+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Elliot O'Mara
| | | | |-+  Keresem az elvesztett édent (Moderátorok: Elliot O'Mara, Aiden J. Fraser)
| | | | | |-+  A Suttogó
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: A Suttogó  (Megtekintve 132 alkalommal)

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Dátum: 2021. 11. 09. - 18:37:51 »
+1

S U T T O G Ó



2001. auguszuts 20.
Naplózva




Aiden J. Fraser
[Topiktulaj]
*****


Én már érzem, hogy alakul körülöttem az orkán.

Elérhető Elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2021. 11. 11. - 18:31:59 »
+1


2001. augusztus 21.
outfit >><< song

The world is painted in dark grey
ACT II


Az egészt ráfogtam arra, hogy túl gyenge voltam és sebezhető, hogy mefrészegített az előző éjszaka, és csak az amúgy masszív erős akaratom most csak a furcsa kémcsöves hüleségek miatt ingott meg. Nem akartam magamnak bevallani, hogy igazából én akartam ezt, én akartam Elliotot magamhoz ölelni még egyszer a hullámzó kád vizében, és még csak az sem érdekelt, hogy esetleg valami Avery ránk niyt. Biztosan kellemes lehetett neki utánunk a fürdő, nem?
Szóval nem igazán gondoltam ebbe bele, hogy én akartam, csak elhessegettem az érzést, hiszen én képtelen lettem volna hosszútávpn együtt élni valakivel. Pedig azok a szikrák, a kettőnk között pezsgő forró kémia, a sóhajok a fürdőben szinte mind-mind azt sugallták, hogy vele kellene maradnom. Csak hogy én mindekinek tünkretettem az életét, akikkel együtt éltem. Az övét is tönkre tettem volna. Az emberek java részt üres héjak voltak a számomra. Akik igazán szímítottak... A felük nem élt. És a világom egycsapásra színtelen hüres szánalmas hely lett. Ésn pedig húztam fel a falakat, godnosan építve magam köré, hogy sneki se jöhessen a közelembe.
O'Mara pedig átlátott a falakon, a fúfehér üres téglákat pedig szinte rám borította, hogy egy kis reménysugarat lássak. Túl jó volt, én meg túl gyarlónak éreztem magam hozzá.
felsóhajtottam, ahogy végignéztem magamon, az őrült menet után a tükörben. Már magamra rángattam gyorsan a ruháimat, és megigazítottam a göndör tincseimet ami a forró, párás levegőben mégjobban göndörebbek lettek. Nem akartam, hogy ELliot észrevegye még jobban a hegeket a testemen, még akkor is, ha az előbb meztelenül látott. Egy részben. Nem akartam szembesíteni őt a múltammal, amit a hegek hordoztak. Még ha ő nem is tudhatta mik azok pontosan. Egyszerűen csak utáltam.
- Mennem kéne - suttogtam de persze nem mozdultam meg. Még a szemem sarkából láttam is Chrissie szőke alakját, ahogy hesseget előre, hogy maradjak. De nem. Nem akartam maradni. És mégis. Egy önző, szánalmas kis részem gyenge lehellete szaladt végig rajtam.
Ne engedj elmenni. Mert akkor nem jövök vissza.
- Úgy is van valaki itt, akinek valószínüleg kellemetlen meglepetést fogok okozni - momrolom, majd sóhajtva egyet kinyitottam a fürdőszoba ajtót, és a benti fülledt levegő egyszerre csapott hátba a folyosón lévő hűvössel. Még láttam valami szőkeséget eltűnni az egyik szoba sarkában, és rám tört az a hülye érzés, amikor az ember szinte kézzel tapinthatóan érzi, valaki kurvára nem látott itt szívesen. Nem mintha számított volna. Egyszerűen csak el akartam menni, lelépni innen menekülni, leszakadni ettől a folytogató érzéstől, ami szinte  atorkomban forrongott, és ki akart belőlem tódulni.
Mocskosul akartam ELliotot. És tudtam, hogy ha most nem hagyom el, lehet egy nap el fogom, és csak benne is fekélyes égett sebeket hagyok. Mégsem akartam, maradni akartam. Gyűlöltem ezt az ellentondást. Bennem minden tiszta volt, és egyenes, nem zakatolt ezerféle érzelem és önellentmodás nálam, nem úgy, mint benjaminnál. Így is épp eléggé sok volt bekem az ő állandó szeszélyessége, nem akartam én is ilyen lenni.
Csak legyén tökéletes Aiden, és tartsd fennt a maszkod.
A maszkod, amin senki sem láhat át. És építsd tovább azokat a falakat.
hogy aztán a között fulladj meg.
- Kössz a fürdőt, nem tudtam, hogy értessz a masszázshoz - néztem még hátra és kacsintottam egyet, miközben a szoba felé léptem, hogy az otthagyott pálcámat a kezembe vegyem. Szinte éreztem a benne lévő feszültséget, ahogy megérintettem, mintha megint ki akart volna sülni, megsebezve engem, megsebezve másokat a közelemben.
Ahogy kiléptem a hálószobábl, hogy végre távozhassak is, ha a nyomoban volt ELliot, ha nem... Beleüttköztem valakibe, aki nem ELliot volt, hanem valami szőke kiscsaj.
- Hmm, helló. Ha mész a fürdőbe vigyázz, el ne taknyolj. Kiömlött a szerszám, és még csúszik a kád is tőle - vigyorodtam el ártatlan szemtelenséggel, és Elliotra kacsintottam.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2021. 11. 12. - 19:40:25 »
+1

◂valami megmagyarázhatatlan II.
2001. augusztus 21.

