A hiúság vására

[A hiúság vására2001. október 21.]

A hiúság vására



2001. október 21.

◂ cukormázas pillanatok▸

2001. október 21.

◃ a i d e n ▹

we’re only obsess over relationships
that feel unfinished

style: your boy ║ zene: yours

Az ujjam egy vázára simult. Felemeltem, nem volt olyan nehéz, mint hittem ránézésre… mégis elidőztem a fekete felületen futó, repedéshez hasonlító aranyos motívumon. Talán tetszett volna Frasernek, a közös otthonunk ékeként. Szerette a feketét, az eleganciát, az olyan dolgokat, amiben szörnyen ügyetlen voltam. Nem vágytam másra, minthogy lenyűgözzem, hogy megszerettessem magam vele… mert bár egy pár voltunk, mégsem volt minden olyan egyszerű, mint Nat mellett. Aiden zárkózottabb volt, nehezebb volt mosolyt csalni az arcára vagy éppen eltalálni, hogy minek örülne. Talán túlzottan is küzdöttem ezért.
– Ó, kedveském! – Lépett elém visítva egy bibircsókos öregasszony, miközben a pillantásom Aidenre vándorolt. Reméltem, hogy odalép és kiment, nem hagy szenvedni a banya bűzös, nénis leheletében… az ugyanis olyan közel hajolt, mintha éppen titkot akarna megosztani. – Ezt a vázát maga Viktória királynő kapta az egyik indiai hódolójától. – Magyarázta és a vállamra tette a kezét. – Neked odaadom két gallonért. – Folytatta és újra megpaskolta a vállamat.
Aztán megköszörültem a torkomat.
– Csak akkor viszem el, ha életben tartja a virágokat, amiket beleteszek.
A válasz persze az asszonyság képére volt írva. Az a váz épp olyan mágikus volt, mint egy kődarab a porban… pedig elvileg ennek a bolhapiacnak ez volt a sajátossága. Kevés pénzünk volt, be kellett rendezni a lehető legpraktikusabban a házunkat. Az otthonunkat. Fontos volt, hogy Aiden jól érezze magát, mintha tényleg egy igazi otthonban lenne, nem csak egy átmeneti szálláson. Ebben sem voltam jó. Sosem teremtettem igazán családi fészket. Nat mindent elintézett, én meg csak aludtam, ettem és együtt voltam a gyerekekkel, meg vele, ha éppen igényelte a testemet. Nem voltak kötelezettségeim igazán… ez hirtelen változott nagyot. Aiden fiatal volt, sok szempontból távolságtartóan kezelte a közös életünket, pedig én legszívesebben máris összeházasodtam volna vele, seprű háton reppenve a naplementébe.
– Akkor vegye meg ezt a szíp kis tükröt… – Magyarázott a banya tovább és a kezembe nyomott egy kézi tükröt. – Minden reggel megdicséri a szépéségét. – Tette hozzá, majd nagy büszkén ki is húzt a magát, mintha ezzel most mindent elmondott volna, amivel meggyőzhet.
– A tükör helyett inkább őt vegye rá és akkor talán adok egy galleont. – Böktem Aiden felé, majd a látva a nő bamba képét elvigyorodtam. Már léptem is el, hogy odasétáljak Mucim mellé és belekaroljak séta közben. Így húztam el az árustól, hogy elhaladjunk a következő helyre. – Te mikor kezded el dicsérni a szépségemet? – Érdeklődtem és mosolyogva bámultam rá.
Így érkeztünk meg a következő bódéhoz, ahol egy fogatlan varázsló árult csupa fogakból készült tárgyat. Volt ebben az egészben valami groteszken undorító, így egészen véletlenül egy antik könyvekkel kereskedő, bajszos úrhoz érkeztünk.
– Melyik részem tetszik a legjobban? Ha megmondom, kaphatsz egy könyvet. – Duruzsoltam felé csendesen.

[2001. október 21.outfit >><< óceánThe world is painted in dark grey]

2001. október 21.
outfit >><< óceán

The world is painted in dark grey

ACT IV

Némaságba burkolózva fújtam ki az orromon a cigarettafüst hamus felhőjét, miközben az ajkaim között lágyan pihent a fehér kis szál. tekintetemmel lassan mértem végig a kis kirakatot, amiben éppen ácsorogtunk, bár fél szemmel O'Marát figyeltem. Még midnig úg éreztem, hogy nem védtem meg eléggé, és bármikor megint elpaterolhatja valamelyik rokon.  abiztonságérzetem nem volt éppen a toppon évek óta, és erre rátett még egy lapáttal az a Feryll ribanc is, és Rowle is. Inkább csak minél messzebb akartam magunkat tudni tőlük, miközben abban reménykedtem, hogy egyszer vége lesz, és nem mar, és nem éget. Persze még csak meg sem említettem anyáméknak, hogy mi van velem, csendesen hagyom, hadd higyjenek amit akarnak. El voltam fáradva, hogy állandóan a szomorú tekintetekkel találkoztam, el voltam fáradva, mert belül a hang állandóan csak tépett engem, és egyszerűen csak nem  bírtam már ezt. Messze kellett lennem tőlük, hogy Feryll ne is szimatojon a házunk környékén. ha megtalál hát engem találjon meg. Ismertem azt a férget, olyan helyen ütött volna, ahol a legjobban fájt. EZt tette velem akkor is. És a lánya is ezt fogja tenni. Biztos voltam benne, hogy nem különmbözött attól az elmebetegtől. Nem akartam enki megadni ezt a lehetőséget. Nem akartam még több mindenkit elveszíteni. benjamin elvesztésébe pedig belehaltam volna. Egészen biztosan belehaltam volna, bármennyire is utáltam azt az idegesítő, taknyos kölyköt. A testvérem volt. Elliot is sebezhető volt, muszáj mellette lennem.
Valahogy mindig az lesz a vége, hogy mellette ábredek, és mellette vagyok, pedig bármikor elmehetnék.Mégsem teszem, csak betakaróztam az illatával, állandóan, hogy legalább az egy kis menedéket nyújtson nekem a világ elől, ami nekem túlságosan is elégett körülöttem. hamvas volt és fájdalmasan üres. Nem is nagyon figyeltem arra mit magyarázott a banya, sokkal több gondom volt annál, hogy éppen hagyjam magam rábeszélni valami szánalmas hülyeségre. Furcsa volt hpgy lett egy közös háziunk, Elliottal. Úgy éreztem, mintha ketten menekültünk volna az egész kibazsott világ elől. Egy kissé tetszett ez... távol mindentől... csak az volt a baj az üldözési mániám elől nem lehetett elég messze futni. Nem lehetett a múltam elől messzire menni, mert visszaköszönt minden sarkon... tócsában.
A tükör helyett inkább őt vegye rá és akkor talán adok egy galleont - bökött felém ELliot mire felsóhajtottam és újabb mély levegővel szippantottam bele a cigarettámba. Volt ezekben a mozdulatokban valami szabályos rend, ami megnyugatott. A rendszer mindig megnyugtaott, és szerettem is, ha a dolgok a szokásos szabályaik szerint zajlottak, nem úcs, mint az öcsém. Persze közben olyan ábrázattal bámultam vissza elliotra, hogy biztos hogy nem. Nem  mintha nem éreztem volna iránta semmit, egyszerűen nem voltam az a vad romantikus kölyök, aki egykor azzal hódította meg a nőket, hogy milyen líraian bezsélt. benjamin elcsépelt volt és naturalista, mégis rá is ugyan úgy buktak pont emiatt a csajok, de én finomabb voltam és inkább testesítettem meg mindazt, amit egy aranyvérűnek kellett. De aztán mnde  tönkre ment én pedig elvesztettem azt a részem, aki erre képes lett volna.
- Talán tükörnek nézek ki? - dünnyögtem az orrom alá, kissé talán hidgen is, amit nem kellett volna, mégis... nem akartam, hogy ELliot túlságosan közel kerüljön hozzám. A falam mögé így is engedtem látni egy kicsit, de nem akartam, hogy többet lásson, többet tudjon. Nem akartam, hogy rájöjjön milyen ember is vagyok. Féltem, hogy ha még jobban közel engedem magamhoz,. képtelen lennék eltűnni az életéből, amikor muszáj.
Te mikor kezded el dicsérni a szépségemet? - kérdez ELliot mire felhorkantottam, és eldobtam a csikket, és jól eltapostam, a nő legnagyobb grimaszára, akire csak szemtelen vigyorral néztem, majd a tekintetem megállapodott Ellioton.
- Dícsérem - közöltem jelentősségteljesen, miközben forrón végigmértem a testét. nem voltam annyira a szevek embere, talán a bókjaim is csak a maszkom résuzei voltak. Elmosódtam bennük, és csak vergődtem a sok réteg alatt. De a tekintetemmel talán sikeerült csak feleannyira is megértetnem ELliottal azokat a néma, ki nem mondott gondolataimat, amiket féltem, vagy csak nem tudtam még közölni, majd lassan sétáltunk is tovább hátrahagyva a mufurc hangulatban lévő nőt, csak mert nem vettük meg a hülye tükrét. Furcsa volt ilyen bolhapiacon járkálni, luxos körülmények között éltem hosszú évekig, aztán az utcán ideig-óráig egy egy kisebb motelben, így láttam a világ két arcát is. Mégis hiányzott egy kicsit a luxus és a fényűzés, hiszen aranyvérű voltam, bár ezt már nem viseltem olyan büszkén, mint egykor. Olcsó bútorokbl kellett berendeznünk a házat, én pedig kénytelen voltam Elliot pénzéből ezt kicsikarni, mert a vagyonunkhoz nem... nem bírtam hozzányúlni, és ránézni. Apám örökségét én... nem érdemeltem meg.
A fogas bódát gusztustalannak találtam, így szerencsére mentünk is tovább, hogy kikössünk egy könyvkereskedő előtt. Azok az illatok, a régi könyvek illata... mindig is imádtam. Szinte ha tehettem volna mindet megvettem volna, leszarva az össze bútort, de se pénzünk nem volt és  akönyvekből nem lehetett kaját készíteni.
Melyik részem tetszik a legjobban? Ha megmondom, kaphatsz egy könyvet - suttogta a fülembe, majd én erre csak felsóhajtottam, ki tudja ma hanyadszorra. Kegyetlen volt, és túlságosan is szerettem a művészetet, a könyveket, midnent amivel tudást lehetett halmozni. lepillantottam rá, és odahajlotam egészen a füléhez.
- Kegyetlen játákos vagy, Nyuszi - mondtam halkan és kicsit megcsókoltam a fülét majd elhúzódtam tőle. - Akkor a bókomért nagyon értékes könyvet kérek cserébe - momrogtam, majd odahajoltam ismét hozzá, hogy az ajkaira suttogjam a bókodat. - Az a részed tetszik a legjobban, amit egyre többet veszek a számba - kacsintottam talán túlságosan is póker arccal, miközben a mögüttünk ácsorgó könyves bácsi zavartan megköszörülte a torkát. - Szóval kérem a jutalmam - néztem Elliotra elégedetten, ha kellően zavarba hoztam.

