+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Roxfortos diákok
| | | |-+  Griffendél
| | | | |-+  Florian le Fay (Moderátor: Florian le Fay)
| | | | | |-+  A múlt árnyai
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: A múlt árnyai  (Megtekintve 2808 alkalommal)

Florian le Fay
[Topiktulaj]
*


pocket full of trouble

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2019. 07. 19. - 19:13:50 »
+1

Roxfort, 1999-2000-es tanév
Ismerkedés Miron bácsival



Naplózva


Florian le Fay
[Topiktulaj]
*


pocket full of trouble

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2019. 07. 19. - 19:42:00 »
+1

▪ 1999 szeptembere ▪

Welch prof


„A szellemesség művelt pimaszság.”

Esküszöm, nem direkt volt! Ezt a felkiáltást gyakorolgattam magamban, ahogy a törött tintásüvegért nyúltam. Nem elég, hogy a kék folyadék befogta a cipőm orrát, a talpát és a padlót, ahogy megfogtam az üveget meg is csúsztam rajta és tenyérrel a padlóra érkeztem, tökéletesen beletenyerelve abba. Tudtam, hogy a „eltűntethetetlen” néven futó tintacsoda nem fog kijön csak a manók segítségével vagy éppen, ha Suvickusszal próbálkozom, így máris azon gondolkodtam, miként oldhatnám meg a dolgot egyedül. Az egyszerű válasz sehogyan, ugyanis, amint a falba kapaszkodtam ott is megjelent a tenyérlenyomatom.
Sejtettem, hogy Frics nem fogja értékelni a dolgot, amúgy is állandóan a nyakamra járt, szinte várva, hogy mikor keverek bajt. Egyszer a folyosón még nekem is szegezte a mondatot, miszerint „bajkeverő képed van, fiacskám.” A macskája még egyszer rám nyávogott, jelezve, hogy igenis megfigyelés alatt állok.
Felkaptam a tintában úszó könyveimet, készen arra, hogy elmeneküljek a helyszínről. Belegyömöszöltem a táskámba, ám még egyszerre megcsúsztam. Éppen időben támasztottam még ki magamat a tenyeremmel a falon, így hagyva a negyedik lenyomatot is a szép kőfalon. A táskámat minden erőfeszítésemnek köszönhetően sikerült lecsukni. Már régen tönkrement a csat, de ezúttal nem is sikerült tökéletesen elhelyezni a könyveket. A lehető legrosszabb pozícióban kerültek a régi bőrpéldányba és feszítették pont ott, ahol nem kellett volna. Féltem, hogy elszakad… csakhát volt fontosabb dolgom is, mint azzal bajlódni. Például eltűntetni a bűntény nyomait és eltűnni a folyosóról, amilyen gyorsan csak lehet. Az sem volt persze éppen pozitív, hogy bőven késésben voltam Bájitaltanról.
A folyosó másik végéből zajokat hallottam. A tenyerem önkéntelen a szám elé kaptam, érezve, hogy máris tinta került a számba. A következő pillanatban el is rángattam onnan a tenyerem és a másikkal együtt a magasba emeltem. Előtűnt ugyanis a magas alak, a szőrös arc és máris tudtam bajban vagyok. A tanév eleje óta az az érzésem támadt, hogy Welch nem kedvel. Az addig semleges kapcsolatunkban valamiféle változás állt be.
– Nem én voltam! – Kiáltottam, de a tintás arc és tenyér természetesen elég árulkodó volt. – Megadom magam. – Még mindig a magasba tartottam a kezeimet, hogy lássa nyert. Reméltem megúszom egy dorgálással, de Welchnél sosem tudhatja az ember… pláne, hogyha a tanár úr éppenséggel nem kedveli az embert. Mindenestre még ebben a pózban is próbáltam kihúzni magam, nehogy megjegyezze egy kviddicsező, nem tartja ilyen hanyagul magát, ugyanis apám helyette is rendszeresen az orrom alá dörgöli.
– Lemoshatatlan… – Tettem hozzá azért, mielőtt még megkérdezhette volna, hogy miképpen terveztem letakarítani a magam után hagyott mocskot.

▪▪▪▪
Naplózva


Miron Welch
(N)JK
*****


A repülésfan

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2019. 07. 24. - 10:28:26 »
+1



KÖLYÖK

"Aki még nem kíváncsi: tudatlan. Aki már nem kíváncsi: bölcs."
Mi valahol, közötte létezünk.



Egy ideje többet járom a Roxfort folyosóit. Bár nekem túl ódon és sötét. Lényegében nem szívesen időzöm a kastély falai között. Ez nem azt jelenti, hogy nem szeretek itt dolgozni… A park csodás, megadja pontosan azt a szabadságérzetet, amire azt hiszem mindenki aki a repülés szerelmese, vágyik. Reggelente csak megfogom a seprűm, kilépek a parkba nyíló ajtómon és már tehetek is egy kört a pálya felé, ellenőrizve mindent, amit madártávlatból lehet. Élvezem, bármilyen is legyen az idő. A falak között töltött percek viszont nyomasztanak. De a többi professzor azt hiszem okkal kérte, hogy legyek bent többet. Azzal, hogy egész napokat a pályán és a pálya körül töltöttem, akkor is, amikor nem volt ott diák, lényegében kivontam magam sok felelősség alól. Nem professzornak születtem. Nem is tartom magam annak. És az előző életemet élő Miron ledöbbenne azon, hogy most élvezetet találok egy halom kis- és nagy tini társaságában. Még ha az órákon szigorú vagyok is. A repülés az egyik legveszélyesebb tárgy. Persze, hogy az vagyok…

Egy pillanatra megállok és kihúzom magam, mikor kicsit távolabb meglátok egy alakot a folyosó árnyasabb részén. Megigazítom a ruhám, hogy úgy fessek, mint egy professzor és ne úgy, mint aki eddig ugrált a köveken az árnyékokat követve. Még ha amúgy ez is az igazság… Aztán nem kell sokat lépnem, elég pár mozdulat, hogy egy pillanatra újra megtorpanjak. Florian…

A legfurcsább diákom. Azt hiszem. Vagy én vagyok furcsa az ő közelében. Őszintén szólva nem is nagyon tudom mi az igazság. Néha azon veszem észre magam, hogy a közelében elmerengek az illatán. Összehasonlítom a vonásait Augustuséval… Beteges. Betegesnek találom magam. Ő egy diák. Így azt teszem, amit talán nem a józan eszem diktált, hanem az ösztöneim. Menekülök. És mindezt nem kedvesen teszem. Hiába szóltam már rá magamra tucatszor… Akkor sem megy másképp. Most is hiába fogadom meg, hogy jó fej leszek, amint a közelébe érek mindent felülír az az egyedi illat, ami még így a tinta erős bűzén is felülkerekedik.