a i d e n
you pretend like you don’t
but you have feeling like everybody else

style: warm up zene: yours

MI A JÓ BÜDÖS FASZT CSINÁLTÁL MÁR MEGINT, O’MARA? A hang harsogott bennem, de hiába. A fülemben még túl hangosan csengtek azok a sóhajok és a víz csobogásának a hangja. Erre legalább tisztán emlékeztem, nem úgy, mint az este történtekre. Annak csak a nyomát éreztem magamon. Nem tudom miért, de a testem még akkor is őrült forrásban lüktetett, amikor kiszálltam a kádból és magamat törölgettem. Aiden a tükör előtt tollászkodott, én meg csak magamra kaptam a kockás köntösemet, amit esténként szoktam felvenni, így most is a fürdőben volt.
A korábban magamra kapott kimonó teljesen elázott a kádba kerüléskor. Lehetetlenség lett volna újra magamra rángatni… de nem is számított. Nem érdekelt mi van rajtam, inkább a hajamat igazgattam, hogy amikor Fraser rám néz, ne egy szerencsétlenséget lásson. De nagyon is annak éreztem magam. Nem értettem, mi történt, ez a furcsa, lüktető bizsergés, ami közöttünk volt olyan erősen tarolt le, mintha tehetetlen rongybaba lennék. Csak megtörtént.
– Mennem kéne – suttogta Fraser, én meg olyan hirtelen fordultam felé, mintha nem is tudom… megijedtem volna. A szívem heves lüktetésbe kezdett. Ne engedd el. Ne engedd el. Ezt a ritmust járta.
– Úgy is van valaki itt, akinek valószínüleg kellemetlen meglepetést fogok okozni – mondta. Gondolom arra célozgatott, hogy mikor a kádban smároltunk, bekopogott Avery. Hát igen, nem így akartam azt mondani, hogy „Hello, apád ilyen, mikor random szexel.” Valahogy annyira gusztustalanul én voltam ez az egész. Natnak igaza volt… fogalmam sincsen, hogyan kell egy szülőnek viselkedni. Nem való nekem család. Veszélyes vagyok a saját gyerekeimre a felelőtlen döntéseimmel, ráadásul este még be is drogoztam magam.
Közelebb léptem és megérintettem a karját. Csak azt akartam mondani, hogy maradjon, mert rettegtem, ha most kimegy innen, akkor soha többé nem látom. Nem akartam nem látni… nagyon nem akartam… azt akartam, hogy jöjjön be az engem körbevevő falak mögé és legyen a saját kis birodalmam része. Meg tudtam volna ígérni is azt, hogy biztonságban lesz velem. Pedig az hazugság volt. A Rowle-ok még a nyomomban voltak és amíg el nem pusztítom mindegyik, ott is lesznek.
Aiden… – dünnyögtem, de ahogy mozdult, már le is csúszott a kezem a karjairól.
– Kössz a fürdőt, nem tudtam, hogy értessz a masszázshoz – kacsintott rám hátra fordulva. Szinte beleremegtem ebbe. Igen követtem a hálószoba felé, ahol még mindig rendetlenül, gyűrötten állt az ágynemű. A cuccaim ott voltak eldobálva az ágy körül, egy része meg talán még odalent. Csak figyeltem, hogy pakol. Fogd már meg a kezét, húzd vissza, te szerencsétlen! A hang parancsolt, én meg nyeltem egyet. De mi lesz, ha megint fájni fog? Kérdeztem vissza, mintha a hang válaszolhatna rá. Nem válaszolt, néma maradt. Talán gyávának tartott és az is voltam. Itt volt előttem Fraser, akit őrülten akartam és éppen ki akart sétálni az életemből, mintha tényleg csak egy masszázst kapott volna.
Az zökkentett ki ebből a furcsa, belső rettegésből, hogy Aiden és Avery összetalálkoztak. Én éppen csak a szobából láttam meg.
– Hmm, helló. Ha mész a fürdőbe vigyázz, el ne taknyolj. Kiömlött a szerszám, és még csúszik a kád is tőle – természetesen gúnyosan Avery orra alá dörgölte a dolgot. Nem lehetett volna finomabban, mert miért is lehetett volna. Láttam, hogy a lánynak kevésbé tetszik a dolgot és megforgatja a szemeit. Tipikus kamasz volt mindkettő, ezért is léptem oda és karoltam bele Aidenbe.
Ő itt Aiden és velünk reggelizik. – Közöltem Averyvel, mire ő csak valami olyasmit makogott, hogy nem éhes és már el is viharzott a szobájába. Reménykedtem, hogy később esetleg a cápahalom alól előmászik és lejön. – Na gyere csak velem, én főzöm a világ legjobb kávéját. – Pillantottam fel rá és már vonszoltam is le a konyhába Aident magammal.
Alig hogy megérkeztünk, egyértelművé válhatott számára, hogy nem ez a világ legjobban felszerelt konyhája. Azért elengedtem egy pillanatra és csak a szemem sarkából figyeltem, mintha attól tartanék elmenekül. Elővettem a két csorba bögrét és a kávéfőző alatt bekapcsoltam a tűzhelyet.
Mit ennél szívesebben? Unikornisos csillámmüzlit vagy macifej alakú, előre csomagolt palacsintát? – kérdeztem és közelebb léptem hozzá, hogy a szemeiben nézzek. Közvetlenül előtte álltam meg és valahogy az az érzésem volt, hogy meg kell csókolnom. Muszáj lesz… muszáj lesz… közelebb hajoltam és csak reméltem, hogy ő is ezt érzi, hogy nem csak én őrülök meg ettől a furcsa vonzalomtól.
Naplózva




Aiden J. Fraser
[Topiktulaj]
*****


Én már érzem, hogy alakul körülöttem az orkán.

Elérhető Elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2021. 11. 15. - 22:53:26 »
+1