◂ cukormázas pillanatok▸

2001. október 21.

◃ a i d e n ▹

we’re only obsess over relationships
that feel unfinished

style: your boy ║ zene: yours

Valójában egész kellemes volt a bolhapiac, még akkor is, ha csórónak és bénának éreztem magam tőle. Nat mellett egészen más volt, hozzászoktam a kényelemhez, a puha ágyhoz, a friss ételhez a szekrényben, hogy mindig mindenre volt pénz, amire szükségem volt. Most viszont, alig néhány galleonom volt egy eladott ház után, amiből be kellett volna rendezni a lilakanapés házat. Cukormázat.
A szívem még mindig nagyokat dobbant, akárhányszor arra gondolta, közös otthonunk lesz. Minden porcikám ragaszkodott Aidenhez, minta közöttünk ez az egész valamire előre megpecsételt dolog lett volna. Láttam a szemében a villanást, ott a tóparton. Még éreztem a forróságot, ahogy a nedves testem az övéhez simult. Megmentett. Megmelengetett. Hazakísért. Azt a pillanatot képtelen voltam kiverni a fejemből. Újra és újra álmodtam róla vagy éppen csak álmodoztam munka közben vagy helyett… mert meghatározott mindent, ami azóta történt. Értelmet adott az Aidennel való kapcsolatomnak. Amúgy sosem tanítottam volna semmit, de mintha ez egy sorsszerű dolog lett volna. Ne álmodozz, O’Mara, nem egy hülye kis csitri vagy. A hang lehurrogott, én meg engedtem neki. Szinte azonnal jött a keserűség, ami hozzá tartozott. Nem kellett volna olyan fene módon belevetnem magam ebbe, kizárt dolog, hogy sérülés nélkül ússzam meg a végén. Jól tudtam, hogy Aidennek sosem lesz elég.
– Talán tükörnek nézek ki? – dünnyögött az orra alatt. Tudtam, hogy most nem annyira értékelte a flörtöt… meglehet nem is érzett irántam semmit. Ez az egész közöttünk valójában mindkettőnknek kapóra jött, ő nem élt magányosan, ki tudja hol, én pedig össze tudtam forrasztani a szívem. Aztán eldobta a cigit, és ott helyben a kis bódé belsejében eltaposta.
Megköszörültem a torkomat. Én sem szerettem a szabályokat, de ezt a sok szépséget kár lett volna felgyújtani, amit az ilyen helyeken árulna. Lehet gagyi sok minden, ám az ilyen piacok igazi kincseket is rejtettek. Láttam, ahogy a nő dühösen méri végig a grimaszoló eladót.
– Ezek a mai kamaszok… – dünnyögte és kellettlenül eltakarított Aiden után.
Zavarban mosolyogtam a Mucimra, remélve, hogy ezután már jobb lesz a hangulata. Talán nem kellett volna iderángatnom. Egyedül is elintézhettem volna a vásárlást, de együtt annyival romantikusabb volt. Szerettem bevonni a közös dolgainkba. Furcsa volt, hogy számára ez sokszor tehernek tűnt… bár megértettem. A kapcsolatunk második felében szörnyen éreztem magam Nat minden rendezvényén. Nehezemre eset támogatni. Talán Aiden is így van vele. Ez a gondolat elszomorított.
– Dícsérem – mondta aztán és végig nézett rajtam. Szinte éreztem, ahogy fel tudna falni a tekintetével. Nyeltem egyet és kissé kipirulva húztam tovább, próbálva fenntartani a flörtölés vonalát. Nem is tudom, egyszerűen csak ez a része jól ment közöttünk, itt nem voltak elvárások, hogy kedveskedjen vagy legyen velem cukipofa. Egyszerűen csak természetesen jött.
Így húztam el végül egy könyvesbódéhoz, ami mögött egy zavart, de szigorú, bajszos varázsló állt. Úgy tett, mintha nem érdekelné a beszélgetésünk, egy apró, öreg kötetbe temetkezett, míg Aiden kiválasztja, mit is szeretne: bókot és könyvet, vagy nem bókot és nem könyvet.
– Kegyetlen játákos vagy, Nyuszi – hajolt a fülemhez. Az ajkai finoman csókolták a fülemet, amire elfojtottam egy sóhajt magamban. Tudta nagyon jól, hogy milyen érzékeny ott a bőröm, hogy a puszta csókoktól el tudnék élvezni azonnal. –  Akkor a bókomért nagyon értékes könyvet kérek cserébe – mormogta. Aztán finoman az ajkaimra hajolva folytatta. – Az a részed tetszik a legjobban, amit egyre többet veszek a számba – kacsintott aztán rám és ezután nézett csak a teljesen zavarba jövő bácsira. – Szóval kérem a jutalmam.
Még vörösebb lettem. A fülem már egyenesen égett a forróságtól. Az egész testem bizsergett.
– Oké, válasz egy könyvet… itt ez a Büdi és a Bűzösborz. – Emeletem fel egy gyerekkönyvet és a kezébe nyomtam, kissé remegve. – Vagy a Káma-szútra… öhm nem. Nem az nem kell. – Toltam félre a vörösborítós könyvet. Aztán finoman fenékbe csíptem Aident, amolyan bosszúból.
– Válasz egy nem szexuális tartalmú könyvet.

