+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  VEGYES CSAPATOK
| | | |-+  Joy and Sorrow
| | | | |-+  Benjamin R. Fraser (Moderátor: Benjamin R. Fraser)
| | | | | |-+  Tökéletes Kékség
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Tökéletes Kékség  (Megtekintve 1149 alkalommal)

Benjamin R. Fraser
[Topiktulaj]
*****


Someday we will foresee obstacles

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2021. 03. 12. - 21:00:35 »
+1



Perfect Blue Gallery

A Tökéletes Kékséget még Rudolf és Erica Fraser vásárolta meg az ikerpár születése előtt, mivel mind a ketten rajongtak a görög tengerért. A kis villa barátságosan áll egy domb tetején, egy elrejtatt varázslónegyedben. Otthonos, igazi kis paradicsom a család számára. A két szintes épület tágas és nyílt terű, szinte nincsennek is benne ajtók. A bútorok is igazán görögösek, kék és fehér színüek. A házhoz tartozik egy terasz is, melyben egy kisebb fehér kőból faragott medence van, és tökéletesen rálátni a görög tengerre.
A család sok nyarat töltött itt, hiszen mindannyiukat valahogyan lenyűgözte a tenger.
Naplózva


Erica Fraser
Eltávozott karakter
*****


broken mother

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2021. 03. 12. - 23:44:57 »
+1

Halk suttogások


Elliot
2002. 04. 13

dress code


Sirályok hangja szól a közelben lévő tengerpart felől, miközben én kisimítok egy gyűrődést  aruhámon, és tétován megigazgatom a hajam. A hófehér épület bejárata előtt ácsorgok. Olyan régen nem jártam itt. Mintha megfeledkeztünk volna róla, hogy létezik ez a hely. De talán csak túlságosan fájdalmas volt rágolndolni, hogy Chrissie már nem rohan sikongatva le a tengerparta, hogy Ben nem üldözi azzal a fura mugli deszkával a hóna alatt, és hogy Aiden nem követi őket szemforgatva, napszemübegben egy könnyvel a kezében. Lehunyom a szemem egy pillanatra, és igyeskzem egyenes háttal előre nézni. Emészt a bánat, talán egész életemben is emészteni fog, de nem hagyom, hogy ez legyűrjön. Nem hagyhatom.
Eleget szenvedtek a fiaim is, és képtelen vagyok végignézni, hogy ők is egyre jobban elveszíti önmagukat. Újra, és újra. Fájt, ahogy Aiden eltűnt otthonról, anyni idő után újra, de Elliot mellett más volt. Boldog. És ha Aiden úhgy bodlog, hogy képtelen egy félnapnál tovább itthon lenni, hoghy képtelen rámnézni, mert Chrissie jut rólam az eszébe, ha ketté szakad is a lelkem elviselem. Miatta el kell viselnem. A fiaim miatt mindent el kell viselnem.
Előre kellett lépnem. Nem hagyhattam, hogy örökre így maradjunk. Ilyen sérültek. Muszáj volt valamit kezenem az életemmel, hogy azt lássák próbálkozok. Hogy talán ebből is erőt merítsenek. Reméltem, hogy Bennek is menni fog, de ugyan oda visszakerült folyton, főleg miután Raylával nem alakultak úgy a dolagi, ahogy elképzelte. Bolond kisfiam.
Nézem a fehér falakat, és hallom még a múlt kavargó emlékeit kikúszni, miközben bennem fészkel a sötétség, még ha ez kívülről nem is látszik annyira. Iagzából említettem Bennek, hogy ide jövök, de őt képtelen lettem volna magammal hozni. Még a kriptába sem ment le Chrissie-hez, csak négy évvel később. Most, hogy Aiden megint eltűnt, egyedül Elliothoz fordulhattam.
Olyan boldogok voltak eggyüt, anniyra szerettem őket kettesben látni, még akkor is, ha a szemem láttára pakolta ki a szobáját, csak hogy vele éljen. És legbelül tényleg reméltem, hogy visszatalál Elliothoz. HA lezárja magában azokat a dolgokat, amiket soha nem volt hajlandó megosztani velünk. Aiden hajlamos volt hazugság mögé rejteni az igazságot, csak hogy megóvjon tőle minket. Vajon hányszor mártotta bele magát a sötétségbe, csak hogy minket megmentsen? Nem hagy nyugodni az a gondolat, hoyg Halálfalónak is miattunk állt be. De ez azt jelenti, hogy anyaként elbuktam. MErt képtelen voltam én megvédeni őt ettől. Képtelen voltam biztonságossá tenni a világát. Bárcsak itt lenne Rudolf. Bárcsak meglennének hozzá az ő szavai, hogy mit is kellene tennem. De csak a csönd van.
Ujjaim a jeggyűrűvel játszanak, amikor meghallok egy halk puffanást, ami kissé megzavarja Szantorini békés csendjét. Nem volt különösen nagy dolog ez errefelé, ahol szintén varázslócsaládok laktak. Bár szerintem csak mi leszünk itt egyedül, az egész negyedben. Ez egy csendesebb időszaka a szezonnak, és most ez a kis békesség vaalhogy megnyugtat.
- Óh, drága Elliot, örülök, hogy látlak! - lépek hozzá, amint megjelenik és melegen magamhoz ölelem, és csillogó tekintettel fürkészem az arcát. - Mondd, hogy vagy? A kisfiad rengeteget nőtt már megint, elképesztően bájosan rágcsálta a sárkányos rágókáját! Montam már, hogy határozottan a te szemöldöködet örökölte? - sóhajtom álmodozva.
Közben előveszem a körtepálcámat, és egy két mozdulattal kinyitom az öreg kék ajtót, melyről pattogott le a festék, de olyan bájosan nézett ki, hogy nem tudtuk Rudolffal újrafesteni. Az előszoba hűvöse kellemesen simogatott, bármennyire is felkavaró volt ide belépni. A fotelen ott pihen Chrissie játéknyula, Rudolf pipája, amit égre földre keresett az egyik évben... Inkább Elliot felé fordulok, hogy bele kapaszkodjak, az egyetlen élőbe ezen a a szomorúan csendes házban.
- Annyira örülök, hogy itt vagy! Egy szívességet szeretnék tőled kérni... Tudod a padláson van egy-két dolog, amit meg kellene néznünk... Azt hiszem van ott egy mumus - suttogom halkan és izgatottan pislogok rá.
Naplózva