2001. augusztus 21.
outfit >><< song

The world is painted in dark grey
ACT II


Van az a kis halk hang az ember fülébe, ami egyfolytában csak kerepel arról, hogy nem kéne. és kurvára tudtam most is, hogy ezt nem kellett volna. Már a tószörny után is tudtam, hogy ebbe nem kellett volna jobban belebonyolódnom. Nem, én továbbra is az akartam lenni, aki távolról figyelte az életet, ha már az nem adatott meg normálisan neki. Nem akartam felkavarni senkinek az érzéseit, mert úgyis tudtam, hogy abból katasztrófa lett volna.
Igen, katasztrófa.
És most pont egy ilyen közepébe robbantam bele, hogy bassza meg merlin golyója.
Szóval, mennem kéne, rohadt gyorsan elhúzni innen, és vissza sem nézni, még mielőtt még jobban meg nem éget és belém nem ég a közeksége, az illata, az érintése és a csókjai. Ha lett volna annyi merszem, még amneziáltattam is volna magam, de én világ életemben gyáva féref voltam, és kerültem a sérüléseket. Többé-kevésbé sikerült is, az ostromig persze. Utána már annyira kurvára nem számított semmmi sem.
Egyszerűen csak nekifogtam és tettem azt, ami az egész életemben. menekültem. nem akartam egyszerűen találkozni Elliot csillogó barna szemével, nem akartam még egyszer elmerülni bennük, így a lehető leggyorsabben lépdeltem a kopott fapadlón a sötétes, kellemesen hűvöst árasztó falak között, hogy eltűnjek minél hamarabb az életéből. Előbb utóbb úgyis be fogok kattanni, és nem akaratam, hogy mellette legyek akkor. Így is már olyan volt a pillantása, a tettei, mintha már megannyi sebet kapott volna az élettől. És én nem akartam még jobban, hogy fájjon neki.
De nem voltam elég gyors, és valami szőke kiscsaj is az utamba keveredett. Ez a nap sem volt az én napom, sajgott a fejem, másnapos voltam és még a drogos kémcsőparty maradványait is hordozták a sejtjeim, szóval... Kurvára be voltam lassulva. Inkább csak egy gonosz kis vigyort küldtem a csaj felé, kifejezetten elégedett voltam magammal, amint hátraacot vágva bevágtázott a szobájába.
- Bájos - dörmögtem Elliotnak, de igazából nem firtattam ki volt. Vagy kije volt. Nem érdekelt, és amúgy sem volt fontos, hiszen nekem mennem kellett. De tudtam, hogy nem akartam, és ez az egész önellentmondés bennem kibazsottul idegesített. - Gondolom mindenkivel ilyen kedves - kontráztam még rá, de persze, hogy csak miattam sértődött be. Tudtam én ezt, csak... jól esett így viselkedni. persze elkövettem azt a hibát, hogy ránéztem Elliotra, és emiatt... egy rövid időre megtorpantam. Ez pedig kibaszottul nagy hia volt.Kiestem a ritmusból, hibát hibára halmoztam azóta, hogy megöltem az apám és  ahúgomat. Talán ez jelenthette azt, hogy nem voltam ugyan az az ember. Ahogy az öcsém és anyám sem. Mintha az a kis részem, ami velük együtt távozott el, elragadta volna a kezemből az irányítást is.
A francba.
- Na gyere csak velem, én főzöm a világ legjobb kávéját - ragadta meg a karomat és húzott be a konyhába. Csak ellenkezve felmorrantam, de iagzából nem húztam ki az ujjai szorításából a karomat, pedig megtehettem volna. Nem volt Elliot olyan erős, és mégis... mégis valami engszreűen nem hagyta, hogy szabaduljak.
- Nem kérek kávét - moromgtam makacsul, de már a konyhában ácsorogtam, miközben idegesen a számba dugtam egy cigit, és egy ideig szöszölve az öngyújtóval meggyújtottam egy szálat. Inkább csak ott pöfékeltem az egyszerű kis konyha közepén, és figyeltem Eléliot köntösbe bújtaott alakját, ahogy a csorba bögrékkel kávét készített. Olyan kibaszottul... természetes volt ez az egész, én pedig csak átkoztam magamat, hogy nem mozdultam meg. De nem tudtam, valami ott tartott mellette. Nem izgatott a ház külseje, éltem fényárban és félhomályban is, bár már hiányzott az a fajta luxus, amiben éltem, megtanultam nélkülözni, és... iagzából egy részem még mindig gőgösen utálta azt a csóró életet. Mégis valahogy az is belém ivódott, mintha csak egy koldosbotra jutatott herceg lettem volna a húgom és az öcsém meséiből.
– Mit ennél szívesebben? Unikornisos csillámmüzlit vagy macifej alakú, előre csomagolt palacsintát? - kérdezte elliot, mire én kifújtam a füstöt, és az ujjaim között frogatva a cigit, odaléptem Elliothoz. Nem godnolkodtam, csak odaléptem, egészen közel hozzá, majd magam felé fordítottam.
- Én már reggeliztem - leheltem a füstös levegőt az ajkaink közzé, ahogy felé hajoltam, hogy megkisértsem a csókot. És aztán egy finom lenyomatot hagytam az ajkán az enyémből, majd ugyan olyan pókerarccal hátrébb léptem tőle. - Legyen a palacsinta, az unikornisos túl... kislányos - sóhajtottam fel, majd ledobtam magam a székre az asztalnál. - De utána mennem kell - tettem hozzá makacskodva, abban reménykedve hogy nem fulladok meg ettől a forróságtóm, ami a belsőmet járta át.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2021. 11. 20. - 09:35:25 »
+1

◂valami megmagyarázhatatlan II.
2001. augusztus 21.

a i d e n
you pretend like you don’t
but you have feeling like everybody else

style: warm up zene: yours

Nem értettem Avery kamaszos hisztijét… mármint annyira sosem ragaszkodott Nathoz, hogy gondja lehessen azzal, ha mással vagyok. Mással. Mármint itt volt és együtt töltöttük az éjszakát… de attól még nem jártunk. Habár egészen meg tudott őrjíteni az illata, meg az érzés, amit a testemben, a testemen hagyott. Nem akartam, hogy elmenjen. Nem akartam, hogy kisétáljon azon az ajtón és egész egyszerűen ne nézzen vissza többé. Csak tartsd itt… tartsd itt, O’Mara, mert ez is csak egy halovány emlék lesz… – a hang suttogott bennem és olyan igaza volt.
Nem ellenkezett. Jött velem lefelé a nyikorgós, öreg lépcsőkön, a repedezett fal mellett. Sőt még akkor sem húzódott el, mikor balra fordultam a konyhába. Apró kis helyiség volt a maga kopott, kissé rossz állapotban lévő bútorai közé. Talán nem volt egy palota, de annyira az enyém volt, amennyire csak lehetett. Ez a ház volt az első, amire volt pénzem, amit a magaménak nevezhettem. Büszke voltam magamra miatta. Azért is, hogy szereztem bele bútorokat, hogy otthon adtam Averynek.
– Nem kérek kávét – mormogta makacsul.
Elengedtem ugyan, de ijesztő volt távolabb lépni tőle. A szemem sarkából figyeltem, hogy megpróbál-e elmenekülni… nem is tudom miért foglalkoztam vele ennyit. Csak egy kölyök volt, akivel drogok hatása alatt feküdtem le. És akkor mi volt az a kádban? A hang megint csendült bennem. A gyomrom összerándult. Fraser csak szórakozott velem… mit akarna mégis tőlem?
Csak ne menj el… – pillantottam rá, ahogy reggelivel kínáltam. Nem voltam túl házias. Inkább csak édességek voltak itthon. Semmit sem tudtam a háztartás vezetéséről, még úgysem, hogy három évig Nathaniel Forest mellett értem és három gyereket neveltünk.
A dohány illata végig cirógatott az orromon, ahogy Fraser közelebb lépett. Éreztem, hogy maga felé fordít és nem ellenkeztem. Nem is tudtam volna. Ott volt az az érzés, hogy éppen bontja le a falakat, amik mögé bemenekültem a válásom után. Fraser erős volt a kora ellenére. Sokkal, de sokkal erősebb és határozottabb nálam. Mégis annyira féltem ezt elhinni, mintha nem egy tény volt, amit azonnal felismertem, ahogy ma reggel megpillantottam az ágyamban.
A szívem őrülten kalapált, ahogy a szemébe néztem. Törd át a falakat, Aiden Fraser… törd át… – szinte mantráztam magamban. Csakhogy tudtam, hamarosan kisétál az ajtón és talán be sem fejezi, amit az éjszaka elkezdett… vagy talán már ott a tónál. Felsimítottam a mellkasán, belemarkoltam az ing anyagába, mintha bele akarnék kapaszkodni, hogy ne menjen el.
– Én már reggeliztem – lehelte a füstös levegőt kettőnk közé. Az sem zavart, hogy egy pillanatra ez elnehezítette a légzésemet. Aztán közelebb hajolt megint. Lehunytam a szemeimet, hogy tökéletesen érezzem, ahogy az ajkai az ajkaimra simulnak. Aztán ellépett, én meg ott álltam zavartan és talán kicsit ijedten is. Még éreztem, ahogy az ing anyaga végig siklik az ujjaim között… nem akartam elengedni, de ő elhúzódott. Remegtem, mert fázni kezdtem a köntösben. Az angol időjárás nyárvégén már nem volt kellemes, de idebent, ahová még a napsugár sem tör be, egyenesen hideg volt. – Legyen a palacsinta, az unikornisos túl... kislányos – mondta aztán. Ahelyett, hogy elment volna, leült az asztal mellé. – De utána mennem kell. – tette hozzá makacs hangon.
Meglátjuk. – Zártam le egyszerűen. Nem akartam, hogy lássa, mennyire gyengévé tesz a közelsége. Az előre csomagolt palacsintákért nyúltam és egyet kibontva a kis, mentazöld tányérra csúsztattam. Aztán felemelve a csészét is, odatettem elé az asztalra, majd beültem az ölébe. Nem tudom miért. Talán azt hittem, így ott tarthatom magamnál.
Nézd csak. – Fogtam a villát és levágtam egy falatot a palacsinta végéből, hogy aztán felé nyújtsam. – Kókuszos-csokis a tölteléke. – Tettem hozzá és megvártam, hogy elfogadja-e a falatot.
Naplózva




