+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Gabriel Milton (Moderátor: Gabriel Milton)
| | | | |-+  Újra látlak
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Újra látlak  (Megtekintve 155 alkalommal)

Gabriel Milton
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2021. 04. 06. - 14:32:23 »
+1

Johann Metzger háza



Sidlesham, Chichester, Egyesült Királyság
Naplózva


Gabriel Milton
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2021. 04. 06. - 16:47:47 »
+1

TO; Elliot


2002. április 26.
Újra látlak

Unom, hogy itthon kell kuksolnom. Nem vagyok az a típusú ember, aki képes megülni a fenekén akár egy szex idejénél tovább. Ha tudom azt, hogy Metz mit tesz velem, akkor lehet inkább kirobbantom a harmadik varázslóháborút, de nem kérem a segítségét, ez biztos. Sóhajtok egyet, szép, hogy zsörtölődök itt, de ha másként lenne akkor sem tudnék mást csinálni. A Főparancsnok kényszer pihenőre küldött, amíg újra össze nem szedem magam. Nem vagyok biztos benne, hogy esetleg nem jutott a fülébe az, hogy mostanában, főleg mióta itthon vagyok, alig alszok. Leginkább a kertet járom, és próbálok rájönni, mi történik velem.
Metz persze nem mondd semmit, csak parancsol. „Pihenj! Ne erőltesd meg magad! A főparancsnokság nélküled is megvan, előbb épülj fel, mielőtt megint megöleted magad.” Ha nem lennék ténylegesen ráutalva, akkor lehet már megátkoztam volna. Persze, csak akkor, mikor a felesége nincs itthon.
Bár, ha jobban belegondolok, akkor még „hálás” is lehetek neki, mert tegnap elvitt Olivanderhez az új pálcámért. Még mindig nem tökéletes, de kezdetnek jó. Csak idő kell, amíg összeszokunk. Arra már bezzeg nem akarja megadni a választ, hogy hol vannak a kutyáim.
Tamara nagyon hősies. Sokat mesélt mostanában, és bár nem különösebben érdekel a magánéletük a barátommal, néha úgy érzem, nincs más nekik, akivel beszélgethetni tudnának, ezért meghallgatom őket. Főleg, miután jól az orromra koppintott, hogy egyem meg, amit főz, mert nem fog megmérgezni, azt velem nem tenné, azért, mert haragszik a férjére. Mondjuk ehhez kellett két nap, mire meg mertem tenni, és utána még két napig tettem a hülyét Metz előtt, hogy az asszony biztos meg akar mérgezni. Remélem, nem vesztek össze nagyon miattam.
Most egyikük sincs itthon, szóval szabadon tudok járni a házban. Kimegyek a kertbe, és megpróbálok kicsit nyújtani. Vissza kell szereznem a régi formámat, különben visszatérve a munkámhoz semmire se leszek alkalmas az aktatologatáson kívül. Az meg kell a halálnak. A baj csak az, hogy bár nem tartott sokáig ez a felépülési idő, alig csinálok bármi fárasztót, és már érzem a hatását. Le kell ülnöm. Öreg lennék? A korom miatt lenne? Kizárt! Akkor eddig miért nem volt ilyen?
Elvonszolom magam a csaphoz és veszek egy poharat, alaposan kiöblítem, majd vizet teszek bele. Leteszem a pálcámat magam mellé a pultra, a poharat pedig mellé. A fene essen ebbe az egészbe. Rácsapok a pultra. Még mindig nem hagynak békén ezek az arctalan alakok. Kik ezek? Mi történt velem a múltamban?
Az érzékeim szerencsére nem hagynak cserben. Nem véletlenül vagyok többszörösen kitüntetett auror, ha baj közeledik, akkor azonnal jelez a hatodik érzékem. Megragadom a pálcámat, és a konyha bejárata felé fordítom. Egyenesen rámutatok az alakra, aki akkor érkezett. Biztos vagyok benne, hogy akkor érkezett, és nem korábban, csak nem vettem észre.
- Két perce van eltakarodni innen.
Nem félek tőle, hogy esetleg egy eltévedt varázstalanról lenne szó, de ha mégis, akkor könnyen el tudom venni az emlékeit.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2021. 04. 06. - 19:22:49 »
+1

i’m meaner than my demons


Gabriel
2002. április 26.

