+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Elliot O'Mara (Moderátor: Elliot O'Mara)
| | | | |-+  plot twist
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: plot twist  (Megtekintve 6103 alkalommal)

Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2021. 03. 11. - 17:19:09 »
0

pl ●t twist


Alexej
2002. április 10.
Este

outfit

if karma doesn’t hit you,
i fucking will

Nem olyan biztos az, tudom már, milyen ágyad van – érkezett a válasz. Bár erősen kapaszkodtam és még mindig dolgozott bennem a pánik, legalább olyan erősen, mint egy perccel korábban a hoppanálás előtt. Hát igen, aszért volt időm figyelemelterelésre is és ha már a korábbi erősen szexualizált pillanatok kizökkentettek a melankóliám kellemes, szürke lebegéséből, hát ennyit igenis megérdemlek.
Van másmilyen ágyam is. Egy sokkal kényelmesebb ágyam, amin aludni is lehet. És a kölyökkori szobámban van. Igen, Lexi, ott. Ezt még hozzá kellett volna tenni a teljesség kedvéért, bár gyanítottam, akárkit is vinnék haza, a nevelőapám nem tenné szóvá. Odahaza mindketten elvagyunk a saját kis fészkünkben, éppen úgy, ahogyan azt kell.
Természetesen lehetett még ezt a szexuális témát fokozni, megfűszerezve egy kis kutyázással is, ha már annyira érzékeny volt rá. Persze nem sértegetni akartam, csak kezdett bennem újra lángolni kezdett a régi Elliot O’Mara. Nem is tudtam igazán, hogy mi váltja ki ezt belőlem… talán ő, talán a helyzet okozta túlzott adrenalin, mindenesetre szép lassan nyilvánvalóvá vált, hogyha nem akarom a vízbefulladt vagy fagyott testét magam mögött tudni egy ideig, akkor segítenem kell.
– Minden állat onnan szereti.
Hümmögve vigyorodtam el. Ez éppen elég erőt adott ahhoz, hogy a hisztiből valamiféle mankót készítsek és a saját nyomorult életemet mentve elsősorban a segítségére legyek. Valójában persze mindketten állatok voltunk. Lexi teliholdkor szőrmebundában játszadozott, bennem meg ott lakott valami hatalmas, fekete szörny, aki képes volt a legszörnyűbb dolgokat előcsalni a lelkem mélyéről. Olyan dolgokat, amiktől még én is féltem. Egy ideig az átkozott szalag erejének éreztem… de tudtam, valójában ez a valami mindig is ott lakott bennem. Csupán meg kellett tanulnom magamtól használni a hatalmát.
– Nedvesek leszünk, de le kell menni, bizony  
Ahogy elléptem Alexejtől és megint körbe néztem a ködben, azon agyaltam, hogyan lehetne lejutni a valószínűleg víztől ázott területig. Ki fogod nyíratni magad egy kis flörtölésért, O’Mara… – figyelmeztetett a hang, de nem törődtem vele. Egy vállrándítással letudtam a dolgot és tovább kutakodtam magamban.
Túlzottan is nedvesek. – Borzongtam meg a gondolatra.
Közben megállapítottam, hogy bár olvastam a Titanicról nem sok közöm volt a hajókhoz. Nem ismertem a fajtákat, a felépítéseiket. Az egyetlen hajó, amihez közöm volt Sorené volt persze, de ott is nagyjából csak az alvóhelyet ismertem, ahol néha-néha meghúztam magam, ha éppen együtt töltöttünk egy pár napot kaland reményében. Az viszont enyhén gyanús volt, hogy semmi féle mozgolódást nem tapasztaltam ezen a hajón… pedig túl nagy volt ahhoz, hogy senki se dolgozzon rajta.
– Muglik… Még nem értek ide.
Nem, Alexej. Nem az, hogy nem értek ide… nem adnak életjelet… hallasz te bármilyen hangot? Se kiáltozás, se semmi. – Magyaráztam és körbe néztem, de még mindig nem láttam mozgást. Semmi féle ijedt hangok nem jöttek sehonnan. Nagy hajó volt, ez tény… de a pánik csak elért volna legalább felénk.
– Varázslók vagyunk, van mentőcsónak, mi nem fulladunk meg… de ha elsüllyed ez a rozzant uszály, én öllek meg téged.
Elmosolyodtam, ahogy a tekintetem a korláton áthajoló alakra vándorolt. Fogalma sem volt hányan mondták már nekem, hogy megölnének. Közöttük olyan emberek is, akiktől nem vártam volna… például Cartwright. Bár nem ezt a szót használt, mégis egyértelmű célozgatást tett rá.
Benne vagyok. Bármi jobb, mint a fulladásos halál. – Egyeztem bele, majd hagytam, hogy megoldja helyettem a problémát. Addig is füleltem, koncentráltam, remélve, hogy az itt dolgozó emberek felbukkannak. Ha valami velük is történt, talán nem neki mentünk valaminek, hanem valaki vagy valami varázslat szándékosan térítette el a hajót, hogy megszabaduljon Mr. Blökitől és az ő kedves kis vodkájától.
– Itt le – hallottam meg a hangját, aztán követtem a legjárat felé. Mostanra már elhúztam tőle a kezemet, hátha elrántaná valami nagyobb hullám, nem akartam vele veszni. Épp csak annyi lépcsőfokot mentem le, hogy még ne lépjek bele a vízbe, Alexej pedig biztonságos távolságban legyen előttem. A hajó persze újra megbillent, úgy kellett megtámaszkodnom. Ujjaim erősen fonódtak a vaskorlátra.  
A francba… Merlin segge… – Morogtam, ahogy valami csobbant, miután lehullott mellettem a lépcsőfokokon pattogva. Nem figyeltem, mert az életben maradásra koncentráltam.
– Gyere csak, kellemes a víz – mondta, mikor már derékig bent volt. Nem volt bizalomgerjesztő… valójában nem volt közöttünk olyan nagy magasságkülönbség, én még is óriásnak láttam Alexejt magam mellett. Szinte meg voltam győződve róla, hogyha követem, nekem a mellkasomig fog érni a víz.
– Ne aggódj, leér a lábad.
Jó… jó… – Magyaráztam, némileg sértetten, ahogy elém került az az úszógumizé. Nem akartam hozzáérni, az is csak valami mugli vacak volt. Inkább a korlátba kapaszkodva tettem lefelé meg a lépéseket, nem engedve, hogy megcsússzak a lépcsőn. Koncentráltam. Ahogy a víz elérte a bokámat, nyögtem egyet. Rohadtul hideg volt. Mielőtt tovább mentem volna, lekaptam a zakómat és felakasztottam a korlátra, olyan magasságban, ahol még nem volt víz. – Legalább az ne ázzon szét… – motyogtam és mentem tovább előre, egyre jobban remegve a víz hidegségétől.
Azt a kurva… – Morogtam, ahogy elérte a legérzékenyebb pontomat is és szinte azonnal alsógatyáig gázolt a folyadék. Remegni kezdtem, sokkal, de sokkal erőteljesebben, mint korábban. Már majdnem ott voltam közvetlenül Alexej mögött, amikor megint billent a hajó. Majdnem elestem, így zuhantam neki a fémfalnak, hagyva, hogy kicsit összeüsse az oldalamat. Nem számított, fájt már jobban, de a víz hatalmas hullámban mozdult ide-oda, kicsit beterítve engem és a fejemet is… mindenem vizes lett… talán még a korábban kimenekített zakó is, amiben ott volt az ágyam.
Ezt nem hiszem el. – Lemondó hangon beszéltem, ahogy félre tűrtem a nedves tincseket az arcomból és végig töröltem a nedves tenyeremmel a bőrömön.  A ruhám teljesen a testemre tapadt, jéghidegen. Viszont, már sikerült annyira előre haladni, hogy rálássunk a sérült területre.
Naplózva


Alexej A. Zharkov
Vérfarkas
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2021. 03. 13. - 09:44:16 »
+1

Április 10.

 