Aiden J. Fraser
[Topiktulaj]
*****


Én már érzem, hogy alakul körülöttem az orkán.

Elérhető Elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2021. 11. 24. - 16:10:02 »
+1


2001. augusztus 21.
outfit >><< song

The world is painted in dark grey
ACT II


Minden egyes lépésemnél a szívem egy kicsit megremegett. néha vártam már, hogy mikor robban fel a ránehezedő súlyos terhektől, vártem, mikor hordjaák szét a lelkem az azt tépdeső madarak, amik mindig csak lakmároztak belőle, mintha csak nekik szánt húsdarab lennék. De más nem is voltam, nem igaz? csak egy kifordított szánalmas húsdarab, lelketlen, és élettelen, mintha csak arra várna, hogy megrohadjon, vagy a varjak lakomája legyen. Bármi is, csak el akart tűnni belőlem mintha csak lenyomata se lett volna annak a kölyöknek, aki egykor volt. Aki egykor én voltam. De léteztem-e igazán? Olya sok maszk és olya sok magamra húzott fátyol volt előttem, hogy önmagam már én se láttam tisztán. és mindig megrémített, hogy mit láthattak a felemás színű szememben anyáék. Valószínüleg smemit. Csak a nagy fájdalmas semmit, így szinte nem is mertem rájuk nézni. Főleg, hogy otthon egyre kevésbé éreztem magam jól, egyre jobban fojtiogattak az emlékek, hiába akartam... hiába próbáltam a felészínen maradni, egyre csak fekete kezek markolták a lábamat és rántottak le mélyebbre és mélyebbre. Csak menekülni akartam onnan is, ugyan úgy, mint most Elliot mellől is. Tüskéket éreztem a bőröm alatt az othonát látva, az életét látva, még akkor is, ha sejtettem, hogy ő sem volt éppen olyan rózsasan.
Kifacsart minket egy óriási prés, hm?
Mégis valahogy olyan őrülten kezdett zakatolni a szívem, ELliot közelében, hogy még hátrébb és hátrébb akartam tőle lépni. És pont ilyene rősen nem akartam tőle eltávolodni. Ettől pedig szinte megőrültem. Mindig is pofáuztam az öcsémnek arról, hogy emnnyire töketlen, hogy nem bír Esther és Rayla között választani, de ez is... majdhogy nem ugyan az volt. Akartam is, és nem is. Picsába, hogy minidg ugyan azokon a szarokon mentünk együtt kerezstül, még így is. Láttam, ahogy ELliot rámpillantott, láttam a szemében az üzenetet, én pedig... én pedig maradtam. Maradtam, mert ő is mkérte és... és mert én akartam így. Azt hiszem mégis csak maradni akartam. Ebben a házban ebben a pillanatban, mellette, amikor a sebeim is csak haloványabban lüktettek bennem, és a csuklómon lévő hegeket se éreztem. MÉg az sem érdekelt, hogy mennyi év lehet közöttünk. Csak egy kicsit még... Csak egy kicist még, mielőtt végleg eltűnök az életéből, hadd maradjak. Ezért is volt az a csók. És ezért is léptem szinte rögtön megint el tőlle, hogy inkább a füstfelleggel töltsem meg a konyhát, a helyett, hogy a forró szikrák pattogtak volna a falakról. A kislányt már így is kellemetlen helyzteben hoztam, nem akartam, hogy a végén a pulton szexelve találjon ránk. pedig... pedig... Ahj, csak told be a kajád, és húzz el a vérbe, Aiden. És soha de soha ne nézz vissza.
– Meglátjuk. – vágta rá, mire én felhorkantam és direkt az arca felé fújtam egy nagy adag füstöt, hogy elére. Tudtam, hogy kicsit zavarta, és kűzdött a maró illattal, ami szinte már-már beleitta magát az én bőrömbe.
- Meglátom - javítottam ki kissé beképzeltebben, talán annak volt a visszhangja, aki egykor voltam, és figyeltem, ahogy elémpakolta a palacsintákat. Chrissie ezeket is úgy imádta... főleg azokat, amiket apa és Benjamin késíztett neki.
A szemébe néztem és ahogy felém tartotta a villán a falatot szinte megint csak sikerült beleolvasnaom. Az emberek midnig is nyitott könyvek voltak számomra. Olyan könnyen mindent leírt a tekintetük, az arcuk, azokat a cikázó érzelmeket... Tudtam, hogy nem akarta elengedni. És ez olyan szinten összezavart. Inkább csak sodródni akartam ebben az őrjítő táncban, de én nem tudtam kiakcoslni az agyam, hogy csak éljek a sodrásban. Nem voltam benjamin. Mindenem a rendszerem volt, ami életben tartott, ami a motorom volt. De lassan négy éve az a rendszer... szánalmasan rossz álapotban volt, mégis úgy ragazskodtam ahhoz is, mintha az életem múlott volna rajta.
– Nézd csak. Kókuszos-csokis a tölteléke.
- Kókuszos? Hmm - dünnyögtem, majd aztán csak bekaptam a villáról a falatot, miközben szexizve felpislotam Elliot szemébe a nagy harapás közepette, miközben elnyomtam egy tányér szélén a cigimet. valahogy olyan kibaszottul természetes volt ez az egész. A palacsinta krémes kókuszos íze megtöltötte a számat és elégedetten hümmögtem. Szerettem a kókuszt, és náha napján a csokoládét is megettem, bár az igazi édesszájú az Chrissie volt. Merlin seggére, mindnie gondolatom ő, még most is. talán ezért is kapaszkodtam úgy ELliotba, mellette a múltam is csak egy távoli szellem volt.
- Nem rossz, de vettem mást is a számba, ami finom volt - pislogtam rá komoly fejjel, miközben már megint flörtöltem vele, és látvénysaan lenyaltam a szám sarkán maradt kis morzsát. Mégis... mégis mi a franc bajom van?
Hagyd abba, mert a végén... a végén itt figsz maradni... talán örökre.
Aztán gondoltam egyet, és az asztalon lévő másik villát  akezem közzé vettem és beleszúrtam a palacsintába, és Elliot felé nyújtottam. Fogalmam sem volt mi ütött belém. De csak... most az egyszer hagytam, hadd sodorjon. Egyszer ennek úgy is vége lesz, mint minden jónak az életemben. De addig ki akartam élvezni. Ezeket az apró őrült dolgokat...
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2021. 11. 26. - 17:13:13 »
+1

