+  Roxfort RPG
|-+  2002/2003-as tanév
| |-+  Anglián kívüli részek
| | |-+  Tokió
| | | |-+  Japán egyéb részei
| | | | |-+  Okunoshima, a nyulak szigete
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Okunoshima, a nyulak szigete  (Megtekintve 573 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2021. 06. 24. - 12:11:38 »
+1

Sophie Vanheim pennájából


Okunoshima egy apró japán sziget Hiroshima és Shikoku között. A II. világháború idején a sziget szupertitkos katonai bázisként szolgált, ám a háború végeztével a bázist felszámolták és mára már tele lett a sziget apró, édes kis bolyhos nyuszikkal, akik alig várják, hogy köreugrálhassák a megérkező túristákat. A szigeten kisebb nagyobb bódék vannak amik különleges nyúlcsemegéket árulnak. Az év minden szakaszában látogatható, varázslóknak és mugliknak egyaránt. Különösen közkedvelt a romantikus séta a nyulak között a párok számára.

Naplózva

Jasper Flynn
Mandragóra Gyógyítóképző Ispotály
***


"Flynn"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2021. 06. 30. - 17:59:32 »
+1

make me smile


2002. július 15.
Sophie
 
„latley she’s the
only one
who can make me
smile”


Az indulás nehézkes volt. Szinte fárasztó, ahogy próbáltam magamhoz térni a kávé mellett, hogy már hatkor elérjük az előre megrendelt zsupszkulcsot. Talán Sophie is hasonlóan érzett, bár őt egy kicsit talán jobban fűtötte az izgalom. Én csak akkor éreztem az első szikráját a várakozásnak, mikor a zsupszkulccsal megérkeztünk a nyulak által lakott japán szigetre. Csak egy kis, néhány házból álló település volt itt, amit a muglik nem is láthattak, csupán az itt élő kutatóknak és az őket ellátó személyzetnek tartották fenn.
– Váó… – kissé érzéketlenül csendültek a szavaim, ahogy körbe néztem a tradicionális japán házak között. Nem maguk az építmények, hanem a közöttük ugráló nyuszik keltették fel a figyelmemet. Aztán eszembe jutott Fraser, hogy ide el kéne hoznia Elliotot… majd küldök neki egy nyulas képeslapot, állítólag kiváló a helyi bagolyposta. – Hát tényleg vannak nyulak. – mondtam és elindultam a hármas számot viselő, hátsó, fákhoz közeli ház felé. Az volt a miénk.
Minden táskát én vittem, így Sophie kezét éppen megfogni sem tudtam. Csak mentem előre, figyeltem, hogy tartja-e a tempót. Egyedül mehettünk be a házba, néhány varázspálca ütésbe került, de az ebédünket, a vacsoránkat és a reggelinket mindig egy idős néni fogja hozni. A szervezők annyit mondtak, hogy nem fog minket zavarni, csak lerakja az ételt és már megy is, így Sophie-val tökéletesen kettesben lehettünk a nap nagyobb részében.
A kis úton néhány perc alatt elértünk a házhoz. Érezhető volt a mágia, ami védte és amint az ajtóhoz léptem, szinte el akart taszítani. Lepakoltam a csomagokat és a pálcámat előhúzva megcsiklandoztam a tolóajtó bemélyedését. Erre az, mintha megborzongott volna, nyekkenve feltárult. Legalább ezt jól jegyeztem meg.
– Vigyázz az ajtóval, nehogy megpróbáljon megenni! – vigyorogtam rá Sophie-ra, majd beléptem a tatamival borított helyiségbe, magam után vonszolva a táskáinkat. Az egyik sarokba le is dobtam és csak egy nagyot nyújtóztam. Tudtam volna még aludni, vagy legalább legurítani egy bögre erős kávét.
Nem, ehelyett az asztalon rizs, valami lötty, meg hal volt. Nem nézett ki éppen bizalomgerjesztően. Inkább egy fél pizzát toltam volna be, semmint, hogy a hagyományos ételeknek essek neki. Nem is ismertem őket, csak a sushit… szóval a látványtól megborzongtam egy kicsit.
– Ez a reggeli? – néztem meg magamnak, ahogy odahajoltam fölé, éppen csak éreztem, hogy még meleg és halszagú. Csak fintorogni tudtam, de azért leültem, hogyha más nem, legalább a rizst be tudjam lapátolni. De még mielőtt leülhettem volna, a hátam mögött furcsa, csapkodós hang volt. Azonnal megfordultam.
– Héé, mondtam, hogy vigáyzz az ajtóval! – Léptem oda Sophie-hoz, hogy megmentsem, ha meg kell.
Naplózva


 

Sophie Vanheim
Moderátor
***


Let's say sunshine for everyone

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2021. 07. 01. - 13:51:15 »
+1

Csendes vizeken


Jasper
(2002. július 15.)
Ruci

Belekap a szél a hajadba
A szívem az időt megakasztja
Ha besodor a vízbe a bánat
Be akarok úszni utánad


