+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Elliot O'Mara (Moderátor: Elliot O'Mara)
| | | | |-+  Nemzeti Galéria, London
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Nemzeti Galéria, London  (Megtekintve 2195 alkalommal)

Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2021. 09. 20. - 17:19:17 »
+1

L O N D O N



2002. október 7.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2021. 09. 20. - 17:50:50 »
+1

sticky fingers
2002. október 7.

a i d e n
i am more
than just
a copy of you

style: elegent for Muci zene: Initium

Tiziano Diána és Kallisztó című képét bámultam. A rajta meghúzódó formás idomokat, az ahhoz kapcsolódó túlzottan is kicsi melleket… mintha ez az ember életében nem látott volna ennyire telt asszonyokat. Csendesen sóhajtottam egyet, ahogy a zöld tapétával furcsa kontrasztot mutató képet még inkább igyekeztem magamba szívni. Ez a művészet… ez a valami, amit néha olyan nehéz megérteni. Ez legalább mitológiai téma volt, nem csak egy pont egy fehér vászon közepén, aminek nagyjából bármilyen értelmezést adhatott volna az ember.
Nem. Határozottan nem a képekért jöttem ide, hanem azért, hogy Aidennel legyek. Talán húsz vagy éppen harminc év múlva nem arra fogok emlékezni, hogy ezt a képet néztük a pucér nőkről… mégis valahogy olyan jól esett ott állni Aiden mellett, hozzá simulni a karjához és nem gondolni arra, hogy holnap mit kell ellopnom, hogy ezer meg ezer átok nyoma tombol most is a testembe és csak idő kérdése, hogy felrobbantsa a szívemet. Sőt azon sem kellett agyalni, hogy jön hamarosan a baba. Egész egyszerűen csak ott voltunk és a képet kellett magunkba szívnunk. De én nem tudtam elvonatkoztatni magamtól. Míg Aiden némán csodálta, engem frusztrált a túlzott nyugalom. Ez az ember nem én voltam… nem bírtam a színházat sem, meg az olyan dolgokat, amiket nyugodtan kellett bámulni. Ezért hát ficeregni kezdtem mellette.
Jól mutatna Rosemary szobájában. – Jegyeztem meg félhangosan. Közben a zsebemből előkaptam a varázspálcámat, majd a teremőr felé intettem vele. Az a néma dormito olyan könnyen találta el az amúgy is némán olvasó idős nőt, hogy még talán Aidennek sem tűnt fel, hogy elaludt. – Képzeld csak el, hogy minden reggel erre a látványra sétálnál be hozzá pelenkát cseréni. Ráadásul mi lenne jobb önbizalom növelés neki, mint egy csomó pucér nő, akik bizonyára pufibbak nála. – Folytattam és már szegeztem is magunk elé a pálcámat. Tudtam, hogy fél pillanat lenne lekicsinyíteni az egészet és már apró kis képként rejthetném a zsebembe. Elég ügyes voltam vele, hogy a mágiával ne károsítsam az alkotást.
Ha jó fiú leszel Muci… – megköszörültem a torkomat. Valami nem volt rendben, éreztem, ahogy a sötétség bennem egy kicsit megremeg. Szinte láttam, ahogy a zakó ujja alól kikandikáló heg felizzik. Gusztustalan, friss hegnek látszott, ami képtelen meggyógyulni… pedig már vagy három éve megvolt. Senki… Reagan hangján dörmögött bennem a keserűség. Megpróbáltam lenyelni, de a kezem megremegett így is. Könnyedén észrevehette Aiden, hogy valami nincs rendben… valami mostanában nem volt rendben. Nem csak az, hogy állandó émelygés gyötört. Talán az izgalomtól, talán mástól.
Szóval… khöm… akkor megmutatom, hogy hogyan dolgozik egy profi tolvaj. – közöltem és megpróbáltam kihúzni magam, hogy már pöccintsek is oda egy zsugorító bűbájt, mikor lépések zaja hallatszott mögülük. Egy újabb teremőr jelent meg, mintha csak be akarna nézni a kollégára. – Merlin szaros valaga… – dörmögtem magam elé. – Ezek komolyan mindenhol ott vannak? – Nyeltem egyet megint, hátha akkor nem érezem ezt a furcsa érzést. – Muci, legyél édes, és csavard el a néni fejét, míg én ezt leszedem innen.
Naplózva


Aiden J. Fraser
Varázsló
*****


Pirkadatkor a hajnalba olvadok

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2021. 09. 21. - 17:05:16 »
+1


