
Csak azt akartam, hogy tűnjön el, hogy ne lássa mindazt, amit elértem. Neki ez csak játék volt. Az egész életem egy játék volt. Nem sokban különbözött anyámtól az igazat megvallva, legalább annyira őrült és beteges hajlamú volt, azzal a különbséggel, hogy ő még élvezte is mindezt. Tényleg szórakozásnak látott mindent, ami másnak fájt.
– Te vagy az, aki bemocskolta, és sebeket hagyott rajta! Hagyj békén minket – szólalt meg mellettem Jason. Annyira meglepődtem a határozottságától, hogy hirtelen megszólalni sem tudtam. Csak bámultam őt, csodáltam, amiért ilyen összeszedett volt… mert én mindig is tudtam, hogy több van benne, mint az az esetlen srác. Erős volt, kitartó és szép volt a lelke is. Azt azonban, ami Seth-ből árad még ő sem tudta megakadályozni.
Az unokatestvérem kegyetlen szemeinek villanása és a füst maradt meg. Ennyit fogtam fel azonnal, majd hogy a könyvek kipakolt példányai lángra kaptak és hatalmas füsttel borították el körülöttünk az üzletet. Eloltani képtelenség lett volna, legalábbis úgy gondoltam… eszembe sem jutott, hogy én is varázsló vagyok, az én zsebemben is ott lapult a magyalpálca, amit bizonyára használnom is kellett volna.
Leblokkoltam.
– Louise, ne ess pánikba – ragadta meg a kezemet Jason. A szívem veszettül kapálózott, az elmémet meg egy fejrázással igyekeztem a rátelepülő ködből kirángatni. Fogalmam sem volt, hogy mit kellene csinálnom.
– Jason, el kell oltanunk a tüzet valahogy… – mondtam és hangosan köhögni kezdtem. Eddigre már volt annyi lelkierőm, hogy még a pálcámat is előrángassam a zsebemből. –Mondj egy jó varázslatot! – Kértem, már az sem érdekelt, hogy muglik előtt leszek kénytelen varázsolni. Aztán beugrott az egyik utolsó SVK órám, az Aqua Eructo-ról. Nem voltam túl jó abból a tárgyból, nem is akartam belőle igazán RAVASZ-t tenni, de gyakorlásnak jó volt.
Mielőtt még bármit is tehettem volna, meghallottuk Jason anyukájának a hangját.
– Keresd meg és vidd ki, ezt én megoldom. – Dünnyögtem. – Van egy tervem, ne aggódj! – Tettem hozzá és már emeltem is pálcámat a tűz felé. – Aqua Eructo! – Apró vízsugár indult meg a lángok irányába. Erősen kellett koncentrálnom, hogy a pálcából előtörő nedvesség erőteljesebb és több legyen.
Seth már bizonyára el is tűnt a helyszínről, mielőtt még aurorok érkezhetnének a helyszínre. Jellemző volt rá ez a fajta sunyi viselkedés. Kicsit persze rám is, ez olyan Morrow-Soulier dolog volt, hiába próbáltam levetkőzni. Utáltam a múltamat, a nevemet, azt kívántam, bár egy egyszerű angol fiú lennék, aki Jasonnek nyugalmat tud adni, de a családom a nyomomban volt. Seth már megtalált a többiek is megfognak.

Naplózva


Jason Bright
Varázsló
*****


felhőkről lábakat lógató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2023. 01. 22. - 10:58:09 »
+1

miért jött ide ő is?


