+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Elliot O'Mara (Moderátor: Elliot O'Mara)
| | | | |-+  i'm here
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: i'm here  (Megtekintve 2719 alkalommal)

Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2021. 08. 06. - 11:35:24 »
+1

E R D Ő  A  V Á R O S  M E L L E T T



2002. szeptember 1.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2021. 08. 06. - 11:49:52 »
+1

i'm here
2002. szeptember 1.

s e a n c i
i'm wating...

style: foggy style zene: paint it, black

Lulut felraktam a vonatra és minden olyan elképesztően ijesztőnek tűnt. Nem éreztem felelősséget sokáig egyetlen gyerekért sem, akihez közöm volt, de a Roxfortba elengedni mégis… más volt. Talán csak nem vettem észre, hogy eddig is bennem volt az aggódás ilyen módon. A gyomromban kellemetlen görcs ült meg és nem akart távozni a nap folyamán. A boltba sem volt kedvem bemenni, szóval biztos voltam benne, hogy Aiden majd megint meg akar büntetni, ha hazajött… főleg, hogy a ruhákat sem hajtogattam össze, amik szanaszét hevertek a hálószobánkban.
Inkább csak pórázra kapcsoltam Cleot, hogy elmenjünk sétálni. Úgy éreztem a friss levegő képes lenne bennem a helyére pakolni az apai érzéseket… amik addig ismeretlenek voltak. Persze nem ő volt az első, akit a Roxfort Expresszhez kísértem, de még is csak az első olyan, aki ilyen kicsi volt. Izgultam, hogy szeretni fogja-e, hogy talál-e barátokat, és hogy nem csapják ki, mint engem annak idején. Azt senkinek sem kívántam, hogy elvegyék tőle a jövőjét. Főleg nem attól, akit valamennyire saját gyerekemként szerettem.
Gyere Cleo, elmegyünk járni egyet… – Mondtam, miközben a lábamat a cipőmbe préseltem. Természetesen a játékos kis jószágnak muszáj volt ugatnia egyet, amitől a frász jött rám és a szívem majdnem kiszakadt a mellkasomból. Fölé is szorítottam a tenyerem, annak reményében, hogy esetleg megnyugszom ennyitől. – Amikor hazahoztalak decemberben, megállapodtunk, hogy nem ugatsz… – Magyaráztam kicsit fulladozva, majd megindultam kifelé.
Cleo még vakkantott néhányat, gondolom azért, hogy felbosszantson, mert éppen kamaszkorban van. De próbáltam lesújtó pillantással jutalmazni mindössze a tettét. Nem, nem fogok sikítani csak azért sem. – Határoztam el magamban, és közben a vállamon megigazítottam a kis táskát, amiben a kutyakaja meg a fésű, meg az egyéb szükséges dolgok voltak. Kicsit nagyobb sétát terveztem a közeli parkerdőben, ahova időnként kijártunk Aidennel és Cleoval. Persze hármasban egészen más volt, szinte családias. Nem is tudom, mikor éreztem magam így utoljára. Nattal teljesen más volt családban létezni, a sok gyerektől gyakran a gondolataimat sem hallottam vagy éppen azt, amit ő akar mondani nekem. Aidennel viszont csak magunk voltunk Luluig. Nem volt igazán senki, akihez komolyabban kellett volna alkalmazkodnunk, az állatainknál is legfeljebb az etetési idő számított, bár drasztikusabb esetekben Zeuszra az ilyesmit rá lehetett bízni. Cleora egyfajta kistestvérként tekintett, így ha mi, nem értünk rá, ott volt ő.
Kicsit sántikálva haladtam. Az elmúlt időben néha-néha megfájdult a régi sebhelyem. A csapda, ami felsértette a bőrömet, kegyetlenül hatolt a húsba és most mélyről jövő, fájdalmas érzés volt. A puha talajon, az erdő avaros kis ösvényén még is kellemesebb volt a járás. Itt nem éreztem olyan erőteljesen. Ráadásul Cleot is elengedhettem, aki vidáman futott előre, letérve az ösvényről. Csendesen követtem, engem az sem zavart, ha eltévedünk és ki kell találni majd innen.
Naplózva


Sean Westerfeld
Vérfarkas
***


the lonley beast

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2021. 08. 16. - 10:22:05 »
+1

☾ When I close my eyes and I try to sleep the weight of the world falls down on me ☽
E l l i o t O ' M a r a
2-0-0-2-s-z-e-p-t-e-m-b-e-r-1



Az erdő mindig is vonzott. A halk neszeivel, a gyönyörű sziluettjeivel, az erdőből áradó föld és vadak  frissen és hűsítőn ható illatával. Midnig is azt éreztem, hogy  annál többről van szó, mint hogy farkasként kötődöm hozzájuk. Mintha ez is valahonnan mélyről jött volna, olyan mélyről, ami túlnyúlt Kate vérének az ízén, a fehér szoba falain kívülről kötődött jozzám. Fájdalmas volt és mégis szerettem. Ezt a keserű szeretetet elviseltem, még ha fájt is, hogy nem találtam meg a sok-sok fejemben zúgó kérdésekre a választ. Szerettem azt hinni, hogy az erső az életem része volt már korábban is. Ez valahogy megnyugtatott.
Farkas alakban járom a puha, mohás talajt, halkan lépkedek. Néha meg-meg torpanok, füleimmel és az orrommal figyelem a környezetemet. Hallom a közelben lépkedő őszcsorda patáinak halk puhhanását, érzem a húsuk illatát, de most nem a vadászat miatt vagyok itt. A legkönnyebben az erdőbe Ben és Erica házától lehet bejutni. A magas kerítés sem jelentett godot, akkor sem, amikor félig holtan a visszaváltozástól ott kötöttem ki. Szerettem náluk lenni, úgyan úgy, ahogy Aidennél és Elliotnál is. Nyugodt volt, és hagytak henyélni a teraszon, miközben sütettem a napon a bundámat. Egy kicsit olyan volt, mintha annyi év otthontalanság után két otthonom is lett volna. Mintha Erica az én anyám is lett volna, még akkor is, ha az őrültebne kergettem amikor nem akartam, hogy megfürdessen. Mégsem éreztem úgy, hogy teljes az életem.
Egy részem, a bennem lévő kölyök még midnig kereste a választ hogy hol vannak a szülei. Hol van az otthona. Amikor a cellában kibeszéltek az aurorok, Shrewsburyt emlegették. De képtelen voltam rávenni magam, hogy odamenjek. Egyszerűen nem akartam szembesülni azzal, hogy mi várhat ott rám.
Álmosan elnyúlok egy kidőlt fa alatt, a hűvös komokban, és nyújtózkodom egyet. Az ilyen séták alatt a bennem lévő szörnyeteg is elcsendesedik is egy kicist. Halkabban kaparássza a falakat és kevésbé fáj, ha belülről rágja a bőröm, mint egy halálos gyógyíthatatlan vírus. Félig lehunyom a szemem, és talán el is aludnék, amikor ismerős léptek zajai ütik meg a fülemet. Halkan horkantok egyet, hogy már megint ELliotba botlok, de nem modzulok meg ahhoz túlságosan kényelmesen fekszem. MÉg nincsenek a közeleben, csak hallom Elliot hangját, a tapla alatt roppanó aranybarnás színű leveleket, és a kis szapora lépteket, meg az ismerős vakkantásokat, amik szapora ütemben közelednek felém.
Nem sokkal később Cleo dugja be magát félig a vackomba kifelé pucsítva lelkesen csóválva a farkát, és játékosan emelgeti felém a tappancsait miután majdnem kiböki a szememem a nedves orrával. Ismáóét horkantok egyet ami egy sóhajtás is lehetne, majd lustán felálva nyújtózkodom egyet és kibújok a fa alól. Cleo körbe körbe rohan, én pedig leülök és a zámba veszek egy erősebb botot és Cleo felé billentem a fejem, hogy azon vezesse le a felesleges energiáit. A ráncai a kuytával együtt lelkesen libegnek vele, ahogy ráharap a fa másik végére és játékosan morogva húzni kezdi. Amikor felbukkan Elliot is, üdvözlésül megcsóválom a farkamat.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2021. 08. 19. - 20:52:21 »
+1

i'm here
2002. szeptember 1.