[2001. október 21.outfit >><< óceánThe world is painted in dark grey]

2001. október 21.
outfit >><< óceán

The world is painted in dark grey

ACT IV

Furcsán éreztem magam ezen a helyen, mintha nem id idevaló lettem volna. Én, Aiden Fraser, egy bolhapiacon, aki olyan kibaszottul büszke volt annak idején, hogy képes volt a földig alázni egy sárvérűt, hogy az sírva fakadjon és rohanjon az öcsém karjaiba panaszkodni. Képes voltam szánalmasnak tartani a muglikat, és megvetni mindenmmást, amihez nem társult pompa, ahi nem volt eléggé fényűző és tökéletes nekem. Képes voltam úgy élni, mintha én magam is egy király lettem volna, aki amúgy egy kibazsott trónon ült, azt hittem én voltam a világ közepe. Belegondolva, amilyen nagyra tartottam maga ugyan olyan szánalmas taknyos voltam, mint amilyen nem akartam lenni. Tudtam belül mélyen akkor is, ezért voltam olyan féltékeny az öcsémre, és ezért gyűlöltem egyre jobban. És mindezek ellenére, éveket húztam le a büdös városokban, amuglik között élve, szedtem össze onna is egy csomó tudást, és keveredtem ide, Elliott mellett, egy ócska kis bolhapiacra. Koldus ruhába bújt kirélyfinak éreztem magam, aki csak szánalmas volt és undorító. Mégis egyszerűen képtelen voltam a pénzhez nyúlni. Mégis mi jogon tettem volna. És így is lekiismeret furdalásom volt, és utáltam magam, amiért Elliotból erőszakoltam ki a születendőben lévő új, és furcsa közös életünk alapköveit. Én jelenleg mást nem adhattam neki, csak védelmet.
Védelmet, mi, Aiden?
Kibazsottul nem tudtam neki azt sem adni, de megint csak hauudtam. Neki is és magamnak is csak megállás nélkül hazudtam. Feryll árnyéka minde egyes nappal nagyot nőtt, és én úgy éreztem magam, mintha  ahurok az én nyakam körül lett volna egyre szorosabb. Titokban abban reménykedtem, nem talál meg,itt nem jön utánam, nem keresi fel a családoim megmaradt tagjait. Éreztem, hogy az őrület határán álltam újra, pedig én annyira újra akartam kezdeni ezt az egészet. Talán ELliot helyett nekem kellett volna bemennem abba az intézebe, hogy elzárjam magam végleg mindenkitől és mindentől. Inkábbcsak el akartam menekülni minden elől is. Elliot mellett nem ütött szíven úgy a múlt, ahogy otthon. Egy részem kegyetlenül suttogta a fülembe, hogy csak ezért voltam vele, hogy kihasználjam, hogy csak így meneküljek meg önmagamtól. De azt is éreztem, hgy ő fontos volt. Túlságosan is fontos ahhoz, hogy mellettem maradjon, hogy az ő életét is tönkre tegyem a létezésemmel.
Inkább csak sodródtam, egy kicsit hagytam magam ismét, hogy az érzés elragadjon, mint ahogy elragadott a tóban lebegve. A fülét csókoltam meg, mert ha játszott, akkor én is játszottam. Imádtam játszani, és a vezsélyes játékokban is mindig én nyertem. ha nem is úgy tűnt, én nyertem, előbb utóbb én nyertem.
– Oké, válasz egy könyvet… itt ez a Büdi és a Bűzösborz. –Emelt fel egy könyvet, amit a kezembe nyomott. Felhorkantam, de... Ez valahogy egy kedves emlék is volt. Anya sokat olvasta fel nekem és az öcsémnek. Aztán a húgunknak is. És hirtelen olyan fájdalmas lett, úgy tettem vissza a helyére, mintha csak udnorodtam vonla tőle, pedig csak az emlék égetett meg. De inkább úgy tettem, mintha nem is érdekelt volna. Aztán már mutatott tovább egy vörös kötéses könyvre, mire rándult egy kis moslyra az ajkam széle. – Vagy a Káma-szútra… öhm nem. Nem az nem kell. – dünnyögte még mindig alélt hangon, és őszintén én is eléggé élveztem a fülei nyalogatását is.
- Ó, nem. Van nekünk saját - mondtam komoly fejjel, mire a bácsi csak horkatott egyet és inkább egy Reggel Prófétát kezdett olvasgatni.
- Válasz egy nem szexuális tartalmú könyvet - mondja ELliot, mire sóhajtok. rengeteg jó könyv volt ott, de a nézelődséből kizökkentett elliot megcsipkedése, mire a szemem sarkából ránáztem és a kezem újra visszatért a fenekéhez, aztán visszafordultam ismét a könyvek felé. legszívesebben a legrágábbakat vettem volna meg, de... semmi értelme nem volt. Valahoyg most olyan szánalmasan nem volt smemi értelme se a könyveknek is. Csak a régi életemre emlékeztetett. Éppen el is akartam már fordulni, benne voltam a mozdulatban, még ELliotot is húztam magam uztán, mondva:
- Menjünk... - de megakadt a tekintetem egy régi ócska kis könyvön. - de előbb, azt kérem - mutattam rá, és szinte éreztem, hogy elöntött valami... valami nem fájdalmas, pedig a múltból jött. Az is egy mesekönyv volt. Nyúl Péter. Imádtam. Egyszerűen csak... egy darabot mégis magammal szerettem volna vinni a múltamból. A mi könyvünk tönkre ment, de így olyan volt, mint egy halvány reménysugár.
Ha végre megkaptam a könyvet sóhajtva néztem végig a bolhapiacon. Azért nem csak emiatt jöttünk, még mindig egy kanapénk volt az egész házban. Inkább csak előrébb indultam, hogy a vezetést átvegyem, és legyen néhány hazsnos cuccunk. Edényünk, tányérunk. Mindenből éppen csak kettő-három, vagy egy-egy. Az egyik szőnyegre példáuul ki volt pakolva néhány rozoga ágy is.
- Kellene egy ágy is - nyugtáztam a dolgot és végignéztem rajtuk. Sütött róla az érzés, hogy nyikorgós, és talán dohhos  is volt, de most nem lehettem finnyás.
- Kedveskéim, kedveskéim. A legjobb helyne járnak, járnak - bukkant fel előttünk egy törpe boszorkány néni, barátságos kis ősz kottyal a fején és kissé bíztatóbban is nézett ki, mint az elején a tükrös banya. - Öreg ágyak ágyak, de a legjobban fognak szolgálni szolgálni - mondta és odaintett minket az egyik mellé. - Próbálják cska ki, ki

◂ cukormázas pillanatok▸

2001. október 21.

