+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Elliot O'Mara
| | | | |-+  Keresem az elvesztett édent (Moderátorok: Elliot O'Mara, Aiden J. Fraser)
| | | | | |-+  Lough Fea
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Lough Fea  (Megtekintve 2082 alkalommal)

Aiden J. Fraser
[Topiktulaj]
*****


Én már érzem, hogy alakul körülöttem az orkán.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2021. 11. 02. - 18:44:03 »
+1


2001. július 22.
outfit >><< song

The world is painted in dark grey


Szebre dugott kézzel sétáltam O'Mara mellett, szigorúan előre felé bámulva. Nem akartam arra gondolni, hogy mi történt az előbb. Valahogy még egy kicsit bennem volt a pánik, hogy a kezeim között meg is halhatott volna. Nem iagzán érdekelt a halál, sem a sajátom, nem voltam olyan érzelmes, hogy minden ember életét aki elillant, sajnáljam. Épp elég volt azt a kettő összetört életet gyászolnom. Mégis nem tudtam volna megmagyarázni magamnak, hogy miért féltettem annyira. Össze voltam zavarodva, és ez kibaszottul nem tetszett.
– Álljunk meg… – érintette meg a kezmet ELliot, mire autómatikusan összerezzentem. EL akartam húzni, szinte ismát távolabb lökni az érzéssel együtt ő magát is, de nem tettem. Csak megálltam, és követtem a tekintetét a távoli messzeségbe.
Elhúztam a számat, ahogy csendesen ácsorogtam mellette, még éreztem magamon a víz érintését, és egy kicsit még a hűvöset is a bőrömon. azért nem vol nyáronse olyan gatyarohaszó és dögmeleg Anglia. Szinte már-már hiányzott, azok után, hogy olyan sok időt töltöttem távol, Amerikában, ahol ugyan csak kerülgetnem kellett a nagynénémet, pedig meg voltam róla győződve, hogy nagyon is tudta, hogy ott voltam. A Fraserek mindig is kiszagolták egymást. Lehunytam a szememet és próbáltam visszaszorítan magamat a kis álarcom mögé, olyan maszkot öltve fel, amin nem látszik az elmúlt percek furcsa zavara. Nem akartam, hogy elöntsön újra, ellöktem magamtól, mintha meg akart volna égetni. Nem érdemeltem meg. Semmit sem érdemeltem meg, miután azt tettem a csalédommal. Még most sem fogtam fel, hogyan tűrtek meg otthon, mintha... mintha nem történ volna semmi sem. Hónapok teltek el azóta, és még midnig velük éltem. Ez egyszerre volt kibaszott jó érzés, és mégis minden pillanat felperzselt, akárhányszor csak elsétáltam a húgom és apa szobája előtt, akárhányszor a szemükbe néztem... Erősebben szorítottam össze a szememet, aztán egy lassú mozdulattal mind a két kezemmel beletúrtam a nedves hajszálaimba, hogy azokat hátrasimítsam a fejemen. Direkt nem néztem O'Mara felé.
Tekintetemmel a horizontot és a víz játékát figyeltem, ahogyan hullámuzott, és csillogott rajta a napfény. Még ha benne volt valam hatalmas szörny, messziről mégis olyan gyönyörűnek tűnt. Ebből a szemszögből, ahogy a nepfény megfestette a tájat kegyetlenül belémhasított az a torokszorító érzés és fájdalom. Egy újabb nem készült elmúlni, fájdalmasan bukva alá a víz hullámaiba. Olyan volt, mintha egy Van Gogh képet néztem volna.
- gyönyörű - suttogtam magunk elé, bár közben mégis csak ELliotra vándorolt a tekintetemm és valahogy magam se tudtam eldönteni minek is szólt ez izagán. Neki, vagy az előttünk megelevenedő festménynek? Talán mind a kettőnek. Inkább nem is néztem hosszabban, az a kis villanás is eléggé felkavart, ez pedig nem tezstett. Nem lehettem labilis még most is úgy éreztem, mintha valaki az orrom elé ugorhatott volna. Szánalmas volt ez az üldözési mánia, de tudtam, hogy addig táncolni fogok az őrülettel bécsi keringőt, míg Feryll árnyéka el nem hal mögülem.
- Amúgy otthagytuk a horgász cuccom… - dünnyögte megtörve a csend illúzióját. csak sóhajtottam egyet, miközben a kezemmel a zsemebmbe túrtam. Cigit akartam, és egy pillanatra meg is rémültem, hogy nem tapintottam ki rögtön a régi öngyújtót a zsebemben. Az idióta öcsém megőrozte, ahogy ígérte. Szánalmas lettem volna, hogy ha hagytam volna kihullani a kezeim közzül. Még szerencse hogy a cigos dobozom mindenálló bűbájú volt, így lusta mozdulattal tettem az ajkaimra és meggyújtottam a cigit.
- Szívás. Még egyszer vissza nem megyek oda - mormogtam meglehetősen egyértelűen kihangsúlyozva a szavakat. Inkább nem akartam újra odamenni, hogy a köztünk lévő levegő ismét... felforrjon.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2021. 11. 02. - 20:32:44 »
+1

