What child is this...?

to Mrs. Nott
2002. december 22.



what child is this...? 

Az utolsó meló volt az ünnepek előtt. Sikerült kibekkelnem, hogy még ügyeletben se legyek. Sínen volt minden, ma délutánra már be volt tervezve egy romantikus program, Mágus tér, Abszol út, szárnyas lovasszánozás, karácsonyi fények, csillogás…  Minden, ami kell.
Csak még ez a meló. Ez egy kicsit nekem is ajándék  volt így a szabi előtt. Cicaharc ütött ki a Zsebpiszok köz egy… nőiesebb szakaszán. Na az ilyen ügyek miatt van versenyfutás a Parancsnokságon, mikor elhangzott a Szirén szó, egy pillanatra elfelejtettem, hogy feleségem van. De! Csak egy pillanatra. Mondjuk ugrani, hogy elsőnek jelentkezzek erre az akcióra, csak fél pillanat volt.
Szóval Herb, Dave meg én hárman nyertük meg az ügyet. Valami okoskodó liba felállított egy karácsonyi bódénak álcázott, potencianövelő bájitalokat árusító mozgóboltot épp a szép lányok tanyájával szemben. Dulakodás ütött ki, valaki meg is sérült, bámész járókelők csoportosultak mindenütt… És még a hó is esik. Rendkívül meghitt jelenet, így az ünnep előtt.
Kiérkezvén először le kellett fegyvereznünk és szét kellett választanunk három marakodó csajt, de még varázslattal el is kelett őket némítanunk, annyira visítoztak. Aztán egyikünk elkísérte őket a Parancsnokságra “beszélgetni”. Ekkor már emlékeztem rá, hogy megházasodtam, és Melanie megölt volna érte, szóval ezt a feladatot ráhagytam másra. Pedig ezek a bigék nem fázósak, kettő minden bizonnyal épp a Szirén kolleginái voltak, és a munkaruhájukban kísérte el őket egy lelkes auror - aki nem én voltam. Ezzel nem ronthattam el, eddig olyan jól viselkedtem…
Mondhatni mintaférj voltam idáig. Nem túlóráztam, nem jártam ki, csakis Melanie-val, voltunk étteremben, színházban, éjszakai táncos helyen, de még mugli moziban is, valami gagyi romantikus vígjátékon.Sokszor meg csak otthon lazultunk. Úgy tartottam idáig a “normálistól”, hogy ez a pár hét Melanie-val igazából pont azért egészen különleges volt. Főleg nekem, akinek sose jutott átlagosan kedves család életből, ismeretlen pálya volt ez. De Jim sokszor súgott, hogy hoyan is kéne viselkedni.
Szóval nem mentem el a verekedős kurtizánokkal meg a pofátlan csempészcsajjal, hanem oszlattam a tömeget. A negyedik, félájultan nyöszörgő csajt, akit valamelyik másik leszúrt, elpostáztam a másik kollégával a Mungóba. Így a maradék melóra már egyedül maradtam, de nem is volt már sok dolog. A cselekmény helyszíne lassan kiürült, egészen elnéptelenedett, hiszen az utca túloldalán a Szirénben ilyenkor délelőtt pont pihenőidő volt. A legkitartóbb bámészkodókat már az előbb elzavartam, úgyhogy csend lett. A hó lágyan, nagy pelyhekben hullott a bódé összetört romjaira, a járdát borító fehér hóba vidám, színes folyamokat rajzoltak a kiömlő bájitalok és a festett, különleges formájú, de most már törött bájitalos üvegek szilánkjai. Gondolkodtam, vajon benne van-e a munkaköri leírásomban takarítani, de aztán vállat rántottam, és egy elegáns mozdulattal átlendültem a romok felett. Csak a néhai építmény melletti dobozok érdekeltek még, mert ha azokban maradt sértetlen áru, azt le kell foglalnom, és megsemmisíttetnem. Nyilván. Mert hát ilyen izék kinek kellenek…? Melanieval ezek nélkül is tökéletes lesz ez a mai randevú. Csak még ezt az egy melót gyorsan lezárom.