2002. október 7.
outfit

I'm doing this for my family



Imádtam a múzeumokat. A tudást bennük, amik elveszett korok, civilizációk és titkok tömkelegét őrizték. Amikor kölyök voltam, anyával gyakran jártam múzeumba. Ez volt a mi kis programunk. Tőle tanultam meg azt a sok mindent  aművészetről, és néha még a bátyja is becstalakozott hozzánk. Amikor Benjamin és apa is velünk jött, ők természetesen a fegyvereket, és az ilyen közhelyes dolgokat nézték meg, én pedig inkább tápláltam a szellememet a művészettel. Legjobban a festmények és a szobrok ragadtak meg. A színek, a mozdulatlan, vagy mozgó vonalak, a képek üzenete és a titkai. Olyan világ volt ez, ahol örömmel elmerülhettem a gondolataimban és csak én léteztem meg a képek, az alakok a vásznon. Vagy a fófehér mozdulatlan szobrok. A muglik művészetét tsizteltem és őszintén szerettem.
Tudtam, hogy ELliot ezt anynira nem díjazta. A hosszas, csöndes bámulást, a képek előtt. Én pedig kifejezetten élveztem minden festménynél hosszasan elidőzni, hagyni magam bennük elmerülni. Már évek óta nem jártam itt, azóta egy-két képet lecseréltek, vagy újak jöttek időszaki kiállítás révén. Éppen a Diána és Kallisztó nevű festményt fürkésztük ELliottal. Igazából csak félig koncentráltam most a képre, egyik szememmel ELliotot fürkésztem. Aggódtam érte, a múltkori kiborulása után még jobban vigyázni akartam rá. Tudtam, hogy az ő démonjai is olyan erősek és hangosak voltak, mint az enyémek. És az ok gyakran visszajártak. De persze úgy tettem, mintha annyira nem foglalkozatott volna a dolog, mintha az ég világon semmi se történt volna. Elégedetten bámultam a képet, tehát, miközben Elliot hozzámsimulva fürkészte velem együtt a pucér női alakokat. valamennyire még aktuális volt, bár az én életemben nem volt olyan drámai annak a tudata, hogy hamarosan lányom született.
- Jól mutatna Rosemary szobájában - kétkedő pillantást vetetettem ELliotra, aztán a festményre, és valahogy próbáltam konetxtusba is helyezni a képen meg a lányunkat és a lányunk szobáját. Olyan arccal nézem ELliotra, mint aki el se hiszi, hogy komolyan gondolja. De ELliotról volt szó, szóval ő biztosan komolyan gondolta.  – Képzeld csak el, hogy minden reggel erre a látványra sétálnál be hozzá pelenkát cseréni. Ráadásul mi lenne jobb önbizalom növelés neki, mint egy csomó pucér nő, akik bizonyára pufibbak nála. - erre már elvigyorodtam, és közelebb vontam Elliotot, hogy megcsókoljam az arcán.
- Minden bizonnyal nem lesz miattuk testképzavara, Nyuszi. Megható, hogy erre is gonolsz - válaszoltam neki. De aztán megint ott volt. Az a furcsa érzés, ami egyre vészjóslóbban kezdett kúszni felém. Láttam átsuhanni az árnyakat az arcán, engem nem lehetett olyan könnyen becsapni. Ismertem az embereket. Ismertem a mozdulatokat. Ismertem mit rejt magában a tekintet. Túl régóta figyyeltem meg ragadozóként a sötétből az embereket, hogy ne tűnjenek fel nekem ilyen apróságok.
- Szóval… khöm… akkor megmutatom, hogy hogyan dolgozik egy profi tolvaj - zárta le a mondandóját Elliot, én meg cska felsóhajtottam. Szerettem volna most nagyon-nagyon rágyújtani, de nem lettem volna képes beszennyezni a festményekkel teli helyiséget a cigaretta füstjével.
- Hajaj, nehéz dolgom lesz, én ugyanis nagyon rossz fiú vagyok - mondtam inkább Elliotnak, és hogy mind a kettőnk gondolatát másfelé tereljem gyorsan megsimítottam Elliot ágyékát és kacsintottam egy szexit is közben, majd figyeltem, hogy hogyan próbálja ellopni a festményt. persze azért egy mugli helyen voltunk, akik kínosan akartak ügyelni a képek biztonságára, szóval Elliot ügyeskedését egy közeledő néni zavarta meg.
– Muci, legyél édes, és csavard el a néni fejét, míg én ezt leszedem innen. - hátralestem a sétáló, kösztümös nénire, majd vissza ELliotra. Közelebb toltam a nyakához az arcomat és kicsit megharapva halkan a fülébe dörmögtem.
- Kérni fogok utána jutalmat, Nyuszi. Egyébként vigyázz a mugli megfigyelő eszközökkel, és a riasztóval, ami a festményhez van rögzítve. Ha bénán csinálod, az megszólal és gázban leszünk - suttogtam, majd utoljára még megcsókoltam, majd egy ártatlan vigyorral megállítottam a nénit, egy másik festmény előtt.
- Hölgyem! - szólítottam meg szívélyesen, és már a reakciójából ítélve tetszett neki a modorom, és az én lehengerlő kinézetem is. Nem boltz innentől kezdve nehéz dolgom. - Az jár a fejemben, amióta ebbe a szobába beléptem, hogy ez a hely itt velünk szemben miért olyan üres. A fal más színű mintha ott egy festmény lett volna - kezdtem el, elnyújtva a kérdésemet, hogy minél több időt adjak Elliotnak a lopásra. - Csak nem restaurálásra került egy kép? - erre a néni az orrára csúsztatta a szemüvegét, és hoszsas magyarázásba kezdett arról, hogy mit restaurálnak és miért.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2021. 09. 22. - 18:03:16 »
+1

 
sticky fingers
2002. október 7.

a i d e n
i am more
than just
a copy of you

style: elegent for Muci zene: Initium

Egyre természetesebbnek tűnt a kislányunkról beszélni. Rosemary. Milyen elegáns név, tökéletesen tükrözte Aiden ízlését, én pedig éppen csak annyit kértem tőle, hogy az anyám nevét kapja másodiknak. Valahogy mindig arról álmodoztam, hogyha egyszer lányom születik majd Jia lesz a neve. Nem számított, hogy az első vagy a második… egyszerűen csak egyértelműnek vettem, hogy valamilyen módon tisztelegjek anyám emléke előtt. Nem voltam jó gyerek, nem érdemeltem meg a szeretetét, mert minden tettemmel szembe mentem azzal, amiért ő küzdött. Nem akartam, hogy apám fia legyek, mégis az lettem. Ennyi volt a minimum, hiszen miattam halt meg… azért mert engem védett.
A finom csók az arcomon kellemes mosolyra késztetett. A keserűség még is olyan gyorsan, olyan erőteljesen vette át bennem a helyét, már nem létezett a boldogság, azt elrontotta Reagan hangjának visszahangja. Csak egy emlék volt, ami egyik napról a másikra újra éledt, olyan erőteljesen, hogy gyakran még az álmaimban is ott lebegett előttem, ahogy vér ömlött a szájából és hörögte: Senki, senki, senki. Végülis igaza volt. Kevés voltam Forest mellé, képtelen voltam annak megfelelni, ami neki jó volt. Mégis életem egyik legboldogabb szakasza volt, boldogan akartam visszagondolni rá.
Át akartam verni Aident. El akartam, hitetni, hogy minden rendben van. Nem számított, hogy remeg a pálca a kezemben, hogy ráz a hideg… hogy a gondolataim mélyén ott lüktetett az a sötétség. Nem. Előtte nem akartam gyenge lenni. Boldog voltam és ezt akartam Aidennek is kimutatni, hogy érte képes vagyok erős lenni.
– Hajaj, nehéz dolgom lesz, én ugyanis nagyon rossz fiú vagyok – mondta Aiden. Értékeltem, hogy nem azt kérdezte meg, hogy miért remeg a kezem, miért sápadtam el. Nyeltem egyet, hogy megint elmosolyodjak és úgy tegyek, mintha csak is a kép elrablására koncentrálnék. Egyre nehezebben ment.
A rosszfiúságod tartogasd az ágyra… – Kacsintottam rá, majd kinyújtottam a kezembe szorongatott pálcát Tiziano festménye felé. Csak egy kecses mozdulat kellett volna, hogy apróra változzon és a zsebemben rejtegetve sétáljak ki vele innen… de mire az egyik néni elaludt, már jött is a következő, hogy ellenőrizze mi történik a teremben. Kellett volna az a magány, remegő kézzel, megbomló elmével csak még nehezebb volt koncentrálni. Ezért is kellett Muci sármja, mint tökéletes segítség.
– Kérni fogok utána jutalmat, Nyuszi. Egyébként vigyázz a mugli megfigyelő eszközökkel, és a riasztóval, ami a festményhez van rögzítve. Ha bénán csinálod, az megszólal és gázban leszünk – közölte Aiden, majd egy utolsó csókot nyomott az ajkaimra. Így fordított hátat és vonta magára a nő figyelmét.
Ezután fordultam a túlzottan is naturalista festmény irányába. A gyanúsan kicsi mellméretű nőcire pillantottam, majd megböktem az alkotást a pálcámmal annak reményében, hogy esetleg akkor végre összezsugorodik, ahogyan én szeretném. Csakhogy éppen a varázslat kellős közepén végig lüktetett a tudatomon valami sötét üresség. Olyan volt, mintha egész egyszerűen kimaradt volna egy pillanat, majd Reagan halálhörgésének hangja töltötte ki a fülemet.
A köd oszladozni kezdett. A várttal ellentétben viszont nem egy apró képet pillantottam meg, hanem egy hatalmasat, ami kitöltötte az egész falrészt, majd veszélyesen megindult felém. Nem volt más választásom, mint a pálcámat előre szegezni, hogy mágiával tartsam ott. Aiden… Muci… Muci… – próbáltam koncentrálni, hátha a gyűrűn keresztül megérzi a hiányát. Eddigre ugyanis már úgy állt a nénivel, hogy a kétszárnyas ajtón kívül voltak és éppen csak a hangjukat hallottam.
Merlin seggére…
Naplózva