◂úton haza▸
2001. július 22.

◃aiden▹
Let's start a revolution
How beautiful
It is

style: it’s hot zene: Revolution

Olyan volt, mint egy kép egy mugli galériában, amit leakaszthatnék a falról, hogy hazavigyem magamhoz. Magamhoz. Nem volt több Tengerszem, nem volt többé együtt ébredés. A hozzám egészen mást takart, mint korábban. Egy menedéket a világ elől, ahol nem látja senki, milyen menthetetlenül összetört a szívem megint. Már-már szánalmas volt belegondolni, hányszor történt meg ez az elmúlt években… de túl erős lettem. Már nem akartam folytatni. Nem akartam többé ugyanazt a fájdalmat érezni.
Ez a pillanat olyan volt, amit elcsomagoltam volna, hogy magammal vigyem és örökre megtartsam. Erre lett volna szükségem régóta. Az sem zavart, hogy vizes a ruhám, a hajam és a tincsek végégből az arcomba csöpög a víz. Tetszett, hogy a hajamba kap az észak-írországi hűvös szellő és arra emlékeztet, milyen volt gyerekként megélni a nyári napkeltéket. Mesés volt, ahogy ez a táj, ez a vidéket. Furcsa mágia lengte be minden részét. Én pedig szerettem, ahogy ez a bizsergés eggyé tudott válni velem.
Lehunytam a szemem, majd újra kinyitottam, hogy az aranyos fényű napsugarak kicsit elvakítsanak. Még ezt az érzést is szerettem.
– gyönyörű – suttogta Fraser. Ő meg tudta fogalmazni mindazt, amiket én szavakba önteni sem tudtam volna. Ez az egész reggel, a fulladás, a magamhoz térés olyan volt, mint egy újjászületés. Groteszk, undorító módon, mégis azt éreztem, hogy a sors szórakozik velem. Már annyiszor megtette. Ha kaptam is valami újat, hát azt is a képembe borította a végén, jelezve, hogy megérdemeltem, ezt is elvették tőlem.
Végig simítottam a nedves rövidnadrágomon. Nem akartam, hogy Fraser lássa, ahogy a testemre lapul. Nem szerettem ezt a törékeny alkatot, de az évek alatt csak még erőteljesebben csontosodni kezdtem. Vissza kellett nyernem a régi étvágyamat, a régi énemet, aki nem csak egy kiszáradt kagylóhéj volt a lényeg nélkül.
A következő pillanatban zavarba jöttem. Csak azért, hogy mondjak valamit a horgászcuccra tereltem a szót. Persze bizonyára már a vízben volt az egész… és talán a tó mélyén a vérző szörnyeteggel együtt. Nem számított, csak muszáj voltam megszólalni, mert volt ez a valami, ami Fraserből áradt és nem hagyott nyugodni. Még az sem zavart, hogy mellettem gyújtott rá a cigarettára. Nem kezdtem el azonnal fulladozni a füsttől… csak rápillantottam.
– Szívás. Még egyszer vissza nem megyek oda – mondta kissé morogva. Nem akartam kimondani, de vissza akartam menni, hogy érezzem azt a valamit újra. Azt a valamit, ahogy a vizes testemet tartott a karjai között, én meg egy egészen kicsit hozzábújtam. Volt akkor a kettőnk teste között az a forrósság… éreztem, ahogy a nedves ingén keresztül lüktet a szíve a mellkasában.
Csak nem félsz…? – kérdeztem halkan, majd egy kegyetlen mosoly villantottam és kivettem a kezéből a cigit, hogy szippantsak belőle. Szinte azonnal éreztem, ahogy összeszorul a torkom és fulladva próbáltam meg levegőért kapni. – Ez de geci szar, minek szívsz ilyen hülyeségeket Fraser? – méltatlankodtam.
Aztán közelebb léptem hozzá és a szemébe néztem.
Inkább koncentrálj valami rendes dologra. Hamarosan elviszlek lopni. – Paskoltam meg a mellkasát, majd visszadugtam az ajki közé a bűzrudat. – Ajánlom, hogy ne okozz csalódást.
Naplózva