◂valami megmagyarázhatatlan II.
2001. augusztus 21.

a i d e n
you pretend like you don’t
but you have feeling like everybody else

style: warm up zene: yours

– Kókuszos? Hmm – dünnyögte. A tekintetünk pedig újra találkozott. Vajon ki tudta olvasni a szememből, hogy azt akarom, hogy maradjon? Akárhogy is, én minden erőmmel az ő csillogó barna szemére koncentráltam. A szürkében is ott motoszkált valami, de a sérültsége miatt nem lehetett érzéseket kiolvasni belőle. Annyira szerettem volna azt hinni, hogy maradni akar… hogy csak arra vár, hogy kérjem meg. De gyáva voltam megfogalmazni azokat a szavakat és azt kívántam, bár értené, bár tudná, mit szeretnék.
Ugye maradsz? Ugye maradsz?
Elhúztam a villát és újabb falatot nyestem le a palacsintából. Ezúttal a saját számba dugtam be, bár elég nehezemre esett. Nem azért, mert nem szerettem az édességet, egyszerűen csak gyűlöltem enni. Volt benne valami borzalmas… unalmas… undorító… zavaró. Éreztem, ahogy a gát bennem dolgozik, ezért letettem a villát és csak átkaroltam Fraser nyakát. Abban reménykedtem, hogy majd így ott tarthatom magam mellett.
Neked is ízlik? – kérdeztem és egy kis csoki-kókuszkeveréket letöröltem az ajkai szegletéből, ahogy az arcára simítottam a tenyeremet. A hüvelyk ujjammal akár ez egy gyors mozdulat is lehetett volna, én még sem kapkodtam. Mit művelsz Elliot…? A hang morgolódott bennem, de képtelen voltam elhúzódni. Hagytam, hogy egy kis „ah” hang is kiszakadjon belőlem. Egyszerűen megőrültem az illatától, attól, hogy érezem a leheletét végig cirógatni az arcomon.
– Nem rossz, de vettem mást is a számba, ami finom volt – pislogott ismét rám. Nem értettem, miért flörtöl, mikor az előbb még el akart menni. Nem értettem, mi ez az egész. Neki csak szex volt talán, de bennem sokkal, de sokkal több dolog volt.
A villára pillantottam. Nem akartam egyedül enni, de nagyon is kellett volna, hogy ne rá nézzek. Nagyon kellett volna bármit tennem, ami nem az ölében ülés volt. Csakhogy az a gát most még erősebb volt. Kicsit féltem, hogy meglát enni… és rájön, hogy nem vagyok normális. Sehogy sem vagyok az. Nem tudok enni, nem tudok rendesen aludni, nem tudok szeretni, mert mindenkit csak elmarok magam mellől. Így martam el Natot is, így veszítettem el a családomat, túlságosan szerettem őket.
Ugorj be a falam mögé… vagy bontsd le… Pislogtam vissza. Nem jött egyetlen szó sem a számra. Képtelen voltam egész egyszerűen megszólalni. Nem a flörtölés, hanem az egész helyzet némított el. A szívem még vadabbul kalapált. Úgy éreztem, menten el tudnék ájulni, de akkor is ott volt ő, hogy megtartson. Hirtelen úgy éreztem, az életemet is képes lennék rábízni.
A kezébe vette végül a villát. Figyeltem, ahogy levág egy kis darabot és felszúrja… de nem a saját szája felé emelete, hanem egyenesen felém tartotta azt. Nyeltem egyet és kinyitottam a számat, finoman, kicsit lassan rágva, de elfogadtam a falatot.
Képtelen lettem volna szexizni. Túlságosan meglepett a figyelmesség, amivel lényegében azonnal a lényegre tapintott. Szükségem volt rá, hogy meg tudjak reggelizni… mintha észrevette volna a korábbi szerencsétlenségem. Kicsit megmarkoltam az inge anyagát. Nem is tudom miért: hálából vagy azért, mert most még inkább ott akartam tartani.
Kérlek… ne menj el örökre… – dünnyögtem és, mint egy meghatott kisfiú, könnyes szemekkel bámultam rá, ahogy lepréseltem a torkomon a falatot. Tudtam, hogy hülyének fog nézni. Mégis kit érdekel az ostoba drámázásom? Még a férjemet sem érdekelte igazán.
Naplózva




Aiden J. Fraser
[Topiktulaj]
*****


Én már érzem, hogy alakul körülöttem az orkán.

