+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Elliot O'Mara (Moderátor: Elliot O'Mara)
| | | | |-+  he stares at you
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: he stares at you  (Megtekintve 2885 alkalommal)

Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2021. 10. 29. - 16:10:26 »
0

P A T K Á N Y F É S Z E K



2002. november 11.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2021. 10. 29. - 16:14:23 »
0

◂he stares at you▸
2002. november 11.

◃alexej▹
touch me and you will burn

style: autumn zene: Revolution

Furcsa, poros aroma járta be a raktárhelyiséget. Ez volt a Patkányfészek legszélesebb terme, ahol Cartwright nagyrészt a szerzeményeit tartott, olyan ereklyéket, amiket egyébként én magam tettem zsebre, ő csak kisajátította. Többek között az aranyvarázspálcát, aminek a megszerzésféleségébe nélkülem belehalt volt. Igen, csak féleségébe, ugyanis végig vergődött és nem csinált semmi értelmeset, míg ott voltunk. Igazság szerint még el is búcsúzott, mikor futóhomokra léptünk és az elnyelni készült minket… mintha tényleg meg akarna halni. Én akkor sem terveztem magam mögött hagyni az életemet, pedig 2001 augusztusában, a hátam mögött egy fájdalmas szakítással nem sok kiút volt. Egyszerűen csak tudtam, hogy muszáj lesz életben maradnom… mert nem is tudom. Nem lehet az élet ennyi.
Éppen senki sem volt a Patkányfészekben, ha mégis, hát éppen horkoltak, mert hogy hajnali hat óra volt. Ez pedig egy tolvajnak éppenséggel tökéletes alkalom volt arra, hogy kipihenje az esti fáradozást. A magunk fajta szeretett a sötétben settenkedni… legalábbis én mindenképpen. A termetemből, a fürgeségemből kifolyólag sötétben még láthatatlanabbul tudtam beosonni és elcsenni akármit. Talán Christopher nem gondolt arra, hogy valaki éppen a saját házatáján rabolná ki, pedig itt is éppen elég sötét volt, hogy csak beosonjak, mint egy macska, hangtalanul, puhán.
Így a falhoz lapulva jutottam el a kőfal mentén a kétszárnyú ajtóhoz. Az egyik mocskosszájú csempész, Kövér Bobby éppen ott ült mellett, a feje előre bukva, úgy horkolt. A zaj megtöltötte a pincehelyiséget. Undorodva pillantottam az iszákosra, hiszen ismertem a fajtáját. Rendszerint imádattal gyötört olyan dolgokkal, hogy lefeküdtem Christopherrel, meg Dominic Bates-szel, sőt még Cooper Hayes-szel is. Ez volt a mániája, mintha ettől bármivel előrébb való lennék. Csak egyszer bújtam össze Chrisszel, az is egy jó nagy hiba volt… ráadásul nem sok előnnyel járt. Valójában az tehette igazán tönkre a kapcsolatunkat és ő próbált javítani rajta, de nekem egész egyszerűen nem ment tovább. Nem ment tovább, hogy neki dolgozzak, vagy éppen vele – ahogy szerettem volna. Nekem nem ment a beosztott szerep.
Az ujjaim finoman simultak rá az öreg kilincsre. Chris nem volt olyan hülye, hogy védtelenül hagyja a kincsét, csakhogy nekem volt bejárásom ide. Nem egy holmit én magam helyeztem el abban a raktárban. Így a zár kattant és az ajtó szinte magától tárult fel. Ahogy beléptem résnyire hagytam az ajtót, de egy könnyű pálca intéssel Disaudioval láttam el, hogy odakintről ne hallatszon semmi. Nem, mintha Bobby merev részegen bármit is tett volna.
Végig simítottam a ruhámat, ahogy beléptem abba a helyiségbe. Nem volt rajta egyetlen ránc sem, ráadásul be sem piszkolódott ennyi idő alatt… egyszerűen csak a raktárban mindig rám tört ez a furcsa érzés: valaki figyel. Most is azonnal befeszültem.
Lumos… – suttogtam és a pálcám hegyén azonnal megült a sápadt fény. Minden sarokba bevilágítottam vele, de nem láttam semmit… persze hatalmas helyiség volt és a nagyméretű faládákkal kialakított járatok miatt egészen sok sarok volt. Ki tudja, mi volt egészen hátul.
Próbáltam az általam fontosnak vélt tárgyra gondolni. Aranyvarázspálca… már volt a kezedben, O’Mara… tudod milyen… tudod nagyon is… A hang próbált érvelni amellett, hogy meg tudom találni, de közben éreztem, ahogy az a rengeteg mágia erőszakosan nehezedik a mellkasomra. Mióta Aident meg kellett mentenem, minden átok ott tombolt bennem, amit valaha elnyelt a testem. Túlcsordultam, mint egy agyon töltött pohár. Csakhogy bennem nem víz volt, hanem valami fekete massza, ami fájdalmasan mart belőlről. Most egyenesen ki akart szakadni. Légszomj, durva… szinte fájdalmas szívverés, szédülés.
Működj már te hülye test… – dünnyögtem és belekapaszkodtam az egyik ládába. Nem akartam, hogy Aiden megérezze a gyűrű miatt, hogy nem vagyok jól. Tartanom kellett magamat.
Naplózva


Alexej A. Zharkov
Vérfarkas
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2021. 11. 01. - 06:02:25 »
+1

to Elliot
2002. november 11.

 


we are here, to drink your...