Aiden J. Fraser
[Topiktulaj]
*****


Én már érzem, hogy alakul körülöttem az orkán.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2021. 11. 04. - 22:28:12 »
+1


2001. július 22.
outfit >><< song

The world is painted in dark grey


Az égboltot néztem. A végtelen messzeségbe görbülő aranyvörösben úszó, felhőkkel kidekorált égboltot, amit a repülők kondenzcsíkjai szántották fel. Olyan közelinek tűnt a fények játéka miatt, mintha csak egy karnyújtásnyira lett volna. Szerettem az eget. Az ezerféle arcát, a változó világot, amit a fejünk velett mutatott. Az égbolt olyan volt, mint én. Mszkokkal takarta el az emberek elől az űrt, a végtelen, halálos és sötétbe burkolt űrt. talán ezért néztem olyan sokszor az égboltot éjjelente, mert magamra ismertem benne. vagy mert azt hittem a húgom, vagy apa köszön vissza onnan rám. Milyen elbazsott és szánalmasan szentimentális illúzióba ringattam magamat. A holtak holtak maradtak. Nem szóltak hozzánk sehonnan.
Már azon is csodálkoztam, hogy voltam képes élni ekkora teher mellett. talán valamennyire Benjamin tartott életben, még ha régen teljesen kikészültem ettől az ikerdologtól, azért valahogy jól esett érezni, hogy elvolt. valamennyire. Szinte fájt látni azt a kiégett tekintetet, ami minden egyes alkalommal az én tökörképemként köszönt vissza a koszos mosdókban. Utáltam magamat, hogy ezt tettem vele, és anyával.
Tökéletes csendben álltunk egymás mellett O'Marával, ami sokkal jobban állt most neki, mint az a gyerekes hisztizés a hajókkal. Így inkább tűnt egy meglehetősen jóképű... jóképű? Mi a fasz van veled, Aiden? pasinak, mint valami fura fickónak. Még a végén lehet, meg fogom köszönni Staermosenak, hogy összeboronált vele. Hülye vagy, Aiden. Egy részem vissza akart térni ahhoz a folytott forrósághoz. A másik pedig egenesen eltaszította volna azt. Utáltam ezt, utáltam összezavarodott lenni. Az kibillentett a megteremtett, tökéletes rideg egyensúlyomól.