s e a n c i
i'm wating...

style: foggy style zene: paint it, black

Az erdő mindig megnyugtatott. A kellemes, koraőszi, friss levegő olyan volt, mintha csak hazamentem volna, körbe ölelt és biztonságot adott. Az avar ropogása a talpam alatt pedig egész egyszerűen csak régi ismerősként üdvözölt. Az ilyen alkalmakkor eszembe jutott, milyen volt még ott élni az erdőben, folyamatosan apró lángok fölé magasodni, hogy egy kicsit felmelegedjek. Egy alkalommal emlékszem, annyira esett az eső, hogy képtelen voltam egész egyszerűen tüzet gyújtani, egy odvas fában húztam meg magam. Szerencsére elég kicsi voltam, hogy összehúzva magam, de kényelmesen ellegyek. A testemet melegen tartotta, hogy ott nem ért annyi víz… bár a sárból másnap kijutott bőven.
Cleo vidáman vakkantott egyet, ahogy előre futott a fák között. Nem szerettem az ösvényen maradni, így arra vettem az irányt, amerre rohant. Az ösvény a turistáknak volt jó, meg azoknak a kirándulóknak, akik csak eljátszották a kalandort, de éppen a lényeget nem fedezték fel soha. Az erdő mélyén az ember gyakran érdekes dolgokat talál.
Romániában egész mélyre hatoltam a sűrű erdőségben és egy kis patak mellett valami bolond csontokat aggatott a fák közé kifeszített madzagra. A célja az volt, hogy a helyi gyerekeket ijesztegesse, nekem viszont annyira tetszett a műve, hogy ott maradtam még egy kicsit. Azon merengtem, hogy mennyire élveztem volna egy ilyen erdőt kölyökkoromban. A miénkbe ritkán jutottam el, pedig ott volt a háztól egy köpésre… csak anyám időnként pánikba esett és otthon tartott minden erejével. Hiába ellenkeztem és bizonygattam, hogy sosem tévedek el és nem állok szóba idegenekkel, sosem hitt nekem. Furcsa, hogy igaza lett és tényleg az erdő nyelt el annyira, hogy nem láthatott többé… erő… erdők… sivatag és a fagyos észak. Mindenhol bujkáltam, csakhogy ne kelljen a szemébe néznem. Nem akartam látni azt a csalódottságot. Mert mást nem okoztam… mert mást nem okoztál, O’Mara… A hang kegyetlenül siklott át minden gondolatom felett. Nem számított, hogy ezzel megint darabokra törte a szívemet.
Követtem Cleot, ahogy végig kocogott a fák között, ahogy az ő talpai alatt is megroppantak a levelek. Aztán hirtelen megtorpant és fel-alá kezdett rohangálni, ezzel előcsalva egy félig kidőlt fa alól a termetes, ám annál ismerősebb farkast. A szájában máris ott volt egy faág, amit éppen Cleonak készült adni játék gyanánt. A tekintetem találkozott az ő szürkés pillantásával… kicsit megremegett a szívverésem, ahogy kellemes melegség járt át. Finoman megcsóvált a farkát, jelezve, hogy örül nekem.
Gondolkodás nélkül léptem közelebb, hogy megvakarjam a feje tetejét a fülei között. Nem bántam azt sem, ha kicsit morog, mert az jutott eszembe, hogy milyen volt, amikor fájós fenékkel aludt az ágyamban mellettem. Akkoriban még nem voltam biztos ebben a dologban Aidennel és csak jó volt valakihez odabújni… mostanra már elképzelni sem tudtam volna hasonlót. Szóval csak finoman átöleltem a bundás testet és aludtam, olyan mélyen, ahogy korábban nem ment. Seannak ezért voltam hálás… meg azért is, mert olyan otthonos érzés volt arra hazamenni munka után, hogy ott pihen a ház előtt a fűben. Szerettem a társaságát, szerettem vele lenni, mert azt hiszem barátok voltunk… vagy talán családtagok.
Most akkor két blökivel kell játszanom az erdőben? – kérdeztem és leültem törökülésbe Sean elég. A mutatujjammal megérintettem az orrát, ami nedves volt, mint a kutyáknak általában. – Mit szeretnél játszani, Seanci? Én legyek Piroska, te meg a Farkas? – Kérdeztem és csak néztem egyenesen a szemeibe. Valójában nem is tudom, olyan szomorú fényt láttam csillanni bennük. Nem bírtam ki, hogy ne karoljam át a nyakát és húzzam oda jobban magamhoz.
Minden rendben, Blökim? – Súgtam a fülébe a kérdést. Cleo közben elvolt foglalva a bottal, amit szerzett. Őrült módon rágni kezdte elterülve az avar közepén.

Naplózva


Sean Westerfeld
Vérfarkas
***


the lonley beast

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2021. 08. 21. - 19:15:27 »
+1

☾ When I close my eyes and I try to sleep the weight of the world falls down on me ☽
E l l i o t O ' M a r a
2-0-0-2-s-z-e-p-t-e-m-b-e-r-1



Azóta a találkozás óta, hogy Sebbe belefutottam abba a távoli erdőben, kicsit megint visszatért egy füst és hamu szagú emléket. Gondolkodtam és lazssan kezdtem összerakni a mozak darabkákat, keresve még a múltamat az emlékeim között, hátha egyik a másik után oszlatrja el a ködöt bennem. De eddig nem sokat tudtam visszanézni hátra. Azt viszont tudtam, hogy túl kölyök voltam még, amikor megharapott az a farkas, amikor a húgomat akartam megmenteni. Talán éppen abban az évben kezdtem volna a Roxfortot. És a következő évben már minden hamuvá égett és csak a köd maradt. Fájt ebbe belegondolni, még az erdő békés, őszi illata közben is. Elnyúlva feküdtem a fa alatt, hasamat hűtve a nedves erdei talajon. A bundámba biztos belegabalyodott pár levél, vagy kisebb sárdarab.
Cleo lelkes kislány volt, csak úgy rávetődött a botra, és közben Elliot is felbukkant.
Jó volt vele összefuni itt is, Elliot olyan volt nekem, mint egy nagyon közeli barát. Azóta az órás eset óta sokat változott a kapcsolatunk, és valahogy mindig is olyan volt nekem, mintha már-már egy elveszett családtagom lenne. Otthonra leltem nála nem csak Írországban, hanem Hamutartóban és az Aranyfogban is. Aidennel és a többi családtagjukkal együtt elfogadtak és befogadtak, amiért hálás voltam, mégsem tudtam, hogyan fejezzem is ezt ki igazán. Mondjuk Fraser Mamánál nem sároztam össze a teraszt, ha koszos voltam, Aidenéknél meg igyekeztem nem megenni állandóan a Ben féle kajákat vagy az éppen sütésre váró húsokat. Bár amióta Danielt megtaláltam mindig ki tudtam tőle kunyerálni egy kis bárány húst. Megvakargatta a fejemet, miközben Cleo elszántan rágta a számban tartott bot másik végét. A simogatásra felmordultam, kissé zsörtölődve, de mág úgyis megszokta, hogy ilyen voltam nem csak veke, hanem mindenkivel.
- Most akkor két blökivel kell játszanom az erdőben? Mit szeretnél játszani, Seanci? Én legyek Piroska, te meg a Farkas? - kérdezte, mire én csak horkantottam és kitátottam az orra előútt a számat megvillantva a hegyes fogaimat, és ásítottam egyet, hogy idegesítés képpen megcsapja a nem rég elfogyasztott egér illata. Nem voltam olyan éhes, nagyobb vadat azért sem vadésztam most le.
Minden rendben, Blökim? - kérdezte, és magához húzva megölelt, mire megint hallattam egy farkas sóhajt. Cleo nagyon durván kezdet húzni a botot fetrengve az avarba, amit tűrtem úgy nagyjából két másodpercig azát megunva elengedtem a számból, mire Cleo elbukfencezett, kiejtve a szájából a botot.
Cleo továbbra is lelkes izgalommal odalütyögött ráncostól Elliot elé meg elém is elhasalt és a fejét a kettőnk közötti réshez nyomta, hogy mind a kettőnkhöz hozzáérjen.
Egy sóhaj kíséretében visszaváltoztam emberré, és lesepertem a pulcsimra ragadt koszt. Kezembe vettem a botot és dobálgatni kedztem. Nem hajítottam olyan messzire, hogy Cleot szem elől tévesszük, de ha el is veszett volna meg tudtam találni. Amúgy se voltunk veszélyes helyen, a medvék odébb voltak.
- Pár napig azért nem mentem be dolgozni, mert elutaztam. Igazából azt hittem, ha a városomba érek, ami elvileg az én városom jobb lesz. De ahogy a vonat megállt, én nem tudtam leszállni - vontam meg a vállamat. - Lehet el kellene engednem mindazt, amire nem emlékszem - sóhajtottam fel dünnyögve elliot karjai között
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2021. 08. 27. - 15:13:47 »
+1

