+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Elliot O'Mara (Moderátor: Elliot O'Mara)
| | | | |-+  megjött a kék Hajnal
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: megjött a kék Hajnal  (Megtekintve 1656 alkalommal)

Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2021. 11. 13. - 07:39:17 »
+1

T Ó V Á R



2021. május 2.

Noah & Nat
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2021. 11. 13. - 07:58:47 »
+1

◂ megjött a kék Hajnal ▸
2021. május 2.

◃Noah & Nat▹
S valakit, aki talán sohse élt,
Látok most hirtelen.
Fekszik, mint én s az ágya felé
Csúszik a veszedelem.

style: Noah’s outfitzene: My Universe

Sötétség. Biztonságos, ölelő sötétség, az vett körbe. Bele akartam bújni, belefeledkezni, mintha a valóság megszűnne körülöttem. Már nem is számított semmi. Néhány rángatózás és forgolódás tartott még az álom és a valóság határán, aztán az szép lassan elvékonyodott és nem volt más, csak a ez kellemes, fekete világ. Hagytam magam mélyebbre zuhanni benne egészen addig, míg egy tó és hatalmas fák képe nem rajzolódott ki.
Kellemes meleg volt, még nem is az az izzasztó fajta, éppen csak olyan, amiben az ember még el van egy vékony kabátban. A fák már zöldek voltak és madárcsicsergés hallatszott a lombkoronák rejtekéből. Túl idilli volt… annyira, hogy szinte nem is hatott létező helyszínnek. Egy mesekönyv lapjairól lépett ki talán éppen elém, s már-már azt vártam, hogy tündérek és koboldok is bukkannak fel. Csakhogy ehelyett egy ház és két fiatal fiú ücsörgött kerti székeken a tó mellett. Ránézésre a húszas éveik elején jártak mindketten. Az egyik magas volt, kicsit széles vállú, szeplős, barna hajjal és szinte világítóan kék szemekkel, amik egy könyv lapjaiba vesztek bele. A másik is magas volt, talán kicsivel alacsonyabb a másiknál, bár ültében nehéz volt megállapítani. Sötétbarna haja és szeme még idézte az ázsiai vonásokat, de nem olyan erőteljesen… nem olyan erőteljesen, mint én. Furcsa, szívfacsaró látvány volt, ahogy lapozott egyet a könyvben és a szemeiben ismerős tűz csillogott.
Sok mindenen mehetett át. A fájdalom szinte sugárzott belőle, mégsem olyan erőteljesen, olyan mindent mutatva, ahogyan azt várná az ember. Elnyomta magában, hogy felvegye ezt az erős maszkot, ami annyira idegennek hatott a vonásaihoz. Talán nem volt mellette senki, aki a fülébe súghatta volna: Mutasd az érzéseid! Engedd, hogy meggyógyítsák.  
– Túl hangosan lapozol… – dünnyögte maga elé kicsit csipkelődve és a szeme sarkából a mellette ülőre lesett. Egészen olyan volt, mintha azt várná, hogy a másik majd felkapja a vizet és az orra alá dörgöli, hogy ő lapoz hangosan és amúgy se zavarja az olvasásba. Bár a hangja gúnyos volt, érezhető volt, mekkora szeretettel figyeli a bátyját. A bátyját. Mert ez Noah és KisNat volt. KisNat… mármint Nat. Már kár lett volna a neve elé bökni az a jelzőt, hiszen kész férfi volt.
– Nem tudok tőled koncentrálni, bátyó. – Szólalt meg Noah és most már teljesen elemelte a tekintetét a könyv lapjairól. Egy kicsit oldalra fordította a fejét, úgy kémlelte a testvérét. Egy hanyag mozdulattal közben elvette a bögrét, ami a szék lába mellett várakozott mindez idáig.
Ahogy az orrához emelte beleszagolt. Egyértelműen jelezte ezzel, hogy az nem egy egyszerű kávé. Talán whiskyvel töltötte fel, hogy kicsit jobban felforrósítsa. Talán az angol időjáráshoz képest kellemesen meleg volt, de azért az ember karján még futkosott a libabőr, ahogy időről időre kicsit feltámadt a szél. Egy percre sem koncentrált az italra, hiába vett magához egy kortyot. A figyelme tökéletesen a bátyjáé volt.
– Tudod mit? Ez unalmas. - közölte aztán. Átnyúlt a székek karfáján és egész egyszerűen kivette a másik kezéből a könyvet. Ahogy rámarkolt, kicsit meg is gyűrte, de nem számított, elhajította a sajátjával együtt a tó irányába, mintha azt remélné, hogy majd a hullámok elnyelik. – Menjünk az erdőbe.
Naplózva


Nathaniel Forest
Varázsló
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2021. 11. 14. - 16:14:24 »
+1


MEGJÖTT A KÉK HAJNAL


Valahol egyik fáról a másikra reppenve egy madár csicseregte végig a környéket. Társainak jelzett, akik sorra szépen követték is őt, mind röppenésben, mind hangzavarban. Ők nem igazán törődtek azzal, hogy odalent minden mennyire békés ilyentájt. A nap már magasan járt az égen, még nem fűtötte be a környéket teljes erejével, de napról-napra hozta magával az eljövendő meleg idők ígéretét. Egyelőre csak fénye csiklandozta végig a tó vizének felszínét és kapott bele itt-ott a ház előtti tisztás bárányok és néhány mágikus lény által ápolt füvébe. De már most tudni lehetett, hogy nem is olyan soká, a tó vize fürödhetően meleggé válik, a zöld fű pedig képes lesz felszárítani a fürdés utáni vízcseppeket.