El se hiszem, hogy itt vagyunk. A legvadabb álmaimbans em gondoltam volna, hogy Japánba kötök ki, Jasper Flynn mellett. Hihetetlen és mégis olyan nagyon őrületesen eltölt ez boldogsággal, hogy a szívem kiugrik a helyéről. A kis sziget valami elkéspztő ennivalóan bájos. Nem is nagyon tudok betellni vele, szóval csak el-elbámészkodva követem néha kicsit néha nagyon lemaradva Jaspert, szinte teljesen olyan érzésem van, mintha nem csak egy új országba, hanem egy új világba is csöppentem volna. Jó, mondjuk lehet, hogy ez így is volt, mert Japán olyan, mint egy tök új világ. És ezt az új vilűgot Jasperrel együtt ismerhetem meg.
Nem gondoltam volna, hogy ilyen őrületesen bele tudok esni, de még kicsit féltem is attól, mi van ha ennek is hoppsz vége és ugyan olyan szomorú vége lesz, mint ami Teddyvel is volt, vagy, ami Mirával el sem kezdődött. Kicsit még belül félek ettől, hogy kiderül én vagyok a fura, én szeretek ki indokolatlanul mindenkiből, de... De Jasper mellett ez az érzés egyre inkább kezd elillanni. Mert csak jó vele, és minden nap olyan, mintha újra beleesnék, csak egyre jobban és jobban. Durván hihetetlen volt és nagyon különleges. És remélem, hogy ő is ezt érzi.
Kicist még remeg a gyomrom, meg részülök, ahogy a testem visszaemlékezik arra, hogy milyen rettenetes is a zsupszkulcs. Persze nem kell millió helyről átszálni, meg repülni, meg nem tudom. Szerintem Jaspernek nem tetszettek volna a repülők. Sőt, szerintem erősen kétlem, hogy bármikor beülne egy akármilyen autóba.
A könnyű sportciőm alatt megzizzen az avar, hogy Jasper mellé érve én is kiszúrom a nyuszikat, amikor olyan édesen ugrálnak, és a megjegzyésére csak elvigyorodom.
– Hát tényleg vannak nyulak.
- De még mennyi! Nyúlparadicsom. Akadályozd meg, hogy mindet hazavigyem. Szerintem képesek lennének benépesíteni Hartfordshire-t is - jegyezem meg szórakozottan, majd követem Jaspert továbbra is. A házak eszméletlenül édesek, olyan nagyon japán minden.
- Nézd, Jasper, azok a Nyuszik olyanok, mintha bocik lennének - mutatok két lógó fülű nyuszira, akik teljesen ugyan olyan fekete-fehér pepitásak. Olyanok, mintha ikrek lennének, és erről rögtön Ben meg Aiden jut az eszembe. Meg a nyuszim Hagridnál.
A kis ösvényen jasper mögött halaodk, és óvatosan lépkedem, mert midnenhol nyuszik ugrálnak, nem szeretnék rájuk lépni. A házikóhoz érve az jut az eszembe, hogy vicces lenne Jasperrel kiülni kis agyag csészében a teraszta, térdepelve, mint az idős japán házaspárok, és szürcsölni a szakét. Vagy a zöldteát. Ez a kép tök vicces, és el is mosolyodom rajta.
– Vigyázz az ajtóval, nehogy megpróbáljon megenni!  - figyelmeztet Jasper, mire én értelmetlenül pislogok, és próbálok bemenni utánna, de az ajtó rám morog, mire én nyikkanás nélkül ijedten hátra hőkölök. Elválasztott Jaspertől egy ajtó! Jasperbe még az ajtók is szerelmesek lesznek.
Odanyúlok felé, de az csak morog, és nem is nagyon láttam az előbb, hogy Jasper hogy engedte be magát. Ehelyett furán morog megint és csapkodó hangokat hallatt,  sőt még a szoknyám is becsíp, én meg kikerekedett szemekkel szerencsétlenkedem.
- Jaspeeer, megesz az ajtóóóó! - kiabálom, hátha meghallja, és reménykedem abban, hátha nem röhög ki az egész falu.
– Héé, mondtam, hogy vigáyzz az ajtóval! - szólal meg, amikor a megmentésemre siet, és miután bekeveredek én is a tatami előtti kis cipő kilépőből, megszabadulok tőle, és rámenekülök a tatamira, jó messze az ajtótól.
- Nem tudom miért, de engem nem kedvel. Itt nagyon sok a szellem, lehet egy lány ajtószellem beléd zúgott és meg fog minket akadályozni mindenben - magyarázom, majd lehuppanok éhesen az asztalra. Fura, hogy nincs szék, tuti el fogok zsibbadni. - Hűha, ezek nagyon egészségeseknek néznek ki - dűnnyögöm, majd neki kezdek enni, mert naaagoyn éhes vagyok.
- Ma lesz valami nagyon kutatós programod, vagy szabadok vagyunk?
Naplózva


Jasper Flynn
Mandragóra Gyógyítóképző Ispotály
***


"Flynn"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2021. 07. 05. - 07:37:45 »
+1

make me smile


2002. július 15.
Sophie
 
„latley she’s the
only one
who can make me
smile”