Olyan nyugalommal sétáltam be az egyik legnagyobb helyi konkurenciánk raktárába, mintha csak az utcán bóklásztam volna. De az az igazság, hogy ott több éber emberrel találkoztam volna ezen a hajnali órán, mint itt. Itt nem fenyegetett a veszély, hogy bárkivel összefutok, nevetségesen kicsi volt a készültség, csak egy hájas fazon őrizte a raktár ajtaját, és az is teljesen kiütve hortyogott.
Kicsit kiléptem a sötétből, közelebb a taghoz. Így is csak a szemem fehérje villogott ki a fekete hajtincsek, és a fekete gallér közül. De ő aztán semmit se vett észre. Eltehettem volna láb alól, , ha engedtem volna a csábításnak, és ha olyan eszetlen lennék, mint némely kollégám. Vitathatatlan, hogy a folyamatos hangoskodása idegesítő volt, kellemes lett volna elhallgattatni. De egyrészt nyomot hagytam volna vele, másrészt egy ilyen gyenge szem a láncban nagyon hasznos tud lenni - nekem. Apró, de mohó vigyor terült szét a képemen, és magamban megígértem a fazonnak, hogy máskor is jövök majd, ha ő van “szolgálatban”.
Úgyhogy csak elléptem a szerencsétlen mellett, hogy szemügyre vegyem, milyen védővarázslatokon kell átverekednem magam ahhoz, hogy bejussak a híres Christopher Cartwright raktárába.
Apró mozdulattal, hitetlenkedve csóváltam meg a fejem, aztán halványan elmosolyodtam a nyitva hagyott ajtó látványára. Nem akartam elhinni, hogy ez ilyen könnyű lenne. Túlságosan könnyű. Ez vajon egy csapda, vagy tényleg idiótákkal vette körbe magát? Miután lefuttattam a szokásos néhány non-verbális felderítő bűbájt, és világossá vált, hogy nem találok aktív védővarázslatot, már nem bírtam ki, hogy ha röhögni nem is, de csendben, finom mozdulattal a fejemet fogjam. Valaki képes volt, és nyitvahagyta a raktár ajtaját. Ez a másik meg a nyitott ajtót őrzi olyan serényen horkolva, a teljesen hasztalan, tárva-nyitva felejtett bejáratot, amin a jelek szerint csak egy ártalmatlan diasudió van.
Majdnem lealacsonyítónak éreztem a gondolatot, hogy akaratom ellenére piti besurranó tolvaj legyek. Engem nem erre képeztek ki, kis híján sértő, mennyire egyszerű így ez a feladat. Fel kellene keltenem a dagadékot, és utasítani rá, hogy álljon ki méltóképp, de félő, az is csalódás lenne, elszaladna, vagy részegségében összehányná magát. Ez utóbbi privilégiumot pedig úgyis csak egy valakinek tartogatom. Nem sok ember úszta meg azt élve, de Elliot… Furcsa, hogy eszembe jutott, mert most semmi köze a munkához.
Fixíroztam még a hortyogó nyomorékot, hátha felébred, de fene mázlija volt, mert nem. Odahajoltam, és belestem a keret és az ajtólap közti résen, és újabb meglepetés ért -  sápadt fénykörön akadt meg a szemem a faládák felett, ahogy belátást nyertem. Felvontam a fél szemöldököm, de elöntött valamiféle bizarr lelkesedés, hogy talán nem csak annyi lesz ez a mai akció, hogy besétálok, felveszem, amiért jöttem, aztán kisétálok.
Magamra koppintottam a pálcámmal, és megvártam, míg a kiábrándító bűbáj folyékony hidege végighalad a fejem búbjától a lábujjam hegyéig. Aztán egy újabb varázslattal hangtalanul annyira nyitottam az ajtót, hogy besurranhassak rajta. Az ajtó vissza is állt az eredeti pozíciójába, én pedig épp elkaptam egy ismerős hangot:
– Működj már te hülye test…
Szóval nem ok nélkül jutott az előbb eszembe. Érdeklődőn somolyogtam, és keresztbe fontam a karjaimat, úgy figyeltem, ahogy támasztja a ládát.
- Legutóbb még megfelelően működött. Egész életerősnek tűnt.
Halkan szóltam, de a kiábrándító varázst így is megszüntettem vele. Nem zavartattam magam, hiszen nem feltétlenül ellenség előtt buktattam le magam. Huncutul utaltam vissza a legutóbbi alkalomra, mikor találkoztunk. Közelebb sétáltam  a másikhoz, aztán félig leereszkedtem a doboz peremére, amibe kapaszkodott, így nagyjából egy szintben volt az én arcom, és az övé, ahogy görnyedt. Kicsit jobban oda is hajoltam hozzá, hogy szertelenül közelről méregethessem.
- Csak nem kiöregedtél a lopásból, Elliot?
Hamiskásan sajnálkoztam, aztán a finoman képébe somolyogva vártam, hátha magához tér ebből a rosszullétből. A pálcámat lazán tartottam ugyan a kezemben, de azért biztonságból készültem vele, ha bármi készült volna kitörni Elliotból, azt visszavertem volna vele.
- Esetleg ihatnál egy kortyot. Én épp egy hordó jó piát keresek. Na és te?
Jó is, hogy erre kitértem, mert majdnem el is kalandoztam az eredeti feladatomról, ami miatt jöttem, De egy újratölthető hordó nyújtotta szórakozás is vetekszik azzal, akibe épp belebotlottam.

Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2021. 11. 02. - 18:59:51 »
+1

◂he stares at you▸
2002. november 11.

◃alexej▹
touch me and you will burn

style: autumn zene: Revolution

18+

A raktárban otthon éreztem magam. Furcsán otthon, mintha mindig is ide tartoztam volna. Talán azért, mert a hely mágiája olyan különös békével ölelt át, jelezve: mindig is idetartoztam. Mennyi kincs lehetett még itt, amit én szereztem és amire Cartwright rátette a kezét. Szinte meghatódtam a viszontlátástól… viszontérzéstől, hiszen minden dobozban volt, csak éppen az ismerős mágiahullámzás ért el hozzám. Először kellemesen csiklandozott, aztán szépen elterjed és mintha azt a sötét mérget rángatta volna ki belőlem, amit annak idején Aidentől vettem át… nem is volt olyan régen. Még túl élénken élt bennem az emlék, ahogy belém csordogált sötét méregként az, ami kínozta.
Hangosan sóhajtottam és egy pillanatra lehunytam a szemem. Reméltem, hogy a testem összeszedi magamat, mert haladni kellett előre, haladni kellett előre. Közben persze a szívem vadul kalapált, mégis úgy éreztem, mintha menten össze akarnék esni, mert semmi erőm. Meg kellett támaszkodnom… pedig egy pillantás pásztázott. Éreztem magamon, de ez most nem olyan volt, amilyet a raktárban mindig is rám talált. Tudtam, hogy volt valaki velem.
–  Legutóbb még megfelelően működött. Egész életerősnek tűnt.
A hangja halk volt, mégis összerezzentem. Nem a félelemtől, egyszerűen csak felismertem az orgánum tulajdonosát. Pontosan tudtam, hogy a farkas az, akinek egyszer hagytam, hogy nos… farkaljon. Ahogy kinyitottam a szememet a pillantásom találkozott az ő kék szempárjával, ami egészen sötétnek tűnt most a raktárban. Hiába világított sápadtan a pálcám.
Sok hónap telt el azóta, Alexej, és még több minden történt. – Válaszoltam. A hangom talán kicsit rekedt volt a rosszulléttől, mégis megerőltettem magam és felegyenesedtem, hogy úgy nézzek ki, mint aki nagyjából jól van. A bal tenyeremet az oldalamra szorítottam, mintha az csillapíthatna bármit is. Valójában egészen távol állt ettől a valóság. A szívem pumpált ezt a méreggel teli valamit. Szedd össze magad, O’Mara… légy életedben legalább egyszer férfi…
Lexinek bizonyítanom kellett talán. Valahol minden mélyén úgy éreztem, előtte erősnek kell tűnnöm. Azért kaptam meg, mert együtt küzdöttünk azon a hajón… nem hittem volna persze, hogy akkor erősnek látott. Talán csak elég talpra esettnek ahhoz, hogy akkor egyszer összebújjunk. Persze a szavaiból rájöttem, hogy igazából nem is én érdekelem, hanem Cartwright… akkor is jól esett, hogy hozzám ért és kicsit összebújtunk abban a bizsergető medencében, amit a muglik annyira szeretnek.
– Csak nem kiöregedtél a lopásból, Elliot? – Egészen közel kerültünk eddigre egymáshoz. Talán ő is közelebb lépett, én mindenképpen tettem felé egy lépést. Furcsa volt közöttünk ez a bizsergés, de kellően kellemesnek találtam ahhoz, hogy ne húzódjak el. Ennyit megtehetek házasként is, nem igaz? Lexinek aligha forogtak a gondolatai a közös éjszakánkon.
Sosem öregszem ki, blöki – kacsintottam rá, ahogy egyenesen a szemeibe néztem. Most már elég közel voltunk ahhoz, hogy valamit megpróbáljak azok csillogásából kiolvasni. Sosem értettem az emberekhez, sosem tudtam jól arcról olvasni, sem tettekből. Túlságosan kellettek a szavak. Most mégis megpróbáltam.
– Esetleg ihatnál egy kortyot. Én épp egy hordó jó piát keresek. Na és te?
A mellkasára fektettem a tenyeremet. Egy egészen kicsit megpaskoltam, mintha azt mondtam volna: most aztán rajtakaptalak. Ha nem figyelt meg, nem tudhatta igazából, hogy már nem dolgozok Cartwright-nak… vagy Cartwrighttal. Ezért csak levigyorodtam… ha már szórakozunk, szórakozzunk rendesen.
Csak nem betévedtél a Patkányfészekben, kutyuskám? – kérdeztem kicsit gúnyosan. – Vigyázz, nehogy megpróbálja egy átrágni magát rajtad. – Tettem hozzá, majd végig simítva rajta elléptem mellett. Próbáltam nem rosszul lenni, habár ez rendkívül nehezemre esett.
Gondolom, Szent Christopher nem tud az érkezésedről. – Jegyeztem meg kellő gúnnyal és piszkálni kezdtem egy dobozt, amíg az ki nem nyílt. Hamarosan megcsillant néhány kristálypénisz forma valami. Lehetséges, hogy nem azt akarta ábrázolni, engem mégis arra emlékeztetett. – Hűha… – Emeltem ki egyet. A kristály elég hideg volt, de kellően tetszett ahhoz, hogy sokat mondóan elvigyorodjak.
Ez egészen rád emlékeztet.
Naplózva


Alexej A. Zharkov
Vérfarkas
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2021. 11. 03. - 06:05:51 »
+1

to Elliot
2002. november 11.

