+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Elliot O'Mara (Moderátor: Elliot O'Mara)
| | | | |-+  he stares at you
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: he stares at you  (Megtekintve 2875 alkalommal)

Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2021. 12. 19. - 13:45:34 »
+1

◂he stares at you▸
2002. november 11.

◃alexej▹
touch me and you will burn

style: autumn zene: Revolution


Talán Alexej közelsége zavart meg. Az illata csak még erőteljesebben simított végig az orromon, ahogy megszabadult a ruháitól. Őrjítő hatással volt rám, mégis csak összefeküdtünk, vonzódtunk egymáshoz… és bár az élet elsodort, ez a különös vibrálás úgy tűnt, nagyon is megmaradt közöttünk. Nem bántam. Kell egy kis plusz fűszerezés, még akkor is, ha az ember a világ legboldogabb házasságában él. Én pedig nagyon is abban éltem.
Ahogy zuhantam és sikítottam, éreztem, hogy elkap a ruhám anyagánál, szó szerint a nyakamnál fogva és már húzott is vissza, mint valami ostoba macskát, aki rosszat tett. Aztán magához húzott, én pedig egész röviden átkaroltam, kicsit talán dorombolva is. Így könnyebben tehetett tánclépést, hogy ő keveredjen közelebb a toronyhoz.
– Meg kellett volna várnom, vajon talpra esel-e, cicám – sóhajtott, szinte színpadiasan.
Nem vagyok olyan ügyes cica… – Vigyorodtam el, aztán kicsit meg is találtam végre az egyensúlyomat. Még belekapaszkodtam a csípőjébe, ahogy hátrébb léptem és megint végig néztem a meztelen testén. Hát igen, az imént minden része hozzám dörgölőzött a nagy simulásban, így most kicsit forróbban lüktetett bennem az egész helyzet. Kapd már össze magad, O’Mara! Nem egy pornóregény közepén vagy, ahol a nagy és erős vérfarkas éppen itt tesz majd magáévá… A hang mormogott bennem, én meg csak hosszan fújtam ki a levegőt.
– Hány életet használtál már el a kilencből? Még jó, hogy párat megspóroltam Neked. Az az én ostoba, jó szívem… Szóval, az a doboz kell, a tetejéről? – Odanyúltam, hogy megvakargassam az állát kicsit az ujjaimmal, mintha tényleg egy kutyus lenne, majd felé villantottam a szívdöglesztő mosolyomat, majd a fehér fogsoromat is.
Egy jó blökinek ez a dolga. – Kegyetlenkedtem vele, de valójában tudhatta, hogy ez is csak a mi kis flörtünk része. Lexi sokkal, de sokkal jobban viselte, mint sokan mások, akikkel megfordultam egy ágyban bármilyen formában is.
Összefontam magam előtt a karjaimat, ahogy ő kicsit mászni kezdett. Egészen kellemes, formás, izmos látvány volt hátulról… már-már annyira, hogy még kedvem is támadt volna alaposan rámarkolni. De nem tettem, ehelyett csak egy enyhén kéjes nyögéssel konstatáltam az állapotot.
Micsoda kilátás… – Sóhajtottam fel aztán, látva, ahogy szándékosan forgolódik az ügyes lépések közepette. Sokkal magabiztosabb volt a magasban, mint én, aki rendszerint a tériszonyát próbálta leküzdeni. Ráadásul gyorsan elérhette a tejét, ahol az aranyos fényt árasztó doboz is volt.
– Látod, mit meg nem teszek érted? Legalább azt elárulhatnád, milyen undokságot kaptál be, amitől ilyen szarul vagy. Vagy akitől ilyen nagy munkafegyelmed lett…
Megköszörültem a torkomat. Sejtettem, hogy észreveszi rajtam az átok nyomait… ki ne venné észre. Igazából le sem tagadhattam… mert már nem tudtam többé erősnek tűnni. Aidenért vállaltam ezt és még ezerszer megtenném, ha életben tarthatnám. Nem zavart, hogy a szívemet facsarja az átok, hogy minden mágia használat után el akarok ájulni, a mágiával átitatott helyeken rosszul vagyok, a hoppanálástól meg egyenesen hányok.
Valaki, aki fontos nekem, nagyon szenvedett egy átoktól. És átvettem tőle a felét, hogy életben maradjon. – Őszintén beszéltem Lexivel. Nem is tudom miért. Talán azért, mert tőle nem féltem, hogy elárul. Meglehet, hogy ravasz és sokszor számító és velem is csak Cartwright miatt kezdett. De ez a kapocs, ami közöttünk volt, bizalmat ébresztett iránta.
Kell egy kis idő, míg a testem befogadja, mint minden más átkot is, amik valaha értek. – Nyeltem egyet és felnéztem rá. – Ha kinyúlsz fölfelé, talán most eléred a dobozt.
Naplózva


Alexej A. Zharkov
Vérfarkas
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2021. 12. 28. - 06:25:01 »
+1

to Elliot
2002. november 11.