2003. december 22.
to; Louise
UFO élmény


Nem voltam a határozottság mintaképe. Minden voltam, csak bátor és harcias nem, úgyhogy nem is tudom melyikünk lepődött meg a felszólalásomon jobban: Louise vagy én. Azt hiszem mind a ketten, és iagzából még csak epikus pillanat sem volt, mint a mesékben. Vagy a Gyűrűk urában, mert hát nem volt ez olyan szónoki, mint Aragorn beszéde, vagy ezer másik dolog ott, és még csak menő aláfestő zene se csendült fel, pedig azzal még drámaibb lett volna. De nem volt, azt hiszem, mert Seth Morrow tekintetében olyan ijesztő, és leereszkedő szánalom tükröződött, hogy inkább elmenekültem volna Louise társaságában. Jó messzire tőle.
Azt se tudtam, miért volt egyáltalán valakinek a rokona ilyen kegyetlen. Sandy nem volt kegyetlen, csak most egy kicsit furcsa is, és magamat okoltam érte. nem kellett volna elmondanom neki az igazat az apjáról. Mármint oké, nem is akartam, csak úgy kifecsegtem neki, mint amikor azt modnjuk, szép időnk van, nem? Nem írt nekem leveleket, nem hallottam felőle semmit. De nem volt kegyetlen nem bántott volna így senkit... Nem, Seth veszélyes ember volt. Ahogy eltűnt, füstöt és ébredő tüzet hagyott maga után. Határozottan fojtogatni kezdett a pánik, miközben a kezét fogtam.
– Jason, el kell oltanunk a tüzet valahogy… Mondj egy jó varázslatot! - A szememet jobban marta  afüst, mint a hagyma, amikor anya hagymás kaját csinált. Nem is gondoltam arra, hogy itt amúgy muglik vannak, a varázslatokon kezdtem törni a fejemet. Nem sokat varázsoltam az utóbbi időben, és amúgy is olyan béna is voltam abban is.
- Öööö - kezdtem bele, de aztán én is köhöni kezdtem - Van az a hülye nevű, aminek a vége Erecto... Eructo? - tanakodok közben és próbálom én is előszedni a farzsebemből a pálcámat, hogy ezzel a erectos valamivel segítsek neki. Anya is kiabál valahol, lehet bezsorult? Lehet éppen haldoklik? Azt hiszem most kezdek tényleg pánikba esni, amit valószínűleg Louise is érezhet is rajtam. Nem akarom, hogy anya meghaljon, mégis csak az anyám, akármilyen furcsa nő is.
– Keresd meg és vidd ki, ezt én megoldom. Van egy tervem, ne aggódj! – bíztat engem, én meg tétován állok, nem mintha olyan sok ideje lenne az embernek tétován állnia ilyen tűzzel körbevébe.
- Biztos? Én... én nem akarom, hogy bajod essen - magyarázom, de ha elküld, akkor tényleg megindulok, anya után, akit ki is szúrok rémülten álldogálni a falhoz préselődve. A tűz közel van már hozzá, és az egyik feldőlt könyvespolctól még csak ki se tud menni onnan. Nem látom a kezében a pálcáját sem, lehet elejtette, nem tudom.
- Jason! Menj ki innen - magyarázza mérgesen, mire csak bosszankodva felsóhajtok.
- Most jöttem ide, majd veled kimegyek - magyarázom kissé dacosan, aztán én is megpróbálom azt a vizes varázslatot. - Aqua Eructo! - dünnyögőm és koncentrálva igyekszem a vizet nagyobb sugárrá növelni. Persze anyát is arcon találja a víz, meg úgy mindent, de ha lecsillapodnak kicsit a lángok, érte nyúlok, és kihúzom onnan ahova beszorult, anya meg anyáskodva kezd el Loise felé húzni, hogy őt is begyűjtse.
Naplózva


Louis Soulier
Varázsló
*****


l'ombre de lui

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2023. 01. 27. - 08:33:41 »
+1

les livres


2003. december 22.
to; Jason

style


A halál elveszi azt, amihez az emberek ragaszkodnak, és meghagyja, amitől szabadulnának. Csakhogy a könyvek tűzhalála éppen az ellenkezőjét okozta ennek. Én eladni akartam, megmutatni a világnak, hogy Jason mennyire tehetséges. A rajzaim csupán kiegészítői voltak az ő fantázia világának.
Meg kellett mentenem azt, amiért dolgoztunk. Ezért mindenre képes lettem volna, még szembeszállni Seth gonosz varázslatával is. Ez persze csak egy része volt a könyveinknek, de akkor is. Jelképesnek éreztem azt, amit tenni akartam. A füst azonban egyre jobban növekedett. Jasonnek meg kellett keresni az anyját és megmenteni. Varázsló vagyok, a többit megoldom egyedül is.
– Biztos? Én... én nem akarom, hogy bajod essen – magyarázta tovább. Nem volt értelme velem foglalkozni. Én akár ki is hoppanálhattam volna innen, de az anyukája veszélyben lehetett. Aggódtam érte, annak ellenére is, hogy sosem kedvelt engem kifejezetten.
– Csak menj! Nem fog bajom esni, megígérem! – Mondtam hangosan, hogy értse. Aztán eltakartam az arcomat, belefúrtam az orrom a karomba és a tűz forrásához közelítettem.
A pálcámat a tűzre irányítottam. A vízsugár szépen lassan nőni kezdett, ám a tűz eloltása időigényes volt. Túl nagy lángok voltak azok, ahhoz hogy ilyen könnyen szabaduljak meg tőle. Jobban koncentráltam. A füst egyre nagyobb lett. A szemeim is könnyezni kezdtek, ám a lángok szép lassan elaludtak.
Hangos köhögéssel indultam meg kifelé. A könnyektől nem nagyon láttam, csak homályosan, de nem számított. Tudtam, merre kell menni, csak ki kellett jutnom ebből a hülye füstből, aztán majd a könyvek megszáradnak és minden rendben lesz… de Seth nem fog ezért megbűnhődni. Ez pedig fájt.
A következő lépésnél beleütköztem valakibe. Nem Jasonbe, mert nála kisebb termetű volt. A karjai még is ölelően vontak magukhoz, én pedig viszonoztam azt. Nem is tudom, olyan anyukásan meleg volt.
– Aw… Jason anyukája… – dünnyögtem kicsit, de aztán hagytam magam kivonni a füstből. Odakint a tüdöm fájdalmasan engedte be a hideg levegőt, sípoló hangot hallatva próbáltam magamhoz térni. A szemeim sem könnyeztek már annyira, ráadásul volt lehetőségem megtörölni is.
Az arcom, a ruhám, minden kormos volt a benti helyzettől.
– ’ogy tehette tönkre az alkotásunkat…   – magyaráztam, majd hangosan köhögni kezdtem. Nem éreztem jól magam, kicsit szédültem, fájt a fejem és alig-alig kaptam levegőt. – Jason, valami nem jó… – motyogtam és kicsit kótyagosan, de felé léptem.
Naplózva