outfit

Ez hazugság. Ez hazugság. Ez kattogott a fejemben, ahogy a ház falának dőlve pislogtam Metzgerrel. Már napokkal korábban el akart mondani, már régen közölni akarta… de végül elhívott. Azért hívott, mert tudta, hogy nem fogok hinni neki, hogy én már belenyugodtam a ténybe: Gabriel nincs többé.
– Teljesen más. – Magyarázta, mintha azt gondolná, nem sejtem, hogy ennyi idő elteltével, nem ugyanazt a Gabriel Miltont fogom megpillantani. Furcsa, idegen érzés ült meg a szívemben az egész helyzettel kapcsolatba. Én már tovább léptem, lett egy életem, ami többé-kevésbé megfelelt az igényeimnek. Volt benne szenvedély, kellő mennyiségű magány. Olyan voltam, mint aki visszatért az alfájához… megint ott álltam a kalandjaim előtt, készen állva, hogy abba a haljak bele. Elengedtem a hiú ábrándokat, amik az elmúlt időszakom megkeserítették. Már nem az az Elliot voltam, akit maga mögött hagyott.
– Tudom, hogy nem akarod elhinni. Menj be… ott van. – Tette hozzá és az ajtó felé mutatott. – Nem zavarunk addig. Tamarával elmegyünk sétálni. – Mutatott a kapuban várakozó felesége felé.
Egy pillanattal később ők már ott sem voltak, én pedig magányosan pillantottam az üvegajtó felé, amin át a teraszról be lehetett sétálni a konyhába. Úgy éreztem magam, mint akit április elsején megvicceltek, csakhogy ez egy borzasztó poén volt. Hogy élhet valaki, akiből annyi vér folyt ki? Hogyan élhetett? Én elengedtem az ígéreteit, elengedtem mindent… kivéve azt a nyamvadt gyűrűt az ujjamon, amit tőle kaptam. Nem volt szívem levenni, de még csak ránézni sem. Egész egyszerűen úgy tettem, mintha nem létezne, csak az ujjaim találtak néha-néha rá és forgattam meg.
A kíváncsiságom azonban minden kétségemet felülírta megint. Magam mögött hagytam a langyos napfényben úszó kertet. A bokámon még végig simított egy-egy fűszál, ahogy a kőre léptem és a nyitott ajtón át be a konyhába. Csoda, hogy nem láttam meg kívülről a hatalmas, vállas alakot, ahogy egy pohárral szórakozik. A következő pillanatban pedig úgy csapott a pultra, mintha valami szörnyűség történt volna. Gabriel általában hideg és nyugodt volt, olyan, akin nem lehetett fogást találni. Egyedül én, csak is én voltam képes felbosszantani.
Megmozdítottam a lábamat, hogy észrevegyen. Ismertem az érzékeit, tudtam, hogy mindent meghall… vagy kiszagol, mint egy kutya. Csakhogy én olyan könnyen és ruganyosan mozogtam, mint a macska, át tudtam verni.
A pálcája végével néztem szembe egy pillanattal később. Ebben a mozdulatban végre felismertem, bár a szavak, amik követték nem csengtek a szokásos hidegséggel: – Két perce van eltakarodni innen.
El sem tudtam képzelni, min mehetett át. Nem is akartam talán… féltem, hogy megint csapdába esek és majd nem találok ki belőle, mint egy kimerült kismadár. Egy pillanattal később nem éreztem mást, csak dühöt. Dühös voltam, mert eldobott magától egy hülye munka miatt, hogy azért állunk most itt más emberként, s ezért ért véget minden közöttünk. Oda akartam lépni hozzá… meg akartam ütni.
Hogy tehetted ezt velem…? – Emeltem fel a hangomat, amitől kicsit túlzottan is éles hangszínen sikerült megszólalnom. Nem érdekelt. Ő sem látott még engem ilyennek, ahogy én sem láttam még őt ilyen mocskosul feszültnek.
Hogy tehetted ezt velem, zöldszem?! - Rohadtul nem érdekelt, hogy pálcát szegez rám, közelebb léptem hozzá. Elléptem a pálcát tartó keze mellett, hogy a pulthoz nyúlja mellette, megragadtam a poharat és egy perccel később arcon öntöttem a vízzel. – És még van képed nem felismerni?!
Naplózva


Gabriel Milton
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2021. 04. 06. - 21:20:33 »
+1

TO; Elliot


2002. április 26.
Újra látlak

Lassan tovább kéne lépnem, de ahhoz hogy ezt egyedül megtehessem szükségem van még segítségre. Akár Metz személyében, akár máshogy. Máshogy? Nem vagyok én megőrülve, hogy idegenek segítségét kérjem. Még abban sem vagyok biztos, hogy barátomban megbízhatok ennyire. Soha nem voltam az a gyönge jellem, de most, ez az egész esemény sorozat elbizonytalanított. Hogy a fenébe kéne kezelnem ezek után az elém kerülő embereket, ha azt sem tudom korábban ismertem őket vagy sem? Eddig azt gondoltam, az érzéseim és az érzelmeim megoldást nyújthatnak elég sok problémára, de mára be kellett látnom, hogy ez nem így van.
Metz szerint fizikailag kezdem visszanyerni a régi formám. Nem tudom, hogy mikor ezt mondta, akkor éppen megnyugtatni akart-e, de az biztos, hogy átverni nem tud. Soha nem leszek már olyan, mint régen. De ha olyan is lehetnék, ha lenne rá esély, akkor ki tudná ezt megtenni velem? Visszarángatni? És ha van ilyen személy, akkor felismerném?
Iszom egy kis vizet, majd a pultra csapok. Nem hiszem el, hogy a korábbi életem egy pillanat alatt képes volt széthullani. Hogy a fenébe történhet meg, hogy ami eddig a biztonságot jelentette számomra, az most veszélyes lehet? Hamarosan lépések zaját hallom, így abba az irányba fordulok, és pálcámat is a zaj forrása felé irányítom.  Ki a fene ez az alak, és mit keres Metzgeréknél? Nem hiszem, hogy látogatóba jött, mert nincsenek itthon, és nem is tudom mikor fognak megérkezni.
- Hogy tehetted ezt velem, Zöldszem?!
Nem értem miről beszél. Tényleg nem ismerem, de az biztos, hogy ha mégis így lenne, akkor valami nagyon nyomós indoknak kéne lennie annak, hogy így beszéljen velem. Senkinek sem engedném ezt meg. Soha.
- Nem tettem magával semmit.
Pedig lehet, kéne, mert ez az alak nem ért a szép szóból. Talán korábban ismertük egymást, talán egy olyan arctalan valaki, aki miatt még úgy is megdobog a szívem. Nem tudom, csak azt, hogy közelebb jön, egészen mellém. Nem fél, ez már biztos.  Pedig kellene. Elhátrálok mellőle, nem akarok közelharcba bonyolódni, bár szinte biztos vagyok benne, hogy még így is felülkerekednék rajta. Ez a pillanat elég ahhoz, hogy a pohár maradék vize az arcomban kössön ki.
Ettől elvesztem valamennyire a fejem, de igyekszem nyugodt maradni. A tetteim valószínűleg mégsem ezt követik le, mert megfogom a férfi a nyakánál fogva, és odaszegezem a konyhabútorhoz.
- Nem tudom miről beszél, maga mocskos kis tolvaj. Abban viszont biztos vagyok, hogy nagyon rossz emberrel kezdett ki.
Hirtelen elhallgatok, mert egy erős érzés kezd felszínre törni bennem. Nem engedem el a kis embert, de enyhítek a szorításon. Fürkészni kezdem, megpróbálom összevetni az egyik arctalan emberrel, de egyelőre nem találok hasonlóságot.
- Ha ennyire jól ismer, akkor azt is tudnia kéne, hogy nem szórakozok a munkámmal. Nem tudna elbújni előlem.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2021. 04. 07. - 18:27:50 »
+1