 


we are here, to drink your...


– Nem vagyok olyan ügyes cica…
Ó dehogynem. Persze, nyilvánvalóan nem jelenleg, ebben az atletikailag (is) kihívó helyzetben, de a talpraesettségnek egyéb dimenziói is vannak, nem csak a szó szerinti. Ha máshogy nem, rávenni másokat az épsége megvigyázására biztosan az.
– Egy jó blökinek ez a dolga.
Tudtam, hogy ugrat. Egy “jó” blöki… hát persze. Szemét kis vicc volt, de azért somolyogtam rajta, ilyenem nekem is lesz még mindjárt.
– Micsoda kilátás…
Ez elég löketet adott, hogy felérjek a halom tetejéig, ahol a kincs volt.
– Valaki, aki fontos nekem, nagyon szenvedett egy átoktól. És átvettem tőle a felét, hogy életben maradjon.Kell egy kis idő, míg a testem befogadja, mint minden más átkot is, amik valaha értek. Ha kinyúlsz fölfelé, talán most eléred a dobozt.
- Micsoda hős vagy. Igazán szerencsés az a valaki.
Persze, igazából faszt szerencsés, ha eleve bekapott egy ilyen átkot, véleményem szerint. Legfeljebb az enyhítő körülmény, hogy valaki volt olyan botor, hogy ilyet bevállaljon érte, és megmentse. Persze, én is tettem már jó dolgokat... De nekem például semmibe nem került, hogy az előbb megspóroljak Elliotnak egy csókot a földdel. De lehet, mégis hagynom kellett volna leesni. Minek is csináltam? Ez az egész helyzet… Számomra elég érthetetlen volt ahhoz, hogy érdektelennek is tartsam, és amellett… Nem tudom, honnan, de jött egy alattomos kis késztetés, hogy ne legyek annyira jó blöki.
Az is igaz, hogy az én testem hegei csak magamért keletkeztek. Sose jutott eszembe valaki helyett így feláldozni magam… és senki nem spórolt meg egy átkot sem, nekem sem. Hogy most kivételesen önszorgalomból segítek neki a pálcával, minden különösebb hátsószándék vagy cél nélkül, az idegen és bizonytalan terep volt. És nem szerettem a bizonytalanságot, mert ahogy ebben a helyzetben is, úgy mindig életveszély társult hozzá.
Amíg hallgattam Elliotot, lustán fél lábra emelkedtem, és kinyúltam a dobozért - pontosabban inkább csak a pálcáért, mert ebben a helyzetben a doboz súlyát nem kockáztattam kiegyensúlyozni.
- Csini - forgattam meg az ujjaim között, miután visszanyertem az egyensúlyom. A pálca alakja csillogó, arany koronggá olvadt, ahogy mozgattam, aztán újra hosszú, és kecses lett, ahogy hirtelen megállt. Sunyi félmosollyal vettem a fogaim közé, hogy legyen szabad kezem a lejutáshoz. Elliotra kacsintottam, aztán elindultam lefelé - csakhogy a másik irányba.