i'm here
2002. szeptember 1.

s e a n c i
i'm wating...

style: foggy style zene: paint it, black

Az erdő megnyugtató csendjében Cleo csaholása és Seanci morgolódása egészen kellemes volt. Sok kutyától féltem, de ők ketten meg sem tudtak zavarni igazán, annyira természetes volt a közelségük. A gyűrött eb ráadásul annyira megtudott nyugtatni, mintha csak ő lenne a közös gyermekünk Aidennel… és azt kívántam bár egyik nap egy csodás kislánnyá változna. Egyre többet került szóba a közös családalapítás, aminek már nem csupán ketten lennénk a tagjai a háziállatokkal. El tudtam magunkat képzelni egy kisbabával, Aident főképp… de még is valahogy rettegtem belevágni, tudva, mennyire nehéz folyamat ez.
Talán ezért is bújtam oda Seanhoz és öleltem át. Nekem is kellett egy kis melegség, hiába láttam a szemeiben azt a furcsa, bánatos csillogást, amit csak akkor vehet észre az ember, ha nagyon ismer valakit. A bundája az arcomat cirógatta. Éreztem, ahogy mind jobban ver a szíve és az egész testében szétárad annak a remegése. Talán zaklatott volt. Nekem mégis jól esett az erdő illat, ami megtöltötte a bundáját.
Csak akkor húzódtam el egy kicsit, mikor Cleo bukfenceket kezdett hányni játék közben. Hamar kifáradt persze és csak odabújt a közelünkbe. Neki mi voltunk a családja, igen, még Sean is, aki szinte állandó vendég volt Hamutartó udvarán. Ahogy Sean eltávolodott, én is rápillantottam, Cleoval együtt. Figyeltem, ahogy a teste szép lassan ülő emberré alakult. A koszos pulcsiját azonnal letörölgette a kezével… aztán játszani kezdett a kutyával.
Cleo vidáman csahol a bot után, miközben én még mindig az avarban ücsörögve gubbasztottam, hogy Seant figyeljem. Nekem az is elég volt, hogy Cleo hallótávolságon belül, mert addig biztonságban tudtam. Ez egy gyakran látogatott erdő, aligha akadtak veszélyes vadállatok ezeken a részeken.
Sean… – mondtam ki a nevét, jelezve, hogy a korábbi kérdésem még áll. Minden rendben, Blökim? Magamban még meg is ismételtem, mintha azt várnám, hogy most bökje ki a választ rá. Valóban így volt. Tudtam, hogy hallotta és talán csak azért vár, mert nem tudja, hogyan öntse szóba azokat a dolgokat, amiket érez. Valahogy nem volt jól.
Közelebb húzódtam és még jobban magamhoz vontam, mint korábban. Szerettem ölelni és most finoman végig is simítottam a hátán. Nem tudom miért, furcsa viszony volt közöttünk, nem volt igazán a barátom, annál valamivel több, de nehéz lett volna pontosan megfogalmazni mi is. Ráadásul meg sem próbáltam. Túl fontos volt ahhoz, hogy ezen filozofáljak.
–  Pár napig azért nem mentem be dolgozni, mert elutaztam. Igazából azt hittem, ha a városomba érek, ami elvileg az én városom jobb lesz. De ahogy a vonat megállt, én nem tudtam leszállni. Lehet el kellene engednem mindazt, amire nem emlékszem – sóhajtott fel. Nem engedtem el, talán a dünnyögés miatt, amit már ismertem Aidentől, mikor valami baja volt… Sean is meglehetősen hasonló volt ilyen téren.
Sajnálom… – húzódtam el, hogy a szemeibe nézzek és megcirógassam az arcát barátságosan. – Mit éreztél, amikor nem tudtál leszállni? – kérdeztem csendesen, közelebb ültem hozzá, úgy, hogy a lábaim hozzá érjenek. Ez volt a mi kis biztonságos buborékunk, ahol beszélgethettünk, anélkül, hogy bárki is megzavajron. Ez persze nem volt teljesen igaz, hiszen nem védtem le az erdőnek ezt a részét, de elővettem a varázspálcámat és egy intéssel összegyűjtöttem a száraz fákat, köveket, leveleket és szépen elrendeztem őket, hogy aztán apró lánggal felvillanjon a tábortűz. Így kellemes meleget adott. Cleo is megint elfeküdt mellette, hogy kicsit megpihenjen az őrült játékban.
Szeretnéd, hogy elkísérjelek?
 

Naplózva


Sean Westerfeld
Vérfarkas
***


the lonley beast

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2021. 08. 31. - 16:11:21 »
+1

☾ When I close my eyes and I try to sleep the weight of the world falls down on me ☽
E l l i o t O ' M a r a
2-0-0-2-s-z-e-p-t-e-m-b-e-r-1