 feel no pain


– Nem, Alexej. Nem az, hogy nem értek ide… nem adnak életjelet… hallasz te bármilyen hangot? Se kiáltozás, se semmi.
Ingattam a fejem, s közben az futott át a fejemen, vajon hogyan is érint, hogy így a nevemen szólít. Igazság szerint ezt nem sokan teszik. A parancsokhoz nem melékelnek neveket, legfeljebb vezetéknevet nagy ritkán.
- Hallok hangot, igen, képzeld! A Tiédet… - sandítok rá, és szándékosan nem is mondok erről többet. Talán amúgy is bizonytalan alaphangulatánka nem tenne jót, ha helyeselnék a szavaira, és azt mondanám, nem a hajó alján tátongó lyuk az egyetlen gondunk most. Mert igazság szerint de. Ha elsüllyed ez a ladik, akkor mindegy, hogy az egyébként rajta lévő legénység él-e még a süllyedés pillanatában, vagy nem.
– Benne vagyok. Bármi jobb, mint a fulladásos halál.
- Van azért rosszabb… Tűz? Méreg? Kés? Hosszú és gyógyíthatatlan, sok szenvedéssel járó betegség? - sorolom, figyelemelterelésnek talán megteszi. És nem is értettem egyet vele, valóban. Miért olyan rossz vízbe fulladni? Sötét, hűvös, csendes. Körbeveszik az embert az utolsó lélegzetéből született, csillogó buborékok. A fülében csak a saját vérének dobolása zúg. Súlytalanul lebeg szinte, nem érzi a világ súlyát, csak belemerül a sötétségbe. Kis kellemetlenség legfeljebb, az a pár perc, míg elfogy a levegő és kínban ég a tüdő, de se vér, se mocsok,… Igazából elég tiszta halálnem. Na, azért persze inkább kerülendő, ahoyg minden másik is, ám ennyire tartani tőle… Szeretnék én így félni valamitől. De mivel tisztában vagyok vele, hogy az én munkakörömhöz nem járnak boldog, nyugdíjas évek, effajta végtől tulajdonképp nem tartok különösebben.
– A francba… Merlin segge… - hallottam szavait, és magam sem tudom, miért csalt ez halvány mosoly-félét az arcomra. Nem vagyok kimondottan kárörvendő típus. Káromkodó sem. Talán inkább ez utóbbi miatt. Milyen jól esett volna néha ennyire szabadjára engedni a bennem mélyen eltemetett érzéseket, káromkodni, elégedetlenkedni… Vagy esetemben, talán tombolni. Ki tudja, ha még én sem sejtem, mi minden lakozik a lelkem mélyén, milyen élőholt érzelmek szabadulnának el? Ha majd egyszer előtörnek, talán én is Merlin seggét emlegetem. Vagy rosszabbat.
– Jó… jó… Legalább az ne ázzon szét…  - mondja, én meg hátranézek, és felvonom fél szemöldökömet. Komolyan azt gondolja, hogy ott biztonságban lesz a zakója? De inkább nem mondok semmit, török előre kitartóan a hűs vízben a rés felé.
Az újabb billenés kapaszkodási lehetőség nélkül talált, úgyhogy jobb híján keményen megvetettem a lábamat, és behunytam a szemem, hogy ne marja ki a felverődő sós tengervíz. A hullám így is elsodort egy kissé, De legalább a kezem ügyébe került egy tartóoszlop, s azt elkapva valamennyire stabilizálni tudtam magam. Hallottam a fémes kondulást, ahogy Elliot nekicsapódott a hajófenék oldalának valahol a közelemben.
– Ezt nem hiszem el.
- Nyugi, nem fogsz elolvadni. Nem vagy cukorból… egészen… - tettem hozzá, mert ahogy ott állt, vizesen lógó felsőruházattal, a vízben hullámzó nadrággal, csapzottan és csepegve, kicsit mégis az az érzésem támadt, hogy oldódik a tengerben.
- Már látszik a cél. Maradj ott a falnál, én meg megjavítom - mutattam előre a jókora lyukra. Igen egyértelműen nem mondjuk egy jéghegy okozta. Túl szabályos alakú volt, kerek, visznylag sugárirányban folytatódtak belőle a repedések. A jég kristályosan csillogtt rajta, de recsegett-ropogott a rá ható erőktől. Azért csak meneteltem felé nagy locsogással, kitartón.
Már emeltem a pálcám. Csak egy pillanat műve volt, jött az újabb billenés, felverődött a hajófenékben rekedt víz, a jégtorlaszon pedig nagy repedés futott végig, szörnyűséges, hangos reccsenéssel kísérve, mint a tó vizén a rianás. Aztán a víz áttört a keletkező új résen, és egy nagy jégdarabot a képembe vágva hanyatt lökött. Még mindig úgy gondoltam, hogy nem a vízbe fúlás a legrosszabb a halálnemek közül, de így, hogy elborított a sötét áradat, hogy nem láttam semmit a jégszilánkoktól és a buborékoktól, hogy nem tudtam merre van a le és a fel, és hogy a tüdőmbe a saját véremmel keveredve tört be fájdalmasan a fagyos víz, azért már kezdett kevésbé szimpatikus lenni. Megpróbáltam valahogy a felszínre keveredni, de közben folyamatosan rohamoztak a betörő hullámok…


Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2021. 03. 13. - 11:47:19 »
+1

pl ●t twist


Alexej
2002. április 10.
Este

outfit

if karma doesn’t hit you,
i fucking will

– Hallok hangot, igen, képzeld! A Tiédet… – jött a válasz. Már-már felháborodva pillantottam Alexejre, mintha minimum azt közölte volna, hogy fogjam be. A hangsúlyból persze nehéz lett volna kivenni pontosan, mire gondol… de a „képzeld” szó használata enyhén olyan fennhangot jelzett. Na nem, mintha érdekelne, amit összedumálsz, Blöki – húztam össze a szemeimet, ahogy méregettem.
Nem, nagyon nem volt ideje a faszméregetésnek… főleg, hogy minden bizonnyal abban a pillanatban megnyerné a dolgot, hogy felkap és bedob a hideg hullámok közé. Persze neki nem kellett tudnia, hogy én tisztában vagyok erő különbségekkel. Higgye csak, hogy egy nagyképű idióta vagyok. Az is vagyok, csakhogy nem teljesen úgy, ahogyan azt kifelé mutatom. Egyszerűen csak tudom, hogy melyik embernek melyik pontja az, ami kellően gyenge ahhoz, hogy oda üssek. A gond csak ott volt, hogy Alexejen nem akartam sehova sem ütni. Bár a hangulat egyre inkább megvolt hozzá.
– Van azért rosszabb… Tűz? Méreg? Kés? Hosszú és gyógyíthatatlan, sok szenvedéssel járó betegség? – A halál. Hát van ennél kellemesebb téma. Ajkaim megint kellemes kis vigyorra húzódott. Ez már nekem való volt, mármint annak a sötétségnek, ami bennem lakott és már a vér, a mérgek és minden más puszta gondolatára kavarogni kezdett. Ez főleg abban nyilvánult meg, hogy a hegek a csuklóimon lüktetni kezdtek. Főleg azok, amiket a késsel ejtettem, mikor az átkozott szalagot próbáltam lenyesni magamról s most egészen úgy festettek, mintha öngyilkos próbáltam volna lenni valamikor. De nem. Ilyesmivel sosem próbálkoztam, még ha kényelmesebb is lett volna kilépni az életből. Túl erős és makacs, na meg egoista voltam ahhoz, hogy önmagamnak ártsak.
Nincs rosszabb annál, mint amikor süllyedsz és senki sem kapja el a kezedet, hogy visszahúzzon a felszínre. – Válaszoltam, emlékezve, ahogy nyúlok kifelé a hullámok közül. Akkor még apró, gyerekkezeim voltak, az ujjaim erőtlenül kapálóztak fölfelé. Nem fogta meg senki… Dean nem volt az apám, de anyám sem nyúlt utánam. Legalábbis akkor, ott a víz súlya alatt, ezt hittem. Aztán visszatért a testembe a levegő és az első, akit megláttam a nevelőapám volt. Olyan ösztönösen, olyan szeretettel ültem fel és öleltem át.
Leérve a hajó gyomrába, olyan látvány fogadott, mely éppen a fulladással kapcsolatos félelmet hordozta magában. A víz magasan állt, hidegnek tűnt és ide-oda sodorta a berendezés elemeit. De a legrosszabb az volt, hogy tudtam, milyen hideg… és hogy Alexej kedvéért bele fogok mászni, mint valami idióta. Mégis minek követem? Simán itt hagyhattam volna meghalni, valami mégsem engedett.  Valami furcsa, csiklandozó kis érzés. Szóval miatta lettem csupa víz, mikor neki estem hajófalnak és még egy nagyobb hullám is beterített, ami a billenést követte. Éreztem, ahogy a fagyos víz egészen a bőrömig hatol, hiába a garbó vagy a nadrág. Egy pillanat alatt átfáztam.
– Nyugi, nem fogsz elolvadni. Nem vagy cukorból… egészen… – közölte. Hát lehet, hogy nem látta, hogy úgy nézek ki, mint egy elázott kutyakölyök. A ruháim súlya húzott egyre lejjebb és lejjebb, alig tudtam ellenállni. Túl vézna és erőtlen voltam, amit az utóbbi napok csak tovább rontottak a hazaköltözéssel. Semmi étvágyam nem volt.
Hát… hatvanszázalékom biztos, hogy cukor... Tudod, ami másnak víz – Jegyeztem meg nagy bölcsen és a falnak támaszkodva, kissé fájdalmasan, de léptem felé egyet. Nehéz volt, el nehezültem addigra már egészen.
– Már látszik a cél. Maradj ott a falnál, én meg megjavítom.
Biztosan jó ötlet ez…? Mármint igen, nagyfiú vagy, ahogy mondtad, de… – mindegy volt, hogy pofázok, már ment arra. Mert miért is ne menne? Makacs, mint a jóélet. Nem érdekelte, hogy a hajó úgy recsegett, mintha a következő pillanatban az egész képes lett volna darabokra hullani, de a hang valójában a jég felelő érkezett, amit korábban ő varázsolt oda, hogy védelmet nyújtson átmenetileg.
Újabb billenés, ezúttal a recsegés hangosabb lett. A fal fedezékéből láttam, ahogy repedés fut végig a jégen és hatalmas erővel tört át a víz. szinte láttam, ahogy letarolja Alexejt. Nem. Nem volt erőm ilyen hatalmas víztömeggel szemben… a tengerrel szemben… pedig az első ötletem egy Aura volt, hogy a széllökéssel a hullámok irányát változtattam meg talán vagy kicsit elsodorjam a vizet a farkasomról.
Lexi!– kiáltottam, de nem láttam a hullámok alatt. A francba… a franca… ne dögölj meg itt nekem. Reparo! Nagyon, nagyon Reparo! – Böktem a pálcámmal a lyuk irányába. Hagytam, hogy a bennem nyugvó erős mágia, a mélyről jövő, sötét egészen átjárjon. A sebesülések a csuklómon most már még erősebben lüktettek. Láttam, ahogy a repedés mentén elkezd helyreállni a felület. Nem. Nem sikerült tökéletesen a trükk, még így is maradtak kisebb lyukak, ám olyan erővel nem törte át a hajó falát újra, hogy komplett hullámok törjenek be. Ám a vízszín durván megemelkedett, lábujjhegyen állva ért a mellkasom fölé.
Bassza meg… – Makogtam, miközben sejtettem, hogy a farkas valahol a víz alatt van és marhára nekem kell felhozni… nekem, aki még csak úszni sem tud. Egyelen nagy levegő vétellel most még is a víz alá mentem. Az orromat, a fülemet kitöltötte a jeges víz… úgy éreztem, képtelen vagyok nyitva tartani a szememet. Mégis, mégis megláttam őt. Nem tudtam eldönteni magánál van-e, megfogtam hát a kezét és annál fogva húztam fel. Nehéz volt még a vízben is megtartani, de átkaroltam.
Alexej… – Magyaráztam neki. Figyeltem az arcát, hogy látok-e rajta valami. – Ne merészelj megdögleni. Ki kell innen mennünk… ennek a hajónak annyi… – Mondtam, de a pálcámat a még mindig növekvő víztömeg felett a nyílások felé fordítottam. Ezúttal én húztam vastagabb jégpáncélt rájuk, remélve, hogy ez elég lesz. Ezután próbáltam meg kifelé indulni.
Naplózva


Alexej A. Zharkov
Vérfarkas
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2021. 03. 14. - 14:42:53 »
+1

Április 10.