Nyúlparadicsom. Sophie megfogalmazására el kellett mosolyodnom. A bolyhos kis állatok nem vették el egyáltalán a japán hangulat élét, ami nagyon is jellemző volt a pár házból álló kis varázslófalunak. Kicsit olyan volt ez, mint egy időutazás, hiszen a Tokióból ismert modernség itt még csak vissza sem köszönt. A hagyomány volt az inkább, ami élénken élt itt.
– Nézd, Jasper, azok a Nyuszik olyanok, mintha bocik lennének – magyarázta Sophie, ahogy két lógófülű nyuszit pillantottunk meg. A fekete foltok aranyosan ültek meg a fehér bundán, még nekem is tetszett, nem volt ezen mit tagani. A nyuszikkal sosem volt különösebben bajom.
– Csodásak. – Sóhajtottam fel egy enyhe kis mosollyal, ahogy a táskákkal szenvedve haladtam a kis ösvényen. Nem vagyok egy gyenge srác, de nem találtam jól fogást a cuccunkon, így hát kicsit kellemetlen fészkelődéssel sikerült csak előre haladnom, attól féltem, hogy valamit leejtek.
Nem így alakult. A házba belépve még minden a kezemben volt. Éppen csak ott, lepakolás közben siklott ki a kezem közül a legkisebb bőrönd és egy csattanással ért földet. Nem is fordultam hátra, egészen addig, míg azokat a zajokat meg nem hallottam. Hát igen, az ajtó szeszélyes, ahogy írták a levélben… de nem sejtettem, hogy Sophie-val majd azonnal hajba is kap.
– Jaspeeer, megesz az ajtóóóó! – hallottam meg Sophie hangját. Hát persze, hogy kisebb pánikot okozott bennem a felkiáltás. A nagyszülős eset óta igazán aggódtam a lányért, minden erőmmel azon voltam, hogy megvédjem a világ hülyeségeitől… de azért egy ajtóra nem számítottam.
– Jól van, jövök már!
Odaléptem az ajtóhoz, a pálcámmal megérintettem ott, ahol ki kellett nyitni, majd egész egyszerűen abbahagyta a morgást és csapkodást. Sophie szó szerint bemenekült, én meg gúnyos mosollyal fogadtam a dolgot… hogy keveredhetett bele mindig valamibe? Még úgyis, hogy ott álltam mellette. Bájosnak tartottam a bénázását alapvetően, még ha időnként meg is kellett mentenem és nem éppen az a hercegtípus voltam én, aki csak úgy meg tudta ezt tenni.
–  Nem tudom miért, de engem nem kedvel. Itt nagyon sok a szellem, lehet egy lány ajtószellem beléd zúgott és meg fog minket akadályozni mindenben – magyarázta, ahogy már ment is az asztal felé. Én még visszaléptem a csomagjainkhoz, hogy legalább ne úgy nézzen ki, mint egy odavetett szemét. – Hűha, ezek nagyon egészségeseknek néznek ki.
– Megnyugtató, hogy nem tett benned kárt az ajtó. – Állapítottam meg és én is leültem az asztal mellé. Fogalmam sem volt, mi az a valami, amit kaptunk, de már az illata sem tetszett. Azért belekóstoltam a leves félébe, de nagyjából azonnal összerándultam a furcsán halas ízvilágtól.
– Ma lesz valami nagyon kutatós programod, vagy szabadok vagyunk?
Megráztam a felem és letettem a kanalat. Inkább csak a rizst húztam magam mellé. Azt szívesebben ettem, hiszen legalább ismertem és tudtam, hogy nem fogom menten elhányni magam.
– Ma veled vagyok. – Mondtam és elgondolkodtam, hogy a nyúlsimogatáson kívül, mit kéne csinálni. – Szerintem el kéne mennünk a helyi boltba, hogy vegyünk vizet, meg olyan dolgokat, amiket meg is lehet enni. Az volt az első bódé, azt hiszem. – Magyaráztam, hogy Sophie értse mik mellett jöttünk el. Nem magoltam be az előre megkapott térképet, de azért nagyjából tudtam, mi merre van. – Meg etethetünk nyulakat.
Két-három kanál rizs után félre toltam a reggelit.
– Ezt nem fogom kibírni ilyen sokáig. – Sóhajtottam és az ételre bámultam. – Neked ez ízlik? – Kérdeztem és megpróbáltam közben az enyhén keserű zöldteával leöblíteni a számról a leves hagyta borzalmas ízt. – Undorító… – Fintorogtam tovább, szinte nyafogva.
Naplózva


 

Sophie Vanheim
Moderátor
***


Let's say sunshine for everyone

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2021. 07. 06. - 18:39:30 »
+1

Csendes vizeken


Jasper
(2002. július 15.)
Ruci

Belekap a szél a hajadba
A szívem az időt megakasztja
Ha besodor a vízbe a bánat
Be akarok úszni utánad



örülök, hogy Jaspernek is tetszenek a nyuszik. legalább majd remélem így fogja fogadni Puszedlit is. Bár nem mertem neki még elmondani, így is három állatot költöztetnék be hozzá, abból a kőteknős valószínüleg a világ végezetéig élni fog. Kicsit sajnálkozva követem, mert hát ő fel van málházva, de én is felsóhajtok vele együtt, amikor beérünk. Vagyis csak Jasper, én kint rekedek, mert az ajtó nem szeret. Pedig cirógatom, kedveskeedem, nem bámtom, és egyedül csak Jaspernek enged.
– Megnyugtató, hogy nem tett benned kárt az ajtó - nyugtázza Jasper, mire elvigyorodom, és nyomok egy puszit az orrára. Jasper orra aranyos. Akkor is ha az egész feje olyan magasan van, hogy hunyorognom kell már, hogy lássam a szép szemeit. De így csak még menőbb.
- Csak megkóstolta a szoknyámat.
A kaja fura, és bár én nem igazán vagyok válogatós, elnymamogom. Persze szokatlan az ízvilág nem olyan angolos, és érdekes, de nem rossz. persze sikerül leennem magam, ami miatt totál elvörösödöm. Mindig leeszem magam, olyan béna vagyok. Nagyokat pislogok Jasperre, hogy észrevette-e vajon a bénázásomat. Kicsit zavarba jövök mindig attól, hogy ilyen nyomin viselkedem, pedig igyekszem ám! Viszont nem tudom mosoly nélkül megállni, hogy mennyire nagyon nem ízlik neki a menü, olyan aranyos, amikor fintorog is. Ahhhw.
– Ma veled vagyok. Szerintem el kéne mennünk a helyi boltba, hogy vegyünk vizet, meg olyan dolgokat, amiket meg is lehet enni. Az volt az első bódé, azt hiszem
- Jóó, akkor vehetünk majd valahol képeslapokat. Meg szuvenírt a többieknek is! kár, hogy nem küldhetek el mindegyiküknek egy-egy nyuszit. A nagyi biztos frászt is kapna - lelkesülök fel. - Jaj, csak apának ne bagolypostával küldjek meglepetést. Szerintem megijedne, hogy mégis mi bajom lehet.
Azért Jasper elég menő, hogy tud itt tájékozódni. Nekem minden egyforma, a házak az emberek, a japán emberek, a helyek, az utak... Még jó, hogy nem én vagyok az, aki navigált volna minket. Szerintem kilyukadtunk volna Kínában. Szóval lenyűgözve bámulok az étellel kűzdő Jasperre közben.
- A nyuszi etetés nagyon jól hangzik, Amikor az őzikéket etettük az is olyan nagyon jóó volt - csillan fel a szemem és már alig várom, hogy együtt tegyünk-vegyünk és kiélvezzük ezt a napot, ami csak és kizárólag rólunk szól. Olyan keveset tudtunk találkozni az utolsó félévemben, mér alig várom, hogy legyen egy közös kis pontunk Jasper otthonába, ahova együtt hazatérhetünk. Az olyan romantikus.
Kuncogok egyet Jasperen, annyira aranyosan tud kifakadni, hogy nem lehet nem szeretni. Odacsúszok mellé, és átölelem.
- Lehet a többi nap finomabbakat kapunk. Vaaagy. Veszünk is valami finomat valahol. és amúgy még van valami otthonról hozott szendvics, amit a szüleid adtak - mászok od a atsákákhoz, és kotorni kezdet a cuccok között, aztán persze rájövök, hogy tudok varázsolni is.
- Khm. Szóval, invito szendvics - mondom inkább, majd a kezembe huppannak a szendvicsek,a mit Jasper felé nyújtok. - Tadá!
Naplózva


