+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Elliot O'Mara (Moderátor: Elliot O'Mara)
| | | | |-+  a szökőkút mellett
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: a szökőkút mellett  (Megtekintve 1740 alkalommal)

Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2021. 06. 05. - 17:28:34 »
+2

CRANAGH, ÉSZAK-ÍRORSZÁG



2002. június 15.
Naplózva


Daniel O'Mara
Eltávozott karakter
*****


A Medimágus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2021. 06. 05. - 21:10:59 »
+2



your name hurts
2002. június 15.
Elliot


Hány napja nem hallottam a hangját… hány napja nem láttam az én idióta bátyámat? Már meg sem tudtam számolni pontosan. Elég volt ugyanis, hogy eszembe jutott a neve, máris fájtak a szavak, amiket egymás fejéhez vágtunk. Nem kellett volna engednem a saját dacomnak, az undokságomnak, amivel sajnáltam tőle a boldogságot. Féltékeny voltam, mert neki mindig minden olyan könnyen ment… s amikor megint eldobta valaki, mint egy darab szemetet, hát én voltam, hogy simogassam a hátát és azt mondjam „jobb lesz.” Képtelen voltam többet hazudni. Nem kellett volna kapcsolatba kezdenie senkivel, saját magát kellett volna rendbe raknia egyedül, most mégis megint ott volt azzal a kölyökkel.
Már egyszer összetörte a szívét, mégis újra együtt voltak. Apám is morgott, én is morogtam, hacsak szóba került, mégis vittem nekik ételt, amit küldött otthonról, meg bájitalt a patikából. Nem is néztem rendesen körben a házban, nem akartam látni, hogyan élnek. Utáltam a gondolatot, hogyha ennek vége lesz, megint én leszek ott, megint nekem kell elviselni, hogy fáj neki. De ha így lesz, megkeresem Aiden Frasert és addig ütöm az arcát, míg rá nem jön, hogy nála nagyobb rohadék nem létezik ezen a földön, mert én még egyszer nem fogom összeragasztani a szíve darabokra hullott maradványait.
Meglehet, hülyeség volt azt a levelet is otthagyni a konyhapulton: „Gyere a szőkőkúthoz. Június 15-én, este 6. Daniel.” A szökőkút. Aidennek nem mondhatott semmit, de Elliot pontosan tudta, mi az a hely, amire gondolok. Cranagh falu kis főterén állt a kút. Gyerekként annak az egyik sérült kövénél rejtettük el a kincseinket… meg volt repedve. A repedésbe pedig könnyen be lehetetett csúsztatni valami apróságot. Így rejtettük el anya szívmedálos nyakláncát is, amiben a mi képeink voltak még egészen kis korunkból. Elliot azt mondta, hogy vigyázzunk anya szívére. Óvatosan csomagolta be egy vászon zsebkendőbe, aztán ketten eldugtuk, s azt hittük, ezzel meg tudjuk védeni. Nem tudtuk. Sosem tudtuk igazán, hiába akartunk erősnek tűnni, csak gyerekek voltunk.
Két kávét vettem elvitelre az egyik új kávézóból. A műanyag poharakkal a kezemben ültem le a szökőkút szélére. Tudtam, hogy ezen a részen van valahol az a repedés is. Hiába jártam régen a városba, olyan volt, mintha mindig is itt lettem volna. Így ücsörögtem, egészen addig míg ki nem szúrtam Elliotot. Nem tudom mióta állhatott, de már szürkült, ahogy abba az irányba fordultam. A szemei nagyon csillogtak, a hajába bele-belekapott a szél. Egészen kicsinek tűnt és törékenynek.
– Elliot… – Sóhajtottam és felkeltem, hogy odamenjek elé. Finoman a kezébe adtam a műanyag poharat, benne a kávéval. Megvártam, hogy elvegye és csak bámulja a fekete löttyöt. – Sima kávé, cukor és tej nélkül. Ha még mindig így szereted… – Folytattam, de közben csak néztem. Mikor lett ilyen kicsi? Ezen agyaltam, ahogy a szám be sem állt. Nem tudtam befogni a számat, ahogy álltalában, mint amikor kellemetlenül éreztem magam. – Régen így ittad. Mindig azt kérted, hogy tartsam tőled távol a tejet meg a cukrot. – Emlékeztem vissza a korábbi találkozásokra. Nem bírtam ki, hogy ne nyújtsam ki a karom, fogjam meg a karját és húzzam oda szökőkút elé. Csak a víz elé fordítottam. Éreztem, hogy mennyire látszanak a csontjai. Egészen olyan volt, mintha minden hús és izom elfogyott volna a testéről.
– Jól vagy? Eszel rendesen? – kérdeztem. Nem néztem rá, mert tudtam, hogy erre a kérdésre majd morogni fog. Csak bámultam a csobogó vizet és azon agyaltam, hogyan mondjam ki. Ki kellett békülnünk. Megint testvéreknek kellett lennünk, hogy anyánk büszke lehessen.
– Szeretlek, te majom. – Böktem ki végül és átkaroltam a vállát. – Tudom, hogy mit mondtam. Most is tartom a véleményem, de szükségem van rád… neked meg rám. Ha Frasert választod akkor is. Kell valaki, aki szétveri a seggét, ha megbánt. Elliot... kérlek... tudom, hogy kidobtalak a Mungóból, de nem volt ott keresni valód. Csak kárt tettél volna benne... benne...
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2021. 06. 10. - 18:49:24 »
+2