 


 feel no pain


– Nincs rosszabb annál, mint amikor süllyedsz és senki sem kapja el a kezedet, hogy visszahúzzon a felszínre.
Ez akár egy olyan tipikus, szomorkás képeslapra, vagy motivációs poszterre is ráillene. Elgondolkodom azon, igazat adok-e neki, és először belekötnék. Hiszen nem rosszabb-e az, ha valaki kiszolgáltatott helyzetbe kerül, és tehetetlenül várja valaki más közbelépését? És nem. Talán nem rosszabb. Ijesztőbb, az lehet, de ha ebben a helyzetben segítség érkezik, akkor egyáltalán nem rosszabb. És ha nem… Akkor jobb, ha sosem kerül az ember kiszolgáltatott helyzetbe, vagy küzd mégis, körme szakadtáig, utolsó vérig.
Nem sokszor fordult elő velem, hogy kicsússzon a talaj a lábam alól. Igazán komolyan csak egyszer fordult elő. És akkor érkezett segítség. Anna…
De hol van most ő? Mire mentem azzal az egésszel? Elárult, ahogy mindenki, mindig. Jobb lesz a munkára koncentrálni, boldogan állok bosszút az alakon, aki üzleti téren is keresztbe tesz a bandának, és nekem is az utamba állt. És ha még a munka sem volna képes elterelni a figyelmem a sötét gondolatoktól, hát itt van nekem Elliot.
– Hát… hatvanszázalékom biztos, hogy cukor... Tudod, ami másnak víz.
Csak egy félmosoly. Ennyit megengedek magamnak. Felkúszik a képemre, magam se tudom, hogy gúnyos-e, vagy csak egyszerűen hitetlenkedő. Aztán dacolok tovább a hullámokból. Hát én nem vagyok cukorból, nem is lehetek. De ez még nem jelenti, hogy nem fogyaszthatok némi édességet… Csak majd munka után. Akadt fontosabb feladat jelenleg.
– Biztosan jó ötlet ez…? Mármint igen, nagyfiú vagy, ahogy mondtad, de…
Nem volt jó ötlet. Soha semmi, amibe kezdek, nem tűnik annak, de addig rossz ötlet sem lesz, amíg bele nem bukom, és az nem szokásom. Úgyhogy nem is válaszolok neki erre a kérdésre, azt úgy is megteszi az élet… Vagy a halál.
Talán kellett még utoljára nekem ez a rideg, jeges orrbaverés. Persze küzdök. Talán ki tudnék keveredni a kérlelhetetlen áradat útjából, de az elején úgy tűnik, hogy a dühös tenger az egész tömegével és minden nyomásával nekem esett. Még a pálcámat se tudtam megmozdítani, hiába kapaszkodtam bele úgy, mint egy életmentő szalmaszálba. Legfeljebb arra volt jó most, hogy velem együtt kerül a hullámsírba.
Aztán mégis csökken a roham. Kába vagyok már az oxigénhiánytól, de nem jellemző rám a feladás, és bár a testem már hanyatlik, benne az elme dühösen és makacsul küzd. Kapálódzom, forgolódok, elérem a hajó fenekét, ami abból a szempontból nem kedvező, hogy a lehető legmesszebb van a vízfelszíntől, de legalább már nem eltévelyedetten vergődöm. Furcsa, fekete karikákat látok már az egyre ritkább, ezüstösen csillogó levegőbuborékok közé keveredni, de elindulok még a felszín felé. Nyújtom a karomat, bár lomhán és bizonytalanul mozdul, zsibbadtnak és távolinak érzem, mintha félig nem az enyém lenne már.
Az ujjak, amik hirtelen elkapták a kezem, jobban magamhoz térítettek, mint egy oxigénpalack tette volna. Nem tudtam szólni, és nem csak azért, mert nem maradt már hozzá levegőm, és nem voltam olyan közegben sem. Csak a szemem pattant ki jobban, úgy néztem Elliotra, mintha sose láttam volna. Miért csinálta ezt? Első körben azt mondanám, azért, mert nem normális. Aztán jobban meggondolva ugyanerre jutottam.
– Alexej… - hallottam visszhangos hangján a nevem, miközben éreztem, hogy a karjaival megint körémtekeredik, mint valami makacs, víziszonyos polip. Válaszul semmi mást nem tudtam mondani, mint hogy ráköhögtem egy nagy adag sós vizet.
– Ne merészelj megdögleni. Ki kell innen mennünk… ennek a hajónak annyi…
- Faszt… - bugyborékoltam, aztán tovább hörögtem, köhécseltem, és minden egyéb létező módon próbáltam megszabadulni a tüdőmbe rekedt folyadéktól. Azt merészelek éppen, amit akarok, de megdögleni pont nem. A pálcámba azóta is görcsösen kapaszkodtam, s most, hogy valamennyire magamhoz tértem, rögtön neki is láttam használni.
Olyan haraggal soroztam meg a léket, hogy más az adavát nem osztogatja ilyen hévvel. De nekem most piszok jól esett. Orosz káromkodással kísértem a rohamot, mintha legalábbis a gyilkos átok hazámbéli megfelelőjét hangoztattam volna. A fémtest immár újra összeforrt, Elliot és az én maradék jégdarabjaim lehullottak róla. A fejem sajgott, és éreztem, hogy még csordogál a homlokomon a vér, de a sérülés talán nem volt végzetes, egy kis agyrázkódásos fejfájásnál pedig lesz még itt nagyobb bajunk, ha nem lépünk rögtön.
- Mondtam, hogy megcsinálom - morogtam, és akkor eszméltem rá, hogy a másik kezemmel én is még Elliotba kapaszkodtam. Gyorsan elengedtem.
- Nyugi, nem kell szájból szájba lélegeztetned - dünnyögtem továbbra is rekedten, és úgy eresztettem vissza a vízbe a pálcás kezem, hogy cseppet le is fröcsköltem vele.
- Menjünk fel a hídra. Van egy olyan érzésem, hogy hullajó ott a buli - javasoltam, és megindultam vissza, a lépcső felé. Ha nem csal a sejtésem, technikailag egy szelemhajón utazunk épp, aminek a feneke félig vízzel telt, és amit nem vezet senki. Elég egy nagyobb hullám, ami rossz szögből érkezik, hogy felboruljon. Már pedig ez az áru eljut a királynő földjére, ha evezővel kell is eljuttatnom odáig ezt az egész rozzant gályát. Nem tudom, Elliot követett volna-e egyébként, de valamilyen megmagyarázhatatlan (vagy inkább, kevésbé megmagyarázható) okból hagytam, hogy belém kapaszkodjon, s így úszva eljuttattam mindkettőnket a lépcsőig. Mikor kikecmeregtem, felé nyújtottam a kezem. Szinte gondolkodás nélkül. Így a víz súlyával nehezebb volt, de agyrázkódás ide, korábbi fuldoklás oda, mindenépp ki akartam húzni.
- Gyere, hozzuk egyenesbe a ladikot, utána megszárítlak, meg kapsz rendes alkoholt, nem azt a gyenge tejes teát, amit ti iszogattok - teszem hozzá, és fogom még a kezét egy kicsit.

Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2021. 03. 14. - 18:40:05 »
+1