i’m meaner than my demons


Gabriel
2002. április 26.

outfit

– Nem tettem magával semmit. – Érkezett a védekezés a mondandómra. De tettél velem, te nagyon hülye… Rá kellett volna kontráznom, de nem tettem. Magához akartam téríteni.
Éreztem, ahogy a gyomrom is beleremeg a látványába. Talán nem látta kívül, talán nem érezte, ahogy egy pillanatra meginog bennem a világ, amit felépítettem, mióta eltűnt. Most viszont, mintha ezer meg ezer sziklafal készülne leomlani, hogy meglássam a valóságot. Itt volt Előttem Gabriel, minden arcnovása ugyanolyan kemény volt. Láttam, ahogy összerándul, amint a víz a bőrét érte. Nem volt sok, talán egy fél korty maradt a pohár alján.
De tettél! Hogy mersz elfelejteni engem? – Üvöltöztem vele magamból kikeltve. Örültem, hogy nem hoztam magammal egyik kutyát sem, biztosan a torkomnak ugrott volna… pontosan úgy, ahogy Gabriel is tett. A kezei hirtelen emelkedett, az ujjai erősen szorítottak rá a torkomra. Egy részem már-már úgy érezte, bár tenné meg… bár lenne vége ennek a szarságnak. Nem ellenkeztem, ahogy a konyhaszerkénynek nyomott.
–  Nem tudom miről beszél, maga mocskos kis tolvaj. Abban viszont biztos vagyok, hogy nagyon rossz emberrel kezdett ki.
Éreztem, hogy valami hirtelen megtör benne. A szavai hirtelen halkultak el, mintha valami felkavarodna bennem. Fájt, hogy nem emlékszik rám, hogy még az érintésem sem csal ki belőle semmilyen érzést. A testének emlékeznie kéne… mégis csak együtt akartuk leélni az életünket. Persze azok a vágyak kicsit összezsugorodtak mostanra. Tovább léptem. Tovább kellett lépnem, hogy ne őrüljek bele az elmúlt nyolc hónapba.
A szorítás enyhült a nyakamon, így levegőhöz jutottam végre. Nyeltem is egyet… mintha meg akarnék szólalni, de egyelőre nem tettem. Nem is tudom miért… azt vártam, hogy rájön, hogy rájön, velem aludt el minden este, hogy nekem ígért dolgokat. „39 vagyok Elliot. Elég kevés dolog maradt a listán, ami ezen a ponton túl "korai".” Imádtam, ahogy közölte, ő mindent akar, amilyen gyorsan csak lehet. Akkor még erre vágytam, elhittem, hogy létezik… pedig Merlin tudja, hányszor csapta az arcomba az élet a tényeket. Hát már nem hittem bennük. Nem hittem a szavaknak, az ígéreteknek és nem hittem az embereknek, akiktől jött. Ebben az életben csak egy valakiben bízhatok meg, és az én magam vagyok. Lehet valaki akármilyen jó barát, tetszeleghet a legkellemesebb szerető álarca mögött, az egész csalfa ábránd, míg nem állunk ott az utolsó napján az életünknek és nem fogjuk egymás kezét ugyanúgy, mint a legelején. Csakhogy én ettől rettegtem… rettegtem, hogy mi lesz, ha megint elhiszem. 
–  Ha ennyire jól ismer, akkor azt is tudnia kéne, hogy nem szórakozok a munkámmal. Nem tudna elbújni előlem.
Én nem a munkád vagyok… már nem vagyok a munkád, Gabriel! A rohadt életbe már, hogy lehetsz ennyire… ennyire idegen… – A hangom elcsuklott, de nem engedhettem meg magamnak egyetlen könnycseppet sem. Talán neki jobb, ha nem emlékszik rám. Így legalább egyikünk nem érzi ezt a keserűséget. – Nyisd már ki a szemedet! Nyisd ki és láss is! – Közben kinyúltam oldalra. Valaki ott felejtett egy doboz bonbont. Már akkor kiszúrtam, mikor beléptem a konyhába. A túlzottan is semleges színű bútorzattól alaposan eltért a színes doboz. Így mikor egy darab csokoládét elvettem, azt gyors mozdulattal Gabe vékony ajaki közé nyomtam… pontosan úgy, mint Valentin-napon, amikor a Mungóba mentem érte.
Ezért idehoztam az ajándékot… és nem, nem a csoki az ajándék… hanem én.– Mondtam szószerint ugyanazt, amit a Mungóban mondtam neki. – Ezt mondtam neked Valetin-napon. – Tettem hozzá és szétkentem a száján a maradék csokit.
Naplózva