Aiden J. Fraser
Varázsló
*****


Pirkadatkor a hajnalba olvadok

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2021. 09. 24. - 13:11:37 »
+1


2002. október 7.
outfit

I'm doing this for my family



ELliot megpróbálta eltitkolni azt, hogy nem volt túl jó állapotban, de persze engem nem lehetett ilyen könnyen átverni. Túl sok arcát láttam az embereknek, és nekem is túl sok álalrcom volt. Mindent olyan könnyen kiismertem már kölyökkorom óta. Szinte rémisztően nyitott lap volt előttem mindenki, és ezt hazsnáltam fel arra, hogy saját magamat elrejtsem annyi álarc mögé, hogy én se találjak vissza az igazi önmagamhoz. És most, ELliot mellett az voltam-e, vagy otthon? Nem tudtam rá válaszolni. A sjátátmagamnak feltett kérdésekre sosem tudtam igazán, pedig mennyire el voltam magamtól szállva, hogy számomra nincsenek megválaszolatlan kérdések. Nem akartam itt faggatni, az olyan... szánalmasan illúzió rombóló lett volna. Amúgy is jobb volt most egy kicsit megmártózni ebben a furcsa festményben, a kerekded alakokban, és a mitológiai üzenetében, miközben mellettem ácsorgot ELliot is.
Ezek a nyugis napok olyan jól estek néha. Nem szerettem annyira sosem azt az állandó pörgést, amiket modnjuk benjamin levágott. Állancsóan csinált valamit, ment valahova. Én a lassú folytonosságot szerettem, ahol volt időm gondolkodni. Ha már Benjaminnak nem ment. Élveztem ezt a "nagypapa" tempómat, ahogy Benjamin mindig is hívta. és ELliot mellett még ez nem is volt olyan melankólikusan magányos, ahogy eddig. Ő még ezeket  apillanatokat is megtöltötte színnel .
– A rosszfiúságod tartogasd az ágyra… –  láttam ám, ELliot mennyire harcolt azzal, hogy azt akarta kimutatni, mennyire jól volt. nem tehettem mást, csak magamhoz húztam, és én pedig eljátszottam, hogy nem vettem észre. A hazudozásban mindig is olyan zseniálisan ügyes voltam.
- Csak az ágyra? Ugyan, nyuszi, annál azért kreatívabbak vagyunk - kacsintottam egyet felé laza kis vigyorral, és hagytam, hogy megpróbálja ELliotni a fetsményt. Benjamin biztosan kiakadt volna. Túlságosan jó volt. De én élveztem ezt. A hatalmat, hogy mertem elvenni ami nem volt az enyém. Ő meg általában mindekinek visszaosztogatta, amiket én megszereztem magamnak a Roxfortos időkben az alsós kis sárvérűektől. Mert azt hittem nekem jogom volt hozzá. Hiszen aranyvérű voltam. Már nem számított annyira, nem vettem magam sem véresen komolyan.
Elindultam, hogy eltereljem a nőszemély figyelémét, míg Elliot a festménnyel babrált. Bíztam benne, hogy rendesen csinálja a dolgát, elvégre mégis csak ő volt Zsebpiszok köz legjobb tolvaja. Ciki lett volna, hogy ha modnjuk pont a muglik kapnak el minket.
Ahogy az ajtó mellett dumáltunk a nővel... vagyis a néni magyarázott mindenfélét, én csak figyeltem. Iagzából még érdekelt is. Az tudás hatalom volt és én szerettem minél többet felhalmozni belőle. Aztán megéreztem a gyűrűm lüktetését, amit a manó bűvölt meg, még a nászutunkon, Norvégiában. Egyre erősebben lüktetett, és szinte éreztem, hogy ELliot kurva nagy bajban volt. Persze teljesen nyugodt érdeklődő álarccal csúsztattam a nadrágom farzsebébe a kezemet, hogy előszedjem a pálcámat, és amikor a néni éppen hátat fordított nekem, egy halk kis bűbájjal elkábítottam, majd ELliot felé fordultam, akit éppen laposra akart lapítani a túlméretezett festmény. Ingderülten sóhajtottam fel, nyugtázva magamban azt a tényt, hogy ELliotra állandóan vigyázni kell.
- Arresto Momentum! - kiáltottam, és a festmény zuhanása jóval lassabbá vált, így ELliot gyorsan ki is tudott hátrálni alóla. - Reducio! - intettem a pálcámmal, hogy az óriási fetsmény végre kisebb lett, pontosan akkora, hogy egészségesen elférjen egy nadrág zsebében. - Minden rendben, nyuszi? Mobiliarbus! - intettem még egy utolsót, hogy a kép belebegjen ELliot zsebébe. Azért tettem rá egy védővarázslatot is útközben, nem akartam, hogy a zsneiális mű, amit a lányunk fog majd - meg mi is - bámulni, megrongálódjon.
Odaléptem Elliothoz, hogy megnézzem minden rendben volt-e vele, és hosszasan megcsókoltam, kezemmel beletúrva a selymes, finom illatú hajába, ami kellemesen kókuszos volt. Kicsit még össze is dörzsölődött a csípőnk is, ahogy összesimultunk, és máris nagyon is kellemes hangulatba kerültem.
- Ne aggódj, majd azt mondjuk a lányunknak, hogy te lopdad el - kacsintottam rá huncutul, és megharaptam finoman ELliot nyakát.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2021. 09. 25. - 10:01:56 »
+1

sticky fingers
2002. október 7.