Jason Bright
Varázsló
*****


felhőkről lábakat lógató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2023. 02. 04. - 20:10:29 »
+1

miért jött ide ő is?


2003. december 22.
to; Louise
UFO élmény


A könyvek, a bolt, a rajzok, amiket bemutattam, olyan volt, mintha mind-mind lángra kaptak volna, és nem lett volna megállás. Nem igazán láttam sokat, a füst marta a szemem, és ahogy anya kiszabadult a zsákutcából, már inkább hagytam, hogy ő vezessen, kicsit gyerek lettem megint, ebben a nagy káoszban. Anya megindult valamerre, kissé kifelé lökdösött az ajtón, majd hallottam, ahogy Louise motyogott neki valamit. Odakint az emberek kívácnsi tömege összegyűlt, nem csak a könyvesbolti áldozatok voltak ott, rémülten és kormosan. Hanem néhány mugli is, hallatszottak a szirénák is, biztos mugli tűzoltók is jöttek, meg lehet voltak itt civil ruhás aurorok is, nem nagyon figyeltem. Csak arra koncentráltam, hogy anya és Louise felbukkanjon.
Égett a torkom, nehéz volt a tüdőm, a nap fénye is meg a füst is csak facsarta a szemem, és könnytől volt maszatos. Olyan érzésem volt, mintha egy vödörnyi hagymát kellett volna felvágnom, és nem múlt el a csípős érzés. Seth eltűnt, valószínűleg senki sem fogja ezért számon kérni, lehet odahaza valaki még jól vállon is pakolja, netalán tán még el is dicsekszik vele, hogy mit csinált. Nem értettem ezt a fajta embert, nem értettem, miért lehetett valaki ilyen gonosz, rossz akaratú. Még csak nem is sajnáltam, hogy ilyen ember volt, mérges voltam, amiért ezt tette velünk, és amiért annyira sokszor bántotta őt.
- Gyere, Louis, nincs semmi baj - hallottam meg anya hangját, és még meg is lepődtem milyen kedves volt. Talán néha tudott az is lenni, csak egyszerűen nem bírta elviselni, hogy apa egy másik nővel élt, és voltak gyerekei. Nehéz amúgy is megkűzdeni azzal a tudattal, hogy nem kellünk valakinek, aki amúgy elvileg szeretett minket. Ezért inkább csak sajnáltam anyát.
– ’ogy tehette tönkre az alkotásunkat…   – magyarázta Louise miközben én is cska megrázni tudtam a fejemet. Nem voltam éppen a toppon, kifejezettek kellemetlen közérzetem volt.
- Sajnos belőle valaki kihagyta a jószándékot - dünnyögtem, de csak halkan, aztán Louise megtántorodott és felém lépett én meg éppen, hogy el tudtam kapni őt.
- Jason, valami nem jó… – motyogta, én meg tehettelenül és kétségbeesetten simogattam a feje búbját meg a hátát, meg Louise-t, és anya felé psilogtam. Úgy éreztem magam, hogy teljesen el voltam veszve.
- Anya, valami nem jó - bámultam rá, mintha tőle vártam volna megoldást. Ekkor lépett oda hozzánk egy mugli tűzoltó, meg már minden volt itt rendőr is meg mentő is, csoda, hogy maga a királynő nem került ide...
- Jól van, üljetek le - kezdett el minket terelgetni egy nagyon vörös pasas, és olyan fehér volt a bőre, meg szeplős az orra, hogy meg is akartam örökíteni rögtön egy történetbe. Kicsit nagy volt az orra, a szemöldöke meg túl borzas volt, de ettől nézett ki olyan emberien és kedvesen. Megvizsgálta Loise-t, majd engem, Louise kapott oxigént is, aztán anya felé fordult, én meg csak szorongattam a kezét, és csak a takaróm alá akartam bújni vele, hogy ölelgessem.
- Minden rendben lesz - nyugtatgattam Lousie-t.
- Füstmérgezés, de rendben lesznek a fiai, hölgyem - magyarázta, és meg is veregette anya vállát. Meghatottan nézett ránk, mert Loisue-t is a fiának mondták, és talán nem mondta ki, rosszul mutatta ki, de szerette őt.
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


Az oldal 0.135 másodperc alatt készült el 38 lekéréssel.