Jasper Flynn
Mandragóra Gyógyítóképző Ispotály
***


"Flynn"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2021. 07. 07. - 09:08:47 »
+1

 
make me smile


2002. július 15.
Sophie
 
„latley she’s the
only one
who can make me
smile”


Nem gondoltam volna, hogy már az első félórában történni fog valami. Legalábbis azt nem gondoltam, hogy Sophie-t egy ajtó fogja megtámadni. Azt inkább, hogy megbotlik a küszöbben és nekem kell majd elkapni. De azt meg már megszoktam volna. Mondjuk erről a kis kellemetlenségről pillanatok alatt elterelte a figyelmemet az étel furcsa íze. Eleve elég finnyás voltam, de ettől egyenesen hányni tudtam volna. Nagyon idegen, nagyon halas és valami másmilyen volt, amit nem tudtam hova tenni.
Észre sem vettem Sophie-t, ahogy elvörösödik. Csak akkor, amikor megemlítettem neki, hogy nem akarok ilyen kaját enni és vegyünk valamit valahol… mármint a helyi boltban.
– Jóó, akkor vehetünk majd valahol képeslapokat. Meg szuvenírt a többieknek is! kár, hogy nem küldhetek el mindegyiküknek egy-egy nyuszit. A nagyi biztos frászt is kapna – magyarázta még mindig rózsaszín képpel. Nagyon édes és bájos volt. – Jaj, csak apának ne bagolypostával küldjek meglepetést. Szerintem megijedne, hogy mégis mi bajom lehet.
Sóhajtottam egyet, majd bólintottam.
– Akkor majd Tokióban feladjuk egy mugli postán. – válaszoltam. Átnyúltam az asztalon és finoman megcirógattam az arcát, remélve, hogy ettől csak tovább vörösödik. Imádtam zavarba hozni. – Jól áll ez a kis pír… – Mosolyodtam el, majd zaklatottan visszatértem a rizsemhez. A japán ízvilág nem volt az enyém… majd mondom is Frasernek, hogy ne jöjjön ide. Ha ő utálja a halat, meghalna… bár a nyuszik miatt meg nagyon is az ő terepe volt a hely. Hmm.
– A nyuszi etetés nagyon jól hangzik, Amikor az őzikéket etettük az is olyan nagyon jóó volt – magyarázta Sophie, miközben igyekeztem nagyon jól lakni a rizzsel. A halíz persze még ott volt a számba, hiába próbáltam leöblíteni azzal a szörnyű zöldteával. Úgy tűnt itt mindennek nagyon „érdekes” íze van.
– Lehet a többi nap finomabbakat kapunk. Vaaagy. Veszünk is valami finomat valahol. és amúgy még van valami otthonról hozott szendvics, amit a szüleid adtak – mondta Sophie, majd odamászott a cuccainkhoz és már kutatta is a csomagban a kaját. Ahogy előre dőlt kicsit kivillant a bugyija, amin elmosolyodtam és kicsit megráztam a fejemet. Hogy lehet valaki ennyire édes? Az én szívemet elég kevesen tudták egészen megolvasztani, de ő tökéletesen képes volt rá.
– Tudod, már használhatod sulin kívül a pálcát. – Jegyeztem meg vigyorogva, hátha akkor eszébe jut az az invito is és talán megtalálja a temérdek holmi között, amit keresett.
– Khm. Szóval, invito szendvics – mondta. Kicsit talán zavarba jött, de ahogy felém nyújtotta a szendvicseket, amiket anyám készített, elmosolyodtam. Biztatásnak szántam, hogy szép lassan beleszokik a felnőtt életbe. – Tadá!
Elvettem a kis csomagot, majd kivettem egy szendvicset. Szánalmas volt, hogy eljöttem egy idegen országba… azért, hogy anyám szendvicsét egyem. Azt hittem majd élvezni fogom az új ízek felfedezését.
– Végre étel… – Sóhajtottam fel, miközben már kicsomagoltam annyira a kaját, hogy bele is tudjak harapni. Éhesen nem sok hasznomat vette volna Sophie, szóval ez így volt a legjobb. Talán így a fél boltot sem vesszük meg. – Ha megettem, indulhatunk valamerre. – Csámcsogtam hangosan. Aztán eszembe jutott, hogy nekem is kéne képeslapot küldeni. Ha más nem Aidennek és Elliotnak, meg Bennek. A szüleim úgysem értékelnék. Ők csak azt akarták, hogy mesélhessenek rólam a barátaiknak… hogy milyen okos vagyok. Nem számított nekik egy papírdarab.
– Talán én is küldök Aidenéknek, meg Bennek egy képeslapot. Majd segíthetsz választani. – Mondtam és megfogtam a kezét. Nagyjából öt harapásból ettem meg a szendvicset. Az sem zavart meg, hogy volt benne uborka. Aztán beletöröltem a kezem a szalvétába.
– Na, menjünk!
Naplózva


 

Sophie Vanheim
Moderátor
***


Let's say sunshine for everyone

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2021. 07. 09. - 09:31:19 »
+1

Csendes vizeken


Jasper
(2002. július 15.)
Ruci

Belekap a szél a hajadba
A szívem az időt megakasztja
Ha besodor a vízbe a bánat
Be akarok úszni utánad