Kibaszott madarak.
Sóhajtott valaki mérgében egy tó melletti kerti széken kuporogva. Szemeit az olvasott sorokra szegezi, de tudja koncentrációjának annyi, ezúttal nem jut mélyebbre ebben a nyelvi tudományos értekezésben. Bár nem is valami igazán érdekes. A fiú maga se érti, miért gondolta azt, hogy majd a szabad levegő és öccse segítenek a helyzetén. Nem. Nem segítenek…
Kibaszott tavaszi madarak.
Sóhajtott újra, ezúttal kicsit kihúzva magát. De csak egy lopott pillantásnyi időre elhúzva tekintetét könyvének sorairól. Fiatal volt, húszas évei elején járhatott, türkizkék szemeiben azonban a játékosság mellett már most túl sok értelem, valamiféle korai komolyság csillogott. Beletúrt barna félhosszú hajába, aztán lapozott egyet. Próbálta visszavenni a leírás fonalát, bár tudta erre már nem sok esélye van. ujjával végigdörzsölt kicsit arcán. Egyszerűen csak érezte, hogy szeplői máris megjelennek a tavasz hívására. Tudta már most is sok pöttyöcske borítja. Nem kedvelte különösebben. Valahogy mindig azt érezte az emberek cukinak tartják miatta, pedig munkájában fontos lesz, hogy komolyan vegyék.

Újra oldalra pillantott. Épp csak egy pillanatra, hogy meglesse, mit csinál öccse. Az öccse… Akivel nagyjából bármikor letagadhatták volna egymást, mert egy pillanatig sem hasonlítottak. Három testvér, három különböző családból, egy apa mellett. Csak ő volt édesapjának vérszerinti gyermeke, mégis ő volt az, aki kilógott a sorból két ázsiai származású testvére közül. Gyönyörűnek látta őket, egzotikusnak, érdekesnek. Teljesen megértette apját, miért választott többségében ázsiai párokat. Különlegesek voltak, hihetetlenül szépek…
Bár a mellette lapozgató Noah csak negyedrészt volt kínai, ez mintha csak még többet hozzáadott volna megjelenéséhez. Enyhén mandulavágású szemeiben mintha valami idegen tűz lobogott volna… vegyülve megannyi év szomorú várakozásával egy olyan apa után, aki mindig is volt és valahogy mégse volt igazán soha…
Nat persze nem érthette ezt. Az ő apja itt volt. Mindig. Még akkor is, ha néha éjszakáig dolgozott és hetekre eltűnt üzleti útra. Szerette őket, minden gyermekét másért és mindent máshogy. Mindent igyekezett megtenni érte, hogy amennyire lehet összekovácsolt családegységet és meghitt környezetet hozzon létre.
Volt, hogy nem értette hát Noaht. Néha úgy érezte közös apjukat egyaránt vádolja a család széthullásáért. És mintha nem látta volna meg azt, mennyire igyekezett is mindent megadni nekik, amire szükségük volt. A nehézségek ellenére is Nat boldognak élte meg a gyerek- és tinédzserkorát. Még, ha széthullva is, de volt egy családjuk, gazdagok voltak, egészségesek és ő boldognak is érezte magát. Pedig az ő anyja az életét is eldobta magától, hogy bizonyítsa hajlamait és akaratát.

- Te lapozol túl hangosan! – kapja fel a vizet azonnal, mikor öccse a szemére veti a nem létező vádakat. Persze azonnal el is vigyorodik, már várta, mikor köt belé. Valójában már tűkön ülve várta, hogy végre meg legyen az indok, amiért félreteszi a könyvét és befejezi a megértésével folytatott hiábavaló küzdelmet. – Te tulajdonképpen mást sem csinálsz csak lapozol, még hogy nem tudsz tőlem koncentrálni… Mi is van a kezedben? Egyáltalán a címét tudod? – Még kicsit a könyv felé is bök, hogy nyomatékosítsa mondandóját, majd a saját egyértelműen nagyon fontos olvasmányára mutat. „Kommunikáció a tündérmanókkal”. – Látod? Azért tanulom, hogyha legközelebb seggbeharap téged egy, akkor le tudjam beszélni az ízléstelen hátsód lerágásáról!

Persze erre más hangosan felnevet és tulajdonképpen az sem zavarja, ahogy Noah kikapja kezéből az olvasmányát és a tó felé dobja. Hajj, mennyi hülye közös kalandjuk volt már eddig is. A roxforti éveik másról se szóltak, csak egymás kihúzásáról különböző kalamajkákból… Igazi bátyók voltak, ezt a Roxfortban sem tagadta senki sem, már miután a külső különbözőségeken felülkerekedve rájöttek, hogy testvérek…

- Ugye tudod, hogy venned kell nekem egy új könyvet? – Mutat a tó felé, de közben már pattan is fel a helyéről. Lenyúl Noah bögréjéért, jó nagyot kortyol bele. Tudta, mire számítson, ismerte már az öccsét. – Te aztán sose bírsz magaddal… - Nevet megint egy nagyot és el is indul az erdő irányába. – Most mit tervezel? Már a legtöbb értelmi képességekkel bíró lény nyelvén beszélek. De sárkánnyal még eddig nem próbáltál meg kinyíratni. Szerintem a biztonság kedvéért kezdjük most rögtön azzal…
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2021. 11. 21. - 10:06:02 »
+1

◂ megjött a kék Hajnal ▸
2021. május 2.