◃ a i d e n ▹

we’re only obsess over relationships
that feel unfinished

style: your boy ║ zene: yours

Valamiért ott dologzott bennem az érzés, hogy csak valamit találja, amivel képes leszek ezt a fiút lekötni. Hol azt éreztem, hogy nem tetszettem neki igazán, csak úgy elvagyunk, hol azt, hogy le kell nyügöznöm ahhoz, hogy rám figyeljen. Egyre erősebben akartam érte kapni, magam felé fordítani az arcát, hátha akkor tényleg meglát. Szerettem. Közös életet akartam vele, miközben ő annyiszor volt rideg velem. Talán tényleg nem volt közöttünk kölcsönös ez az egész… de nem akartam elfogadni. Nem akartam újra szembesülni egy kudarccal, miközben Aidenbe én tényleg szerelmes voltam. A lehető legőszintébb érzésekkel. Korai volt egy válás után, mégis olyan természetes és igazi, hogy el mertem hinni, hogy van jövőnk.
Szerettem Aident. Szerettem, ahogy a puszta megszólalásával vagy a fülem nyalogatásával képes zavarba hozni egy eladót… aki aztán engem is kamasznak nézett. Volt ebben valami borzasztóan szórakoztató. Csak még jobban akartam őt. Vajon megérezte? A tenyere finoman, melegen simult rá a fenekemre, mintha ott lenne a helye ténylegesen.
- Menjünk… - közölte, ahogy a keze az enyémhez ért. Az ujjainkat összekulcsolta és már húzott volna tovább egy másik árús felé… de megtorpant. Éreztem, ahogy valami változás megy végbe benne. A vibráló dac átváltott valami másba, a tekintete pedig visszavándorolt a könyvekre. - de előbb, azt kérem - tette hozzá és rámutatott egy könyvre. Nyúl Péter - hirdette a borító, én pedig elfintorodtam.
- Miért nem Nyúl Elliot? - kérdeztem és elvettem, hogy belelapozzak. Rengeteg helyen kellett volna a Péter Elliotra firkálni, de talán mágiával gyorsabban is meg tudtam volna oldani. Végül is, egészen régen, egy orosz óra feliratait varázsoltam árt angolra. Ez sem lett volna nehezebb. - Ezt kérnénk. - Adtam az eladó kezébe.
- Két sarló.
- Egy. A hiábas címzésért. - közöltem és ellenvetést nem tűrve egyetlen érmét nyújtottam át. A férfi ugyan morgott valamit a bajsza alatt, de végül elcsomagolta a könyvet és egyenesen a Mucim kezébe nyomta.
Aiden előre indult, én pedig követtem az árusok között. A bútorokhoz nem igazán értettem, de a varázstárgyakra azonnal rá tudtam kapcsolódni, itt pedig abból rengeteg volt. Szinte éreztem, ahogy megszólítanak… várják, hogy odamenjek és megérintsem őket.
- Kellene egy ágy is. - Aiden szavaira összerezzentem. Úgy fordítottam a fejem felé, mintha meglepődtem volna, hogy valaki nyakon öntött hideg vízzel. Erről persze szó sem volt… egyszerűen csak elkalandoztam. Régen sosem vettem bútorokat. Ha az otthonunkkal kapcsolatban hoztam egy döntést, Nat beleszólt, kijelentette, hogy nem jó… mert nem jó az ízlésem vagy szar, ami nekem tetszik. Elengedtem. Hagytam, hogy  irányítson, én pedig gyerekesen csak vártam, hogy élvezzem a jót. Nat mellett sosem kellett felnőttnek lennem és szívem szerint most is lettem volna inkább két lábon járó pénztárca.
-Kedveskéim, kedveskéim. A legjobb helyne járnak, járnak - bukkant fel egy kisebb növésű boszorkány. - Öreg ágyak ágyak, de a legjobban fognak szolgálni szolgálni. Próbálják cska ki, ki.
Ahogy intettet, Aidennel együtt odasétáltunk az egyik rozoga ágyhoz. Kicsinek tűnt és nyikorgósnak… ennél még a kanapé is jobb volt, amin napok óta ketten nyomorogtunk, lényegében egymás hegyén-hátán.
- Mama. Ez az ágy egy kicsit… nem elég két férfiembernek. Olyan kell, amiben mindketten ott tudunk lenni. - Folytattam és mutattam, hogy vezessen tovább. Erre odébb ment egy még rozogább, de nagyobb ágyhoz.
- Ezek a mai fiatal, fiatalok - Dünnyögte. - Az én koromban még a fiúk lányokkal aludtak, nem fiúkkal, nem fiúkkal! Bár belőled szép asszonyka lenne, lenne. - Tette hozzá és még fel is állt lábujjhegyre, hogy megcsipkedje az arcomat. Félre löktem a kezét és inkább megnéztem magamnak az ágyat.
- Na Muci? - kérdeztem, majd egyenesen neki ütköztem és legyűrtem úgy az ágyra, hogy alám kerüljön. Kicsit oda is dörzsiztem magam hozzá, deréktól lefelé.

[2001. október 21.outfit >><< óceánThe world is painted in dark grey]

2001. október 21.
outfit >><< óceán

The world is painted in dark grey

ACT IV

Szerettem volna áttetszővé válni, hogy aztán eltűnjek. Néha nem is akartam létezni, néha csak szerettem volna úgy megsemmisülni, hogy fájdalmat se érezzek. Szánalmas voltam, aki minden zsigerével menekülni akart a fájdalom elől, minél messzebb, hogy ne égessen, ne marjon és tépjen szét. Otthon sem tudtam már maradni, túlságosan égettek a ház falai, túlságosan kifacsart belőlem mindent. Gyáva voltam. Sokkal gyávább, mint amilyennek beállítottam magam. Utáltam ezt magamban, utáltam, hogy mindig csak menekülni tudtam. Gyűlöltem, hogy nem voltam olyan mint az öcsém, hogy Benjamin még akkor is szembenézett a fájdalomma, amikor legszívesebben üvöltött volna. Mindig csak menetelt előre, és engem meg egyszerűen csak lehagyott, mintha sosem érhetném utól. Az árnyékában éltem és akkor azt éreztem megfojt ezzel. gyűlöltem, és mégis, még most is egy kis énemnek belül, most kurvára hiányzott. De nem mehettem haza. Mert elkaphattják őket, és akkor mindennek vége. Mindennek kibaszottul kurvára vége.
Csak lustán az ajkaim végére biggyesztettem egy újabb égő szálat, automatikusan nyúltam utána, szinte olyan rutinszerűen, hogy fel sem tűnt, magamat ismételtem már ki tudja a mai nap hanyadszorra. Felemás színű tekintetem Elliot arcára tévedt, és egyszerűen csak meg akartam érinteni, megsimítani az arcának kellemesen puha, bájos bőrét. Meg is lendült a kezem, de amint komolyabban megérintettem volna a mozdulatom belesikklott abba, hogy az ujjaim közzé csippentettem a szálat és kifúsjtam az ajkaim között egy adag füstfelleget. Szánalmas voltam, mintha minden mozdulatom belefagyott volna, mintha a félelem és Feryll árnyai visszahúzták volna.
- Miért nem Nyúl Elliot? - kérdezte ELliot, mire felhorkantam egyet. Azért reméltem valamennyire értékelte ezt, bármennyire is sejtettem valami ilyen reakciót tőle. AZt hiszem túlságosan kiismertem ilyen rövid idő alatt, ez pedig nagyon nem volt jó. Már így is túlságosan ragaszkodtam hozzá. Nem mintha hagytam volna, hogy ezt ő megtudja. Nem. Nem tudhatta meg. Nem akartam eljátszani azt, amit a Kisherceg tett a rókával. Nagyon nem.
- Talán nem volt olyan népszerű név az Elliot a 20. század elején - dünnyögtem lustán a cigarettával a számban. - Amúgy is miért zavar? Úgysem fogod te olvasni - dünnyögtem kicsit piszkálva. Pontosan tudtam miért volt ez a baja, de legalább szórakoztam rajta egy kicsit.
- Ezt kérnénk - mondta, és amíg alkudozott a fószerrel, én vágyakozóan hűbvös pillantással mértem végig a többi könyvet. Hiányzott az olvasás, hiányzott az otthoni könyvtárunk, hiányzott a fotelem az ablak előtt, és hiányzott Benjamin ordítása, ahogy felhallatszódott az udvarról, miközben a visongatva nevető húgunkkal játszott. Végül csak elhaladtunk a könyvvel a hónom alatt a bútorok felé. Sok varázstárgy lüktetett itt, de most ez a legkevésbé sem érdekelt. Bútor kellett, vagy életünk végéig a kanapén meg a földön fogunk nyomorogni.
A néni akinek furcsa bezsédhibája volt hiába mutogatta a rozogat ágyat, nem iagzán győzött meg minket a méretével. Elrejtettem a pókerarcom mögé egy undoirodó fintort is. Mégis mennyi tetű meg ki tudja milyen hülyeség. Bár nem tehettem meg és el kellett noymnom magamban az igényeim, mert nem válogathattam. Inkább csak hagytam, hogy a oros, rozoga, kissé furcsa szagú és méretű ágyak között szlalomozzunk  a mamával.
- Ezek a mai fiatal, fiatalok. Az én koromban még a fiúk lányokkal aludtak, nem fiúkkal, nem fiúkkal! Bár belőled szép asszonyka lenne, lenne - csípkedte meg Elliot arcát, aki viszont ellökte és megülte az ágyat.
- Csak óvatosan öreganyám, nem szereti, ha csipkedik - viygorodtam el kajánul, majd odaléptem ELliothoz, miután elnyomta egy csikket a mama hamutartójában, ami az egyik szekrényre volt biggyesztve.
- Na Muci? - kérdezte, én pedig eldőltem vele együtt azágyon, miközben villantottam egy halovány félmosolyt. Én is belemozdultam a  dörzsibe  a mama pedig csak morrant egyet és otthagyott minket, bizoynára már smemi se lepte meg a vénasszonyt. Közelebb vontam ELliotot és hosszasan megcsókoltam, miközben átfordítottam magam felülre, és szerencsére nem az ágyon kötöttünk ki ettől a mozdulattól.
- Tűrhető. De a kanapénál nem jobb - suttogtam, és szemtelenül megsimítottam odalent őt, miközben a nyelvemmel kerestem meg az övét, és lusta mozdulattam csókoltam az ajkait a még cigaretta ízű ajkaimmal. - Lopjuk el az ágyat és tűnjünk el innen.