Gabriel Milton
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2021. 04. 10. - 21:59:21 »
+1

TO; Elliot


2002. április 26.
Újra látlak

Még mindig nem mertem volna megesküdni rá, hogy miről beszél ez az alak. Már attól is szerencséje van, hogy nem átkoztam meg azonnal, amint belépett a házba. Biztos ki akarja használni a gyengeségem, hogy nem emlékszem az emberekre. Valaki elterjesztette ezt rólam, és most talán megpróbálják kihasználni. De akkor miért Metz-hez jön, és miért nem a házamnál vár rám? Egyáltalán honnan tudja hol lakik Metzger? Még csak nemrég költöztek ide.
- De tettél! Hogy mersz elfelejteni engem?
Nem értem még magát a felháborodást sem, és főleg nem tűröm az üvöltözést. Nem véletlen az, hogy ez a kis alak hamarosan a szekrényhez szegezve találja magát. Nem akarja megérteni senki, hogy nem választhattam? Nyilván nem akartam ebbe a helyzetbe kerülni, nem akartam elfelejteni az életem egy jelentős részét.
Ahogy a szekrényhez szegezem, és bőrét megérzem a bőrömön, valami elkezd mocorogni bennem, de nem akarom még elengedni. Ez az ösztönös érzés valahogy nem illik össze azzal, ahogy gondolkodok. Nem szabad meglátnia rajtam a bizonytalanságot, de mégis, annyit legalább elér, hogy kicsit engedek a szorításon.
- Én nem a munkád vagyok… már nem vagyok a munkád, Gabriel! A rohadt életbe már, hogy lehetsz ennyire… ennyire idegen…
Nem tudja elrejteni. Kiérződik a hangjából a kétségbeesés és valami más is, amit nem tudok azonosítani. Most már biztosra veszem, hogy ez az alak sokkal jobban ismer engem, mint ahogy én ismerem magamat jelenleg. Elengedem a nyakát, de nem mozdulok el, így még mindig a szekrényhez van szorítva. Talán kicsit túlságosan is közel vagyok hozzá. Mégis a testem közelebb akar kerülni hozzá. Ennél is közelebb.
- Ezért idehoztam az ajándékot… és nem, nem a csoki az ajándék… hanem én.
A hangja, valamiért hirtelen beugrik, mintha a közelsége, az érintése áttörne egy gátat bennem. A mozdulata. A bizsergés, ami átjár. Egy remegés fut végig rajtam, érzem, ahogy megrohamoznak az emlékek. A csatorna, Észak-Írország, a Mungo. Mindegyiknél ott van az az arctalan alak, aki egyre jobban hasonlít. A magasság, a testalkat, a hangja, az érintés. Egy pillanatra talán még saját magam is elvesztem, nem tudok parancsolni a testemnek. Ellépek tőle, egészen a konyhaszigetig.
Fürkészem, miközben lenyalom az édes ízt az ajkamról. Ezt mondta, sebesült voltam és a szerelmesek napja. Az alakja egyre inkább feldereng, de az arcát még mindig homály takarja annak ellenére, hogy itt áll velem szemben. Tudom, hogy ő az, de még mindig nem enged emlékezni. Mintha blokkolná valami. Egy szó mégis körbejár, és megőrülök, ha nem mondom ki.
- Királylány…?
Figyelem a reakcióját. Ha tévedtem, akkor biztos most olyat fogok látni, ami miatt nevetségesen fogom érezni magam. Ha nem tévedek, akkor az neki biztos megkönnyebbülés lesz. Sokkal inkább, mint nekem.
- Akárhogy próbálom, nem megy. Nem tudok mindent. Nem értek mindent. Rólad, rólam… – Teljesen ellágyítom az arcomat. – Segíts… Segíts emlékezni.

Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2021. 04. 10. - 22:40:04 »
+1

i’m meaner than my demons


Gabriel
2002. április 26.