Az a torony, aminek a tetején a pálca volt, egy jól irányzott pöccintésnek köszönhetően szépen felborult. Alattam is megingott a halom, de sebesen hasra vágtam magam, és mire borult a doboz, amin álltam, én már lejjebb voltam, takarva Elliot elől, aki felé szépen zúdult a láda-lavina. Szétesett alattam a szedett-vedett csomagokból álló lépcsőszerűség, de egyrészt ezen az oldalon amúgy sem volt olyan sok lehetőség, mint amerről feljöttem, másrészt meg lefelé mindig könnyebb. És bár jóformán csak siklottam lefelé, meg-megkapaszkodva néha egy kiálló szegletben, mégsem éreztem már annyira ingatagnak a helyzetem. Megkarcolta a seggem egy szeg, ami valami ládából állt ki, de nem bántam. Én az ilyen sebesüléseket ismerem. Csak magamért, csak céllal. Ez a normális.
A talpam a földnek ütődött, ruganyosan tompítottam a találkozást, aztán felpattantam, nehogy a fejemre essen a velem együtt érkező néhány doboz. Valami üvegek szóródtak ki egy felboruló ládából, és azok úgy fröccsentek szét körülöttem egymás után, mint valami nagy, bizarrul hangos és szilárd esőcseppek. Mivel Elliot a felboruló halom túlfelén volt, csak sejthettem, hogy hallja, de azért ahogy kikaptam a pálcát a számból, még alattomos félvigyorral átkiabáltam a zúdulás zajait:
- Nem vagyok blöki, és nem vagyok jó! Olyan jó biztos nem, mint te, Cicus...
Kicsit rezignáltan morogva tettem hozzá, magam se tudom, miért. Talán megint sikerült valami olyat előhoznia belőlem, amit sose éreztem, és nem is lett volna ésszerű. Hogy hogyan képes rá, az még nem világos, de tény. Irigykedtem. És kivételesen át is adtam magam ezen érzésnek, ha nem is tudatosan. De rohadt jól esett.
Úgyhogy megtartom a csicsás pálcát. Ahogy és futásnak eredtem, és a varázsvesszőt markolva loholtam kifelé, felkaptam a kis hordót is, és a hónom alá csaptam, hogy maradjon szabad kezem. Amekkora lármát csináltam a ládaborogatással, nem is csoda, hogy az őr felfigyelt. Azt nem tudom, Elliot megkísérelt-e a nyomomba eredni, vagy hogy mi történt vele, mikor összedőltek a tornyok, de az őr egy sarokra a kijárattól éppen velem szembe tántorgott. Mondjuk, mivel én meg egy szál aranypálcában rohantam szembe vele, azon úgy megdöbbent, hogy nem is tartott fel túlságosan, és nem is védekezett, mikor én lendületből beborítottam pár kartondoboz közé. Aztán befordultam a következő kanyarba, és már feltűnt előttem a raktárajtó. Futtomban még hátrasandítottam, és szinte vártam, fogócskázunk-e még egy kicsit, mielőtt lelépek. De az ajtó már közel volt.





Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2022. 01. 02. - 12:49:58 »
+1

◂he stares at you▸
2002. november 11.

◃alexej▹
touch me and you will burn

style: autumn zene: Revolution


Csendben is maradhattam volna. Élvezhettem volna a kilátást, amit Alexej formás hátsója és egyebek jelentettek… nem… ahelyett, hogy a vágyakozó bizsergésnek engedtem volna, képes voltam beavatni őt a dolgaimba. Nem is tudom igazán miért. Volt felé bizalmam, ártani nem tudott nekem ezzel az információval, de valahogy amúgy sem néztem volna ki belőle. Meglehet, hogy naivság volt ez tőlem, mégis megengedhettem magamnak, hogy az legyek. Miért is ne tehettem volna meg.
- Micsoda hős vagy. Igazán szerencsés az a valaki. - felelte Alexej. Éreztem én, hogy azt a szerencsés szót nem úgy gondolja, talán a hőst sem. Nem voltam az, közel sem. Csak szeretem Aident és meg kellett mentenem. Bármikor, gondolkodás nélkül áldoztam volna fel magam érte.
- Te is tudod, hogy nem vagyok az. Csak tettem, amit tennem kellett. - Sóhajtottam fel. Nem igazán tudtam volna ezt elmagyarázni neki. Kevés ember volt, akiért így tettem volna, aki mellett nem lehettem egész egyszerűen az az önző seggfej, akinek születtem. Az voltam, mindig is az. Bármi áron képes voltam megszerezni, amit akartam. Félrelöktem embereket, tárgyakat.
A gondolataimból az rángatott ki, ahogy Alexej kinyúlt és megérintette a pálcát és felemelte. A sápatag fényben is megcsillant az aranyozott felület.
- Csini. - Közölte, én pedig, csak egy mély lélegzettel könnyebbültem meg. Nem éreztem jogosnak, hogy Cartwright elvette tőlem, amikor jóformán semmit sem tett az egészért. Egy halott nő miatt nyafogott, akit sosem tudott megdugni. Hirtelen felmerült bennem a gondolat, hogy a kispárnája mennyire értékelte a dolgokat… bár, ki tudja. Talán Cartwright és a nőcske kapcsolata nem igazán hagyományos.
- És még milyen csini lesz a gyűjteményembe. - Bólogattam és elmosolyodtam Lexi kacsintására. Egészen a gondolataimba voltam mélyedve, így már csak arra figyeltem fel, hogy meginog az a csomagkupac, amit korábban megmászott a blökim. A cuccok egyenesen felém billentek, először csak hátráltam, majd két lépésből már sikerült is félre lépnem, lezuhanva a ládáról, amin ácsorogtam. Elveszítve az egyensúlyomat zuhantam le, a hangzavarban még a puffanásom sem hallatszott. Ám a halom doboz, amiről leestem megvédett a korábban felém zúduló halomból.
- Nem vagyok blöki, és nem vagyok jó! Olyan jó biztos nem, mint te, Cicus… - közölte fennhangon a halom túl oldaláról. A hangja inkább tűnt dacosnak, mint mogorván, hiába formálta úgy szavakat.
- Kapd be a farkam, blöki… - közöltem morcosan, csak azért is használva a szót, majd mocorogva, kicsit küszködve a fájdalommal, de megindultam után a ládák között. Kerülővel persze, más útvonalat választva indultam a rohanó, pucérság nyomában. A combomba bele-belenyilallt a szokásos, lüktető kín, de nem érdekelt, az a pálca igenis az enyém. Az enyém, nem Alexejé, de még csak nem is Aidené és a legfőképp nem Cartwrighté.
-Hogy basznád meg! - Lihegtem, ahogy elértem az ittas őrig. Az csak pislogva csuklott egyet, még mindig a pucér farkas után. Nem volt más választásom, hoppanálnom kellett. Megtettem. Fájdalmasan gyorsan jelentem meg már odakint, a Patkányfészek kifelé vezető folyosóján éppen mögötte és azonnal a hátára vetettem magam, megpróbálva lendületből lenyomni - ha már a súlyomnál fogva nem sok esély volt rá. - - Kibaszott rossz blöki vagy. Még el sem dobtam a pálcát, hogy visszahozd… - Dünnyögtem. Megpróbáltam nem tudomást venni a bennem tomboló érzések sokaságáról, amik marokra szorították a szívemet, fájdalmasan lüktettek a fejemben és nehezen kaptam levegőt. Kész csoda lett volna, ha nem hányom le a bűnöst.
Ha sikerült legalább egy kicsit lenyomnom Alexejt, odahajoltam a füléhez: - Legalább harcolj meg érte, ha annyira kell.

Naplózva


Alexej A. Zharkov
Vérfarkas
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2022. 01. 05. - 21:21:53 »
+1

to Elliot
2002. november 11.

 


we are here, to drink your...