Szóval mintegy mellesleg belelestem az egyik kartondobozba. Aztán hatalmas szemeket meresztettem, és gyorsan hátrahőköltem. Mert a doboz tartalma visszapislogott rám. Gyorsan elhúzódtam hát, valahogy ösztönösen úgy, hogy hátha nem látott meg az a pici, csillogó gombszem-pár. De meglátott. És halkan köhhintett egyet.
Nem a hideg fagyasztotta rám a póker-arcot, de éreztem valami jegeset a gyomrom tájékán. Neeem, biztos rosszul láttam. Újra muszáj volt a doboz fölé hajolnom, csak hogy megbizonyosodjak tévedésemről - ám csalódás ért, mert már az előbb is jól láttam. Egy pufók, bolyhos-szőrös fehér plédbe burkolt kisbaba feküdt a dobozban. Kipattant a szeme, épp ahogy odahajoltam.
- Picsába.
Tán nem mindenkiből ez bukik ki, ha meglát felébredni egy csecsemőt, de biztos nem én voltam az első. Persze, a baba nem értékelte, és egy diszkrét levegővétel után torkaszakadtábó ordítani kezdett.
- Cssssh…
Nem is tudom, hogy azért pisszegtem-e, hogy csitítani próbáljam, vagy azért-e, hogy nehogy valaki meglásson így. Aztán körbenézve rájöttem, hogy nem fog senki, mivel teljesen egyedül vagyok. Mármint vele ketten. Ezzel a kis… emberrel. Akit azt se tudom, hogy kéne felvenni. Újra körbenéztem, most már nívótlanabb kétségbe  eséssel a képemen. A kis jószág ész nélkül ordított, de  az előbb épp én magam gondoskodtm róla, hogy mindenki eltakarodjon a környékről. Két nagy lapátkezemmel innen-onnan méregettem, hogy is kéne a hangos csomagot felvenni és hatástalanítani, de végülis nem jöttem rá. Úgyhogy dobozostul kaptam fel, de arra meglepetésében legalább elhallgatott.
Akárkié lehetett. A verekedőké, a megszúrt csajé, egy járókelőé - na jó, talán nem valószínű, hogy bárki hátrahagyta volna… De eleve a dobozban volt, vagy valaki oda tette, amíg a dulakodás tartott? A gyerek közben új lendülettelkezdett üvölteni, én meg a hónom alá csaptam a dobozt, kiakadva a hajamba túrtam, aztán - talán nem a legprofesszionálisabb döntés volt - de az egyetlen emberhez fordultam, aki úgy éreztem, segíteni fog a problémán. Szóval hazahoppanáltam Melanie-hoz.
Szóval egy pillanat múlva már a kastély ajtaját löktem be fél kézzel, de a gyerek legalább nem ordított, mivel a hoppanálástól megilletődött annyira, hogy újabb szünetet tartott. Igazából most úgy tűnt, egy csomagot hozok csak. A hajamban és a vállamon hópihék ültek. A nappali közepén pedig ott volt Melanie, éppen tett-vett valamit.
- Szia Mel. Én… De gyönyörű vagy…
Annyira jól illett oda, a karácsonyi fények és fenyőágak, meg a mennyezetről lelógó kisebb-nagyobb ezüstgömbök és fehér műhópelyhek háttere elé. Ő most is tökéletes volt, mint mindig. Gondolom, már kiöltözött a betervezett tökéletes randevúzáshoz. Én meg, mivel most éppen nem zsibbasztotta az agyamat a csecsemősírás, kezdtem átgondolni, mit is teszek. Egy kisbaba van a hónom alatt.
- Ja ez… Csak munka. Bocs, nem kellett volna hazahoznom… Jobb is, ha inkább… Gyorsan elviszem a…
Talán nem volt a legjobb ötlet idehozni, de ha Melanie megöl, legalább már nem fogom hallani a kicsi bömbölését. Aki persze, amint megpróbáltam hátrálni a dobozzal, mielőtt a nejem beleleshetne, megint rákezdett.
Úgy hatott rám ez a hang, mint valami furcsa, másik bolygóról származó méreganyag, az én titkos gyengeségem. Elvette az eszem, az erőm, nem bírtam gondolkodni mellette, elvesztettem a talpraesettségem, még az életképességem is megkérdőjelezhetővé vált. Szánalmas, pánikoló, tehetetlen állapotba kerültem, és ösztönösen az egyetlenhez fordultam, aki a legközelebb állt hozzám.
- Meglepetés... Segíííts... - nyújtottam felé a dobozt teljes kétségbeesésben, kínomban nyüszítve.