Elérhető Elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2021. 11. 29. - 17:51:05 »
+1


2001. augusztus 21.
outfit >><< song

The world is painted in dark grey
ACT II


Minden egyes pillanatban, amit vele töltöttem, úgy éreztem, hogy egyre nezehebben leszek képes otthagyni. pedig én tényleg... nem akartam tovább maradni vele a kelleténé. Túl sok ember megégettem, túl sok ember életét keserítettem már meg, és én nem hittem abban, hogy ezzel a fekete foltos lélekkel csak úgy kellhettem valakinek. Még azt sem hittem el, ahogy az anyám rám nézett, nem hittem el, hogy a szemében csillogó valami az a szeretet volt. Az örökké lobogó, őszinte szeretet, mely az egész lényét átjárta, amióta csak ismertem. nem hittem el, hogy benjamin nem volt képes agyon ütni, hiszen elvettem tőle is apát és Chrissie-t is. A kezeimen ott volt még frissen Feryll vére is, és újra meg újra képes lettem volna ismét megölni, csak hogy megtoroljam azt, amit tett. DE így mégis ki szerethetne? Ezzel a múlttal senkinek a szívébe nem illek bele, mert azt is megfertőzte volna az a sötétség ami bennem lobogott, mintha valami elothatatlan tűz lett volna.
Ahogy a palacsintát ettük, az ajkaim között kicsúszott az a kis flörtölés, de megint csak azt tettem amihez értettem, Szórakoztam, hogy aztán lelépjek, hogy aztén még valakinek a darabjait a hátam mögött hagyjam, mert képtelen vagyok szembenézni önmagammal, és a hibákkal, amiket vétettem. Ennyit a tökéletes kölyökről, és a tökéletes szabályaidról, nem igaz? Gyűlöltem ezt a keserű ahngot bennem, ami azóta kísértett, mióta elhagytam az otthonomat, amióta leléptem Amerikába, hogy haza se tudjak jönni, és most mégis itt voltam. Minden kóbor állat egyszer hazatalált nem igaz?
Féltem. Mert Aiden James Fraser egy kibaszott gyáva szar volt. Annyira irigyeltem benjamin szánalmas vakmerőségét és bátorságát, még akkor is, ha annyira túltengett benne, hogy méhg a józan észt is felül írta.
Ahogy hosszasan ELliot szemébe néztem szinte önmagamat láttam visszacsillanni benne. Olvasni tudtam a tekintetében, a néma könyörgésben, ami azért riménkodott, hogy menjek a falai mögé, hogy ott legyek vele, hogy ne hagyjam magára. Szerettem volna én is ezt üzenni neki, de túlé mélyen volt már bennem az énem, túl mélyre kellett ásni ahhoz, hogy a titkaimon túl megtaláljanak. És mégis Elliot tekintete olyan tisztán és gyönyörűen csillogott, annak ellenére is, hogy láttam rajta nem volt jó,l talán ugyan olyan roncs volt és tépett a lelke, mint amilyen az enyém is volt. Mégsem akartam, hogy belém lásson. Mégsem akartam közel kerülni hozzá, így én voltam az, aki a hosszú percekig elhúzódott szemezést végül megszíketotta.
Csend volt közöttünk, furcsán vibráló csend, melyet néha a hűtő egyenletes zúgása és valami fura kopógószellem random randalírozása tört meg néha, de csak engedtem közöttünk folyni a csöndet. Szerettem ezt. A néma hallgatást, melyben annyi minden megbújt. Szerettem csendben ülni és figyelni, hagyni, hogy a velem szemben ülő ember mögé lássak, és engedni azt, hogy ő is belém lásson ha akart. De ez most már lehetetlen volt, mégis egy kcisit bennem égett az a rpmantikus Aiden, aki csak gyönyörködve figyelte azt a maga sötétségében, aki éppen teszett neki. Ezért se bezsélgettem sokat Estherrel, bár szinte ezer évvel ezelőttinek tűnik az a kép, amikor még azt hittem őt is szerettem. Szerettem-e vagy csak versenyeztem az öcsémmel, nem tudtam. Azt sem tudtam, hogy valaha képes lettem volna igazán szeretni, most mégis olyan eszeveszett érzések dúltak bennem, amiktől megrémültem. Csak ettük a palacsintát, és tudtam minden egyes falat után, hogy nekem minél gyorsabban el kellett innen tűnnöm.
Azt akarta, hogy maradja, hogy támaszkodhasson rám, demégis hogyan lehettem volna én bárkinek is a támasza? Sehogy. Ezzel az elbaszott lélekkel és élettel sehogy.
- Kérlek… ne menj el örökre… - suttogta, miközben lenyelte a falatot, amit felé nyújtottam, és a szemei könnytől csillogtak. Mennem kell, mennem kell, mennem kell. Odanyúltam, hogy letöröljem a könnyeit, de aztán megálltam a mozdulatban. Nem, ha ezt megteszem sosem tudok innen elszakadni és csak ELliot fog benne a legjobban szenvedni. Mellettem nem lehet életben maradni. Nem, nem. Csak sóhajtottam, és felálltam, a szék alattam halk nyöszörgéssel csusszant hátra. Menekülni akartam. Bele a sötétségbe.
- Mennem kell - mondtam megint ahogy a tekintetemet elkaptam róla, és megindultam az ajtó felé. Egy pillanaztra megtorpanntam, de nem néztem vissza rá. Kényeszírettem, hogy ne nézzek. Mondani akartam valamit, ami megtöri ezt a fájdalmas csendet a véremben pulzáló őrhítő vonzalmat, de nem szólaltam meg, csak csendet hagytam magam után, és ELliot könnyes tekintetét.
Jobb lesz neki, jobb lesz neked. Ezt hajtogattam magamban, ahogy szó nélkül elhagytam a Suttogót, hogy a hátam mögött nyikorogva csapódott be az ajtó, és az utcán állva csak megszorítottam a bosszúszomjasan lüktető galagoyna pálcát, amitől a csuklóm is fájdalmasan visított fel, és csak hagytam hogy elhoppanáljak, hogy elnyeljen a sötét.