pl ●t twist


Alexej
2002. április 10.
Este

outfit

if karma doesn’t hit you,
i fucking will

Éreztem, ahogy megnyaltam a számat, hogy milyen zavaróan sós az a víz, milyen irritáló és undorító az egész. De nem érdekelt, tartanom kellett Alexejt, tartanom kellett magamat… hiszen, ahogy a mellkasom elé emelkedett a víz úgy éreztem, nyomja a tüdőmet. Annyira, de annyira szorította a súlya, hogy egyre nehezebben vettem magamhoz megfelelő mennyiségű oxigént. Így hát még szorosabban karoltam Lexibe, mikor már nyilvánvalóvá vált, hogy magánál van. Leginkább abból tudtam, hogy egy jó adag sós víz érkezett a képembe a szájából. Azonnal marni kezdte a szememet… de igazából ennél többet már nem számított. A ruha csupán nedves akadályként vette körbe a testemet, a tincseim a homlokomra tapadtak félig-meddig belelógva a szemembe. Mindenem eggyé vált a tengerrel.
– Faszt… – köhögte tovább és ellenállt. Képtelenség lett volna kirángatni, hiába akartam a lépcső felé húzni, kijuttatni innen. Az a mocskos vodka nem ért annyit, mint az élete… Tényleg, O’Mara? – A hang gúnyosan tette fel a kérdést, s annyira igaza volt. Nem kellett volna megmentenem, de ha már így alakult, hát nem hagyhattam itt megdögleni.
Azt majd később használhatod, de most húzzunk el innen… – magyaráztam. Azonban esélyem sem volt elhúzni, makacs módon megint a nyílásra szegezte a pálcáját, így hiába húztam meg a kezét. Nem foglalkozott velem, csak a varázslásra koncentrált. Úgy léptem hát mellé, hogy a tekintetem alaposan végig pásztázhassa az arcát és megnézzem magamnak a helyet, ahonnan az a vércsík indult neki. Nem száradt a bőrére a víz miatt, de azért kellően mély lehetett ahhoz, hogy varázslattal kelljen majd a végén rendbehozni.
Hallottam, ahogy halk sercegéssel összeforrnak a nyílások, amiket én magam nem tudtam rendesen beletömni. Mondanom sem kell, a Reparo legalább annyira nem volt az erősségem, mint mondjuk a háztartási bűbájok vagy éppen a főzés. Bennem tombolt a mágia, zabolátlanul, sötéten, de nem tudtam irányítani, mióta a szalag lekerült a csuklómról. Gyenge lettem, törékeny, ahogyan kívülről is. A mágia, mintha elfogyott volna belőlem vagy elbújt volna valahol mélyen, én pedig nem tudtam többé előcsalni.
– Mondtam, hogy megcsinálom – magyarázta, a kezét pedig egész egyszerűen elhúzta tőlem. Megpróbáltam utána kapni, de éppen csak súroltam a bőrét. Nem számított persze. Ha annyira meg akart halni, hát hagynom kellett volna… de nem. Nem volt szívem. Furcsa melegséget éreztem, mióta beszélgettünk. A magány, ami jellemezte a mindennapjaimat, egy-egy ismerős felbukkanása ellenére is… most tovább szállt ez az érzés. Valószínűleg a társasága miatt. A legutóbb is tetszett, lekötött, küzdöttem ellene, mert ez volt a mi játékunk.
– Nyugi, nem kell szájból szájba lélegeztetned. – A hangja rekedt volt, mint fuldokolás után bárkié. Ismertem ezt, az én torkomat is marta már végig víz, én is tudtam, milyen, mikor egész egyszerűen leáll az ember tüdeje, a teste egyre gyengül. Ahogy a keze visszahullott a vízbe, mert már nem volt szüksége a pálcájára, az arcomba fröcskölt megint egy adag vizet. Csak mordultam egyet.
Nagykár, azt a részét élveztem volna a legjobban. – Sóhajtottam megjátszva, habár ennek aligha volt itt az ideje. Nem színészkedni kellett volna, hanem eltűnni, hogy valahol egy kis alkoholba fojtva a mai napot, megint átadjam magam a szenvedésnek.
–  Menjünk fel a hídra. Van egy olyan érzésem, hogy hullajó ott a buli – mondta, én pedig belekapaszkodtam. Nem azért, mert vissza akartam tartani, hanem mert megbillent a hajó, és egy hullám kicsit odébb lökte a testemet, majdnem neki is csapódtam újra a fémváznak.
Bármi, ami nem idelent van… – Sóhajtottam és feladtam az ellenszegülést. Most az egyszer, engedtem, hogy ne az én terveim szerint történjenek a dolgok… pedig Alexej aligha érdemelte meg a fuldoklás okozta morgolódása miatt. Mégis kíváncsi voltam, miképpen tervez kiengesztelni. Mert igen, Lexi drágám, ki kell engesztelned. – Pislogtam rá, ahogy odasimulva hozzá a hihetetlenül sötét szemeibe tudtam nézni újra.
Átkaroltam a nyakát, nehogy elsodorjon a még mindig tomboló víz. Ráadásul éppen így tudott velem kiúszni is egészen a lépcsőkig, amikből már alig lógott ki valamennyi. A felakasztott zakómat megragadtam, már majdnem csupa víz volt az egész, de így fogtam csak meg a felém nyújtott kezet.
– Gyere, hozzuk egyenesbe a ladikot, utána megszárítlak, meg kapsz rendes alkoholt, nem azt a gyenge tejes teát, amit ti iszogattok – mondta és ahogy az ujjaim az ujjai közé simultak, hagytam, hogy húzzon kifelé.
Alig, hogy kiléptünk a szabad ég alá, megint megéreztem milyen mocskosul hideg van odakint. A testemen remegés futott végig, a lélegzetem látszott a hűvösben. Így húztam el tőle a kezemet.
Kelleni is fog egy kis alkohol azt hiszem… – motyogtam és átkaroltam magam a karjaimmal. Éreztem, ahogy a sötét garbó a bordáimra tapad, kemény, csontos, undorító volt a testem. A kecsesség volt az egyetlen, ami megmaradt a fél évvel ezelőtti kinézetemből, ami mindennél jobban hiányzott. Imádtam magam három kilóval nehezebben, energikusan.
Végig néztem megint a hajón. A köd, mintha eltűnt volna, vagy legalábbis oszladozni kezdett, de a némaság még mindig jelen volt. A hajón dolgozók nem tűnhettek el annyira hang nélkül… én is a halottra tippeltem volna a legénységgel kapcsolatban. Csakhogy, ha mindenki halott, akkor kell egy gyilkosnak is lennie a hajón, aki sem én, sem Alexej nem lehetett.
Túl nagy a csend… – Ismételtem meg egy korábbi gondolatomat. Közelebb léptem hozzá, hátha a teste meleg kicsit magamhoz térít, mert egyre inkább csak a hideg okozta őrült remegést tudtam megérteni a velem történtekből. – Tuti mindegyik halott… vagy elkábították őket. Akkor viszont egy gyilkos jár a hajón.
Naplózva


Alexej A. Zharkov
Vérfarkas
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2021. 03. 16. - 09:50:39 »
+1

Április 10.

 


  feel no pain


– Azt majd később használhatod, de most húzzunk el innen…
Ha akartam volna is röhögni ezen, szerencsére elkendőzte, hogy csak víz jött ki a számon nevetés helyett. Abszurd volt, hogy ebben a helyzetben, egy süllyedő hajón, véres fejjel és kis híján megfulladtan újra és újra itt lyukadunk ki. Meglepő, de egész kellemes élmény volt felfedezni ezt az eddig nem ismert jellemvonásom. Hogy nincsenek ellenemre az abszurd dolgok.
– Nagykár, azt a részét élveztem volna a legjobban - mondja a lélegeztetős részre, én pedig arra gondolok, talán megfulladhatok még egyszer a kedvéért. Vagy kereshetünk mást, amit jobban élvez. De sajnálatosan most fontosabb dolgom van. És bár nagyon koncentrálok arra, azért őt is egész jól belerángatom, különben elterelné a figyelmem. Egy kicsit így is megteszi.
– Bármi, ami nem idelent van…
- Azt hittem, kedveled a dolgokat, amik odalenn vannak - jegyeztem meg kajánul, és lepillantottam a vízbe, meg ami az alatt rejtőzött. A sodrással együtt hullámzottak az öltözékeink anyagai, így most nem igazán látszott, hogy közöttük ott van az ember is.
– Kelleni is fog egy kis alkohol azt hiszem…  - remegte már kinn a szabad és jegesen sötét ég alatt, én pedig rohantam volna a dolgom után, de…
– Túl nagy a csend… - mondta, és még oda is húzódott mellém.  Br tudom, hogy csak pusztán a testem melegét próbálta kihasználni, de én meg hagytam. Valahogy csak rávettem magam, hogy a sietség ellenére hagyjam, sőt.
- Oh materinszkij… Na jó - prüszköltem, és ha már úgyis ott volt mellettem, hát átkaroltam a vállát ismét, majd a feje búbjára koppintottam a pálcámmal, kissé türelmetlenül, de megadóan. Nem mintha ráértünk volna erre, de csak nem nézhettem, hogy megfagy. A meleg langyos hullámokban tört elő a mágia hatására, és az öltözéke szép lassan száradni kezdett, finom, ezüstös páraként engedve ki a vizet a hideg, tengeri levegőbe.
– Tuti mindegyik halott… vagy elkábították őket. Akkor viszont egy gyilkos jár a hajón.
- Tegyünk róla, hogy legalább kettő legyen belőle - emeltem most már előre a pálcámat egy sötét mosoly kíséretében. Igen, igazat adtam neki. Szinte biztos volt, hogy társaságunk akad, és nem a hajó legénységéből.
- Siessünk, a léghuzat is rásegít száradni. Vagy itt is maradhatsz, míg én körbenézek odafenn - böktem a lépcsősor tetején a jókora, üvegezett navigációs fülke felé magunk felett. A hajó még mindig meg-megingott, de a rakomány egyelőre nem szabadult el, ami jó jel.
Aztán vagy jött utánam, vagy nem, én mászni kezdtem az imbolygó lépcsőn. Muszáj pontot tennem ennek az ügynek a végére, mielőtt a szabotőr valahogy eléri a célját, és elsüllyeszti a hajót. Lábujjhegyen osontam felfelé, ruganyos léptekkel sietve, majd meglapultam az utolsó pár fokon, és óvatosan kémleltem ki az üvegablak alsó peremén át, hogy rálássak az irányítók  helyiségére.
Sötét félmosollyal nyugtáztam, hogy igazunk volt. Két fickó testét vettem észre, az egyiknek csak a lábát láttam, ahogy feküdt a padlón, félig takarva egy navigációs panel által. A másik a székében, furcsán lógó karokkal, hátrabiccent fejjel, meredten bámulva a plafont a fehérre üvegesedett szemeivel. Mögötte a padlón felfordulva a fejéről leesett kapitányi sapka. Hátrafordultam, megkerestem tekintetemmel Elliotot, majd két ujjamat mutattam, és utána elhúztam a mutatóm a nyakam előtt. Nem is tudom, miért tudattam vele mindezt, talán csak megszokásból. Nem mintha egy csapat lettünk volna eredetileg, de most valahogy úgy éreztem.
Aztán valaki kilőtt egy átkot a panel mögül, nekem csak annyi időm maradt, hogy lebukjak, behúzzam a nyakamat, és védekezőn a fejem fölé tegyem a kezeimet. Az ablak nagy csörömpöléssel robbant darabjaira, s a szilánkok mind a nyakamba záporoztak, hogy ne tudjak cselekedni semmit. Meg kellett várnom, amíg elül a gyors zápor, hogy önvédelembe, vagy éppen támadásba kezdjek. Vajon Elliot szerencsésebb helyzetben van?
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #21 Dátum: 2021. 03. 16. - 16:33:19 »
+1