Elliot O'Mara
Adminisztrátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2021. 03. 14. - 23:22:37 »
+1

halk suttogások


Erica
2002. április 13.

outfit

Nem voltam felkészülve erre a mai találkozóra. Éreztem, ahogy a fájdalom megül a testemben, ahogy merven próbálom elnyomni magamban az Aidennel való találkozás emlékét... beszélnem kéne talán róla az anyjának, bár biztosan hazament és megmutatta magát, hogy életben van, ahogyan nekem is. O'Mara... nem csak megmutatta magát, te is tudod... - A hang gúnyosan felnevetett bennem, ahogy saját barna szemeimmel találkoztam a tükörben. A garbó nyakát igazgattam, mintha nem állna jól. Tökéletes volt, már amennyire a vézna testemen az tudott lenni bármi mostanában. Szégyelltem, hogy megint fogytam, hogy összemegyek és elfogyok, hagyom, hogy felemésszen az élet, ami megint megvillantotta a foga fehérjét.
De semmi sem számított, csak az, hogy tartoztam valakihez... valakikhez. Fraserék családként tekintettek rám, legalábbis Erica mindenképpen, ezért pedig mindennél hálásabb voltam. Az anyámon és Naton kívül, soha senki sem bánt velem ilyen finoman, nem akart befogadni igazán az életébe. Ezért hát, pontosan úgy készültem vele találkozni Szantorinin, mintha egy családtaghoz igyekeznék tényleg.
A parfümös üveg után nyúltam. Levettem a kupakját és óvatosan fújtam a nyakamra, meg a hajamra belőle. Éreztem, ahogy az illat megtölti a szobát. Máris jött a velejáró magabiztosság, ahogy az enyhén kókuszos arom elérta az orromat. Jól van, O'Mara... jól van, majdnem normálisnak tűnsz. Nem úgy, mint akit tizenegy napja a nő fia húzott meg. A gondolatra elhúztam a számat, de elfordítottam a tekintetem a sötét tincsekről, a fehér bőrről és a feketének hatot, sötét barna szempárról. Nem akartam magamat szemlélni, így hát elindultam kifelé.
- Elliot, mikor érsz haza? Átjön az öcséd Amberrel. - kérdezte Dean a konyhából, ahogy meghallottam, hogy az ajtónél matatok. Egy vékony kabátot húztam csak magamra, Görögországban talán már szükségem sem lesz rá.
- Nem tudom. Apa. - Mondtam, még mindig furcsán ízlelgetve ezt a megszólítást. Nem hívtam így Deant soha, még gyerekként sem, mert ő nem akarta. Én pedig túl kicsi voltam, hogy már pedig ellenkezzek és mindenképpen apának szólítsam. - Szerintem egy ideig maradok. - Tettem hozzá, majd egy gyors búcsúval hoppanáltam is. Egyenesen arra a címre, ahová Mrs. Fraser hívott. Egy ház elé érkeztem, olyan tipikus, fehére mázol görögstílusú épület, amit annyira imádtam, mikor végigjártam ezt a helyet.
- Óh, drága Elliot, örülök, hogy látlak! - Nem is vettem észre Ericát, egészen addig, míg magához nem ölelt. Összerezzentem a váratlan érintéstől, finoman megpaskoltam a hátát, hogy ne tűnjek túl tolakodónak. - Mondd, hogy vagy? A kisfiad rengeteget nőtt már megint, elképesztően bájosan rágcsálta a sárkányos rágókáját! Montam már, hogy határozottan a te szemöldöködet örökölte?
A szemöldökömet? Elvigyorodtam a megjegyzésre. A kék szemekbe néztem, ahogy elhúzódtam. Túl kedves, túl finom volt Erica ahhoz, hogy úgy haragudjak rá, ahogyan annak idején Aiden tette. Fel sem fogta, milyen szerencsés, amiért volt egyáltalán édesanyja, aki megölelhette.
- Én is örülök a viszontlátásnak. - Suttogtam, ahogy kicsit körbe néztem és azon gondolkodtam, hogyan is vagyok. Leginkább zavartan, fájdalmasan, nyomorultul. Nem akartam, hogy ezt Erica megtudja... volt neki elég baja nélkülem is. Egy egész családot kellett összetartania a tragédia után... nekem meg csak négy kutya volt. Gabe halála lényegében nem borított meg semmit. Csak eljegyeztük egymást, nem volt gyerekünk, jóformán közös életünk sem. Talán ezért nem is voltak könnyeim már. Fájt. Fájt az űr és minden más is.
- És te hogy vagy? - kérdeztem. - Bennel mi a helyzet? - Faggattam, ahogy azon agyaltam, vajon mi történ vele azután a nap után, hogy Cukormáz kanapéján aludt az iszogatásunk után. Jól szórakoztunk, aztán kapott reggelit meg kávét.
Követtem az ajtó felé. Kopott volt, kék... olyan hangulata volt, ami tökéletesen illet ebbe a környezetbe. Alig, hogy benyitottunk, állot, poros szag töltötte meg az orromat. Régen nem járhatott itt.
- Annyira örülök, hogy itt vagy! Egy szívességet szeretnék tőled kérni... Tudod a padláson van egy-két dolog, amit meg kellene néznünk... Azt hiszem van ott egy mumus  - Jött a magyarázat. Elmosolyodtam. Nem ez lenne az első mumusom... igazából érdekelt is, hogy most milyen alakot öltene. Gabrielt halottan? Aident halottan? Az apámat? Önmagamat? Natot sérülten és betegen? A fiam halálát? Ezer meg ezer lehetőség volt.
- A padláson? Biztosan talál magának egy kellemes sötét sarkot odafent. - Válaszoltam és beljebb léptem, hogy jobban körbe nézzek. Az én családomnak nem volt nyaralója, nem voltunk elég gazdagok, ha meg volt is rá pénz, inkább meghúztuk magunkat apám miatt. Lenyűgözött a hely varázsa. - De szívesen segítek. - Tettem hozzá és a nőre pillantottam.
Ha mutatta az utat, hát követtem őt. Közben persze néztem körbe-körbe. Látni akartam mindent, azt ami Aident formálta azzá, aki lett. Kár lenne tagadni, hogy érdekel... mert érdekel. Fél évig éltem vele, szerettem minden rezdülését, a szemétkedéseit, mindent.
- De ketten fogunk kelleni... hogy összezavarjuk... - Folytattam és már a lépcső felé tartottam.
Naplózva