 

edward

cozy little christmas
outfit

Korábban kifejezetten utáltam a meglepetéseket, és valójában ma sincs ez másképp csak valahogy… hát talán megtanultam alkalmazkodni. Igen én, ami már önmagába csodálatos dolog nemhogy az ok hogy mégis ki miatt. Sőt az elmúlt röpke hetek alatt ez odáig fejlődött hogy egyenesen kezdem élvezni is. Talán ennek aggasztania kellene, agyamban a szabadságvágynak erőteljesen csapkodnia kellene azt a nagy piros pánikgombot, én mégis mosollyal az arcomon olvasom az üzenetet amit Edward hagyott. Valahol elfog a karácsonyi hangulat mellett egy kissé a félszeg félelem, mert én és a korcsolyapálya nem vagyunk barátok közel sem. Igaz, jó az egyensúlyérzékem, például szívesen elbillegek egy tízcentis magassarkún a ’férjem’ lábán ha éppen arról van szó pláne ha okot is szolgáltat rá… na de a két dolog azért nem teljesen ugyan az. Ennek ellenére Lucifer randalírozása a szekrény tetején Hádész ellen még az enyhe gyomorideget is elfeledteti. Mióta többet vagyok itt mint a Fátyol lakba a macska jött velem, akinek egyedül csak a nagy bundazsák nem örül. Kicsit saját magunkra emlékeztet az ellenségeskedésük.
- Na gyere te szőrgolyó…
Nyúlok fel házikedvencemért és hálát adok Merlinnek hogy nem valami flancos étterembe megyünk megint, mert így nem kell újabb testresimuló ruhában pipiskednem. Hádész azonban nem könnyíti meg a dolgom, rögtön két lábra állva próbál eltéríteni az útból hogy megszerezze magának játékpartnernek (vagy vacsorának) a dühös macskát.
- Nem, nem nem! Rossz kutya… ro…
- Szia Mel. Én… De gyönyörű vagy…
Úgy fordulok meg kezembe Luciferrel hogy szép ívbe nyomok egy pörgést, amit a kutya úgy értelmez szabad a pálya és szidalmaim ellenére is rám veti magát. Mondani se kell mivel súlyba nyom annyit mint én, könnyeden egy elcseszett leszúrt rittbergernek beillik a mutatvány ami nem épp a tökéletesen kivitelezett fajta és hanyatt vágódás a végeredménye. A cica dühösen vinnyogva kiugrik a kezemből a kutya csaholva elszalad utána hogy valahol máshol bontsák a kastély rendjét. Én meg leharcoltan összekaparom magam a földről és nagyokat pislogva morgok Nottnak egy amolyan csájóhogyjösszhaver köszönést.
Fel se tűnne a doboz a kezében, ahogy az se esne le hogy jé ajándékott vett nekem milyen cuki meg figyelmes, ha a doboz nem szólalna meg. És nem, nem azért mert egy elbájolt Merry Christmas éneklős fajta ami most olyan trendi, hanem… babasírás.
A hideg kiráz ettől az artikuláltan magas hangszíntől és úgy nézek az aurorra, mint aki előre hozta a bolondok napját és jól megszívat.
- Meglepetés... Segíííts...
Nem tudom mi fokozza bennem a pánikot, a gyerek éktelen sivalkodása (úh anyám milyen tüdeje van ennek) vagy a férfi kétségbeesett jóvágású arca. És igen, rögvest visszasírom az öt perccel ezelőtti gyomoridegem és problémám. Már nem is tűnik az a jégpálya olyan félelmetesnek… na persze a kappa se veszélyes ha egy sárkány mellett dekkol.. ugye ugye? UGYE?
- M..mégis… hogyan? Én..én … nem….
Hadonászok mintha ezzel el tudnám kerülni hogy ne hozzám landoljon a doboz meg a tartalma.
- ANNYIRA ÉRTEK HOZZÁ, MINT… TE…
Közlöm cinikus hangnemet megütve bár talán ez nem érződik ki annyira az ordításomból ami a gyerekét próbálja túlharsogni ha Nottnak nem lenne elég meggyőző nem túl örömteli arckifejezésem. Aztán belepislogok a sivító vörös arcba amik egyszerűen csak abbahagyják mintha lenne rajta egy kikapcsoló gomb… vagy lehet egy finite oldotta meg a dolgot a másik pálcájából. A nagy kék szemek rám merednek én meg vissza lefagyva. Nem tudom mennyi idő telik el így mire nagy nehezen feltekintek a szerencsétlen férjjelöltemre és kibukik belőlem az első ösztönös gondolat.
- Mi a francot kezdünk vele… és egyáltalán… kié? Csak nem a…
Bevillannak a csajozós szövegek, a pletykák és minden ami ezt a sejtelmesen valószínű gyanút csak még jobban megerősíti. Kikerekedik zöldesbarna tekintetem és úgy fejezem be a választ hogy nem szalasztom el a másik egyetlen kósza rezdülését sem.
-…tiéd?
Mert nagyon nincs kizárva hogy egy jó kilenc hónappal ezelőtti baleset eredményét tartom a kezembe. Nottnál meg se lepődnék… ezen se.

to Mrs. Nott
2002. december 22.



what child is this?! 