your name hurts
2002. június 15.

d a n i e l
Wolf, wolf, don't you come here

style: summer outfit zene: the wolf song

Remegő gyomorral bámultam meg magam a tükörben. Közben újra és újra felidéztem magamban Daniel leveleinek a tartalmát. Nem akaródzott odamennem, ahhoz a bizonyos kölyökkori szökőkúthoz, mert tudtam, hogyha ott találom, megint eszembe jut, hogy mit tett a Mungóban. Nem kellett volna elküldenie Gabriel mellől, mert számára ez az egész nem volt több egyszerű dacnál. Nem tudta elfogadni, hogy én boldog tudok lenni, ő meg nem… legalábbis akkoriban még tudtam. Most már minden mosolyt egyfajta felélem követett. Mikor lesz vége? Mikor lesz ez is csak egy emlék, O’Mara? Kérdezte a hang, majd remegést hagyva maga után, egész egyszerűen nem szólt többé.
Nem számított. Lenyeltem a kétségeimet, mert erősnek akartam tűnni. Ezért hát a hoppanálás távolabb ejtettem meg, egy kicsi, szűkös utcában, ahol a falu egy pubja, na meg néhány más – addigra már zárva lévő – üzlet állt. Mélyet szippantottam Cranagh ismerős, otthonillatából. Az sem zavart, hogy itt északon sokkal hűvösebb volt a levegő. Kicsit kicsípte az arcomat, a szemembe megült a könny is tőle, de nem számított. Ez az otthon volt, itt azt tettem, ami csak akart. Itt még eszembe jutott annak lenni, aki voltam.
Már távolról kiszúrtam Danielt. Ő nem láthatott meg, mert lefelé pillantott, azt hitte talán, hogy közelebb hoppanálok és majd meghallja a hangját. Így viszont nem számíthatott a jöttömre, de még csak nem is hallhatta meg a lépteimet. Ha akartam, egészen csendesen mozogtam, mint egy macska. Csakhogy a saját öcsémmel szemben még sosem kellett bevetnem a puha lépteket. Hosszú ideig ő volt az én legnagyobb bizalmasom… aztán közénk állt ez a valami. Megnevezhetetlen, kusza érzés volt. Ott feszült közöttünk, magyarázat, megbeszélés, megértés nélkül. De én nem tudtam segíteni Danielen, pedig ő jobban megérdemelte volna a szerelmet, mint én. Csakhogy azt is tudtam, míg az enyém elillan előbb-utóbb, az övé örökre megmarad. Mert ő ilyen volt: tartós, megbízható. Én valahogy képtelen voltam ezt a szerepet magamra ölteni, túlságosan is önfejű, makacs és akaratos voltam, amit a legtöbben nehezen viseltek… lényegében Aiden is, csak valahogy sikerült rajtam felülkerekednie. Sokkal dominánsabb volt nálam, csupán meg kellett találnia a módját, hogy ő irányítson.
Ahogy megálltam a szökőkút mellett, megint végig néztem az öcsémen. Hatalmas volt, tökéletes mása a fiatal Deannek, akit kisfiúként ismertem meg. Azt kívántam akkoriban, bár én is ilyen lennék, akkor talán megszeretne és a fiának akarnak. Csakhogy én sosem lehettem olyan. Ezt idővel elfogadtam, aztán szembesültem vele, mennyire kellemetlen is apátlannak lenni. De sosem irigyeltem annyira Danieltől, hogy ezért haragudjak rá. Egyszerűen csak túlzottan is akartam egy olyan apát, ami neki jutott.