◂ cukormázas pillanatok▸

2001. október 21.

◃ a i d e n ▹

we’re only obsess over relationships
that feel unfinished

style: your boy ║ zene: yours

Nem tetszett, hogy annak a könyvnek Péter a címe. Mi van, ha egyszer egy Peter nevű srácot fog majd nyuszinak hívni? Hirtelen elfogott a féltékenység valaki iránt, aki még csak nem is létezett… a jelenben legalábbis semmiképpen. Mégis gyanakodva néztem végig Aidenen. Tudtam, hogy nem szeret úgy, ahogyan én őt. Meg sem érdemeltem őt, azért valami kis hang szinte követelte bennem, hogy igenis legyen szerelmes és csak engem lásson. Még nem is tudta milyen önző követelőző kis féreg vagyok.
– Talán nem volt olyan népszerű név az Elliot a 20. század elején – jegyezte meg Muci nagy okosan.
– Ez egy bibliai név. Tök népszerű volt mindig is. – Morogtam oda és megnéztem a könyv borítóját. Persze akármennyire is zavart, hogy a nyulat Péternek hívják benne, nem tagadtam meg Aidentől. Megígértem neki, hogy kap valamit, ha rendesen viselkedik, hát időszerű volt teljesítenem is ezt az ígéretet.
– Amúgy is miért zavar? Úgysem fogod te olvasni. – A hangjában egyértelműen éreztem a piszkálódást. Nem, mintha ne adtam volna meg neki a felületet. Még csak meg sem próbáltam elnyomni, hogy mennyire idegesít az egész szituáció.
– Pont azért zavar.
Figyeltem, hogy elcsomagolják a könyvet és Aiden kezébe nyomja. Nem értettem, miért pont egy mesekönyvet választott. Eddig akárhányszor mondott valami az olvasásról, nyomasztó vagy éppen halál unalmas címeket közölt. Egyik sem tartalmazta a nyúl szót vagy éppen a Pétert. Próbáltam mindig figyelni, minden szavára… azt akartam, hogy lássa mennyire fontos. Valahol reménykedtem, ha mindent megadok neki, amit csak tudok, akkor viszonozni fogja az érzéseimet.
– Miért akarsz mesekönyvet olvasni? – kérdeztem aztán rá. Nem vártam választ. Rendszerint, ha valami érzelmi dologról volt, elkezdett ködösíteni meg piszkálni. Tudtam, hogy csak el akarja rejteni azokat a dolgokat, amik megsebezték… mert azt hiszi, hogy azok a dolgok határozzák meg, amiket tett. Ha pedig nem beszél róla, akkor minden könnyebb. Valójában nem így volt. A teher mindig ott volt az ember nyakában, ha viszont sírt és toporzékolt, olyan volt, mintha az a súly könnyebb lenne, fogyni kezdene. Sok könnyet hullattam, elviseltem a fájdalmat éveken, évtizedeken át, ha kellett… de amikor társat kaptam, hogy megosszam vele azt, hirtelen minden egyszerűbb lett. Már nem egyedül cipeltem.
A kíváncsiságomról csak az ágyárusító törpe asszonyság vonta el a figyelmemet. Nem is igazán az ócska ágyaival, hanem az arccsipkedéssel, amire csak egy morgással válaszoltam.
–  Csak óvatosan öreganyám, nem szereti, ha csipkedik – jegyezte meg kegyetlen vigyorral Aiden. Aztán megfogtam és magammal rántottam a legméretesebb ágyra. A súlyunktól persze ez is hatalmasat reccsent, szinte kellemetlenül hangosan.
Kicsit összedörzsöltem a testünket. Hagytam hogy megint reccsenjen az ágy. A nagyi szerencsére csak morgolódva odébb állt, hogy jaj gyerekek, hát akkor csináljátok. Belemerültem Aiden hosszú, finom csókjába, aztán hagytam magam átfordítani, hogy nyomjon le. Tudtam, hogy ettől igazán férfiasnak érzi magát. Engem meg nem zavart, hogy folyton alá kerültem.
– Tűrhető. De a kanapénál nem jobb – Aiden halkan beszélt. Az ujjai úgy játszottak rajtam, mint egy hangszeren, megint ő diktálta a ritmust. Én pedig kicsit beleremegtem az ügyes simítások. A csók szenvedélyesebb lett. Aiden nyelve forrón táncolt az enyémmel. Még a szememet is lehunytam, nem foglalkozva a közönséggel. A mama ugyanis távolról figyelt minket… éreztem a tekintetét magamon. – Lopjuk el az ágyat és tűnjünk el innen.
– Ah… Muci… nem szabad… túl közel van az otthonunkhoz. – Remegtem bele az egyre izzó vágyakba. Megpróbáltam a zsebembe nyúlni, hogy kivegyem a pénzt és legalább itt hagyjuk. – Megőrjítesz… – Nyögtem az ajkai közé. Tudtam, hogyha Aiden megint odasimít, már pedig miért ne tette volna, akkor a forróság azonnal elönt és a gyönyör kiszakad belőlem. Remegve, kipirultan, zavartan pislogtam mucira… aztán a mamára.
– Jaj… ö…

[2001. október 21.outfit >><< óceánThe world is painted in dark grey]

2001. október 21.
outfit >><< óceán

The world is painted in dark grey

ACT IV

- Ez egy bibliai név. Tök népszerű volt mindig is - jegyezte meg Elliot a könyvárusnál, én meg csak lustán kifújtam a füstöt az ajkaim közzül. Nem igazán akartam ezzel tovább vitatkozni, ha enynire sértette a büszkeségét ez a Péter dolog. A nevek nem számítottak, csak egy kedves emlék volt, ami összekötött valamennyire  amúlttal, és ami egy olyan mugli mese volt, amit nem gyűlöltem. Persze a könyv belsejében a rajzok már meg voltak bűvölve, így mégsem tűnt olyan furcsának az egész. Valahogy hálás voltam az apámnak, hogy megmutatta az olvasás örömét. Akkor még én sem utasítottam el a létezését, és akkor nem voltam szánalmasan dacos és utálatos sem vele, sem az öcsémmel. Túl későn jöttem rá, hogy menniy mindent köszönhettem neki, túl későn ahhoz, hogy köszönetet tudja mondani azért, hogy a maga esetlen módján próbált engem is és a testvéreimet is nevelni, túl késő volt már mindenhez, csak az üresség maradt, és még a dohány illata is kezdett elillanni a dolgozószobályából, ahol órákig ücsörgött, hogy üveggömbbe zárt hajókat készítsen, vagy dolgozzon, miközben a húgom ott sündörgött körülütte. Egyszerűen csak fájt, és égetett belül minden ami róluk szólt. Nem voltam képes elviselni az otthonom, ami anyi éven át nyújtott nekünk menedéket. És én tettem tönkre. Csak lehunytam a szemem, és sóhajtottam, hogy a hűvös közömbös arcommal keressem meg Elliot tekintetét.
- Ha bele fogsz írni, nem fogjuk csinálni a kanapén - dünnyögtem talán kissé gyerekesen. De hiába játszottam annyi éven át a felnőttet még most is egy részem gyerek maradt, úgy ahogy benjaminnak is. Beledermedve abba a múltba, amiből nem vezetett közös jövő az egész családomnak. Ahogy megkaptam a könyvet inkáb vonntam is tovább magammal Elliotot, mintha csak a saját árnyaim és gondolataim elől menekültem volna. Az ágyak legalább elterelték a figyelmemet, valamennyire. Utáltam, hogy leléptem szó nélkül otthonról, hoyg úgy viselkedtem anyáékkal ahogy, de muszáj volt. Szinte pánikszerű félelem markolt belél, amióta találkoztam Feryll ivadékával, és mintha ő maga jött volna utánam... Futni, futni, futni, hogy engem kövessen. Mert túl gyáva voltam kiállni ellene.
- Miért akarsz mesekönyvet olvasni? - zökkentett ki  agondolataimból, mire csak hümmögtem egyet. Mert vissza akartam kapni a húgomat és az apámat? Hogy arra emlékezzek, milyen voltam mielőtt tönkre mentem volna? Annyi midnent válaszolhattam volna de... nem akartam, hogy megtudja, hogy...
gyilkos vagy, Aiden. Az apád és a húgod gyilkosa
- Mert csak - dünnyögtem, és lustán megforgattam a számban az égő cigit  anyelvemmel. Szerencsére a banya aztán kizökkentette legalább ebből  atémából, és én is inkább az ágyak gusztustaéanságával kezdtem el foglalkozni. Remek, ha el akarok menekülni a múltam elől, csak tetves és redvás ágyak közzé kell mennem. Hogy miért is nem jöttem erre rá hamarabb.
Az események aztán kezdtek megint mahával sodorni, amikor Elliot lerántott magával a nyekergő ágyra, én pedig nem álltam ellen neki. Szerettem uralni a helyzetet, a testét, talán túl önzően is, de birtokolni akartam, hogy csak az enyém legyen és senki másé nem. Önző voltam, ami kellett elvettem és nem engedtem ki a kezeim közzül, így simultak hát az ujjiam ELliotra a nadrágja alatt, miközben ő teljesen lefegyverezve nyöszörgött alattam.
- Ah… Muci… nem szabad… túl közel van az otthonunkhoz. Megőrjítesz… - dünnyögte, de én már nem is válaszoltam rá, csak éhesen csókoltam az ajkait és a nyelvemmel játszottam az övével. Élveztem a heéyzetet, és még a banyával sem törődtem, aztán Elliot remegve nyögött fel, összekenve engem és az ágyat is.
- Ajaj, Nyuszi. Összekentél. Nagyon rossz vagy. Összekentél - suttogtam, miközben sunyi mozdulattal leettem magamról, amit csak tudtam. A banya pedig oda is ugrott mellénk,vizenyős tekintetével ránk és a megsebzett ágyra bámulva.
- 20 galleon! - rikácsolta, mintha Elliot önnön magűval felnyomta volna az árát. - Ha még egyszer ezt csinálják, 35 galleon lesz! - tette hozzá, és közben eszeveszetten hadovált  akarjaival is, nagyban mutogatva a tettre a matracon. Én látványosan lustán igazítottam meg magamon a szétcsúszott öltözékemet, és unot tekintettel néztem a nőszemélyre.
- 20 galleon, csak ezért? Ha levesszük a matrac szagát. az ágy csendességi szintjét és teher bíró képességét, plusz a matracban megbújó esetleges tetveket és egyéb gusztustalan lényeket, akkor talán, nagyon talán megér 6 galleont - mondtam, miközben egy fensőbbséges mozdulattal megigazítottam a hajamat, miközben beletúrtam.,miközben ELliotra néztem, és a mama fölé magasodva kihúztam magam. - Vagy itthagyjuk a matracát a magunk kis ajándékával, hogy senki se vegye meg - tettem még hozzá győzedelmesen, mire a mama nagyot fújtatott, majd a markát nyújtotta.
- Akkor adják ide a pénzem - válaszolta mély hangján, mire én Elliotra mosolyogtam bájosan, hogy fizethet, és akkor talán végre haza is mehettünk.

