+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Elliot O'Mara (Moderátor: Elliot O'Mara)
| | | | |-+  ghost hunting
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: ghost hunting  (Megtekintve 3537 alkalommal)

Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2021. 11. 09. - 22:29:53 »
+1

ghosthunting
2002. szeptember 17.

g a b e r i e l
l_s t

style: am i taller? zene: lullaby of woe

Fájdalmasan álltam fel. Éreztem, ahogy minden porcikám lüktet… hol egy törött borda, hol egy felhorzsolt bőrfelület. Már megszoktam, hogy semmit sem úszok csak meg. De legalább a páva rendben volt. A helyi kísértet nem azt akarta összetörve látni, hanem engem. A szobor valamire kellett neki. Talán ahhoz kapcsolódott a lelke, mikor a teste meghalt. Nem ez lett volna az első ilyen szellem, akivel találkozom… ezekben az esetekben természetesen sokkal fájdalmasabb a leválás.
Nem. Nem engedhetem meg, hogy legyőzzön ez a rohadt ház. – A korábbi gondolatot ismételgettem magamban, ahogy közben a tekintetemmel Gabrielt kerestem. Sápadtnak tűnt, mintha fájdalmai lennének. De hiába akartam odalépni hozzá, hogy a mellkasára fektessem a tenyerem, ahogy korábban… a lábaim fájdalmasan moccantak csak. Meg kellett kapaszkodnom a korhadt korlátban, mert már ennyitől is majdnem elestem.
Jól vagy…? – Suttogtam alig érthetően. Közben éreztem, hogy az orromból egy adag vér indul meg, nedvesen, melegen, bele a számba. Fémes ízt hagyott maga után. Tudtam, hogy nem tört el, csak a ház próbál kicsinálni. De nem engedhettem. Erősnek kellett maradnom. A mágia viszont egészen erőteljesen hatott rám. Már éreztem magam túlcsordulni attól a sok átoktól, éppen akkor, amikor Gabe-bel voltam apám villájában… és azóta semmi sem volt ugyanaz. Fogalmam sem volt még mennyit viselek el, de tudtam: már nincs sok időm hátra. Talán ezért próbáltam minden percet élvezni, amit csak Aidennel tölthettem.
– Amon, hozzám! – szólalt meg Gabe. Azon a fene rideg, túl parancsoló… nem szerettem, mikor ilyen. Ilyenkor képtelenség volt ellenállni neki és azt mondani, hogy úgy lesznek a dolgok, ahogyan én akarom. A fekete kutya lelkesen rontott be az épületnek azon részére, ahol voltunk. Engedelmesen állt meg a lépcső aljában, éppen mellettem. – Vidd ki Elliotot és ne engedd, hogy visszajöjjön!
Ne. Ne. Ne. Estem kétségbe. Nem engedhettem meg, hogy megint egyedül maradjon. Nem engedhettem meg, hogy megint a halálába meneteljen. Talán nem élünk együtt, talán nem szerettem már úgy, de fontos volt. Túl fontos volt ahhoz, hogy engedjem ezt neki.
Ne! Nem engedem! Nem mész vissza… – mondtam ingerülten, a lépcsőbe kapaszkodtam, hogy Amon ne tudjon kihúzni. A fogai már a pulcsim anyagát marták, erős volt, képes lett volna egyedül elhúzni. Csakhogy megmakacsoltam magam.
– Elliot, ez nem kérés… – Fordult vissza még a lépcső tetejéről. – Menj ki innen Amonnal, mindjárt megyek én is.
Amon ráncigált tovább, de én kapaszkodtam a lépcsőkorlátjába. Az persze ide-oda mozdult, mert túl gyenge volt ahhoz is, hogy az én testemet megtartsa. Akkor is kapaszkodtam. Gabe hülye volt, mert azt hitte, hogy majd kibírja, de nem. Ez a hely hatással volt rám, de rá is. Benne is volt egy csomó mágikus feszültség, még halálosabb is, mint bennem.
Elég Amon! Zöldszem egy hülye. Nem hagyhatom, hogy ott legyen egyedül… – Mondtam és mintha értette volna. A fogai engedtek, nyüszítve ült le és félre billentette a fejét. – Kérlek menj ki innen… kérlek… – Guggoltam le elé és megsimítottam az oldalát. Képen nyalt, de nem mozdult. – Csak engedje a bolondja után…
Érzetem, mennyire fáj felállni. Nem érdekelt. A szobrot lekicsinyítettem annyira, hogy kényelmesen tudjak mozogni és aztán a pálcámmal a kezemben felvonszoltam magam az emeletre és arra fordultam, amerre Gabriel Milton őnagysága eltűnt. A földön találtam rá… a falnak támaszkodva próbáltam eljutni hozzá.
Mi a faszt csinálsz… – lihegtem és térdre rogytam mellette. – Zöldszem… – Suttogtam és megérintettem a vállát. Nem vehettem át tőle több átkot, de az érintésem talán valamennyire említette a fájdalmát. – El kell mennünk innen. – Megpróbáltam talpra rángatni, de túl nagy volt hozzám képest, esélyem sem volt, a hoppanálás pedig esélytelen volt. Nem tudtam volna visszamenni Amonhoz anélkül, hogy valamelyikünk a fél lábát ne hagyja itt.
Állj fel! Nem engedem, hogy itt dögölj meg. Nem engedem, hogy még egyszer ezt csináld velem. – Közöltem és minden erőmet bevetve próbáltam talpra húzni őt.
Naplózva


Gabriel F. Milton
Minisztérium
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2021. 11. 12. - 17:56:23 »
+1