 


we are here, to drink your...


– Sok hónap telt el azóta, Alexej, és még több minden történt.
A szavak csak egy dolog, de az arcára ttól még sokkal érdekesebb, és minden bizonnyal bonyolultabb történet volt írva. De talán épp ezért volt szórakoztató sápadt, de csinos vonásaiban kutakodni. Próbált úgy tenni, mintha máris jól lenne, de a teremben tartózkodók közül senkit sem sikerült átejtenie. Szertelenül somolyogtam rá tovább, a látszatát se keltve annak, hogy hagyom magam átverni. Habár a próbálkozást értékeltem.
Bizony a farkas a gyenge láncszemre utazik. A sántára, az öregre, a betegre, van is szeme hozzá, hogy kiszúrja a hendikeppet. Egyszerűen csak így működünk - mi is, vérfarkasok. Felajzza a vadászösztönt a könnyű préda ténye… De ki veti meg a fogócskát, ha az kicsivel szórakoztatóbb a túl könnyűnél? Elliot pedig sokkal inkább szórakoztató. Kiindulva a múltkori mesterkedésemből, aminél jól elérte… hogy kellemesen elbasszam.
Még azt se bántam, hogy nem sikerült akkor közelebb kerülnöm általa Cartwrighthoz. Úgy tűnik, a figyelme másfelé terelődött, nem is jelent most akkora kihívást, nekünk pedig ez épp kapóra is jött. A találkozásom Elliottal így maradt egy lar’t pour l’art affair.
Míg azon morfondíroztam, vajon mi baja lehet, ő szépen összefoglalta a szakma lényegét.
– Sosem öregszem ki, blöki.
Félmosolyra görbült a szám, de a szemembe talán kiült az a keserű gúny is, amit éreztem.
– Ó, hát nem, nyilván...
Halkan helyeseltem, mézes-mázosan, de hogy egyértelmű legyen a célzás, még kicsit tovább pontosítottam.
– Nem jár nyugdíj ehhez a szakmához.
Ezt is olyan keserédesen tettem hozzá, és ha már úgyis olyan mélyen farkasszemeztünk, hát én is kutakodtam az ő szemeiben. Talán azt láttam ott visszacsillogni, ami az enyémekben volt? Nagy eséllyel mindketten ugyanúgy tisztában vagyunk a munkaköri leírásunkkal. Nincs veszélyességi pótlék, sem fizetett szabadság, és nincsenek jól megérdemelt nyugdíjas évek sem. Folyamatos harc van, folyamatos készenlét, és kíméletlen elhasználódás. A mi fajtánk nem éri meg a nyugalmas öregkort. Ez nem az a pálya.
De legalább nem kell aggódnunk a ráncok és az öregedés egyéb csúfos kellemetlenségei miatt. Ahogy a tenyerét a mellkasomra fekteti, aprót sóhajtok. Halkan dobog az érintése alatt, a csontketrecben az a szív, ami inkább farkas már, mint emberi. A csillanás magára vonja a figyelmemet, a ragadozó ösztön pedig segít kiszúrni a csicsás nyuszikát. Amíg újra beszélni kezd, szemtelenül elkapom az ujját, és kedvtelve megforgatom az ékszert csontos ujja körül. Nem fenyegetem azzal, hogy megpróbálom levenni, csak nézegetem szertelen, míg hagyja.
– Csak nem betévedtél a Patkányfészekben, kutyuskám? Vigyázz, nehogy megpróbálja egy átrágni magát rajtad.
Halkan sóhajtva somolyodok el a kedves figyelmeztetés hallatán, és hátradőlve engedtem utat neki meg az érintésének, hogy arrébb sasszézzon, úgy téve, mint aki nem akar a karjaimba omolni. Az illatát nem tudta olyan könnyen odébbvinni, az lassabban került meg, mint ő, így még egy aprót haraptam a levegőből egy újabb sóhajtással, nem siettem a válasszal.
– Honnan tudod, nem-e épp én jöttem harapni belőlük, cicus?
Hiába is titkolta, hogy valami baja van, az én szemem ezeknek a dolgoknak a felderítésére már úgy ráállt, hogy akkor is csináltam, mikor semmi oka nem volt. Talán meg kéne néznem, mi van ottt az oldalán, a ruha alatt…
– Gondolom, Szent Christopher nem tud az érkezésedről.
– Lehet, hogy rosszul gondolod. Azóta tényleg sok minden történt. Elég sok idő telt el ahhoz, hogy akár csapatot váltsak.
Adva az ártatlant, széttártam a kezemet, de a képemre talán rá volt írva, hogy nem mondok igazat.
– Mi van, ha éppen az öreg Chris maga irányított ide? Egyébként… Úgy emlékszem, te sem voltál épp a legelkötelezettebb embere. Azóta újra hűséges alattvalója lettél?
Figyeltem, ahogy a dobozzal babrál, aztán előkotor belőle egy kissé illetlen kristálydíszt.
– Hűha… Ez egészen rád emlékeztet.
– Oh, de kedves... Micsoda tehetséged van a felkutatáshoz! A mágikus tárgyakéhoz is, meg egy faszhoz is. Ez vajon mindkettő? - morfondírozok színpadiasan, de igazából lényegtelen az egész, csak jól szórakozom rajta, hogy piszkálhatom.
– Mondanám, hogy össze ne törd, de elég gyakorlottan fogod. Látszik a rutin. Biztos ezért a nyuszis gyűrű… Talán nem is a munkában használtad így el szegény tested?
Kitartóan faggatom, bosszantóan elnyújtva az utóbbi jelzőt, s ezzel feldobva néhány témát, amire érdekes választ adhat. Hogy csinálja ezt? A munkámhoz köze sincs, de valahogy kedvem támad itt ücsörögni, és kutakodni… Benne.


Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2021. 11. 04. - 18:56:36 »
+1

◂he stares at you▸
2002. november 11.