Melanie képes velem feledtetni még egy, a karomban bömbölő gyereket is. És ezért egyrész nagyon hálás vagyok neki… Másrészt kicsit kizökkenve nézem, ahogy még ebben a kutya-macska harctól káoszos helyzetben is kecses és nőies tud maradni. Rászólnék én a kutyára, de az már nyomon van, és a préda után eltűnik, csak a nyervogás, csaholás és egyéb csatazajok mutatják, hogy még valahol itt vannak a házban.
Melanie talpra pattan, mielőtt én még úriemberre eszmélném magam, és segíteni tudnék. Legalább nem röhögöm ki az előbbi tornászbemutató miatt - ez hogy nem gyanús neki? Lehet, hogy ajándéknak hiszi a dobozt; csakhogy az rákezdi áldatlan zajongását, és utána már ő is azzal foglalkozik, csak és kizárólag. Nos, az arca alapján inkább problémázik, de azért ez a fókusz még mindig lehet az anyai ösztönök működésbe lépésének jele… Talán…?
- M..mégis… hogyan? Én..én … nem….
Furcsa önvédelmi csápolásba kezd, amivel engem meglep, de én meg közben jó messzire tartom magamtól a dobozt, meg a benne lévő hangoskot, így az valahogy kettőnk közt félúton dekkol a levegőben.
- ANNYIRA ÉRTEK HOZZÁ, MINT… TE…
- De… Dehát… De hát te NŐ vagy...!
Szerintem így a “hang” mellett mindketten inkább csak szájról olvassuk a szavakat  (és arcról a hangsúlyt), de azért én még bízom a női nem ősi és mélyről fakadó késztetésében. Legalábbis eddig azt gondoltam, bennük ez az utódról való gondoskodási ösztön legalább annyira erős, mint…. Nos, mint mondjuk a férfiakban, például bennem is, a témához vonatkozó egyéb ösztönök működése.
De ha benne nem is, hát a kicsiben elindul valami, ahogy meglát egy alkalmas nőszemélyt. Melanie-ra nézve végre elhallgat, és ahogy csöndbe marad, feltűnik, milyen gyönyörűséges kék árnyalatú a szeme. Ez vajon a túlélése kulcsa, és majd kinövi, ha már nem lesz teljesen magatehetetlen, vagy később is ilyen marad? Minden esetre hasznosak az ilyen szép kék szemek.
- Mi a francot kezdünk vele… és egyáltalán… kié? Csak nem a… Tiéd?
A gyerek még mindig hallgat, én viszont helyette is hallatom a hangom.
- Nem! Nem, nem nem, neeeem, dehogy… Ő egy… Bizonyíték…?
Végtére is egy cselekmény helyszínén találtam, de azért túlzás volna ráfogni, hogy szemtanú, az semmiképp. De amíg tiltakozom, meg is van a csendben maradás oka. A kicsi még fixírozza kicsit Melt, mintha gondolkodna, mi is történik most vele. Aztán még mindig szemezve a nővel, hirtelen felböfög egy adag nagy mennyiségű sárgás, büdös trutymót, és a szép fehér takaró, amibe bele van bugyolálva, így már nem is olyan szép fehér. Melanie is kap belőle egy keveset.
Kitör belőlem valami hang, valahol a röhögés és nyüszítés között,, és elrántom a gyereket, aki miután könnyített magán, legalább most már újra nyekereg. Ja. Lehet nem kellett volna vele hoppanálnom. De most már csak félgőzzel hangoskodik. Gyorsan a nagy konyhaasztalhoz lépek, és leteszem rá a dobozt, aztán hátrálok két lépést, és megvakarom a fejem. Végülis rámutatok.
- Volt egy verekedés a Zsebpiszok közben, egy nő a Mungóba került, háromnak bekötöztük a száját és a parancsnokságra vittük, elzavartuk a járókelőket is. Ez a kicsi meg ott volt egy dobozban. Talán… Talán az árusé. Vagy a leszúrt nőé?
Tanácstalanul nézek Melre, aki gondolom dühösen próbál valahogy megszabadulni a szennyeződéstől.
- Nem tudsz valami igét? Hátha csendbe marad, ha őt is rendbe rakjuk… Aztán megtalálom az anyját… Aztán… mehetünk...
Ki se merem mondani a randevú szót, jobb, ha ebben a kontextusban nem hangzik el, inkább csak így, egy feltételes szóval utalok rá.
- Nem tudom, szerinted hol kezdjem a nyomozást?
A kezeim közé temetem egy pillanatra az arcom, és az jár a fejemben, hogy Melanie-t is magammal viszem, egyrészt mert akkor amint ezt az ügyet megoldom, már mehetünk is a dolgunkra, másrészt meg mert rettegek tőle, hogy fogja magát, és egyedül hagy ezzel a rémisztő kis emberkezdeménnyel.

 