- Itt meg mi történt? – Kérdezem morogva, amikor meglátom a kék tintában úszó kezét és a padlón, valamint a falon ejtett nyomokat. – Remek. És mik voltak a terveid? Új fali dekoráció? Nem így oldjuk meg a tatarozást. – Mondom és bár szerettem volna mindezt nem mogorva hangnemben megejteni, valahogy nem sikeredett. – Büntetőmunka Mr. le Fay. Mielőtt valaki eltávolítja egy estét itt töltesz a felügyeletem alatt és szépen kézzel suvickolod egy darabig. Hátha csoda történik. – Jelentem ki, majd gyorsan tova is lépkedek, hogy aztán a  folyosó közepén két dologra is rájöjjek. Egy: Ezzel magam is büntetem, mert a közelében kell lennem. Kettő: Meg se kérdeztem, hogy történt, lehet teljesen véletlen volt… Azta, mekkora szemét vagyok… Még a keze is olyan volt szegénynek…
Naplózva


Florian le Fay
[Topiktulaj]
*


pocket full of trouble

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2019. 07. 26. - 18:53:25 »
+1

▪ 1999 október ▪

Welch prof


„A szellemesség művelt pimaszság.”

Welch prof legutóbbi büntetése óta mindent megtettem, hogy ne keveredjek bele semmibe. Már így is nagyon nehéz volt a büntetőmunkát összeegyeztetni a kviddicsedzésekkel és a tanulással, nem lett volna célszerű újabb adagot begyűjteni belőle. Ha csak előkerült a Repüléstan professzorunk, úgy csináltam, mint aki nem csinál semmit. Röviden szólva: meghúztam magam, ahogyan csak tudtam. Ennek következtében persze akárhányszor elment mellettem bénáskodtam. Elejtettem egy halom tankönyvet, eltéptem a táskámat, kiborítottam a müzlimet. Ez van, ha valakit nem arra találtak ki, hogy jófiú legyen.
Jó pár hétig így mentek a dolgok. Csak aztán az egyik felsőbb éves úgy döntött, hogy jó buli lesz az iskolai cipőmet ellopni és felakasztani az egyik folyosó kiálló faragványaira… de nem ám lentre, ahol elérem, hanem fent az egyik ablak felett. Remekül nézett ki, mit ne mondjak, főleg az, hogy zokniban jutottam el a klubhelyiségtől az első emeletig. Szerencsére még mindenki reggelizett, így nem sok esély volt rá, hogy rajta kapjanak. Csak az volt a hiba, hogy még reggel volt, nem ettem, azt sem tudtam hol áll a fejem és a pálcámat fent hagytam az éjjeli szekrényen.
– A franc egye meg… – Motyogtam magam elé. A tekintetem közben végig járta az ablakkertet. Valaki úgy faragta meg, hogy voltak rajta kiálló részek, az az mászhatónak látszott.
Közelebb léptem hozzá, végig simítottam rajta, hogy ellenőrizzem a felületet, aztán gondolkodás nélkül ledobtam a talárom a földre és megkapaszkodva az ablakkeretbe és a vésésbe, felhúztam magam a párkányra. Túl magas volt az ablak, hogy onnan elérjem a cipőmet, így kénytelen voltam a kiálló diszítésre is felállni. Éreztem, hogy remegnek a lábujjaim is az aprócska résbe, ahogy a két ablak között gyertyatartó fémbeizébe kapaszkodtam.
Megint erőlködni kezdtem. De az ujjaim csak nem érték el a hozzám közelebb eső lábbelit, így az ugyanúgy lógott fenn, szinte a képembe röhögve, hogy ezt buktad le Fay. Ráadásul léptek is hallatszottak a hátam mögül. Persze esélyem sem volt olyan gyorsan leugrani, hogy Welch ne lásson meg.
– Nem én voltam… valaki ellopta a cipőimet… – Magyaráztam, majd megbillentem és fenékre huppanva a kövön kötöttem ki. Közben persze éreztem, hogy a magyarázkodásom elég nagy baromságnak tűnik és biztosan azt fogja hinni, hogy diákcsínyre készültem.
Nagyot nyelve pillantottam fel a tanár úrra, majd sajgó hátsórésszel megpróbáltam feltápaszkodni. Egyelőre ez is igencsak nehézkesre sikerült, mert alaposan beütöttem azt a részemet, amin persze még kínomban is csak röhögni tudtam. Ettől persze még inkább nem voltam komolyan vehető.
– Elnézést prof… – Egyenesen vihogtam, mikor a fájdalomtól megbillentem és megkapaszkodtam a karjában. – Csak nagyon beütöttem a seggem…
Naplózva


Miron Welch
(N)JK
*****


A repülésfan

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2019. 07. 28. - 18:10:22 »
+1



KÖLYÖK

"Aki még nem kíváncsi: tudatlan. Aki már nem kíváncsi: bölcs."
Mi valahol, közötte létezünk.