outfit

Nagyon fáj, amit csinálsz, zöldszem. Ki kellett volna mondanom, habár nem az ujjai szorítása vagy a pulthoz préselés volt az, ami ténylegesen kínt okozott, hanem az, ahogyan a szemébe néztem. Én már elengedtem őt, nem volt joga visszajönni és így nézni… így… Le kellett nyelnem a gombócot, ami a torkomat szorongatta, de a könnyek ott ültek a szememben. Nem akartam engedni nekik, már erős volt, már elfogadtam a dolgot. Elfogadtam, hogy nem leszek ugyanolyan, mint zöldszem előtt, hogy nem akarok már családot… talán komoly kapcsolatot sem. Magamnak akartam élni, a szenvedélyemnek és közben halálra inni magamat.
Láttam, hogy hátrálni kezd. Nehezen olvastam általában az arcáról, mert maszkot viselt és annak a maszknak a nyomai most is ott voltak. Néha átláttam rajta, néha nem… most viszont, elég volt a szemébe nézni, hogy lássam, megváltozik a csillogása. Nem volt üres és érzelemmentes többé. De más volt… nem ugyanaz a Gabriel és ez megijesztett engem is, annyira, hogy megtámaszkodtam mindkét kezemmel, ujjaim a pult szélébe martak. Kapaszkodnom kellett, mert úgy éreztem elájulok a rám zúduló érzelemhullámtól.
– Királylány…?
Éreztem, ahogy megremegnek az ajkaim és önkéntelenül engedtem utat a könnyeimnek. Nem akartam sírni, de hirtelen minden mocskos fájdalom, amit a kibaszott munkamániája okozott, kiszakadt belőlem. Én ezt elnyomtam, nem engedtem feltörni még akkor sem, mikor újra meg újra azt ismételgettem magamban, hogy meghalt. Széttörtem mindent a lakásába. Aztán lezártam, elkönyvelve, hogy ez az elbaszott élet az, ami nekem járt. Elfogadtam, mert képes voltam ezzel élni, ezzel erőssé válni megint… erre visszasétál és azokkal a mocskos zöld szemeivel kitépi a szívemet.
Elliot. – Tettem hozzá, hátha a nevem hallattára még több emlék ugrik be. Nem tudtam, mit mondja, mit tegyek… nem tudtam átadni a fejemből az emlékeket neki. Még csak azt sem tudtam hogyan élte meg vagy miket érzett. Én csak a szavait hallottam igazából, az érintését éreztem.
– Akárhogy próbálom, nem megy. Nem tudok mindent. Nem értek mindent. Rólad, rólam… – Az arcára ismeretlen lágyság ült ki. Megtört. Valamiképpen megtört ő, akit arra képeztek ki, vagy talán ő képezte ki magát tudatosan, hogy ne engedje a felszínre törni az érzéseit. – Segíts… Segíts emlékezni.
Nyeltem egyet. Mégis mit mondhattam volna? Azt, hogy valaha szeretett? Vagy azt, hogy egy közös életet ígért? Azt ígért, hogy megment apám terveitől, hogy egy család leszünk… hogy… nem tudom… hogy bezár az Azkabanba, ha megtudja miket tettem, mert ez a küldetése?
Mit mondjak? – kérdeztem vissza értetlenül. Tényleg nem tudtam szavakba önteni, ami közöttünk történt. Életem talán egyik leghevesebb érzelmi hullámvasútja volt. Rövid, de kelleően erőteljes ahhoz, hogy nyomot hagyjon bennem. Mindketten megváltoztunk. Én ridegebb lettem, kevésbé naiv talán… ő meg elvesztette az emlékeit, talán kicsit önmagát is. Hogy ez a két új én még képes-e találkozni, az jó kérdés.
Tudod, zöldszem… – Léptem közelebb és a mellkasára, pontosan az átokheg fölé tettem a kezemet. Tudtam, hogy ott érzékeny, hogy fájdalmas… de én segíthetek. Engedtem, hogy a mágia, ami a testét terheli azon az egy helyen belém áramoljon, ahogy összeérünk. Át akartam venni a terhét, hogy emlékezzen rám. – Ez vagyok én… – Tettem hozzá, ahogy az átok a tenyeremen át végig áramolt az ereimen, a szívemen. Én ezt elviseltem, hiszen olyan voltam, mint egy kétlábon járó átkozott kincs. Elnyeltem mindent, magamévá tettem, de ez csak addig tartott, míg le nem léptem tőle és magára nem hagytam.
Adtál nekem egy gyűrűt, mikor hozzád költöztem. A születésnapomat tartottuk. Nem térdeltél le… és nem voltál nyálas… csak Gabrieles. Nem kérdeztél és nem vártál választ. Egész egyszerűen csak annyit mondtál, hogy összetartozunk. – Mondtam és felemeltem a másik kezem, hogy lássa az egyszerű ékszert, amit tőle kaptam. Egyre több könny folyt végig az arcomon. – Aztán meghaltál… és elvettél mindent.
Naplózva


Gabriel Milton
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2021. 04. 15. - 13:17:38 »
+1