TO; Elliot


2002. szeptember 17.
Ghost hunting
16+

Hogy nem vettem észre, hogy ez itt a mellkasomon kezd egyre jobban kiszabadulni? Hogy nem tűnt fel, hogy ez a ház egyre jobban befolyással van arra a mágiára, amivel el van zárva az átok. Igyekszem egészen addig tartani magam, ameddig csak lehet, de Elliot nem hülye, észre fogja venni, hogy baj van. Addig is, hogy ezt a lehető legtovább el tudjam húzni, és közben a lehető leghamarabb ki tudjunk jutni innen, megteszek mindent azért, hogy ez megtörténjen. Még akkor is, ha morog a bajsza alatt, amiért felemelem a földről és megtolom picit a lépcső felé.
Az igazi okot persze eltitkolom előle, abban bízva, hogy kijutunk, de ez a ház, vagy a szellem vagy akármi megakadályozza, és ahogy áthalad rajtam ez az energia, az utolsó határt is átszakítja bennem. Ezen már egy egyszerű meditálás nem fog tudni segíteni. Legalábbis nem rövid távon. Nézem, ahogy a lépcső alján áll, és talán ő még rosszabb állapotban van, mint én. Gyorsan kell cselekednem, addig, amíg ilyen gyöngye és nem tud ellentmondani a kutyáknak. Könnyen kiviheti innen akár az egyikük is.
Rögtön magamhoz hívom Amont. Tudom, hogy ő kedveli kettejük közül a legjobban Elliotot, ezért nem fog ellenszegülni a parancsnak, ha azzal biztonságban tudja őt. Amint elmondom, mit akarok a lépcsőn elindulok felfelé. Egyre rosszabbul vagyok, és ha ez itt a vég, akkor nem akarom, hogy ő lássa. Ellépek a lépcsőtől elég határozottan, hogyha esetleg kételkedne, akkor a másik irányba billenjen a mérleg, de tudom, hogy ezzel valószínűleg csak magamat ámítom.
A lépcsőtől nem messze aztán nem bírom tovább, leroskadok a fal tövébe. Kapkodom a levegőt, és egyre nagyobb erőfeszítésembe kerül, hogy megpróbáljam az átkot visszafogni. Lehet, hogy fizikailag rendben vagyok, de a lelki rész azért nem ennyire egyértelmű. Hallom a lépteit. Amon mégsem járt sikerrel. Megpróbálok felállni, de nem megy.
- Mi a faszt csinálsz… Zöldszem…
- Inkább te mit csinálsz? Mondtam, hogy menj ki. Bolond, nem foglak tudni megvédeni most.
Nem is tudom miért mondom ezt ki azon túl, hogy ez az igazság. Szemmel látható, hogy ő sem képes túlságosan megvédeni magát, és én sem vagyok éppen a csúcson. De mindettől függetlenül nagyon jól esik, hogy visszajött. El se tudom mondani mennyire hálás vagyok neki.
- El kell mennünk innen.
Érzem, ahogy megpróbál talpra állítani, és azt is, hogy korábban megpróbált könnyíteni rajtam. De azt hiszem, ez most nem lesz ilyen egyszerű.
- Igen, el kell menned. Én most… csak kell még egy perc, amíg összeszedem magam.
Látom rajta mennyire kétségbe van esve. Látom a gondolatai között, hogy a márciusi események járnak a fejében, és tudom mit ígértem. Sóhajtok egyet, mert talán mégsem fogom tudni megtartani az ígéretem. Talán itt az ideje, hogy eljöjjön az én időm, ezt a rövidke pár hónapot pedig csak ajándékba kaptam, és sikerült nem kihasználnom a lehető legjobban. Meg is érdemelném, hogy ilyen fájdalmak között hagyjam itt ezt a világot.
Egyre kevésbé érzékelem már a külvilágot. Széthúzom a felsőmet, hogy ránézzek az átokhegre, talán van valami, amit tudok tenni annak érdekében, hogy legalább kijussunk a házból. Onnan el tudnám küldeni a patrónusom Metzért.
- Állj fel! Nem engedem, hogy itt dögölj meg. Nem engedem, hogy még egyszer ezt csináld velem.
- Hidd el, nem szándékosan csinálom!
Morgom a szavakat, de igazából nem vagyok biztos benne, hogy hallja. Mostanra teljesen másként érzékelem a külvilágot. Kicsit mintha minden el lenne mosódva. Ettől függetlenül megtámasztom magam a falnak, feltolom magam amennyire tudom, aztán megindulok a lépcső felé. Még akkor is, ha kockáztatom a legurulásom, legalább nem egy végtagvesztéssel járó hoppanálással próbálkozom.
- Menj előre! – Összeszedem minden komolyságom és hidegségem, hogy előre parancsoljam. - Ne aggódj, nem maradok le.
Tényleg nem fogom ezt tenni. Tudom, hogy akkor visszajönne értem, és ezt nem engedhetem meg, mert a végén még itt hal meg velem. Felgyújtom a faszba ezt a házat, ha lesz elég erőm hozzá, mikor kiértünk. A lépcső utolsó néhány fokát sikerül eltévesztenem, szóval ha Elliot nincs elég messze, akkor gurulás közben eltarolom, egyéb esetben csak elterülök a földön. Még jobban zihálok.
Érzem, ahogy a kutya nyalogatni kezdi a kezem. Elliotot keresem a homályos látásomon keresztül, de mivel nem látom, egyszerűen csak megszólalok.
- Menj ki mielőtt még kinyír ez a ház.
Nem tudom hirtelen eldönteni, hogy ha könyörögnék, akkor jobban járnék-e, de ha arra vár, hogy velem mi lesz, akkor pár pillanatig összegyűjtöm még a maradék erőmet, felállok, majd lényegében csoszogni kezdek az ajtó felé.
- Eszedbe se jusson hozzám érni, megértettél? Elliot, hallod?
Oké, határozottan kétségbe vagyok esve. Csak tippelem a kijáratot, és mikor elérem, akkor lökök egyet magamon az ajtó segítségével, aminek köszönhetően kiesek rajta. Amint kicsit távolabb kerülök a háztól, érzem, hogy könnyebben veszem a levegőt, érzem, hogy könnyebb az átokheggel is, de azt is érzem, hogy az elmémnek szünetre van szüksége. Öt perc szünetre.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2021. 11. 20. - 09:12:27 »
+1

ghosthunting
2002. szeptember 17.