◃Noah & Nat▹
S valakit, aki talán sohse élt,
Látok most hirtelen.
Fekszik, mint én s az ágya felé
Csúszik a veszedelem.

style: Noah’s outfitzene: My Universe

Noah láthatóan felhúzta az orrát a „Kommunikáció a tündérmanókkal” című kötet láttán. Talán azért, mert túlzottan is hajtotta a vágy, hogy valamit csináljon és ne csak ücsörögjön a tó mellett, arra várva, hogy ott öregedjenek meg mindketten a vaskos kötetek felett.
– Látod? Azért tanulom, hogyha legközelebb seggbeharap téged egy, akkor le tudjam beszélni az ízléstelen hátsód lerágásáról! – Magyarázta Nat olyan indulattal, mintha legalábbis azzal igazolást nyerne, hogy miért is kell most itt unatkozniuk. Aligha lett volna képes rá, már ami Noah felfogását illette. Ő ugyanis semmilyen módon nem tartotta elfogadható időtöltésnek az olvasást, mikor ilyen kellemes idő volt, ráadásul előttük állt egy egész felfedezésre váró erdő.
– Az én hátsóm tökéletesen formás. A tündérmanók legutóbb sem lerágni akarták, csak beleharapni, mint egy érett barackba. – Közölte, majd miután felidézte az emléket a legutóbbi rezervátumlátogatásról, amit apjuk szervezett „családi kiruccanás” címszóval, már nyúlt is át a másik könyvéért. Erősen rántott meg, úgy hogy Natnak esélye se legyen utána kapni. Aztán hajította. A könyv, mintha még bukfencet is hányt volna a levegőben, lendületesen csapódott bele a hűvös tó vízébe.
– Ugye tudod, hogy venned kell nekem egy új könyvet? – kérdezte Nat, miközben már pattant fel, engedve az unszolásnak. Persze még volt olyan szemtelen, hogy elvegye a szék mellett pihenő bögrét, amibe a kisöccse a kávé mellé némi whiskyt is mellékelt. –  Te aztán sose bírsz magaddal… – Nevetett fel a nagytestvér, majd meg is indult a fák felé.
Noah persze el-elgondolkodott mi vette rá Natot, hogy ilyen könnyen beleegyezzen egy erdei sétába. Talán ismerte már annyira, hogy tudja, állandóan nehéz gondolatok terhelik az elméjét, folyamatosan gyerekkori emlékek tekeregtek a fejében… és hiába akart megnyugvást találni, csak akkor találta rá, ha elég komolyan elterelte a figyelmét róluk. Hol lányokat ölelve magához, hol pedig hülyeségbe keverve magát. Legvégső esetben pedig vidámra itta magát, ami persze néha pont az ellenkező módon sült el és végig bőgte az estéket a bátyjának.
– Most mit tervezel? Már a legtöbb értelmi képességekkel bíró lény nyelvén beszélek. De sárkánnyal még eddig nem próbáltál meg kinyíratni. Szerintem a biztonság kedvéért kezdjük most rögtön azzal… – Magyarázta Nat, miközben Noah is beérte és immár egymás mellett sétáltak végig a kis ösvényen, ami az erdő turistabarátabb részei felé vezettek. Azaz: cseppet sem voltak szórakoztatóak.
– Nyugi, ha nem áll be a szád, amúgy sem jön a közelünkbe semmi. – Közölte egy gúnyos vigyorral, aztán elkapta Nat csuklóját és egész egyszerűen lerángatta az útról a sűrűbb erdő felé. Hiába volt május, a lombkoronák alatt olyan hideg volt, mintha éppen csak beköszöntött volna a tavasz… persze ez angolföldön aligha volt meglepő. Volt, hogy augusztusban már nagykabátban nézték, ahogy a szél sárga leveleket sodort… máskor pedig olyan eső volt, mintha a nyár sosem akart volna beköszönteni. Valójában Noah szerette ezt az időjárást, annyira az övé volt… mintha csak saját belső, szeszélyes tükörképét bámultam volna az ablakból.
– Furcsa ez az erdő… – Dünnyögte. Nem tudta megmagyarázni a testvérének, de gyerekkora óta érzett innen valami vibrálást. Persze a nagy Nathaniel Forest sosem engedte, hogy letérjenek az ösvényről, mert akkor bajba kerülhetnek vagy elrabolhatja őket egy vérfarkas. Az ember megvásárolhat egy egész erdőt, de képtelenség benne rendet tartani. – Olyan gyanús érzés… – Magyarázta, ahogy szép lassan egészen elkeveredtek a főútvonalról. Aztán kapott persze csak észbe, hogy nincs is nála varázspálca, mert azt otthagyta pihenőszékben. – Ugye te hoztál pálcát?