Azután az eset után, azzal a bizonyos tintafolttal… Majd az abból fakadó egy estét büntetéssel. Szóval. Úgy döntöttem ismételten nem sok időt töltök inkább a falak között. Odakint nem futhattam össze senkivel, csakis azzal, aki az órámra igyekezett. Az pedig kiszámítható volt. Tudtam melyik évfolyam vagy ház mikor érkezik. És a kviddics edzések is jó előre fel voltak tüntetve a táblán. Ugyan kénytelen voltam moshatatlan tintát alkalmazni, mert a házak képviselői képesek voltak kitörölni egymást a listából… Most már persze a fali táblám is arra a Kölyökre emlékeztetett. Ugyanolyan szaga volt, mint aznap, mikor összefutottam vele, majd azon az estén, amikor szerencsétlennek vagy egy órán keresztül küzdenie kellett a lemoshatatlansággal. Tudom, hogy túl szigorú voltam. De mivel továbbra sem igazán tudtam a közelében oldottabb lenni, hát maradt a kerülés.

Most is csak a reggelim megszerzése vezetett a nagyterem közelébe. Az étkezések nagyobb részét természetesen bent ültem végig. Továbbra sem akartam a tanári kar mindennapjaiból kivonni magam. Amúgy szerettem a társaságot. Szívesen beszélgettem a körülöttem ülőkkel, csak ez a sötét érzés ne lenne bennem. Mintha mocskos, vagy gonosz lennék. Korábban sosem gondoltam ilyesmire… Augustusért viszont képes voltam változni, bár nem eléggé. És most egy kisfiú illatára vágyódom, pont úgy, ahogy anno ő rá. Ez pedig valahol nagyon is fájdalmas.

Gondolataimba merülve fordultam be a nagyteremhez vezető folyosó sarkán. Abban a pillanatban megálljt parancsoltak testemnek a lábaim. S gondolataimban ismét csak egy ember vehette át mindennek a helyét. Kihúztam magam, és kissé még az ódon köves falba is megkapaszkodta, hátha segít úrrá lenni heves légzésemen. És mintha csak az ez utáni pillanatban realizálták volna pupilláim, hogy Florian lényegében csüng az egyik ablaknál a falba kapaszkodva.
- Te meg mit csinálsz? – léptem oda gyorsítva tempómon, hogy aztán a közelébe állva kitárjam a karom. Még ez sem segített abban, hogy elkapjam. Csak pulóverének alsó szegélyébe kapaszkodhattam bele kicsit, azt is azonnal elengedtem inkább, amint a földre huppant. – Marha! – Morogtam rá olyan hangon, ami engem is meglepett. Aggodalom csengett abban az egy szem szavamban. Kétségbeesett, már-már dühös aggodalom. – Vigyázhatnál magadra jobban! Hát a pályán kívül akarod összetörni magad? – Rivallok rá ugyanúgy, mintha ténylegesen hibáztatnám bármiért is. De aztán hátrább hőkölök egyet, mikor vihogásban köt ki. - Most meg mi olyan vicces? – Kérdezem. Próbálva összeszedni magam és még arra is veszem a bátorságot, hogy felé tartsam a kezem. – Örülök, hogy a hátsód állapota ennyire mulatságos. – Húzom el a kezem, miután belekapaszkodik, majd zavaromat leplezve a pálcámért nyúlok és levarázsolom a cipőt a magaslatról. – Tessék. Este pedig jelentkezz nálam. Nem a plafonon kikötött cipő miatt. Nem is a mászás miatt. Hanem, mert önmagad veszélyeztetését indokolatlanul viccesnek találtad. – Morgom, és mikor átnyújtom neki a cipőt, akkor döbbenek rá, hogy túlontúl közel állok hozzá. Végignézek pimasz tekintetén, majd lehunyom a szemem, hogy el tudjak szakadni illatától és mikor újra kinyitom, gyors léptekkel elindulok a nagyterem felé.
Megint nem sikerült a kedvesség. Sebaj. Majd legközelebb.
Naplózva


Florian le Fay
[Topiktulaj]
*


pocket full of trouble

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2019. 07. 31. - 17:47:11 »
+1

▪ 1999 november ▪

Welch prof


„A szellemesség művelt pimaszság.”

Már komolyan kezdett elegem lenni Welchből. Az egyetlen tanár volt, aki képes volt olyan apró-cseprő dolgok miatt megbüntetni, minthogy felmásztam egy ablakkertre és széttörtem egy tintásüveget. Miért nem képes levonni egy halom pontot és lekopni rólam? Bosszantó volt. Akárhányszor megláttam, csak morogni tudtam és persze állandóan észrevette, hogy figyeltem. A pillantása is fenyegető volt, így én is azonnal elfordítottam a fejem, mintha nem is őt bámulnám… aztán persze visszavonzott valahogy és megint azon kaptam magam, hogy a szakállas képét bámulom. Egyértelművé tette, hogy nem kedvel, nem csak a büntetésekkel, de az órákon is. Jól repülök, nem lehet rám panasza, de a stílusom nyers és durva, mindent letaroló. Ezért precizitás helyett nagyrészt mindent felborogattam, a lényeget a tempóra és a hatékonyságra fektettem. Nem voltam olyan elegáns, mint ahogyan azt Welch prof elvárta és ezt nem átallott az orrom alá dörgölni.
Végre letelt a büntetésem, de éppen elég dühös voltam még mindig ahhoz, hogy valamit lépjek. Nem tudtam józan döntést hozni, de nem is akartam. Egyszerűen felmarkoltam az egyik lány krétáit a klubhelyiségben, mikor éppen nem rajzolt velük és felkerestem Welch szobájának ajtaját. Nem volt nehéz megtalálni, még az is olyan fene tökéletesre volt csiszolva, hogy az ember tudta, másé nem lehet. Biztos gyerekként is ilyen rohadtul kimért volt és nem tapasztalata meg milyen, amikor a szobatársai ellopják a cipőjét vagy kiborul a tintája. Nem csoda, hogy a repülésben is mereven egy stílust próbált megkövetelni mindenkitől.
Kirángattam a zsebemből az öt darab krétát. A tenyerembe bámulva próbáltam dönteni a lila és a fehér között. Végül az utóbbit választottam a láthatóság kedvéért. A rajzeszközön egy papírdarab volt, annál fogva kellett felvésni vele a kívánt alkotást és ezen szerepelt jó nagy betűkkel, hogy: Nem távolítható el varázslattal! Biztos pont, ha örökéletű művet szeretne alkotni!
– Na most legyen olyan nagy a szád, te szemétláda… – magyaráztam magamnak halkan. Szerencsére mindenki más már a klubhelyiségében volt, legfeljebb a könyvtárban, nem foglalkozott azzal, amit én csinálok. Girbegurba vonalat húztam az ajtó mégsem annyira tökéletesen egyenes felületén, mindenesetre a fehér kréta megtett a hatását a sötétbarna felületen. Hamarosan ott díszelgett egy seprűn ülő banánnak látszó rajz. Csakhogy az nem banán volt, ha jobban megnézte az ember.
– Kapd be… – Az ajtónak beszéltem és a zsebembe dugtam a krétámat. Már éppen léptem volna hátrébb, mikor egy túl ismerős illat csapta meg az orromat és egy másik test melegét éreztem éppen magam mögött. Szinte éreztem, ahogy fölém magasodik Welch. Biztosan már megint vicsorogva várja, hogy leszúrhasson és újabb bűntetőmunkára ítéljen, ha csak el nem rángat az igazgatónőhöz, hogy holnap már úton legyek a Roxfort Expresszen London felé. El sem mertem képzelni, hogy apám mit tett volna, ha ez valóban megtörténik. Mindenesetre megfordultam, hogy háttal az ajtónak legyek és  eltakarja a rajzból annyit, amennyit csak lehet.
Naplózva