Erica Fraser
Eltávozott karakter
*****


broken mother

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2021. 03. 16. - 20:53:49 »
+1

Halk suttogások


Elliot
2002. 04. 13

dress code


A nap melegen süt az égből, és hallom a sirályok énekét. Eszembe jut Chrissie, ahogy őket kergette a homokos parton, az apjával együtt. Mind a ketten szerették a tengeri élővilágot, és bár Rudolf szívesen el is figyasztotta a halakat, amiket kifogott, Chrissie mellett nem hozhatta őket haza megpucolni, mert mindig el kellett őket engedni. Hihetetlen mennyit merengek ezeken a szép meg nem szürkülő boldog képeken, de szinte úgy nosztalgiázok, mintha máris hetven éves lennék. Néha annak is érzem magam. Mennyiszer éretem úgy, hogy Bejmanin miatt szaporodnak az ősz szálak a hajamban, és emnyiszer mondta erre Rudolf, hogy én sosem öregszem. Pedig mennyire igen.
Elliot megjelenése azonban kizökkent anynira, hogy a jelenre koncnetráljak, és mosolyogva a karjaimba zárom.
- És te hogy vagy? Bennel mi a helyzet? - érdeklődik, miközben elengedem, és igyekszem kinyitni az ajtót. Rég le van zárva varázslattal. Hány éve nem voltunk itt? Lassan öt, hat? '97 sem volt már az a békés időszak, hogy nyugodt szívvel utaztunk volna el ide. Legalább is nekem rossz érzésem volt, hogy előbb utóbb baj lesz. És milyen igazam volt. És ez alkalommal kívántam azt, hogy bárcsak ne lett volna. Bárcsak ne.
- Remekül, drágám, remekül - mosolyodom el. - A bolt felvirágoztása leköti a figyelmemet, úgyhjogy most már nem csak a Szombati Boszorkány olvasgatásával telnek a napjaim. És ben is sokkal nyugodtabb, hogy nem ólálkodom a konyhában - kuncogok halkan. A zár és a mágikus védőburok utat végül enged a pálcámnak, és beléphetünk a hűvös, fehér falak közzé. Az orromba kúszik a narancs és a dinyne édes illata, ami keveredik a közelben lévő tenger sós levegőjével. Kissé állott ugyan a levegő, de még mindig minden ugyan olyan. Néhány intéssel szélesre tárok minden ablakot, és ajtót, hogy szabadon áramoljon be a friss levegő.
- Ben jól van, úgy tűnik kiheverte a kis kalandotok. Modnjuk őszintén reméltem, hogy egy kislánnyal tölti az éjszakát, de megnyugtató volt mégis azt tudni, hogy nálad éjszakázott. Mostanában kissé elvarázsolt, mintha megint szerelmes lenne - fonom össze magam előtt a karom, hogy a jobb kezemmel elgondolkodva és ábrándosan megtartsam az arcomat. Imádom, szerelmesnek látni a fiaimat, annyira bájosak olyankor, ahogy félig elkalandoznak, és nincs is annál nagyon öörm, mint amikor elhozzák a házhoz a kiszemeltjüket. Akárki is legyen az, én fiaim tökéeltest választják maguknak. Elvégre Fraserek és az anyjuk kifinomult ízlését örökölték.
- Egyébként Aiden hazajött, tudsz róla? - érdeklődöm kíváncsian, és leplezetlen örömmel nézek Eliotra. Féltem hogy elveszíthetem, örökre. Közben odaérek a lépcsőhöz, és fellépkedek a fehér lépcsőn, aminre midnenféle sárkány és rózsaszín állat van rajzolva. - Bent és Chrissie-t kissé zavarták a fehér falak. Nos, igazából Ben kezdte az egészet - mondom kuncogva.
A második szinten vannak a hálószobák, négy szoba egymással szemben félkörösen nyílik a folyosóra, és mindegyik redőnyszerű ajtaja tárva nyitva van, így Elliot be is láthat mindegyikbe. Bár az összes ugyan olyan görögös, egyből látni hogy Chrissie-é rózsaszín, Bennek minden szanaszét van, a szoba közepén van egy régi seprű, gitár és a ruhái, Aidené pedig maga a tökéletesség.
- A padláson? Biztosan talál magának egy kellemes sötét sarkot odafent. De szívesen segítek - mondja Elliot, mire egy hálás mosolyt vetek felé. Egyedül aloigha lennék erre képes. Valószínüleg egyből elájulnék, azután, hogy a mumus testet ölt. Bele se merek gondolni, hogy milyen alakot ölthet. - De ketten fogunk kelleni... hogy összezavarjuk...  - Halkan felsóhajtok, majd egy félre eső kis sarokban odaérünk a padlás lenyitható csapóajtaja alá. Kis zörö,bölés is hallatszik odafentről, mire elhúzom a számat. Nem vagyok az a harcos fajta, ahogy a pálcám sem. Egy apró intéssel leengedem a lépcsőt ami felvezet. Vastag, szürke pos ereszkedik le ránk, mire köhécselve lecsezgetni kezdem a levegőt, majd lessan felkapaszkodom a padlársra.
- Nos, itt is vagyunk. Nem emlékeztem rá, hogy ez a hely... ilyen sötét. Akkor biztosan nem vesszük meg a férjemmel - suttogom halkan, majd a zörömbölés hirtelen abbamarad és nyomasztó, halotti némaság telepedig a furcsán noymasztó padlásra. Az egyik doboz megbillen egy régi falra felszegelt kis plcról és hangos csattanással lezuhan. Összerezzenek, és előre tartom a pálcámat, miközben egy sötét kis árny kusszan el vilálámgyorsan egy másik sötét zugba.
Naplózva