KÖSZÖNÖM SZÉPEN A JÁTÉKOT!
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2021. 11. 29. - 19:40:16 »
+1

◂ az a nap…
2001. szeptember 6.

a i d e n
you’re making me
forgat my past
never thought i’s feel like that again

style: black&white zene: yours

Remegve ücsörögtem a sötétben. Hagytam, hogy a szívem szép lassan beleszakadjon az érzésbe. Sejtettem, hogy ez a nap fog végleg megtörni, de azt nem gondoltam volna, hogy ilyen fájdalmas szúr majd egyenesen a szívemben. Tavaly ilyenkor még boldogok voltunk… tavaly ilyenkor még ott kuporogtunk az üres galéria épületében és csókolóztunk, szerettük egymást, most meg nem volt más, csak üresség. Nat születésnapja úgy csapott arcon, mintha most ért volna el a valóság: a régi életem nem létezett többé. Nem volt velem senki, csak én egyedül ücsörögtem Suttogó nappalijának sötétjébe… éppen csak az ölemben pihentetett kezemet világították meg az utcai lámpák az ablakon keresztül.
Tudtam, hogy szép lassan felemészt ez az egész, ha nem tanulom meg újra felépíteni a kőfalat. Muszáj lett volna megragadnom egyesével az összeroppantott kőtéglákat, hogy egymásra pakoljam, abban reménykedve, hogy többé nem jut be mögéjük senki. Csakhogy a magány gyengévé tett, gyengébbé, mint korábban. Már nem tudtam úgy létezni, mint korábban… hiába kaptam a régi énem után, az egyszerűen csak nem létezett.
Remegve vettem a kezemben a sötétkék, mintás kispárnát. Az ölembe húztam, magamat meg még kisebbre, mintha az megvédene az engem ostromló emlékektől. Nem akartam érezni, nem akartam tudni, hogy milyen, amikor az ember a saját múltjába vesz el. Mert most már Nat Forest is csak a múlt volt. Hangosan zokogtam fel. Az ujjaim fájdalmasan markolták a párnát és azt akartam, hogy legyen vége… vagy nekem, vagy ennek az égtelen kínnak.
Éreztem, hogy Zeusz az asztal körül van valahol és egyenesen engem figyel. Tisztes távolságból, éppen úgy, hogy ne zavarjon meg, de ha bármi bajom lenne, azonnal idejöhessen és megnyalhassa a kezemet vagy csak dorombolva hozzám bújjon.
Miért történt velem megint ez… miért… A kérdések csak úgy kattogtak a fejemben. Képtelenség volt, hogy újra boldog vagyok. Fraserrel éreztem egy kis szikrát, de az, mintha semmivé vált volna. Hiába kértem, hogy ne menjen el örökre, elment. Talán nem is érdekeltem komolyan és tényleg csak szex volt az egész. Aztán ott volt az a találkozás Dawsonnal a Roxfortban, inkább volt kellemetlen, mint élvezetes. Valahogy nem volt meg közöttünk a kémia, mintha csak egy összebújásra találtak volna ki minket. Más felé meg nem is próbálkoztam igazán… talán csak túl erősen akartam elfelejteni Natot és el kellett volna már régen fogadnom, hogy nem erre születtem. Nem azért léteztem, hogy boldog legyek.
A mellkasomban ott feszült egy csomó fájdalom megint. Felhúztam a lábaimat és apró gombócra húztam össze magam. Még erősebben öleltem magamhoz a párnát és arcomat is belenyomtam. Ahogy lehunytam a szememet valamiért a barna-szürke szempár jelent meg… az ajkaimon, mintha az ő csókját éreztem volna. Fraser volt az egyetlen, aki meg tudott volna nyugtatni.
Fejezd be… szánalmas vagy! Emeltem fel a fejemet és megpróbáltam összeszedni magam. Nem engedtem a zokogásnak, csak szipogva néztem fel a sötétbe, a kandalló irányába. Nem lobogott benne a tűz, így a házban egészen hűvös uralkodott.
Naplózva




Aiden J. Fraser
[Topiktulaj]
*****


Én már érzem, hogy alakul körülöttem az orkán.

Elérhető Elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2021. 12. 01. - 11:22:25 »
+1


2001. szeptember 6.
outfit >><< song

The world is painted in dark grey
ACT III


Francba, francba, francba. A szívem őrült módul zakatolt és éreztem, hogy mindenhol csak mardostak a lángok. Felém nyújtózva próbálták elérni a bőrömet, hogy a világgal együtt égjek el, talán örökre. Még mindig az éjjel hatása alatt voltam, persze már a lábam alatt a talaj kissé ingadozott, szinte billegett a világ. Talán kicsit sokat ittam, de még nem volt elég. Nem volt elég, hogy eloltsa a tüzet, nem volt elég, hogy előzze a szemem sarkában kuporgó apám és a húgom szellemét, nem volt elég, hogy elmossa a pár órával ezelőtt történteket. Bassza meg, már megint elbasztam. Tudhattam volna... tudjattam volna, hogy az sem volt elég, amit tettem. Úgy éreztem magamat, mint egy szánalmas, lőtt sebű vad, aki éppen a fűben fetrengett, miközben kétségbeesetten próbált talpra állni, de egyre kevesebb ereje volt. Levegőért kapkodtam, és rendeltem még egy kört. Még egyet és még egyet. magam sem tudtam hol ittam ennyit, meg hogy egyáltalán mégis mit ittam. Csak űzni akartam a szörnyeket.
Charles Feryll. Charles Feryll lánya... Bassza meg, életem végéig fog kísérteni, amíg meg nem ölöm. Bassza meg. Így is elég szellem volt mögöttem, akik nem hagytak békét nekem, miért kellett még egy? Az élet aztán kibazsottul szeretett szopatni. Felfogtam, a jó életbe, felfogtam, hogy elbasztam. Felfogtam, hogy egy beképzelt pöcs voltam, aki azt hitte egyedül a családja hőse lehet, hogy mindenkit megmenthet, de nem... Nem sikerült, csak a fejemben pulzáló tompaság és a csend öleli körben a pillanatot, aztán ahogy az öcsém öklei felébresztettek, már érzetem is az ólom nehéz súlyt a mellkasomon.
Megölted! Megölted őket!
Megőrülök. Kurvára meg fogok őrülni. Mohón markolom meg a piás korsómat, hogy húzóra mindent oismét az üres gyomromba tömködjem, miközben érzem, ahogy a kavargó gyomrom már egészen ellenkezik ellene,d e nem érdekel. Ha ki is hányok mindent újra inni akartam. Egyszerre úgy éreztem, hogy ismét vezsélyben vannak, és nem csak az én szánalmas életemet féltettem, hanem az ővéket is Merlin seggére. Ha megtudja, hogy ki vagyok, ő is... Ő is biztosan olyan elmebeteg szar, mint az apja, és őket öli meg. Vagy velem öleti meg őket, hogy mégjobban bekattanjak. El akartam tőlük tűnni, minél messzebb, hogy ne is legyenek a közelemben. Tudtam, hogy kurvára nem fog nekik tetszeni, de... Muszáj volt. Tudtam, hogy gyűlölni fognak, de muszáj... Muszáj, hogy ők legalább életben maradjanak, hogy ha engem elkap, akkor csak engem büntessen, az én életemet vegye el az a ribanc és ők éljenek tovább. A kezemben megremegett a korsó, majd a zsebembe nyúlva egy marék galleont tettem a pultra. EL kellett tűnnöm, minden sarokban Ferllt láttam. A lányát, vagy azt a mocskot, nem is tudtam. Egybe olvadtak és egy hatalmas kísértetként bámultak a hátam mögül. Rosszul voltam. EL kellett tűnnöm.
És anniy lehetőség közül csak O'Mara jutott eszembe. Hozzá kellett mennem. Nem is tudom, miért, de úgy éreztem ő egy kicsit enyhít ezen a súlyon, egy kicsit elfeledteti velem azt is, hogy milyen mocsok voltam egész életemben. Csak meg akartam ölelni, meg akartam csókolni, hogy azokban a pillanatokban a bennem lévő szánalmas Aiden egy kicsit megszűnjön létezni. Ő nem ismert, nem ismerte  abűneim, a tetteim. És nekem csak arra volt szükségem, hogy valaki más mellett eljátszhassam, hogy valaki más voltam.
Ahogy kiléptem az éjjeli ködbe, a galagonyapálcámra szorítottam a reszkető, fehér ujjaim, miközben szinte állni is alug tudtam egyenesen. Lehunytam a szememet, miközben a nedves, koszos falnak támaszkodtam, az sem érdekelt, hogy a flancos zakóm tiszta redva lesz. Éreztem a fájdalmas lüktetést, a pálcám kegyetlen kis szikráit, ami elégedetten táplálta magát az én lüktető érzéseimmel. Ha nem koncentrálnék talán a hoppanálás közben is megpróbálna széttépni. De talán nem is lenne baj. Akkor vége lenne ennek az egész szarnak. Kifújtam a levegőt, miközben a számba tömtem egy szál cigarettát, és szerencsétlenül visszafordultam a kocsmába,a hol egy kandalló üresen tátongva várta, hogy belelépjek. Szánalmas az ember életösztöne, nem igaz? Túlságosan féltem, hogy a pálcám tényleg széttép hoppanálás közben így a kezembe markoltam egy maréknyi port, hogy az elrepítsen a Suttogóba.
SZinte kizuhantam a kandallóból, elterülve a mocskos földön, miközben a kezemet a szemem elé tettem, és reszketve felsóhajtottam. Félig Elliot összegörnyedt alakjára lestem aztán csak egy keserű kis vigyorra húztam a számat.
- Meglepetés - mondtam, miközben bennem háborgott a tzüzes óceán és a gyomrom együtt, hogy véglegesen széttépjék azt, ami belólem megmaradt.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #10 Dátum: Ma - 15:02:37 »
+1

