+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Elliot O'Mara
| | | | |-+  Keresem az elvesztett édent (Moderátorok: Elliot O'Mara, Aiden J. Fraser)
| | | | | |-+  A Suttogó
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: A Suttogó  (Megtekintve 629 alkalommal)

Aiden J. Fraser
[Topiktulaj]
*****


Pirkadatkor a hajnalba olvadok

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2021. 12. 13. - 19:32:31 »
+1


2001. szeptember 6.
outfit >><< song

The world is painted in dark grey
ACT III

18+


Elliot mellett az őrült fájdalom sem volt olyan szánalmasan kegyetlen tüske, ami egyre jobban rágta bele magát a cosntomba a húsomba, még a lelkem üres kis hézagába is. Nem réeztem úgy, mintha lett volna bennem bármi, aminek léleknek nevezhető. Ha megdöglök sem fog belőlem kiszállni valami olyan furcsa etnitás, valami kis szellő, az a bizonyos 21 gramm. Mert nem volt nekem olyanom, rég lemondtam róla, hogy ebben higyjek, mégis... Elliot mellett olyan bénén szánalmasan akartam abba kapaszkodni, hogy nekem is van, hogy érzek még valamit a gyűlöleten és  afájdalmon kívül, ami nap-nap után csak jobban kísértett engem. Otthon a falak homályos, nyúló árnyákukkal próbáltak maguk alá betemetni, és üvölteni tudtam volna, minden egyes pillantásom után, ami azokra a falakra tévedt, amikor elhaladtam a húgom és az apám szobája előtt, tudván azt, hogy egyikük sem matat már ott. Ezek a godnolatok egyenesen kicsináltak, mégis kötelességemnek éreztem, hogy ott legyek velük. Törleszteni akartam, az elmúlt évek miatt. A haláluk miatt. Magam miatt.
És most mégis újra betört az életembe az az gyötrelmes árnyék, én pedig úgy éreztem magamat, mintha kiszaladt volna az erő a lábaimból, csak egy szánalmas uszadékként hánykolódtam. Tudtam, hogy nincs több erőm, hogy a bosszúm megölt bennem valamit, és porig égetett, tudtam, hogy képtelen lettem volna még egyszer vele szembezsállni. Feryll... Feryll ivadéka, ugyan az volt, nem láttam mást, az arcukat, csak azt a lobogó fekete ürességet, ami bekebelezett aznap és elvett tőlem mindent. Gyenge voltam egy újabb kűzdelemhez, olyan kibaszottul megfáradt voltam, bármennyire is azt mutattam otthon, hogy erős vagyok. Nem voltam, sosem voltam az. Akkor sem voltam erős, amikor feryll maradék kutyája jött utánunk haza, és mejdnem megölte Benjamint.
Az alkohol bennem szinte egy őrült táncot lejtett, és ettől még inkább gyengének és szánalmasnak éreztem magam. OSokat ittam, nagyon sokat és azt sme tudtam, hogyan voltam képes egyáltalán normális mondatokban beszélni. talán egy részem még delíriumos állapotban is egy angol úriember volt.
– Velem maradhatsz… ameddig akarsz… - suttogta az ajkaim közzé, miközben már a földön voltunkegy sóhaj kíséretében. Szinte úgy esett nekem ez a mondat, mint egy falat kenyér, az éhező kölyöknek. Talán én is éppen ez voltam egy szánalmas, csontsovány, szeretetre és nyugalomra éhező kölyök, aki egész életében csak menekült saját maga elől, és csak arra volt szükségem, hogy valakinél otthonra leljek. Még magam is meglepett, hogy menyire... de mennyire kibaszottul jól esett ezt hallani. nem mintha képes lettem volna ezt bevallani valaha bárkinek is, nem hogy neki. Magamnak is csak a saját szánalmamban sikerült.
Nem válaszoltam, csak finoman zongoráztam végig kábén az ujjaimmal és az ajkammal a testén, mintha sosem hagytam volna el, mintha sosem tettem volna vele smemilyen rosszat, mintha sosem fogok tenni vele semmilyen rosszat, pedig bennem dübörgött az őrült félelem, hogy egyszer őt is elveszíthetem, mert túl jó játékosnak képzelem magam. Inkább csak lehunyt szemekkel érintettem össze a testünket, hogy ezt a gondolatot messze űzzék a forró csókok, a sóhajok, és a testünk kellemes remegése.
– Mindennap ezt fogod érezni - nyögte ELliot alattam, ahogy a testünk végérvényesen összeolvadt. Nem volt olyan őrületes tempó, ám így is úgy éreztem nem csak mi kaptunk lángokra, hanem az egész ház is, ami most éjjeli csendbe burkolózott és mi voltunk a sötétben egyedüli szentjános bogarak. Szenvedélyesen kapaszkodtam az ajkaiba, és testemmel simultam hozzá, hogy minden porcikáját érezzem, hogy egy pillanatra se legyej magányos, és egésszé tegyen legalább most legalább egyszer, hagytam, hogy a darabjaim talán egy kicsit összepasszoljanak. Ritmusunk, szenvedélyesen pulzált, miközben nem sokkal később éreztem, hogy végigszaladt rajtam a hullámzó remegés, aztán ahogy elcsendesedett a táncunk, csak lehunytam a szememet, miközben Elliot is reszketve adta át magát a mámornak, aztán csak hagytam, hogy egy kicsit most ő irányítson engem, és csak a sóhajtását hallottam, ahogy a nevemet mondta.
- Nyuszi - momrogtam én is bár kevésbé halgozhatott olyan szenvedélyesnek. - Beállás nélkül sokkal jobb - tettem   hozzá, nem mintha most nem lettem volna én se olyan elcsapott állapotban, de legalább ura voltam a tetteimnek nagyjából. Csend lett közüttünk, én pedig csak némán élveztem ezt a fájdalom mentes némaságot. Egy ideig még Feryll poklát is elfelejtettem.
– Aiden… akkor te most a pasim vagy? - törte meg a csendet Elliot mire kinyitottam a szememet és rábámultam. Nem Mucizott, és én mégis szexinek találtam, ahogy a nevemet ejtette ki a száján. talán csak az alkohol lágyított el, talán csak kikapcsolt bennem valamit... De inkább lehunytam a szememet és finoman megcsókoltam.
- Te vagy ez én pasim, Elliot - mondtam halvány kis mosollyal a szám sarkában, aztán csak feküdtem mellette, bámulva a finom vonásait, és elnoymva egy időre azt a józan kis hangot a fejemben.
Kibazsottul nagy idióta vagy, Aiden. Miattad fog meghalni. Miattad fog szenvedni.

KÖSZÖNÖM SZÉPEN
A JÁTÉKOT!
Naplózva

Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


Az oldal 0.066 másodperc alatt készült el 32 lekéréssel.