Edinburgh-i Kastély

[Itt nincsenek varázslók]

Itt nincsenek varázslók

2004. február 20.
Sophie

"There's always a wild side
to an innocent face”

Nem akartam megbántani Sophie-t azzal, hogy az apját bírálom… de még neki is be kellett látnia, erre a házasságra Lizyvel nem sok magyarázat volt. Még csak nem is volt boszorkány, hogy megbűvölje vagy bájitalt adjon be neki. De az a nő nem volt normális, mégis valahogy két gyereket hoztak össze. Mégis miért és hogyan? Ég és föld volt a két ember… és akkor még nem is emeltem ki eléggé a kontrasztokat.
– Szerintem össze volt zavarodva – dünnyögte Sophie, persze az apja védelmében, ami amúgy érthető volt. Én sem akartam az öreget bántani, de mégis csak az orrom előtt alázták meg a feleségemet… és ami még ennél is rosszabb volt, hogy ezek után eljöttünk megmenteni azt a lányt.
– Úgy értem... Melletted tuti nem leszek furaa – pislogott nagyokat Sophie. Aztán elfordítottam a tekintetemet. Nem akartam, hogy kellemetlenül érezze magát miattam… de. Nem bírtam, hogy en mondjak véleményt. Mert miért tudnám befogni a számat? Kicsit megköszörültem a torkomat.
– Sosem leszel fura. – Dünnyögtem.
Jó, nem volt teljesen igaz. Sophie kicsit tényleg fura volt, de egészen más értelemben. Kedves volt, kicsit esetlen és gyerekes, viszont éppen ettől lett ő az, aki. Ezért akartam vele lenni, ezért akartam ezt a házasságot. Pontosan úgy szerettem, ahogyan volt. Inkább csak aggódtam, hogy egyszer összetöri magát.
Edinburgh szerencsére hangulatos volt, így kicsit megnyugodtam, ahogy a szűk utcákban szlalomozva a kastély felé haladtunk. Szerettem ezt a meleg, barnás szín világot, a régi épületeket, talán csak az emberek zavartak. Az eső ellenére is éppen eléggé nagy tömeg volt erre. Kicsit jobban magamhoz vontam Sophie-t, mintha a testemmel akarnám védeni. Igazából csak nagyon jó volt a közelében lenni.
A kastélyban nem is lett volna gond, ha sikerül mindenféle közjáték nélkül kinyitnom Sophie pénztárcájának azt a zsebét, amiben a mugli pénz lapult. Ezt is neki kellett kézbe vennie, de nem is vettem vissza, amikor nagy nehezen kinyílt a hasát csikiztető tárca. Csak intettem, hogy oldja meg ő.
Megvártam, míg fizet és elrakja tárcáját, aztán megfogva a kezét, már menetünk is be a kastélyba. Itt még nem volt akkora tömeg, talán azért, mert elég korán volt. Szívesen megmondtam volna Sophie-nak, hogy legyen kicsit összeszedettebb, mert egyébként mindig hülyére veszik és bántják… de nem akartam, hogy megváltozzon. Sophie volt a legkedvesebb dolog a napjaimban. Ő tette mosolygósabbá és szebbé.
Odabent kis macskaköves udvarba jutottunk, ahonnan az épület több kapun keresztül volt megközelíthető. Képen láttam már a hatalmas kandallót a vörösfalu szobában. De nem ismertem annyira a kastélyt. Csak a szellemeiről hallottam ezt-azt, ám semmi különleges.
– Szerintem valami igazgatós helyet próbálna megkeresni, hogy vegyék fel – szólalt Sophie ismét. Én körbe néztem. Nem lehetett nem érezni a hely vibrálását. Közben a legközelebbi, legnagyobb kapun át besétáltunk az épületbe.
– Menjünk felfelé.
Régi, öreg szag volt, de a lépcső felé mentem tovább, amerre Sophie is szeretett volna haladni. A kézfején végig simítottam a hüvelykujjammal. Jó érzés volt fogni a kezét, andalogni, de a baromság, ami miatt itt voltunk továbbra sem motivált.
– Mégis mit gondol… még diákok sincsenek itt… – sóhajtottam és megráztam a fejemet. – Nem egy észlény az a csaj.

[ღ Itt nincsenek varázslók ღ]

ღ Itt nincsenek varázslók ღ

Jasper

(2004. február 20.)

félig még télies

Csak az ég tudja, hogy jutunk haza
s ott majd ki vár,
odafent vagy tán lent van a helyem,
ki lesz ki rám talál?