◂ cukormázas pillanatok▸

2001. október 21.

◃ a i d e n ▹

we’re only obsess over relationships
that feel unfinished

style: your boy ║ zene: yours

– Ha bele fogsz írni, nem fogjuk csinálni a kanapén – dünnyögte kegyetlen stílusban Aiden. Csak egy morgást engedtem meg válasznak, mert tudta, hogy akkor is beleírok, őt pedig addig simogatom, míg rám nem veti magát. Előadhatja ezt a gyerekes dacosságot, de ha én Nyúl Elliotot akarok, hát meg is kapom, ahogyan őt is.
– Mert csak – érkezett a válasz, ugyanabban a gyerekes stílusban. Nem lepett meg Aidentől, általában nem akartam semmibe sem beavatni, olyankor pedig jött a dacoskodás vagy a csókok és a szex. Nem akarta, hogy kérdezzek, nem akarta, hogy beszélgessünk. Elnyomott minden intimitást, ami túl mélyre hatolt volna a lelkében. Tudtam, hogy nehéz dolgok bújnak meg ennek az egésznek a hátterében. Ezért nem faggattam. Nem volt jogom hozzá egész egyszerűen… pedig mindennél jobban meg akartam őt ismerni.
Az ágyakhoz érve a közöttünk húzódó feszültség enyhül. Egészen másfajta feszültség alakult ki… szexuális értelemben. A közöttünk lüktető forróság, az a koszos, nyikorgó ágy, elvette az eszemet. Aiden pedig addig simogatott, míg kellően zavarba nem hoztam magam. Hangos nyögésekkel simultam odalent a tenyerébe, alaposan összekenve őt is, magamat is és az ágyat is.
– Merlin golyóira… – dünnyögtem, elkaptam a tekintetem az öregasszonyról, aki az egésznek persze szemtanúja volt. A testem túlzottan remegett még, a forróság pedig úgy pumpált végig bennem, hogy szinte könyörögni tudtam volna: még, még, csináld újra! Ezt csupán a zavarodottságom tudta felülírni, ami piros foltként ült meg az arcomon.
– Ajaj, Nyuszi. Összekentél. Nagyon rossz vagy. Összekentél – közölte Aiden.
Rápillantottam. Láttam, ahogy a kezére került nyomokat éppen lenyalja magáról. Ebbe egyenesen belesápadtam, olyan gyönyörű látvány volt, ám ebben a helyzetben annál sokkal félelmetesebb. Szerettem nyilvánosan csinálni, nagyon is, de ez… ez kicsit megalázó volt. Az a nő végig engem figyelt közben és ítélkezett. Tudtam, hogy ő is azt gondolja, mint annyian… hogy mit keres mellettem egy jóformán kamasz fiú, miközben én ilyen idős vagyok.
A következő pillanatban ráadásul ott is termet mellettünk. Láttam rajta, hogy majd szétveti az ideg, de én meg túlságosan ki voltam készülve, hogy méltósággal viseljem a dolgot, vagy legalábbis magam helyezzem fölényes helyzetbe. Máskor sikerült volna, elég egoista voltam hozzá… de Aiden mellett mindig mocskosul gyengének éreztem magam. Ellene nem tudtam győzni.
– 20 galleon! – rikácsolta. Közben Kikászálódtam Aiden alól, felültem, igyekezve úgy mozdulni, hogy a pulcsim eltakarja a nadrágomon lévő foltot. Nem akartam, hogy bárki ilyennek lásson. – Ha még egyszer ezt csinálják, 35 galleon lesz! – A karjaival annyira gesztikulált, hogy majdnem fejbe is talált. Ezért csak felpattantam és beálltam a ruháját igazgató Aiden mögé. Nem akartam már nagyobb gázba keveredni.
– 20 galleon, csak ezért? Ha levesszük a matrac szagát. az ágy csendességi szintjét és teher bíró képességét, plusz a matracban megbújó esetleges tetveket és egyéb gusztustalan lényeket, akkor talán, nagyon talán megér 6 galleont – közölte Aiden úgy, mintha legalábbis ő lenne itt a főnök. Mindenhol ő volt. A kapcsolatunkban, a beszélgetésekben, mindenhol. – Vagy itthagyjuk a matracát a magunk kis ajándékával, hogy senki se vegye meg – tette hozzá. Egyszerre csodáltam Aident és tartottam rettentő ijesztőnek. Talán ez volt az az erő, amivel engem is úgy irányított, ahogy neki tetszett. Sokszor éreztem, hogy csak játszik velem, hogy ami közöttünk van, az csak egy szórakozás neki.
– Akkor adják ide a pénzem – nyújtott a nő a kezét. Remegő kézzel kapartam elő a galleonokat és már nyújtottam is felé. Csak vedd el banya és húzzunk már el innen! – gondoltam, de nem szólaltam meg. Amint eltette a cuccot a pálcáját az ágyra szegezte és lekicsinyítette. Undorodva csomagolta bele egy papírtáskába, amit Aiden felé nyújtott.
Zsebre vágott kézzel indultam el, kicsit szerencsétlenül járva. Úgy éreztem, mindenki engem bámul, pedig a legtöbb ember a saját gondjaival volt elfoglalva… például, hogy mennyibe kerül a nyuszis kenyértartó. Távolról bámultam csak meg, pedig nekem is tetszett, illet volna a konyhánkban.
– Muci… kölcsönvehetem a zakód? – kérdeztem halkan és felnéztem rá. – Nagyon koszos lettem… – Tettem hozzá és éreztem, ahogy az a sírós gombóc nő a torkomban. Ne, Elliot, tudod, hogy utálja, mikor sírsz… A hang kegyetlenül szólalt meg bennem. Próbáltam visszatartani, nagyon próbáltam, de nem sikerült és kiszakadt belőlem a gyerekes zokogás.
– Így nem mehetek oda a nyuszis kenyértartóért… – mutattam a bódé felé. – És kellenek a konyhába a dolgok… – szipogtam, hagyva, hogy a könnyek végig folyjanak az arcomon.