edward

cozy little christmas
outfit

- De… Dehát… De hát te NŐ vagy...!
Leírhatatlanul vegyes érzések töltenek el a szavai hallatán. Egyszerre röhögném szembe, csapnám agyon, legyintenék rá. Ám leginkább a mélységes düh kerekedik felül és tör ki belőlem. Általánosítás, sztereotípiák, skatulya… minden amit Nott ezzel az egy jelzővel rám húzott. Nő. Igen nagy betűsen NŐ vagyok de ez kibaszottul nem egyen értékű az ANYÁVAL. A maximalista lelkemet valahol bántja hogy ezzel a feladattal nem tudok megbirkózni, de ugyanakkor az egóm meg nem is akar egy nyöszörgő kis szarost pátyolgatni. Ettől többre vagyok hivatott.
- És az miért egyenértékű azzal hogy tudjam mi a francot csináljak vele?
Sziszegem vissza így hogy becsendesült a zajforrásunk. Hála Merlinnek Edward a dobozt kiveszi lebénult tagjaimból és az asztalra pakolja ahonnan nem is oly halk böffentés hangzik fel. Diszkréten belepisloghatnék de az igazság az, el tudom képzelni mi folyik a barna falakon belül. És nem… nem akarok tudni inkább. Ahogy igazából a feltett kérdésemre sem vagyok igazán kíváncsi a válaszra, a valódira persze.
- Nem! Nem, nem nem, neeeem, dehogy… Ő egy… Bizonyíték…?
A magyarázkodására egy méltatlan ciccegésre futja tőlem. Bizonyíték… hát igen, így is mondhatjuk.
- Bizonyíték… kilenc kurva hónap örömére, mi?
Meredek rá fúriákat megszégyenítő ábrázattal. Érdekes milyen hamar tovatűnik az emberben minden romantikus vagy karácsonyi hangulat ha hirtelenjében ilyen jellegű problémák gyűrűznek be az életébe.
- Volt egy verekedés a Zsebpiszok közben, egy nő a Mungóba került, háromnak bekötöztük a száját és a parancsnokságra vittük, elzavartuk a járókelőket is. Ez a kicsi meg ott volt egy dobozban. Talán… Talán az árusé. Vagy a leszúrt nőé?
Bár nehéz elhinni amit a férfi állít, amennyire sután magyaráz kezdek elbizonytalanodni, hogy talán mégis van ráció abba, amit mond.
- Nem tudsz valami igét? Hátha csendbe marad, ha őt is rendbe rakjuk… Aztán megtalálom az anyját… Aztán… mehetünk...
- Ugyanannyira tudod te is alkalmazni a silenciot mint amennyire én…
Morgom közel sem kedvesen de valamennyivel megértőbben mint ezeddig. Talán a bennem növekvő ordas nagy félelem az amit oly bőszen palástolok, amit meglepő módon egy három és fél kilós kis törpe vált ki. De mit tenni… egy csapat tündérmanót hamarabb leszerelek mint egy babával bármit is kezdeni tudjak. Szégyen vagy nem, nem mindenki anya típus…
- Nem tudom, szerinted hol kezdjem a nyomozást?
- Hmm mondjuk ott hogy nem hozzám menekülsz a munkaproblémáiddal!
Fújok dühödten a képébe, és ehhez közelebb kell lépnem hozzá. Bár alacsony vagyok felpillogok rá, egyenesen az izzó kék szemeibe érezze csak hogy ezt jól elbaszta. Képletesen is meg ki tudja nála… lehet szó szerint is.
A halk nyekergésre csak ösztönösen leemelem a tekintetem a gyerekre, aki nagy ártatlan szemekkel néz vissza. Szinte segélykérően és bár fogalmam sincs mit kezdjünk vele halk sóhajjal mondom.
- Azért jó hogy nem hagytad megfagyni odakint. De…. – és itt hangsúlyt váltok. - …szüksége van az anyjára. Tuti. És az nem én vagyok, az is tuti. Szóval.. meg kellene keresni mihamarabb.
Elfog egy rémisztő kép, ami akár jövőbeli vízió is lehetne. Én maradok itt a kicsivel míg Nott odavan hajkurászni (jelen esetben az anyját a kölyöknek) vizionlisan meg kitudja kit, talán éppen valami szeretőszerűt. Gyorsan elhessegetem.
- De nekem aztán itt nem hagyod!
Inkább beáldozom a randinkat meg az egész karácsonyt és a kutya macska vérfürdőjét is, és megkeresek egy gyermektelen anyát, de itt nem maradok vele, az is biztos. Remélem valakinek hiányzik, mert bármennyire is aprócska és hangos, azért bájosan pillog fel ránk, mintha csak azt hinné, mi vagyunk a szülei.

to Mrs. Nott
2002. december 22.



what child is this?!  