g a b e r i e l
l_s t

style: am i taller? zene: lullaby of woe

– Menj előre! – közölte Gabriel, ahogy megindultunk a lépcső felé. Kurvára nem érdekelt a parancsolgatása. Megfogtam a karját és visszahúztam a vállaim köré, hogy úgy támogassam. Nem volt az az istenverte indok, amiért most elengedtem volna. Megbízhatatlanul és kibaszottul önző módon viselkedett. Ezért pedig elnyerte a dühömet. Ha pedig Elliot O’Mara dühös, akkor az egész mocskos világ szenvedni fog, de leginkább Gabriel Milton, amint kijutottunk abból a romhalmazból. – Ne aggódj, nem maradok le.
Fogd már be! – mordultam rá.
Érezhette, mennyire mérges voltam. Egyszerűen csak felsétált a lépcsőn, mintha meg akarná ölni magát… hogy a francba gondolta, hogy ezt majd hagyni fogom. Erősen tartottam, még akkor is, ha minden izmom beleremegett. Talán hülyén néztem ki, gyenge voltam, de az indulataim úgy hajtottak, mintha valami elcseszett hős lennék.
Éreztem, hogy félre lép, de nem engedtem el. Ezért nem tudott legurulni sem. Nem, mert erősen megfogtam és bár neki estem a korhadt korlátnak, de sikerült megtartanom. Egyszer megígértem, hogy a támasza leszek… és talán nem házasodtunk össze és a szerelmünk sosem szökkent igazán szárba, de ez az ígéret őszinte volt. A botladozás lendülete miatt kicsit erőteljesebben indultunk neki a lépcsőnek, annyira, hogy Gabe majdnem el is esett, de nem engedtem neki.
– Menj ki mielőtt még kinyír ez a ház. – Mondta szinte könyörgő hangon, de addigra már Amon előttünk az ajtóhoz sietett. Én elengedtem őt egy pillanatra. Nem tudom miért, kellett, hogy levegőt kapjak, viszont a falnál meg tudott támaszkodni anélkül, hogy elessen. A lábaim még remegtek, ahogy kicsit előre hajoltam.
Aztán ő mint valami veszett egér, elindult az ajtó felé. Csoszogva, gyengén, nekem meg kedvem lett volna odanyúlni és olyan pofont lekeverni neki, amitől magához tér. Komolyan azt hiszed, Milton, hogy egy kis átok tönkre tesz? Hogy majd hagyom, hogy itt drámáz, mint valami elcseszett kislány? Így pillantottam utána, majd gyorsabbra véve a fájdalmas lépteimet, megpróbáltam beérni.
– Eszedbe se jusson hozzám érni, megértettél? Elliot, hallod?
Aztán úgy esett ki az ajtón a szabadba, mint egy hülye. Felmordultam és utána mentem. Már hajoltam is le, hogy megfogjam és felrángassam a földről. Megpaskoltam az arcát, hogy térjen magához, sőt még a pálcám is elővettem, hogy kicsit arcon locsoljam. Hogy adhatja fel valaki ilyen szánalmasan? Nem érdekelt, hogy hogyan, de akkor is talpra állítottam. Az sem érdekelt, hogy a vállaim nagyot roppantak a súlyától, hogy a térdeim be kellett rogyasztanom. Már régen túlléptük azt a határt, hogy a testi erőm bármiben is hátráltasson. Sokszor haltam meg majdnem, nem a kibaszott átka fog tönkre tenni, meg ez a kibaszott ház.
Majd én eldöntöm, mit érintek meg, te seggfej. – Közöltem és ha végre megállt a lábán olyan pofont adtam neki, hogy még a tenyeremben is éreztem a csattanást. – Ha még egyszer ezt megmered velem tenni, én a pokolra is utánad megyek és addig rugdoslak míg össze nem szeded a kibaszott tökeidet. Egy csapat vagyunk, egy kurva csapat! Mit gondoltál? Hogy csak úgy felmész oda magánakciózni?! – Üvöltöttem vele, ahogy az eső is szép lassan esni kezdett. Észre sem vettem, hogy beborult, de az esőcseppektől legalább nem látszott, hogy mennyire folynak a könnyeim.
Mi a faszom van veled? Kapd már össze magad! – Ütöttem meg még egyszer. Az sem érdekelt, hogy Amon mögöttem morogni kezd… csakhogy nem tette, mintha érezné, hogy igazam volt. Még oda is lépett Gabriel mellé, hogy megpróbálja támogatni és talpon maradjon.
Csak ezután fordultam a ház felé. Előre szegeztem a lucfenyő pálcát. Akármennyire is fájt, varázsolnom kellett: – Atrox incendium totalum – suttogtam. A ház pedig szép lassan lángra kapott. A futótűz gyorsan hatolt be az épület belsejébe, ahonnan őrült sikoly hangja hallatszott. A szellem minden tárgya, amihez kapcsolódott most hamuvá égett.
Naplózva


Gabriel F. Milton
Minisztérium
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2021. 11. 28. - 18:57:18 »
+1