[2001. október 21.outfit >><< óceánThe world is painted in dark grey]

2001. október 21.
outfit >><< óceán

The world is painted in dark grey

ACT IV

Nem is tudom, valahogy olyan jó érzés volt kiszakadni egy kicsit a gondolataim sűrű masszájából azon a kellemesen napsütéses őszi napon. Szerettem az őszt, szerettem a méltóságteljes elmúlást, szerettem azt a borús ködöt a határon megbújva látni, ami szépen lassan beszivárgott az utcák és a házak közzé. Szerettem a meg-meg ülepedő melankóliát, mert kicsit úgy éreztem nyugton lehetek a lelkemhez leginkább illő hónapban. Milyen prózai, nem? Az elmúlás és a búcsú havában szerettem lenni igazán.
örültem, hogy ezekben az időkben inkább voltam Elliottal, még akkor is, ha nem mutattam ki neki, mert egyszerűen elvitt egy olyan életbe, ami lehet csak egy elillanó illúzió volt, de mégis a jelenemhez tartozott és nem a szobám komor falai uralkodtak felettem egész nap, hanem ELliot és a mézeskalács ház, meg a lila kanapé töltötte ki a mindennapjaimat. Nem érdekelt hát, hgy nyilvános helyen voltunk, ELliot mellett egy kicsit lehettem szabadabb is, aki szart az olyan dolgokra most mint az etikett, és az illem. Akartam Elliotot, és olyan szexin is nézett ki, a kezeimmel pedig imádtam behódolásra kényszeríteni, szerettem érezni a testének reszketését.A fehérség lassan kúszott az ujjaim közzé, a ruhánkra, a matracra, aminek a nyanya sem örült, de legalább tökéletesen lealkudtam a szánalmas árát.
Egy gyors kis pálcaintéssel le is takarítottam magunkat, mert azért mégsem akartam pedofilszerű vádakkal ülni mondjuk az Azkabanban,és nem akartam szégyent hozni még jobbanaz apám nevére. pedig már megszokhattam volna, hogy ami ebben a családban normális volt és jó. azt én rontottam el, pedig... Kettőnk közzül Benjamin volt az idiótább. Annyira tudtam utálni őt ezért is. De egyrészem örült neki, hogy az én bűneim az enyémek voltak, és nem az övé. Neki a tiszta utat kellett járnia, amit apánk mind a kettőnknek megálmdott.
- Muci… kölcsönvehetem a zakód? Nagyon koszos lettem… – pislogott fel rám, miközben már magunk mögött hagytuk az ágyakat, a miénk pedig lezsugorítva pihent meg a zsebemben. Szerettem ezt a bűbájt, bármit el lehetett venni vele, és amúgy is sokkal kényelmesebb is volt, mint szerencsétlenkedni, ahogy  amuglik szokták. Néha sajnáltam őket a bonyolult életük miatt.
- Hmm, de akkor nekem nem lesz zakóm - dünnyögtem, aztán csak mentem tovább. Jó lett vonla odaadni neki, de... nem akartam jobban kötődni hozzá, mert féltem. Féltem, hogy ezt az egészet is a közelségem miatt emészti fel a tűz. Féltem, hogy ha vele maradok, őzt is elvezsi tőlem Feryll. Féltem. Féltem önmagamtól, féltem a bennem lévő, gyúlékony sötétségtől. - Amúgy is, most takarítottam meg magunkat, senki se lát semmit - dünnyögtem, és kicist ezt nyugatásként is mondtam neki, aztán a tekintetemmel követtem az övét és egyből kiszúrtam a nyuszis kenyértartót. Aztán már halottam is Elliot szipogását én pedig az égnek emeltem a tekintetemet. Nem szerettem, amikor sírt, akkor én is ellágyultam, pedig keménynek kellett magamat mutatnom. És valahogy csak a húgom könnyeit tudtam jól kezelni, Elliot pedig nem volt Chrissie.
- így nem mehetek oda a nyuszis kenyértartóért… És kellenek a konyhába a dolgok… - tette hozzá, miközben a könnyek lefolytak az arcán. Na baszdmeg, Aiden most mi a szart csinálj? Faszom. Csak megfogtam a kezét és odahúztam a kenyértartóhoz. Nem mondtam semmit, nem öleltem meg nem töröltem le  akönyneit, csak durván arrébb sodortam egy nőt meg a férjét akik a kenyértartót bámulták, én pedig levettem és a méltatlankodó de mi voltunk itt hamarabb rinyaszöveg ellenére is az árus elé tettem, és a zsebem,be nyúltam. Nem volt nálam sok pénz, pérat csak úgy séta közben csentem ki egy-két ember zsebéből.
- Kell a kenyértartó. és az a nyuszis étkezőkészlet is, böktem a fejemmel az evőeszközök felé. Kézzel mégsem ehettünk. És Elliotnak tetszene. - Adook értük tíz galleont - mondtam határozottan, és a pasas felé nyújtottam az összelopott cigizésre szánt pénzemet, miközben csak azért se néztem Elliotra. Nem tehettem, nem... nem ragaszkodhattam hozzá még jobban.

◂ cukormázas pillanatok▸

2001. október 21.

◃ a i d e n ▹

we’re only obsess over relationships
that feel unfinished

style: your boy ║ zene: yours

Csendes szenvedéssel adtam át magam a kínnak. Csak azt éreztem, ahogy a szemembe mind jobban gyűlnek a könnyek. Nem akartam, hogy Aiden ilyen gyengének lásson, vagy sebezhetőnek, de éppen ő volt leginkább képes mélyre vájni a karmait. Megalázottnak éreztem magam… mindenki végig nézte, ahogy én… még a gondolatba is belepirultam, pedig szégyellős sosem voltam. Sőt, az sem zavart, hogyha nyilvános helyen csináljuk… de ez túlzás volt.
–  Hmm, de akkor nekem nem lesz zakóm – válaszolta Aiden, mikor elkértem tőle a ruhadarabot. Csak szerettem volna eltakarni magam, mert hiába tisztított le minket… engem, én nagyon is éreztem odalent a nedvességet. Tudtam, hogy hamarosan éppen ugyanúgy látszani fog megint, mint korábban. – Amúgy is, most takarítottam meg magunkat, senki se lát semmit – dünnyögte. A szavai nem voltak megnyugtatóak, ahogyan Aiden maga sem igazán. Nem volt kedves vagy éppen figyelmes… hiába is szerettem volna. Pedig minden idegszálammal azt kiáltottam már, hogy: vegyél már észre!
Próbálkoztam hát újra… mert miért ne próbálkoztam volna? Tudtam, hogy ott van benne a kedvesség szikrája, csak éppen nem akarja felém nyújtani… mintha nem is lennék neki fontos. Hirtelen picit feszülten pillantottam az eladó irányába, ahol az aranyos nyuszis készletet bámulta már egy párocska. El fogják vinni, O’Mara, mert kényeskedsz. A hang is gúnyolódni kezdett, én pedig mind jobban éreztem, ahogy a torkomban megülő gombóc feszíteni kezd. Ott, akkor még csak könnyeztem, de közel volt az az állapot, hogy egyenesen bömbölni kezdjek. Iszonyatosan fájt, hogy Aiden nem veszi észre az igényeimet.
– Muci… – Dünnyögtem annak reményében, hogy akkor esetleg majd végre meghall… de nem. Megfogta a kezemet és már húzott a stand felé, mire én csak hangosabban zokogni kezdtem. Nem akartam, nagyon nem, hiába vágytam arra a bájos, fehér kenyértartóra a tetején azzal a nyuszis dísszel. Egyszerűen csak szerettem volna hazamenni, bebújni a takaró alá, ami egyelőre a kanapén volt. Más bútorunk nem volt Cukormázban.
Aiden megállt a pultnál, elvette a kenyértartót a két ember elől, akik már kinézték maguknak. Azok még hápogva, felháborodva morogtak valamit, majd tovább álltak. – Taknyos kölyök… – kaptam el a szitkozódás utolsó mondatát, aztán a konyhai eszközre pillantottam. Tetszett, hogy nem túl színes, mégis megjelenik a bájos motívum rajta, amiről azonnal az Aidentől kapott becenevem ugrott be. Szerettem, mikor nyuszinak hívott. Olyan bensőséges és intim volt, hiába indult ki az egész egy gúnyolódásból… annyira a miénk volt. Szerettem volna, ha ő is érzi, mennyire összetartozunk, de egyre inkább úgy éreztem, hogy ez az egész csak arról szól, hogy kényelmes neki.
– Kell a kenyértartó. és az a nyuszis étkezőkészlet is – mondta. Én pedig próbáltam odalent takargatni magam úgy, hogy mögé álltam. – Adook értük tíz galleont.
Mi? A fejemet felkaptam az összegre. Biztos voltam benne, hogy erre nincs tíz galleonunk, az még úgyis nagy pénz volt, hogy ez régiség. De Aiden valahonnan pénzt vett elő, nem fordult oda, hogy adjam neki.
– Legyen fiam.– Az eladó egészen könnyen beleegyezett. Talán tetszett neki, hogy Aiden már nyújtja is a pénzt. Azért láttam, hogy megszámolja, majd letette a pultra és elkezdte összecsomagolni, amit kértünk. Egy papírzsákba került minden, majd pedig Muci erős karjai közé.
– Túl drága volt… nem kellett volna megvenned… – dünnyögtem és kicsit behúztam a pultok közé, hogy kicsit kikerüljünk a forgatagból, ami egyre inkább jellemezni kezdte a bolhapiacot. Finoman simultak az ajkaim az övéire. – Köszönöm… –  A könnyeim ugyan még sósra ízesítették a rövid csókot, de hálás voltam neki, amiért megszerezte ezeket az apróságokat. Valójában minden kis gesztus szívfacsaróan gyönyörű volt Aidentől, még ha ő nem is gondolta komolyan. Fogalma sem volt, hogy az ilyen pillanatok igazi gyógyírt jelentettek minden fájdalmamra.
Végig simítottam a mellkasán. Aztán hagytam, hogy a könnyeim tovább folyjanak, most már inkább az örömtől, semmint a fájdalomtól. Az sem volt igazi fájdalom, igazából csak rosszul esett, hogy nem hallotta meg, mikor segítséget kértem.
– Szeretlek. – Suttogtam, bár nem akartam ezzel zavarba hozni.