 
◂ az a nap…
2001. szeptember 6.

a i d e n
you’re making me
forgat my past
never thought i’s feel like that again

style: black&white zene: yours

Azt hittem, majd a sötét megnyugtat… és megóv a fájdalomtól, ami olyan mélyen bennem volt. Sokszor vallottam kudarcot, de ez legalább olyan nehéz volt, mint annak idején anyám fiaként elbukni. Most meg mi nem tudtam lenni? Noah apja vagy Nathaniel Forest férje? Valójában egyik sem. Nem érdemeltem azok a dolgokat, amiket rám szabott a sors. Talán sosem érdemeltem. Nem voltam más, mint apám botlásának végterméke, ami mindenre rányomta a bélyegét az életemben.
Még is újra és újra eszembe jutott az a szürke-barna szempár. Az, ahogy megcsillant benne a napkelte a tóparton vagy éppen, amikor először láttam felcsillanni az együtt töltött éjszaka után. Annyira működtünk, annyira egyértelmű volt az egész… és valahogy a gondolat, a puszta gondolat, hogy azoknak a szemeknek a tulajdonosa legalább egyszer magához ölelt, képes volt megnyugtatni. Valójában ő sem volt soha sem mellettem. Neki sem kellettem. A különbség csak az volt, hogy tőle soha nem is kértem, hogy legyen mellettem. Csak annyit kérdeztem, hogy ugye nem megy el örökre. Azóta nem láttam.
Nyeltem egyet a gondolatra és szipogva töröltem végig az arcomon a tenyeremmel. Csak ezután nyomtam bele az arcomat a párnába. Ez volt az egyetlen dolog, amit ölelhettem. Azt kívántam bár elmúlna ez az érzés, ami olyan hevesen feszítette a mellkasomat, ami össze akarta roppantani erős marok módjára a szívemet.
Ahogy ezen elmélkedtem, szép lassan a szipogásom is enyhülni kezdett. Tudtam, hogy most ebből az érzésből kéne erőt kovácsolnom, hogy a magányt kéne pajzsnak használnom, miközben úgy kaptam volna valaki után. Csak oda akartam húzni magamhoz, élvezni, hogy melegség árad belőle, hogy milyen finom az illata… aztán egy hangos pukkanás hallatszott. A kandalló zölden villant és valaki majdhogynem szó szerint kiesett belőle. A mozgásából azonnal ráismertem.
Fraser.
A gondolattal együtt akkorát dobbant a szívem, hogy újabb adag könny szakadt ki belőlem. Éreztem, ahogy melegen, kicsit marva a bőrömet szalad végig az arcomon egy-egy darab. Egészen az államig, meg le nem esett az ölemben szorongatott párnára. A
A sóhajába egészen beleborzongtam. Furcsa, mégis kellemes, meleg érzés volt. Hát nem mentél el örökre… hát visszajöttél… Szipogtam, miközben a hang bennem végig a nevét duruzsolta. Aztán átváltott a becenévre, amit akkor adtam neki, mikor egy párt játszottunk a Meredező Pálcák Klubjában. Muci. Muci. Muci. El tudtam volna még hallgatni… ehelyett azonban csak engedtem a párnára mért szorításomon.
– Meglepetés – mondta.
A hangjára kiszakadt belőlem is egy sóhaj. Nem mozdultam, azt vártam, hogy közelebb lépjen. Ha megtette, előre nyújtottam a kezemet és megérintettem a hasát az ing anyagán keresztül, kicsit meggyűrve a nyakkendőt. Kellett egy pillanat, hogy feldolgozzam, tényleg itt van… nem csak álmodok.
Muci… – nyüszítettem szinte. Belemarkoltam a nyakkendőbe és közelebb rántottam. – Mennyit ittál? – kérdeztem, amikor megéreztem az illatába keverdő alkoholos aromát.
Naplózva



Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


Az oldal 0.127 másodperc alatt készült el 43 lekéréssel.