Jasper nagyon bájos, ahogy kűzd azzal az ennivalóval, nem tudom megállni vigyorgás nélkül, meg persze anélkül, hogy leeszem magam. Nekem  nem sok bajom van ezekkel a fura ízekkel, kicist éhes is vagyok, meg valahogy mindig is ki szerettem volna próbálni az eredeti ázsiai áteleket, de egészen hangulatosak voltak az érdekes ízviláguk ellenére is. Vagy csak olyan jól esik, ebben az aranyos házban, meg a Jasper mellett. Az idő is olyan kellemesen meleg, nem az a fásult angol nyár. A kabócák zizegnek, minden olyan békés, néha egy-egy nyuszi ugrándozik el a hátsókerben, mert mindenhol ott vannak. Kicist túlságoan is betemet úgy tűnik a japán nyár kellemes és utánozhatatlan hangulata. Vagy lehet, hogy csak a teában van valami különös varázslat. Vagy bennünk, Jasperrel, ahogy egymással szemben ülve eszegetünk. Minden olyan békésnek és tökéletesnek tűnik, mintha egy picit a világ is megállt volna. Egy nagyon-nagyon rövid időre.
Azért csak megesik Jasperen a szívem, így nagy nehezen előkerítem a szendviceket, és vigyorogva a kezébe nyomo, miközben átölelem hátulról, és belenyomom a fejemet a puha szőke tincsei közzé. Jól esik ölelgetni, talán egy kicist tulzásba is viszem, de olyan jó hozzábújni ahhoz, akit szeretünk. Szóval örülök, hogy ölelhetem. Ha kisállat lennék, mondjuk kutyus, egész biztosan csóválnám a farkamat a közelében.
- Talán én is küldök Aidenéknek, meg Bennek egy képeslapot. Majd segíthetsz választani - mondja, mire elvigyorodva mellé huppanok, hogy végre hagyjam is enni.
- Hűű, ez nagyon jó ötlet. - bólogatok. valahogy tök izgalmas ajándékokat venni, az olyan jó dolog, hogy a másiknak jól esik hogy gondolunk rájuk, és tök jó örömet szerezni is, meg adni is, szóval ez nagyon izgis mindig is. Már alig várom, hogy Jaspernek kerítsek ajándékokat. Bár lehet most is veszek valami Jaspernek. Mondjuk valami nagyon jatán... sós valamit. Vagy egy plüsst! Egy nyuszi plüsst!  - Örülök, hogy ilyen jóban vagy Benékkel - vogyorgok megint rá és meg is puszilom. Kézen fogva megyünk kifelé, persze az ajtó rám morog mire megijedve Jasper karjaiba ugrok.
- Ehh, sose utált ennyire még ajtó - jegyzem meg szórakozottan. Azt hiszem Jasper nélkül nem igen tudnék itt ki-be közlekedni.
- Hű, nagyon zen ez a hely - jegyzem meg út közben, miközben menet közben le le hajolok, megsimoizni meg ölbe venni egy-egy nyuszit. A végén már egész had követ minket a boltig. Ott csodálkozva megállok a kis bolt kirakate előtt, mert az üvegvitrinben egy seprűn repülő Benjamin suhan, a polcokon meg Ben csokik állnak, különféle pózokban. Van olyan is, amikor eltalálja az orrát egy gurkó, pózol seprűvel, repül seprűvel.
- Óóóóó. Óóóó. Néézd, tele van Bennel a bolt!
Naplózva


Jasper Flynn
Mandragóra Gyógyítóképző Ispotály
***


"Flynn"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2021. 07. 12. - 20:05:30 »
+1

make me smile


2002. július 15.
Sophie
 
„latley she’s the
only one
who can make me
smile”


Egészen megkedveltem a japán házunkat. Sophie bénázása az ajtóval máris otthonossá tette, ahogy a reggelitől kapott instant hányinger is. Egészen jól éreztem magam, ahogy a zárt ajtón át is hallottuk a kinti madárcsicsergést, na meg a tatami is egészen tetszett. A többi cuccnak nem tudtam a nevét, de minden olyan japánosan hagyományosnak tűnt.
–  Örülök, hogy ilyen jóban vagy Benékkel – mondta Sophie, az arcán bájos vigyor ült ki, ahogy megcsókolt. Erre én is elmosolyodtam, finoman megcirógattam a kézfejét, ahogy sétáltunk kifelé a házból.
– A Roxfortban nem voltunk ilyen jóban… – Ismertem el. Lényegében az Elliottal való kapcsolata miatt ismertem meg jobban Aident. Fraser volt a legközelebb álló hozzám a házban, így amikor Cassen elvonult az apjával, én vele beszélgettem. Elmentünk néha ezt-azt csinálni, leültünk iszogatni vagy csak együtt dohányoztunk. Benjaminnal pedig éppen miatta alakult egyre jobban és jobban a kapcsolatom. Végül is így már sikerült megtanulnom melyikük melyik.
Az ajtóhoz lépve az máris morogni kezdett. Olyan volt, mint egy öreg házőrzőkutya, aki kiszemelt magának valakit a társaságból. Ez most éppen Sophie-ra haragudott, talán a bátortalanságát nem viselte túl jól.
–  Ehh, sose utált ennyire még ajtó – mondta Sophie, ahogy belebújva a cipőnkbe, kihúztam az utcára. A nyuszik persze azonnal ott voltak mindenhol, hol a füvet rágcsálták, hol felénk ugráltak azt várva, hogy kövérebbé tegyük őket megfelelő nasikkal. Állítólag van itt kipakolva valami, amivel lehet őket etetni. Nem néztem rendesen utána, mert csak az érdekelt, hogy a barátnőmmel legyek, elég távol otthonról.
– Előbb eszlek meg én, mint az ajtó… – kacsintottam rá. Közelebb húztam magamhoz, átkaroltam a vállát, hogy a vörös tincsek közé leheljek egy csókot. Talán a japán nyugalom tette, nem tudom, de képes voltam elmerülni a pillanatban, hogy csak Sophie-val lehessek itt.
– Hű, nagyon zen ez a hely – jegyezte meg Sophie útközben és lehajolt meg simizni egy nyuszit. Ezt többször is megtette útközben, én meg csak szerelmesen bámultam, miközben rágyújtottam egy cigire. Amikor éppen sikerült egy-egy nyuszi alakú füstöt is fújtam felé, hátha megnevetteti. Tényleg túl nyugodt volt ez egész… de mégis valahogy még azon a bájos módon, amit el tudtam viselni.
Ezután értünk el a helyi boltba. Eddigre már annyira megemésztettem az otthoni szendvicset, hogy újra éhes legyek. De nem néztem a kirakatra, csak céltudatosan mentem az ajtó felé, egészen addig, míg Sophie meg nem szólalt.
– Óóóóó. Óóóó. Néézd, tele van Bennel a bolt!
– Hogy mi? – pislogtam az üvegre, látva odabent a figurákat. Benjamin alakú csokoládék voltak. Mindenféle módon: repülve, gurkóval a képében. érdekes volt, s valahol olyan beteges, mint a japán dolgok úgy általában.
– Ó! A Frasereknek kell egy ilyet vennem… – Vigyorodtam el, eldobtam a cigit, majd jól el is tapostam. – Az orrbetörős lesz Aidené. Te is meg akarod kóstolni Bent? – Röhögtem tovább, ahogy beléptünk az üzletbe. Egészen apró volt, annyira, hogy úgy kellett oldalognom a polcok között. Talán nem éppen az én méretemre készítették ezt a boltot. Természetesen céltudatosan a Bent formázó édességek felé tartottam.
– Ez akárhány galleont is megér! – mondtam, de ahogy az egyikhez értem volna, az kitátotta a száját és megpróbált megharapni. Úgy kellett hátra rántanom a kezemet.