pl ●t twist


Alexej
2002. április 10.
Este

outfit

if karma doesn’t hit you,
i fucking will

– Azt hittem, kedveled a dolgokat, amik odalenn vannak – követtem a tekintetét a víz alá. Egészen olyan volt, mintha a ruháin külön életet éltek volna a jeges hullámok között, s csak táncoltak újra és újra a testünk körül. Furcsa volt, talán gyönyörű is lehetett volna, ha nem reszkettem volna. Már egészen átfáztam, szinte éreztem, ahogy a mindig rózsás telt ajkaim kékes árnyalatúra váltanak.
Kedvelem is azt, ami odalent van, de most biztosan az is nagyon fázik és az bizony tudjuk mit jelent… – Sóhajtottam. Igazság szerint tőle vártam, hogy mentsen ki innen, hadd jussak ki a friss levegőre, ahol nem áll mellkasig a víz. El sem tudtam képzelni, hogy majd odakint jobban fogok remegni, hiszen elhittem, hogy a levegő melegebb, mint a víz… hogy nem fogok jobban fázni. Csakhogy megindult valami enyhe, ám annál jegesebb szélroham.
Alighogy kiértünk a csillagos égbolt alá, éreztem ahogy a csontomig hatol a hideg. Egyre, egyre elviselhetetlenebbnek tűnt ebben a végtelen hidegben. Nem számított igazából, mert közelebb araszoltam. A testmelege elég lehetett talán arra, hogy úgy, ahogy, de életben tartson ebben az északi fagyban kabát nélkül, átázott ruhában. Miért van ilyen jó illata… – elmélkedtem, ahogy a sós, vizes valami alatt jobban megéreztem.
– Oh materinszkij… Na jó – fogalmam sem volt, mit magyaráz. Legalábbis a „na jó”-n kívül. Csak azt éreztem, ahogy kellemetlenül koppan a fejem búbján a pálca… aztán jött az a kellemes langyosság. Nem bírtam ki, átkaroltam Lexi nyakát egyetlen pillanatra, hátha legalább így érzi a mágia hatását… mert legyen akármennyire is orosz, a hideget még ő is megérezte. El ne kezd szagolgatni… O’Mara… ne legyél hülye! – A hang morgolódott bennem, én pedig egész egyszerűen csak hagytam neki magamat. Elléptem hát Alexejtől, mintha azt kémlelném merre tovább… túl korai volt megint hülyét csinálnom magamból, miután kinyírták az egyetlen embert, aki még képes volt elhitetni velem, hogy még lehet valami jobb. Vagy legalábbis úgy, ahogyan én szeretném. Ezt viszont kezdtem szép lassan elengedni és csak azok közé az álmok közé sorolni, amiket apámmal kapcsolatban is éreztem még négy éve. Naiv voltam. Az emberek nagyrészt egyáltalán nem olyanok, ahogyan azt én szeretném.
– Tegyünk róla, hogy legalább kettő legyen belőle – mondta, végre igazat adva nekem. Én részemről még mindig inkább leléptem volna, mert akárhogy is, ez a bizonyos támadó együtt fog elsüllyedni ezzel a csodás hajóval. Alexej mosolya és a benne csillanó kis sötétség. –  Siessünk, a léghuzat is rásegít száradni. Vagy itt is maradhatsz, míg én körbe nézek odafenn.
Sóhajtottam egyet, ahogy valami üvegezett cucc felé mutatott. Nem, nagyon nem akartam vele menni, de nem hihette, hogy annyira töketlen vagyok, hogy majd kimaradok a buliból. Na nem… nem fogok itt ácsorogni, míg ő gyilkolászik. – Mordultam egyet. A hang pedig rákontrázott: Mustad meg neki, hogy nem csak egy cseszett selyemfiú vagy, O’Mara… Megborzongtam a kifejezésre. Annyian neveztek már így, pedig valójában a fél világot bejártam, olyan kalandokban volt részem, mint sokaknak nem… az életemért harcoltam, loptam, csaltam, hazudtam és még is ez lett belőlem.
Szédelegve követtem a lépcsőn Alexejt. Nem volt rám jó hatással, hogy a hajó ide-odabillegett, a gyomromban megint megjelent ez a furcsa kavargást. Nem is fogtam fel, hogy Alexej megállt előttem, csak amikor kishíján ráestem. Úgy kellett meghúznom magam a korlátnál, hogy ne ájuljak el. Jól van… jól van… szedd össze magad, de KURVÁRA, O’Mara! A hang kínzott tovább, de legalább újra beindított az adernalin lüktetését, a ruhám még kicsit nedves volt a varázslat ellenére is. Annak hidegsége is elég élénkítő volt.
Csendesen vártam Alexej jelzését, ő jobban rá láthatott, hogy mi van abban a kishelyiségben – ahonnan minden bizonnyal az egész hajót irányították. Amikor rám nézett és mutogatott, csak bólintottam egyet. Értettem, két halott van bent. Az az nem kizárt, hogy éppen ott bujkált a merénylő. Ujjaim a pálcámra szorultak, felkészültem rá, hogy védekeznem kell majd. Alig, hogy átgondolhattam volna bármit is, érkezett az első átok. Alexejt láttam még, amint összehúzza magát, én is éppen csak a pálcámat emeltem meg, hogy egy gyors, néma Protegoval védjem magamat. A szilánkok még így is megvágták a vállamnál a ruha anyagát, hogy a csípős sebből a vér meginduljon.
Nem vártam meg az újabb támadást, beléptem a holttestek közé. Úgy mentem előre, mint valami hideg, mugli gépezet. Az ajkaim vicsorra torzultak. Éreztem, ahogy a düh és az aggodalom, hogy Alexej megsérült egy csomó mindent felült írt bennem, például a félelmeket, a víztől való állandó rettegést. Ez egy másik tudat állapot volt.
Csak tippeltem, honnan érkezhetett az átok. – Bombarda! Merlin szaros seggére! – Céloztam meg a pultot, amiből egy darab azonnal le is robbant, reményeim szerint úgy, hogy el is találja azt, aki Elliot O’Marára és a blökijére mert támadni. Erőszakosan lendítettem meg megint a pálcámat, remélve, hogy a nyomorult előkerül: – Cutler! – és reméltem, hogy szépen szét is kaszabolom a testét azokkal a gyönyörű, mély, véres vágásokkal.  – Dögölj meg!
Naplózva


Alexej A. Zharkov
Vérfarkas
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #22 Dátum: 2021. 03. 17. - 10:08:59 »
+1

Április 10.

 


  feel no pain


– Kedvelem is azt, ami odalent van, de most biztosan az is nagyon fázik és az bizony tudjuk mit jelent…
Britek… Meg az ő langymeleg teleik. Nálunk ez az időjárás strandidőnek számít. Vagy ha nem annak, hát egy kis vodkával azzá tehető. Vagy varázslattal. Nem mintha én fáznék, de ahogy közelebb jön… az azért felmelegít. Egy kicsit.
Aztán amikor már feltűnő, hogy körülöttem szimatol, csak ránézek egy kicsit gyanakvóan, egy kicsit meg kajánul, mert hát farkas vagyok, tudom én, hogy mennyire fontosak az illatok úgy általában is, ismerkedésnél meg főleg. Nem is mondok inkább semmit, van most más foglalkoznivaló, de azért megjegyzem magamnak, hogy érdekes fajta etikettet ismer.
Valahol kicsit szórakoztat, hogy nem marad lenn, hanem követ engem. És igen, tetszik. Valahol az ázott veréb külső alatt csak ott lappang az a fickó, aki a helyi sötét erők egyik alappillére, vagy az volt még nem is olyan rég.  És ez nemsokára még inkább felszínre bukkan.
A szilánkok lezuhannak, csillogó, életveszélyes zuhatagként, és a függönyükön át látom, hogy megtáltosodik hirtelen. Én sem késlekedem sokat, de mi tagadás, inkább háttérben maradok még egy rövid ideig, fedezéket nyújtva az esetleges támadó-társak ellen, és nem mellesleg gyönyörködve az előadásban, ahoyg egyszerűen becsörtet a helyiségbe.
– Bombarda! Merlin szaros seggére!
A káromkodásnak szép kíséretet adott a robbanás zengő robaja. Tetszett is volna… Ha nem épp a navigációs terem berendezését rongálja vele.
- Grebanaya zhizn' - morgom oroszul, hogy “kurvaélet”, és csak előugrom én is az eddigi takarásból, hogy utánasiessek a terembe.
Szép innen a kilátás, ha messzebbre nézünk a hulláknál. Mivel ez magasított helyiség, belátni innen az egész hajót, az orrot, ahogy fehér tajtékot vetve hasítja a sötét, kavargó tengert. És a hátulsó fedélzetet a konténerek színes-rozsdás labirintusával. A hajón túl pedig ott a tenger, legalábbis amennyit ebben a ritkuló ködben láthatunk belőle. Gyanús, fehér árnyakat is látok magunk körül, nyilván jeges part vagy jéghegyek keretezik utunkat. Nem mintha módom lenne most alaposabban körbenézni, vagy felfedezni, hogy éppen előttünk is szép lassan alakot ölt egy jéghegy a ködből. Még messze van, ahhoz, hogy érdekeljen, mert van közelebbi feladat is.
– Cutler! Dögölj meg! - harsan a másik hangja, én pedig elégedetten látom, hogy egy véresre vagdalt test zuhan a padlóra hörögve.
Nincs már igazán magánál, de még él a nyomorult. Közelebb lépek, Elliot mellé, hogy onnan szemlélődjek, s közben elismerően meglapogassam a vállát.
- Jól kiugrattad a bokorból. Bár a kommunikációs rendszert fújhatjuk - bökök a szétrobbantott pult irányába, és hálát adhatunk a szerencsének, ha csak a rádiót buktuk, a navigációt és az irányítást nem.
Mintegy mellesleg fordítom a pálcám a szétkaszabolt tag felé, hogy pontot tegyek a lényegében meghiúsított kis szabotálására. De mintha Elliot felismerné. Ha alaposabban szemügyre veszi a képét, rájöhet, hogy bizony egy ismerőse az, Cartwright egyik embere, akit éppen kivégezni készülök. És ha nem lép közbe, meg is teszem...
Egyébként is el kell kezdenünk lassan foglalkozni a még éppen kikerülhető, de hamarosan ütközési távolságba kerülő jégheggyel is, ami szembe jön.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #23 Dátum: 2021. 03. 17. - 19:33:22 »
+1