TO; Elliot


2002. szeptember 17.
Ghost hunting
16+

Bassza meg! Bassza meg! Ez az egész kurva helyzet kikészít, és ezt most szó szerint kell érteni. Nem hiszem el, hogy pont most kell Elliotnak is itt lenni. Valahogy nem így képzeltem el az első találkozásunkat a nyáron történtek után. Oké, hivatalosan ez már a második, mert találkoztunk a Foltozott üstben történt incidensnél, de az a pár szó, amit váltottunk és utána a kihallgatás előtt is, nem éppen úgy alakult, ahogy alakulnia kellett volna.
Megpróbálom az ő életét az enyém elé helyezni, de persze ez egyáltalán nem sikerül. Ez valahol nem is lep meg igazán, tudom, hogy mindazok ellenére, amit mondott korábban, nem hagyna meghallni. És mégis, ezzel szembe megyek, mikor utasítom többször is, hogy menjen előre nélkülem. Hogy szerencsére vagy sem, azt még nem tudom eldönteni. Azt viszont nagyon is tudom, hogy mikor a karom átveti a válla felett, hogy lekísérjen a lépcsőn, akkor nagyon is kiabálni volna kedvem vele.
 - Mi a fenét művelsz? Megsérültél, nem fogsz tudni megtartani.
- Fogd már be!
Lassan haladunk lefelé, és érzem, ahogy többször is kilengek és azt is érzem, hogy egyszer nagyon sok erőbe kerül neki megtartani mind a kettőnket. Az állapotom viszont nem teszi lehetővé, hogy a minimális erőkifejtésnél többet tudjak segíteni neki. De nem akarom, hogy miattam roppanjon meg, akár örökre, ezért igyekszem a tőlem telhető legerőteljesebben parancsba adni, hogy húzzon már a picsába ki ebből a házból. Ja, igen, és eszébe se jusson hozzám érni, mert ezúttal nem tudom lesz-e olyan szerencséje, hogy hazavigyem és ne magammal együtt a Mungóba.
Érzem, ahogy elenged, és hogy ezzel ösztönözzem, megindulok kifelé az ajtón. A homályos látásomon és Amon húzásának köszönhetően nagyjából tudom az utat, de a küszöbről megfeledkezek, és hatalmasat esek is. A friss levegőn már valamennyivel jobban érzem magam, de ettől még a lényegen nem változtat. Biztos vagyok benne, hogy a zuhanás következtében legalább egy kis időre elvesztem az eszméletem, mert legközelebb mire érzékelni kezdem magam körül a világot, már megint állok, és érzem, ahogy Elliot szenved a súlyom alatt. Igyekszem megtámasztani magam, és a lehető legtöbbet segíteni neki.
- Majd én eldöntöm, mit érintek meg, te seggfej.
Nem akarok ezzel kapcsolatban összeveszni vele, de nem. Az átokhegemmel kapcsolatban nem ő fog dönteni a helyzetről, hanem én. És ha meg kell átkoznom azért, hogy eltántorítsam a tettétől, akkor meg is fogom tenni. Egy kis plusz óra szunyóka biztos jól fog jönni. Aztán megérzem a csattanást. Elég nagy, eléggé fáj is, bár eltörpül az átokheg fájdalma mellett.
- Ha még egyszer ezt megmered velem tenni, én a pokolra is utánad megyek és addig rugdoslak míg össze nem szeded a kibaszott tökeidet. Egy csapat vagyunk, egy kurva csapat! Mit gondoltál? Hogy csak úgy felmész oda magánakciózni?!
A szavaival egyidőben érzem, ahogy egyre jobban hűl a levegő és azt is, ahogy a csöpörgő esőből szakadó eső lesz. Az eső viszont nem lesz elég ahhoz, hogy elrejtse a vörösödő szemeit. Amint kitisztul a látásom, már nem tudja elrejteni előlem. Kell még egy kis idő, amíg összeszedem magam, és már minimális segítséggel is meg tudok állni a saját lábamon.
- Mi a faszom van veled? Kapd már össze magad!
Látom a kezét, ahogy lendül, de nem teszek semmit az ütés becsapódása ellen. Szerinte megérdemlem, és bár biztos vagyok benne, hogy soha nem fogja igazán megérteni az indokaimat, azért megpróbálkozok vele. Talán a két pofon után már lehiggadt annyira, hogy meghallja, amit mondani akarok és talán olvasson is a sorok között.
- Téged akartalak védeni. – A hangom elég gyenge, szinte suttogok. Erre nem számítottam, még annak ellenére sem, hogy igyekszem elrejteni előle mennyire fáj mindenem. - Ami benn történt még engem is meglepetésként ért. Azt hittem, össze tudom szedni magam, és nem akartam, hogy annál jobban aggódj, mint amennyire már így is megtetted.
Persze, tudom, hogy ennek így lényegében semmi értelme, de talán mégis lát benne valami fantáziát. Talán megérti mire gondolok, és ha mégsem, akkor csak egy egyszerű önző seggfej maradok.
- Mert nem akartam, hogy visszagyere és elkövess egy olyan hibát, amit nem tudunk megváltoztatni.
Nem akartam, hogy a saját élete árán megmentse az enyémet. Annak nem láttam volna értelmét, és ennyire nem voltunk még szorult helyzetben, nem tudom mit tenne. Látom, ahogy felgyújtja ezt a kibaszott helyet. Örülök neki, pusztulnia kell, majd azt mondom, hogy véletlen volt, de nem hiszem, hogy kérdeznék.
- Elliot, nekem a te életed fontosabb, mint az enyém. Kettőnk közül jelenleg csak neked van olyan jövőd, amit érdemes várni.
Persze, ki tudja mit tartogat még nekem is a sors. Ezzel persze, nem azt akarom mondani, hogy az én életem kevésbé számít vagy egyáltalán nem számít, de a sajátomért, majd akkor aggódok, ha az övé már biztonságban van.
- Csak ennyit érts meg nekem. Mert ha már egy kurva csapat vagyunk, akkor hagyd, hogy óvjam a segged bármi áron!
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2021. 11. 30. - 20:26:17 »
+1

ghosthunting
2002. szeptember 17.