Elliot O'Mara
Adminisztrátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2021. 03. 17. - 09:42:07 »
+1

halk suttogások


Erica
2002. április 13.

outfit

Kicsit feszengtem a langyos görög időben, ahogy a tekintetem találkotott a kék szempárral. Nem tudtam, hogy beszélnem kéne-e Aidenről. Nem emlékeztem, hogy a találkozásunk alkalmával említett-e egyáltalán, hogy hazament, hogy beszélt az anyjával és az öccsével. Valahogy nem is igazán az volt a téma, a túl forró helyzet, az enyhén érzelmes beszélgetés elnyomott minden mást. Ha volt is róla szó, könnyedén lehetett, hogy megfeledkeztem volna.
Nyugi Elliot, csak legyél laza, mint mindig! - mondta a hang. Csakhogy ez nem ment ennyire egyszerűen. Aiden anyukáját túlságosan kedveltem ahhoz, hogy hazudjak neki... és ez nem csak egy egyszerű megkímélés lett volna, hanem tényleg hazugság. Sejtettem, hogy mit érzett, mikor a fia újra eltűnt. Nekem mindennap hiányzott Noah, hiába próbáltam mindennap elnyomni magamban azokat a bizonyos érzéseket. Szülőnek lenni rohadt szar. Főleg olyan szülőnek, aki nem lehet a gyerekével, úgy, ahogyan kéne.
- Remekül, drágám, remekül - jött a válasz. Egy részem boldog volt, hogy Erica kezd jobban lenni. Mindenkinek kellett egy elfoglaltság és ahogy hallottam ő végre meg is találta azt. Ezt pedig hamarosan szóban is megerősítette: - A bolt felvirágoztása leköti a figyelmemet, úgyhjogy most már nem csak a Szombati Boszorkány olvasgatásával telnek a napjaim. És ben is sokkal nyugodtabb, hogy nem ólálkodom a konyhában.
Elmosolyodtam s hagytam, hogy bevezessen a ház hatalmas, masszív, fehér falai közé. Az egésznek olyan mediterrán hatása volt. Élveztem ebben az időszakban, de tudtam, hogy nyáron elképesztően szenvednék itt. Talán el is ájulnék a forróságtól, mint nem is olyan régen, Nattal és a gyerekkel, Olaszországban. A tenger sós illata, a citrusos aroma, olyan könnyedén idézte fel a régi életemet... s nem bántam. Nem haragudtam már Natra, habár sok minden olyat tett, amit utólag nem kellett volna hagynom. De hagytam, mert akkor még elvakítottak az érzések. Nem tudom valaha, lesz-e még ilyen. Meguntam már, hogy valakinek a "gyengébb" fele legyek. Jobb volt nekem egyedül, mint régen, amikor a világot jártam. Vissza kellett kapnom az önállóságomat.
- Ben jól van, úgy tűnik kiheverte a kis kalandotok. Modnjuk őszintén reméltem, hogy egy kislánnyal tölti az éjszakát, de megnyugtató volt mégis azt tudni, hogy nálad éjszakázott. Mostanában kissé elvarázsolt, mintha megint szerelmes lenne.
- Velem majdnem olyan, mintha egy lánnyal lett volna. - Tettem hozzá, egyértelműen hangsúlyozva az öniróniát benne. - Még abban a korban van, amikor mindenkibe szerelmes lesz, aki csak megtetszik neki. Gondolom. - Tettem hozzá. Fogalmam sem volt, milyen egy átlagos tizenkilenc éves élete. Sosem voltam átlagos tizenéves. Tizenötévesen valahogy mindent elvágtak azzal, hogy nem engedtek tanulni többé, hogy kikerültem az utcára, hogy elszöktem a szüleimtől. Meg kellett tanulnom életben matadni odakint.
- Egyébként Aiden hazajött, tudsz róla? - Nyelnem kellett a neve hallattán. Ugyanakkor megkönnyebbülést is éreztem, hogy nem nekem kellett ezt kimondani. Így könnyebb volt a lelkiismeretem is.
- Meglátogatott... - mondtam röviden. Azt inkább nem tettem hozzá, hogy le is tepert azonnal. Még a végén túl sokat látna bele Erica. Azt hiszem, ő a korom ellenére is szerette, hogy velem volt a fia... de sajnos annak vége. Vagy nem sajnos. Ki tudja? Aidennek valószínűleg jobb lenne egy nálam fiatalabb lánnyal vagy fiúval, aki nem várja el tőle, hogy komolyan vegye a kapcsolatot.