Az erső barátságos volt, szerettem ezt a kisebb övezetet itt, Londontól nem is olyan messze. Kevés ember járt bent a sűrűbb területeken és mélyre nyúlt viszonylag, így maikor átváltoztam sem féltem attól, hogy a farkasom lakott területre téved. Nem szerettem volna úgy meghalni, hogy az aurorok abban az alakban ölnek meg. Az valahogy olyan szánalmas lett volna, de mindenképpen drámai. Csak egy kifordult szörnyeteg teteme lett volna előttük. Vajon a vérfarkasok holtan is átváltoznak, vagy a halálukkor, amikor eltemetnek emberek maradunk? Minden esetre aligha változunk át holtan. Talán igaza volt Annának, amikor azt mondta, hogy ez csak egy betegség, és nincsen bennem szörnyeteg bezárva. De még így sem tudtam elhinni, hogy ez teljesen igaz. Éreztem őt, ahogy nekem feszült, éreztem ahogy éhes volt a vérre, éreztem, hogy minden pillanatban bennem lappang, indulataival mardossa a belsőmet és rág belül, mintha csak egy féreg lenne, aki ki akar törni a földből. Utáltam ezt az érzést bennem. És gyűlöltem, hogy a farkast ilyenné hízlalta fel Thomas. Pedig voltak szelídebbek is nálam, akikben a szörny csak ásítozott és félt, nem forrott tőle a vére. Bennem pedig a megtestesült agresszív csomó volt, ami terjedt és terjedt.
Amikor távol van a telihold, valamennyire elhalkul a hangja, pedig tudom, hogy csak alszik. De akkkor egy kicsit jobban élvezem azt az életet, ami nekem sosem fog újra teljesen megadatni. Élvezem, hogy nagyon kicist ember lehet és akkor a kaparászás és a szörnyeteg hangja is elhal olyankor. Ez a nap is ilyen volt, még akkor is, ha minden kegyetlen gonosz kis hang belém rágja magát.
Amikor megunom, hogy Cleoval játszak, inkább visszaválétok ember alakba, és megborzolom a hajamat, ahogyan az orromon keresztül mélyet sóhajtok.
– Sajnálom… Mit éreztél, amikor nem tudtál leszállni? - csak némán megvonom a vállamat, majd kicist ódzkodva bámulom a tüzet, és kissé hátrébb húzódok tőle, de a melege kellemesen simogatja Cleot és talán ELliotot is. Én meg sem érzem lassan a hideget, sokat voltam már kint teljesen pucéran, télben, esőben, fagyban, vagy csak egy kevés kis pulcsiban.
- Hogy nekem már nincs is sehol otthonom. És már oda sem tartozom - válaszolok végül. Visszahív egy hely, de úgy érzem idegen. Visszahí a kamilla és a fűszer illat, olyan erősen éreztem a vonaton is. És mégsem tudom miért szerethetném, mégsem tudom semmihez sem kötni. Se az otthon kellemes melegéhez, se az arcokhoz. Semmihez.
- Szeretnéd, hogy elkísérjelek?
- Mármint most? - horkantok fel hihetetlenkedve, és még meg is csóválom a fejemet. Úgy érzem csak a semmit találnám ott, maximum egy házat, talán a csalédommal, talán nem. Túl sok dolog van ott, amitől félek. - lehet nincs is ott semmi - dünnyögöm, de épenséggel el is jástzom a gondolattal.
- Inkább mesélj te, milyen a házas élet - váltok inkább hirtelen témát. Túlságosan zavarba hoz a gondolat,. hogy közelebb is mehetek a helyhez, ahol éltem. AHol egykor ember voltam.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2021. 09. 07. - 19:29:08 »
+1

i'm here
2002. szeptember 1.

s e a n c i
i'm wating...

style: foggy style zene: paint it, black

Az erdőt megtöltötték a Seanból áradó érzések. Ahogy pedig emberré változott már nem csak a szemében tükröződött az a kis csillogás, hanem az egész testtartásán ott volt az a furcsa nyomottság, amit már a farkas pillantásából is kiolvastam. Csak odabújtam hozzá, öleltem, hagytam, hogy a bunda helyett a hullámos tincsek simítsanak végig az arcomon, amint visszahúztam újra magamhoz.
– Hogy nekem már nincs is sehol otthonom. És már oda sem tartozom.
A válaszától, mintha a vér fagyott volna meg bennem. Igen. Igen, ismertem ezt az érzést, hiszen én magam is így voltam vele, mikor meghúztam magam a hatalmas lombkoronák alatt. Azt hittem, nincs helyem a társadalomba és nincs helyem a családommal, az otthonomban. Ezért is tértem vissza, teremtettem meg magamnak az otthont itt Londonban.
Hamutartóban mindig otthonra lelsz. – Válaszoltam csendesen. – Nekem olyan vagy, mint… egy nagyon fontos valaki. Hozzám tartozol, ahogy Aidenhez, Benhez és Ericához is. Van családod. – Magyaráztam tovább halkan. Nem akartam nyálas lenni, egyszerűen csak átadni neki az érzést, amit nekem a Fraserek jelentettek.
Felajánlottam hát, hogy elkísérem őt. A fenekem közben az avart érte, ahogy kicsit engedtem Seant. Az ujjaimmal végig simítottam az arcán, hogy érezze, nincs egyedül. Én szerettem gyengédséget adni neki. Nem tudom miért… egyszerűen csak szerettem vele lógni. Ezért hát, ezzel is megküzdöttem volna az oldalán, mint annak idején Thomasszal.
– Mármint most? – kérdezett vissza. Megcsóválta a fejét egy horkantást követően, mintha csak hitetlen volna vagy nem látná értelmét odamenni. De talán csak félt letépni a bőréről a sebtapaszt. – lehet nincs is ott semmi – dünnyögte tovább.
Nem válaszoltam, igazából azt szerettem volna, ha magától böki ki, hogy akkor menjünk. Szüksége volt rá, nekem meg szükségem volt arra, hogy kicsit vele törődjek. Jól megvoltunk Aidennel, szerettem a házasságunkat… de közben meg ott volt a gyomorgörcs, hogy ma jönnek a gyerekek, velünk maradnak egy hónapig. Talán ez lesz a vége a házasságomnak. Nem akartam ezen gondolkodni és Sean tökéletes lett volna, hogy kicsit átpakoljam az energiámat egy egészen másik vonalra.
–  Inkább mesélj te, milyen a házas élet – váltott témát Blöki. Természetesen pont a közepébe talált bele. Kicsit izgultam, ezt kár lett volna tagadni, de nem azért, mert most nem működik… hanem tényleg féltem, mit hoz ez az egy hónap. A gyerekekkel minden más lesz. Aidennek nem sok szülői tapasztalata van, nekem meg még kevesebb. Ráadásul nem is hittem, hogy annyira sietni fogunk a gyerekvállalással, hiába beszéltünk róluk.
Hát… egész kellemes. Bár nem sokat változott a dolog, azon kívül, hogy Aiden néha kimondja, hogy szeret. – Vontam meg a vállamat és elmosolyodtam. Még mindig hihetetlen volt, hogy abból a mufurc kölyökből milyen gyorsan bújt ki a felnőtt férfi. Most még szexibb Aiden, mint valaha.
Ó, meg képzeld szoktunk együtt fürdeni romantikusan! – Magyaráztam nagy lelkesen. Aztán hirtelen megráztam a fejemet és kicsit kihúztam magam. – Seanci. Ne tereld el a figyelmet a témáról. – Tettem hozzá. – Biztos nem akarsz odamenni? Egy pár órám még van szabadon.
Naplózva


Sean Westerfeld
Vérfarkas
***


the lonley beast

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2021. 09. 11. - 10:58:30 »
+1

☾ When I close my eyes and I try to sleep the weight of the world falls down on me ☽
E l l i o t O ' M a r a
2-0-0-2-s-z-e-p-t-e-m-b-e-r-1