pl ●t twist


Alexej
2002. április 10.
Este

outfit

if karma doesn’t hit you,
i fucking will

A robbanás boldoggá tett. Felkavart bennem ezer meg ezer apró szirkát, amik beindították azt a sötétséget mélyen bennem... azt, amit nem éreztem a szalag levágása óta. Most azonban, ott tombolt bennem, ki akart törni s ártani. Érezni akartam a vér fémes illatát, mert az a valaki, aki ott rejtőzött a pult mögött, amiből éppen az előbb szakad ki egy darab, kevert ebbe a helyzetbe. Ez pedig bosszút kívánt, főleg, hogyegy jó adag üveg az imént szakadt Alexej nyakába. Az én vérző vállam nem számított, az nem zavart... de ha valakit kedveltem, akkor azért kiálltam. Mi szar, O'Mara? Hogy kedveled? A hang mordulva röhögött fel bennem. Nem, nem kedvelem... - vágtam rá a választ, nem foglalkozva a mögöttem elhangzó orosz szavakra vagy éppen azokra a bizonyos léptekre, amik megint közel hozták az illatát hozzám.
Csak hagytam, hogy a felbukkanó test eltalálja a sötét mágia ereje. Hogy elterüljön a földön, összevagdosva és vérezve, de még nem meghalva. Éppen csak kellően eszméletlen volt, hogy jobban megnézzem magamnak. Ismerős volt, kicsit talán túlzottan is, a maga fél szemével, teste alakjával... a mocskos szakállal, ami inkább undorító volt, semmint szexi a beleragadt kosztól. Igen. Ő volt az, aki rendszerint odabögte a Vakegérben vagy a Patkányfészekben, hogy "Megint gerincre vágtak, O'Mara?" vagy "Most jössz a főnök farkáról?" Imádta az orrom alá dörgölni, hogy párszor együtt voltam Christől és a sértések most olyan elemi erővel jártak át, hogy nem bántam volna, ha belehal a sérülésébe.
- Jól kiugrattad a bokorból. Bár a kommunikációs rendszert fújhatjuk - jegyeztem meg Alexej, mielőtt mellém lépett volna s a pálcáját a fickóra szegezve, meg nem vizsgálta volna.
Megfeszütl az állkapcsom. Nem tudtam a nevét, csak azt, hogy ő is Christophernek dolgozik... miért küldte ide ezt a barmot? Ez is csak kémkedett utánam, hogy tovább táplálja Cartwright féltékenységét? Sosem értettem, mit zavarta, hogy kikkel dolgozom még együtt vagy éppen mit csinálok. Ez örök rejtély maradt, habár úgy tűnt, februárban legalább békülünk. Nem tudom. Már nem volt ugyanaz az ember, akit megismertem annak idején. Egészen más volt. Főnökösködő, egoista, már-már gőgös.
- Ez Cartwright embere... - suttogtam. Bár fogalmam sem volt, hogy Alexej milyen mélyen ásta bele magát a londoni alvilágba. Nem is érdekelt. A megállapítás inkább magamnak szólt. - Tuti, hogy utánam küldte az a féltékeny... khm. - Nyeltem egyet, nem befejezve a mondandómat inkább. - Mindegy. Öld meg vagy, amit akarsz.. - Elfordultam, úgy léptem, hogy a hatalmas, még nem bezúzott üvegablakokon elnézzek a távolba, megnézzem magamnak a sötétben fordozódó, éppen csak kivehető hullámokat. Az égboltot, a hajón szállított holmikat... és a távolban megbúvó veszélyt. A jéghegyet. Alexej közben azt csinálhatott a fickóval, ami csak tetszett neki. Engem nem zökkentett ki a hirtelen beálló békéből semmi... egészen addig, míg megint hangosan nem billent meg a hajó, ezzúttal kicsit előre felé, mintha a beáradt víz súlya húzná.
- Basszus... - Estem kicsit előre, a tenyeremmel megtámaszkodva valami felületen. - Nem maradhatunk a hajón, Alexej... valahogy kimentjük azt a szaros vodkát, de el kell mennünk, ez nem fogja kibírni. - Magyaráztam és megfogtam a kezét, hogy kihúzzam arra a részre, ahol korábban találkoztunk. A hatalmas, farkasos konténerekre bámultam fel. Lezsugorítani le lehetett volna őket, de még úgyis rengeteg holmival kellett volna hoppanálni. Két lehetőség volt, keríteni egy ládát, ám ez már túl nagy meló lett volna és ez a hajó jó, ha egy órán át a vizen marad még. A másik ötletem az volt, hogy Alexej felsőjét zsákká változtatom. Egy nagyon mély zsákká, ő meg hoppanál. Ez persze kétséges volt, hogy sikerül.
- Bírod a hideget? Vetkőznöd kéne.
Naplózva


Alexej A. Zharkov
Vérfarkas
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #24 Dátum: 2021. 03. 18. - 20:52:01 »
+1

Április 10.

 


  feel no pain


A szétbarmolt elektromos pult halk percegést hallatott, és vékony csíkokban eresztette magából az égett bakelitszagú füstöt a levegőbe. Még jó, hogy a kirobbantott ablakon hamar kivitte a huzat.
Már majdnem megpöccintettem volna a pálcám, amikor Elliot szavai megakasztottak a mozdulatban.
- Ez Cartwright embere…
A halk szavak mélyebbre mentek, mintha ordította volna őket a fülembe. Olyanfajta mosolyra görbült a szám, amivel az ember a különösen utálatos helyzetre reagál, ha már támadni éppen nem tud. Szóval közös barátunk tudomást szerzett a hajóról.
- Tuti, hogy utánam küldte az a féltékeny... khm.
Most viszont érdeklődve pillantottam Elliotra. Az a torokköszörülés  amondat végén elég beszédesre sikeredett.
- Mindegy. Öld meg vagy, amit akarsz..
Ez szépen visszaterelt oda, ahol tartottam, bár már nem néztem a földön fekvőre, csak meglendítettem a pálcám, és a zöld villanást nyugtáztam a szemem sarkából. Odaballagtam Elliot mellé. Észrevettem én is a jéghegy halvány körvonalát, de már nem volt kedvem hazám egy újabb kellemes káromkodásával véleményemet nyilvánítani, inkább egy nagy sóhajjal fontam keresztbe a kezeimet a mellkasom előtt, a pálcát lazán az oldalamhoz lógatva. Finoman a fejemet is megcsóváltam.
- Az a jó, öreg Cartwright… Te kis huncut. Mit tettél a tűzre, hogy így kikapsz tőle? - kérdezem csipkelődve. Inkább ezzel foglalkozom egyelőre, míg kitalálom, hogyan is kéne vezetni egy ekkora hajót. Vagy hogyan kéne megsemmisíteni egy ekkora utunkba kerülő jéghegyet. Ez a téma egyébként is érdekesebb még a veszélyben lévő rakománynál is.
- Basszus… - Ahogy megbillen a hajó, én elegánsan fél oldalt fordulok, csípőmmel az ablakkeretnek dőlve, míg stabilizálódunk.
- Nem maradhatunk a hajón, Alexej... valahogy kimentjük azt a szaros vodkát, de el kell mennünk, ez nem fogja kibírni.
Halkan, farkasosan mordulok fel. Jó is, hogy az imént még a Cartwright témát említettük, így még eléggé az eszemben van, miért nem fogom megfojtani ezt az embert. Legalábbis azelőtt nem, hogy megfelelően közel kerülnénk.
- Ha valaha eljutunk a szárazföldre… Erősen javaslom, hogy többé ne vidd hajóra a csinos kis segged - sóhajtom, aztán némileg bosszúsabban döngő léptekkel követem, vissza oda, ahonnan indultunk. Ott magasodtak fölöttünk a rozsdás konténerek, rajtuk a haragosan vicsorgó farkasfejekkel, bennük a több tonna méregerős itallal.
- Bírod a hideget? Vetkőznöd kéne.
Úgy nézek rá, hogy abból értse, még a kérdés is felér egy sértéssel számomra. Feltételezem, hogy valami terve van, de hiába nincs a homlokára írva, nem kell győzködnie.
- Ha ilyen szépen kéred, levehetem a felsőm Neked... Remélem, értékeled - duruzsolom, és lassan kibújok a felsőruházatomból, amit olyan vágyakozó tekintettel mustrál. Egyébként is vizes még a korábbi pancsikálásunknak köszönhetően legalább most már nem zavar, hogy a testemre tapad. A göncöt egy elegáns mozdulattal nyújtom felé, közben beletörődőn veszem tudomásul a hajó fedélzetén időnként végig-végigseprő hideg szeleket.
- … És remélem, nem hiába. Merem feltételezni, hogy terved is van, nem csak ízlésed - somolygom, és nem zavartatom magam, ha esetleg rajtam felejtené azt a szép vágású, sötét szemét. Tudom, hogy ez a nem épp hétköznapi háttér másnak is izgalmasan állna, főleg félmeztelenül. Kihúzom magam, és türelmesen figyelem, mit ügyködik.
- Szóval a ruhával is van terved, vagy csak a többivel? - ütöm tovább a vasat, és most kivételesen nem fonom keresztbe a karjaimat, anélkül vetem a hátam a mögöttem lévő  konténer kellemesen hideg vasfalának.


Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #25 Dátum: 2021. 03. 19. - 08:50:14 »
+1