- Bent és Chrissie-t kissé zavarták a fehér falak. Nos, igazából Ben kezdte az egészet - folytatta. Ekkor vettem el, hogy a lépcsőnél mindenféle rajzok voltak. Elhúztam a számat egy halovány mosolyra... ez hiányzott nekem igazán. Ez a családi dolog. A gyerekek, a szeretet, ami állandóan körbevett odahaza. Mindent megadtam volna, ha úgy élhetnék bárkivel is, mint annak idején Nattal. Csak talán kevesebb fájdalommal és veszekedéssel. Ez persze kivitelezhetetlen volt. Megtanultam, hogy ahol érzések vannak, ott surlódások is akadnak bőven.
- A gyerekek aranyosak... - motyogtam és követtem fölfelé. Be-belestem a szobákba, nem volt nehéz felismerni, melyik kié lehetett. A rózsaszín a kislányé, a rendetlen nyilván Bené - bár őt nem ismertem ennyire -, míg a tökéletesen rendben hagyott Aidené. Megint eszembe jutott, ahogy éltünk. Nem kellett volna ezen agyalnom, nagyon nem. Inkább a mumusra tereltem a szót.
Amúgy is elértük a csapóajtót. Az pedig egy pálcaintésre engedelmesen kinyílt, a lépcsőfokok leereszkedtek közénk. Már az is poros volt, így egy hatalmasat tüsszentettem, de tudtam, ahogy haladunk majd fölfelé, egyre fullasztóbb lesz a levegő.
- Majd én előre megyek... - mondtam és kihúzva a pálcámat, elkezdtem fölfelé kapaszkodni. Még mindig nem szerettem magasan lenni. Alig egy méter után éreztem a gyomromban megülő furcsa görcsöt, miközben a hányinger kerülgetett. Kibírod, O'Mara!- mordultam magamra, aztán előrébb mentem, hogy szép lassan megérkezzek a teljesen sötét padlára.
- Nos, itt is vagyunk. Nem emlékeztem rá, hogy ez a hely... ilyen sötét. Akkor biztosan nem vesszük meg a férjemmel - magyarázta Erica. A zajra összerezzentem. Valami leesett, valami mozdult, fogalmam sem volt, hogy az tényleg mumus-e. Az igaz alakjukat még sosem látta senki, de ha az is lett volna... miért nem lépett elő és változott valami félelmetes dologgá? Talán más is lakta ezt a padlás.t
- Biztosan egészen más, ha ég a villany... - pöccintettem egyet a pálcámmal, mire egy halovány, sárgás fény megvilágította a helyiség közepét. Nem, ez körülbelül semmire sem volt elég, de ide nem jutott be a kinti természetes fény. - Hát ezzel nem vagyunk kisegítve... - Ahogy arra indultam, amerre a valami futott, azon agyaltam, hogy vajon miféle alakot öltene most a mumusom. Számos dologtól féltem, de a rettegés, mint olyan megszűnt... az érzéseim mélysége... megszűnt. Gabriellel egy darab belőlem is távozott, amit nem tudtam és nem is akartam már visszaszerezni. Éppen elég volt az elmúlt három évben engedni mindennek, átélni a fájdalmat. Már csak léteztem. Hagytam, hogy sodródjak ide s oda, ahogy a sors szeretné. Talán ezért sem löktem el Aident, mikor előkerült.
- Lehet, hogy ez nem is mumus... - folytattam, de mielőtt még kifejthettem volna, mi más lehetet, megpillantottam Nathaniel Forest holttestét a földön feküdni. - Vagy mégis... - A szavam fájdalmasan dobbant egyet. Csak álltam a jelenet felett, könnyek és minden nélkül... nem engedtem magamnak meg, hogy érezzek. Nem volt szabad. - Ezt hogyan lehet viccessé tenni. - Pillantottam az élettelen arcra. Igen. Nat volt a nagyszerelmem, igen, még most is sok minden függ az életemben tőle. A gyerekeim. Az, amit valamikor otthonnak neveztem. Az elvesztése nyár óta olyan pánikot váltott ki belőlem, ami valóságosabb volt rengeteg más érzésnél. Valami történt, mert a mumos a következő pillanatban megváltozott... ugyanaz a csuklyás alak állt előttem, aki annyiszor. És pontosan tudtam ki van alatta. Én. Ő még is a csuklyához nyúlt, hogy lesodorja az arcáról. A mandulavágású szemek, a kegyetlen vigyor az arcán... gyűlöltem.
Ráemeltem a pálcámat hát s némán varázsoltam. Éreztem, ahogy a koncentrációm megerősödik s hamarosan nem a saját arcom, hanem egy bohóc pillantott vissza.
Naplózva


Erica Fraser
Eltávozott karakter
*****


broken mother

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2021. 03. 20. - 00:06:32 »
+1