persze kiszúrtam még így is a rátapadt ruhán át, mennyire vékony volt. Szinte a szél is elfújhatta őt. Persze én is olyan vézna kölyök voltam, szinte ez alapján is kölönbséget lehetett volna tenni köztem és az öcsém között, de az emberek idióták voltak, és sosem tanulményozták rendesen az embereket. Én bezzeg folyton ezt tettem. Tudtam magamról, hogy nem voltam olyan izmos, mint az öcsém, és hogy sosem leszek olyan. Ő már megtaláta az élete célját, én pedig még most sem tudtam, hogy mit kezdjek az életemmel. Valahogy ez a lokodás sem volt az igazi. Élvezni persze élveztem volna, eddig is elvettem azt, amit akartam, csak valahogy nem volt az igazi. Bérgyilkos meg nem akartam lenni. Annél jobban már nem is hozhattam volna szégyent az apám nevére. Már így is gyilkos voltam.
– Csak nem félsz…? - kérdezte ellhit, mire én csak megvetően felhorkantam. Nem is tudom, mikor rettegtem úgy igazán. AMikor láttam, ahogy az öcsém karját eltörték az úgy nevezett kamaszkori haverjaim, csak mert akkora faszfejek voltak? Igazából csak attól féltem, hogy megölö őket. De szerencsére az öcsém megmutatta, hogy tudott ő is ragyogni. Ahogy régen is tette.
- Én? Sose - vágtam rá szűkszavúan, dünnyögve cigivel a számban. Élveztem, ahogy a véremet telepumpálja a cigaretta nikotinnal. Szinte fájdalmasan jól esett... Egészen addig, míg O'Mara ki nem kapta a számból. Mársi hiányolni kezdtem. - Faszom - nyugtáztam kelletlenüll, bár némi gonosz kis kárörömmel néztem Elliot kínlódását.  
- Ez de geci szar, minek szívsz ilyen hülyeségeket Fraser?
- Szívd most már el, ha elvetted, O'Mara - mormogtam vissza, majd felvontam a szemöldököm ahogy elém lépett, és a szívem már megint szánalmasan kezdett tőle dorombolni. Mi a szar? Hátrálni akartam, de a testem nem mozdult. Túlságosan kötődni akart hozzá. Ettől meg megint csak menekülhetnékem támadt.
- Inkább koncentrálj valami rendes dologra. Hamarosan elviszlek lopni - magyarázta, miközben a mellkasomhoz ért, és visszakaptam a cigimet. Szinte érezgette, ahogy dörömbölt a szívem. És ez kurvára nem volt jó. – Ajánlom, hogy ne okozz csalódást.
- Mindent így dugsz mások szájába? - kérdeztem szemtelenül, pókerarccal, majd az ujjaim közzé csippentettem a szálazt, hogy mélyet szívjak bele és elvegyem az ajkaimtól. - Én tökéletes vagyok - tettem hozzá nyomatékosítva és felé fújtam egy kis füstöt, miközben kacsintottam rá.
Mi a szart csinálsz, Aiden? Te nem élvezheted úgy az életet. Nem érdemeled meg.
Inkább csak megindultam valamerre.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2021. 11. 05. - 20:14:39 »
+1