a i d e n
i am more
than just
a copy of you

style: elegent for Muci zene: Initium

18+

A pálca egyre erőteljesebben remegett a kezemben. A sötétség bennem mindenáron meg akarta akadályozni, hogy bármilyen módon varázsoljak, a kép pedig egyre közelebb és közelebb került. Muci, ments meg… Koncentrálni próbáltam, hátha attól majd megérzi a gyűrűben a hiányzó lüktetést. Aiden mondjuk minden percben hiányzott, mikor nem voltunk együtt, ezért hozzá szokhatott a kissé felforrósodó ékszerhez. Reméltem, hogy most komolyan is veszi és tényleg azonnal megjelenik.
– Arresto Momentum! – A hangjára összerezzentem és megint hátra pillantottam. Ott állt a terem közepén, a szexi fekete garbójában, a fekete szövet kabátban és elegáns kézmozdulattal varázsolt ismét. – Reducto! – A festmény zsugorodni kezdett, én meg úgy éreztem, mint akinek menten kiszakad a szíve a mellkasából. A sötétség még mindig hatott rám, de közben Aiden is egészen lenyűgözött. Nem is igazán foglalkoztam a lüktetéssel odabent, csak figyeltem, ahogy a fény tompán csillan meg a szürke szemében, a barnában pedig élesebben rajzolódik ki. Gyönyörű volt Aiden maga a nemében… imádtam mikor aludt, mikor olvasott, de mikor harcolt, akkor ez a kellemes borzongás is végig futott rajtam.
– Minden rendben, nyuszi? Mobiliarbus! – kérdezte. Ahogy közelebb sétált a festmény is a szép lassan a zsebembe vándorolt. De nem szakítottam el a tekintetem Aidentől. A finom pálcamozdulatokat figyeltem, ahogy anyám szépséges, fehér varázspálcája szépen mozdul az ujjai között és olyan engedelmes, mintha csak Mucinak lett violna kitalálva.
Nem tudom mi történt. Egyszer csak hatalmasra nőtt… pedig én kicsinyíteni próbáltam. – A hangom kicsit rekedt volt. Megviseltek a történtek és a sebhely még mindig ott lüktetett a csuklómon. Nem akartam senki lenni, pedig nagyon is az voltam… alig egy év úgy éreztem ez a felirat erőt ad, ez jelenti azt, hogy én igenis senki vagyok és emögé bújhatok. De egy senkit szerethetne egy Aiden? Ebben cseppet sem hittem… különleges akartam lenni, aranyos… az a nyuszi, akit megérdemelt. De valójában én sem ez voltam, nekem is voltak maszkjaim és bennem is egy halom kegyetlenség és rossz emlék gyűlt, mint Aidenben. Ezek pedig, mint egy vulkánból, úgy törtek elő belőlem időnként. Hiába rejtegettem, nem ment… mert előtte nem tudtam meghazudtolni önmagam.
Ahogy közelebb ért és hozzám dörzsölte magát, megint kicsit az ő Elliotja lehettem. Imádtam, ahogy megcsókol, ahogy a hajamba túr. Kellemes, kókuszillatba burkolództak a tincseim az általam főzött új samponnak köszönhetően.
– Ne aggódj, majd azt mondjuk a lányunknak, hogy te lopdad el – kacsintott rám, majd megharapta a nyakam. A hátam a falnak ütközött… valahogy beindított a gondolat, hogy egy bűntett helyszínén csináljuk. Sóhajtottam egyet, ahogy megfeszült a testem az érzésektől. A forróság végig lüktet rajtam. Ahogy Aiden hozzám simult, érezhette mennyire is hatással van rám. A nadrág szűknek és kényelmetlennek tűnt.
Ez nagyon kedves tőled Muci… de… ah… – Sóhajtottam fel az ajkai puha érintésétől. Lehunytam a szemem és remegve bújtam bele az újabb és újabb érintésbe. Vegyél el mindent muci… – mondtam volna ki, de nem jöttek szavak az ajkaimra. Helyette megfogtam a kezét és odahúztam a lábaim közé a tenyerét, hogy élvezzem az érintését még intenzívebben.
Akartam, nagyon akartam magamban érezni. De aztán egy durranás hallatszott. Alig, hogy összerezzentem a zajtól, megéreztem a jellegzetes dohányillatot. Apa. Még sóhajtottam egyet kicsit kéjesen.
– Csak nem megzavartam az intim pillanatot? – kérdezte apám jellegzetes gúnyos hangja.
Naplózva


Aiden J. Fraser
Varázsló
*****


Pirkadatkor a hajnalba olvadok

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2021. 09. 27. - 14:40:16 »
+1


2002. október 7.
outfit

I'm doing this for my family


Finom mozdulatokkal vezényeltem le a képet a falról. Mindig is igyekeztem a lehető legelegánsabban varázsolni, nem kalimpáltam olyan eszeveszetten idétlenül, mint Benjamin. Tudtam, hogy ha kifinomult vagyok, nem csak az aranyvérű nemességemet hangsúlyozom ki, hanem azt is, hogy mennyire lehengerlő vagyok. Így magam köré tudtam már akkor is csavarni mindenkit, nem csoda, hogy remekeltem minden egyes órán, amin szerepeltem. Ez is csak egy maszk volt, de lassan már az is a lényemmé vált. A fensőbbséges elegancia, hiszen midnekinek tisztában kellett lennie a családunk származásával, ha már Benjamin úgy nézett ki mint egy sárvérű a legtöbb esetben. Mos már csak azért csináltam, mert hozzám nőttek ezek a mozdulatok... És, mert ELliotot biztos voltam benne, hogy megint lenyűgözöm. A szemébe pillantottam, ahogy az utolsó mozdulatokat végeztem el, úgy lebegtettem a zsebébe a képet. Zárásképpen meghajoltam és kacsintottam is hozzá. Imádtam levenni a lábáról, olyankor bájosan ragyogtak a szemei, és tudtam, hogy csakis értem csillognak így.
- Csak nem lenyűgöztelek... Már megint? - kérdeztem, miközben odaléptem hozzá, hogy megnézzem minden rendben van-e vele. Igazából nagyon jól lepleztem az aggodalmamat, meg azt is, hogy nem iagzán tudom, hogy mi is történt pontosabban. Áh, csak a szánalmas Szeszély, gondolhattam volna. De nem voltam ostoba. Tudtam, hogy itt sokkal többről volt szó. Út közben a fekete kabátom belső zsebébe csúsztattam a hófehér pálcát, ami mindig engedelmesen simult az ujjaim közzé. Furcsa kontrasztot alkotott a kezemben a nyárfapálca, a fekete cuccaim mellett. Mintha valami modern jin és jang alkotás lettem volna. Az is szinte meglepő, hogy Benjamin pálcája az enyémnek a testvére volt. Régen mennyire el akartunk egymástól szakadni, a kamas éveink alatt, és most mégjobban összetartoztunk. De nem bántam. Már nem bántam.
– Nem tudom mi történt. Egyszer csak hatalmasra nőtt… pedig én kicsinyíteni próbáltam.
Felsóhajtottam, és inkább nem akatrtam feszegetni a galéria közepén, hogy mik nyomasztják. Inkább csak szexzizve összeérintettem a csípőnket, hogy inkább az elterelést választottam.
- Biztosan valami hatalmasra gondoltál közben, hm? - kérdeztem elbűvölő félmosollyal az ajkamon, miközben közelebb vontam magamhoz. Elliot érzethette, hogy mennyire beindultam, főleg a remegő sóhajait követően. A kezemet még bele is csúsztattam a nadrágja alá, hogy megérintsem a forró, lüktető bőrét. Finoman simogattam odalent őt, miközben a nyakát nyalogattam és csókolgattam, aztán valami erőszakos pukkanás kelletlenül rángatott vissza engem a józanság talajára.
– Csak nem megzavartam az intim pillanatot? - csendült az simerős hang, én meg az ég felé fordítottam a tekintetemet. Felhorkatottam, majd még felé nem fordulva lazán megszólaltam, mintha nem zavart volna, hogy az intim percünkbe rontott be.
- Végülis éppen a fiával akartam megint lefeküdni. De ha va kedve végig is nézheti, kedves após, úgyis szereti a szex felvételeket - jegyeztem meg gúnyosan, utalva a medálos jelenetre, miközben zsebre csúszatott kezekkel végül feléfordultam, meglehetősen beképzelt fejjel. - Pedig ez a szexjelenet is milyen szépen mutatna egy medálba foglalva, nem igaz, Apuci? - talán túlfeszítettem a húrt, talán nem... De egyre jobban irritált a szarkavarás ellenünk. megrémít a tudat, hogy én is lehettem volna olyan, mint ő. Elvakult, kétségbeesett, amik miatt a lehető legalantasabb módon próbáltam volna megtartani a nevet, amire annyira büszke voltam. Már elfogadtam, hogy a lányom után az én vérem nem fog tökéletesen tovább menni, még akkor sem, ha a nevemet is megkapta. Benjamin részéről sem lehetett megőrizni a vérünk tisztaságát, és igazából én örültem a legjobban, hogy ismét összejött kisvirággal. Egy részem ugyan sajnálta, hogy a szüleim büszkesége nem úgy öröklődik, ahogy azt régen elképzeltem, ahogy azt apa és anya szerette volna. De... a világ változott. És aki nem alkalmazkodik, az beledöglik. Vagy beleőrül, mint Elliot apja.
- Minek köszönhetjük ezt a váratlanul megtisztelő látogatást? Csak nem csatlakozni szeretne hozzánk? ELliottal már kezdtünk hiányolni a közös családi programokat, nem igaz, Nyuszi? - pillantottam le rá, és kicsit közelebb húztam magamhoz, hogy jobban biztonságban tudjam. Az arcomon azonban ott ül a hűvös szemtelen mosoly és a nyugodt álarcom. Ahogy mindig is.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2021. 09. 28. - 19:40:01 »
+1