Naplózva


Nathaniel Forest
Varázsló
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2021. 11. 27. - 11:41:17 »
+1


MEGJÖTT A KÉK HAJNAL


Végigsimít az egyik fa gerincén, mikor belép az erdő első fái közé. Ez a kedvence, ennek a fának a törzse, ennek a fának az érintése. Maga sem tudja, miért… De már gyerekként kiválasztotta magának. Ide bújt el, ha megsértődött, ide bújt el, ha mérges volt az apjára vagy a testvéreire és ide bújt el, ha csak álmodozni akart. Már amikor az idő megengedte… Valamiféle birtokhatárnak érezte ezt a fát. Talán mert ez az egyik első fa a kis tisztástól számítva, amin a házuk és a házuk előtti zöldterület fekszik. Úgy érezte elbújhat, úgy érezte mennyire messze van, mégis biztonságban.
Ma már persze tudja, hogy ez mennyire nevetséges. A háta mögé pillant, tényleg nagy ez a terület, kicsinek legalábbis semmiképp nem lehet nevezni azt a zöldellő kis ligetet, amin a ház és a hozzá tartozó melléképületek állnak, illetve amit előtte szabadon hagytak pihenésre, játékokra és egy bárány számára legelészésre. Akit aztán egy kecske is követett, akit Ada mentett meg valami mágusösszejövetelről, ahol a vérét vették volna… Ja és Kuszkuszról senki se feledkezzen meg… Az izlandi mágikus lény is elég jól elidőzik ezen a területen, legalábbis sokszor nincs jelentősen melegebb, mint Izlandon…

Hátranéz a testvérére, mikor az megfogja a karját és lehúzza az ösvényről. Ott csillan a szemében a kaland, megannyi színével a barna szemekben, mint a parázs vagy az ámulat. Ilyenkor még az az örök szomorkás fény is kiszűnik belőle, hogy átvegye helyét a figyelés, a koncentráció. Jobban szerette ezt látni bennük, semmint egy furcsa múlt, keserű lenyomatát.
- Szóval arra. – Bólint és enged a húzásnak, mint mindig… Ha valamivel nem lehet vádolni, hát azzal, hogy nem igyekezett vigyázni és támogatni a testvérét, biztosan nem. Most sem… Már előre készülne a mentegető szöveggel, mikor rájön, hogy elég nagyok ahhoz, ha hülyeséget csinálna, ne szidják őket le érte. Max belehalhatnak, az meg kit izgat nem?

- Ez egy furcsa, mágikus erdő. – Mondja csendesen, nehogy a nagy hangja elijessze a közelben félve kuporgó sárkányokat. – Szerintem kicsit vonzotta is apánkat, miközben tartott is tőle… - Von vállat, miközben hagyja, hogy testvére mélyebbre és mélyebbre vezesse. Talán oda készülnek most, amerre még sosem jártak. Apjuk engedte, hogy kószáljanak a közelben, de erős védőbűbájai miatt határozottan érezni lehetett, hol kell lennie útjuk végének. Több ilyen burok is volt. És idővel némileg tágultak. A házat most is körülveszi egy erős elrejtő és védőbűbáj, de az erdőt már nyugodtan felfedezhetik.

Észre se veszi az időt. Csak sétál szótlanul a furcsa hangokkal és érzésekkel körülvéve, szótlanul öccse mögött. Nézi az alakját, nézi a fákat, nézi az itt-ott felbukkanó madarakat vagy kisebb varázslényeket. Hallgatja a hangokat, engedi, hogy elárasszák őt az érzésekkel együtt, amiket magával hoz. Itt most csak ők vannak és a keserédes múltjuk az ugyanolyan jelenükkel. Meg talán pár száz érdekes varázslény, akik ezt az erdőt lakják.

- Ezek szerint, te nem hoztad. – Vonja le a következtetést Noah kérdése nyomán, miközben szusszanva megáll. Itt már alig-alig szűrődik át egy két fénycsík a fák lombjai között. Hirtelen érzi is, ahogy végigfut a libabőr kezén és ki is rázza őt a hideg. – És most? – Kérdezi öccsére nézve, hátha annak kicsit több ötlete van arról, mit is keresnek itt, mint neki. – Látni lehetett pár ártalmatlan lényt idefele, de semmi olyat, amit eddig ne láttunk volna. Ezek közül pár a házhoz is közel merészkedik, ha nincs senki az udvaron… - Mutat a felé, amerről jöttek. Bár abban már nem lenne biztos, merre is van a ház pontosan. De, ha nagyon csöndben marad és egy picit az erdő is elcsendesedik, néha-néha lehet hallani a víz csobogását. Egy kis patak csordogál a közelben, az ösvényre pici, szinte csak egy kisebb lépésnyi, fahidat emeltek, hogy átvezessen fölötte. – Te is hallod? – Kérdezi mosolyogva, szereti ezt a hangot. De aztán felfedez valami baljósabbat. Dumm. Hallani a hangot. Dumm, megint. Távoli, de jól kivehető egy, aztán még egy nagy dobbanás. Mivel a turisták elől ez egy rejtett, zárt erdő, lehet tudni, hogy tulajdonképpen emberi lények itt most egyedül vannak. De bármi más idetalálhat. – Miért is hagyod el folyton a pálcád? – Kérdezi csendesen egy újabb; dumm hang felé fordulva. – Nem tudom mi ez, de vállalom a futást. – Indul el gyorsabb léptekkel abba az irányba amerre a tavat sejti, mert annak szinte bármelyik pontjáról látni a házuk körüli tisztást.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2021. 12. 07. - 19:45:06 »
+1

◂ megjött a kék Hajnal ▸
2021. május 2.