- És az miért egyenértékű azzal hogy tudjam mi a francot csináljak vele?
A baba sírása után Melanie jó ismerős sziszegése olyan a fülemnek, mint a méz. És közben rá is világít agyamban néhány olyan fontos, eddig nem használt sötét sarokra, mint például az, hogy a nőiesség és az anyaiság nincs feltétlen összefüggésben. És ez a felismerés végülis egy nagy, megkönnyebbült, szeretetteljes sóhajjal fényesedik meg bennem. Észre se veszem, hogy fonódik Melanie köré a karom.
- Ez az én szerencsém…
Hiszen épp ezért a tökéletes ő nekem, mert mi a frászt csinálnék én, ha elolvadna minden nyivákoló emberkezdeménytől, és egy talicskányi pereputty létesítésével zaklatna? Jó, hát, magával a procedúrával nem lenne gondom, de azzal, ami utána van… Az nehéz. Jó, hogy ezen egy véleményen vagyunk.
- Bizonyíték… kilenc kurva hónap örömére, mi?
Úgy érzem magam, mint aki a baziliszkusszal farkasszemezik, de azért segélykérően és nem is titkolt elkínzottsággal sandítok rá, hátha mégis megkönyörül. És el is magyarázom, honnan a kékszemű, kissé maszatos gyermek.
- Ugyanannyira tudod te is alkalmazni a silenciot mint amennyire én…
Megnyúlik az arcom, aztán biccentek. Talán egy silencio, meg egy suvickus megteszi. Ebben a sorrendben, mert ha esetleg felzaklatja, hogy ugyanazzal a varázsigével rakom tisztába, amivel a poharakat tisztítani szokás, az a némító bűbáj miatt már nem derül ki.
Szóval a gyerel tiszta és csendes, egyébként felváltva pislog hol Melre, hol meg rám. Úgyhogy nyugodtan tanakodhatunk azon, hogy vigyük vissza ahhoz, akihez eredetileg tartozik.
- Hmm mondjuk ott hogy nem hozzám menekülsz a munkaproblémáiddal!
- Nem menekültem, de látod, máris profin csinálod, bevált a varázsige.
Pont olyan ösztönei vannak ehhez, amilyen nekem kell. Szóval hálásan és ellenállhatatlanul vigyorgok rá, hátha nem fojt meg itt helyben.
- Azért jó hogy nem hagytad megfagyni odakint. De….szüksége van az anyjára. Tuti. És az nem én vagyok, az is tuti. Szóval.. meg kellene keresni mihamarabb.
Ahogy a babára tereli a szót, én is ránézek. Azért csak úgy vannak ezek kitalálva, hogy az ujjaik köré csavarják az embert egy pillantásukkal. Azok a kék szemek mintha a házban kitett összes karácsonyi fényt összegyűjtötték volna, és apró csillagpontokként tükrözik vissza őket.
- De nekem aztán itt nem hagyod!
- Nem, semmiképp.
Megnyugtatom, én se szívesen maradnék vele kettesben. Együtt mégiscsak túlerőben vagyunk… Talán.
- De fel kéne keresnünk azt a csajt, aki  a mungóba került. Gyanús, hogy ő az anyja, nem volt magánál, hogy szóljon, hogy van vele még valaki...
Furcsa egy ilyen pici, és kifejlett emberre ennyire nem hasonlító lényről rájönni, hogy személy, de hát valóban, ő bizony egy icipici kis valaki. Annyira bámul minket, hogy zavarba hoz, és hogy ne legyek még jobban ideges, elveszek az asztaldíszről egy nagy, csicsásan csillogó díszgömböt, aztán azt mozgatom a szeme előtt. Követi is a tekintetével, sőt a takarók közül előbukkan a világ legkisebb kezecskéje, amit csak láttam. Kis bizonytalanul nyúl a tárgy után… Megnyugtató, hogy ránk veszélyes reflexei és koordinációja még nincsen.
- Nem bírja a hoppanálást. Talán… Eredetileg is azt terveztem, hogy alternatív közlekedési móddal leplek meg. Végülis, elkezdhetjük a randit, csak… Kicsit útvonalat módosítunk. Vegyél meleg kabátot meg csizmát, és gyere! Gyere!!
Csak azért is randizunk, csak azért is rohadtul romantikus lesz. Felkapom a dobozt, megvárom, hogy Melanie fusson néhány tiltakozó kört, ami nélkül úgyis túl egyszerű lenne elindulni, aztán a hátsókert felé veszem az irányt. Jim remélem, elkészült már odakinn.
A bokrok között hátrasétálva a kastély eldugottabb részére érünk, ami a házból nem látszik. Most viszont a havas sövény felett Melanie már megpillanthatja a fenyővel, gömbökkel és sok apró fénnyel feldíszített lovasszánt, meg előtte a kecses, fehérszőrű mént, száncsengős, vörös bőr szerszámban. Jim ott várakozik mellettünk, és mélán pillant a kezemben tartott dobozra.
- Beadunk út közben egy csomagot - magyaráznám lazán, de a dobozból megint kinyúl a cuki kis babakéz. Jim éppen egy nagy termosz rumos forrócsokit, és egy doboz mennyei süteményt nyújt Melanie felé, de közben akkora szemei guvadnak, mint egy gülü házimanónak.
- Fontos csomag - jegyzem még meg, aztán fél kézzel elegánsan felsegítem Melanie-t a szánra, annak is az elülső ülésére, a bakra. Utána melléteszem a dobozt, és én is fellendülök. A kezembe veszem a vörös hajtószárakat.
- Kellemes repülést. És… Szerencsés csomagszállítást - kívánja nekünk Jim rosszalló tekintettel. A nagy, bamba ló kicsit megemeli a fejét, és aprót fúj, mikor megérzi, hogy kezembe vettem a gyeplőt. De így nem tudom fogni a dobozt, pedig azt nem ártana, főleg az út elején.
- Megfogod a dobozt? Vagy hajthatsz is. Nem bonyolult, balra húzod, balra mennek, jobbra húzod, jobbra mennek, mindkettőt húzod, lefelé mennek és megállnak.
Nem tettem hozzá, hogy elvileg, de a tulaj ígérete alapján,  akitől kölcsönkértem a fogatot, elég jólnevelt a lény. Akárhogyis, bocsájtok egy kiábrándító bűbájt a lóra is, a fogatra is, meg ránk is (nem mintha ez muglik lakta környék volna, de ez benne van a szabályzatban, és később berepülünk a város fölé a Mungó miatt), aztán valaki kezébe veszi a hajtószárat, és finoman meglendíti, mire a fogat nagy zökkenéssel megindul, és irányba fordul egy hosszabb, egyenes kerti ösvényre. Aminek a végénél nem áll meg a ló, hanem nehézkesen elrugaszkodik a földtől, mintha át akarná vontatmányostul ugrani a kerítést. De ahelyett amint elemelkedik minden patája a földtől, nagy, hattyúszerű fehér tollas szárnyat bont, és egy csapással  a szánt is felemeli, újabb, nagyobb zökkenéssel.
- Van takaró, ha fáznál - biccentek a hátunk mögött, az ülés alatti ládára, miben rejtőzik néhány puha, bolyhos fehér pléd is.