◂úton haza▸
2001. július 22.

◃aiden▹
Let's start a revolution
How beautiful
It is

style: it’s hot zene: Revolution

Még mindig nem tudtam megmagyarázni azt az érzést. Valahogy úgy éreztem, mélyen bennem lüktet, de nem tudtam neki nevet adni, ezért csak forróságnak neveztem el. Valami, aminek nem volt tényleges megnevezése, nem létezett rá fogalom… egyszerűen csak volt. Vissza akartam menni a tó partjára, hogy újra érezzem, ahogy a nedves ruha egészen a testemre tapad és rajta keresztül ott lüktetett az a furcsa meleg, ami Fraser testének a sajátja volt.
Nem tudom, miért incselkedtem velem. Nem kellett volna… bár minden jogom megvolt rá, hogy flörtöljek, mert miért is ne lett volna. Elliot O’Mara voltam, aki megcsalta Nathaniel Forestet, aki azzal bújt ágyba, akivel csak akart. De Fraser más volt, még szinte gyerek. Rossz volt látni, hogy azon az úton jár, amin én jártam… ami lényegében ehhez a temérdek szarsághoz vezetett, ami miatt itt álltam ennek a tónak a partján és nyúztam, hogy hozza a halászcuccomat, vagy éppen evezzen. Rajta vezettem le minden keserűséget. Gyűlölte egy részem, hogy ő most az fiatalban, aki én voltam… akinek még volt választása.
De ha gyűlölöd, mi ez a „forróság”? A hang kérdését figyelmen kívül hagytam. Inkább csak visszadúgtam a szájába a cigarettáját. Ujjaim puhán érintették az ajkait, mintha ez is egy fajta üzenet lenne: azt teszek, amit csak akarok. Ezzel az egoista, önzőséggel próbáltam elfedni mindig azt, ami fájt… egy családot veszítettem el, a reményt, hogy boldog lehetek, most pedig szórakoztam. A szórakozás boldoggá tett… legalábbis néhány pillanatig.
– Mindent így dugsz mások szájába? – kérdezte szemtelenül. Nem zavart, hogy mindezt pókerarccal tette. Pontosan tudtam, hogy mire gondol. Flörtölt… de miért? De miért? A tónál mérgesnek, zavartnak és furcsának tűnt inkább. Talán csak a nikotin lazította el. Nem ő lett volna az egyetlen, akit láttam, hogy ilyesmit szív, ha szüksége van egy kis lelkibékére.
Az én mérgem az alkohol volt. Sokáig. Hosszú hónapokon át ittam és ittam, remélve, hogy a lábamban lüktető fájdalom majd elmúlik. Nem múlt el, sosem múlt el, ezért nem küzdhettem ellen ilyesmivel. Magamévá kellett tennem azt a fájdalmat és erőt formálni belőle, még ha sokszor nehezemre is esett és inkább csak feküdtem volna üvöltve a földön. Sosem üvöltöttem vagy sírtam, mert fájt… nem küzdöttem ellene. Az ez iránt érzett dühömet belefektettem a varázslatba, a lopásba és megtérült általában.
– Én tökéletes vagyok – tette hozzá.
Nem vagy az. Senki sem az. Ezt vagy elfogadod és előnyt kovácsolsz belőle, vagy adhatod a nagyképűt, de akkor is tudom, hogy sebezhető vagy és te is tudod. Nézz szembe ezzel. – Közöltem egyszerűen és belekaroltam a karjába, hogy nedvesen hozzá dőlve meginduljak a napkelte aranyló fényében előre.
Gyönyörű volt ez a vidék. Nem akartam, hogy ez a pillanat véget érjen… nem akartam visszatérni a valóságban, ahol egy üres hálószoba várt és az egyedülálló szülőség cseppet sem egyszerű kihívásai. Nem voltam apának való és nem akartam mindennap ezzel szembesülni.
Kísérj haza. – Súgtam bele a csendbe. A hangomat még a szél sem vitte messzire, olyan furcsán nyugodt volt az időjárás. A Suttogó persze Londonban volt és tudtam, hogy hamarosan hoppanálnunk kell… de nem akartam én. Még mindig túlságosan felkavartak ezek a nagytávok.
Ma több dolgot nem akarok a szádba dugni…
Naplózva




Aiden J. Fraser
[Topiktulaj]
*****


Én már érzem, hogy alakul körülöttem az orkán.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2021. 11. 08. - 21:54:35 »
+1