sticky fingers
2002. október 7.

a i d e n
i am more
than just
a copy of you

style: elegant for Muci zene: Initium

18+

Aiden közelében minden olyan békés és tökéletes volt… még akkor is, mikor belülről éppen szét akart szakítani a sötétség. Visszhangozhatott a fejemben Reagan szavainak keserű csengése, nem számított. Csak Aiden. Az illata, a hangja, a lüktetés, amit a mellkasából éreztem, ahogy összesimultunk finoman. Felnéztem rá, ahogy közelebb lépett.
– Csak nem lenyűgöztelek... Már megint? – kérdezte. Nem zavart, hogy egoista, tudtam, hogy valójában azért lépett oda, hogy megnézze jól vagyok-e, nem sérültem-e meg. Imádtam, mennyire szeret, mennyire aggódik értem. Beleborzongtam ebbe az érzésbe. Korábban nem mertem volna kijelenteni, hogy a közöttünk lévő kapcsolat az ő részéről szerelem. Most viszont tudtam, minden idegszálammal éreztem, hogy összetartozunk és ő ugyanazt a forró lüktetést érzi a közelemben, amit én az övében.
Ó igen… főleg, hogy ennyire megnőttél… – Suttogtam és végig simítottam a mellkasán, fel a nyakára. Az ujjaimat finoman a hullámos tincsek közé simult. Ez a pillant tarthatott volna akár örökre is, nem akartam volna kiszakadni belőle. Csak néztem a szürke és a barna szempárba. Ahogy összeért a csípőnk és sóhajtottam egyet szinte azonnal. A bizsergés végig szaladt rajtam.
– Biztosan valami hatalmasra gondoltál közben, hm? – kérdezte. Finom sóhaj szakadt ki belőlem. Az előbb loptunk el egy festményt és most annak a helyét éreztem a hátam mögött, ahogy a falhoz simultam. Senki vagy, O’Mara… egy mocskos tolvaj… Reagan hangja vagdalkozott, de hiába. Aiden ujjai a nadrágom alá simultak. Érezhette, hogy máris lüktet a vágytól a testem… akartam, akartam, akartam. Így belemozdultam az érintésbe. Már kezdtem elveszíteni a józan eszem. A nyakamon érzett csókokra lehunytam a szememet… átadtam magam annak, aki számomra a legfontosabb. Muci, vegyél el mindent, mert mindenem a tiéd… – suttogtam volna, de nem ment.
Még azelőtt, hogy élvezhettem volna a pillanatot, a hoppanálás hangja erőszakosan hatolt a hallójáratomba. El akartam nyomni magamban, mintha meg sem történt volna… de aztán apám undorító, érdes hangja mindent elrontott. Durva volt és irritáló.
– Végülis éppen a fiával akartam megint lefeküdni. De ha va kedve végig is nézheti, kedves após, úgyis szereti a szex felvételeket – gúnyolódott Aiden. Nem bántam, apám tökéletesen megérte. Rowle felé fordult, én viszont még próbáltam magamhoz térni. A ruhám ujjával besimítottam a sötét tincsek alá a homlokomra, hogy megszabaduljak az izzadtságból. – Pedig ez a szexjelenet is milyen szépen mutatna egy medálba foglalva, nem igaz, Apuci?
– Igazán humoros, Mr. Fraser. – közölte, majd a tekintete rám vándorolt. Láttam az undort csillanni a szemében. Nem szerette az életemet, nem tisztelte a döntéseimet, de nem érdekelt. Az egész ember hidegen kellett volna, hogy hagyjon… ő viszont nem hagyta. Kinyúlt a sétapálcával, belém ütött, hogy húzzam ki magam. Megtettem, mert fájt, ahogy térden talált. – A kapcsolataim felhívták a figyelmet, hogy ma idejöttetek, fiam. – Közölte, mintha csak tudná, mit akarok kérdezni. Ezért csak megköszörültem a torkomat.
– Minek köszönhetjük ezt a váratlanul megtisztelő látogatást? Csak nem csatlakozni szeretne hozzánk? ELliottal már kezdtünk hiányolni a közös családi programokat, nem igaz, Nyuszi? – kérdezett vissza Aiden. Ahogy rám nézett és közelebb vont magához, kicsit jobban éreztem magam, bár még mindig hatással volt rám… túlzottan is.
– Köszönöm a kérdését, Mr. Fraser. Pontosan ez volt a célom. Csatlakozni és meghívni Önöket egy kávéra a múzeum kávézójában. – Közölte kimérten és Aident is végig mértem. – Az unokámról akarok beszélni. – Jelentette be, majd megindult kifelé.
De mi nem akarunk… – dörmögtem és követtem persze. Valahogy nem akartam, hogy Aident is bántsa úgy, mint annak idején Natot.

Naplózva


Aiden J. Fraser
Varázsló
*****


Pirkadatkor a hajnalba olvadok

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2021. 09. 30. - 15:28:33 »
+1