 

edward

cozy little christmas
outfit

- De fel kéne keresnünk azt a csajt, aki  a mungóba került. Gyanús, hogy ő az anyja, nem volt magánál, hogy szóljon, hogy van vele még valaki...
- Aha hogyne… persze…
Vannak olyan ahák a nők életében amik csak felületes beleegyezések. Ebből is süt hogy csak egy amolyan tessék lássék beleegyezés és valójában a felét se hiszem el a sztorijának amit lelkesen és bárgyún próbál nekem beadni. Bár a félelem a gyerektől valósnak tűnik eléggé elképzelhetetlennek tartom hogy valaki csak úgy ott felejt egy csecsemőt valahol… de az is igaz sose volt még gyerekem.
- Nem bírja a hoppanálást. Talán… Eredetileg is azt terveztem, hogy alternatív közlekedési móddal leplek meg. Végülis, elkezdhetjük a randit, csak… Kicsit útvonalat módosítunk. Vegyél meleg kabátot meg csizmát, és gyere! Gyere!!
Igazából ellenkeznem nincs sok értelme, a probléma nem oldódik meg magától így felkapom a vastag téli kabátom mielőtt kihúz magával és a csomag néma tartalmával a fehér hidegbe. Nem kell messzire sétálnunk hogy a felhördülő lovak és a szán látványa varázslatosan csodálatos utazás ígéretével kecsegtetve feltűnjön. Szó se róla Nott igazán próbál kitenni magáért ami a romantikát illeti és szinte már el is felejteném a hívatlan kis vendégünket ha nem prüszkölne egy hatalmasat. Ekkor jut eszembe hogy valószínű ő rosszabbul bírja a hideget mint mi így a nagy vastag sálam köré bugyolálom szigorúan átmenetileg. Igyekszem ezt azért közömbösen tenni és nem foglalkozni a be beszunnyadó tekintettel a pirozspozsgás kis arcocskával és persze gondosan elkerülöm Edwad kutakodó tekintetét is. Szorosan összehúzom magamon a kabátot és elveszem fapofával Jimtől a dobozt meg a termoszt. Hidegen hagy a közjáték de a guvadt szemein jót somolygok magamba. Hagyom hogy a férfi felsegítsen a szánra és közénk tegye a dobozt. Ha nem lenne közénk ékelődve lehet belé kapaszkodnék de így ez halott ügy.
- Megfogod a dobozt? Vagy hajthatsz is. Nem bonyolult, balra húzod, balra mennek, jobbra húzod, jobbra mennek, mindkettőt húzod, lefelé mennek és megállnak.
- Cöh, szerinted nem tudok lovagolni?
Kérdezem sötét pillantást vetve rá, mert azért csak nemesi család sarja vagyok. Alapvető hogy ezeket a dolgokat elsajátítom, így talán egy lovasszánnal is el tudok boldogulni hiába nincs velük tapasztalatom.
- Indulhatunk?
Kérdezem és meg se várva a választ meglegyintem a kantár végét mire a lovak eddigi jámbor szelídségüket levetkőzve hirtelen nem várt lendületű mozgásba kezdenek. Jobb ha a férfi megfogja a hátra csúszó kisdedet vagy már idő előtt kiszáll a kocsiból. Meg mellé polip módjára elkaphatja a termoszt és a sütisdobozt is, mert nekem nincs szabad kezem.
- Merre menjünk? Az erdőn át vagy a város északi részénél?
Kérdezem a szelet túlharsogva mert bizony a kiábrándító bűbáj jóvoltából édesmindegy de azért csak fontos jobbra avagy balra húzzam azt a kantárszárat ha már a kezembe van és nem tudom Edward tervez-e egyéb kitérőt a gyermek leadása előtt.

to Mrs. Nott
2002. december 22.



what child is this?! 