ELliot ölelése őszintén jól esett.  Különleges kapcsolat volt köztünk, mintha én lettem volna a Kis hercegből a róka, akit megszelidített. De nem bántam, örültem, hogy közel álltunk egymáshoz. Sok mindenen mentünk együtt keresztül, ami csak még jobban erősebbé tette a köztünk lévő különleges kapocsot. Aze rdő halovány hangjai meg-,egtörik a csendet, ahogy magához von, miközben Cleo a környéken szimatol, és felfedez. Olyan lendülettel mászkált körbe-körbe a látóhatárunkon belül, mintha már a mabcsában lenne az egész erdő. Valahogy én is így éreztem magam. Ismerem a fák hangjait, a madarak fészkét a bokrokban és a lombkoronkákon, az őzek járását, a múkusok útvonalát, és a növények illatát. Minden olyan erősen kapcoslódott hozzám, mimtha ez az egyetlen hely lenne a világon, ahol talán egy kicist békére tudok lelni. Ami valljuk be eléggé szomorú, hiszen az ember az otthonában érzi ,agát a legnagyobb bizztonságban, nekem pedig mégsincsen. Mintha lenne valami bennem, ami megakadájozott abban, hogy valahol, valamit az othonomnak tekintsek.
- Hamutartóban mindig otthonra lelsz. Nekem olyan vagy, mint… egy nagyon fontos valaki. Hozzám tartozol, ahogy Aidenhez, Benhez és Ericához is. Van családod
Halkan bezsél ELliot, olyan kellemesen halkan, ami még az erdő békéjét sem zavarhja meg. Való igaz, hogy náluk megtaláltam a helyem, hogy ott és Ericánél is kényelmesen elnyúlhattam a kertben. Nem szerettem bemnt lenni sokáig a nágy fal között furcsa érzés volt, mintha a házon belül csak egy idegen tárgy lennék.
- Tudom... Tudom, hogy ti mind a csalédom vagytok. De mi van velük? Mi van, ha csak egy eltűnt gyerek vagyok? Vagy mi van, hogyha tényleg odamegyek, kiderül, hogy egy sneki voltam. És mégis tudni akarom a válaszokat. De most még... nem megy - sóhajtom fel, és próbálok önmagamban is rendet tenni, hogy  legalább ne legyen bennem állandóan az a hófehér góg, ami egyre jobban nő és nő a torkomban, és a gyomromban is.
Inkább csak hagyom, hadd merülön el ez a téma, és inkáább felhozom Ellioték házaséletét. AMúgy is sokkal érdekesebbnek tűnik, mint az én örökös szenvedésem, és még a vitájuk is, amiket szoktam hallani olyan nevettségesen viccesek. Nem akartam Elliot hangulatát is lerombolni, így is eléggé gondterheltnek nézett ki. reménykedem benne, hogy ez a házasság téma eltereli a szerelmes Elliot figyelmét az én nyomorúsgágos életemtől. Még mindig örlődök azon, hogy mi lenne a jobb. Tudatlanságban élni, vagy pedig mindenről tudni, és lehet, hogy nem is lenne jó, ha tudom. De én tudni akartam, egyre jobban és jobba. Több emléket szerettem volna a húgomról, több emléket szerettem volna rról, hogy milyne életem is volt. Egy ember nem létezhet üres múlttal. És az az üresség, ami bennem kongott egyre jobban és jobban fájni kezdett.
– Hát… egész kellemes. Bár nem sokat változott a dolog, azon kívül, hogy Aiden néha kimondja, hogy szeret.
- Hallottam én is, és leggyakrabban akkor mondja ezt, miután szexeltetek. Tudod, jó a szaglásom, meg a hallásom - vigyorodom el. Persze ez erős túlzás, néha AIden máskor is képes kinyögni, de na, jól eseik kicsit piszálni, meg zavarba hozni ELliotot. És az én agyam sem kattog közben azon, hogy mégis mi a szar van velem meg a múltammal.
- Ó, meg képzeld szoktunk együtt fürdeni romantikusan!  Seanci. Ne tereld el a figyelmet a témáról. Biztos nem akarsz odamenni? Egy pár órám még van szabadon.
- Nagyon cuki, mindjárt elolvadok - forgatom meg a szememet, majd sóhajtok egyet és megcsóválokm a fejemet. Most valahogy nem menne. Túl rémisztő, túlságosan is félek. Szembesülni a múltammal, még ha annyira váyhom is rá. - Most nincs kedvem. Tudod, elfoglalt vérfarkas vagyok. Amúgy is most játszanod kell velem, meg Cleoval - állok fel, miután kibontakozom ELliot öleléséből, és kinyújtüztatom magam egy pillanatra, majd visszaváltozok az aranybarnás farkassá, és ásítok egy nagyot, kivillantva direkt ELliot felé az éles fogaimat. Vakkantok egyet Cleonak, aki rögtön odaüget mellém és lényegre törően felkapok egy botot, majd ELliot ölébe ejtem.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2021. 09. 12. - 19:27:43 »
+1

i'm here
2002. szeptember 1.

s e a n c i
i'm wating...

style: foggy style zene: paint it, black

Aggódtam Seanért. Nem azért, mert az erdőben bukkantam rá… az igazából egészen megszoktam tőle. Vagy ő szagolt ki vagy én vettem észre az ismerős alakot. Általában furcsán közel kerültünk egymáshoz. Talán egy kicsit olyanok voltunk, mint a lelkitársak… ezt azonban képtelen lettem volna kimondani neki. Bizonyára megforgatta volna rá a szemét vagy kigúnyolt volna, hogy nyálas vagyok. Mégis, én értettem meg őt legjobban, milyen érzés lehet senkinek lenni, sehova sem tartozni. Úgy tesz az ember, mintha ott lenne neki a legjobb, mégis, amikor végre valakihez tartozik, képtelen elengedni és csak a ragaszkodás van. Az az őrült vágy, hogy mindig a másik közelében legyen, mielőtt még szem elől tévesztené és többé nem tudná megfogni a kezét, elrángatni, hogy megölelje és érezze az szívverése hevességét.
– Tudom... Tudom, hogy ti mind a csalédom vagytok. De mi van velük? Mi van, ha csak egy eltűnt gyerek vagyok? Vagy mi van, hogyha tényleg odamegyek, kiderül, hogy egy sneki voltam. És mégis tudni akarom a válaszokat. De most még... nem megy.
Nyeltem egyet.
Sean a magunkfajták mind eltűnt gyerekek… de az eltűnt gyerekeket is valaki hazavárja. Mindenkit vár valaki. – Suttogtam a tényeket. Talán a varázsvilágban nem nyomtatják az eltűnt kölykök arcát tejesdobozra, de a szülők megpróbálják megkeresni őket. Ezért van a nyomjel… ami csak akkor nem működik, ha valaki gondoskodik róla. Nekem ilyen volt az apám, s Seannak talán éppen Thomas. Mindkettőnknek megvolt a saját mumusa… csak éppen Blökinek megvolt az a lehetősége, hogy megölje. De mégis milyen ember öli meg a saját apját? Milyen szörnyeteg képes erre? Én sok rosszat tettem már, sok életet vettem már el, de az apámét képtelen voltam… képtelen voltam, pedig annyiszor álltam vele szembe… annyiszor álltam ott és vártam, hogy megtehessem. Mégis gyenge voltam hozzá. Hiába bántotta Esmét, hiába bántotta Natot… nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy miattam hunyjon ki a fény, ami a szemeiben ült meg és kegyetlenül gúnyolódott rajtam.
Az ember, ha elveszít valamit addig keresi, míg a földalól is, de elő nem kerül… – dünnyögtem és kicsit összehúztam magam a hűvösben. A tekintetem továbbra is a szemein pihent meg. Láttam benne a furcsa csillogást és hallottam, ahogy megpróbálja elterelni a figyelmem. Egyelőre megpróbáltam engedni neki.
–  Hallottam én is, és leggyakrabban akkor mondja ezt, miután szexeltetek. Tudod, jó a szaglásom, meg a hallásom – vigyorodott el, ahogy a házaséletét fejtegettem neki. Nem akartam annyira belemenni, mert a szomorúságának oka jobban érdekelt. Legalábbis minden porcikám azért kiáltott, hogy most mentsem meg, tegyek valamit… nem tudom miért. Talán azért, mert engem senki sem mentett meg. Akármilyen messzire mehettem, senki sem jött utánam.
– Most nincs kedvem. Tudod, elfoglalt vérfarkas vagyok. Amúgy is most játszanod kell velem, meg Cleoval – mondta aztán. Jobban szerettem volna, ha mosolyog… vagy legalább vidám. Ezért, hagytam, hogy kibontakozzon az ölelésemből. A következő pillanatban pedig nagytermetű farkassá változott. Aranybarnás bundáján megtört a sápadt fény. Tökéletesen beillat az erdőbe.
A vakkantásra persze összerezzentem.
Oké, Seanci, rád is vonatkozik, ami Cleora! Nincs ugatás! – közöltem a mellkasomra szorított kézzel, de a következő pillanatban az ölembe ejtett egy száraz faágat. Tudtam, hogy azt várják, dobjam el. Ezért hát felkeltem leporoltam a nadrágomat.
Aki először visszahozza, kap egy buksi simít. – Mondtam és a magasba lendítettem a karomat, de csak olyan messzire hajítottam a botot, hogy még lássam őket. Féltem, hogy eltűnnek a szemem elől és többé nem találom meg őket… bár belerejtettem Cleo nyakörvébe egy ősi mágiától vibráló érmét, hogy még kilométerekről is megérezzem. Egyszer majdnem elvesztettem és ez volt az én kis biztosítékom. Aiden meg sem érezte, ahogy a kutya sem, nekem viszont támpont volt.
Ahogy Sean és Cleo hangosan nyargalva futott előre hirtelen fájdalmat és odakaptam a kezem. A kabátom zsebében megéreztem a kis dudort. Azonnal belenyúltam, de akkor a valami megégette a tenyerem. Felszisszentem és térdre rogytam. – Baszki… – dünnyögtem, de kihúztam a zsebemből a valamit… de még mindig égetett. Ezért leejtettem az avarba magam elé. Egy túlzottan is ismerős gyűrű volt… ezer éve nem volt a kezembe… egészen pontosan azóta, hogy Gabriellel éltem. Nem értettem hogyan került a zsebembe, de a mellkasomba hirtelen megint belenyillalt a fájdalom. Ezt Aiden nem tudhatja… nagyon nem…
Naplózva