Igazából Jaspernek igaza volt, apa nem volt normélis, de se anya nem volt az, a nagyiék meg még annál kevésbé, az egyedüli rendes rokoni szálam egyébként is a semmiből jött, amikor kiderült, hogy közöm van Erica Hope családjához, és igazából titokban unokatesóim Aidenék. Még jó, hogy nem szerettünk egymásba, vagy valami, az roppantul kellemetlen lett volna utána. Oké, az aranyvérűeknél az elég természetes dolog volt, de nekem valahogy furcsa. Egyszer olvastam egy cikket, hogy két ember összeházasodott, gyerekük lett, és kiderült, hogy testvérek, csak nem tudták egymásról. Brrr. De szerencsére nekem Jasperem van, és imádom. De lehet a furaság is generációkon át öröklődik, mint a nem is tudom mi, az Alzheimer vagy az egyéb ilyen borzalmak. Mindig is féltem attól, hogy egyszer csak bekattanok, mint anya.
Nem haragszom Jasperre, amiért ilyet mondott, csak sajnáltam apát a helyzete miatt. De Jasperben mindig is lenyűgözött ez az őszinteség, meg, hogy mindenről megvolt a véleménye és még csak nem is félt őket kimondani. Én erre nem igazán vagyok képes, általában a saját gondolataimtól is néha a frászt kapom, még azt se nagyon tudom kibökni, hogy: kedves uram, a lábamon tetszik taposni. Vagy ilyesmi. Béna vagyok, pedig szeretnék egy kicsit kevésbé olyan lenni.
– Sosem leszel fura. – mondja, én meg mosolygok rá válaszul. Persze egy kicsit az vagyok, de remélem nem olyan őrült értelemben. Jasper az én támaszom, és szeretem, amikor kedves dolgokat mond, vagy hozzám ér, olyankor minden olyan jó. Öürlök, hogy a hangulatos kis sétánk alkalmával közelebb húz magához Jasper, én meg élvezem, ahogy egy kicsit egymáshoz ér a vállunk, és vígan bandukolhatok mellette.
A város szép, hangulatos, és sokkal békésebb, mint az egyetemváros, ahol mindig minden nagyon prög, mert tele van életenergiától duzzadó, fiatal egyetemistákkal, akik amúgy folyton éhesek és szeretik az olcsó büféket... Szóval most ez jót tesz nekem, még ha az oka, amiért itt vagyunk roppantul szürreális, de én tényleg már rosszat is álmodtam Abbyval, hogy holtan fekszik valahol, elüti egy autó, rázuhan egy szekrény, vagy egy zongora, bár utóbbinál Jasper ki is nevetett.
Azért végre csak kifizettük a belépőnket, és én vígan Jasper kezét szorongatva vonulok be a kastélyba. A néni biztos hülyének néz, hogy csiklandoztam a tárcám hasát, igazából mindenki annak szokott nézni, de ezen nem tudok változtatni. Apa is ilyen, róla is nehéz elképzelni, hogy amúgy kint a tengeren van azzal a halászhajóval, és amúgy harcol az elemekkel, akármilyen idő is van, mert az a munkája. Apa menő, én nem tudom mi vagyok, de menő nem. Inkább csak élvezem Jasper kezének a melegét, meg a romantikus andalgást a kastély felé, és még rózsás hangulatom is lesz tőle.
- Majdnem elfelejtettem, hogy a húgom keressük. Túlságosan élvezem, hogy veled lehetek - jegyzem meg, ágaskodom fel hozzá egy csókra, és zavartan megköszörülöm a torkomat. Kiagyalom hová mehet, úgyhogy megindulunk fölfelé. Régi bútorok, üres páncélok, hatalmas festmények fogandak minket fentebb, de itt egyik szereplője sem mozog, ami már-már szokatlan, ahogy a páncélok sem dudorásznak, hogy aztán a másik megunja és szétüsse.
– Mégis mit gondol… még diákok sincsenek itt… Nem egy észlény az a csaj - mondja én meg csak elhúzom a számat. Abby volt a céltudatosabb, ő akart nem is tudom hová menni. Orvosnak? Jogásznak? Valami durva egyetemre készült, Will meg csak szerelgette az autókat és cigizett meg gitározgatott a garázsban.
- Iagazából nagyon kétségbe lehetett esve. De hogy miért akarna boszorkány lenni... Én is csak azért vagyok, mert véletlenül így alakult - dünnyögöm. Aztán valami kopácsolást hallok, de olyan hirtelen és hangosan, hogy Jasper karjaiba ugrom. - Mi volt ez? - pislogok nagyokat, majd a csapkodás nem marad abba.
- Hahó! ENGEDJEN KI VALAKI! HALLÓÓ? - kiabálta a hang, ami persze, hogy Abigailhez tartozott.