– Elliot… – ahogy kimondta a nevemet megborzongtam. Már olyan régen hallottam a hangján, mintha tényleg nem is lenne öcsém. Egy kicsit elszakadtam a családtól, mióta Aidennel vagyok… meglehet Daniel magától lökött el, de Dean sem örült éppen a választásomnak. –  Sima kávé, cukor és tej nélkül. Ha még mindig így szereted… – Nyomta aztán a kezembe a műanyagpoharat. – Régen így ittad. Mindig azt kérted, hogy tartsam tőled távol a tejet meg a cukrot.
Köszi. – Ennyit tudtam nagy nehezen kinyögni. Aztán megérintette a karomat és közelebb vont a szökőkúthoz. Furcsa volt, hogy még a víz csobogásának is ugyanaz volt a ritmusa, mint gyerekkorunkban.
– Jól vagy? Eszel rendesen? – kérdezte.
Mordultam egyet. Nem értettem, miért jön mindenki ezzel. Igen sovány vagy, igen, nem nagyon fogok már meghízni sem. De ez van, nem tudok tenni ellene. Semmi étvágyam nem volt és már az édességgel is egyre nehezebb volt megvenni. Talán, ahogy öregszik az ember, szép lassan az étvágya is elfogy.
– Szeretlek, te majom. – Karolta át a vállamat, én pedig belebújtam ebbe az érzésbe. – Tudom, hogy mit mondtam. Most is tartom a véleményem, de szükségem van rád… neked meg rám. Ha Frasert választod akkor is. Kell valaki, aki szétveri a seggét, ha megbánt. Elliot... kérlek... tudom, hogy kidobtalak a Mungóból, de nem volt ott keresni valód. Csak kárt tettél volna benne... benne...
Igen, értettem, hogy a Gabrieles ügyre gondol. Tudtam, hogy tudja, mi volt a bajom… nem volt igaza. Nagyon sok mindenben nem volt. Ráadásul előtte már azért is leszólt, mert egy fiatalabb sráccal jöttem össze. Nem én döntöttem így. Nem kerestem szándékosan tizennyolc éveseket, hiszen eleve az idősebbekre buktam. De Aidennel minden más volt. Valahogy a helyén voltak a dolgok.
Nem tettem volna kárt benne. Szerettem, Daniel. – Közöltem ugyanazzal a komolysággal, amivel már korábban is szóba került ez a téma. Mégis tudtam, hogyha most nem engedek, akkor talán sosem békülünk ki. – Most már mindegy. Azok az idők elmúltak… – Tettem hozzá és belekortyoltam a hideg kávéba. Akármilyen meleg is volt, én a forrókávét szerettem jobban. – Nem lehetnének megint öcskös és bátyó? – kérdeztem, miután megborzongtam a hűvös italtól.
A tekintetem hosszan időzött a szökőkút csobogó vízén. Aztán nyeltem egyet… még csak azt sem tudták, hogy apám hozzám akar adni valakit. Jó, talán azt tudták, de azt nem, hogy milyen közel is van ez az időpont.
Nem akarsz holnap velem ebédelni? – Mondtam ki az első gondolatomat, ahogy eszembe jutott. Persze aztán leesett, hogy azt sem tudják, hogy Aidennel lakom. Mármint azt nyilván tudta Dean, hogy tőle eljöttem. De csak annyit mondtam, hogy elköltözöm. – Aidennel beköltöztünk egy bájos kis házba, London kertvárosában.