Halk suttogások


Elliot
2002. 04. 13

dress code


Aiden úgy jött haza, mintha más lenne. Sokszor nézett ki úgy, mintha menekülne valami elől, ami üldözi őt. De tudom jól, hogy mindannyiónkat üldöz a múlt. És ott lesz. Csak könnyebbé tehetjük magunk számára a napokat. Most hogy visszakaptam megint több erőt adott, mintha örökre eltűnt volna ismét. Bennek sokat jelentett és nekem is, hogy egy rövid időről időre felbukkant. Még ha továbbra is kóborolt, tudtuk, hogy visszatér.
- Velem majdnem olyan, mintha egy lánnyal lett volna. - Kuncogok halkan az önirónikus megjegyzésére. Sok dologban Aidenre emlékeztetett, ezért is örültem, hogy együtt voltak. És most még ha nem is igazán értettem a kettejük közötti kapcsolatot, Elliotot ugyan olyan szeretettel fogadtam, ahogy eddig is. - Még abban a korban van, amikor mindenkibe szerelmes lesz, aki csak megtetszik neki. Gondolom.
- Aiden már elég érett a többiekhez képest, igazából úgy hsizem voltak dolagit, amit el kellett rendeznie, hogy végre békére leljen. Vagy legalábbis a felé induljon el - mondom sóhajtva, és belépek a nyaralóba. Halkan sóhajtok Elliot válaszára. Valahogy ez olyan lehangoló volt, van benne valami szomorú, ahogy mondja és ahogy nézelődik.
- Biztos jól vagy, Elliot? - kérdezem aggódva, és mellé lépve megsimítom a karját. - Ha haza jössz velem, akár főzhetek neked teát. Nem hiszem, hogy van ebben a konyhában bármi is.
Ahogy a feslő emeleten álldogálunk, halovány mosoly suhan át az ajkamon, ahogy tekintetemmel a kislányom szobáját nézem. És mégis annyira fáj.  De a fiaim élnek. És ez az ami képes minden nap erőt adni. Benre annyi terhet hárítottam nyaranta, amikor nálam volt, hiszen én szinte képtelen voltam csinálni bármit is. Ezt pedig többet nem engedhetem meg magamnak.
A padláson a mumus zörgött, majd egyszer csak a földön van, én pedig halk sikolyt hallatva a szám elé kapom a kezemet, ahogy megpillantok egy férfit a földön fekve halottan. Összefacsarodik a szívem, ahogy ELliotra pillantok, mert biztosan nagyon kedves lehet neki akárki is van a földön, de aztán alakot váltva egy csuklyás alakként jelenik meg. A mumus az ember legsebezhetőbb, legmélyebb félelmét mutatja meg, és szembesíti azzal, amitől retteg. Görbe tükör ez, fájdalmas görbe tükör, de ha erősek maradunk ez is, mint minden más is legyőzhető. És ha bár viccessé nem tudom tenni ahogy ELliot sem, inkább közelebb lépek felé, hogy most a csuklyás alak felém fordulva alakot vált.
Egy fehér koporsó, mert a Fraserek mindig fehér koporsóba temetkeznek, és rajta két név, Aidené és Bené. Fáj, szinte belém mar, ahogy nézem a neveket rajta. Nem tudom vidámsággal elűzni, mert ismerem a fájdalmat, ami ezzel jár, és azt nem lehet meggyógyítani sehogy sem.
Elliotra pillantok, mert kezdem úgy érezni, hogy a mumus kezd összezavarodni, a kép megremeg, és hirtelen megint alakot vált, egyre zavarosabban és torzabban.
- Úgy tűnik kezd összezavarodni - suttogom halkan, miközben a mumus megint alakot vált egy összetört üvegben lévő maketthajóvá vált. Rudolf nélkül mindig féltem, hogy egyedül tönkreteszem a családom. És odavész minden, ami egykor neki is a legkedvesebb volt, de ez a kép már csak gyengén pislákol, mintha irreális alakot is, valami odanemillőt is fel akarna venni, mintha kezdene összeolvadni azzal amitől én és Eliot fél.
Naplózva


Elliot O'Mara
Adminisztrátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2021. 03. 23. - 16:22:35 »
+1

halk suttogások


Erica
2002. április 13.