◃Noah & Nat▹
S valakit, aki talán sohse élt,
Látok most hirtelen.
Fekszik, mint én s az ágya felé
Csúszik a veszedelem.

style: Noah’s outfitzene: My Universe

– Szerintem kicsit vonzotta is apánkat, miközben tartott is tőle… – érkezett Nat válasza a nagyobbik Natról. Noah csak bólintott egyet és kicsit jobban körbe nézett, ahogy mélyebbre és mélyebbre vezette bátyját. Nem foglalkozott az apja védővarázslataival, sőt alig várta, hogy áthágja az egyik határát. Olyan volt ez, mint egy őrült késztetés, hogy menjen előre és még előrébb. Noah számára nem sok akadály volt az életében saját magán és az állandó bánatán kívül. Ezt pedig képtelen volt elnyomni magában sokszor. Talán már hatalmas kalandor lett volna – ahogy azt megálmodta neki az egyik szülője nem egyszer – vagy éppen kutató, aki bejárta a világ mágiatörténeti csodáit új adatok után kutatva. Ő viszont a családi közelséget választotta, titokban azt remélve, hogy még egyszer összeállnak a szülők és láthatja, amint az álma beteljesült. Így hát csak a saját közegében tudott kitörni az életét jelentő burokból. Ez a kis erdő is éppen ezt hivatott szimbolizálni, ahogy áthaladtak egy határon.
Mintha a levegő is más lett volna ezt követően. Szabadabb, életszerűbb… veszélyesebb. Noah szíve nagyot dobbant, kérdését ezért is tette fel, mint egy mellékesen. Szavai mögött persze ott lapultak a tények is: nem, nem hoztam magammal pálcát. A kérdés könnyebb volt, mint a beismerés.
– Ezek szerint, te nem hoztad. – Közölte egyszerűen Nat. Noah persze titkon azt várta, hogy bátyja előrángatja a saját fegyverét, hogy legalább kéznél legyen. Végül ez nem történt meg, így az ő figyelme is az avarra vándorolt, ami ropogott a cipője talpa alatt.
– Nem baj, itt a bátyuskám, hogy megvédjen. – Közölte játékosan, ahogy nagyot vigyorogva bevette magát egy újabb zöldes dzsungelbe, amit nagyrészt bokrok alkottak. Közöttük megbújt egy-egy erdei virág is és színesen borították be a talajt rövidebb szakaszokon. Noah-nak tetszettek a lilás színű, apró szirmok, vagy éppen a sárga-fehér, visszafogott szépségek. Sosem tagadta, a természet és ezek a finom kis dolgok olyan könnyen tudták lenyűgözni, megmelengetni a szívét.
– Látni lehetett pár ártalmatlan lényt idefele, de semmi olyat, amit eddig ne láttunk volna. Ezek közül pár a házhoz is közel merészkedik, ha nincs senki az udvaron… – Noah nem igazán figyelte a bátyjára, már megszokta, hogy ő sokkal többet beszél hozzá képest. Ezért csak hallgatta, miközben ment előre és előre… egészen addig, amíg meg nem hallotta a víz csobogásának a hangját. Akkor kicsit lassított és csak figyelte az erdő neszeit. Elértek egy olyan ösvényt, ami ismerősnek tűnt. Nem tetszett neki. Szívesebben lett volna veszélyesebb helyen.
– Te is hallod? – kérdezte Nat mögött.
– Ha csendben maradnál jobban hallanám. – Közölte nemes egyszerűséggel és már loholt is tovább előre… egészen addig, míg egy Dumm…. dummm… hang meg nem csapta a fülét. Dobbanás… vagy sokkal inkább dobolás féle volt.
– Miért is hagyod el folyton a pálcád? – kérdezte a bátyja. – Nem tudom mi ez, de vállalom a futást. – Úgy kapott Nat karja után, hogy a fiúnak esélye se legyen eltávolodni tőle. Aztán egész egyszerűen visszahúzta maga mellé.
– Csak nem beijedtél… – vigyorodott el gúnyosan és behúzta a testvérét egy vaskosabb törzsű fa mögé. Onnan kémlelt ki az előttük heverő, nyíltabb terepre és mintha valami hatalmasat mozogni is látott volna odakint. – Ha nem pánikolsz be, biztosan túléljük. – húzta tovább az agyát.

Naplózva


Nathaniel Forest
Varázsló
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2021. 12. 19. - 11:39:42 »
+1


MEGJÖTT A KÉK HAJNAL


Csak egyszer. Komolyan, csak egyszer. Csak egyszer hagynia kéne, hogy a testvére egyedül menjen bele a hülyeségbe, amit kitalált. Talán akkor nem lenne az, hogy már megint valami lény rágja a lába szárát véresre vagy esnek bele egy bűzös lyukba, vagy rohannak valami nagy és fura elől, ami vélhetőleg a mágikus lények nyilvántartásában sem szerepel, különben ő már felismerte volna messziről. Testvére kalandjai miatt ugyanis elég sok mágikus lénnyel volt szerencséje megismerkedni az évek alatt. Ő örült volna, ha ezeket csak könyvben látja, a direkt végzett kutatómunkái közben, de valahogy érdekes mód mindig szembe jön velük itt-ott egy nagyobb darab.
Szóval tényleg…  Tényleg csak egyetlen egyszer kéne hagynia a fenébe az egészet és azt mondania, hogy nem, ma nem megyek bele a hülyeségeidbe. Csak leülök, olvasok egy jó könyvet, te pedig csinálj, amit akarsz. De próbáld nem megöletni magad, mert akkor apa engem is kicsinál, amiért hagytam, hogy ez történjen. Elliot meg pláne kicsinálna… Kétszer is egymás után.