g a b e r i e l
l_s t

style: am i taller? zene: lullaby of woe

Egyszerűen meg tudtam volna ölni Gabrielt a puszta kezemmel, mert ezt csinálta. A szívem őrülten zakatolt, mint azon a napon, amikor Metzger megjelent a háznál és a kezembe nyomta a véres kabátját. „Csak ennyi maradt belőle” – mondta megtörten. Éreztem, hogy nőtt az a bizonyos gombóc a torkomban és most is tehetetlenségemben kibuggyantak a könnyeim. Mégsem húztam össze magam és zokogtam, mint akkor. Rá voltam dühös.
– Téged akartalak védeni. – A hangja gyenge volt és ezt mindennél jobban gyűlöltem. Utáltam, hogy ezt tette magával hülyeségeket hangoztatva. Engem sosem kellett megvédeni, sosem szorultam rá, hogy bárki is ott álljon mögöttem a veszélyhelyzetekben. – Ami benn történt még engem is meglepetésként ért. Azt hittem, össze tudom szedni magam, és nem akartam, hogy annál jobban aggódj, mint amennyire már így is megtetted.
A homlokomra csaptam a tenyerem és dühösen megráztam a fejemet. Nem hittem el, hogy ennyire naiv, ennyire ostoba. Már régen nem voltak irántam komoly érzései, valahogy belenyugodott, belenyugodtunk abba, hogy az élet megváltozott. Mégis miért kellett volna kockáztatnia értem az életét? Ez az egész kapcsolat mocskosul egyoldalú lett. Nekem fontos volt, ő meg mindent megtett, hogy kitépjen magából.
– Mert nem akartam, hogy visszagyere és elkövess egy olyan hibát, amit nem tudunk megváltoztatni.
Mélyen szívtam be a levegőt. Egy. Nem ütheted meg… Kettő… nem átkozhadot le… Három… csak higgadtan… Négy… a KURVAÉLETBEMEGÖLÖM! Nem tudtam nyugodt maradni. Ilyen ostobaság után képtelen voltam.
Meg tudom védeni magam, Gabriel Francis Milton. Ami pedig a legfontosabb: nem akartam visszamenni, egészen addig, míg seggfej nem voltál és be nem sétáltál oda, ahonnan menekültünk. – Magyaráztam tovább, láthatta, hogy mennyire ideges vagyok. A hangomon is hallhatta, hogy úgy kellett visszafognom magam, hogy ne kezdjek el üvöltözni vele.
– Elliot, nekem a te életed fontosabb, mint az enyém. Kettőnk közül jelenleg csak neked van olyan jövőd, amit érdemes várni. – Folytatta, mintha ő lenne az atyaúristen vagy legalábbis valami elbaszott sorsszövő, aki mérlegre teheti az életet és összehasonlíthatja az egyiket a másikkal. – Csak ennyit érts meg nekem. Mert ha már egy kurva csapat vagyunk, akkor hagyd, hogy óvjam a segged bármi áron!
Te meg értsd meg, hogy semmi jogod az mondani, hogy az én életem fontosabb, mint a tiéd. – Jelentettem ki ingerülten. Megfogtam a karját, hogy közelebb vonjam magamhoz, ha kellett fel a földről is akár. Túl dühös voltam, hogy a súlya bármilyen gondot is jelentsen. – Ha csapat vagyunk, akkor nem döntesz nélkülem és nem kezdesz önző akciókba. Ez ugyanis az volt. Ráadásul kurva értelmetlen, te barom… – Az utolsó két szót üvöltöttem. Aztán elővettem a pálcámat és az épületre szegeztem: – Atrox incendium totalum– dünnyögtem. Nem érdekelt, hogy Gabriel hallja, amint fekete mágiát használok. Az sem érdekelt, hogy fájdalmasan lüktetett bennem a saját sötétmágiám. A tűz lángra lobbantotta a korhadt fát, végig sietett a ház omladozó vakolatán és végül az egészet lángba borította, odabentről meg csak egy sikítás hallatszott.
Menjünk hozzánk. – Fogtam rá a csuklójára és az engedélye nélkül hoppanáltam a Hamutartó nappalijába. Kissé szédelegve álltam meg éppen a kanapé előtt, belekapaszkodva Gabrielbe. – Ülj le. Aiden még nem jön haza egy darabig.
Naplózva


Gabriel F. Milton
Minisztérium
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2021. 12. 06. - 18:26:53 »
0