Sean Westerfeld
Vérfarkas
***


the lonley beast

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2021. 09. 16. - 11:10:17 »
+1

☾ When I close my eyes and I try to sleep the weight of the world falls down on me ☽
E l l i o t O ' M a r a
2-0-0-2-s-z-e-p-t-e-m-b-e-r-1



Elliottal valami egsézen furcsán közeli, megmagyarázhatatlan kapcoslatom van. Ami talán még egy rendes haveri viszonynál is mélyebb, és annál jobban is túlra mutat. Talán amiatt, hogy mind a ketten otthontalanok voltunk, hosszú ideig, talán amiatt, hogy az életünket tönkre tették a Rowle-ok. Mégam sem tudom megmagyarázni, de ennek a köteléknek a gyökerei egészen mélyre nyúlnak. Egymás támaszai voltunk, a rossz időkben is, és néha úgy érzem ELliot az egyetlen, aki megérti, milyen a társadalom szélén állni, milyen nézni, ahogy mindeki más beilleszkedett és éli az életét. Én pedig csak a peremről nézek vissza, furcsa ezüstösen fehéren csillogó ködbe burkolózva félig. Várfarkasnak lenni olyan volt, mintha csak egy hajléktalan lennék, vagy valami bolond. Olyan létezuett bennem, amit nem fogadott el a társadalom, amitől mindekinek tartania kellett. Hiszen kiszámíthatatlan vagyok és gyilkos. És ezek miatt szinte képtelenség megpróbálni a rendes életet. Talán, ha nem lettem volna a veremben. De nem is fontos. EZ a sok mi lett vona ha teljesen értelmetlen. Inkább hagyom, hogy megtöltsön az erső illata, a madarak, és a többi vadállatnak a neszezése a közelünkben. Olyan törékeny békés burok volt ez.
- Sean a magunkfajták mind eltűnt gyerekek… de az eltűnt gyerekeket is valaki hazavárja. Mindenkit vár valaki. 
Cska mormogtam valamit az orrom alá. Az én nyomjelem eltűnt aznap, amikor Thomas megtalált, amikor megölte  ahúgomat és elvitt magával, mert olyan rohadt különlegesnek számítottam. Egy gyerek vérfarkas. Micsoda kuriózum. Milyen ritha, mint az albínó sellő. csináljunk belőle pénzt, és taszítsuk bele a sötétségbe a többi közzé. A Verembe. Vajon hányszor kellene megölnöm, hogy kimossa belőlem a keserűséget? Hányzsor kellene belemélyesztenem a fogaimat a testébe, hogy eltűnjön belőlem minden amit ő tett velem? Talán túl sokszor, mint ahogy arra egy élet elég lenne.
- Az ember, ha elveszít valamit addig keresi, míg a földalól is, de elő nem kerül… - Talán igaza van ELliotnak. Talán nem tudják mi lett velem. Talán azt hiszik meghaltam. Talán. talán egy nap képes leszek a ház elé állni. És egyenes háttal végigsétálni Shrewsbury utcáin.
- Valószinüleg. De a legtöbb elveszett gyereket sneki sem akarja megkeresni. Mert sehova sem tartoznak már - suttogom, de aztán csak megrázom magam és egy halovány vigyorral ELliot felé billentem a fejemet. Aztán inkább más felé terelem a témát, nem akartam erről anynit nyavajogni. Megvolt a saját magam keresztje, nem cipelhette más senki helyettem, csak én. persze éreztem ELlioton, hogy segíteni akart, de én nem is tudom. Nem tartottam magam arra érdemesnek, hogy segítsenek rajtam, Túl sok rosszat tettem, és mindennek kibaszottul megvolt az ára.
Inkább, hogy a témát kerüljem, farkassá változtam. Sokkal szabadabbnak éreztem magam akkor, ha farkas voltam, nem kötött meg semmilyen emberi forma, csak élvezhettem, hogy szabad voltam, és ezt mindennél jobban szerettem most is. Idegesítésből vakkantottam ELliot felé, tudtam, hogy utálta az ugatást, bár akkor nem igazán értettem hogyan akarta, hogy én meg Cleo vigyázzunk a házra. Ugatás nélkül persze, hogy mindenki bejön, mert csak hatalmas fekvő kutyát lát, aki meg se ugatja azt, aki megint írni akar a falra.
- Oké, Seanci, rád is vonatkozik, ami Cleora! Nincs ugatás! - megforgatom a semem, de közben már ugrásra készen vagyunk a butot bámuljuk mind a ketten Cleoval. Ő még startra készen az egyik lábát még fel is emeli, és őrülten csóválja a farkát. – Aki először visszahozza, kap egy buksi simít.
Ahogy elrepül a bot lelkesen utána vetem magam, Cleoval. Vele midnig szeretek együtt játszani, persze ő is tudja, hogy én vagyok a vezetője, de néha csak a lustaság miatt hagyom érvényesülni, de általában - mint most is -, én szerzem meg előle a botot. Az erdő éiiata szaladés kzben még jobban az orromba kúszik, szinte élvezem a macsom alatt megsüllyedő nedves földet, és a bundámat simogató szelet.
Megszerzem a botot Cleo csalódottan nyüszít, de aztán meghallom ELliot ideges morgását, és inkább leejtem a botot - Cleo nagy örömére, hogy visszaigyekezzek hozzá. AHogy a földön lévő átoktól pulzáló gyűrű szagát megérzem, felmorgok, és laposkúszásba közelítem meg, miközben magyarázatot várva nézek fel Elliotra. Égett szagot érzek felőle, biztos a gyűrű tette. Halkan morgok is hozzá, tudom, hogy vezsélyes. Nagyon vezsélyes. A mancsommal kaparó mozdulatot teszek a puha avarban, hogy jelezzem jó lenne, ha ezt eltűntetnénk.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2021. 09. 24. - 16:20:12 »
+1

i'm here
2002. szeptember 1.

s e a n c i
i'm wating...