Érzi, ahogy Noah kezei erősen rászorítanak a karjára, hogy visszahúzza egy nagyobb fa törzsének rejtekébe. Nem látja, mit néz a fiú, de azt igen, ahogy szemeivel fürkészőn kémlel körbe. Egy ehhez hasonló szempár volt az, amibe az apja beleszeretett. Ugyanaz a kissé hegyesbe húzódó alak, ugyanaz a furcsa kalandvágyért élő csillogás és ugyanaz a bánatos utóhatás, mintha milliónyi gond követné őket a kalandban. Noah sokkal nagyobb testalkatúnak tűnt, mint Elliot. Magasabb volt, szélesebb vállakkal és edzettebb alakkal. Mégis mikor egymás mellett álltak letagadhatatlan volt a köztük lévő kapocs. Sok-sok ázsiai közt is kitűntek a tömegből, bármerre jártak vonzották az embereket maguk körül, mert izgalmasak voltak.
KisNat sosem találta magát izgalmasnak. Egy szajha fia volt, akit ott hagytak az apja küszöbén, aki szerencséjére behozta onnan és felnevelte. Nem kicsit irigyelte hát Noaht, amiért ő szerelemgyerek volt, nem csak valaki, akit senki sem kívánt, de jött. Közben persze nincs oka panaszra. Az apja nagyon szerette őt, őket. Szerencsés volt hát, hogy nem egy árvaház küszöbén végezte, mert az az őrült anyja oda tette le Nat kapuja helyett. Akkor az apja sose tudna róla, soha nem ismerte volna meg.

Így viszont volt két testvére. Egy, aki okította, vigyázott rá. Egy pedig, akit egész egyszerűen mindig, mindenhova követni fog. Nem azért, mert vigyázni akar rá, nem azért mert félti. Azért mert egész egyszerűen vele akar tartani a kalandokban. Mert végül mindig kilábalnak valahogy a szitukból és nevetnek egy hangosat az egészen. Később pedig lesz mit mesélni majd, mikor már öregek és fáradtak lesznek. Ott lesz a megannyi kaland, amibe sikeresen nem haltak bele és amikhez voltak olyan őrültek, hogy tanuljanak belőle. Mondjuk sellő dialektust, nem megbánást vagy óvatosságot, mint ahogy az apjuk akarná…

- Nem pánikoltam be. – Néz most már abba az irányba, amerre Noah is. Ő is látja azt a nagynak tűnő valamit, ami mozog a fák között. És persze továbbra is hallja a furcsa zajt, amit mozgása hagy maga után. – De te még sose hallottál arról a bölcs mondásról hogy; Nem szégyen a futás. Pláne, ha az a valami, ami közeledik kétszer akkorának tűnik, mint mi együtt. – Mutat a fák felé, aztán abba az irányba pislog, amerre futni szeretne. – Mondjuk ezt neked hiába mondom… - Sóhajt és megint a lény felé fordul, miközben kezével rászorít a pálcájára. – Szerinted mi a Merlin szaros segge lehet ez? – kérdezi és kicsit közelebb húzza magához Noaht, hogy minél inkább fedve legyenek a fa takarásában. – Fejben átlapoztam a Mágikus nagy nyavalyák kézikönyvét, de egyelőre egyikre se tippelnék…
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2021. 12. 28. - 10:23:36 »
+1

◂ megjött a kék Hajnal ▸
2021. május 2.

◃Noah & Nat▹
S valakit, aki talán sohse élt,
Látok most hirtelen.
Fekszik, mint én s az ágya felé
Csúszik a veszedelem.

style: Noah’s outfitzene: My Universe

Noah túlzottan is bátor fiú volt, sőt egyenesen vakmerő. Gyerekkorától kezdve vonzotta minden, ahol nem volt szabad lennie, a lába pedig csak vitte előre, amikor kíváncsi volt. Látszólag most is éppen ez történt. Remélte, hogyha megtalálja mindazt, ami vonzotta be a fák közé, a lelke megnyugszik. Sosem nyugodott meg, ahogy az apja sem. Tudta, hogy Elliotra hasonlít, tudta, hogy őt is hajtotta mindig valami… leginkább jó távol a családjától. Egyszerre gyűlölte és rajongott érte, a figyelmét akarta és úgy utálta, hogy sosem kaphatja meg igazán. Persze Noah jól tudta, hogy a bátyja pontosan ugyanezt érezte.
A fa mögött húzódva, szorosan Nat mellett maradt. Érezte a testvére illatát, ez pedig megnyugtatt. Biztonságban volt. Mellett biztonságban volt. Ez a gondolat mindennél többet jelentett neki. Lehetett volna az ifjabb Nathaniel Forest akár egy még nagyobb óriás is, számára akkor is megvédeni való személyként szerepelt a nemlétező listáján. Az egész családjával így volt. Adával, az apjával, a másik apjával, a féltestvéreivel, de még a háziállataikkal is. Képtelen volt elviselni, ha csak valaki szóval bántotta is őket.
A távolba kémlelt, remélve, hogy meglátja mi az a valami, aminek a lépteibe beleremeg a táj, ami mozgatja a fákat. Közben pedig ezt a kíváncsiságot csak tovább csiklandozta az erdő sajátos mágiája.
- Nem pánikoltam be. - közölte az idősebb fiú. - De te még sose hallottál arról a bölcs mondásról hogy; Nem szégyen a futás. Pláne, ha az a valami, ami közeledik kétszer akkorának tűnik, mint mi együtt.
Megköszörülte a torkát, míg a bátyja beszélt. Egyértelmű jelét adva, hogy nem igazán ért egyet ezzel a hülyeséggel.
- Mondjuk ezt neked hiába mondom… - Ismerte fel az egyértelmű tényeket. - Szerinted mi a Merlin szaros segge lehet ez? Fejben átlapoztam a Mágikus nagy nyavalyák kézikönyvét, de egyelőre egyikre se tippelnék…
Sóhajtott egyet és a bátyjára pillantott.
- Ha már bölcs mondásoknál tartunk, neked is van egy. Hallgatni arany. - Aztán felemelte a kezét, mutatóujját az ajkai elé emelte, hogy csendre intse folyamatosan dumáló bátyját.
Koncentrált. Koncentrált a szemközt húzódó fakupacra, amik közül hamarosan egy szép tartású, pompás teremtmény lépett ki. Egy hippogriff. Nemes alakja, tollai, karmos lábai gyönyörűek voltak. Látszott, hogy valaki gondozhatja és csak véletlenül keveredett ide. Talán felfedezte a vidéket és az egyik faluból repült ilyen messzire.
- Milyen gyönyörű… - suttogta. Szemei megcsillantak, ahogy végig nézett ezen a fenséges látványon. - Meg akarom ülni. - Jelentette aztán ki, majd felpattant és megindult a bestia felé. Kellő távolságból óvatosan meghajolt, egyenesen az állat szemeibe nézve.