outfit

Lehetséges lett volna, hogy még akkor is érzem Aiden illatát, mikor évek óta nem járt ezen a helyen? Nem tudom miért, de ahogy sétáltunk fel az emeletre, végig nézve a szobákon, felismerve a precíz, rendben tartott helyiségben őt magát… elfogott az az érzés, hogy talán ő maga is itt van tényleg, nem csupán az emléke. Nyeltem egyet a gondolatra, de éreztem, hogy a keserűség, amit éreztem egész egyszerűen bebújik a hangom mögé.
– Biztos jól vagy, Elliot? – kérdezte Erica és kedvesen simított végig a karomon. A puha érintés anyámat idézete, ahogy gyengéden próbált a jó útra terelni, sosem vitatkozva vagy vádolva meg azzal, milyen szörnyű ember lett belőlem. Ő nem ilyennek akart. Szabadságot akart adni, hogy ne kelljen az egész életemet apám árnyékában eltöltenem. Én pedig belesétáltam abba az árnyékba, sőt egyenesen a magamévá tettem, szembe fordulva mindennel, amit tanított nekem. De közben meg apa lettem… volt az életemnek három olyan éve, amit szerető családban töltöttem el. – Ha haza jössz velem, akár főzhetek neked teát. Nem hiszem, hogy van ebben a konyhában bármi is.
Csak bólintottam lassan.
Minden rendben… csak… jól esne tényleg egy tea. – Mondtam, nem akartam jobban belemenni a dologban. Egyszerre voltam szomorú Aiden miatt, a veszteség miatt, ami alig pár napja ért. Így hát egy kicsit katyvasz volt a tény, hogy éppen itt vagyok és segítek. Közben meg irigykedtem, hogy ők ilyen családi életet éltek, hogy Ericának volt lehetőség szülőnek lenni, míg én Noah-ból aprócska szeletet kapok, ami nem is igazán az, amit egy apának tennie kéne. Ott kellene lennem mindennap vele, fogni a kezét, játszani vele, tanítgatni, szeretgetni.
Ezek szerint Aiden mindig ilyen rendezett volt… – jegyeztem meg elmosolyodva, mielőtt tovább haladtunk volna a padlás felé.
Tetszett a ház, határozottan volt egy hangulata s odafent jobban érdekeltek a kincsek, semmint a mumus. Azzal szembe tudok nézni, az el tud tűnni, ha eléggé összezavarjuk. Azonban túl kevés volt a fény odafent ahhoz, hogy alaposan körbe tudjak nézni, vagy csak végig futtassam a tekintetem az otthagyott holmik között. Ezért hát a sarokból érkező neszezést vettem célba. Először Nat, aztán önmagam apám köpenyébe bújtatott mása jelent meg. Éreztem, ahogy a gombóc nőni kezd a torkomban… és tudtam. Amikor Erica elém lépett, az a koporsó nem csak neki szólt, hanem nekem is. Én is pontosan ugyanúgy nem akartam Aiden halálát, mint ő… éreztem, ahogy megremegek, pontosan úgy, mint a kép… mintha egy pillanatra a koporsó hamarosan Aidenné változott. Élő Aidenné, aki nem hajlandó rám nézni sem. Ezután újabb zavar állt be.
– Úgy tűnik kezd összezavarodni – mondta Erica. S valóban a teremtmény most törött dísztárggyá változott. Az üvegszilánkok között maketthajó várakozott.
Csak bólintottam válaszként, ugyanis, ahogy közelebb léptem, átkarolva a nő vállát a teretmény pörögve, forogva váltott alakot. Egy nyitott koporsóban hevert a fekete csuklya, a maketthajó, mintha csak ez is azt akarná mondani: nem azt kell eltemetni, amink van, hanem a félelmeket. Viccesnek nem volt vicces. Nem tudtam nevetni, de a félelmeim egyszerre egész más módon jelentek meg. Normális ez így?
Minden rendben lesz Erica… – Suttogtam. Próbáltam valami viccesre koncentrálni, de csak azok a műanyag játékhajók jutottak eszembe, amiket Noah-nak vettem karácsonyra. Apróság volt, olyasmi, amit az ember a kádba rakva lefoglalhatja a gyereket. Előre szegeztem hát a pálcámat: – Comiculissimus!– Koncentráltam és reméltem, hogy megjelenik a fürdőkád, benne a gumikacsák és a kishajók középen. Legalább bájos lett volna, ha nem is olyan marhára vicces.
Naplózva


Erica Fraser
Eltávozott karakter
*****


broken mother

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2021. 03. 25. - 22:26:26 »
+1

Halk suttogások


Elliot
2002. 04. 13

dress code


Az emberek érzései kiülnek az arcukon, még Aidenén is, bármennyre is hiszi azt, hogy előlem elrejtőzhet. Vagy Bentől, vagy az apjától. Elliotot nézve midnig is volt benne valami szomorúság,  atekintetében néha láttam meg-meg csillanni akkor is,a mikor Noah-ra nézett. Most, hogy Aiden szóba kerül is szomorúsággal teli a tekintete, és ez engem is szomorúvá tesz. Nem szólhatok bele a fiaim szerelmi életébe, addig amíg a körülmények nem durvák. És ha bele nem szólhatok a kettejük közöttti dolgokba, annyit megtehetek értül, hogy mind akettejüket támogatom és leszek a támaszuk. Akár csak Bennél. Még akkor is ha vele veszekedés a vége.
- Akkor, amint végzünk haza is megyünk egy kis baracos teát inni - mosolygok rá.
Szerettük ezt a kis házat, sziget volt a tengeren a várossal együtt, a béke és a nyugalom helye, ahol aiden is és Ben is kevésbé veszekedett egymással, ahol a férjem ki tudott kapcsolódni, ahol igazán egy család lehettünk. Szinte látom ahogy Rudolf főzött Bennel a konyhában én Chrissiet fürdettem a kis rusztikus medencében a hátsó kertben, és Aiden folyton behúzódóott a nap elől egy árnyékba mert mindig megégett, és csak olvasott, és nagyon felőttnek hitték a gyermekeim magukat, mind a hárman, ha napszemüveget tettek a fejükre.
- Ó, ideg, Aiden ha kupisnak talált a házban akármit rednet rakott és morgott az orra alatt, hogy rajta kívül senki se tud rendet rakni - jegyzem meg kuncogva, ahogy feliudézem az emléket. - Ben pedig direkt összetúrta a szobáját. Micsoda nagy veszekdések voltak abból, de a végén még ha verekedtek is, kibékültek. Egy ideig azt hittem sosem fognak, amikor Aiden ismét elment, féltem, hogy tönkre megy a köztük lévő kötelék. - Sóhajtok egyet halkan, ahogy egy pillanatra megállok és a két fiú szobáját nézem. A nap fénye beszűrődik az ablakokon, és a sugarak között táncolnak a porfelhők. Mennyire nem néz ki úgy, mintha mi itt laktunk volna nyaranta. - De azt hiszem rendbe jönnek. Rendbe jövünk - fordulok Elliot felé, nyugtatva ezzel őt is és magamat is. Mert rednbe kell jönnünk. Muszáj.
A mumus rémsztő alakokat ölt magára, de ahogy hol egyikünk, hol másikunk félelmeit kell felvennie, lassan nem tudja követni se magát se bennünket. A pálcám magam előtt tartom, ami meg-meg remeg, és hallom,a hogy Elliot próbál megnyugtatni. Igen, minden rednben. A mumus képei torzak és zavarosak egyre jorsabban és goyrsabban váltogatja magát, végül ELliot ügyesebb, mint én, és egy Commniculussal képes a mumust káddá varázsolni.
- Nahát Elliot, ez nagyon édes - teszem össze a kezeimet, majd a mumus megremeg és kis forfelhőt hagyva maga után eliszkol, ki a tetőablak félig nyuitva hagyott résén keresztül. - Ez után tényleg megérdemelünk egy kis teát - mondom vidáman. De azért körbepillantok még a poros helyiségben. A tekintetem megakad egy régi mahagóni szekrény tetején porosodó cipősdobozon. Egy apró pálcaintéssel magamhoz vonom, és kinyitva sok-sok régi fényképet pillantok meg, amiket évekkel ezelőtt csináltunk.
- És még unatkozni sem fogunk - mosolygok kissé meghatódva. - Őket is bele kell tenni az albumba.
Naplózva