Naplózva


 

Sophie Vanheim
Moderátor
***


Let's say sunshine for everyone

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2021. 07. 14. - 23:12:13 »
+1

Csendes vizeken


Jasper
(2002. július 15.)
Ruci

Belekap a szél a hajadba
A szívem az időt megakasztja
Ha besodor a vízbe a bánat
Be akarok úszni utánad



Jasperre pislogok, miközben eszegetünk, és eszembe jut a Roxfort. Hogy menyni minden történt azóta, hogy mennyire más lett a világ körülöttem, hogy mennyi ember ment és jött az életemben. Furcsa volt, hogy én is ennyit változtam, azt hiszem, ha a régi Sophie lennék, csak morocsan bámulnék ki valahol a fejemből, megvetve az egész varázsvilágot, ahogyan azt rayla is tette. És akkor nem lennének ilyen nagyszerű barátaim, nem lenne nekem Jasper sem. Sőt nem is biztos, hogy lenne jövőm. Az a morcos, varázsvilágra haragos Sophie eltűnt belőlem, és talán lassan Balthasar emléke is csak egy kicsit szomorít el, mert tudom, hogy büszke lenne rám, amiért ennyit vákltoztam.
– A Roxfortban nem voltunk ilyen jóban… – jegyzi meg mire halványan rámosolygok, és megsimítom a kezét.
- Mi sem. De most már minden naagoyn szupeer - vigyorodok el. Valahogy tartottam az a barátnő-és a legjobb barátnőm pasija közötti távolságot, és a néha leCasperezésen kívül nem nagyon volt köztünk se olyan sok interakció, ott volt nekem Teddy, meg a kis fura kamasz világom. De most valahogy Avery nélkül se voltam teljesen elhagyatptt. Örülök, hogy így alakult az életem, Jasper mellett minden nap egy igazi boldog kaland volt, ami kicsit furén hangzik, és talán túl nyálasan, de ez így igaz. - Örülök, hogy itt vagy nekem - viygorodok el és szerelmesen rápislogok a vörös tincseim mögül, és még enyhén el is pirulok. talán kicsit túlzás így ezeket ráömleszteni, de olyan jó érzés kimondani, és tartozni hozzá, hogy akár egész nap is tudnám ismételgetni. De azért enynire para nem vagyok, egyelőre.
Miután végre átjutunk az ajtón, ami inkább félelmetes, mint utálatos... lehet adni kéne neki egy kekszet. vajon az ajtók szeretik a kekszet? Esetleg a mochit? De abba bele lehet halni, lehet sértésnek veszi, hogy ha mochit adnék neki. Úúú, lehet sushit kéne adni neki. Vagy talán egy rituális áldozatot mutatni neki. De nem akarok megölni senkiiit. Mit csináljak? Hogyan kedveltessem meg magam egy ajtóval? Nincs itt ilyen szakkönyv? Bár lehet midnen japánul lenne benne... De én egy kis ábrával is beérem. Az ázsiai zacskós tésztákat is meg tudom csinálni!
- Bárcsak itt lenne Puszedli. Nagyon élvezné ezt a helyet... Öhm, és lehet két nap alatt anyuka lenne... vagy apuka? hmm - gondolkodom el hangosan. - Tudod, lehet tudsz róla, de Averyvel megmentettem pár éve egy kisnyuszit, Fricstől. Hagridnál hagytam, nagyon jóban lett Agyarral. De egy picit hiányzik - teszem hozzá, és sühajtva leteszek a kezemből egy nyuszit.
A boltnál pedig rácsodálkozom a Benes csokikra, nagyon viccesek és aranyosak, van aki még meg is mozdul néha.
– Ó! A Frasereknek kell egy ilyet vennem… Az orrbetörős lesz Aidené. Te is meg akarod kóstolni Bent? - zavartan elnevetem magam, Jasperrel, el is pirulok miközben eldobja a cigit. Valahogy nem zavart nála, pedig amúgy fura szagú volt mindig is, de Jasper valahogy ezt is olyan... kellemesen szexivé tette.
- Hát ez nagyon fura, a ajpánok érdekesen tudnak rajongani. Vigyázz, Jasper itt is lassan alakul a rajongó táborod, majd belőled is készíttetnek valamit - mondom sejtelmes hangon, miközben bemegyünk a boltba. Meghitt és japános nagyon, tele van szebbnél szebb képeslapokkal is, szóval mindenkinek tudunk küldeni mindenfélét. Jasper aranyosan néz ki ebben a kis boltban, ahogy a benne ücsörgő nagyon öreg, félpucér bácsi is, ahi hunyorogva bámul minket. Arra ugrok meg, hogy Jasper felkiált, én meg majdhogynem felborítom ijedtemben a képeslapos állványt.
Jasper mellé lépek, miközben a bácsi szemem kikerekedik, azrán visszatér a nyugalmi állapotába a hunyorgósba. Vajon belement neki egy muslica? Persze egyszerre nyúlok én is egy Ben csokit, aki bele is harap a kezembe, én feljajdulok, a Bencsoki meg apró csokiember léptekkel eliszkol.
Naplózva


Jasper Flynn
Mandragóra Gyógyítóképző Ispotály
***


"Flynn"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2021. 07. 15. - 21:10:40 »
+1

make me smile


2002. július 15.
Sophie
 
„latley she’s the
only one
who can make me
smile”