2001. július 22.
outfit >><< song

The world is painted in dark grey


A tekintetem az ő szemiben tükröződtek vissza. Nem akartam ezt. nem akartam, hogy mélyebben lásson belém, mint amennyire én akartam. Megrémültem én is attól a veszedelmes sötétségtől, a bennem lévő kaparászó fekete árnyaktól, amiket rejtegettem. Minden tettem, amit valaha elkövettem szellemként élt bennem. Kísértették a lpteimet, és én állandóan úgy éreztem, hogy menekülnöm kellett. menekültem a házunkból, menekültem az erdőből, ahol felébredtem, menekültem a városból, az országból. Aztán Amerikából is. Irónikus volt, kibaszottul iróikus, hogy mégis megint hazataláltam. Akár csak egy elkóborolt állat, aki hazatért, csak mert vágyott a melegre. Már értettem Lessie történetét, pedig mindig is utáltam. Olyan sok mindent utáltam régen. Azt életemet. Apámat. Az öcsémet. És bármit megadtam volna azért, hogy újra minden a régi legyen.
Hiszen én égettem fel az életünket, anélkül, hogy tüzet gyújtottam volna. Én vettem az életüket, és ebbe a gondolatba megint belepusztultam. Ahogy anya és benjamin szomorú pillantásaiba is. pedig olyan jól azt akarták muztani, hogy jól voltak, én pedig képtelen voltam ez elhinni.
Szóval nem akartam, hogy a bennem lévő zavart a dobbanások tovább vigyék, egészen O'Marához. Le kellett állnom, még mielőtt őbenne is kárt tennék. Mert az fogom csinálni, igaz? Előbb vagy utóbb... A környezetmben mindenki meg fog sérülni. Megkeményítettem hát a tekintetemet és elkaptam róla a szememet, mielőtt belemerültem volna ennél jobban, azokba a csillogó szempárokba. Baszki. Ez kurvára veszélyes, Aiden. De még mielőtt megállíthattam volna magam, kicsúsztak azok a bizonyos szavak a számon, még annak ellenére is, hogy... nem akartam. Tényleg nem akartam? Kezdtem összazavarodni, és én midnig is gyűlöltem, hogy ha valami összezavart. De valahogy jól esett kimondani. Kurva nagy bajba leszek, ha nem hagyom ezt abba.
És mégis egyre jobban nyakig benne voltam.
Francba.
– Nem vagy az. Senki sem az. Ezt vagy elfogadod és előnyt kovácsolsz belőle, vagy adhatod a nagyképűt, de akkor is tudom, hogy sebezhető vagy és te is tudod. Nézz szembe ezzel.
Mordultam egyet, ahogy ezt mondta. Nem szerettem a tükörbe nézni, mert láttam milyen elbaszott voltam, és utáltam, ha letörték a büszkeségem. Lassan csak az maradt meg belőlem, amit nem fedett el a maszkok halmaza, amiket magamban rejtegettem.
- Ó? Úgy mondod, mintha bármit is láttál volna belőlem. Nem ismersz. - És nem is fogsz. nem hagyom, hogy megismerj és megsérülj. De ezt már nem tettem hozzá, csak felvontama  szemöldököm, ahogy eblém karolt, és folytattuk vissza az utunkat a birkás háznoz.
- Azon vagyok, hogy haza kísérjelek, te állsz meg kétpercenként - sóhajtottam unottan, miközben néztem az előttünk elterülő ír tájat. Chrissie menynire szeretett volna itt rohangálni, láttam magam alőtt, ahogy a szőke haja hullámzik a föld zöld tengerében, mintha csak egy tündér lett volna ő is. Mélyet szippantottam a cigimből, és a szabad kezemmel elvettem az ajkaimtól, hogy füstcsíkokat eregessek a mennyezet felé.
– Ma több dolgot nem akarok a szádba dugni…
- Ma? Talán máskor tervezel még dolgokat dugdosni a számba? Mondjuk banánt? - kérdeztem kissé félre billentett fejjel, és rápillantottam, hogy a tekintetem újra az útra szegeződjön tovább. Nem akartam már megállni, így is zavarban voltam, ahogy belém karolt. csak le akartam rakni a háza előtt, aztán elhúzni haza, vagy a Zsebpiszok közbe. Túl sok volt ez túl sok minden kezdett megint kicsúszni az irányításom alól.
Én magam kezdtem kicsúszni. Vissza kellett szereznem az irányítást. Lassan meg is érkeztünk a házukhoz, már láttam a körvonalát felbukkanni, és azoknak a furán bámészkodó birkák bégetését is felénk sodorta a kellemes nyári szél.
Ott akartam hagyni. És csak eltűnni, mintha csak egy szellem lettem volna neki is. és mégis zakatolt a szívem, ahogy együtt tettük meg az utolsó lépéseket.
gyűlöltem ezt az érzést.
- Na megjöttünk - dünnyögtem bele a csendbe.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2021. 11. 09. - 09:58:58 »
+1

◂úton haza▸
2001. július 22.