Elliot O'Mara
Adminisztrátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2021. 03. 29. - 19:06:45 »
+1

halk suttogások


Erica
2002. április 13.

outfit

Mindennél jobban vártam azt a barackos teát. Könnyebb lett volna az szürcsölgetni, ahelyett, hogy állandóan Aiden illatát érzem, az ő szobájának rendezett valóságát látom. Sok kellemetlenség történt az elmúlt félévben, hogy képes leszek-e túllépni és újra kezdeni ugyanazzal a bizalommal bármit is már önmagában is kérdés s valahol mástól vártam a megoldást, pedig tudtam: nekem kell megoldani. Nekem kell tovább lépni. Ezeknél a gondolatoknál még a mumussal való törődés is könnyebb volt... végül is, csak a legnagyobb félelmeimmel néztem szembe: a hátatfordító Aiden, a halott Aiden és a halott Nat Forest. Gabriel már fel sem bukkant. Az ő halála az akkori legnagyobb félelmemet váltotta valóra. Így hát nem maradt más, mint a régieken örlődni.
Elég az önsajnálatból, O'Mara... A hang parancsolt, én meg engedelmesen koncentráltam az előttem álló feladatra. Mégis ki tudna viccessé tenni egy koporsót vagy egy holttestet? Minden bizonnyal senki. Így hát maradt a bájos megoldás, ami éppen elég volt ahhoz, hogy a mumus megingojon és ha meg nem is semmitsült, hát tovább állt, azon az apró ablakon távozva, kivetve magát Görögország szépséges szigetére.
- Tényleg édes volt... - sóhajtottam. A szívem mélyén csak arra vártam, hogy egyszer azokkal a kis játékhajókkal szórakozzak a kád mellett, a saját gyerekemmel ücsörögve. Családban. De már megtanultam, hogy nekem ez nem jár. Akármennyire is kapaszkodtam ezekbe a vágyakba el kellett engednem. Erica a veszteségei ellenére is szerencsés volt, hiszen neki megadatott, hogy két fiút felnevelt. Irigyeltem, s legszívesebben megragadtam volna az emlékeit, hogy visszaadjam neki őket, hadd élje át újra és újra.
Figyeltem, ahogy magéhoz hív egy cipősdobozt. Amint kinyitotta bele is pillantott, én pedig követtem a példáját. A sárgás fényben azonnal kiszúrtam a csillogó sötét szemeket, az ismerős, erőltetett mosolyt... hát nem volt aranyos kölyök Aiden? Talán öt éves lehetett azon a képen, a tengerparton ücsörögve a homokban. Akartam magamnak, emléknek.
- És még unatkozni sem fogunk - mosolyodott el meghatódva. Ha a tekintete rám vándorolt, észrevétlenül, macskákhoz illő, puha mozdulattal rejtettem a zsebembe az áhított képet. Ennyi kellett Aidenről... ennyi kellett, hogy emlékezzek rá, mik lehetünk volna, ha... ha nem engedem el, ha nem lennék így berezelve mindentől. - Őket is bele kell tenni az albumba.
Csak bólintottam válaszként. Megvártam, hogy elinduljon előre és én is követtem. Magunk mögött egyetlen pálcaintéssel csuktam be a padlásra vezető ajtót. Még egyszer végig néztem a szobákat, ahogy kifelé haladtunk. Aidenénél nyeltem egyet nagyot.
- Erica... én tényleg nagyon szeretem a fiadat... - Suttogtam, de még mielőtt válaszolhatott volna, lenyeltem a gombócot a torkomba és megszólaltam ismét. - Most nagyon jól esne egy barackos tea...
Szószerint kimenekültem a házból és megvártam, hogy ő hoppanáljon. Túl sok volt az érzelmi behatás, nem lettem volna képes megtenni magamtól. Mégsem keserűen gondoltam a házra s a zsebemben lapuló képre sem. Ezek mind-mind olyan emlékek voltak, amik boldogságot okoztak a fájdalom ellenére is. Nem választottam Aident, mikor választhattam volna... mi jogosítana fel rá, hogy most megtegyem?


KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2022. 05. 30. - 04:47:17
Az oldal 0.154 másodperc alatt készült el 40 lekéréssel.