Miron Welch
(N)JK
*****


A repülésfan

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2019. 08. 07. - 19:34:51 »
+1



KÖLYÖK

"Aki még nem kíváncsi: tudatlan. Aki már nem kíváncsi: bölcs."
Mi valahol, közötte létezünk.



Megint belebuktam a csapdámba… Az életembe, magamba… Nem gondoltam volna akkor, amikor lényegében kipirult arccal, széles vigyorral álltam a leggyönyörűbb nők előtt, bókolva, hogy végül a szót egy tinédzser fojtja majd belém. Pedig lényegében így lett. A szívem hevesebbe dobog a közelében, s az izmaim megfeszülnek, összeszorítva minden porcikámat, kényszerítve a maradásra. Futni akarnék jó messze, de testem önkéntelenül reagál és képtelen vagyok távolságot tartani. Sőt… Mintha minden egyes pillanatban közelebb és közelebb kényszerítene hozzá a mozdulatsor, amit távozásra használnék. Egy satu présel magába, ami fölött immáron elvesztettem az irányítást.

De akárhogy is nézem ő továbbra is egy diákom. Ha ez odakint történne a nagyvilágban, már azt hiszem nem félnék. A korkülönbség úgyis csak egy szám, amiben mérünk, sosem a bensőnk igazi kivetülése, ahogy a testünk sem mindig igazodik mindahhoz, amit ránk szab a nagyvilági rend. Csakhogy nem odakint történik… És engem mardos számtalan kétely és fájdalom. Távolodnék, de közelednék is. Egyik sem helyes, főképp nem úgy, ahogy én intézem a dolgokat. A harag még rosszabb, mint a sima hallgatás lenne… de az előrelépés, a felé mozdulás kínzóan lehetetlen.

Már megint elméláztam… Eszmélek rá, miközben sóhajtok egyet a folyosón. És már megint az ő közelébe kellett megérkeznem… Furcsa már kissé a világ, ami tényleg folyamatosan az ő közelébe lök? Vagy ez nem is olyan véletlen? Hátának szép íve, hajának rendezetten rendezetlen kuszasága fölött észreveszem, hogy az én szobám ajtajánál vagyunk. Amilyen egyformák ezek a folyosók, felőlem bárhol lehettünk volna… De nem. Épp itt vagyunk és épp most, egyszerre. Tovább lépkedek. Nem reménykedek benne, hogy lépteim koppanását nem hallja meg, ahogy cipőm meg-megérkezik a hideg kőburkolatra. Mégsem fordul hátra. Mégsem lát meg. Így megint csak olyan kínzón közel érzem magamhoz egész testének melegét és bőrének utánozhatatlan illatát. Miért vonzol engem ennyire? Kérdezném szívem szerint. De inkább csendben maradok és valahogy ösztönösen pördítek egyet a fiún, hogy magam felé fordítsam.
- Szóval… - Nézek végig előbb a rajzon, majd a fiú arcán, miközben közelítek felé. Válla mellett megtámaszkodom az ajtón. Szinte érzem leheletét magamon, ahogy némiképp fölé magasodok, arcom mégis vészesen közel kerül az övéhez. Már megint a csapdájában vagyok. – Ezt akarod? – Bökök fejemmel kicsit a mű felé, észre sem véve, hogy testem már majdhogynem az övéhez ér. – Az előbbi kívánságod igazán teljesíthető, ha annyira hiányzik egy férfi az életedből, hogy késztetést érzel ilyeneket rajzolni… - Meglepődök saját szavaimon. Pupilláim egy pillanatra ki is tágulnak, de képtelen vagyok uralkodni magamon. Egy laza mozdulattal belököm az ajtómat. – Nos... – Mondom egy furcsa, kacér félmosollyal az arcomon. De csak rajta áll a döntés. Én beértem az ő csapdájába. Vajon ő is belép az enyémbe?
Naplózva


Florian le Fay
[Topiktulaj]
*


pocket full of trouble

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2019. 08. 10. - 15:18:58 »
+1

▪ 1999 december ▪

Welch prof


„A szellemesség művelt pimaszság.”