- Aha hogyne… persze…
Nézek rá, mint egy ázott kiskutya, pedig ő önti rám a dézsa vizet mindig. De a bosszússágot elmossa a gyávaság és a szánalmasság egyvelege, mert hát csak kellünk ketten ahhoz, hogy túlerőben legyünk ezellen a kis… Egész helyes, de mindenképpen veszélyes teremtmény ellen.
És ezt ő is belátjavégül. Fura egy csapat vagyunk, de azért ahogy lépkedünk egyás mellett a hóban, hurcolva a dobozt, valahogy mégiscsak eltölt a különös érzés - tényleg egy csapat vagyunk.
- Cöh, szerinted nem tudok lovagolni?
- Tudom, hogy tudsz… De még hogy! Na, de hogy lovon is, az új…
Sármos mosoly, és kartávolságon kívül lépek. Szinte már automatizmus, és ha legyint, ha nem, érzem a képemen a megszokott menetszelet, ahogy a tenyerével fejez ki a véleményét. De akárhogy is, attól csak szélesebben mosolygok. És elismerőn, mikor határozottan kézbe veszi az irányítást.
- Indulhatunk?
Kapok is rögtön a doboz után, válasz helyett, nehogy a bébi a földön kössön ki. A termosz is megvan, de a sütit buktuk. A doboz megakad ugyan a szán hátulsó rácsán, de szépen potyognak ki utánunk a morzsák, mintha a visszautat akarnánk majd velük jelezni így.
- Na a sebességváltót is megtaláltad látom.
Bosszankodásnak álcázom, de igazából kilátszik, hogy viccelek. Tetszik ez a tempó, amivel nem egy csomagot tudnán leszállítani, de akár a bolygó összes karácsonyfája alá tehetnénk egyet. Mondjuk mit kezdenének az emberek annyi új babával?
A szán fellendül, a lovak elhagynak a szárnyukból pár fehér tollat az első csapásoknál, aztán kellemes utazótempót vesznek fel.
- Merre menjünk? Az erdőn át vagy a város északi részénél?
- Az erdőn át. A Mungó tetejét kéne megtalálnunk. Nem tudom, megismered-e felülről, de asszem nálam van az iránytűm… Valahol…
Leteszem a termoszt (a dobozt nem merem, a picur elaludt ugyan, de a járművön még mindig nincs biztonsági öv), aztán fél kézzel beletúrok a zsebeimbe. Előások egy ütött-kopott réztájolót, ami nem északot mutatja, hanem a mondott uticél irányát.
- Arra. Mázli, hogy felhősödik - teszem hozzá, aztán hátradőlök a faragott faülésen, és csendben figyelem Melanie-t, amint a szánt hajtja. Sose gondoltam volna, hogy tetszik majd, ha egy nőnél van a gyeplő, de most nem hogy nem bánom, kifejezetten megnyugtat.

*

Lehet, hogy vannak párok, akiknek gondot jelentene a könnyes búcsú egy ilyen kis cukiságtól, mint ez itt a dobozban. Romantikusan elduruzsolnának neki, összehajolva felette. Esetleg karba fognák, és úgy. Nem tudom, mi a dobozból se igen vettük ki. Egy gyógyító fellélegezve, hogy megvan, átveszi tőlünk a csomagot, úgyhogy vége legördül a mellkasomról az a furcsa súly, ami eddig rajta volt. Zsebre dugott kézzel,  rendkívül férfiasan intek neki, aztán Melanie is elköszön gondolom. Már a távozás mezejére lépnénk, mikor engem letámad egy másik gyógyító pár kérdéssel és némi papírmunkával, az pedig, akinél a baba van, megdöbbenve figyeli, ahogy a kicsi nagyra tátja a száját, és mégse jön ki hang a torkán. Aztán Melanie-hoz fordul.
- Ms… Mrs… Hopk… Nott… Elképzelhető, hogy…
Én a papírokba temetkezem, de valahogy csak megoldódik az elnémított kisded ügye, mert hamarosan felhangzik a folyosón a visszhangzó, fülsértő ordítás.
- Szerintem mehetünk.
Menekülőre fogjuk, de mikor a tetőn “parkoló” fogathoz érünk, és már nem bénít meg a gyereksírás, poénból csak benyögöm:
- Nahát ez édi volt. Nem akarsz mégis gyereket…?
Tartok egy kis hatásszünetet, csak hogy eléggé felhúzza magát, mielőtt a gúnyos vigyort elengedném, és egyértelműsíteném, hogy csak vicceltem.
De hátha ez a rossz vicc egy jó randi kezdetét is jelenti egyben. Folytatjuk utunkat a szánnal, alattunk elterül a karácsonyi fényekkel kivilágított London, a forrócsoki a termoszban még mindig forró, a Mágus tér pedig továbbra is gyönyörű. Innen tovább egy jó kis vacsorával egybekötött koncertre Fortesque-nál… És mintegy elő-karácsonyi ajéndéként megszellőztetem Melanie előtt, hogy az Új Évet Párizsban fogjuk majd köszönteni…