TO; Elliot


2002. április 26.
Újra látlak

Éget belülről minden. Az emlékek hiánya, a bizonytalanság, a kétségbeesés. Látom a barátomon, ahogy rám néz, hogy idegen embert lát, mintha nem is én lennék, és ezt el is hiszem neki. A megmaradt emlékeim alapján nagyon megváltoztam, és minél jobban ragaszkodok a régi énemhez annál inkább ütközök falakba. Tudom, hogy amíg ezeket a falakat le nem döntöm, addig nem fogok tudni visszatérni a munkámhoz és ahhoz az alakhoz se, aki itt áll most velem szemben.
A neve említésével nem célzok mellé, sikerül eltalálnom, tehát jó irányba haladok, bár az is igaz, hogy lassan kezdek elfáradni, és az átokheg is egyre erősebben lüktet, minél jobban gondolkodok a múltamon.
- Elliot. – hallom a válaszát, amire azonnal eszembe jut valami.
- O’Mara – nézek rá, fürkészem a mandula vágású szemeket. Ennek jónak kell lennie, ebben most már biztos vagyok. Tudom, hogy ő az, de még mindig zavarosak a képek. Itt áll előttem az a férfi, akiről az utóbbi hetekben a legtöbb homályos képet láttam. Bár az emlékeim még mindig homályosak, abban legalább biztos vagyok, hogy az ő arca párosul majd az alakhoz. De egyedül nem fog menni, kell a segítsége.
- Mit mondjak?
- Bármit, ami közelebb visz hozzád, hozzám, és hozzánk.
Mert abban biztos vagyok, hogy ha valaki ennyire közel állt hozzám, az nem csak azért volt, mert nyomoztam utána. És ezt az is megerősíti, hogy eljött ide. Metz beengedte a házába. Látom a könnyeit, de nem igazán tudok mit kezdeni vele. Hagyom, hogy folyjanak, majd mikor közelebb lép, akkor letörlöm őket. Nem tudom, hogy miért sír. Miattam nem éri meg, de gondolom a kapcsolatunkat siratja.
Ahogy megérzem az átokheg felett a kezét, hirtelen egy hatalmas megkönnyebbülés rázza meg a testem és egy sóhaj kíséretében el is hagyja azt. Egészen eddig harcoltam vele, nem tudtam elengedni, és nem csak én. Oroszországban az orvos és az ápolóim sem tudtak segíteni, de biztosak voltak benne, hogy minden problémám forrása az. Az nem enged megfelelő ütemben gyógyulni, és az okozza az emlékeim elvesztését. Próbálták kordában tartani, amíg eszméletlen voltam, de eleinte csak azt érték el, hogy felbőszítették. De ez most… ez határozott megkönnyebbülés.
Megnézem a kezét, a kezén a gyűrűt, amit tőlem kapott. Eljegyeztem. Ez nagyon sok mindent megmagyaráz az elmúlt percekből.
- Mit tettem veled? – kérdezem, mert tudom, hogy biztosan összetörtem a szívét, a lehető legkegyetlenebb formában.
Magamhoz ölelem, de úgy, hogy a keze továbbra is az átokhegen pihenjen. Most valahogy tisztábban tudok gondolkodni, mint eddig. Még egy puszit is adok a feje tetejére. Ki akarom engesztelni, ez lenne a legkevesebb. Megérdemli a megkönnyebbülést.
- Mondj el mindent erről az átokhegről! – kicsit utasítom is az mellett, hogy kérem. Meg kell oldanom a rejtélyét, hogy visszatérhessek az életemhez. Minél hamarabb történik ez meg, annál hamarabb tudom megmenteni az ő életét is.
- Vissza fogok adni mindent, ígérem. Magamat, a közös életünket
Tudom, hogy ez az ígéret még elég haloványnak tűnik, de kell adnom magamnak egy kapaszkodót. És nem csak magamnak, hanem neki is. Rendbe fogok hozni mindent.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2021. 04. 16. - 16:49:57 »
+1

i’m meaner than my demons


Gabriel
2002. április 26.