[2001. október 21.outfit >><< óceánThe world is painted in dark grey]

2001. október 21.
outfit >><< óceán

The world is painted in dark grey

ACT IV

Ne kerülj közel még jobban hozzá.
Ez lebegett a szemem előtt, ahogy nem nyújtottam neki támaszt, pedig megtehettem volna. Hová lett az udvariaskodó, nagypofájú kölyök, Aiden? Mindig is büszke voltál arra, hogy sokkal finomabb lelkű úriember vagy, mint Benjamin, aki, ha segített egy lánynak már rögtön csúszott a keze a fenekükre, és még csak fel sem pofozták. Neki valahogy még a kisugárzása is olyan volt, hogy a lányokat még ez se érdekelte, hogy egy tapló segg. Bezzeg én, aztán sokra mentem vele. Már nem is értettem, hogyan veszhettünk össze Estheren, de akkor még mind a ketten más emberek voltunk. Olyan emberek, akik már többé nem voltak ugyan azok. Elliot sírós tekintettel bámult rám, én pedig egyszerűen csak hátat fordítottam neki. Nem, nekem tartanom kellett a maszkomat nem törhettem össze amikor csak akartam, nem volt hozzá jogom, hogy sírjak ás sajnáltassam magam. Én csak el akartam viselni a büntetést, amit rám szab a sors, azok után... Azok után, hogy megöltem a családom. Talán tényleg csak az a sorsom, hogy én is Feryl keze által pusztuljak el. Valahogy így képzeltem el magam, egy átoktól meggyilkolva egy sötét félreeső sikátorban, vagy erdőbe,, ahol soha senki se találna rám. Az lett volna hozzám igen csak méltó halál.
 Nem néztem hátra, hogy hogyan követett engem Elliot, nem akartam a csalódott szempárba üttközni, és mégsem voltam képes elhagyni, pedig megtehettem volna bármikor, hogy eltűnök a szeme elől, és soha többé nem nézek visssza. De visszahúzott, állandóan visszahúzott, még ha el is hagytam amikor még Londonban voltunk valami furcsa megmagyarázhatatlan erő vonzott magához, és csalogatott újra hozzá, hogy aztán addig csókoljam, amíg együtt el nem alszunk az ágyon, vagy most a lila kanapén.
Sóhajtottam egyet, és az ajkaim közül kikúszott a pára a téli ködve, hogy eggyé olvadjon vele. Nem volt éppen tejfel köd, de gyűlt a látó határon, én pedig séta közben tűnődve néztem el az emberek és a kis bódék felett, a messzeségbe, és a horizont vonalánál időzött el a tekintetem. Szerettem volna elmenni odáig és csak leülni a szélére, hogy belebámuléjak a semmibe. Tudtam, hogy valószínütlen, és sosem érnék a legvégére, főleg, hogy nem is volt lapos a föld, de akkor is valahogy mindig is szerettem volna a mélységbe belebámulni. Valahogy volt bennük valami megigéző, abban a vaksötétben. MAikor kölyök voltam is percekig bámultam bele egy sötét fekete lyukba, vagy kútba, és Benjamjin pedig halálra unhatta magát mellettem. Aztán persze mindenkinek meg kellett mentenie, mert ő meg bele is ugrott.
Aztán már ott is álltunk a pult előtt ellökve a két embert az útból, hogy megvehessek én is legalább valamit. Ahogy a kezembe kaptam őket és elfordultam, nem tzörődtem a méltatlankodó párral, csak ELliot kezébe nyomtam őket. Nem intha azok vígaszt nyújtottak volna ELliotnak a tetteimért, de valahogy... most az egyszer én is tenni akartam valamit, még ha számunkra nem is létezhetett közös jövő, ahol békében és boldogan élhetünk együtt... most csak tenni akartam valamit, ami ebben a pillanatban egy kicsit legalább fontos volt.
- Túl drága volt… nem kellett volna megvenned… –  suttogta ELliot, én meg csak pislogtam rá, egy halk morranást megengedve magamnak, de már ELliot ajkai érték is az enyémeket, és én csak tehetetlenül hagyatm magamat, és lehunyt szemmel csókoltam finoman vissza, hogy utána az ajkaim közzé dugjak egy újabb szál cigit. Persze úgysem ölhetett meg, mint a legtöbb muglit, még cska mérgezni se tudtam vele a testemet. Ó, bárcsak legalább ezzel... – Köszönöm… – tette hozzá, amint kikerültünk a pultok mögé, mert már kezdett idegesíteni a tömeg is, az meberek is és az árusok is. Nekitámasztottam a hátamat a falnak, és zsebbe mélyesztett kezekkel bámultam le a meghatott tekintetű ELliotra. Mondanom kellett volna valami, de inkább csak hagytam magunk közzé ülni a csendet.  
Fürkésztem ELliot tekintetét, a könnyes arcát, de nem nyúltam ki a zsebemből, hogy megérintsem, miközben az ujjai a mellkasomat simogatták, szinte láttam rajta előre, hogy mit fog kimondani. Ne...
- Szeretlek - suttogta, és csak lehunytam a szemem, miközben az orromon át fújtam ki a levegőt. Nem tudtam kimodnani. Nem tudtam viszonozni. Nagyon szar volt, szinte fojtogatott, de nem ment. A tekintetemet is elemeltem tőle, hogy a szemben lévő szűkös kis falat nézzem. Fogalmam sincs meddig tartott ez, talán másodpercek voltak, de én óráknak éreztem. Lassan és halkan törtem meg a csöndet.
- Későre jár. Menjünk haza - suttogtam, és beletúrtam a hajamba, miközben a galagonya pálca sisteregve simult az ujjaim köré. Nem tudtam mást mondani, csak azt, hogy menjünk innen. Nem akartam még jobban kötődni, és mégis minden egyes nappal csak még nehezebb lesz elhagyni. Csak magamhoz húztam, és hagytam hogy másodpercekre beszippantson a sötétség, hogy aztán a MÉzeskalács ház édes illata töltse meg az orromat.

KÖSZÖNÖM SZÉPEN
A JÁTÉKOT!