– Bárcsak itt lenne Puszedli. Nagyon élvezné ezt a helyet... Öhm, és lehet két nap alatt anyuka lenne... vagy apuka? hmm – Magyarázta Sophie, gondolom valami nyulas téma volt, nem igazán értettem miről beszélt. Ezért csak beleszippantottam a cigarettába és bólintottam. Gondoltam, hogy jön majd a magyarázat, ezért türelmesen vártam. Valójában egészen szerettem a szóömléseit, amikor azt sem tudom mikor lesz vége. – Tudod, lehet tudsz róla, de Averyvel megmentettem pár éve egy kisnyuszit, Fricstől. Hagridnál hagytam, nagyon jóban lett Agyarral. De egy picit hiányzik.
Cassen nevére kicsit összerándult a gyomrom. Elég szarul váltunk el egymástól, de végül is nélküle nem kerültem volna ilyen közel Sophie-hoz. Sőt, nélküle azt sem tanultam volna meg, hogy valakin egyszerűen nem lehet segíteni. Ez a vörös kislány egészen más volt, lelkes, bájos és mindenre nyitott. Talán ezért is működött a kapcsolatunk. Ő akart valamit, voltak céljai, nem ült meg rajta valami furcsa depresszió.
– Miért nem hoztad el a Roxfortból? – kérdeztem.
Közben persze megérkeztünk a bolthoz, a Benjamin alakú csokik pedig azonnal produkálni kezdték magukat. A gurkósat azonnal kinéztem Aidennek, egészen olyan volt, minta őt pöckölné arcon Elliot egy hatalmas arcméretű csokigolyóval. Ezen persze kuncogtam egyet, aztán eldobtam a cigit és megindultam befelé.
– Hát ez nagyon fura, a ajpánok érdekesen tudnak rajongani. Vigyázz, Jasper itt is lassan alakul a rajongó táborod, majd belőled is készíttetnek valamit – mondta Sophie, miközben beléptünk a boltba. Persze miközben én a szűkös polcok között próbáltam eljutni a csokikhoz. Éppen csak biccentettem a félmeztelen öregember felé… aztán már Bennél is voltam.
– Értem nem rajonganának. Nem is vagyok sztár – legyintettem egyet Sophie irányába. Mégis miért rajongna értem bárki? Nem is vagyok semmiben jó a gyógyításon kívül. A medimágusok pedig nem szupersztárok, csak csendes hősök, akik mindennap segítenek. Én legalábbis így tekintettem rájuk, ezért is vonzott ennyire ez a szakma.
Ahogy a csokikért nyúltam az egyik Ben megpróbált rám támadni. A harapásra felkiáltottam és elhúztam a kezemet, a fájdalmas területet tapogattam. Közben Sophie csörömpölve odarohant mellém. Már nyúlt ő is az egyik figuráért, de az megharapta és elrohant.
– A kis mocsok… – morogtam, megfogtam Sophie kezét és odahúztam az arcomhoz. Finoman a számba vettem a sérült ujját és gyógyító nyalással jutalmaztam. Nekem már nem is fájt annyira, de ő mégis csak lány volt.
Aztán sóhajtva elhúzódtam és a szemeiben éztem.
– Azt hiszem, komolyabb technikához kell fordulnunk, hogy elkapjunk magunknak egy Benjmaint. – Mondtam, majd előkaptam a pálcámat és egy néma varázslattal megdermesztettem a fel-alá rohangáló csokoládé embert. Az összeesett és mozdulatlanul hevert. Elvettem hát és beletettem a kosárba, amit sebtében kaptam fel, mikor jöttünk befelé.
– Már csak két másik kell. Az egyiket neked szánom – kacsintottam Sophie-ra.
Naplózva


 

Sophie Vanheim
Moderátor
***


Let's say sunshine for everyone

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2021. 07. 17. - 21:06:51 »
+1

Csendes vizeken


Jasper
(2002. július 15.)
Ruci

Belekap a szél a hajadba
A szívem az időt megakasztja
Ha besodor a vízbe a bánat
Be akarok úszni utánad