Szóval loholtam egy - vagyis néhány - szál pálcában, magam se tudom miért. Csak nem kavarnak fel olyan dolgok, mint az önfeláldozás, meg az eszetlen szeretet, meg hasonlók, és ennek nyilván semmi köze a közelgő keresztény világünnephez. Értem biztos nem halt, és nem is halna meg soha senki. Nem is baj, megszerzem én magamnak, amit akarok.
- Kapd be a farkam, blöki…
Papírzörgés kísérte, de azért hallottam az utánamvetett mondatot, ebből tudtam, hogy nagy baja nem esett. Tán még örültem is neki. Üdítő változatosság, hogy egyszer nem én vagyok a fogó. Bár prédának se érzem magam.
- Hogy basznád meg!
A hátam mögül hangzott, nem is olyan messze. De azért elég messze, hogy kereket oldhassak, kivágódva a legnagyobb raktárhelyiség ajtaján, majd végig felfelé a Patkányfészek retkes folyosóján a kijáratig.
- Nem az én dolgom! De valami nekem is kijár - morogtam fájdalmas vigyorral, és jól megmarkoltam a pálcát - bár azt nem tudtam, tudok-e vele bármit kezdeni. Mondjuk a munkámmal jár, hogy a lenyomozhatatlanság miatt sokszor más pálcát használok, mint a sajátom, de a sárkányszívizomhúr töltet például már nem rossz pont.
Halk pukkanás ütötte meg a fülem, és szinte rögtön a nyakamba vetődött Elliot. Próbáltam mindenáron elkerülni az arcraesést, úgyhogy kissé idétenül, de megszaporáztam a lépteimet, hogy utol tudjam érni az előrelökött súlypontomat. Elvégre, Elliot nem volt különösebben nehéz személyiség.
Valahogy talpon maradtam, vagyis maradtunk, hiszen ő a hátamba kapaszkodott. De lerázni nem tudtam, bárhogy is ficánkoltam.
- Nahát, csak így, hátulról… Te kis aljas…
Bosszankodva morogtam, de azért nem különösebben dühösen. A hordót jól elejtettem, hangosan görgött keresztül a lábam alatt, épp csak nem estem el abban is. Minden esetre megálltam, és gondolkodtam, hogy is szabaduljak a hátamon csünggő potyautastól. Egy szabad kezem volt, próbáltam hát fogást találni rajta, vagy valahogy forgolódva leszedni magamról.
- Kibaszott rossz blöki vagy. Még el sem dobtam a pálcát, hogy visszahozd…
- Ki mondta, hogy visszahozom? Van neked elég pálcád. Hozzád ez úgyis túl csicsás.
Persze, pontosan tudtam, hogy az ilyen csillogó bizbaszok hogy le tudják nyűgözni, főleg a hosszú és vastag fajták, de jól esett piszkálni. És az is tetszett, hogy ekkora bőrfelületen érintkezünk, még akkor is, ha az ő ruháinak rétege azért köztünk van. Nem fáztam ugyan, de a teste melege valahogy jólesett. Ha viszont a nyakamba rókázik, az nem esett volna jól. Hátra is sandítottam gyanakodva, ahogy kinyitotta a száját, de szerencsére csak szavak jöttek ki belőle.
- Legalább harcolj meg érte, ha annyira kell.
- Az előbb még nem basznom kellett volna érte? Visszatérhetnénk arra. Bár mindkettőben jó vagyok - somolyogtam, és hátrasandítottam Elliotra szemtelenül, keresve a csábítóan közeli képén, vajon igazat ad-e. Közben jó messzire eltartottam a pálcát, nehogy véletlenül is elérje.
A folyosón léptek dobogása hangzott fel, ami nem is meglepő, mégis csak csináltunk egy kis felfordulást egy olyan tolvajtanyán, ami egyes hírek szerint sosem alszik igazán. Jó, néha eszméletlenre vedeli magát, de a hangok alapján hamarosan lépnünk kell, és nem a folyosón… baszakodni.
Szóval mérlegeltem. A hordó valahol a lábamnál volt, technikailag nem egészen nálam, viszont nálam volt egy pálca és egy Elliot. Egy ragaszkodó, makacs Elliot, aki húsz körömmel kapaszkodott, de azért egy hirtelen fordulattal megint megpróbáltam megszabadulni tőle. Közben a hordót a lábammal a kijárat felé rúgtam. Az hangosan görögve indult útnak, mi meg utána, hacsak Elliot nem hagyta el közben a fedélzetemet. Újabb rúgás után az egyébként igencsak ritkaságnak számító cucc, drága és kifinomult mivoltához nem épp méltón úgy pattogott át a küszöbön, majd ki a nyílt, koszos utcára, mint valami focilabda.
Egy átok húzott el a fülünk mellett, pont akkor, mikor én is átléptem a küszöböt, a hadakozástól közben kissé botladozva. És egy másik vörös sugár meg a lábaink között húzott el, és mivel rajtam nem volt ruha odalent sem, pókerarccal konstatáltam is a menetszelét.
- Ha ennyire ragaszkodsz hozzám, meg a pálcámhoz
- morogtam újból Elliotra sandítva, bár valahol most már nem is akartam neki lehetőséget adni rá, hogy megszökjön. A lábam a hordóra tettem, remélve, hogy az elég ahhoz, hogy azt is magával rántsa a mágia. Aztán megpróbáltam az aranypálcát használni. És ha Elliot nem tágított, vagy nem szabotálta a ténykedésem valamilyen módon, akkor vele együtt próbáltam elhoppanálni.



Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2022. 01. 08. - 09:26:56 »
+1

◂he stares at you▸
2002. november 11.