TO; Elliot


2002. szeptember 17.
Ghost hunting
16+

Nem tudom, mit mondhatnék még neki az igazságon kívül. Hogy kurvára fontos nekem, és nem akartam azt, hogy végignézze, ahogy meghalok. Nem tudom ez az utolsó tényleg igaz lenne-e, próbáltam tényleg összeszedni magam, de az a szar mintha belém költözött volna, megérezte a gyenge pontom és belülről akart volna darabokra szaggatni. Nem akartam rá támaszkodni, mert tudom, hogy még épségben is nehezen bírna el, ha történne velem valami, nemhogy akkor, ha meg is sérült.
Szar döntést hoztam talán? Nem tudom, de az biztos, hogy nem tudtam volna elviselni, ha baja történik. Ha véletlenül hozzám érne, és gátak nélkül elszívná azt a fekete mágiát, ami most az átokhegemből árad. Próbálom megértetni vele, hogy az ő élete fontosabb nekem, mint a sajátom, de látom rajta ugyanezt fordítva is. Ilyen módon, nem fogunk mi dűlőre jutni sohasem, de azért igyekszem kerülni a bajt, ahogy eddig is tettem.
 - Meg tudom védeni magam, Gabriel Francis Milton. Ami pedig a legfontosabb: nem akartam visszamenni, egészen addig, amíg seggfej nem voltál és be nem sétáltál oda, ahonnan menekültünk.
Azt hiszem, kicsit túlfeszítettem azt a bizonyos húrt, és hogy eddig nem pattant el, az nem nekem köszönhető. Mintha minden egyes szavammal csak rontanék a helyzeten, holott nem ez a szándékom. De meg kell érteni mennyire féltem. Nem mástól, magamtól. Egy időzített bomba vagyok, ki tudja mikor szabadul ki ez az átok és emészt fel. Nem akarom, hogy akkor ott legyen.
- Nem kellett volna utánam sem jönnöd… de köszönöm. Ezzel megmentettél.
Hallom a hangom, hogy mennyire gyenge. De akkor is elmondom, amit akarok, és némán tűröm a pofonokat. Megérdemlem őket, és azt szeretném, ha levezetné a feszültséget. Azt szeretném, ha minden rendben lenne vele, és jelenleg ezt úgy tudom elérni, ha hagyom a lelkét megnyugodni.
- Te meg értsd meg, hogy semmi jogod az mondani, hogy az én életem fontosabb, mint a tiéd. – Nem hiszem, hogy ezt ki kéne fejteni, de ha belemennénk egy kisebb vitába az okokról, akkor óriásivá duzzadhatna. - Ha csapat vagyunk, akkor nem döntesz nélkülem és nem kezdesz önző akciókba. Ez ugyanis az volt. Ráadásul kurva értelmetlen, te barom…
Akár önző volt, akár nem. Akár nélküle döntöttem, akár nem, ami történt már nem tudok változtatni rajta. Mióta Metz nincs mellettem, mióta vége a háborúnak, egyébként sem szeretek csapatban dolgozni. Saját magamat könnyebben tudom megvédeni, mint mással együtt lenni és még rá is figyelni. Bassza meg, ez régen annyira egyszerű volt, most miért nem tudtam megtenni?
Megtámaszkodok Ellioton, mert már kezdek jobban lenni, mióta a ház energiája nem szívja le az enyémet jobban, mint amennyire az átok lüktet bennem, de még így sem vagyok képes megtartani magamat. Figyelem, ahogy a ház lángba borul és egyszerre nyugtázom a pusztulását és a sötét mágia használatát. Mindig is sejtettem, hogy képes használni sötét mágiát, de eddig nem volt rá bizonyítékom. Most már a saját szememmel látom.
- Kérlek, vigyél a Mungóba.
Azt hiszem, most ők a legegyszerűbb és legcélravezetőbb megoldás is. Ott fel tudják mérni a kár mértékét és ha szükséges akkor egy gyors beavatkozásnak köszönhetően helyre is hozzák. Talán egy vagy két éjszakát benn töltök, de ennyi.
- Menjünk hozzánk.
Mire ellenkeznék, hogy tudom, ő nem szeret a Mungóba menni, tudom, hogy őt is ott fognák, ha meglátnák ebben az állapotában, addigra már érzem is a rántást, a forgást, majd néhány pillanattal később már a kanapé előtt állunk, ahol néhány hónappal korábban a Rowle házban történtek után is álltam. Érzem, ahogy őt is megviselte az utazás.
- Ülj le. Aiden még nem jön haza egy darabig.
- Jelenleg a legkisebb gondom a férjed, Elliot. Ha haza is jön, nem igazán tudok majd mit tenni ellene, és ezt te is tudod.
Még egy szópárbajhoz sincs elég energiám, ha pedig ki akarna dobni… Nos, az szívás lenne, mert jelen állapotomban nem tudnék még csak normálisan sem hoppanálni. A két kutya eddig megbújt Elliot mögött, legalábbis az én szempontomból, most viszont letelepedett mind a kettő a kanapé két végébe.
Leülök a kanapéra, és megpróbálom Elliotot is magam mellé ültetni valamilyen módon. Újra zilálni kezdek, de ez már nem a környezetem hatása. Inkább kezdek kifáradni. Hátradöntöm a fejem, és lehunyom picit a szemem.
- Miért nem vittél a Mungóba? Te is megsérültél, pihenned kéne – nézek a szemébe. - Ha kérhetem, ne hősködj csak azért, mert szerinted ezt még kibírja a tested.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #21 Dátum: 2021. 12. 14. - 20:02:15 »
+1

ghosthunting
2002. szeptember 17.