Naplózva


Daniel O'Mara
Eltávozott karakter
*****


A Medimágus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2021. 06. 11. - 15:14:54 »
+2



your name hurts
2002. június 15.
Elliot


A mordulásra finoman elmosolyodtam. Tudtam nagyon jól, hogy ez nekem szól, amiért rákérdeztem, hogy eszik-e rendesen. Igazából tisztában voltam válasszal, hiszen tudtam, hogy Aiden nem figyel rá úgy, mint annak idején Nathaniel. Ez a kapcsolat más volt, nem is igazán felnőttes. Csak elvoltak együtt, mint két kamasz és talán éppen ezért is tetszett annyira Elliotnak. Nem szerette a kötelezettségeket. A házasság, a család nem ment neki, sem a normális munka a patikában. Nem is erőltette meg magát igazán. Még sem tudtam rá haragudni. Ezért karoltam át, húztam közelebb magamhoz.
Én voltam a fiatalabb kettőnk közül, de most rajtam volt a sor, hogy megvédjem őt. Magától kellett megvédenem, méghozzá úgy, hogy ne vegye észre és ne akadjon ki. Mert tudtam, milyen patáliát tudna csapni, hogyha beleszólok a dolgaiba. A Fraser fiúval mindenesetre el akartam beszélgetni egyszer. Már akkor meg kellett volna tennem, mikor karácsonykor ott voltam velük, csakhogy túlzottan lefoglalt a sértettség, amiért én nem találtam a helyem meg senki mellett sem Margaret halála után.
– Nem tettem volna kárt benne. Szerettem, Daniel. – válaszolta, mikor elmondtam, miért tettem a Mungóban azt, ami tettem. – Most már mindegy. Azok az idők elmúltak… – Folytatta, mintha már valóban nem haragudna. Ha így is volt, hát nem keresett szóval tüske bőven maradt benne. Még akkor is, amikor egészen összezuhant és visszaköltözött apához. – Nem lehetnének megint öcskös és bátyó?
Elmosolyodtam, éreztem ugyanis, ahogy megremeg az ölelésemben.
– Mi mindig öcskös és bátyó vagyunk… még akkor is, ha a bátyó történetesen apró és törékeny. – Ahogy ezt kimondtam, megborzoltam a haját, hadd bosszankodjon és rendezgesse a vékony ujjaival a tincseket. Tudtam, hogy mi lesz a végeredmény, mert ezt már kisfiú korunkban is utálta. Kényes volt a hajára, mert meg volt róla győződve, hogy csak akkor néz ki elég jól, ha a fekete tincsek eltakarják a fél arcát, néha-néha még a szemét is. Olyan volt ez neki, mint egy menedék, ami mögé bebújhat, amikor nem akar önmaga lenni.
– Sok mindenről lemaradtam gondolom… – szólaltam meg aztán, de azért magyarázatként hozzá tettem: – Az életedből. Csak apa mesélte, hogy Gabriel él, meg, hogy Aidennel vagy… és… – nyeltem egyet. Nem kellett volna megint átvennem a szót. Elliot képes volt végig hallgatni akkor is, ha egy órán keresztül csak én beszélek. Egyszer azon kaptam, hogy el is aludt közben, csak annyira belemerültem a témába, hogy nem vettem észre.
– Nem akarsz holnap velem ebédelni? – kérdezte aztán. Éreztem, hogy ez egy hirtelen jött ötlet. –  Aidennel beköltöztünk egy bájos kis házba, London kertvárosában.
Ezt még apa sem mondta nekem. Talán nem is tudott róla… nem ez lett volna az első, hogy Elliot kihagy minket valamiből. Foresttel több olyan alkalom is volt, hogy konkrétan hónapokra is eltűnt, amikor meg előkerült, csak bőgött, hogy összevesztek vagy éppen szakítottak. Nem láttunk más az egész házasságukból, csakhogy a bátyám nem érzi jól magát a bőrében, ez pedig rendkívül ijesztő volt.
– Szuper lenne. Érdekel, hogy hol laksz. – Szorongattam meg kicsit a vállát, aztán elhúztam a kezemet és beleittam a saját kávémban. Óvatosan indultam meg a szellőben. Tudtam, hogy jön mellettem, nem volt kérdés, nem kellett invitálni.
– Aiden jól van? Ugye most nem viselkedik veled úgy, mint régebben? – kérdeztem. Még emlékeztem, milyen hideg volt az a fiú. Ha valaki szeret valakit, nem bánik vele így. Akkoriban is sokszor voltak kisírtak a szemei… de még sem szóltam, hogy észrevettem. Túlságosan kerülni akartam, hogy belefolyjak a dolgokba. Kellemetlen volt nekem.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2021. 06. 24. - 14:03:09 »
+2

your name hurts
2002. június 15.