style: foggy style zene: paint it, black

Seannal volt közöttünk ez a megmagyarázhatatlan kötelék… amitől éreztem, hogy mennyire megviseli mindaz, ami történt vele. Milyen érzés lehet múlt nélkül élni? Milyen érzés lehet úgy élni, hogy nem emlékszel az anyád illatára, hogy nem tudod milyen volt a mosolya… hogy nem tudod honnan erednek a gyökereid. Én sosem voltam gyökértelen, bár apám kilétét sosem tudtam biztosan. Aztán persze, amikor megtudtam bántam az egészet. Ezt nem kívántam Seannak, de egy részem érezte, hogy ő valami olyan helyre tartozik, ahol szeretik, ahol mindig keresték.
– Valószinüleg. De a legtöbb elveszett gyereket sneki sem akarja megkeresni. Mert sehova sem tartoznak már – suttogta. A halovány vigyor, amivel rám nézett nem volt egyáltalán meggyőző. Tudtam, hogy el akarja terelni a témát, de amit mondott az nem volt igaz. Nem volt igaz, mert az elveszett gyerekekért a szüleik még a világ végére is képesek volnának elmenni. Sean ezt nem tudhatta, mert nem emlékezett a gyerekkorára. Nem emlékezett arra sem, aki volt valamikor.
Az elveszett gyerekek is csak addig elveszettek, míg haza nem térnek. Haza. Ahova tartoznak. – Dünnyögtem magam elé. Én is voltam elveszett gyerek, engem is kerestek, csak éppen én nem akartam hazamenni. Thomas miatt Seannak nem volt meg ez a választási lehetősége, de kizártnak tartottam, hogy egy anya ne keresse a saját gyerekét. Bár én nem születem gyereket és minden bizonnyal soha nem is fogok, hiszen férfi vagyok… de voltak gyerekeim és még ha nem is az én vérem csörgedezett az ereikben, hát képes lettem volna ölni is értük.
Végül engedtem Seannak. Engedtem, hogy terelje a témát és egészen más irányba menjen el a mai kiruccanás. Játék. Olyan volt ez, mint a drog, főleg Cleonak, de farkas formában Sean is egészen idomulni tudott egy állat játékosságához. Így hát eldobtam a botot. Szándékosan olyan messzire, hogy még lássam őket. Addig bámultam őket, míg a fájdalom, amit a zsebemben meglapuló tárgy okozott, el nem terelte a figyelmem.
Térde rogyva bámultam az avarban meglapuló valamit. Nem számított, hogy eldobtam azonnal, a mellkasomban ugyanaz a fájdalom lüktetett, amit márciusban éreztem abban az erdőben. Már nem is emlékeztem, hogy pontosan hol… nem emlékeztem a nevére. Csak a fákra, anyám barna szemeire, ahogy haragra lobbannak. Ugyanazt az erőt éreztem most is, csak még mélyebben mart belém. A szívem nagyokat dobbant, mintha egy marok szorításából akarna szabadulni. Hirtelen levegőt is alig kaptam, csak hörögve próbáltam nem rosszul lenni.
Sean mozdulatát látva tudtam mire gondol: tűntessem el onnan. El is akartam, de gondolkodni alig tudtam a fájdalom miatt… ezért hát mire előkaptam a pálcámat már alig volt erőm.
Re…Reducto – dünnyögtem, de hiába. A lucfenyő olyan könnyen hullott ki az ujjaim közül, mintha nem is szorítottam volna rá. Elhagyott az erőm, ezért hát nem volt más választásom, mint elkezdtem kaparni a fagyos földet. Éreztem, ahogy a mocsok azonnal befurakodik a körmöm alá és fájdalmasan feszítve sebezi meg a bőrömet. El kellett ásni, el kellett ásni, hogy valami elfedje az erejét. – Seanci, áss… - Kapartam tovább a talajt, aztán mikor elég hely lett, a gyűrűt a lyukba sodortam. A tenyerem éppen csak érintette, de mégis is fájdalmas nyomot hagyott maga után.
Naplózva


Sean Westerfeld
Vérfarkas
***


the lonley beast

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2021. 09. 25. - 18:51:14 »
+1

☾ When I close my eyes and I try to sleep the weight of the world falls down on me ☽
E l l i o t O ' M a r a
2-0-0-2-s-z-e-p-t-e-m-b-e-r-1



– Az elveszett gyerekek is csak addig elveszettek, míg haza nem térnek. Haza. Ahova tartoznak. - dünnyögi halkan ELliot maga elé. Nem mintha nem hallottam volna meg, de igazából közelebb álltam hozzá, mint egy átlagos haver, és talán még az arcára nézve  is ki tudtam volna találni, hogy mire gondol. Furcsa volt ez, és annak kifejezetten örülök, hogy Aiden nem akar emiatt kiherélni. Nem volt olyan féltékeny és pszihopata. Amúgy is talán ehhez az egészhez hozzátartozik az is, hogy a családjánál lakok. ''Lakok''. Furcsa ez. Nem érzem úgy az otthonomnak, mintha hogy ők. Menedék, igen, egy kis óvühely, ahova elmehetek, ha kikészített a telihold, vagy ha teljesen elegem volt mindenből. Ott a nap is kellemesen süt, az illatok is sokkal szebbek, mint az utcán, a mocsokban, ahol másnak a vizeletét és hányását érzem, meg a sok-sok bűzös szemetet. Egy időben aggódtam, hogy ezek miatt tönkre fog menni a szaglásom, de az szerencsére még mindig túl jól működik.
Csak sóhajtok, és inkább visszaveszem a farkas formámat, akkor talán egy kicsit élőlények érzem magam, közel a fölhöz, és az illatokhoz, a pillanatokkhoz. MAikor ember vagyok, olyan messzinek tűnik minden, mintha az egész világ egy elérhetetlen távoli tükörkép lenne a túloldalon. Utálom ezt az érzést. Talán mindig is bennem lesz, hiszen semmim sincs, ami mást súgjon. Semmim sincs, csak a húgom halovány illata. És minden más szürke és szagtalan.
Szalaodk a bot után, mintha csak menekülnék az üresség ködfelhője elől. Szaaldok, mert szeretek futni. Szaladok, mert szeretek játszani. Talán, ha labda lenne, akkor még jobban élvezném. Talán ha focilabda lenne... Furcsán megborzongok, mintha ez is a ködből jönne, onnan közelítene felém, de ez az érzés elillan. Úgy eltűnik, mint az álom, amikor felébredünk. Kicsit ki is zökkenek, Cleo pedig leelőz, miközben én lassítva ügetek már. Még a bundám is furcsán felborzolódik, ahogy a focilabda fekete-fehér képe úszik előttem.
Aztán meghallom ELliot hangját, nem több egy kis szisszenésnél, és a furcsaán égett bőr szaga is az orromba kúszik. Elillan a labda képe, elillan a játékos kedvem is, és visszaszaladok ELliothoz, miközben Cleo bizonyára most éri be a botot. talán kiszagol közben egy sünodút és kívácsnian szaglászik. Nem is baj, hogy nem szalad utánam rögtön vissza.
A gyűrű a földön vezsélyesen fénylik, árad belőle a gonoszság, én pedig idegesen morogni kezdek és kaparok. Elliot pedig szinte holdsápadt, talán én nézek ki ilyen fakón, ha túlvagyok a teliholdon.
– Seanci, áss… - mondja erőtlenül, én meg ások. Orrommal odébb is bököm Elliot gyenge kezeit, hiszen az én nagy mancsaim pont erre valók. Mélyen vályok bele a földbe és olyan gödröt kaparok, hogy a fél testem el is tűnik benne. MÉlyre akarom ásni, olyan mélyre, hogy sneki se érezhesse, hogy van itt valami. Ösztönszerűen tudom, hogyan dugjam el. Ahogy belehullik a gyűrű a gödörbe, gyorsan visszakaparom rá a földet, és még talán ELliot is kap belőle egy kicsit. Cleo is visszajön nagy büszkén a bottal, de aztán kívácnsian és szomorú tekintettem kezdi böködni Elliot kezét, én meg visszaváltozom emberré.
- Oké. Szóval, mi is ez? - kérdeztem összefont kezekkel magam előtt. - Gondolom Aidennel erről nem kellene beszélnem - sóhajtom, majd a talpammal megtaposom a kiásott földet. Még így is tompán érzem. És most is feláll a szőr a hátamon tőle. - Kétlem, hogy ha megtudná, hagyna téged egyedül kalandozni - teszem még hozzá, majd sóhajtok egyet és megfogom Elliot kezét, hogy magam felé fordítsam a tenyerét. A pálcámért nyúlok, és lehűtöm egy kisebb bűbájjal az égés halovány nyomát.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2021. 10. 02. - 09:55:04 »
+1

i'm here
2002. szeptember 1.