outfit

Gabriel illatát is kellemetlen volt érezni. Kicsit beleremegett a testem az egészbe, de nem úgy ahogyan kellett volna… túl sok sebet tépett fel. Menekülnöm kellett volna, ehelyett a tenyeremet úgy simítottam az átokheg fölé, hogy érezzem a testéből áradó sötét mágia erejét. Engedtem, hogy a testem részévé váljon, ő pedig megkönnyebbülhessen. Az együtt töltött hetekben pontosan ugyanezt csináltam. Levettem róla a terhet, amit cipelt… és aminek most talán nem is volt teljesen a tudatában. Nem tudtam, hogy emlékszik-e rá vagy a Mungóra, amikor Valentin-napon meglátogattam.
Az ujjai végig simítottak az arcomon. Letörölte a könnyeimet, amik már olyan régen vártak arra, hogy végig folyjanak a bőrömön az állam irányába és megmutassák, mennyire gyenge vagyok. Az voltam. Gabriel jelenléte azzá tett. Nem tudtam visszafogni magamat, pedig kellett volna.
Talán korai volt megmutatni a gyűrűt is. Már megint önző voltál, Elliot… A hang korholt, én pedig elfogadtam a tényt, hogy kegyetlenség volt. Ez is csak egy újabb információ volt, amit ráborítottam. Azt vártam, hogy sokkot kap és megüt vagy kidob innen.
–  Mit tettem veled? – kérdezte.
Keserű mosoly ült ki az arcomra. Gabriel semmi olyat nem tett velem, amit más ne tett volna. Talán csak gyorsabban és kegyetlenebbül, én pedig egész egyszerűen nem akartam már harcolni elérhetetlen célokért. Nem akartam megházasodni, gyereket sem akartam… még talán közös otthont sem valakivel. Túl sok volt a kockázat. Nem akartam több sebet szerezni, inkább megtanultam magányosan boldogulni. Létezni. A szenvedélyemnek élni és elfogadni, amit velem szembe sodort az élet.
Mit… eljegyeztél, aztán megöletted magad… mást nem csináltál. – Sóhajtottam, mintha nehezemre esne erről beszélni. Nem volt az. Talán pár héttel ezelőtt fájt még annyira, hogy nem tudtam volna kimondani „Gabriel meghalt.” Akárhányszor eszembe jutottak a zöld szemek, a gombóc ott ült meg a torkomban. A könnyeket is vissza kellett tartanom, aztán egész egyszerűen elmúlt.
Belebújtam az ölelésbe. A tenyerem a sérülés felett tartottam közben, nehogy baj legyen. Aztán jött egy lágy puszi a fejem tetejére… mint régen, mikor vigasztalni próbált. Csakhogy most nem tudott. Olyan dolgok történtek, amiket nem oldott meg egy ölelés. Bár megoldotta volna. Bárcsak visszarepített volna minket arra az estére.
– Mondj el mindent erről az átokhegről! – A hangja utasító volt, de olyan tökéletesen Gabrieles, hogy még bele is borzongtam. Nyeltem egyet, hirtelen nem tudtam megszólalni, csak belemartam a ruhája anyagába. Ez volt az a pont, ahol egész egyszerűen minden felszakadt… az a sok heg és hallgatás. Belezokogtam a mellkasába, pedig nagyon nem kellett volna.
– Vissza fogok adni mindent, ígérem. Magamat, a közös életünket.
Nem tudtam elhinni, amit ígér. Attól féltem, ha kilépek az ajtón, kiderül, hogy ez az egész csak egy hazugság volt és valójában tényleg halott. Fel sem ismertem, amikor meglátott. Olyan volt, mintha a kettőnk élete sosem létezett volna. Csak egy üres másfél hónap volt az életemből, egy feketelyuk, amit nem tudok sehogy sem feltölteni.
Nem tudod visszaadni… – válaszoltam és felnéztem rá. – Már nem tudok ugyanúgy gondolni semmilyen kapcsolatra, mint régen. – Tettem hozzá, nem mintha szükség lett volna kimondani. Kicsit elhúzódtam, hogy még inkább lássam az arcát. Még mindig túl magas és erős volt, mellette apró és törékeny voltam. Ujjaim belemartak a felsőjébe és mély levegőt vettem, hogy megnyugtassam az idegeimet. A kérdéseire kellett válaszolnom, nem visszasírnom a múltunkat. Azt már semmi sem fogja visszaadni soha.
Volt egy bevetés februárban, amire elmentél. Megsérültél. Egy átok talált el, a medimágusok rúnákkal tartják egy ponton a testedben, mert megszűntetni nem tudták. Csak az én közelemben nyugszik meg. – Hadartam el, nem akartam róla beszélni. Erről sem. Ez is fájó pont volt, még ha neki jelenleg én jelentettem egyedül a válaszokat mindenre.
Naplózva


Gabriel Milton
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: Tegnap - 05:03:00 »
+1

TO; Elliot


2002. április 26.
Újra látlak

Úgy érzem, mintha a világ súlya kerülne le a vállamról. Korábban is tudtam, hogy az az átokheg megnehezítheti az életem, erre többen is figyelmeztettek, de arra nem, hogy majd lesz valaki, akinek köszönhetően legalább egy kicsit megkönnyebbülhetek és tisztábban láthatok. De arra nem gondolok, hogy mit is jelent ez a tisztábban látás, és hogy talán pár perccel később majd azt fogom kívánni, hogy bár ne lett volna ez az egész. Hogy bár ne hozta volna ide Elliotot akárki – nyilván Metz – volt az.
- Mit… eljegyeztél, aztán megöletted magad… mást nem csináltál.
Ezt így hallva, kimondva, nagyon kegyetlen és nagyon sarkított. Nem volt választásom, és tudom, hogy ez nem kifogás, de nem tudom mi történt. Legalábbis az utolsó pillanatokban. Azt hiszem, akkor vesztettem el az emlékeim, és nem hiszem, hogy valaha visszakapom őket. Bár megígérhetném neki, hogy szerzek egy időnyerőt, és megváltoztatom a múltat. Jelzek neki, hogy semmi esetre se engedjen el, akármit megtehet velem, de nem tudok ilyet tenni, nem tudok ilyet ígérni.
Mást viszont meg tudok ígérni. Mindent elkövetek majd, hogy amennyire tudom, helyrehozzam. Nem tudom mennyi időbe fog kerülni, de az biztos, hogy mindent megteszek majd. A válasz, amit kapok olyan, amire nem számítok. Nem tudom miért nem. Logikusan végiggondolva, ellenkező esetben lehet, hogy én sem tudnám újra összekötni valakivel azonnal az életem, akit még néhány órája halottnak hittem. Mégis úgy érzem, a kapcsolatunknak van jövője, és ha nem most kezdem el újra felépíteni, akkor később sem fog sikerülni.
Magamhoz ölelem, igyekszem megnyugtatni. Puszit is adok, hogy éreztessem a lehető legtöbb féle módon, hogy részemről még nincs vége, folytassuk. Ismerjük meg újra egymást. Bármi, csak ne menjen el, mert úgy érzem a testemnek és a lelkemnek is szüksége van rá. Nekem van szükségem rá, és nem csak azért, mert talán vissza tudja adni az emlékeimet.
- Már nem tudok ugyanúgy gondolni semmilyen kapcsolatra, mint régen.
- Hogyan?
Teljesen meglepnek a szavai. Hirtelen elképedek, és ha nem érezném még a kezét magamon, ahogy fogja az ingem, akkor másként is gondolnám mint most. Mert most biztos viccel. Muszáj viccelnie. Csak nézek előre, mintha nem is látnék semmit.
- Csak az én közelemben nyugszik meg.
Hallom a szavait, de mintha nem érteném őket. Bevetés, nem lenne meglepő, így az sem, hogy megsérülök közben. Régen volt már erre példa, mostanában már óvatos voltam, de úgy tűnik, nem eléggé.
- Elliot…- megfogom a kezét, és leveszem magamról, azt akarom, hogy elengedjen.
Így persze azonnal elönt a sötétség, az, amivel eddig is meg kellett megbirkóznom, még akkor is, ha csak egy rövid ideig tartott ez a felszabadulás. Kicsit meggörnyedek, ahogy letaglóz ez a sötét energia, de azon túl, hogy megkapaszkodok és kicsit ellépek Elliot mellől, nem akarok mást mutatni felé. Nem érdekel mi volt régen, a most az, ami számít.
- Elliot, most menj el… kérlek.
Ahogy kimondom ezeket a szavakat azonnal ráébredek, hogy mennyire természetellenesek. Soha nem mondanék neki ilyet, ezért mintha még nagyobb súly telepedne rám. Még jobban marja ez az átok a bensőmet. Kilépek a konyhából a kertbe, és leülök egy székre. Hagyom, had menjen, ha szeretne. Rengeteg kérdésem van, de szerintem erre nem most fogok válaszokat kapni.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #10 Dátum: Tegnap - 12:32:42 »
+1