Nem akartam Welch szeme elé kerülni, még csak véletlenül sem. Már-már örültem is, hogy hazamehetek a szünetben, mikor a szüleim elküldték azt a bizonyos baglyot, azzal a bizonyos üzenettel. „Flori drágám, maradj csak ott a Roxfortban, nem kell neked odajönnöd vidékre velünk. Csak elrontaná a szüneted!” Anyám szép betűi egyenesen lerázónak hatottak, miközben nekem bizony menekülhetnékem volt. Nem mondhattam persze el neki, hogy azért, mert az egyik tanárom berángatott az irodájába és úgy estünk egymás, mint az állatok. Csókok, forróság, izzadtság, simogatások… majd zavar pislogás és távozás a színről. Megpróbáltam összeszedni egy lányt, hogy kiverjem a fejemből a profot. Így ismerkedtem meg Cassandrával, aki épp csak egy kicsivel volt nálam idősebb. Nem volt kérdés, ha menekülni akarok a zavarbaejtő gondolatoktól, akkor vele kell lennem, minél több időt.
Mindent megtettem, hogy az órakon vagy az evéseknél se nézzek rá. Nem festett úgy, mint akit ez zavarná, hiszen láthatóan ő sem pislogott felém. Így történt, hogy éppen karácsony előtt egyszer véletlenül ránéztem a tanári asztalnál. Éppen egy másik tanárunkkal beszélgetett – nem figyeltem meg, ő nem érdekelt – és valamiért ez zavart. Megráztam magam, nem érdekelhet. Nem foglalkoztam hát vele, inkább az asztalon lévő müzliket mértem fel. Volt ott mézes, fahéjas, kakaós és vaníliás, de egyik sem volt a kedvencem. Én a Foltozott Üst kedvenc almáspitéje ízű, igazi, kézzel készített müzlit szerettem. Természetesen most is jó messze volt tőlünk. Felkaptam hát egy pirítóst és képen dobtam vele az egyik távolabbi ponton ülő évfolyam társamat, aki előtt ott tornyosult a megfelelő ízvilág. Hát nem elhajolt előle? Persze véletlen, ugyanis éppen nagyon magyarázott a szemközt ülő lánynak.
– Hé, Barbara! – Szóltam oda, de csak nem fordult felém. Valószínűleg annyira belemerült az éppen mesélt témába, hogyha odakiáltottam volna sem biztos, hogy meghallja a hangomat.
– Barbara! – Próbálkoztam tovább. Még párszor szólítgattam, de meg sem rezzen, ellenben egyre többen bámultak, amitől már kezdtem bosszús is lenni. Végül belekaptam még egy pirítóst, de ezt olyan erősen vágtam hozzá, mintha csak egy gurkóba ütöttem volna bele az ütömmel. Egyenesen az arcán csattant.
– Le Fay, baszd meg! – Pattant fel és így kiáltott bele felém fordulva. Elsöpörte az arcából a morzsákat és úgy nézett rám, mint aki menten belém mélyeszti a hatalmas körmeit. – Idióta vagy? Tönkre tetted a bőröm! – Tette hozzá rám kiáltva.
– Én csak az almás pités müzlit akartam… – Válaszoltam és persze lopva a tanári asztal felé pislogtam. Hát nem Welch indult el felénk? Alig, hogy odaért a lányból már ömlött is a szó. Florian direkt megdobta és nem hagyja békén. Én pedig vártam a kivégzést. Egyelőre hozzá sem mertem közvetlenól szólni a profhoz. Fura volt… fura volt az egész…
– Nem is tettem semmi ilyet! Csak el akartam kérni a müzlit, de annyira pletykált, hogy nem hallotta meg… és fel akartam magamra hívni a figyelmet!– Daráltam, de ahogy Welch rám nézett, egyből elvörösödtem és lehajtottam a fejemet. Hihetetlen volt, hogy képes ennyire zavarba hozni.
Naplózva


Miron Welch
(N)JK
*****


A repülésfan

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2019. 08. 16. - 12:54:26 »
+1



KÖLYÖK

"Aki még nem kíváncsi: tudatlan. Aki már nem kíváncsi: bölcs."
Mi valahol, közötte létezünk.



Okolhattam magam… Most aztán teljes erővel zuhanhattam bele az önmarcangolásba. Mégis, hogy tehettem ilyet?  Mikor és miért jött az a gondolatom, hogy Floriant beráncigálni a szobámba a legnagyszerűbb ötlet. Úgy estünk egymásnak, mintha nem lenne holnap… Nem is tudom mikor váltottam utoljára bárkivel is ennyire forró, szenvedélyes csókokat. Azóta is ajkaimon hordom az ő tüzességét, és hiába dörzsöltem számtalanszor véresre, a bűnnel együtt az ő íze is ott maradt rajtuk. Szégyen. Ő az én szégyenem. És talán a világon innentől a legnagyobb titkom is… Szerettem volna elkerülni. Soha, de soha többé nem látni. De még mindig össze voltunk zárva e közé az ormótlan négy fal közé. Miközben nagyon is jól tudtam… Nekem fájna a legjobban, ha soha többé nem láthatnám.

Ennek ellenére örültem, hogy közeledik a szünet és én végre hazamehetek egy kicsit Izraelbe. Menekülni akartam az érzéseim elől, ott állni a tengerparton és kiszellőztetni a fejemet. Reménykedtem benne, hogy az otthoni levegő majd helyrebillent bennem mindent és én újra ugyanazzal a lelkesedéssel állhatok neki a következő félévnek, mint magának a munkának, mikor Londonba költöztem. Végül az álmaim olyan gyorsan rombolták le, mint ahogyan felépítettem őket kicsi kártyavárként. Egyszerűen csak darabjaira hullott… Nekem kellett bent maradnom azokkal a diákokkal, akik nem tudtak hazamenni a szünetre. Meg amúgy is… Immáron a szüleimen volt a sor, hogy Batsáéknál töltsék az ünnepeket. Valójában tehát amúgy is felesleges lett volna hazamennem, így pedig elég volt csak elugranom Batsáékhoz, mindenkihez hozzávágni egy kis ajándékot, majd visszatérni a kastélyba, Florianhez… Igen… Hozzá… Ugyanis úgy tűnt rá sem tekintett le a szerencse idén télen, és végül hozzám hasonlóan a kastély fogja lett. Szép kis ünnep, mondhatom.