◃alexej▹
touch me and you will burn

style: autumn zene: Revolution


Úgy kapaszkodtam fel Alexej hátára, mintha bármiféle esélyem is lenne ledönteni a lábáról. Bár ő sem volt egy birkózó alkat, hozzám képest erős és izmos volt. Esélyem sem volt legyűrni, még meztelenül sem, ami ebben a hidegben igazából inkább hátrányos kellett volna, hogy legyen… de nem. Lexi ledönthetetlen volt, mint egy kibaszott szikla.
– Nahát, csak így, hátulról… Te kis aljas… – közölte és persze megpróbált lerázni. Sikertelenül. Bár ő volt az erősebb, de a makacsság határozottan az én oldalamra billent. Átkaroltam a nyakát, a lábaimmal meg a derekát, kicsit remélve, hogy sikerült a cseppet sem kicsi kincsét eltalálnom a cipőmmel.
Hiába próbálkozol, Lexi, meg foglak büntetni, amiért ilyen mocskosul rossz kutyus voltál ma. – hörögtem a fülébe és hiába próbált fogást találni rajta, még jobban kapaszkodtam. A körmeim egy egészen kicsit a mellkasa bőrébe martak. Annyira, de annyira fájdalmat akartam neki okozni… vagy nyomot hagyni rajta, O’Mara. – Tette hozzá a hang, majd kegyetlenül röhögni kezdett a fülemben. Persze… persze… hülyeség lett volna letagadni, hogy voltak érzéseim Alexej iránt. Sok mindent köszönhettem neki, egyrészt, ha nem találkozunk azon a hajón, még mindig a sebeimet nyalogatnám. Másrészt a közelében kellemes melegséget éreztem.
– Ki mondta, hogy visszahozom? Van neked elég pálcád. Hozzád ez úgyis túl csicsás.
Morgolódva haraptam bele a fülébe.
Mert a bőrpálcád nem volt elég csicsás nekem… te… – dünnyögtem, ahogy megszabadítottam a fogaim erős szorításától. Nem haraptam annyira, hogy vérezzen, éppen csak az volt a célom, hogy legalább kipirosodjon és emlékezzen rám egy pár napig, akkor is ha ezt a kis küzdelmet most nem nyerem meg.
– Az előbb még nem basznom kellett volna érte? Visszatérhetnénk arra. Bár mindkettőben jó vagyok. – Hátrasandított rám. Az ajkai túl közel kerültek, ezért egy kicsit hátrébb húzódtam, de továbbra is szorosan kapaszkodva. Nem volt szabad semmi hülyeséget elkövetnem, habár az adrenalin hevében erre nagyon is képes voltam. Ismertem magam, ilyenkor elkapott a lendület… és ahogy mondta Lexi, ő mindenben is jó.
De ötvözheted is a kettőt. Csak… – kezdtem, de azonnal elhallgattam, ahogy a folyosóról nehéz léptek dobogása csendült. Nem ez volt a legjobb alkalom a flörtölésre vagy éppen a cicaharcra, ami kibontakozni készült. Így hát, amikor Alexej menekülőre fogta, csak még erősebben karoltam át, hogy az utcára jussak vele.
A utcán hideg volt, hó és bár Alexej forróvérű volt, én kicsit összerezzentem tőle. Menekülni kellett, mielőtt még Cartwright bolond emberei beérnek és megpróbálnak a főnökük elé rángatni. Nem volt bajom Chrisszel, leszámítva, hogy megrövidített egy aranyvarázspálcával, ami nagyon is engem illetett. 
–  Ha ennyire ragaszkodsz hozzám, meg a pálcámhoz… – fordult megint hátra Alexej, amitől zavarba jöttem és megbillentem. Hamarosan a hideg kövön nyekkentem és csak annyi lelki erőm volt, hogy a hordót, ami a blöki lába alatt volt kirántsam onnan, éppen abban a pillanatban, amikor hoppanált.
Faszom… – morogtam utána, de mivel még mindig a nyomomban voltam, behúzódtam az egyik sikátorba, szorosan magamhoz ölelve a hordót, azt tervezgetve, hogy kulcstartó méretűre kicsinyítve tartom majd meg. Aztán addig kínzom vele Lexit, míg vissza nem adja a pálcámat… nem is! Kakaósbögre méretűre kicsinyítem és telebaszom édes vacakkal. Ezekkel a kegyetlenkedő gondolatokkal indultam meg haza a télies hangulató utcán.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
Naplózva

Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


Az oldal 0.094 másodperc alatt készült el 35 lekéréssel.