+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  VEGYES CSAPATOK
| | | |-+  Joy and Sorrow
| | | | |-+  Benjamin R. Fraser (Moderátor: Benjamin R. Fraser)
| | | | | |-+  Úgy felnőttünk, úgy alakult
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Úgy felnőttünk, úgy alakult  (Megtekintve 324 alkalommal)

Benjamin R. Fraser
[Topiktulaj]
*****


Someday we will foresee obstacles

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2021. 05. 06. - 23:30:05 »
+2




Vissza nézek eltelt pár év,
jó és rossz talán…
Mit másként tettünk volna, az már
nincs többé, csupán
elengedni kell mi elmúlt
mint lombjait a fák.
Engedik, mert újra jön még
tavasz a tél után.
Naplózva


Benjamin R. Fraser
[Topiktulaj]
*****


Someday we will foresee obstacles

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2021. 05. 07. - 21:10:07 »
+2

2002 május 8.
⭃ Papírzene ⥷
p l a y



Most üresen ropognak a hidegtől mind a színpadok
A fantom is alhat, de nem alszik, a fantom én vagyok
A maszkom a burára hajítva mosolyog szépen
Most én is, mert sötét van, csend van, épp úgy, ahogy kértem


Mindig várt rám a sötétben.
Furcsa szokás volt, mégis úgy ketyegett bennünk, azóta, hogy belépett először három évvel később, mintha el se hagyott volna minket. Régi szokás volt, ha össze is vesztünk, este mindig kibékültünk. Hagytuk, hogy a lebukó nap fénye elmosson mindent és az éjszaka csak önmagunkként létezzünk. Egy időben ez abba maradt, nem is értettem miért. De azt hiszem kezdtünk visszatérni, részben egy nagyon kicsit azokhoz a gyerekekhez, akiket lassan öt éve magunk mögött hagytunk. AKik már többé azt hittük nem lehettünk.
De modnjuk ez az este más. Most én értem ide hamarabb. És nem is a békülés volt a cél. Egyszerűen csak lementem. És valahogy éreztem, hogy jönni fog. A kezembe fogtam a gitárt. Nem, nem az övét. Nem azt, amit magának kinézett még évekkel ezelőtt, és aminek még nevet is adott. Nefelejcs ott pihent a sírja előtt, a fehér tulipánok mellett, hogy soha sneki se zenélhessen vele újra. A legszebb és a legtisztábban szóló gitárom volt, amit már akkor teleragasztgatott mindenféle rózsaszín matricával. Halkan sóhajtottam, ahogy az új gitáromat az ölembe vettem, és felkuporodtam a kiült bársonyvörös fotelre.
Hát, Chrissie. Tizenöt lettél. Nem semmi. Már kész nagylány vagy.
Lehunytam a szememet és megpróbáltam elképzelni. Hogy milyen lenne. Mennyire szép és sziporkázó lányná vált volna, hogy vajon hány srácot vertem volna meg csak mert megbámulta a húgom fenekét. De mielőtt túlságosan is fájt volna eliszakadtam a képtől. Most csak a szülinapja volt. És bár nem öregedett, és örökké tíz éves maradt, ennyi járt neki, nem? Hogy zenéljek. Hogy meghallja, bárhol is legyen. Apával együtt.
Egy ideig csak az ölemben pihentettem a gitárt. Néztem a nappali körvonalait a sötétben, a hatalmas ablakot, ami egyenesen a kriptára nézett, és bár le volt engedve a vörös sötétítőfüggöny, mégis éreztem a tekintetét. A tekintetüket. Kint szemerkélt az eső, és volt egy olyan tippem, hogy Sean már megint a teraszunkon feküdt. Halvány félosolyra húztam a számat. Csönd volt, fekete üres csönd. Fekete, akár csak az új gitárom. Mert már nincs senki, aki unikornisos és golymókos matricákat ragaszgasson rá.
Megropogtattam az ujjaimat, majd halkan elkezdtem egy kis szólamot játszani. Nem igazán figyeltem arra, hogy mi is az, csak kiengedtem a zenét az ujjaim közzül, ahogy apa is mindig tanította. Általában csukott szemmel játszottam. Hagytam, hogy körbevegyen mindaz, ami nem lehetett a miénk, a csend, Chrissie halovány képe, és apa pipájának az illata.
Halkan jött, szinte észre sem vettem, de tudtam, hogy lesétált a lépcsőn és a falnak dőlve hallgatta a gitárt. Nem iagzán értette, miért szerettem. És tudtam, hogy a legtöbb dalt nem is ismerte, amit játszottam. Ahogy én se az ő klasszikusait. De néha láttam rajta, hogy szerette hallgatni. Kivéve, ha hajnalok hajnalán keltettem fel vele. Éreztem, hogy mi minden kavargott benne. Tudtam, hogy ő sem tudja eldönteni, mit is csináljon. Pedig én szerettem volna, hogy ha öt év eltelte után végre leül a zongorához.
Aiden és a zongora kapocslata mindig is különleges volt. Nem iagzán engedte, hogy más leüljön mellé. Szerette a hangját, fájdalmasan csendültek fel a dallamok belőle, mintha csak Aiden maga lett volna midnden egyes hangban benne. És hiába hitte azt már régóta, hogy ő olyan szörnyen koszos belül... A zenéje tiszta volt és gyönyörű. Nem mintha bevallottam volna neki. De az volt. Fájdalmasan szép. Ritkán játszottunk együtt. Először csak heccből, hogy a szüleinket idegesítsük azzal, mennyire nem tudtunk együtt működni még ebben se. Aztán meg már gyűlöltük egymást. És a másik zenéjét. Pedig Chrissie is hogy szerette volna még hallani.
De nem lehetne most? Most az egyszer, újra?
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


Az oldal 0.046 másodperc alatt készült el 33 lekéréssel.