Unatkoztam. Egy ideje olyan kviddicsmeccs sem volt, amit én vezettem volna. A tél amúgy is egy kisebb szünet a sportban, senki sem akar egy idegen országban összefagyni karácsonykor. Teljesen megértem. Sorra, napról-napra csak piszkálgattam az elém rakott ételt és unott képpel válaszolgattam tanártársaim kérdéseire. Bár sokszor csak egy aha bukott ki ajkaimon, amivel nem tehettem magam a legszimpatikusabbak közé. De ennyire futotta. Ennyire futotta lopott pillantásaim közepette Florian felé. És csak próbáltam meggyőzni magam róla, hogy mindössze sajnálatból nézek felé és messze nem kíváncsiságból vagy vágyból… Bár a testem azonnal megcáfolt mindent. Nem volt kérdéses, mennyire akarom is érezni őt, újra.

Önkéntelenül állok fel és lépkedek el a Griffendél asztala felé. Fel sem fogom mi történik, és nem nagyon érzem problémának azt sem, amiről Barbara Babcock olyan részletgazdagon beszámol. – Azért talán egy pirítós eldobása és célt érése nem éppen főbenjáró átok… - Mondom egy elbűvölő mosolyt villantva a leányzó felé. – De ha félnél, hogy nem éled túl, valaki elkísérhet a gyengélkedőre. Madam Pomfrey talán ken lekvárt az arcodra a pirítós mellé. – Mutatok a lány arcára, amitől ő persze elvörösödik és durcázni kezd, de a többiek legalább nevetnek egy jót, ha már idebent szívnak ünnepekkor. – Gyere velem Florian. – Mondom magamat is meglepő kedvességgel a hangomban és önkéntelenül érek hozzá Florian hátához, hogy az ajtó felé kísérjem. A mozdulatba persze beleborzongok, de ebből most már nincs visszaút. – Mi lenne ha repülnénk egyet a birtokon? Gyönyörű a havas táj fentről. És ha elrepülünk a birtok széléig, onnan kiszökhetünk pár percre Roxmortsba egy zaj és zaklatásmentes reggelire. Mit szólsz?
Naplózva


Florian le Fay
[Topiktulaj]
*


pocket full of trouble

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2019. 08. 18. - 15:58:29 »
+1

▪ 2000 január ▪

Welch prof


„A szellemesség művelt pimaszság.”

Megpróbáltam a reggeli incidens után ismét került Welcht. Valójában a reggeli ajánlatát is igyekeztem hárítani és, amint tudtam elmenekültem a közeléből. Nem azért, mert olyan veszett rosszak lettek volna azok a csókok, de nagy valószínűséggel csak tovább rontotta volna bennem a kellemetlen érzést, ha megismétlődik. Ezért jobbnak tartottam gyorsan kiverni a fejemből a történteket. Ezen persze nem sokat segített az sem, hogy minden egyes alkalommal belébotlottam a folyosón, az órákon meg rendszerint rám szólt, mert akárhányszor a kék szemeibe néztem, zavarba jöttem és ügyetlenkedni kezdtem. Nem hinném, hogy valaha lezuhantam seprűről állóhelyzetben… legalábbis 2000 előtt.
Nagyon felejteni akartam és visszazökkenni a rendes kerékvágásba. Így, mikor csak lehetett Welch jelenlétében lánytársaságban voltam. Elhatároztam, hogy megszerzem magamnak Cassandrát és egészen jól sikerült, legalábbis Szilveszter éjszaka még így gondoltam. Aztán jött a másnap és a professzor még jobban belemászott a gondolataim közé. Hamarosan pedig egyenesen elviselhetetlen volt az egész helyzet. Két héttel az eset után, mikor még éppen csak rázódtunk vissza a régi kerékvágásba, megint szembe találtam vele a folyosón.
A vacsora már zajlott, csupán egy bűntetőmunka miatt ténferegtem egyedül a Nagytermen kívül. A gyomrom addig a pontig korgott is, hogy meg nem pillantottam őt. Megálltam előtte, nem hagytam, hogy tovább menjen vacsorázni.
– Beszélnem kell magával, prof – közötlem.
Belekapaszkodtam az ingébe és annál fogva húztam félre. Az egyik kis ajtó ugyanis egy raktárhelyiséget. Nem érdekelt milyen szűk vagy citromos tisztítószer szagú. Úgy lökdöstem be Welcht, bele sem gondolva, hogy majd szépen ad egy jó kis bűntetőmunkát és leshetek. Csendesen figyeltem az arcát egy hosszú pillanatig, aztán magunkra zártam az ajtót. A testünk egészen egymáshoz préselődött a sötétben. Éreztem, hogy ott van, ott dobog a szíve és a levegőt is az arcomba fújta.
– Most ugye le fogja vonni a pontokat? – kérdeztem és ujjaim önkéntelenül a hajába vándoroltak, éppen úgy, mint legutóbb. A fenébe… éreztem, ahogy lüktet és remeg a testem, ahogy leizzadok és minden porcikám csak azt az őrült csókot akarja tőle. – Sajnálom prof… tudom, hogy rossz vagyok… – Motyogtam, közelebb hajoltam annyira, hogy ajkaim az ajkain mozogjanak. A testem mégsem mert egyelőre lépni. Nem mertem megérinteni és csókolni rendesen. Kellett még egy pillanat, hogy összeszedjem magam igazán.
Hirtelen kattant át valami. A nyelvet átszökött az ajkai közé, tenyereim végig simítottak a mellkasán. Mindennél jobban akartam, pedig tudtam: nem lesz olyan egyszerű majd ezután kiverni a fejemből. Ahogy neki-nekiütköztem a falnak, a felmosók és söprűk is megmozdultak mellettem. Nem számított az egész, csak az a sok feszültség és vágy, ami felgyült. Na meg persze egy kis félelem, hogy majd most eltol magától.
Naplózva


Miron Welch
(N)JK
*****


A repülésfan

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2019. 08. 18. - 16:59:28 »
+1



KÖLYÖK

"Aki még nem kíváncsi: tudatlan. Aki már nem kíváncsi: bölcs."
Mi valahol, közötte létezünk.