Naplózva


Nathaniel Forest
Varázsló
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2022. 01. 09. - 10:53:47 »
+1


MEGJÖTT A KÉK HAJNAL


Visszatartotta a lélegzetét is. Igaziból észre sem vette, hogy ezt csinálja. Csak nézett Noah érdekesszín szemeibe, miközben hagyta, hogy teli tüdeje csak legyen és legyen és várjon a megkönnyebbült kiengedésre. Miközben Noaht nézte. És ámult a bátorságán. Mindig hihetetlennek tartotta az egész lényét. Persze ismerte Elliotot, tudta, hogy ő is ilyen. Értette azt is, hogy apja miért szeretette bele. Ahogy azt is, mi volt Noah öröksége ebből az egészből a fájdalmakon is átívelve. Ő sokkal nyugisabb volt. A Roxfortban a tanárok többsége úgy is gondolta, hogy mindig csak véletlenül keveredett a kalandok közepébe. Elterjedt róla az a nézet, hogy tényleg mindig csak megvédeni akarja Noaht és azért tart vele.

Valójában nem így volt. És talán ezt senki sem tudta. Még Noah sem. De igenis élvezte. Ahogy a levegő tüdejébe szorul, miközben várakozik az események kibontakozására. Miközben ott áll a fának támasztott háttal, néha testvérét nézi, néha a fák közé les. Miközben érzi, hogy pulzál benne a vér, keresztül a testén, hogy vagy futásra vagy cselekvésre ösztönözze. Miközben pálcáját tartó ujjai lassan megmerevednek az erős szorítástól. És miközben lassan kiengedi a levegőt tüdejéből, hagyva hogy minden érzés egyszerre árassza el és ne akarjon már futni, ne akarjon megijedni, ne akarjon menekülni vagy minden legfőbb gondolaton túl is védelmezni. Csak átélni a kalandot, úgy, ahogy a testvére.

Aztán jött mindig a gát. Ő csak egy pillanatra lehetett szabad. Ő csak egy picit érezhette át, milyen az, ha nincsenek gátlások, elvárások, ha nincs ott az a két év amivel idősebb, sem az a tény, hogy az apjuk híres és gazdag és egy napon erről az egészről majd neki kell gondoskodnia.

A levegő ismét a tüdejébe szorul. Miközben kilép a fa mögül, hogy megnézze ő is a hippogriffet, amit Noah gyönyörűnek talált. És persze az is volt. Ő is imádta a mágikus lényeket. Egy hátsó hang neki is azt suttogta, „ülj a hátára”. De mindig ott volt a kijózanító valóság, ami óvatosságra intette. Ő nem volt szabad. Ez volt a legnagyobb különbség apja és Elliot között is. Éppúgy, ahogy fiaik között is. Egy családon belül is különböző sorsokat örököltek. Különböző utakkal. Nem bánta. De néha igenis szerette volna úgy igazán elengedni magát. És eltüntetni minden pillanatnyi aggodalmat.

- Tényleg csodaszép. – Suttogta ámulva, de közben óvatosan belemarkolt Noah karjába. – De ne csináld ezt, kérlek. – Próbálta kicsit visszahúzni, nem mintha bármikor is megállíthatta volna. És nem mintha az ő hátán ne bizseregne végig az érzés, hogy ő is akarja. Sóhajt egyet. Aztán elengedi testvérét, miközben az közelebb lép, ő hátrál egyet. Nem azért, mert fél. Azért, hogy elég teret adjon az udvariasságnak, amit ezek a fenséges teremtmények megkövetelnek. – Óvatosan. Lassan. – Suttogja intésképp. – Hagyj neki időt. Addig még maradj ott, ahol vagy, előre hajolva. – Tudja, hogy ezeket éppenséggel Noah is tudja, de ő akkor is hevesebb természetű. Reméli, hogy intelmeire legalább egy kicsit figyel, mert azt tudja, hogy a céljáról lebeszélni nem tudná, meg nem is nagyon akarná…