g a b e r i e l
l_s t

style: am i taller? zene: lullaby of woe

Nem értettem Gabrielt…. nem értettem, miért akart visszamenni, miért akarta megölni magát, miközben ott álltam mellette. Úgy gondoltam, talán szándékosan akarja kitépni a szívemet, mert büntetnie kell. A kapcsolatunk vége is erről szólt és megmondtam neki: képtelen volnék újra átélni. Talán egy pár már nem voltunk, én mégis szenvedtem. Fontos volt Gabe. Nem tagadtam. Aiden is tudta, hiszen ezért jártam át hozzá. Nyomott hagyott rajtam, még ha látszólag én rajta nem is sokat. Elmúlt a rózsaszín köd, ami elborította az agyát, mikor visszatért és végre felismert.
A ház lángra lobbant. Éreztem, ahogy a füst megtölti az orromat. Ez volt a győzelem bűze és hozzá olyan édes volt a házból előtörő visítás. Nem voltam szelleműző, de ezt a szörnyeteget meg akartam büntetni azért, amit tett… amiért majdnem kárt tett abban a hülyében. Gabe-re pillantottam a szemem sarkából. Tessék. Megkaptad, lecsukhatsz. Nyeltem egyet. Éreztem, ahogy a szívem még mindig fájdalmasan kalapál és az izmaim is megfeszülnek a varázslattól.
– Kérlek, vigyél a Mungóba.
Csak megráztam a fejem.
Nem akartam a sarlatánok közé vinni. Tudtam, hogy én is képes vagyok segíteni rajta, hogy enyhíthetem a fájdalmát, ha nem is úgy, ahogyan eddig. Már nem engedhettem meg magamnak több átkot, legalább úgy, hogy nem halok bele semmiképpen. Elértem a határaimat, a képzeletbeli pohár rettenetesen túlcsordult.
A hoppanálás, amivel magunkat a Hamutartóba repítettem, mélyen mart belém. Olyan mélyen, hogy a bennem felgyűlt átok már egyenesen szét akart feszíteni. Hangosan kaptam levegőért, miközben a gyomrom őrülten kavargott. Meg kellett támaszkodnom a fotel támlájában, hiszen az esett a legközelebb hozzám. Aztán mély levegőt vettem. Ne ájulj el, O’Mara… – próbáltam kicsit összekaparni magam.
– Jelenleg a legkisebb gondom a férjed, Elliot. Ha haza is jön, nem igazán tudok majd mit tenni ellene, és ezt te is tudod.
Gabriellel ellentétben nekem nagyon is az volt a gondom. Ha megtudta volna, hogy megint belekevertem magam valami olyanba, amitől rosszul vagyok, biztosan kiborult volna… és megbüntet. Aiden büntetései általában kellemesek voltak, de az azokat megelőző vitát nem kedveltem. Valahogy mindegyik végén attól rettegtem, hogy elmegy vagy kirak és magamra maradok. Talán most már elviseltem volna könnyek nélkül.
Cleo is előkerült hamarosan. Az újonnan érkező kutyusokat bámultam, távolról szagolva a levegőbe. Talán érezte rajtuk az illatomat, mert még csak fel sem vakkantott. Sőt, amikor a dobermannok elhelyezkedtek a kanapé végében, ő maga is lefeküdt a szőnyegre és tovább figyelt érdeklődve. Kölyök volt még, játékos és heves, na meg nagyon kíváncsi.
Ahogy leült a kanapéra Gabriel, hagytam magamat is odahúzni. Éreztem, ahogy a fájós izmok a lábamban fellélegeznek, de így csak még jobban lüktetett. Inkább őt figyeltem, ahogy zihálva hátra dönti a fejét, majd a zöld szemeket is lehunyja.
– Miért nem vittél a Mungóba? Te is megsérültél, pihenned kéne – ekkor fordult csak megint felém. – Ha kérhetem, ne hősködj csak azért, mert szerinted ezt még kibírja a tested.
Megráztam a fejemet, egy fél pillanatra lehunyva a szememet is.
Most másképp segítek neked. – Sóhajtottam fel. – A hegen kívül hol fáj? – Kérdeztem és törökülésbe fordultam felé. A hatalmas kanapén bőven elfértem. Egy pálcaintéssel pedig már magamhoz is hívtam a szekrényből a fájdalomcsillapítókat, hűsítőket és nyugtatófőzeteket. Éreztem, ahogy ismét a szívem szorított egyet, mintha egy dobbanás is kimaradt volna.
Miattam kár aggódnod. Ami a bajom, az már jóval a ház előtt is megvolt. - Vontam vállat. Nem nagyon akartam erről beszélni neki. Talán, mert Aident szóbahozni mindig fura volt vele.
Naplózva


Gabriel F. Milton
Minisztérium
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #22 Dátum: 2021. 12. 19. - 22:46:03 »
+1

TO; Elliot


2002. szeptember 17.
Ghost hunting
16+

Nem értem. De tényleg nem értem, hogy miért nem a kórházba visz. Persze, látszik rajta is, hogy komolyan megsérült, valószínűleg ott fognák, de ha tényleg felnyílt az átokheg, nem hiszem, hogy ő tud majd rajtam segíteni. Talán akkor, ha az öccsét idehívja. De úgy emlékszem, nem éppen a legjobb a viszonyuk.
A férje pedig tényleg nem tud most meghatni. Lényegében annyira le vagyok gyengülve, hogy akár szó szerint ki is rúghat, nem tudnék védekezni ellene. Még visszaszólni sem tudok. Persze, megértem, hogy aggódik, ha kiderül, hogy ide hozott, akkor megütheti a bokáját, de ettől még nem lesz nekem jobb. Azt hiszem. Pont ezért jobb lenne, ha nem egy helyen pihennénk.
Örülök neki, hogy leül mellém a kanapéra, amíg lehunyom a szemem, addig megfogom a kezét. Érezni akarom a melegét, a jelenlétét. Ettől talán nem lesz komolyabb baja. Alaposan átgondolom a következő mondandómat. Mert muszáj megtudnom, hogy miért nem vitt be a kórházba.
- Most másképp segítek neked. A hegen kívül hol fáj?
Másként? Nem tudom, hogyan lehetne másként. Még az én módszerem se vált be. És nem hiszem, hogyha többet meditálnék, akkor jobb lenne. A fene essen belé, az összes védelmem abban a kibaszott házban egy pillanat alatt a semmivé foszlott.
- Nem tudom miben mesterkedsz, de a hegem fáj, nagyon fáradt vagyok, lelkileg és fizikailag de más bajom nincs.
Ezen nem tudom, hogyan tud majd segíteni, de remélem ő igen.
- Most teljesen rád bízom magam. Azon se tudnék változtatni, ha megmérgezni. De ugye nem mérgezel meg?
Felnézek a támláról, mikor érzem, hogy kicsúszik a keze a kezemből, érzem, hogy megmozdul az ágyon, és látom, hogy teljesen felém fordul. Ha már nem akar a Mungóba vinni, akkor miért nem haza vitt? Otthon is bármi el tudna készíteni, amit akar. Meg vannak hozzá a bájital hozzávalók és ezt ő is tudja.
- Miattam kár aggódnod. Ami a bajom, az már jóval a ház előtt is megvolt.
- Miért ne aggódhatnék miattad? De ettől még nem kéne újakat is szerezned mellé. Miért kell örökké mindent kockára tenned?
Csak nyögni tudok egyet a végén, ahogy végigfut a testemen a fájdalom, és ismét hátrabukik a fejem. Csináljon velem tényleg, amit akar. Ha kézrátétellel tud gyógyítani, nekem az is megfelel, csak múljon már a fájdalom, és had pihenhessek egy picit.
- A férjed mikor ér haza? Van annyi időnk, hogy aludjak egy pár órát?
Nem akarok a terhére lenni, de úgy érzem, a sok rossz lehetőség közül, ez az egyetlen, ami kevésbé rossz. Még akkor is, ha ez később nagyon is visszaüthet.
- Veled… Veled aludni csak egy kicsit, hogy pihenjek is, de csak rémálmokat lássak a múltamból?
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #23 Dátum: 2021. 12. 28. - 09:12:15 »
+1