◃alexej▹
touch me and you will burn

style: autumn zene: Revolution

18+

Csendes volt a raktár. Nem volt rajtunk kívül más, így volt egy egészen rövidke pillanat, míg elveszhettem Lexi kék – bár sötétben inkább feketének tűnő – szemeiben. A pálcám sápadt fényében is felismertem azt a csillogást, amihez hozzá szoktam azon a nagyon hosszú estén, amikor egy hajókatasztrófát, lerészegedést és egy luxus lakosztályt is élvezhettem a társaságában. Furcsa volt, mintha az az Elliot nem is én lettem volna… hiszen az egyetlen célom az volt, hogy elmenekülhessek az érzés elől, ami akkor már jó hónapja dolgozott bennem.
– Nem jár nyugdíj ehhez a szakmához. – A hangja keserédes volt, olyan Alexejes. Egyszerre volt szórakoztatóan nevetséges és közben olyan filozófikusan bús. Nem zavart, igazából ez a kettőssége tetszett meg, azon kívül, hogy jó szórakozásnak tűnt, ha már egyszer éppen egyedül voltam és szexet kínált… hülye lettem volna kihagyni. Pedig már akkor is tudtam, hogy Christopher érdekli és nem én. Csak a híd voltam, amin átsétálhatott hozzá. Persze végül nem sokra jutott velem, hiszen fogalma sem volt arról, hogy milyen a kapcsolatom Cartwrighttal.
Ahogy megpaskoltam a mellkasát és éreztem a szívverését, nosztalgikus érzés fogott el. Szép estét töltöttünk együtt, lássuk be… nem volt olyan rossz emlékezni rá. Sőt az igazat megvallva egészen kellemesen éreztem magam. A mozdulat közben elkapta a kezemet, az ujjai a nyuszis gyűrűre simultak és kicsit megforgatták azt. Nem volt nehéz dolga, még mindig vékony voltam és esély sem volt olyan ékszert találni, ami tökéletesen simult volna az ujjamra.
Talán tetszik, Lexi? Pillantottam fel rá, de végül nem tettem fel szóban is a kérdésem. Egészen egyszerűen csak hagytam, hogy ott lebegjen közöttünk ez a gondolat. Tudtam, hogy érdekli, engem meg érdekelt volna a reakciója, de nem terveztem az orrára kötni a házasságom tényét. Élveztem a kis flörtölgetésünket, ez ártatlan volt, nem rondított bele a kapcsolatomba Aidennel.
– Honnan tudod, nem-e épp én jöttem harapni belőlük, cicus?
Vállat vontam.
– Lehet, hogy rosszul gondolod. Azóta tényleg sok minden történt. Elég sok idő telt el ahhoz, hogy akár csapatot váltsak. – Folytatta aztán, még szét is tárta a karját, finoman jelezve, hogy akármilyen eshetőség is szóba jöhet. Nem volt Alexej olyan hülye, hogy Cartwright csapatában akarjon játszani. Ez az egész volt inkább egy kis királyság, ócska hierarchiákkal, semmint egy közösség, ahogy mindenki egyenrangú. Talán csak egy hülye álomkép volt ez részemről annak idején, de mindenki tudta, hogy tehetségesebb vagyok Chrisnél, mégis nekem kellett az ő lába elé hordani a kincsek sokaságát.
– Mi van, ha éppen az öreg Chris maga irányított ide? Egyébként… Úgy emlékszem, te sem voltál épp a legelkötelezettebb embere. Azóta újra hűséges alattvalója lettél? – Közben odaléptem egy dobozhoz, hogy felnyissam. Túl sok volt itt a mágia ahhoz, hogy kiszúrjam azt az egyet, amire nekem volt szükségem… egyszerűen összezavart. Ráadásul még mindig ott lüktetett az oldalamban, a mellkasomban, a gyomromban, az ereimben az a fájdalmas sötétség, ami szét tudott volna marni. Erről csak azok a kristály falloszok tudták elvonni a figyelmemet, amit a láda rejtett.
Ahogy a kezembe fogtam az egyik méretesebb darabot, éreztem milyen hűvös a felülete. Nem bírtam ki, hogy ne bökjem oda, a megjegyzésemet és egy kedves kis vigyort is megeresszek Lexi felé.
– Oh, de kedves... Micsoda tehetséged van a felkutatáshoz! A mágikus tárgyakéhoz is, meg egy faszhoz is. Ez vajon mindkettő?
Miközben Alexej beszélt, megforgattam a kristályszépséget. A sápatag fény, ami a pálcámból származott szépen átsütött rajta, kicsit megvilágítva az arcomat is. Valójában egészen szép látvány volt, még akkor is, ha nem éppen illendő témát választott a művész, aki megalkotta – bár az én ízlésemnek éppen megfelelt.
Mondhatni már lassan mindkettőből kész gyűjteményem van – sóhajtottam, majd megpusziltam a kirstályból készült falloszt és visszapakoltam a dobozba a társai mellé. Most ilyesmire nem volt szükségem, Aiden csak féltékeny lett volna rá, mint arra a korábbi szoborra, amit még a régi kincseim közül vittem át annak idején Cukormázba. Nem tehettem róla, hogy egy óráis farkáról mintázták volna.
–  Mondanám, hogy össze ne törd, de elég gyakorlottan fogod. Látszik a rutin. Biztos ezért a nyuszis gyűrű… Talán nem is a munkában használtad így el szegény tested? – Magyarázott, miközben én még rendezgettem a dísztárgyat.
Nem tudom. A faszsimogató képességeim vajon közre játszottak-e a nyuszis dologban. – Rántottam meg a vállamat, direkt nem mondva semmi konkrétat. Nem, nem, Alexej, az bizony ki kell érdemelni. Kicsit húztam magam és következő ládához léptem. Belenéztem, de csak valami tekercsek voltak benne. – De ne aggódj, ha jó fiú leszel, a faszszobrot megtartom mementónak. Szép dísze lesz az otthonomnak, mintha egy fotó lenne rólad. – Vigyorogtam rá és ahogy elhaladtam mellette, végig simítottam a mellkasán. Aztán újabb ládát bontottam fel, abba meg valami apró csipke anyag volt.
Szóval miért vagy itt? De komolyan.

Naplózva


Alexej A. Zharkov
Vérfarkas
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2021. 11. 10. - 06:18:18 »
+1

to Elliot
2002. november 11.

 


we are here, to drink your...


– Mondhatni már lassan mindkettőből kész gyűjteményem van.
Pókerarccal figyeltem, mit csinál, pedig nem mindennapi látvány volt. Furcsán jól állt neki a csillogás is… Meg ez a formavilág is. A hosszúkás dísztárgy minden esetre halk csengős kocogással került vissza a dobozba, én pedig lassan a munka után nézek.
Lesiklom a doboz tetejéről, amin eddig helyet foglaltam, és mintegy véletlenszerűen bele-belepillantok néhány másikba.
– Nem tudom. A faszsimogató képességeim vajon közre játszottak-e a nyuszis dologban.
Feltűnik, hogy kerülget valamit, és ez további kérdéseket vet fel bennem. Elvégre az a gyűrű a jobb keze gyűrűsujján van. Kiemelt hely. Persze, nem figyeltettem meg az utóbbi időben, és lehet, eztán sem fogom hivatalosan… De talán elég, ha átolvasom pár közelmúltban megjelent Szombati Boszorkány, vagy a Próféta számát.
– De ne aggódj, ha jó fiú leszel, a faszszobrot megtartom mementónak. Szép dísze lesz az otthonomnak, mintha egy fotó lenne rólad.
Somolygok, ahogy rám vigyorog, és hagyom, hogy elhaladtában végigsimítson.
– Milyen kedves gondolat, egész meghatódtam… A lakótársaid is így gondolják?
Tulajdonképp csak vaktában piszkálódom, majdnem fel is tehetném a kérdést, hogy hogyan és kivel él mostanság, de az túl egyenes volna hozzám. Ajánlhatnám, hogy én is kiteszek róla valamit (már az aktán kívül, ami pár éve ott porosodik az irodában a többi megfigyelt személyünké mellett), de lévén, hogy nincs igazi lakásom, és ezt ő is tudja, felesleges lenne.
– Szóval miért vagy itt? De komolyan.
– A jó öreg Cartwright meghívott egy piára.
Finoman vállat vontam hozzá, mintha nem lenne nagy ügy, vagy nagy lódítás. De persze az volt.
– A tudta nélkül.
Szélesebben somolyogva pontosítottam, aztán belenéztem egy újabb dobozba. Poharak voltak benne, de ahogy egyet felemeltem, és a gyér fény felé tartottam, egyértelműnek tűnt, hogy nem kedélyes italozásra valók. A fekete fémkoponya díszítés az oldalán erről árulkodott.
– Van itt valahol egy hordó, ami állítólag mindig újratölti magát. Az érdekel - vallottam be, és visszahelyeztem a poharat a dobozba.
Ahogy kimondtam, miért jöttem, furcsa füstszag csapta meg az orromat. A farkassággal ez is velejár, de most nem egy távoli fáklya aromáját éreztem meg. Felvont szemöldökkel kémleltem körbe, mert éreztem, hogy valami nincs rendben, de először nem tűnt fel az enyhe melegség, ami a mellkasom tájékán öntött el. Csak akkor, mikor már kezdett kellemetlenné válni, és fényjelenséggel is járt. A fekete ingemen ugyanis parázsló betűk izzottak fel egyre nagyobb fénnyel és hővel, a “TOLVAJ” feliratot hirdetve.
Először ösztönösen megpróbáltam a parázst lesöpörni, de csak rosszabb lett, a forróság már a bőrömig ért, én pedig sziszegve szegeztem a pálcám a jelenségre, hátha egy finitével megszabadulhatok tőle. Nem fűztem hozzá sok reményt, és valóban, nem is működött.



Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2021. 11. 12. - 21:55:06 »
+1

◂he stares at you▸
2002. november 11.

◃alexej▹
touch me and you will burn

style: autumn zene: Revolution

18+

Szinte izzott a levegő, mióta megpillantottam azokat a kék szemeket a pálcám halvány fényében. Az a szexuális feszültség, amit legutóbb csak félig-meddig vezettünk le annak idején a Hiltonban. Furcsa érzés volt ezekkel az emlékkel nézni rá… még egy kicsit libabőrös is lettem tőle. Nem tudom, miért. Sok emberrel volt dolgom és érzelmileg Alexej hagyta rajtam a legkevesebb nyomot. Nem voltam számára annyira fontos, nem mászott bele annyira az életembe, hogy bármiféle nyomot hagyjon rajtam. Ami közöttünk történt jó volt, de jó indokkal tette. Ezt már akkor is tudtam, mégis kiélveztem a helyzetet. Valahogy nem zavart. Akkoriban igazából semmi sem zavart, csak sodródtam az árral, remélve, hogy elfelejtem Aident és az a seb szép lassan begyógyul.
– Milyen kedves gondolat, egész meghatódtam… A lakótársaid is így gondolják?
Vállat vontam.
Nem igazán akartam Alexej orrára kötni, hogy házas vagyok. A nyuszis gyűrű éppenséggel nem volt olyan bizonyíték, amiről konkrét következtetéseket vonhatott le. Igazából a karikagyűrű sem… miért ne vehetnék fel egy sima karikagyűrűt? Miért is ne hordhatnék ékszert? Nem akartam titkolózni vagy megcsalni Aident.
A kristálydíszt inkább visszapakoltam a többi közé. Talán kifelé majd elcsípek egy darabot belőlük. Cartwrightnak minden bizonnyal fel sem tűnt volna a hiánya… volt itt elég kincs, amikhez évek óta hozzá sem szagolt és engem amúgyis az aranyvarázspálca foglalkoztatott. Azt én szeretem meg, ő meg csak úgy random felkapta és elvitte, mintha bármi köze lett volna hozzá. Valójában végig nyafogta az egészet, mert volt olyan ostoba, hogy hagyta magát egy ékszer által irányítani.
– A jó öreg Cartwright meghívott egy piára. – közölte Alexej, ahogy megint kutakodni kezdtem. Nem is tudom, egyszerűen csak reménykedtem, hogy felbukkan a ládák között a pálca, én pedig egész egyszerűen magamhoz ragadhatom.
– A tudta nélkül.
Közben benéztem egy doboz mögé, így nem figyeltem Alexejre. Csak azt hallottam, hogy ő is matat valamivel.
Én a tudta nélkül elviszem, amit elrakott magának az engedélyem nélkül. – Közöltem csak úgy mellesleg. Nem akartam különösebben őszinte lenni vele, valahogy Alexej olyan típusnak tűnt, aki bizonyos információkat könnyen az ember ellen fordít.
Nem számított igazából. Már régóta tudta, hogy ha Cartwrighthoz akar közel kerülni, akkor nem én vagyok a kulcs.
– Van itt valahol egy hordó, ami állítólag mindig újratölti magát. Az érdekel – vallotta be. Vártam volna valami magyarázatot, hogy miért olyan fontos, bár faggatózni nem akartam. Hirtelen elhallgatott, legalábbis úgy tűnt. Ezért rápillantottam.
Ekkor éreztem meg az enyhe füstszagot. Aztán meg is pillantottam az izzó, fényes feliratot a fekete ingen kirajzolódni. Láttam, hogy lesöpörni próbálja a bolondja, ami nyilván nem volt megoldás. Varázsolni viszont nem akartam. Nem csak azért, mert itt minden mágiával van levédve, ráadásul az az új átok, amit benyeltem, nem rajongott a mágiahasználatért különösebben. Szóval odaléptem Alexejhez és mielőtt a hülyéje még magára varázsolt volna, megszorítottam a csuklóját.
Ne varázsolj! – Parancsoltam rá, majd megfogtam az inget a gallérjánál és egy rántással téptem szép. A gombok szanaszét repültek, de legalább le tudtam tornázni a válláról úgy, hogy a földre essen az anyag, majd még meg is tapostam, nehogy fellobbanjon a láng. Közben persze elvesztettem az egyensúlyom és neki estem Alexej meztelen mellkasának.
Ó… csak nem gyúrt valaki? – néztem végig rajta.
Naplózva


Alexej A. Zharkov
Vérfarkas
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2021. 11. 18. - 13:45:08 »
+1

to Elliot
2002. november 11.

 


we are here, to drink your...


– Én a tudta nélkül elviszem, amit elrakott magának az engedélyem nélkül.
- Szóval te tulajdonképp a jófiú vagy itt?
Persze tudtam, hogy ezt se ebben a teremben senki nem gondolja így, se Cartwright nem fogja. De vajon mekkora bűntett egy tolajtól lopni? Ha létezik a betyárbecsület, akkor… Ugyanúgy sáros itt mindenki.
Kivéve engem, aki pedig egyre tüzesebben érzem magam. Az ösztönös mozdulat persze nem segített, legfeljebb abban, hogy összekormozzam és megpörköljem a kezemet. A varázslat volt a B terv, de Elliot elkapta a kezemet, mire gyanakodva feszültem meg.
– Ne varázsolj!
Nem elég, hogy lassan lángol a ruhám, de ő meg még akadályoz is. Aztán rájöttem, hogy csak vetkőztetni akar. Nem is rossz megoldás. Rezignáltan figyeltem, ahogy fél lábbal kánkánozik az öltözékem tetején, míg a parázs ki nem húny, és csak enyhe füst tekergőzik a lábunk körül, ami az előbbire emlékeztetett.
– Ó… csak nem gyúrt valaki?
- Az egy eredeti CXP volt.
Nagyot sóhajtottam, és enyhén lebiggyesztett szájjal figyeltem, ahogy az utolsó szürke gomolyag is elfoszlik a drága, fekete anyag felett. Nagyon egyedi orosz márka, nagyon megosztó is, de számomra bevált. Kár, hogy nem tűz, illetve átokálló.
- Kedves, hogy észrevetted. De nem. Ez csak a munka.
Kihúztam magam somolyogva, túllendülve felsőruházatom vesztén. Nem volt itt különösebben hideg, az otthoni fagyokhoz szokva ez nagyjából semmi volt, szóval a ruha amúgy is inkább csak a társadalmi konvenciók miatt volt számomra érdekes, nem a praktikum miatt. De most ne kellett szemérmesnek lennem, szóval elegánsan átlendültem az ing maradványai felett.
A dobozok között félmeztelenül kutakodtam tovább, és az egiket felnyitva meg is találtam, amit kerestem. Legalábbis hordó volt, a gyanúsan megfelelő rúnákkal kidíszítve, és bíztató módon lötyögött is benne valamilyen ital. Kérdés, hogy milyen. Volt a dobozba készítve még pár csicsás vésett pohár is, azokból a kezembe vettem kettőt.
- No, én meg is találtam, amiért jöttem. Segítsek Neked is?
Miközben mintegy mellesleg érdeklődtem, kitöltöttem egy adag italt, és kérdőn Elliot felé kínáltam. Ha elfogadta, akkor magamnak meg a másikba töltöttem. Ha nem, akkor csak úgy egyedül mintavételeztem.
- Nazdarovje!
És akkor megint megcsapta az orrom az az aggasztó füstszag. De a forróság most máshol öntött el, méghozzá lentebbi területeken. Valahol a combjaim tájékán újra felizzottak az aljas betűk.
- Oh, bolsevoj...
[/color]Nagyot sóhajtottam, aztán mivel égetett a varázs, elegáns mozdulattal elhajítottam a poharat, és megpróbáltam kigombolni a nadrágom.




Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2021. 11. 21. - 10:24:43 »
0

◂he stares at you▸
2002. november 11.