i’m meaner than my demons


Gabriel
2002. április 26.

outfit

Nem tudtam válaszolni a hogyanra. De nem is akartam… nem akartam azt mondani, hogy már nincs reményem abban, hogy amikor majd az utolsó perceimet élem, valaki lesz mellettem. Talán nem is kell. Elég bátor voltam, hogy egy csomó mindennel szembe nézzek. Ezt is ki fogom bírni. Ez volt az új életem, ezt kellett elfogadnom és szeretnem, ahogy annak idején megszerettem az erdőket, a hideget, a meleget, a kihívásokat, az otthontalanságot. Öregebb voltam, nehezebben alkalmazkodtam. A nyugalom mégis most jobban uralkodott bennem, semmint, hogy harcolnom kelljen bármiért. Csak élni és élvezni akartam azt, amit elém sodort az élet. Csakhogy ez még a sorstól is kegyetlen játék volt, hogy idehozta elém megint Gabrielt.
– Elliot… – az ujjai az enyémekre fonódtak. Erős volt, könnyen elhúzta magától a kezem. Csak egy halk nyögést hallattam, ahogy a benne uralkodó mágia, ami egy percig az én testem részét képezte megszűnt. Kiürültem, mint egy pohár, amiből kiitták a vizet. Talán az érzésekkel is könnyebben birkóztam így meg, hiába láttam meggörnyedni őt. Gabriel mindig is ilyen volt, megküzdött a maga rémeivel, mintha attól erősebb vagy férfiasabb lett volna.
– Elliot, most menj el… kérlek. – Lépett távolabb. Nem maradt más, csak a hideg, amit azóta éreztem, hogy elment… hogy meghalt. Miért nem tudtam megfogni, visszarángatni, hisztizni és könyörögni, hogy maradjon? Csak szexszel próbálkoztam, mintha másból nem is állt volna az élet… pedig azt kellett volna mondanom, hogy aggódom, hogy szeretem.
Lenyeltem a gombócot.
Hogy lehetsz ennyire seggfej, már megint?! – Kérdeztem fojtott hangon, szinte túl csendesen is. Hiába tombolt bennem ezer meg ezer érzés és csattantam volna fel… a ház olyan csendes volt, hogy egész egyszerűen nem tudtam megtörni a békéjét. – Nem kell mindig mindennel egyedül harcolnod. Nem kellett volna sohasem. – Folytattam. – Mindig is egy karnyújtásnyira voltam tőled… és mikor megragadsz végre, el is dobsz… jellemző. – A keserűség beszélt belőlem. Nem érintettem meg többé. Igaza volt. El kellett mennem, hogy kicsit összeszedjem magam és visszabillenjek a megszokott nyugalmamban, akármennyire is fájt ez az egész. Szükségem volt arra az Elliotra, aki odakint maradt a küszöbön… aki nem engedte meg, hogy felzaklassák a dolgok. A béke kellett, az hogy önmagam lehessek olyan formában, amilyenben eddig.
Tudod mit, Gabriel… – levettem az ujjamról a gyűrűt és odatettem a pultra. – Ezt itt hagyom neked, hogy emlékezz rám. – Tettem hozzá és egész egyszerűen elrohantam a kert irányába. Megbántva, sértetten éreztem magam, amiért nem emlékezett rám, ráadásul még el is küld. Hirtelen úgy éreztem tényleg csak nekem jelentett valamit mindaz, ami közöttünk történt. Talán egyszerűbb lett volna azt hinni ,hogy meghalt… és úgy, hogy szeretett, minthogy itt állt és ígérgetett, de közben a tettei nem arról árulkodtak, hogy tényleg érez valamit.
A küszöbnél megálltam és visszanéztem.
Szólj, ha visszamész a házba. Van ott egy-két dolgom… – Suttogtam bele a konyha csendjébe, majd elmenekültem.


KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon Tegnap - 13:20:18
Az oldal 0.104 másodperc alatt készült el 42 lekéréssel.