d a n i e l
Wolf, wolf, don't you come here

style: summer outfit zene: the wolf song

Az szökőkutat figyeltem, ahogy víz csobogott… és egy pillanatra megint elfogott az a nosztalgikus gyerekkori érzés. Azt sem bántam, hogy a nyári meleghez képest most egészen hűvösnek tűnt az a szellő, ami végig söpört köztünk és a szökőkút között. Egy kissé megborzongta a hajam, mégsem nyúltam oda, hogy helyre rakjam a tincseket. Daniel közelében nehéz… nehezebb, mint Nat közelében. Olyan dolgot tett, amit meglehetősen nehezemre esett megbocsátani. Mégis csak miatta nem lehettem oda Gabriel mellett, mikor szüksége lett volna rám. Persze már nem is számított az egész… nem számított… az a kapcsolat a múlt volt. Túlzottan is mély nyomot hagyott bennem, ahogy kirángatott tőle és lényegében beleszólt az életembe. Én sem mentem oda és rángattam el a nőktől, akikkel randizott. Mi jogom lett volna rá? Mi jogom lett volna rá, hogy azt mondjam: ne randizzon, mert nincs értelme, egyik sem jön össze. Ő gátlástalanul mondta meg, hogy mindenki össze fogja törni a szívemet.
– Szuper lenne. Érdekel, hogy hol laksz. – szorította meg a vállamat. Kicsit megborzongtam tőle. Még mindig nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet volt meginvitálni a Hamutartóba, elvégre ez megint csak felületet adott neki a bíráskodásra. Dean nem olyan volt, mint ő. Ő nem látta nyűgnek azt, ahogy élem az életemet. Talán sírtam, mikor elhagytak, de sosem kértem senkitől, hogy mentsen meg. Minden egyes alkalommal magamtól tettem túl a helyzeten magam. Számított, hogy Nat őrülten hiányzott hónapokon át? Vagy, hogy a születésnapján majdnem belehaltam a fájdalomba? Nem. Néhány könnycseppet hullattam és elmúlt… csak ott maradt egy sebhely a szívemen a nyomán. Gabrielen is túl lettem… ahogy lényegében egyser Aidenen is… egyedüllétre rendezkedtem be. Most is tudnék egyedül lenni. Aiden a támaszom, a mindenem… és nagyon fájt volna, ha megint elszakítja magát tőlem. Mégsem álltam volna az útjába. Nem tehettem, nem volt az enyém az élete.
– Aiden jól van? Ugye most nem viselkedik veled úgy, mint régebben? – kérdezte aztán. A torkom azonnal kiszáradt. Fogalmam sem volt, hogy mit kéne mondanom. Fogalma sem volt, mi lenne a helyes válasz ahhoz, hogy ne vonja le a következtetést: megint elhagy majd. Megint boldogtalan leszel… megint csak egyedül maradsz, a könnyeiddel és az érzéseiddel.
Amikor utoljára láttam jól volt. Azaz ma reggel. – Válaszoltam és felnéztem az én kis öcsémre, ahogy elindultunk az utcán. Sosem voltunk igazán jó testvérek, a féltékenység újra és újra közénk állt, én mégis mindig meg akartam védeni. Nem tudtam, hogy tudja-e ezt egyáltalán. Nem akartam az orra alá dörgölni, hogy mennyi mindent tettem érte, a családunkért… áldozatokat. Nem lett volna tisztességes tőlem ezt felhozni. – Szeret engem, Daniel. Talán nem úgy, ahogyan az a nagy nyálas könyvekben van, de őszintén és minden olyan természetes közöttünk. Ezt el tudod fogadni válasznak? – kérdeztem és nyeltem egyet. A tekintetem elszakítottam tőle és a kőépületek öreg falaira bámultam fel inkább. Egyszerűbb volt az élettelen tárgyakat figyelni, mint meglátni, ahogy ellenséges fény lobban a szemeiben.
Tudom, hogy szerinted nem kéne egyáltalán kapcsolatban lennem… de egyszer csak felbukkant és akármennyire nem akartam belebonyolódni, megtörtént. – Sóhajtottam fel s vártam a bírálatot.
Naplózva