◃aiden▹
Let's start a revolution
How beautiful
It is

style: it’s hot zene: Revolution

- Ó? Úgy mondod, mintha bármit is láttál volna belőlem. Nem ismersz.
Furcsa érzés volt Fraserbe karolni. Egészen olyan, mintha valami hozzá vonzana, mintha mágnes volna, én meg valami gyengécske fém. Nem tudtam hova tenni az egészet, valahogy annyira, de annyira szürreális kép volt ez az egész. A seb, amit Nat Forest, Noah elvesztése és összességében a régi életem gyászolása okozott, túl friss volt. Talán csak jól akartam érezni magam valakivel.
- Ismerlek. - közöltem egyszerűen. Hasonlított rám. Egy megtévedt kölyök volt, aki a helyét kereste a világban. Bár azt nem tudtam, mi sebezte meg, mi okozta a benne létező keserűséget... mégis éreztem, hogy hasonló hozzám. Engem kicsaptak, bűnöző lettem, tönkre tettem a saját életemet, a családom életét. Sokszor éreztem úgy, hogy léteznem sem érdemes. Végül is miről szólt az életem? Megszülettem, anyámat üldözni kezdték, elrontottam, amikor végre új életet kezdhetett volna... és még magára is hagytam.
- Azon vagyok, hogy haza kísérjelek, te állsz meg kétpercenként - sóhajtott unott hangon.
Elmosolyodtam. Dacos gyerek volt. Bájos, dacos gyerek. Bájos, O'Mara?! Mi a francot művelsz?- korholt a hang, én pedig összerezzentem a gondolatra is, hogy flörtölök vele, hogy hozzá bújok. Ez önmagában még nem volt bűn, nem rázott le magáról. Jól esett valaki mellett lenni. Vizes voltam, reszkettem, az ő teste pedig nedvesen is forró volt. Ilyen lehet, mikor az ember tényleg biztonságban érzi magát. Forró és békés.
- Ma? Talán máskor tervezel még dolgokat dugdosni a számba? Mondjuk banánt?
- Máskor. - vigyorodtam el. Nem kellett volna talán, még én is éreztem, hogy Fraser összezavarodik és menekülni akar. Nem is bántam volna különösebben. Egész egyszerűen csak hagytam, hogy haza hoppanáljon velem - átmenetileg Dean házához - és újra ránk találjon a nyári szellő. Korán volt még, de már melegedett a levegő annyira, hogy a didergés megszűnjön. Az utolsó lépések csendesen teltek a házig. Nem tudom miért, de olyan érzésem volt, mintha egy hatalmas történet érne a végére és nem akartam elolvasni a könyv utolsó oldalait. Inkább százszor futottam volna végig az utolsó előtti oldalt. Az életben ez nem működött.
Aztán csak álltam ott vele szembe... néztem a szemeit és nem tudtam, mit kéne tennem. Meg akartam csókolni, ahogy a tekintetem az ajkaira vándorolt.
- Na megjöttünk. - Közölte, kicsit kizökkentve ebből a furcsa állapotból. A szívem még zakatolt, sőt egyenesen a torkomban dobogott. Különös, zsibbadt érzés vándorolt végig a testemen. Fogalmam sem volt róla, hol vagyok... mi történik. Csak Fraser felemás színű szemeit néztem.
- Meg. - Súgtam magunk közé. Nem tudom miért nem akartam egyszerűen elválni tőle és tovább menni az ajtó felé. Talán túl fontos volt ez a pillanat ahhoz, hogy csak úgy elengedjem. - Majd kereslek. A Vakegérben. - Tettem hozzá csendesen.
Gyerünk. Semmi hülyeség, O'Mara, csak sétálj be a házba. Kinyújtottam a kezem, miközben a hang vezényelt. Megpaskoltam Fraser mellkasát. Ez volt a búcsú, ahelyett, hogy megcsókoltam volna. Aztán elfordultam. Próbáltam nem tudomást venni arról, ami bennem lüktetett. Jobb volt ez így mindkettőnknek... csak egy fellángolás volt, mert megmentette az életemet. Semmi több.
Semmi több.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
Naplózva



Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


Az oldal 0.102 másodperc alatt készült el 38 lekéréssel.