s e a n c i
i'm wating...

style: foggy style zene: paint it, black

A körmeim mocskosak voltak a földtől. Éreztem, ahogy feszít az alájuk kerülő piszok és kellemetlen érzéssel jelzi, hogy használhatnám akár a pálcámat is. Mégsem jutott eszembe csak kapartam és kapartam, együtt Seannal. Örültem, hogy Cleo még nincs itt… hogy most a bottal foglalkozik és játszik. Egy ilyen állat túl ártatlan ahhoz megsérüljön egy átkozott ékszertől. Ő nem tudott védekezni, hiszen a kíváncsisága ösztönös volt és én felelősnek éreztem magam érte amúgy is.
Csak tűntesd el, O’Mara… – a hang ott lüktetett bennem. A koszos kezem hólyagos volt az égető érzéstől, amit a gyűrű hagyott maga után. Nem érdekelt, csak ástam és ástam, míg nem elég mély volt a gödör ahhoz, hogy belesodorjam a gyűrűt és elkezdjük beborítani. Sean gyorsabb volt és erősebb a mancsaival. még lelapítottam a földet ott, avart sodortam rá, aztán a hátsómra estem. Csak ültem ott, hangosan kapkodva a levegőt, a mocskos, hólyagos kezeimet bámulva.
Éppen ekkor ért oda Cleo. Nyüszítve dugta közelebb az orrát, hogy aztán nedvesen érintse a sérült kézfejemet. Csak nyeltem egyet, nem érdekelt a fájdalom, mert ez a kedves kis mozdulat hirtelen melegséget hozott a szívembe is. Csak akkor néztem el a barna kis szemektől, mikor Sean emberré változott.
– Oké. Szóval mi is ez? – Kérdezte és szinte Aidenes szigorral összefonta a karjait maga előtt. Már arra vártam, hogy közli: „nyuszi, büntetésben vagy.” Ez azonban nem jött és én is megköszörülve a torkomat szóra nyitottam a számat. Jól tudtam, hogy most majd magyarázkodnom kell.
Tavasszal találtam egy erdőben. – Halkan beszéltem és a kevésbé fájós kezemmel elővettem a varázspálcámat. Egyetlen mozdulattal, finom, jeges gyógyítást bocsátottam a hólyagos bőrfelületre. Cleo is hátrébb húzódott, leült és csak aggódó pillantással nézte, mi történik a gazdájával. –Amikor még Miltonnal voltam… – Nyeltem egyet. – De eddig ilyet nem csinált. – Dünnyögtem. A pálcámat leeresztve a levélkupacra pillantottam. Tudtam, hogy ott van, éreztem szinte az égető lüktetést, ami belőle áradt.
– Gondolom Aidennel erről nem kellene beszélnem – mondta. Ismét megtaposta a földet, mintha csak ő is érezné azt, amit én. Ez a tárgy gonosz volt, már ahogyan hozzám került az is kegyetlenül fájt. De most, hiába próbáltam hűteni a sebet, az megint felizzott. Túl gyenge volt a mágiám ahhoz, hogy meggyógyítsam. – Kétlem, hogy ha megtudná, hagyna téged egyedül kalandozni.
Megfogta a kezemet, hogy most ő hűsítse le az égésnyomokat. Határozottabb volt és erősebb nálam. A mágia finoman hűtötte le a feleületet… annyira jól esett, mint egy finom cirógatás. Lehunytam a szemem is egy pillanatra.
Nem akarom, hogy tudjon róla. – Suttogtam kicsit megtörten. A tekintem ismét Seanra emeltem. – Ez csak egy kis baleset volt. Semmi különös. – Néztem a gyógyuló kezemet. Szépen halványodott a vörösség, a hólyagok is visszahúzódtak. Csak előre dőltem, odabújva Seanhoz, érezve a melegét.
Haza kéne vinnem Cleot… kérlek, ne mondd el Mucinak...

Naplózva


Sean Westerfeld
Vérfarkas
***


the lonley beast

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2021. 10. 06. - 15:11:39 »
+1

☾ When I close my eyes and I try to sleep the weight of the world falls down on me ☽
E l l i o t O ' M a r a
2-0-0-2-s-z-e-p-t-e-m-b-e-r-1



Elliot  valahogy mindig belekeverte magát valami hülyeségbe. Ez jár az eszemben, ahogy kaparom el azt a sötétségtől lüktető varázstárgyat, ami megsebezte őt. Érzem a sérülésének lüktető, hús ízű szagát, de nem csinálok mást, csak elásom olyan mélyre, hogy azt semmiképpen sem találhattja meg senki sem. Az erdő ezen a részen távol van a túristáktól, csak az állatok járnak erre, meg néha én. De összességében még szerencsénk is van, hogy nem kell neki eldugottabb helyet keríteni.
Utána csak meresztem a szemem ELliot felé, és halkan sóhajtok egyet. Érzem, ahogy hülni kezd az idő, és lassan a nappalt is felváltja az éjszaka. Nem szívesen örülnék annak, hogy ELliot és Cleo itt mászkál, amikor előjönnek a farkaosk. Persze alig vannak páran, és ők is olyan nagy gonddal kerülik az embereket, ahogy csak tehetik. De akkor is jobb lenne ha minél hamarabb kereket oldanánk.
Érzem Elliot félelmét és nyugtalanságát, de én nem vagyok Aiden, hogy órákig bámuljak valakire rezzenéstelen fapofával, és egészen biztos vagyok benne, hogy amúgy meg néha csak szivatásból húzza annyira az időd, hogy ha Elliotra márges. Komolyan, alattomos egy srác. A válaszára csak ismét sógajtok egyet, és egyre jobban biztossá válik a dolog, hogy erről nem kéne, hogy tudjon. Persze Aident midnig kiborította, hogy ha Elliot titkolt előle valmait, de most ezt elég közveszélyes és önveszélyes lenne elmesélni neki, hogy hé a férfed összeszedett anno Miltonnal egy elátkozott szart, és elástuk, a tudtod nélkül. Biztosan nagyon oda lenne tőle.
- Ez a tárgy régi átoktól lüktet, és talán ebben az esetben az túl erős, hogy gyengüljön. talán éppen egyre jobban erősödik - dünnyögöm elgondolkodva, majd meglapogatom Cleo fejét aki megcsóválja a farkát.
– Nem akarom, hogy tudjon róla. Ez csak egy kis baleset volt. Semmi különös.
- Kis baleset, hólyagosra pörkölt átokheg, csak megbotlottál egy tobozban, mi? Biztosan el fogja hinni - forgatom meg a szememet szarkasztikusan, és sóhajtok egyet, és megölelem. Hallom a szívverését,  ami fáradtan dübörög.
- Haza kéne vinnem Cleot… kérlek, ne mondd el Mucinak...
- Jó, jó, nem mondom, nem akarom, hogy pipa legyen - dünnyögöm, majd Celora rácsatolom a pórázt, miközben Elliot is ölelget, és az ég felé emelem a szememet. Miért mindig één? Ahj, hát végül is mindegy, enynit a békés szunyókálásomról. - Hazaviszlek. De remélem senki se akar megfürdetni... - mormogom még egy sóhaj keretében, majd az ujjiamat a lucfenyő pálcámra, és elhoppanálok egy halk pukkanással Hamutartóba.

KÖSZÖNÖM SZÉPEN A JÁTÉKOT!
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2023. 08. 10. - 21:09:08
Az oldal 0.256 másodperc alatt készült el 45 lekéréssel.