Daniel O'Mara
Eltávozott karakter
*****


A Medimágus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2021. 07. 02. - 17:41:07 »
+2



your name hurts
2002. június 15.
Elliot


Sétáltunk a szürkületben, a sárgás fényű utcai lámpák között. Elliot hangja egészen más volt, mint amihez szoktam tőle. Nem éreztem benne annyi fájdalmat. Nem értettem, hogyan bírja, hiszen Aiden sok kárt tett benne… láttam sírni, mikor elment, láttam, hogy beledöngölte a földbe, hogy a válása után ilyen gyorsan jött egy újabb szakítás. Elliot hibája volt, mert beleélte magát, túl gyorsan ugrott bele egy újabb kapcsolatba.
– Amikor utoljára láttam jól volt. Azaz ma reggel. – Magyarázta, mikor a Fraser srácról kérdeztem. Ahogy beszélt róla is egészen más volt, mint korábban. Mégis aggódtam, hogy majd megint megbántják, megint ott fog ülni és azon sír, hogy nincs értelme az életének… pedig nagyon is volt. A kisfia volt, Noah. Noah, akit nem is láttam még igazán, akit apám sem látott még igazán… az egész család szétszakadt, furcsa lett és megváltozott. – Szeret engem, Daniel. Talán nem úgy, ahogyan az a nagy nyálas könyvekben van, de őszintén és minden olyan természetes közöttünk. Ezt el tudod fogadni válasznak?
A kérdésére nyernem kellett egyet. Egész kellemetlenül rosszul éreztem magam, hiszen a gyomrom görcsösen összerándult. Nem akartam neki azt mondani, hogy egyedül erősebb, hogy jobb lenne neki egész egyszerűen. Nem mertem egyszerűen megfogalmazni, mert féltem, hogy újra ellök, nem szól hozzám és egész egyszerűen kikerül a családból, kizökken úgy, ahogyan nem kellett volna.
– Ha boldognak érzed magad. – Bólintottam végül és közelebb húztam magamhoz, hogy megöleljem, mielőtt elválnánk egymástól. Olyan régen éreztem magam a testvérének. A védelmezője voltam, mikor Nat megjelent a lakásomba és üvöltött, hogy mondjam meg, miért vittem el magammal Elliotot kocsmázni, miért mutattam be a férfi ismerőseimnek. Abban a kapcsolatban sok baj volt… annyira sok, hogy aggódnom kellett a testvérem épségéért. Tényleg azt hittem, hogy elveri, bezárja vagy valami.
– Tudom, hogy szerinted nem kéne egyáltalán kapcsolatban lennem… de egyszer csak felbukkant és akármennyire nem akartam belebonyolódni, megtörtént – sóhajtott aztán, mintha érezné mi van bennem. Elengedtem és a szemébe néztem, kicsit összeborzolva a haját.
– Csak törje össze a szíved és beverem az arcát… – Mosolyodtam el, aztán átkaroltam a vállát, hogy szépen meginduljunk a kocsma felé. – Bátyuskám, muszáj lesz vigyáznom rád úgy érzem.  – Aztán kinyitottam előtte az ajtót, hogy megcsapjon minket a füstös, alkoholos kocsmaszag. – Igyunk meg valamit… aztán hazaengedlek. – Mutattam a pult felé, ha akart, ha nem húztam magammal.
Felültem az egyik magas székre, a mellettem lévőt megpaskoltam, hogy ő is huppanjon már le. Aztán megkocogtattam a pult felületét, abban a reményben, hogy végre felénk fordul a pult mögött álló vörös nő.
– Két barna sör lesz. – Közöltem, majd Elliotra pillantottam és elmosolyodtam rajta. Hihetetlen volt, mennyire hasonlított anyánkra, hogy neki köszönhetően nem halványult el az arca emléke. – Ugye Fraser nem akad ki, ha más pasikkal iszogatsz? Elég nagy a tömeg itt… és lehet, hogy valaki rád néz.

Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2021. 07. 14. - 10:38:23 »
+1

your name hurts
2002. június 15.

d a n i e l
Wolf, wolf, don't you come here

style: summer outfit zene: the wolf song

A vállamat átkarolva vezetett Daniel a kocsma felé. A pillantásom néha-néha a kockakövekre tévedt, amin haladtunk. Megcsillant rajtuk a lámpák fénye és olyan furcsán otthonos érzésem volt. Talán a gyerekkoromból maradt meg ez a rengeteg emlék. Még emlékeztem, amikor sötétben sétáltunk itt anyával, mert eljött értem az énekórára vagy éppen a táncóráról siettünk haza felé. Szerettem, hogy olyan útra tévedtünk, ami ki sem volt világítva. Mindennap kalandnak tűnt Cranagh-ban élve, mostanra mégsem tudta kielégíteni a vágyaimat rendesen. Tudtam, hogy Daniel haza akar költözni, de nekem nem ment volna… megint Londonban találtam meg a számításom.
– Csak törje össze a szíved és beverem az arcát… – mondta, miközben én még mindig a korábban összeborzolt tincseimet rendezgettem. – Bátyuskám, muszáj lesz vigyáznom rád úgy érzem. – Folytatta, én meg csak gúnyosan felnevettem. Ő is úgy kezelt, mintha kisfiú lennék, pedig volt idő, amikor én vigyáztam rá, mert olyan aprócska volt. – Igyunk meg valamit… aztán hazaengedlek. – Tette hozzá.
Inkább magadat védd meg tőlem, mert én tuti beverem az arcod, ha még egyszer gyereknek kezelsz. – Morogtam, ahogy beléptünk a füstös kocsmába. Szinte vágni lehetett füstöt, alig láttam el a pultig. – Egy sört elfogadok, aztán tényleg hazamegyek. Még nem főztem vacsorát Aidennek… és tudod, az nálam órák kérdése. – Folytattam, majd sóhajtva én is helyet foglaltam a pult mellett. A lábam gyerekesen lógott le, túl rövid volt, hogy elérje a talajt. Ezért nem szerettem a pulthoz ülni és szerettem magasabbnak hinni magam, mint amekkora vagyok. Mondjuk a soványság valamennyit nyújtott a testemen legalább optikailag.
–  Két barna sör lesz. – Szólt oda Daniel a vörös nőnek, aki éppen felénk mozdult a pult mögött. Aztán valami olyasmit mondott, hogy: „máris hozom szépfiú” és elkezdte csapolni a kellemes, alkoholos italt.  
– Ugye Fraser nem akad ki, ha más pasikkal iszogatsz? Elég nagy a tömeg itt… és lehet, hogy valaki rád néz. – kérdezte nagy vigyorogva. Csak elhúztam a számat… hát igen, ő is emlékezhetett arra, hogy Nat egyszer az éjszaka közepén tört be a lakására, hogy elvigyen onnan engem, mert átmentem hozzá bulizni és meglepő módon Danielnek voltak férfibarátai… azok meg még véletlenül sem mehettek a közelembe, mert akkor ajjaj. Nem tudom miért nem bízott bennem soha, pedig valójában csak egyszer csaltam meg, a legvégén.
Aiden egészen másképp féltékeny. – Mosolyodtam el. Imádtam a büntitszexeket, amikor elkapta egy kisebb féltékenységi roham. Valójában akkor volt a legszenvedélyesebb és igazán különlegesnek éreztem azokat a pillanatokat. Nem rendezett jelenetet, nem mondta, hogy megcsalom. Egyszerűen normálisan kezelte a dolgokat. Érett volt.
Megérkezett közben a korsó hideg sör. Azonnal a kezembe vettem és megemeltem Daniel felé.
Nos akkor, egészség!

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


Az oldal 0.164 másodperc alatt készült el 37 lekéréssel.