Azért a pálcáját kéznél tartja. De nem emeli fel, csak jól bekészít pár védő bűbájt maguknak fejben. Viszont az állat nem tűnik agresszívnek. Sőt. Látszik rajta az ápoltság, látszik rajta, hogy hozzá van szokva az emberek jelenlétéhez. Mintha kifejezetten azt is kereste volna. Talán elkeveredett otthonról, valami megijesztette és elrepült. Most pedig nem találja a jó utat. Próbál emlékeiben kutakodni, miket is tanult, olvasott ezekről a lényekről, de csak a legalapabb dolgok jutnak az eszébe. – Nézd csak. – Suttogja csendesen, miközben az állat mögé mutat. – Még egy. De ez nagyon sovány és ápolatlan. Vigyázz, mert lehet, hogy őt védelmezi.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2022. 01. 23. - 16:37:29 »
0

◂ megjött a kék Hajnal ▸
2021. május 2.

◃Noah & Nat▹
S valakit, aki talán sohse élt,
Látok most hirtelen.
Fekszik, mint én s az ágya felé
Csúszik a veszedelem.

style: Noah’s outfitzene: My Universe

A hippogriff szépséges, nemes tartással sétált ki a fák közül. Olyan volt, mintha a világon semmi sem zavarhatná meg, csak élvezte a kellemesen hűvös szellő simítását az arcán – legalábbis látszólag. Meglehet persze, hogy éppen a levegőben szimatolt, hogy vannak-e a környéken veszélyes teremtmények, akiktől jobb távol maradnia. Mindenesetre Noah nem mozdult, úgy figyelte a jelentet, mint akit teljesen megbabonázott és talán így is volt. Aztán hirtelen, mintha átváltott volna az egész teste az őrült, rohanjuk fejjel a falnak funkciójába, oda akart menni, meg akarta érinteni… fel akart ülni a hátára.
– Tényleg csodaszép. – Ismert el még Nat is, ahogyan megindult volna, de elkapta a karját és vissza is tartotta. – De ne csináld ezt, kérlek. – Érezte az ujjai szorításában, hogy mennyire szeretné őt visszatartani a bátyja, ám erre szinte semmi esélye sem volt. A következő pillanatban amúgy is kitépte magát, még ha a sóhaj azt is jelezte, Nat pontosan tudja, muszáj lesz engednie most már.
– Óvatosan. Lassan. – Suttogta a bátyja intésképpen. Nem volt rá szükség. Noah pontosan tudta, hogy mit csinál. Ügyesen, könnyen mozgott a száraz levéllel és ágakkal borított talajon. A hippogriffet nem zavarhatta meg a zaj, amit okozott. – Hagyj neki időt. Addig még maradj ott, ahol vagy, előre hajolva.
A tanácsadás újabb hullámára megállt. Majd lassan, de kecsesen előre döntötte a testét, hogy az állat szemébe nézve hajtson fejet előtte. Noah minden mozdualta kecses és precíz volt, annak ellenére is, hogy meglehetősen magas alkata volt. A hippogriff nem mozdult. Úgy tűnt nem dühíti fel az ismeretlenek közeledése, de feszülten figyelt, mint aki bármelyik pillanatban képes megvédeni magát, történjen akármilyen jellegű támadás is.
Noah nem félt. Nem tartott attól, hogy az éles karmok felé kapnának vagy hogy az állat támadni akarna egyáltalán. Túlzottan is magabiztos volt és rendszerint az ilyen tettei után tért haza fájdalmak között, hogy félóriás apja közelében, gyerekesen szenvedve gyógyuljon meg. Az ilyen pillanatokban hiányzott neki igazán Elliot. Ezekben a pillanatokban kellett volna az ő gyengédsége is vagy éppen az, amikor csak ott ült kicsiként az ágya mellett, mesét mondott vagy éppen dúdolt, hogy megnyugtassa. A válás persze minden családot feldúl, akkor is, ha kicsit kevésbé csúnyán végződik… de náluk minden csúnya volt. Nagyon sokáig nagyon csúnya. Egy részét már nem is lepte meg, hogy Elliot nem akart a család közelében lenni és eldobta őt is… őket is…
– Nézd csak. – Nat hangjára pillantotta csak meg a másik griffet. Ez kicsit csapzottabb volt, soványabb… mintha bántották volna vagy valamilyen balesetet szenvedett. A nagy és erős pedig bizonyára a védelmébe akarta venni. –  Még egy. De ez nagyon sovány és ápolatlan. Vigyázz, mert lehet, hogy őt védelmezi.
– Nem akarunk bántani titeket… – suttogta Noah maguk elé. A hippogriff talán hihetett neki, mert szinte azonnal meghajolt, aztán követelőzve közelebb sétált, hogy kérjen egy kis fejpaskolgatást. Ahogy a fiú felegyenesedett és óvatosan megérintette lehunyta a szemét. A háttérben pedig a másik elégedetlen nyafogásba kezdett. – Bátyó, egy kicsit rendbe tudnád hozni a tollait? Nálad van egyedül pálca. – Pillantott hátra egy pillanatra, ám addigra a sovány hippogriff is közelebb sétált, hogy simogatást kérjen tőle. Noah örömmel simogatta meg őt is.
– Veled mi történt? – Kérdezte csendesen, mire az állat panaszosan morgolódott tovább. – Kéne nekik valami ételt szereznünk.
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


Az oldal 0.185 másodperc alatt készült el 40 lekéréssel.