ghosthunting
2002. szeptember 17.

g a b e r i e l
l_s t

style: am i taller? zene: lullaby of woe

Éreztem minden porcikámban, hogy Gabe gyenge. Gyengébb nálam is, pedig még olyan erősen lüktett a feltételezett bordatörés emléke az oldalamban, mintha csak egy pillanattal korábban zuhantam volna reccsenve a padlóra. Nem számított, segíteni akartam neki, lehetőleg idegesítő medimágusok sokasága nélkül.
- Nem tudom miben mesterkedsz, de a hegem fáj, nagyon fáradt vagyok, lelkileg és fizikailag de más bajom nincs. - válaszolta Gabriel a kérdésemre. Amilyen szerencsétlenkedést előadott abban a házban persze, akármilyen más baja is lehetett volna éppenséggel. Megbotlott, elesett, kúszott és mászott… most pedig jön ezzel a “csak a hegem fáj” szöveggel. Nem baj. Megköszörültem a torkomat és megnéztem kicsit jobban magamnak.
Sápadt volt. Nem volt meglepő azok után, amit magával művelt. Kedvem lett volna még egyszer pofonvágni, hátha az magához téríti ezekből a hülyeségekből.
- Most teljesen rád bízom magam. Azon se tudnék változtatni, ha megmérgezni. De ugye nem mérgezel meg? - kérdezte, miközben elhúztam a kezemet és a kanapén mocorogtam. Egészen addig fészkelődtem, míg teljesen szembe nem kerültem vele, közben persze próbáltam visszanyelni a sértettségem. Mérgezés. Mégis mi a fenét gondolsz te? - A szemem villant egyet, ahogy a gondolatmenet közben kicsit rápillantottma.
- De. Most rögtön. - Vágtam rá, kissé dacosan. A sértettség persze nem ült el. Még mindig nem értettem, hogy ezek az őrültségek miképpen ülnek meg a gondolatai között. Elvileg ő egy okos ember, aki számos bűncselekményt oldott meg, mégis olyan dolgok voltak képesek elhagyni a száját, mintha nem is önmaga lenne.
- Miért ne aggódhatnék miattad? De ettől még nem kéne újakat is szerezned mellé. Miért kell örökké mindent kockára tenned?
Megforgattam a szemeimet.
- És neked miért kell? Ráadásul teljesen indokolatlanul… - morogtam rá kicsit, aztán megérintettem a homlokát. Szándékosan nem a heghez értem. Ahogy mondta: most nem kockáztathatok. Férjem van, apa leszek, ráadásul még van elég dolgom ebben az elcseszett világban. Az ujjaim hűvösen simultak a bőrére, éreztem, ahogy az egész teste lüktet a megbolygatott átok súlya alatt.
- A férjed mikor ér haza? Van annyi időnk, hogy aludjak egy pár órát? - kérdezte, én pedig elhúztam a kezem. A pálcámért nyúltam megint. - Veled… Veled aludni csak egy kicsit, hogy pihenjek is, de csak rémálmokat lássak a múltamból?
Intettem egyet a pálcámmal, hogy magamhoz hívjak egy dobozkát. Az emeletről jött, egyenesen a ruhásszekrényemből, ahol elrejtettem Aiden elől egy-két kincset, amit még nem álltam készen átadni az üzletünknek.
- Ez egy olyan medál, amivel az átokhegeket nyugtatták meg régen. - Mondtam, egyelőre nem válaszolva a kérdésére. -Amíg alszol, viseld mindenképpen és után is. Talán megtanulja, hogyan irányítsd. Mert csak akkor élheted túl, ha irányítani tudod. Lehet ezer meg ezer pecsét rajta, de az erő abban rejlik, mikor használni tudod a sebet, amit szereztél. - Mondtam és kivettem a fekete dobozkából a vékony aranyláncot, rajta a körforma medállal. A nyakába akasztottam, berejtettem a ruhája alá, mire a sebet körbevevő, megbomlott pecsét világítani kezdett, majd szép lassan regenerálódott. Annyira erősen nem sérülhetett meg.
- Gyere… - suttogtam és úgy helyezkedtem, hogy az ölembe tudjam, húzni a fejét. Aztán szép lassan, várva arra, hogy elaludjon, cirógatni kezdett a szőkésbarna tincseit. Egy kicsit olyan volt, mint régen… mielőtt elhagyott.


 
KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
Naplózva

Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


Az oldal 0.148 másodperc alatt készült el 39 lekéréssel.