– Miért nem hoztad el a Roxfortból?
Felcsillan a szemem, ahogy Jasper megemlíti, hogy hozzam el a Puszedlit. Úgy értem ez tök jó dolog lenne, de akkor már nem járnánk térdig az állatokban? Mármint jaspernek ott a barija, nekem a macskám, a baglyom a teknősöm, és most egy nyuszi is? te jó ég! Nem, nem nem. Ezt nem szabad, Puszedlinek tök jó helye lesz Hagrid és Agyar mellett, mert... Meeert tök jó barátok ők hárman. És amúgy is, jaspert biztosan zavarná, meg ilyenek, szóval... Azt hiszemmmm nem kéne. Ellen kéne állnom, nem? Mármint ez egy nagyon csábító ajánlat, meg minden, és... De nem, nem szabad. Túl sok állat meg minden, amúgy is a nyuszik mindent megrágcsálnak, egyáltalán mit fog enni a kőteknősöm, és... De Puszedli biztosan örülni fog az új barátoknak, és olyan édesen nézne ki Jasper barijának a kis puhepuha vattacukor bundáján gubbasztva, vagy szundikálva... Ahhh.
- Óóóó! Ééén... nem is tudom, mit mondjak... - Nem! Sophie, Nem! - Elhozom! - Ajjj! - Úgy értem... nem akarom, mármint... csak ha téged nem zavar a sok állat mellé még egy - vigyorgok zavartan, de azért odasuhanok mellé, és megölelem.
Közben beérünk a furcsa japán boltba is, ahol mindenféle Benek vannak kiállítva és üldögél egy aranyos japán bácsi is, a kis teát hörpintgetve olyan ijesztő térdelésben a boltban. Nekem két perc után elzsibbad a lábam, szóval nekik biztosan már a tárd szerkezetünk. Fura. És menő.
– Értem nem rajonganának. Nem is vagyok sztár - mondja Jasper, de én csak kedvesen megpuszilom, és megszorítom a kezét, melőtt elválnánk nézelődni.
- Deee, te az én sztárom vagy. Süssek majd neked Jasper alakú... sósperecet? - kérdezem vigyorogva. Nem vagyok egy hatalmas nagy konyhatündér, igazából sosem próbáltam még ki magam teljesen azon a terepen, de a sós pálcikákat Jasper miatt gyakoroltam, és hát... Sósak lettek meg pálcikák. Amúgy meg lehet kicsit perverz lenne mondjuk megenni egy Jasper sütit, nem? Közben én is a csokikkal matatok, és az egyik meg is harapja a kezemet. Csokifogak nyomai jelzik a bűntényt, miközben a csoki Ben rohangál, tipegbe két kezét a magadra tartva, ami olyan vicces látvány, hogy nem tudom megállni nevetés nélkül. Közben odahúzza jasper a kezem mahához és hát, nagyon menőn kapok rá egy erotikus gyógypuszit, amitől enyhén - nagyon - elpirulok és nem is tudom mit csináljak.
- Hűű, teljesen meggyógyultam - mondom úgy, mint aki éppen most szvott el egy halom Amortentiát. De Jasper valahogy nekem a megtestesült Amortentia. Ez nagyon betegen hangzik, ajj, teljesen elszédít. Ez normális? Közben Jasper leszereli Bencsokit, én meg lenyűgözve taposlok egyet neki. Ő a nap hőse. A benek hőse.
– Már csak két másik kell. Az egyiket neked szánom – kacsint rám, mire zavarba jövök. Én inkább nem kérdezem meg ő akar-e, úgyse eszik édeset. Elveszek egy autogramot osztó és egy napszemüveges Bent is, majd összeszedek néhány képeslapot és végül odalépünk fizetni.
- Oh, nézd, Jasper, vannak sós sziveek - lelkendezem, és le is kapok egyet, hogy megvegyem neki. Nem olyan nagy extra, de szerettem volna adni neki valami szépet. És finomat. Szóval, miután elindulunk fizetés után a boltból, kíváncsian kiveszem azt a Bent, aki megharapta az ujjamat, majd ártatlan arccal leharapom a fejét.
- Hmmm,  atya ég, ez de finom - nyammogok, miközben felcsillan a szemem. - Van benne egy kis egy kis plusz, és roppanós csokidarabok annak benne! És a feje töltve is van... Ajaj, megettem az agyát!
Naplózva


Jasper Flynn
Mandragóra Gyógyítóképző Ispotály
***


"Flynn"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2021. 07. 19. - 18:19:14 »
+1

make me smile


2002. július 15.
Sophie
 
„latley she’s the
only one
who can make me
smile”


– Óóóó! Ééén... nem is tudom, mit mondjak... Elhozom! Úgy értem... nem akarom, mármint... csak ha téged nem zavar a sok állat mellé még egy – magyarázta Sophie. Persze, amit mondtam egyértelmű volt, igazából nem is nagyon értettem, hogy miért jött zavarba. Ahogy hozzám bújt átkaroltam és megkócoltam a haját.
– Kis buta… – sóhajtottam, majd vigyorogva beléptem a kisboltba. Kellettek azok a Bencsokik, mégis csak ez a legjobb ajándék, amit egy Frasernek adhat az ember, mármint ha ikrekről van szó. Ráadásul tudtam, hogy amit Aidennek küldök, az majd Elliotot is boldoggá teszi és rájuk már egyetlen családként szoktam tekinteni. Végül is ők már Fraserék.
– Deee, te az én sztárom vagy. Süssek majd neked Jasper alakú... sósperecet? – kérdezte Sophie, mikor arról beszéltünk, hogy rám aztán tuti nem kezdenek el tapadni a japánok. Teljesen ismeretlen név voltam, ráadásul mégis mit csinálnának velem? Sophie sósperec ötlete kicsit bizarr volt, amit az arckifejezésem is tökéletesen megmutatott. Éreztem, ahogy elhúzom a szám. Teljesen önkéntelen mozdulat volt… és biztosan hevesen ellenkezésben is törtem volna ki, ha az egyik Ben nem harapja meg Sophie kezét.
A gyógyító, szexi Jaspert adtam elő, amire a lányok általában úgy tekintetnek, mint egy félistenre. Így hát, hatalmas, kék szemekkel pislogtam rá, ahogy elhúzódtam, várva az eredményt. Kicsit kipirult az arca a nagy lelkességtől. Tudtam, hogy ilyenkor csak még jobban magamba bolondítom és éppen ez volt a célom.
– Hűű, teljesen meggyógyultam.
– Helyes. – Mosolyodtam el és beletúrtam a hajamba, mielőtt a csokoládéfigurákért nyúltam. Nem bántam, hogy Sophie még bedobál ezt azt, meg elvett valami sós szívet, én csak pár szendvicset és csipszet pakoltam be, hogy túléljem ezt a néhány napot itt Japánban. Képtelen lettem volna még egy olyan furcsa, halasízű valamit letukmálni a torkomon.
Így hát fizettem és csak akkor indultunk el kifelé, mikor már mindent papírzacskóba préseltünk. Egy részem reménykedett, hogy Sophie magától is rákap a Bencsokira, de ahogy elharapta a fejét, azon kénytelen voltam elvigyorodni.
– Hmmm, atya ég, ez de finom – lelkendezett, ahogy felcsillant. – Van benne egy kis egy kis plusz, és roppanós csokidarabok annak benne! És a feje töltve is van... Ajaj, megettem az agyát!
Elvigyorodtam.
– Szerinted fej nélkül is tud futni, mint a csirkék? – kérdeztem és átkaroltam Sophie vállait, a másik kezemben ott volt a két papírzacskó. Az sem érdekelt, hogy a vékony fül kicsit vágja az ujjaimat. – Majd, ha visszaértünk a házhoz, kipróbáljuk… – Borzoltam meg kicsit a vörös tincseket, aztán végig simítottam a hátán, a derekán és megpaskoltam kicsit a fenekét. Reméltem, hogy ezt a néhány nap ugyanebben a kellemes hangulatban telik el majd, ahogy ott sétáltunk a japán falucska utcáin…


KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
A HELYSZÍN SZABAD!

Naplózva


 
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


Az oldal 0.143 másodperc alatt készült el 40 lekéréssel.