Nem is tudom, mit gondoltam… Hogy majd szívesen veszi a közeledésem? Vagy legalábbis elfogadja magát a közelségemet. Azt vártam, hogy majd, mivel tanár vagyok, vagy nem is tudom mi esküszöm… majd jó fejet vág az ajánlatomhoz? Nem. Nem akarta a társaságomat és ezt egyértelműen a tudtomra adta. Kiverni se tudtam a fejemből, vonzott testének minden porcikája. De megint csak magamat tettem nevetségessé. Nincs se jogom se okom őt tovább kínozni. Lényegében zaklattam egy tinédzsert, mert olyan eszeveszettül vonzó. De Merlinre, pontosan ez az, ami miatt különbözünk az álaltoktól… Felül tudtunk kerekedni az ösztön érzéseinken. Vagyis hát vannak olyanok, akik képesek rá. És vagyok én, aki egy testrész lerajzolása miatt kisfiúkat húzok be a szobámba, majd még el is várom tőlük, hogy kedvesen velem reggelizzenek. Hülye, vén, perverz fasz. Ez vagyok én. Most már mindegy. Leírtam magam a szememben. Ennyi volt…

Onnantól még kevesebbet mászkáltam az iskolaépületben, mint annak előtte. Igyekeztem mindentől és mindenkitől távol tartani magam. Sokat repültem a téli hidegben. Fölszabadító volt csak egyedül lenni a végtelennek tűnő havas hegyek között, olykor-olykor átrepülni egy befagyott tó víztükre fölött. Ha ott néztem végig magamon, ahogy szárnyalok, mintha madár volnék, szabad voltam és nem beteg, jó embernek tűntem és nem bűnösnek. Tehát megnyugvást találtam és választottam. Kviddicstanár vagyok. Senkinek sem hiányzom a diákok körüli teendőknél és senkinek sem hiányzom, ha az ünnepek alatt nem étkezem többet az ebédlőben.

Persze sokáig nem csinálhattam ezt. Mikor minden diák visszatért a szünetről, minden visszazökkent a normális kerékvágásba. Vagyis ugyanúgy ott voltak köztünk a gyűlölködő pillantások, mint a szégyenteljesség is. Nem változott semmi. Legalábbis azt hittem…

Mikor megállt előttem az egész gyomrom görcsbe rándult. Sosem gondoltam volna, hogy ekkora szorongást válthat ki néhány szó egy tizenéves srác szájából. Tudtam, most aztán bármennyit fenyegethetne, zsarolhatna, mindent megtennék neki csakhogy leplezhessem mindazt, amit tettem. Készen álltam bármire. Nem voltam rossz ember. Szeretni akartam csupán. És nálam a szeret, mit kiderült nem függ nemtől vagy épp kortól. Csakis egy személytől. Nem voltam hát én rossz… Csak akartam, amit minden ember… Szeretve lenni…
És most ott álltam ő vele. Nemcsak vágyaim, de szívem titkos tárgyával is szemben, szorosan, összesimulva egy szúk raktárban. – Mit akarsz? – Préseltem ki olyan nehezen ezt a két szót, mintha vádlott nyögné ki beismerését. És ez mégsem a kivégzésem volt. Nem… Nagyon nem… Éreztem a lüktető szívét az enyém alatt, majd ujjait, amik a hajamba túrtak. Önkéntelenül nyögtem egyet, ahogy ajkai az enyémet súrolták. Nem tudtam ellenállni neki. Képtelen voltam rá. Egy pillanatra mégis képes voltam elkapni a csuklóját és rászorítani. – Nem kényszerít rá senki, hogy ezt tedd. – Komolynak akartam tűnni, de hangom sóhajjá vált, ahogy ajkait ajkaimra tapasztotta. Odalett minden önuralmam és minden vágyam az önuralomra. Csak a csókjainak voltam képes élni és gyönyörű testének, ahogy önkéntelenül ujjaim alá siklott vággyal telve. Ehhez a bűnhöz, két ember kell, s mi immáron, együtt vétkeztünk. – Nagyon rossz vagy… - Nyögtem, mikor testünk végleg összeolvadt.
Naplózva


Florian le Fay
[Topiktulaj]
*


pocket full of trouble

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2019. 08. 19. - 08:15:03 »
+1

▪ 2000 február - június ▪

Welch prof


„A szellemesség művelt pimaszság.”