2002. október 7.
outfit

I'm doing this for my family



Élveztem minden pillanatot ELliottal. Olyan volt, mintha ezer fokon égtünk volna, mindig fellobbant körülöttünk az a furcsa heves láng, amitől mások számára vagy nyálasak voltunk vagy perdig... Nos, közszemérem sértők. Persze utóbbival inkább vigyáztam, de szerettem Elliotot nyilvános helyzetben zavarba hozni. Túlságosan vonzott. Nem csak azért, mert aranyos volt és törékeny, ami miatt meg akartam védeni. hanem mert tudtam, hogy ennél sokkal erősebb. Tudtam, hogy tudott harcolni, ha szüksége volt rá, tudtam. Egyszerűen cska jó érzés volt együtt lángolni vele, olyan hévvel, miről én sem hittem hogy képes voltam. Nem gondoltam, hogy tudnék így szeretni, így kötődni és így tartozni valahova. Most pedig együtt terveztünk, együtt loptunk festményt a lányunk szobájába. Szinte hihetetlen volt.
De a kedves kis pillanatunkat egy szivarszagú pukkanás törte meg és kibontakozott előttünk ELliot apja is. Összeszorítottama  számat, és nem vágtam hozzá egy átkot, amivel eltörtem volna a botját tartó kezét, pedig nagyon szerettem volna. Nem, én majd olyan szépen fogom megölni, ahogy csak lehet. és valószínüleg nem LEliot szeme láttára. Tudtam, hogy az apja volt és valamennyire annak tekintette, még ha gyötörte is, hiszen nem ölte meg. De egy normális ember sosem lenne képes megölni a saját apját.
Nem igaz, Aiden?
. . .
- Vigyázzon, Rowle, ha továbbra is lengeti a botját, véletlenül megcsúszik a pálcát tartó kezem - mondtam sötéten, de éppen olyan ártatlan és könnyed vigyor mögül. Erősen tartottam magamon az arcomat, nem eshettem itt szét. Sem most sem semmikor. Nem veszthettem el a kezemből megint az irányítást, nem építettem olyan magas kártyavárat, gyenge alapokon, mint amikor tizenéves kölyök voltam. Nem hagyhattam összedőlni semmit. Egyszer már túl sokat vesztettem, mert túl nagy tétben játszottam.
- Alig várjuk a teázás, Mr. Rowle. Esetleg aprósütemény is lesz, tejszínhabbal?- folytattam tovább a szemtelenkedést és kissé lemaradtva tőle megindultunk a múzeum büféje felé. Volt egy nagyon rossz előérzetem, hogy legyek a szokásosnál is óvatosabb. Rowle is olyan volt, mint a kígyó. A sötétben járt, az avarban kúszott hogy a legkevsébé vehessék észre, és olyan hirtelen mélyesztette bele a méregfogát az áldaozatába, hogy az feé se, fogta, hogy halott. De szerencsére ebben a játszmában nem csak egy ragadozó volt. És a macskáknak úgyis ellenségei a kígyók, nem igaz?
- Légy óvatos, Elliot - suttogtam a fülébe, míg le nem értünk a büfébe. Megszorítottam a kezét közben. Éreztem hogy feszült volt, de én majd' felrobbantam. Gyűlöltem az apját, aki a szemem láttára bántotta. - Nyugodj meg, Nyuszi, vigyázok rá. Mindig. Örökké - suttogtam még szinte csak tátogva a fülébe a szavakat, hogy az apjának esélye se legyen meghallani, mit mondtam neki.
Kevesen voltak a büfében, ilyen időszakban, amikor normális esetben az emberek az unalmas munkahelyeiken ültek, vagy a suliban gubbasztottak. Nem kértem semmit, csak átható, ravasz tekintetemet Rowle felé emeltem, miközben védelmezően álltam Elliot mellett. Valami lappangott a sötétségben, és támadni akart. ösztönösen megéreztem a bajt, akár csak anyám. Ez valahogy a lettőnk képessége volt. Benjaminnal pedig még erősebben működött ez a kapocs közöttünk.
- Szóval, mit akar a kedves leendő nagyapa? Egy meghívót a babaváróra? - kérdeztem és felemás színű tekintetemet a férfin nyugtattam. - Majd meghalok a kíváncsiságtól. Egyébként nem lesz Rowle, és nem fogom hagyni, hogy a gyerekünknekn bármilyen köze is legyen a családjához.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2021. 10. 02. - 09:20:13 »
+1

sticky fingers
2002. október 7.

a i d e n
i am more
than just
a copy of you

style: elegant for Muci zene: Initium

Apám felbukkanása még a legédesebb pillanatokat is képes volt bemocskolni. Az édes íz, ami Aiden csókjai nyomán ült meg az ajkaimon egy pillanat alatt vált elképesztően keserűvé. Már nem is létezett más, csak az a sötét, mindent megmérgező érzés, amit mintha a szívem pumpált volna végig minden porcikámon, hogy a testemet is megbénítsa. Utáltam, hogy mindent el akart venni tőlem: az életemet, az anyámat, Forestet, a fiamat és most már Aident és a közös lányunkat is. Hát nem kapott már eleget? Nem vett el mindent, ami valaha az enyém volt? Ezt az utolsó kis kapaszkodót nem akartam adni.
–  Vigyázzon, Rowle, ha továbbra is lengeti a botját, véletlenül megcsúszik a pálcát tartó kezem – közölte Aiden, mikor apám sétapálcájának vége megütött annyira, hogy kénytelen legyek normálisan állni. Kihúztam ugyan magam, de sem erősebbnek, sem határozottabbnak nem éreztem magam. Nem hagytam, hogy a kétségek kiüljenek az arcomban, de ott lüktetett az égő heg a csuklómon, folyamatosan emlékeztetve, ki vagyok… csak egy báb. Apám bábja.
– Hamarosan megérti, Mr. Fraser, mit jelent apának lenni. – Közölte nyersen apám. Aztán megindult előre, hogy vezessen minket a múzeum kávézójába. Nem vágytam most emberek közé, pláne nem muglik közé, ahol semmit sem tehettem Phillip Rowle ellen. Azt vághatott a fejemhez, amit csak akart, anélkül, hogy egyetlen átkot is elsütöttem volna.
Görcsösen kapaszkodtam Aiden kezébe. Jelezni akartam felé, hogy semmi másra nem vágyom, csak az érintésére, arra, hogy most mellettem álljon. Tudtam persze, hogy érzi… nagyon is érzi, mert ő volt az egyetlen ember, aki mindig tudta, hogyan védjen meg. Még Forestnek sem ment ilyen jól, pedig vele három évig házasok is voltunk. Nat csak birtokolni akart. Aiden is talán, de benne annyi más érzés is volt. Gondoskodó volt, kedves és lényegében sosem erőltetett semmit. Kifelé mindig ott volt az a maszk rajta, amivel megtévesztette az embereket, már-már színpadiasnak tűnt néha, de valójában nagyon jó ember volt. Egy jó ember, aki egyszer megbotlott és azóta is húzta a lábát.
– Alig várjuk a teázás, Mr. Rowle. Esetleg aprósütemény is lesz, tejszínhabbal? – Folytatta tovább a piszkálódást Aiden. Tudtam, hogy nála ez is egyfajta védekezés volt az apám ellene. Igen, gyengének tűntem mellette, de csak azért, mert nem engedtem a sötétségnek, hogy átvegye felettem az irányítást… különben a kígyó fejére léptem volna, egészen addig taposva, míg vonaglik a teste. Képes lettem volna megölni, képes lettem volna megszabadulni tőle a leggusztustalanabb módon… csakhogy az apám életének elvétele tényleg azzá a szörnyeteggé tett volna, aki ott lapult a lelkem árnyékában és csak arra várt, mikor szabadulhat el. Ezt kaptam apámtól. Ez volt az örökségem és az az ellenség, aki ellen nem sok esélye lett volna. Bennem volt az erő, de már túl sokáig engedtem a sötétségnek.
– Az lesz, amit rendel. – Apám higgadtan beszélt. Tudtam, hogy ő is maszkot visel, ahogyan mi. Volt valami a tarsolyában, amivel sakkban akar tartani minket. Valahogy meg akarta szerezni magának a lányunkat, éppen úgy, ahogyan annak idején Noah-t. Nem véletlenül hazudtam neki, hogy elvetélt a béranya. Noah létezése úgyis csak azután lett nyilvános, hogy már elváltunk. Nat akár örökbe is fogadhatta a szívfájdalmára.
–  Légy óvatos, Elliot – súgta Aiden a fülemben, ahogy a lépcsőn baktattunk lefelé. Éreztem az ajkai puha cirogatását a bőrömön és ez egészen megnyugtatott. Ahogy a nevemet kimonda egy kis bizsergés futott végig a testemen, mintha az jelezné, hogy életben kell maradnom. Muszáj lesz kibírnom. Muszáj lesz kibírnom ezért az érzésért. – Nyugodj meg, Nyuszi, vigyázok rá. Mindig. Örökké. – Közelebb simultam hozzá. Aiden volt az én erőm.
Leértünk a hatalmas kávézóba. Modern szürke falai volt, amiket fekete fémdíszek szegélyeztek. A fekete keretben pihenő, modern festmények egészen hangulatosan illetek ide. Apám az egyik négyszemélyes üvegasztal mellé sétált és kihúzva egy széket elegánsan leült. Én pedig vele szemközt. Nem akartam, hogy Aidennek egyenesen a szemébe kelljen nézni. Ráadásul az asztal alatt így meg is tudtam fogni ismét a kezét.
– Szóval, mit akar a kedves leendő nagyapa? Egy meghívót a babaváróra? – kérdezte Aiden nyugodtan. Irigyeltem, hogy mindig ennyire higgadt tudott maradni, bennem már igazi tűzvihar tombolt, ami ki akart szakadni. – Majd meghalok a kíváncsiságtól. Egyébként nem lesz Rowle, és nem fogom hagyni, hogy a gyerekünknekn bármilyen köze is legyen a családjához.
És nincs is köze. Nem én vagyok a vérszerinti apja. Hanem Aiden. – Szögeztem és megtámaszkodtam az asztalon. Csak ekkor láttam, mennyire remeg a kézfejem, hogy az ujjaim nem nyugszanak, hiába fektettem le az asztal lapjára. – Ettől fogva Rowle vér nem csörgedezik majd az ereibe. Ráadásul kislány. – Folytattam, látni akartam, ahogy megváltozik a tekintete csillogása, ahogy kiborul. De nem. Nem jött semmi.
Hosszan fújtam ki a levegőt és megforgattam a szemeimet. Tudtam, hogy valamire készül… hogy valamit akar.
– A családban született egy Rowle fiú. – Közölte. – A tényen az sem változtat, hogy jeleneleg ő is más vezetéknevet visel. A lányotok és a fiú házassága újra tudná egyesíteni a Rowle család egykori tekintélyét. – Folytatta, én pedig éreztem, hogy keserűség gyűlik bennem megint. A tekintetem megállapodott az asztal közepén pihenő vázán. Félig volt vízzel az átlátszó üveg, benne pedig egyetlen szál sárga rózsa ázott.
És, ha nem aranyvérű? – próbálkoztam, de a kezemet már el is húztam Aidenétől, készen álltam letépni a saját apám fejét… és ez ijesztő volt.
– Gondolod, nem néztem utána? Elliot, olyan naiv vagy, mint egy ostoba kölyök…
Nem bírtam tovább. Éreztem, hogy elpattan bennem valami. Felpattantam, megragadtam a vázát és annak a tartalmát egyenesen az arcába borítottam.
Ne merészelj a családom közelébe jönni, te rohadék! – Üvöltöttem… pedig sosem szoktam. Éreztem, hogy a muglik néznek, a kávézó alkalmazottai, a vendégek.
Naplózva