◃alexej▹
touch me and you will burn

style: autumn zene: Revolution

18+

– Szóval te tulajdonképp a jófiú vagy itt? – kérdezett vissza Alexej, mintha nem lett volna amúgy teljesen egyértelmű a válasz. Mégis ki lenne a jófiú? Talán Cartwright, aki végig picsogta az egész utunkat, majd jól zsebre vágta, amit én… hangsúlyozom, én, Elliot Fraser-O’Mara megszerzett. Mi ez, ha nem felháborító?
Sajnálom, ha ez a tény legrontja a szexiségem a szemedben, Lexi. – Kacsintottam rá, majd megpróbáltam tovább kutakodni. Megpróbáltam, de orosz kutyusunk éppen akkor döntött úgy, hogy megsüti magát. Nem elég, hogy még a kezét is le kellett fognom… mert azt hitte, majd varázslattal megoldja a dolgot. Ez a raktár azonban olyan védelemmel volt ellátva, ami mindenki számára kellemetlenséget okozhatott volna, ha mondjuk ellövünk egy random Invitot is. Ezért hát inkább levetkőztettem és megtapostam az égő öltözéket. Nem maradt más, csak a füst.
Merlin faszára… – sóhajtottam fel. Próbáltam nem tudomást venni arról a mágikus kuszaságról, ami bennem uralkodott és ami olyan szörnyen fájdalmas eredményekkel járhatott volna, ha Lexi itt dönt mágiahasználat mellett. Tudtam, hogy az átok miatt van, amit Aidentől vettem át, de ilyen helyeken még veszélyesebben lüktetett. Az itt lévő tárgyak képességei önmagukban is borzalmas feszületséget keltettek a mellkasomban. A védővarázs pedig, mintha apró tűk módján szurkált volna végig a bőrömön. Elnyomtam. Ennél nagyobb fájdalmat is elviseltem már.
– Az egy eredeti CXP volt. – Nagy sóhajt követően biggyesztette le az ajkait. Erre óvatosan megpaskoltam az arcát és még egyszer végig simítottam a nyakán és a karjain. Na, hát bámészkodni még nem bűn és megcsalni nem óhajtottam senkit. Senkit. Főleg nem Aident. De biztos voltam benne, ha neki tetszenek meg valaki, ugyanúgy megnézni a portékát, ahogyan én.
– Kedves, hogy észrevetted. De nem. Ez csak a munka. – Tette aztán hozzá a kérdésemre. Láttam, hogy az észrevételemtől a szerencsétlenkedés ellenére is visszatér az önbizalma. Aranyosan csillogott a szeme… ez tetszett a legutóbbi fogócskázásunk alatt is.
Figyeltem, ahogy tovább kutakodik. Inkább a nyomában maradtam. Ha ügyesen bogarászik, még a végén azt is előszedi, amiért én jöttem ide. Felügyelet alatt kellett tartanom, mielőtt mondjuk a többi része is lángra kap. Van egy kifejezetten fontos testrésze ugyanis, aminek az elvesztését még én is megsiratnám, pedig csak egyszer élveztem, ahogy elveszett a kellemes mélységben… khöm. Szóval nos, amikor dugtunk. De ezt kár lenne részletezni ugyebár. Nosztalgiázni sem bűn, O’Mara… – emlékeztetett a hang, ahogy az együttlétünk és a pezsgőfürdő képe felsejlett előttem. Egész kellemes volt ott a Hiltonban. Azt hiszem, hosszú idő után az volt az egyetlen alkalom, hogy gondtalannak éreztem magam. Lexivel nem volt dráma, csak szenvedély és szex, na meg alkohol és gyümölcstál egy nagy banánnal.
– No, én meg is találtam, amiért jöttem. Segítsek Neked is? – kérdezte, amikor végre valami hordófélé talált. Poharakat is szorongatott az ujjai között. Ennek bizonyára meg kellett volna lepnie, de hát Alexej orosz volt, ott meg a vodkaivásnak sajátos kultúrája volt.
Egyelőre elvagyok a bámulásoddal. De köszi. – Mosolyodtam el és már nyúltam is a pohárért, amit a kezembe adott.
–  Nazdarovje! – Emelete meg a poharat, és én is. Azonnal lehúztam, de mire nyitottam ki a szemem már valamit oroszul magyarázott és ismét füstszag áradt belőle. Azonnal letettem a poharat egy láda tetejére és már léptem is oda, hogy félre ütve a kezét, én gomboljam ki azt a rakoncátlan nadrágot. Az utolsó mozdulattal úgy téptem le róla, hogy még az alsógatya is jött vele és repült a földre. Ugyanúgy megtapostam.
Nagyon feltüzeltelek látom… – Vigyorodtam el és visszanéztem a kék szemekbe. Éppen ekkor, pont a válla felett, megpillantottam egy üvegfedeles, hosszúkás dobozt, belőle pedig finom aranycsillogás áradt. Nem láttam teljesen rá, túl magasan volt, több lába tetején. Mégis nagyot dobbant a szívem, mint amikor tudom: győztem.
Fel kellene emelned. – Jegyzetem meg és arra mutattam, amerre a dobozt véltem látni. – Most, hogy tűzoltottam ennyi a minimum. – Tettem hozzá és alig vártam, hogy csak úgy felkapjon és levehessem azt onnan.
Naplózva


Alexej A. Zharkov
Vérfarkas
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2021. 11. 24. - 13:02:28 »
+1

to Elliot
2002. november 11.

 


we are here, to drink your...


Tudom, hogy ez nem az ő műve, de miért van az, hogy a közelében mindig leruhátlanodom? Persze, egyrészt azért, mert hagyom. De így is érdekes egybeesés. És hát nem, az ő szexiségét még az sem rontaná le, ha jófiú lenne, de véletlenül tudom, hogy korántsem az. Nem kerüli el a figyelmem, hogy nincs jól, de úgy teszek, mintha mégis úgy volna. Ha bedobja a törülközőt, legfeljebb ellopom kicsit.
Az ingem még hagyján. Nem mintha kötődnék bármi földi hívsághoz, de macerás lesz pótolni, szóval csak az vigasztal, hogy megtaláltam, amit kerestem. És most már nem is kell, hogy a felsőruházat melegítsen, belülről felfűti a mellkasom a jóféle vodka. Meg az a forró pillantás.
– Egyelőre elvagyok a bámulásoddal. De köszi.
Nem zavartatom magam, kortyolnék még, de a füstszag magára vonja a figyelmem. Mielőtt még aggódnék azon, hogy bizonyos területek a láng martalékává válhatnak, egy szál farkasban találom magam. Nagyott rántott rajtam az előbb, szóval némi vodka csordogált végig rajtam, a poharat pedig sóhajtva tettem le, mintha momentán ez lenne a legkényelmetlenebb számomra.
– Nagyon feltüzeltelek látom…
- Nekem inkább úgy tűnik, főleg vetkőztettél. Durván.
Még mindig nincs itt hideg számomra, és ez most pláne kapóra jön. Mert hát az előnytelenül hatna.
- De ha már úgyis újra itt tartunk…
Belekezdenék, de ekkor veszem észre, hogy már nem én állok a két személyes társaság figyelmének központjában. Majdnem megsértődök, de beugrik, mikor láttam az arcán már ezt a kifejezést. Ó igen, kincsvadászat!
– Fel kellene emelned. Most, hogy tűzoltottam ennyi a minimum.
- Tökéletesen ura voltam a helyzetnek.
Átlátszó persze az ellenkezés, de mellékelek hozzá egy sunyi vigyort, jelezve, hogy én is tudom.  Keresztbe fonom a kezeim a mellkasom előtt, no nem hogy igyekezzek eltakarni magam, inkább csak jelezve, hogy olyan könnyen nem vagyok kapható.
- Talán ha ideadod a ruháidat, felemellek.
Majd kényelembe heyezkedem megint egy láda szélén, és trelmesen, tenyérbe mászó somolygással vártam, mi lesz.
- Persze mászhatsz is. Bár… elég ingatagnak tűnik ez a torony...
Mutató ujjam finom bökésével megingatom a tornyot, aminek a tetején ott derengett egy gyanúsan hívogató, aranyfényű, és eléggé üvegszerűen törékenynek tűnő tárolódoboz. De legalább akárhogy is, szórakoztató látványban lesz részem.



Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2021. 11. 30. - 20:08:05 »
+1

◂he stares at you▸
2002. november 11.

◃alexej▹
touch me and you will burn

style: autumn zene: Revolution

18+

– Nekem inkább úgy tűnik, főleg vetkőztettél. Durván. – Vágta rá Alexej. Jó, tény, ami tény ez a kis flörtölés egészen kellemes volt közöttünk, olyan finom kis izzást váltott ki bennem… az nem különösebben érdekelt, hogy ő mit érez. Nekem nosztalgikus volt látni a meztelen testét, még ha már nem is igazán illene semmit sem tennem. Persze azt nem gondoltam, hogy Aiden vak lett volna csak azért, mert megházasodtunk. Talán megnézett magának egy-egy szebb embert, aki megfordult az üzletben vagy csak úgy szembe találkozott vele.
Csak a rutin, kutyuskám. – Kacsintottam rá.
Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a helyen uralkodó mágiát, erre pedig az Alexejjel való flörtölés kiváló apropó volt erre. Koncentrálj O’Mara azokra a fagyos kék szemekre… – A hang dünnyögött bennem, abban reménykedve, hogy ezúttal legalább nem ájulok el a túlzott mágiától, ami körbevett. Ahogy figyeltem és el-elnéztem mellette pásztázva a raktára az aranyvarázspálca után, megpillantottam ott magasban egy dobozt, amiből mintha aranyos fény tört elő. A szívem nagyot dobbant már-már azt sejtetve, hogy bizony győztem. Igen, szerettem Chrisnek újra és újra megmutatni, hogy tehetségesebb és okosabb vagyok nála. Valójában az egész kapcsolatunk erre az őrült versengésre épült, hol szorosabbá téve a kötelékünket, hol pedig elmérgesítve a viszonyt.
– Talán ha ideadod a ruháidat, felemellek.
Elmosolyodtam.
Ravasz kis jószág vagy te, Alexej. Ezt mondtam volna, ám ahelyett, hogy Lexi trükközését dicsértem volna, csak odasétáltam elé és végig néztem rajta, ahogy ruhátlanul ücsörgött a láda szélén. Valójában egészen szexi volt. Kész rejtélynek találtam, hogy miért nem éreztem rajta sohasem egy másik kutya szagát. Ellenben az ő illata erőteljesen megtöltötte a raktárat és ezzel együtt az orromat is.
– Persze mászhatsz is. Bár… elég ingatagnak tűnik ez a torony... – érkezett a folytatás, ahogy kicsit megingatta a tornyot egy apró érintéssel. Tudtam én, hogy szükségem van rá, csak éppen ruhában tettem volna meg szívem szerint. Nem szégyelltem előtte a sebeimet vagy a testemet, egyszerűen csak kevésbé tűnt tisztességesnek Aidennel szemben más előtt meztelenkedni… nem mintha Milton nem meztelenszerűen masszírozott volna meg a közös edzésünk után.
És mégis mit akarsz a ruháimmal? Talán fel akarod őket húzni? – pillantottam rá, ahogy megálltam előtte. Nem vetkőztem le, egyelőre csak egy könnyed mozdulattal áttúrtam a hajamat. Majdnem biztos voltam benne, hogy Muci nem értékelte volna, ha mások előtt dobom le a ruháimat. Birtokló típus volt, méghozzá nem is kicsit.
Ahogy a tincseim visszahullottok a homlokomban, kikötöttem a sálamat és laza mozdulattal húztam ki a nyakamból. A következő lendülettel pedig már az ő nyakába tettem.
Tessék blökikém. – Hajoltam közelebb, hogy széles mosollyal az arcába bámuljak. Nem is tudom, csak szerettem volna kicsit hergelni. Még mindig mocskosul játszottam… ráadásul most még elememben is voltam. A rosszul létek ellenére nem voltam olyan megtört, mint amikor találkoztunk. Akkoriban még minden seb olyan friss volt a lelkemen és a szívemen. Mostanra azok is elhalványultak.
Na jó, csakhogy lásd, kivel van dolgod… – kibújtam a kardigánból és felé nyújtottam. – De a többit nem kapod csak úgy meg. Inkább lehet tényleg mászok… – Tettem hozzá és megcsíptem az arcát. Érdekelt mit reagál, de azért a biztonság kedvéért még jobban az arcába másztam, hogy érezze magán a leheletemet.
Naplózva


Alexej A. Zharkov
Vérfarkas
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2021. 12. 06. - 14:58:37 »
+1

to Elliot
2002. november 11.

 


we are here, to drink your...


– Csak a rutin, kutyuskám.
Nem válaszolok se a kacsintásra, se a piszkálódásra. Nem fogok ugatni kezdeni. A farkas csak harap. Ha nem az lenne, aki, gyorsan és fájdalmasan megtapasztalná a különbséget. De most nem teszek mást, csak félrebillentem a fejem, aztán továbblendülök ezen is, meg az alulöltözöttségen is. A ruha egyébként is csak hamis biztonságérzetet ad, és én nem szeretek olyasmikbe kapaszkodni. Ettől még nem érzem magam védtelennek, sőt.
Elliot somolygását már annál inkább viszonzom, látja ő is, mi a tényállás, és először azt gondolom, azt latolgatja, melyik ruhadarabbal kezdje. De nem így alakul.
– És mégis mit akarsz a ruháimmal? Talán fel akarod őket húzni?
Szélesedik a mosoly a képemen. Rátapintott - vagyis fog - a lényegre talán?
- Ezt egy szóval sem mondtam. És te ezt nem is bánod.
Elég közel jött ahhoz, hogy érezzem a melegséget, ami belőle áradt. A haja illata meglegyintette érzékeny orrom, ezért aprót sóhajtottam. Ó, van különbség a kutya és a farkas között, és Elliot pontosan tudja is ezt, de mégsem az következett, mint amire én gondoltam.
– Tessék blökikém.
Egyszerre tetszett is, és utáltam is, amit művelt. Jó tudni, hogy van, aki még fel bírja így korbácsolni a jeges vizet. Olyan közel hajolt, hogy meg is csókolhattam volna, de már nem biztos, hogy ahhoz volt kedvem.
– Na jó, csakhogy lásd, kivel van dolgod… De a többit nem kapod csak úgy meg. Inkább lehet tényleg mászok…
Körbelengett az illata, a szemtelensége, megborzongatott az érintése a képemen, ami egyszerre volt fájdalmas, és kihívó. Ahogy közeledett, egyszerűen önkéntelenül cselekedtem, figyelmen kívül hagyva a kardigánt. Úgyhogy haraptam. Akkorát azért nem, hogy fájjon,  de emlékeztem még, mi a tökéletes célpont, ott volt a nyaka is, és a füle is, de hát kellett ilyen közel jöjjön… Csak egészen finoman mélyesztettem bele a fogam, csak jelzésértékű volt ez, hasonló “csipkelődés”. Nehogy már azt gondolja, büntetlenül póráz kerülhet a nyakamba, .  A sál hosszabb, lelógó felét közben köré lendítettem, hogy az ő nyakában is ott legyen, és annál fogva ott is tartottam, közel magam mellett.
- Mássz csak - duruzsoltam a nyakába, és visszatartottam a sállal, ha el akart volna húzódni, hacsak nem kapálódzott nagyon. Pedig éreztem, hogy van benne ellenkezés, de valamiért ez még jobban szórakoztatott.
- Meglepő, hogy nem rám mászol. Hát már nem is szeretnéd, hogy feljuttassalak… oda? - mutattam a torony csúcsára, és az ott lapuló kincsre, amit nyilvánvalóan vágyott. De a tekintetem nem arra irányult, az inkább más csúcsra célzott, huncutul parázslott, és egy kicsit még azt is hagytam, hogy kilátszódjon a sértettség, ami nem is volt ott. Egyre erősebb lett a gyanúm, hogy van köztünk egy láthatatlan korlát, és nekem ahhoz semmi közöm. De látni, ahogy próbál uralkodni magán, miközben én szabadon piszkálhatom… Ez már önmagában egy szórakoztató előny volt.
Végülis megpróbáltam egy hirtelen mozdulattal felnyalábolni, és feltenni a mellettünk lévő nagyobb, stabilabb faláda tetejére. Ennek a tetejéről esetleg átmászhat egy még magasabban lévőre, amiről már talán eléri az instabil torony tetejét is. Én minden esetre a dobozra könyököltem, és nem siettem magam is felmászni, inkább őt méregettem szertelenül.



Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2021. 12. 07. - 20:43:52 »
+2

◂he stares at you▸
2002. november 11.

◃alexej▹
touch me and you will burn

style: autumn zene: Revolution



Tudtam, hogyan játszak vele… tudtam, miképpen pendítsem meg a húrjait ahhoz, hogy lázba hozzam. Még az én szívem is megdobbant, ahogy egész közel kerültünk egymáshoz. Bár sosem mondtam volna ki, Alexej nélkül nem tudtam volna túllendülni Milton „halálán.” Az az este sok erőt adott, szép emlék maradt… és szerettem ezt a forró bizsergést magunk között.
Túl közel voltam, ő meg ezt olyan könnyen használta ki. Nem is volt időm hátra lépni, a foga már a nyakamba mart, alig hogy kisiklott az ujjaim közül a sötétkék kardigán. Valahol a lábamnál landolt, éreztem, amint befedi a cipőm orrát. Aztán a fogak a fülemet érték, amire megborzongtam. Csakhogy nem toltam el. Nem volt hozzá erőm, mert beleremegett a térdem, pedig nem lett volna szabad. Túl jól ismerte a gyengepontjaimat. És ezzel egy időben már az én nyakamban is ott volt a sál és annál fogva tartott.
– Mássz csak – duruzsolta, éreztem a leletét a nyakamon. Mozdultam volna, de ő erősen tartott a saját sálamnál fogva. Ez volt Alexej, határozott, erős… és meglepően hiányzott belőle az a hidegség, amivel az emberre tudott nézni. Nem bántam. Tetszett ez az oldala, egy kis pikánsság volt a szürke őszben.
–  Meglepő, hogy nem rám mászol. Hát már nem is szeretnéd, hogy feljuttassalak… oda? – mutatott fel a toronyra. Nyeltem egyet. Imádtam, hogy flörtöl, hogy emlékszik a közös esténkre, hogy az a torony nem is az a torony, amit bámulunk, hanem a csúcsa valaminek… valami forrónak, amit együtt éltünk át. Aiden miatt ezt a gondolatot bűnösnek éreztem, pedig nem tettem semmit. Valójában csak élveztem a kettőnk dinamikáját. Uralkodnom kellett magamon… nagyon is. Túl élénken kezdtek bennem élni annak az éjszakának az emlékei, amit a Hiltonban töltöttünk.
Lexi drága, én itt éppen dolgozok… – lehetem a szavakat az ajkaira, túl közel voltunk egymáshoz. Képtelenség volt elhúzódni, ő meg túl meztelen volt ahhoz, hogy ne érezzem minden porcikáját, a testéből áradó állandó forróságot. – Most egy másik csúcsra kellene feljuttatnod… utána megvitathatjuk a többit. – Kacsintottam rá.
Megint megpróbáltam elhúzódni, ám az nem sikerült. A következő pillanatban ugyanis Alexej egész egyszerűen felkapott és felpakolt egy ládára. Az egészen stabilnak tűnt, talán mert látszólag minden része fából volt. Megpróbáltam kicsit összeszedni magam, felnézni a torony tetejére… de a tekintetem gyorsan az engem figyelő Alexejre vándorolt.
Nyeltem egyet, ahogy találkozott a pillantásunk.
Ha nézel, biztosan elrontom a mászást… – közöltem egyszerűen és már nyújtottam is a kezemet, hogy fogódzkodót keressek. Azonban, amint az első lépést megtettem, megcsúszott a cipőm és éreztem, hogy elveszítem az egyensúlyom, zuhanok lefelé, vagy agyon vágva Lexit és eltörve az összes bordámat, vagy megmentve. – Áááá! Blöki! - sikítottam cseppet sem férfiasan.

Naplózva


Alexej A. Zharkov
Vérfarkas
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2021. 12. 12. - 14:38:09 »
+1

to Elliot
2002. november 11.

 


we are here, to drink your...


– Lexi drága, én itt éppen dolgozok…
- Élvezhetnéd jobban is a munkád.
Egészen lenyűgözött, mennyire tud uralkodni magán. Máskor nem zavarta munka közben, ha akad némi figyelemelterelő körülmény, sőt, az éppen ő maga volt. De most…
– Most egy másik csúcsra kellene feljuttatnod… utána megvitathatjuk a többit.
Nem használ ki, ha nem engedem, és épp csak előzékeny vagyok, nem igaz? Szóval végtére is saját akaratból felpakoltam a ládára. Meg mert ebből a szögből is szórakoztató volt.
– Ha nézel, biztosan elrontom a mászást…
- Sajnálatos - mondtam, és tenyérbe mászó somolygásan, ráérősen könyököltem a doboz tetején, a cipőjével egy magasságban. Aztán mikor elfordult, már nem csak támaszkodtam, hanem ruganyosan fellendültem magam is. Egy talpalatnyi hely maradt is köztünk, egyikünk sem volt akkora termet, hogy tele lett volna vele a faláda teteje. Amíg ő kapaszkodót keresett, szépen talpra álltam, hogy aztán végignézzem, ahogy szerencsétlenül a mélybe veti magát. Ha hagyom.
– Áááá! Blöki!
Megtehettem volna, hogy odébb húzódok, és egy jobb nézőpontból egyszerűen végigvárom a műsort, ahogy lezúg és elterül a földön. Kétségkívül érdekes lett volna. De végülis utána kaptam, és megragadtam a grabancát, talán mert praktikus okai is voltak, de talán csak úgy, mert sajnálatos lett volna, ha összetöri azt a csinos pofikáját, meg minden más porcikáját.
Visszahúztam szépen, mint a nyakon csípett macskát, és kárörvendően ciccegtem. Nem vártam meg, hogy megtalálja az egyensúlyát, hanem magamhoz húztam, és mintegy fél keringővel helyet cseréltem vele.
- Meg kellett volna várnom, vajon talpra esel-e, cicám - sóhajtottam színpadias sajnálkozással, aztán már hagytam, hadd találja meg önállóan az egyensúlyát.
- Hány életet használtál már el a kilencből? Még jó, hogy párat megspóroltam Neked. Az az én ostoba, jó szívem… Szóval, az a doboz kell, a tetejéről? - kérdeztem, és könnyedén, a pucérságomról tudomást sem véve felkapaszkodtam az eggyel magasabban lévő dobozra. Elvégre, ez a szép sál a nyakamban igazán öltöztet.
Ez a “lépcsőfok” már szűkösebb volt, és inogósabb, de egyelőre biztos lépést találtam rajta. A másik torony teteje és rajta az a bizonyos doboz már csak kicsivel több, mint egy karnyújtásnyira volt, de óvatosan kellett odanyúlnom, tökéletes egyensúllyal, mert a legapróbb megingás is balul sülhet el. Míg méregettem a következő pontot, hogy addig se unatozzak, tovább piszkáltam Elliotot, és szégyentelenül kellettem is magam, ahogy forgolódtam.
- Látod, mit meg nem teszek érted? Legalább azt elárulhatnád, milyen undokságot kaptál be, amitől ilyen szarul vagy. Vagy akitől ilyen nagy munkafegyelmed lett…






Naplózva

Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


Az oldal 0.148 másodperc alatt készült el 46 lekéréssel.