Nem tudtam többé Welchre nézni. Nem azért, mert nem voltak olyan tökéletesek azok az együtt létek vagy mert nem akartam volna gyönyörködni a kék szemekben. Egyszerűen csak veszélyt jelentett mindarra, ami voltam vagyis lettem. Martin megismerésével és a Figyelők közé való bekerüléssel csak egy dolog foglalkoztatott: nem bukhatunk le. Welch prof pedig potenciális veszély volt, hiszen tanár és már észrevettem milyen könnyen átlátott rajtam. Így márciusban nem kerestem többé. A társaságnak éltem, tettem a dolgom, még akkor is, ha nem értettem egyet vele.
A Repüléstan és a kviddicsedzések, amikre Welch is eljött furcsán teltek. Mondhatni megint bénázni kezdtem, bár nem annyira, hogy leessek a seprűről. Nem. Ezúttal azt elkerültem még éppen időben kapcsoltam minden alkalommal, mikor túlságosan elbambultam. Ha pedig óra után hozzám akart szólni, úgy tettem, mintha meg sem hallanám csak elrohantam. Ugyanezt tettem a folyosókon is, tudván, hogy Isaac kitekerné a nyakam, ha vele lógnék. Így is állandóan megütött, ha azt mondtam nem értek egyet a módszereivel. A Figyelők jók voltak, jók lettek volna… de egyre több lett a túlkapás, holott csak pár hete csatlakoztam hozzájuk. Az elején, minden, ami csábító volt benne egyszerűen üres szavakként szálltak tovább.
Éreztem, ahogy remeg a testem, vággyal telve, mikor megpillantottam a kerengőből a kis udvar közepén állni Welch izmos alkatát. Megint „nagyon rossz” akartam menni, odasietni, berángatni valahova és érinteni. Végül nem tettem így, csak kirángattam egy darab pergament a táskámból és fejbe dobtam vele.
– Bocsánat, Tanár úr, összekevertem valakivel… – Gúnyosan mosolyogtam rá, persze ez minden csak színészkedés volt. Még mindig iszonyatosan vonzódtam hozzá, a közelében akartam lenni… ideje volt hát büntetőmunkát szerezni. – Kísértetiesen hasonlít a tarkója egy tahó hetedévesére… – Folytattam aztán. Még ki is léptem a kerengőből a kis udvar zöld füvére. Egészen meleg volt odakint, de valami hideg szél még össze-összeborzolta a tincseimet.
– Most meg fog büntetni, igaz? – kérdeztem, remélve, hogy nem látszik túlságosan, mennyire vágyom is erre. Nem érdekelt, hogy nem leszek prefektus, ahogy a szüleim szerették volna… nem érdekelt semmi. Hirtelen csak Welch illata, Welch kék szemei, barna tincsei és szakálla érdekelt. A tekintetem megállapodott az ajkain. Tudtam, hogy már nem csókolhatom és ettől csak még erősebb lett a vágy bennem. Nem tudtam neki egészen ellenállni, de nem érintettem, csak közelebb léptem hozzá.
Csak álltam ott, bámultam remegve szinte a közöttünk lévő feszültségtől. Figyeltem és vártam, hogy mondja ki: Egy hét büntető munka, le Fay, az irodámban minden este! Nem érinthettem volna meg persze akkor sem, de legalább egy kicsit élvezhettem volna minden jót, ami rendszerint belőle árad. Hiányzott… hiányzott, de valami jobb nevében mondtam le róla. Csakhogy gyorsan kiderült az a jó nem létezik, mert az is gonosz.
Nem érinthetett meg. Nem engedhettem, hogy meglássa azt a rengeteg véraláfutást és horzsolást a testemen, amit Isaac kegyetlenkedése okozott. Egyszerűen csak még a szünet előtt szerettem volna még a közelében lenni. Hónapok… hetek… Welch látványa nélkül. Ki lehet az bírni? Biztos, hogy nem. 
Naplózva


Miron Welch
(N)JK
*****


A repülésfan

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2019. 09. 09. - 17:35:47 »
+1



KÖLYÖK

"Aki még nem kíváncsi: tudatlan. Aki már nem kíváncsi: bölcs."
Mi valahol, közötte létezünk.



Eltűnt. Én legalábbis így érzékeltem a közöttünk lévő távolságot. Kissé olyanná vált az egész, mintha soha nem érinthettem volna. Mintha soha nem hallatta volna gyönyörű hangját testemnek préselődő mivoltában. S mintha soha nem túrt volna érzékien szakállamba.
Tudtam, le kell mondanom róla. Talán játék voltam csupán, semmi egyéb, csak egy próbarepülés a nagy út előtt. Mit is vártam én egy tinédzsertől? Azt hiszem naivan mindent, miközben talán pont semmit. Neki az a feladata, hogy keresse az utat, s úgy fest immáron a kutatás más forró csókjaihoz vezette. Nem lehet egy szavam sem.. Még ha a magány szorítja is most mellkasom belülről. Ez az ő élete, nem az enyém. És végtére nem ígértünk egymásnak semmit

Akkor is reménykedtem… minden ellenére reménykedtem az önkínzás fellegében lebegve. De most. Eltűnt. S nekem nem maradhatott más, mint folytatni mindent éppen úgy, mint annak előtte. A szívem majd kiugrott a helyéről valahányszor megjelent az órámon, és szinte megremegett a testem, valahányszor megéreztem az illatát.
De a közöny álarca mögé bújtam. Nem akartam engedni, hogy lássa, hiányzik. Ha én egy játék voltam csupán, elfogadom, érte sutba dobtam a méltóságom, hát a csalfasága miatt, nem fogom.
Elzárkóztam hát tőle. És úgy tettem, mint minden tanár a diákjai körében. Igyekeztem kedves lenni, de húztam egy határt. Azt hiszem tartózkodóbb lettem, mint előtte, viszont a kollégáim felé talán mégiscsak nyitottabb. Legalábbis szerettem volna azt hinni, hogy lassan megszokom a környezetet, ami bár szülőföldem, de valahogy még mindig nem teljesen a sajátom.

Kissé el is merengtem a kerengőben állva, mint jó kolléga magamra vállalva az ügyeletet… Nem kellett volna… Nem mintha előre számítottam volna arra, hogy majd egy papírgalacsin landol a tarkómon, mintegy véletlenül. És úgy fest mégis…
Szóval félreértettem mindazt, ami az elmúlt időben történt. Ahogy előttem állt, pimasz szemeiben furcsa kérlelést láttam. És gunyoros szavai mögött, mintha valami más búj volna meg. Nem értettem, nem tudtam volna megfogalmazni, de biztos voltam benne, hogy pimasz mondata ezúttal mintha vágyakozók lettek volna. Akkor mégis miért tűntél el? Hogy aztán ide gyere és pitizz a társaságomért?
Szívem szerint visszafordultam volna a többi őrült, önjelölt halálbamenő felé, de valahogy magamon éreztem közben a tekintetük. Tudtam, le Fay-t úgy büntethetem meg a legjobban, ha nem veszek róla tudomást. Ha figyelmen kívül hagyom sóvárgón éhes tekintetét. Nem tehettem azonban. Mindenki füle hallatára volt tiszteletlen, elérte hát amit akart. Egy részét… Mert belőlem aztán nem kap többet, hacsak nem könyörög érte. – Egy hét büntetőmunka le Fay. Várom vacsora után az irodámban. Megtanul rendesen seprűt pucolni. Szüksége lesz rá, mert ahogy a seprűje most kinéz, az minden csak nem tisztességes munka…
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 08. 27. - 09:08:21
Az oldal 0.127 másodperc alatt készült el 45 lekéréssel.