Aiden J. Fraser
Varázsló
*****


Pirkadatkor a hajnalba olvadok

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2021. 10. 04. - 20:50:51 »
+1


2002. október 7.
outfit

I'm doing this for my family



– Hamarosan megérti, Mr. Fraser, mit jelent apának lenni.
Csak undorodó grimaszra húztam a számat. Volt előttem példa, hogy milyen egy igazi apa. Volt előttem egy kép, hogy milyen egy igazi család. Egy ilyen szánalmas alak, aki a céljaiért képes lett volna megölni a saját fiát is, ha nem kellett volna valahonnan előásni egy fiú örököst, ne mondja meg nekem milyen lehet apának lenni. A szá,ba dugtam szabad kezemmel egy cigarettát, és meggyújtottam, hogy a számban forgatva a szálat próbáljam magamból kifújni a feszültséget. Nem érdekelt az sem, hogy most gyújtottam rá egy múzeumban. Rohadtul felhúzott.
A szüleim sosem kevdelték a Rowle-okat. Biztos voltam benne, hogy apám számtalanszor megmondta nekik a véleményét, még akkor is, ha ugyan olyan vérmérséklettel rendelkezett, mint én. Azon sem csodálkoztam volna, hogy anyám konkrétan leordította a fejét. Emiatt is volt veszélyben a családom. Túl sok mindent máshogy láttak, ami a Voldemortot követő seggarcoknak nem volt az ínyére. Ezért akartam őket megvédeni azzal, hogy mégis van egy Fraser a halálfalók között.
éreztem, hogy Eliot mellettem egyre inkább szarabb állapotban volt, szinte úgy kapaszkodott a kezembe, mintha az egy mentőöv lenne a tengeróceán közepén, és nem lát sehol sem partot. Dühített, hogy ilyeneken kellett keresztül mennie, de visszafogtam magam, a kedvéért kurvára visszafogtam magam, hogy ne csússzon ki a pálcámból egy kis átok, amivel kilyukasztom az apja tüdejét. Tudtam, hogy nem akarná, hogy megöljem, és nem ölném meg a szeme láttára.
Nem rendeltem csak egy kávét, Rowle felhúzása is olyan kiábrándítóan unalmas volt. Mintha csak valami érzelemmentes üreges tekintetet néznék, de tudtam, hogy az álarca mögött annál sokkal több minden megbújik. Tervek. Sok terv, sok-sok játszma, előre kigondolt lépések, a kár csak a varázsló sakkban. Én is ilyen voltam. DE az én teklintetem most már nem volt olyan üres, és halott, mint egy megdöglött halnak.
– És nincs is köze. Nem én vagyok a vérszerinti apja. Hanem Aiden. Ettől fogva Rowle vér nem csörgedezik majd az ereibe. Ráadásul kislány - tekintetem közben ELliot kezeire vándorolt, én meg megfogtam, és lehúztam a karjával együtt az asztal alá, és a combomon tartva a kezeit összekulcsoltam az ujjainkat. Máshogy most nem tudtam jelenleg a támasza lenni, és mind a ketten pálcaélen táncoltunk. Bennünk is szunnyadt egy-egy vadállat, nem kellett ahhoz az embernek vérfarkasnak lennie. És előttünk is ott ült egy szörnyeteg. A további párbeszédet csendesen hallgattam végig, lassú nyugalommal, és cseppet sem kimutatva mennyire felhúzott ez a farok, hogy még a nőnek is utána nézett. Persze nem kellet hülyének lenni ahhoz, hogy ne tudnák, ha rólam van szó mindenképpen aranyvérű származást akartam biztosítani. És mégis, mocskosul irritált, hogy tudta. Mégis mennyi mindent tudhatott még?
De azt amit én elfojtottam magamban, az kirobbant ELliotból, és beleüvöltött a kávézó békés csöndjébe. Minden szem ránk szegeződött, én pedig egy pillanatra lehunytam a szememet. Elszámoltam tízig, hogy azalatt az idő alatt ynugodtan felmérjem a helyzetet, és visszaállítsam az egyensúlyomat.
Egy, kettő, három. Mély szippantás a számban lévő cigarettából. Lassan fújom ki a füstöt, és nem pattanok fel én sem, hogy elküldjem a picsába.
Négy, öt, hat. Apró, mély lélegzetek. Lassan felnézek és a tekintetemet belefúrom Elliotéba. Komolyan pillantok rá, némán üzenek. Ülj vissza. Itt már a gyerekünk élete is kockára volt téve, és bár nem érte volna meg neki, hogy megöli a béranyát és a lányunkat... Nem akartam kockáztatni.
Hét, nyolc, kilenc. Farkasszemet nézek az apjával. Szinte szándékosan feszegetve le róla a maszkot.
Tíz. A szabad kezemmel elengedem a pálcám, és visszacsúsztatom a zsebembe, visszavonva a halálos, zöld átkot, amit éppen rászórtam volna, hogy ha nem lettem volna nyugodt. Az egyensúly megőrzése az első. Ha elveszted, kibillensz. Ha kibillensz lezuhansz. Ha lezuhansz, meghalsz.
- Szánalmas. - Hiodegen formáltam a szavakat. - Szánalmas, hogy azt hiszi, Mr. Rowle, hogy a lányomad odaadnám abba a családba. Inkább maga olyan naiv, mint egy kölyök. Enynire el van keseredve, hm? Azt hiszem már rég nem tartunk ott, hogy az emberekből, és a vérünkből üzletet csinálunk. Fogja meg a szánalmas szerződéseit és menjen törölje ki vele a seggét, hátha aranyat talál benne. - kegyetlen kis mosolyra húztam a számat, miközben én is felálltam a székemből, és a cigimet Rowle előtt lévő kávéba dobtam. - Részemről befejeztem. Soha többé nem akarom a még egyszer a családom közelében látni. - vetettem még oda, majd megindultam kifelé a múzeumból, miközben végig éreztem azt a sok-sok tekintetet a hátamon. És az egyik szinte tüzes lyukat égetett belém. De nem érdekelt. Csak el akartam tőlle vinni Elliotot, mielőtt még ő teljesen elveszíti az eszét.
- Vége lesz, ELliot. Nem fogom hagyni, hogy hozzád vagy a lányunkhoz... Vagy anyámékhoz és az öcsémhez érjen.
Rápillantottam, ahogy a lemenő nap fényei megcsillantak a londoni forgatagon. Félre húztam egy sikátorba, és ott gyengéden megismítottam Elliot arcát, és lágyan megcsókoltam. finoman simítottam a puha tincsein.
- Meg foglak védeni.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2021. 10. 05. - 18:10:24 »
+1

sticky fingers
2002. október 7.

a i d e n
i am more
than just
a copy of you

style: elegant for Muci zene: Initium

Apám szánalmas alak volt. Mindig is undorítóan akarta a saját előnyére fordítani a kínálkozó lehetsőgeket… és számára ezek mindig emberek voltak. Eddig engem akart a saját javára fordítani, sőt előttem még Noah-t is fel akarta használni, míg úgy hitte, életben maradt. Most pedig a lányom egész egyszerűen egy újabb lehetőséggé vált arra, hogy megmentse a Rowle nevet. Undorodtam az egésztől, keserű íz gyűlt a számban és most nem attól émelyegtem, mert éppen a szimpátia terhesség tüneteit mutattam. Egész egyszerűen hánynom kellett a tudattól, hogy ez az ember teremtett engem… hogy ugyanaz a vér csörgedezik az ereinkben…
Elszakadt bennem valami, sőt… sokkal inkább eltört. Eltört, méghozzá apró szilánkokra egy hatalmas tükör, amiben magamat láttam apám mellett. Nem ölheted meg… az apád… nem ölheted meg… – mormogta bennem a lelkiismeret. Aiden hangja törte meg a csendet, vagy legalábbis azt a csendet, ami sötéten uralkodott el bennem, átvéve minden felett az irányítást. Igen is rászorítottam a lucfenyőpálcára, ami vért kívánva lüktetett az ujjaim szorításában.
– Szánalmas. – Mondta. – Szánalmas, hogy azt hiszi, Mr. Rowle, hogy a lányomad odaadnám abba a családba. Inkább maga olyan naiv, mint egy kölyök. Enynire el van keseredve, hm? Azt hiszem már rég nem tartunk ott, hogy az emberekből, és a vérünkből üzletet csinálunk. Fogja meg a szánalmas szerződéseit és menjen törölje ki vele a seggét, hátha aranyat talál benne. – Felkelt a székéből. Hatalmasnak és erősnek tűnt, ahogy apám bögréjébe dobta a cigarettáját. Ez volt az az Aiden, aki mellett egészen egyszerűen biztonságban voltam. Mellette nem mindig én voltam az erős, ő nem zuhant össze, sír vagy toporzékol. Egyszerűen csak volt nekem.
– Részemről befejeztem. Soha többé nem akarom a még egyszer a családom közelében látni. – Megfogtam a kezét, ahogy én magam is kihúztam magam, hogy egyetlen pillanatra az egyébként meglehetősen magas, szélesvállú apám fölé magasodjak.
Hagytam magam aztán kihúzni a kávézóból, a múzeumról. Nem érdekelt, hogy a mugli tömeg megbámult minket csak azért, mert kiálltunk magunkért. Ők ezt nem érthették… és éppen miattuk nem robbanthattam apám arcába a kávéját vagy rúghattam fel az asztalt. Nem akartam, hogy rendőrzőket vagy kiket hívjanak ránk.
Köszi… Muci… – Dünnyögtem, ahogy keserűen nyeltem egyet. Odakint végre megpróbáltam levegőhöz jutni, kicsit jobban érezni magamat. Kellemetlen görcs állt a gyomromba. Kicsit meggörnyedtem, de haladtam vele… ő volt az én cseppet sem szőkehercegem, aki éppen kimentett a gonosz apám markából.
– Vége lesz, ELliot. Nem fogom hagyni, hogy hozzád vagy a lányunkhoz... Vagy anyámékhoz és az öcsémhez érjen. – Rám pillantott, ahogy a londoni forgatagba vesztünk. Láttam, hogy egy kis beugrót keresett addig a tekintetével és már húzott is el oldalra. Apró sikátorba érkeztünk megbújva a tömeg zsongásától. Aztán jött a puha simítás az arcomon, a lágy csók és az ujjai érintése a tincseim között. Csak odabújtam hozzá, érezni akartam a szívverését az enyém felett.
– Meg foglak védeni. – A szavaira megborzongtam.
És én is megvédelek téged, Aiden… – suttogtam, aztán kérdezés nélkül hoppanáltam haza. Csak vele akartam lenni, érezni a teste melegét, a lélegzetét magamon. Így bújtam hozzá, hogy a mellkasán pihenjek hallgatva a szíve lágy, megnyugtató ritmusát.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2023. 08. 11. - 03:12:18
Az oldal 0.221 másodperc alatt készült el 42 lekéréssel.