pl ●t twist


Alexej
2002. április 10.
Este

outfit

if karma doesn’t hit you,
i fucking will

Éreztem, ahogy ezer meg ezer indult csordogált át a testemen. Csak is Cartwright volt képes ezt kiváltani belőlem, bár az egész gyorsan egyszerű csalódottságba váltott át. Igen. Talán nem kellett volna bele sem gondolnom, hogy ez a félszemű, nagydarab kalózféle alak mégis mi a francért jött utána. Elhúztam a számat, ahogy végig mértem a már-már eszméletlen testet. Nem érdekelt, mi lesz vele. Az a kevéske emberség, ami valamikor ott pislákolt bennem, szép lassan eltűnt. A helyét önzőség, leszaromállapot és minden más ehhez hasonló érdektelenség vette át.
Alexejnek adtam. Felőlem el is játszhatott volna vele, de ahogy kifelé bámultam az ablakon, s a közeledő jéghegyet kémleltem, csak a zöld villanást láttam a szemem sarkából. Gyors, könyörtelen, hideg kivégzés volt ez. Talán egy kicsit túl hideg is, ahogy elmaradt belőle a játék. Nem az én stílusom volt, de Alexej hideg oroszságához tökéletesen illett, így hát nem dörgöltem az arcába, hogy milyen unalmas.
– Az a jó, öreg Cartwright… Te kis huncut. Mit tettél a tűzre, hogy így kikapsz tőle? – kérdezte. A hangjában megült a csipkelődés. Nem lepett meg, hogy ismeri Cartwrightot, bizonyára ő is sokszor megfordult London legmocskosabb részén, a Zsebpiszok közben. Persze kívülállóként úgy tűnhetett, hogy Chris a környék kiskirálya, de valójában egyre több hozzáhasonló jelent meg a térképen. A hatalmán pedig az sem segített, hogy mindenféle pletykák keringtek róla… meg rólam is.
Fél, hogy… megcsalom.– Közöltem egyszerűen. Azt, hogy milyen formában értelmezi a mondandómat, rá volt bízva. Az igazat megvallva mindkét irányból volt némi valóság tartalma. Christopher gyűlölt mindenkit, akivel együtt voltam és lefeküdtem, de ha másnak vállaltam munkát, az legalább olyan elemierővel gyűlölte és elutasította, mint az előbbieket.
A jéghegy pillanatról pillanatra került közelebb. Túl nagy volt, túl masszív ahhoz, hogy az én mágiám esetleg elég legyen ellene. Közelről voltam inkább veszélyes, mint ezzel a Bombardával vagy Cutlerrel, amit Alexej is láthatott. Hiába szunnyadt bennem annyi erő, túl nehéz volt irányítani a szalag mágiája nélkül, az ujjamon csillanó, köves gyűrű, amit nem rég szereztem, még túlismeretlen terep volt. Azon is valami átok ült, olyan, amit használhattam volna akár a saját erőm irányításához is… csakhogy ennyi idő is kevés volt, hogy kiismerjem, hiába volt egy hónapja lassan a birtokomban. Az élet túlságosan lefoglalt ahhoz, hogy törődjek vele, hiszen próbáltam építeni egy komolynak tűnő kapcsolatot, talán kicsit sok erőt is beleölve.
Nem foglalkoztam Alexej mordulásával. Nem volt itt az ideje a farkasos hisztinek, a hajó megbillent, ezúttal előre, egyértelműen jelezve, hogy nem fogja kibírni a jégheggyel való találkozást.
– Ha valaha eljutunk a szárazföldre… Erősen javaslom, hogy többé ne vidd hajóra a csinos kis segged – sóhajtotta, de legalább követett a konténerek között. Ha már csinosnak nevezte a hátsómat, hátra pillantottam és kacsintottam is egyet, majd úgy próbáltam lépkedni, hogy egy kicsit ringjon ide-oda a csípőm, de nem… én nem voltam nő, közel sem voltak olyan finom mozdulataim. Az enyémekben másfajta kecsesség uralkodott.
Amikor megtorpantam és végig néztem a szállítmányom, nem tűnt megoldhatatlannak. Nehéznek, de megoldhatatlannak semmiképpen. Az én mágiám is elég volt megbűvölni egy zsákot, hiszen csináltam már hasonlót még jóval azelőtt, hogy sötétmágiára okítottak volna. Így hát Alexej szemébe néztem, ami a sötétben nagyjából feketének tűnt. A tekintetéből tudtam, hogy az ő oroszos, fagyos temperamentumára sértő volt még csak a kérdés is, hogy bírja-e a hideget. De lássuk be, a legtöbb ember szájhősködik ugyan aztán jól lebetegszik… és nem, nem volt kedvem forró teát és bájitalokat cipelni.
– Ha ilyen szépen kéred, levehetem a felsőm Neked... Remélem, értékeled – mondta és közben vetkőzni kezdett. Elégedetten bámultam a jelenetet, ahogy kivillan a bőre, a szálkás felsőtest. Ennél robusztusabb alkatokhoz szoktam, de tetszett. Férfias volt. Látszott rajta, hogy mennyire erős. Végig nyaltam a felső ajkamat.
Hát hogyne értékelném, kutyuskám – Vigyorodtam el és közelebb lépve átvettem az anyagot. Csakhogy megnyugtassam – meg ellenőrizzem az árut –, végig simítottam a mellkasát. Egy kis szórakozás nekem is jár a halál árnyékában… mert ha vízbe fulladok, akkor igenis megérdemlem, hogy megfogdossam, ami tetszik és még visszafogott voltam.
– … És remélem, nem hiába. Merem feltételezni, hogy terved is van, nem csak ízlésed.
Talán csak mi ketten voltunk képesek arra, hogy ilyen helyzetben flörtölgessünk. Ez csak játék volt, a mi játékunk, a mi ritmusunk, amit még a szibériai úton alakítottunk ki s most még intenzívebb volt közöttünk.
Ha tudnád… – kacsintottam rá. Igen a „tervek” alatt cseppet sem a ruhák átalakítására gondoltam. Nem. A halál árnyékában még én is ellazultam, a korábbi feszültség és szomorúság az adrenalin hullám alá került.
– Szóval a ruhával is van terved, vagy csak a többivel?
Van tervem a ruhával. – Ezúttal a lehető legőszintébben válaszoltam, ahogy az anyagot ledobtam földre. A pálcámat rászegeztem, de egy pillantást még vetettem Alexejre. – Egész pontosan hány konténernyi vodkával dolgozunk? – Kérdeztem és a szemeim végig futottak az arcán, a nyakán, a mellkasán, a hasán, a nadrágján – amiből sajnos nem bújtattam ki. Ezután koncentráltam csak a feladatra. Meg kellett magamban találni a mágiának azt a fokát, ami az átváltoztatáshoz szükséges volt.
A mágia végig lüktetett a testemen, végig haladt a lucfenyőpálcán s szépen utat talált magának az anyagkupacban. Az ruhadarab egész egyszerűen nőni kezdett, átalakult, bár megőrizte a színét, az anyagát, még is egyre inkább házizsákszerűnek tűnt.
Most egy tágítóbűbájt fogok rajta alkalmazni. Ha sikerül mindent bele kell pakolni minél gyorsabban mágiával s nem fogjuk érezni a súlyát a cuccnak, mikor megemeljük… amikor megemeled.– Hangsúlyoztam ki, jelezve, hogy nem én fogok cipelni. – Megpakoljuk, aztán hoppanálsz. – Tettem hozzá, majd újabb varázslatra készültem. Éreztem, hogy kezdek kimerülni. Ennyi mágiát ilyen rövid időn belül már nagyon régen használtam. Sosem voltam az a típus, aki mindent ezzel oldott volna meg. A varázslat gyorsan megvolt, de mivel a hajó billegése már amúgy is kicsinált újra, most a szédülés a is rám tört.
Na jó… – sóhajtottam és meg támaszkodtam a konténerben. – Kezdjünk el belepakolni… – Nehezen emeltem meg a karomat is már, mégis feltörtem az egyik konténert egy pálcaintéssel, hogy annak tartalmát szépen elkezdjem a zsákba pakolni. – Siessünk, Alexej, túl közel volt az a jéghegy és ez a hajó már nem bírja ki…
Naplózva


Alexej A. Zharkov
Vérfarkas
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #26 Dátum: 2021. 03. 19. - 15:05:54 »
+1

Április 10.

 


  feel no pain


– Fél, hogy… megcsalom.
- Akkor meg is kéne - javaslom sötét mosollyal kísérve. Nem mintha kisördögnek kellene lennem a vállán. Valami azt súgja, magától hajlik a rosszra. Ha rossz ez egyátalán…
Nem,nem az. Nem rossz az, hogy félig komikusan, félig csábítón teszi magát, vagy hogy nyilvánvalóan olyan mentőötlet akad eszébe, amely az én vetkőztetésemmel jár.
– Hát hogyne értékelném, kutyuskám - bazsalyogja, én pedig nagy levegőt veszek, valahol a sóhajtás és a dühös szusszanás között félúton. Amikor hozzám ér, sem rezzenek, pedig a tenyere izzóan forrónak hat a korábbi vizes gönchöz, meg a hideg szélhez képest. Majd’ átégeti
az izmokat, a bordáimat, egészen addig, ami az alatt rejtőzik. De csak majdnem.
- Majd egyszer megmutatom, mi a különbség a kutya meg a farkas között. Nehogy összekeverd, miért vagyok én farkas - teszem hozzá nem egészen fenyegetőn, inkább kicsit kihívón.
– Ha tudnád…
A kacsintására tovább somolygok, és csendben várakozom. Tudni éppen nem tudom, de azért sejtem. Az “örülünk, hogy túléltük” gondolat messzire tud menni, és közel tudja hozni az embereket egymáshoz. Talán nem fogok fejfájásra hivatkozni, hiába a fejemet ért ütés az imént.
– Van tervem a ruhával - mondja, és elég őszintének hat.
– Egész pontosan hány konténernyi vodkával dolgozunk?
- Egész pontosan nyolc - mutatok körbe körülöttünk. A szobányi fémszerkezetek belsejében van összesen százezer palack vodka, darabja hét galleont ér. Annyi vagyon ez, hogy egy egyszerű átlagember három élet alatt sem keresné meg. Legalábbis becsülettel…
Figyelem, ahogy az egyébként elegáns ing zsákká formálódik. Nagyon tolvajos ötlet, de amí működik, nekem megfelel. Beugrik a Szibériában tett látogatásunk, és elgondolkodom rajta, vajon miért engedem el a munkát, ha a közelemben van. Már akkor is inkább rábíztam a munka oroszlánrészét, én pedig addig ráértem… Erre. Amit most csinálok. Nézelődve szórakozni.
– Most egy tágítóbűbájt fogok rajta alkalmazni. Ha sikerül mindent bele kell pakolni minél gyorsabban mágiával s nem fogjuk érezni a súlyát a cuccnak, mikor megemeljük… amikor megemeled.
Beleegyezően bólintok, nem is adnám a kezébe a zsákot, ami technikailag mindkettőnk életénél együttvéve többet ér.
És igazából majdnem meg is fizetjük az árát a rakománynak. Nekem a homlokomon húzódó apró seb ennek a jele, rajta pedig az egyre inkább eluralkodó sápadtság. Ebben a ködös-acélszínű háttérben majdnem világít már egyébként finom vonásokkal bíró arca.
– Megpakoljuk, aztán hoppanálsz - mondja, de a többes számban kételkedem. Elrugaszkodom a hátamat támasztó faltól, és cselekvésre emelem a pálcám. A hajó zötykölődik, hánykolódik, ráadásul most már valóban irányítatlanul sodródik a vízen, egyenesen a végzetét jelentő jéghegy felé. Az ingatagsága percről percre nő, szinkronban Elliotéval.
– Na jó… Kezdjünk el belepakolni…  - mondja, és most ő keres valamiféle támasztékot. Egy konténert én is keresek magamnak, amg ő is ténykedik. A zsákba egymás után, libasorban röppennek vefelé a rekeszek, gyors egymásutánban.
– Siessünk, Alexej, túl közel volt az a jéghegy és ez a hajó már nem bírja ki…
- Majd én sietek, nehogy nekem itt összeess - állok oda mellé, mikor két konténerrel végeztünk, és lazán rásimítom a szabad kezemet az ő pálcát tartó jobbjára, majd szelíden lenyomom, hogy hagyja abba a varázslást. Átkarolom a derekát, ha netalán el akarna dőlni.
- Nincs időm még téged is a zsákba pakolni - teszem hozzá, aztán szép sorban feltöröm a konténereket, és megbűvölöm a tartalmukat, hogy iparkodjanak befelé a zsákba.
Engem is igénybe vesz. A fejem lüktet, zavar a hullámok egyre hangosabb locsogása, a szél, a palackok utálatos és nem elég gyors csörömpölése is, a konténer fémjének csikorgása. És a hajó is nyekereg-nyikorog, ahogy fel-le hánykolódik.
A nyolcadik konténer zárja pattan, már elindulnak útjukon a rekeszek, mikor a vízi jármű orra felől velőt - és egyész világot - rengető dörrenés hallatszik, majd minden előre csúszik. Elszabadul a rakomány, megdől a fedélzet, meredek szögben billen alattunk. Keményen megvetem a lábam, megragadom még erősebben Elliotot, meg a zsákot is, és fohászkodom bőszen a konténerek rögzítésének elégségességéért, bár nem tudom, kihez, mert hinni nem szokásom senkiben és semmiben.
Aztán visszalendül a világ. Van egy pont, amikor vízszintesen vagyunk. Mikor minden megáll még egy utolsó pillanatra. De olyan ez, mint mikor a haldokló kap még egy utolsó, kegyes percet az élettől, hogy jobban legyen, és elköszönhessen. Aztán borul minden.
Olyan hirtelen és erőtljesen billen fel a fedélzet, hogy hiába fogódzkodom erősen, elszakadok a zsáktól is, meg Elliottól is. Konténerek és egyéb, apróbb tárolók robognak keresztül a hajó korlátján át, hogy aztán belecsapódjanak a vízbe, és elmerüljenek a fekete hullámok között. És mi is így járunk. Magam sem tudom, miért ez az első gondolatom, és nem a magam mentése, de estünkben valahogy Elliot alá bűvölök egy leszakadt konténerfedelet. Hátha el bírja kapni, de azt már nem látom, mert ekkor becsapódok a hideg vízbe, és az kíméletlenül körbezár.
Ez már a nyílt víz. A végtelen tenger. A hajó legalább nem borul ránk, az visszalendül. De a fülemben dobol a hirtelen iszonyatos nyomás, a testem minden sejtje vészriadót visít a jeges víztől, és elsőre alig látok bármit. A pálcám hegyén apró, fehér fény gyúl. A zsák, és Elliot. Elliot és a zsák. Aztán eltűnünk, most már tényleg, hogy Merlin bassza ketté ezt a rohadt ladikot.
Egy nonverbális invitoval odabűvölöm magamhoz a zsákot, és miközben dühösen megragadom a nyakát, nagyon remélem, hogy nem ment bele a vodkásüvegek mellé a fél tenger is. Aztán felfelé tempózom, nincs sok időnk, mert a hajó mindjárt felborul, vagy süllyedni kezd a jéghegy okozta lék miatt, és akkor magával szív minket is.
Pedig akár le is lécelhetnék. Pont időben ahhoz, hogy a további fenyegetéseket megússzam. De nem. Húzom magammal a zsákot felfelé, bosszúsan de elszántan. A felszínre bukkanva nagyot köhögök-prüszkölök, és rögtön keresni kezdem a másik hajótöröttet. Van itt több konténer, ami a víz tetején lebeg még, remélem, felmászott az egyikre, vagy azon a darabon kucorog, amit odavarázsoltam a közelébe az imént.

Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #27 Dátum: 2021. 03. 20. - 11:13:10 »
+1

pl ●t twist


Alexej
2002. április 10.
Este

outfit

if karma doesn’t hit you,
i fucking will

– Akkor meg is kéne – jött a válasz Alexejtől. Hümmögve reagáltam csak, amiből sejthette, hogy ez már megtörtént, minden értelemben. Főleg munka szempontjából. A szex alapvetően nem számított, hiszen sosem voltam együtt hivatalos értelemben Cartwrighttal, csupán a testiség oltárán áldoztunk egyszer-kétszer és ez így is volt rendjén. Csak szétkaptuk volna egymást, ha túl közel kerülünk.
A tenyerem pont úgy simult a mellkasára, mintha ott lenne a helye. Tetszett, hogy más, mint amihez alapvetően szokva voltam, nem volt nagydarab, mégis erős és szikár. Hiába volt hűvös a bőre, valahogy mégis, mintha mélyről melegség jött volna. Végül csendesen simítottam végig rajta, mintha csak elhúzódnék tőle, de nagyon is éreztem minden porcikáját, az izmokat, a bordákat és minden mást. Megjegyeztem.
– Majd egyszer megmutatom, mi a különbség a kutya meg a farkas között. Nehogy összekeverd, miért vagyok én farkas – a szavai inkább kihívónak, semmint fenyegetőnek hatottak. Tetszett, határozottan tetszett ez a reakció.
Alig várom. – Éppen csak annyira mosolyodtam el, hogy megrándult az ajkaim szeglete. Ez a kis flörtölés kezdett egyre erőteljesebben megülni a beszélgetéseinkbe. Túl veszélyes volt. Túlságosan is ott volt a levegőben, hogy megint sebet hagynak rajtam. Mégsem engedtem, hogy a pánik kiüljön az arcomra. Nem, Elliot. Nem. Mert te erős vagy. A hang bíztatott, én pedig egész egyszerűen hajlandó volt neki elhinni a dolgot… mert muszáj volt. Muszáj volt talpon maradnom a sok faszság után. Vissza kellett nyernem az erőmet.
A nyolc konténer persze már eleve elég kellemetlennek hangzott. A hajó egyre erőteljesebben sodródott előre, a hullámok mind hevesebben csapódtak az oldalához s egyre inkább billent meg velünk és a terhével együtt. Bennem volt a pánik, hogy itt fulladok meg, hogy megint odalentről bámulok felfelé, talán az elmosódó holdfényt bámulva, míg a víz súlya fájdalmasan szorítani nem kezdi a mellkasomat, s szép lassan el nem fogy a levegő. A zsák és a konténerek feltörése viszont kezdett egyre mélyebb nyomot hagyni a kimerült testemen. Nem csak az volt a gond, hogy alapvetően nem válaszolok ennyit. Túl keveset ettem, túl keveset aludtam, összementem, szép lassan elfogytam. Csak a makacsságom tartott még talpon.
– Majd én sietek, nehogy nekem itt összeess.
Hogy mi? Ezzel a gondolattal bámultam rám. Meglepett, hogy észrevette a remegésem, a legtöbben talán átnéznének a dolgon, vagy azt hinnék, nincs is semmi bajom, mert csak önmagukkal foglalkoznak – ahogyan talán én magam is tenném. Hagytam hát magam, könnyedén nyomhatta le a pálcát tartó kezemet. Aztán átkarolta a derekamat, én pedig a homlokomat odabiccentettem a válla és a nyaka találkozásához, ahol még félmeztelenül is olyan kellemesen meleg volt a bőre. Szinte ösztönönös volt a mozdulat és ez olyan furcsa volt.
– Nincs időm még téged is a zsákba pakolni.
Csak egy kicsit… kimerültem… de mindjárt jobb lesz… – suttogtam a bőrére. Hallottam, ahogy dolgozik, éreztem, ahogy mozognak az izmai, de a szememet lehunytam egy pillanatra. A sötét egészen megnyugtatott, még ha furcsa lüktetéssel is párosult. Így álltunk addig, míg szép lassan a konténerek megadták magukat. Aztán jött a rázkódás, a csörömpölés.
Vége volt. Elértük a jéghegyet. Felemeltem a fejem, körbe néztem volna, de csak azt láttam, hogy a csattanást követve minden megindul körülöttünk. Az üres konténerek is mozogtak az erőteljes becsapódás következtében, s ha Lexi nem veti meg a lábát, talán én magam is azonnal követem őket. Így viszont ő még egy egész rövid pillanatig meg tudott tartani. A picsába, O’Mara, mocskosul életben kell maradnod! Noah! Noah! NOAH! – Nem a hang kiáltozott bennem, hanem én magam. Elliot, az apa, a felnőtt, akinek fel kell még nevelnie egy gyereket, ha nem is egészen úgy, ahogyan megálmodta.
Talán egy lélegzetvételnyi nyugalom volt, mielőtt a hajó erőteljesen megbillent s elszakadtam Alexejtől. Ha a vízbe esek nem élem túl. Nem tudtam úszni, esélyem sem volt fennmaradni a vízen egy pár csapkodásnyi másodpercet leszámítva. Még elkapta a tekintetem, ahogy valami roncsdarabot Alexej megpróbál a közelembe varázsolni, ám éppen a zuhanás miatt nem sikerült rajta megmaradnom. Félig lecsúszva róla siklottam bele a vízbe. Nem tudtam rámarni, mert megbillent, így az egész fejem bekerült a víz alá. O’Mara! Kurvára szedd össze magad! Ez már a hang volt a maga keserűségében.
Az adrenalin végig lüktetett a testembe… éreztem, hogy akarom, hogy ki akarok jutni innen. Fellöktem hát magam a víz felszínre, de éppen csak levegőt tudtam venni, már éreztem, süllyedek. Ujjaim mégis rátaláltak a konténerfedőre és fellöktem magam rá. Megbillent megint, de nem olyan erősen, hogy ne tudjak rá felfeküdni. A hideg víztől és a széltől reszketni kezdtem.
Alexej… – motyogtam rekedten, érezve, hogy máris kiszáradt a torkom a hidegtől. – Blöki… – Motyogtam, mert halottam valami hangot, bár meglehet csak a hajó roncsainak zaja okozta, ami mind hangosabban adta meg magát a jéghegynek és a tenger hullámainak.
Aztán megláttam a farkast az ezüstös holdfényben, ahogy kibukkan a vízből. Az utolsó erőmmel elővettem a pálcámat, hogy legalább mágiával közelebb tornázzam az apró tutajt, amin fáradtan hevertem.
El kell mennünk… – motyogtam, ahogy mellé értem és kinyújtottam a kezemet, hogy megfogja és segítsek neki a felszínen maradni. Nem volt erőm hoppanálni, úgy éreztem mindent felemésztettem, ami bennem volt. Csak szívem vad ritmusa jelezte, hogy ez nagyon nem így van. – Tudsz hoppanálni? Akárhová… szárazföldre… melegbe… – Egyre jobban vacogtam, a fogaim egymásnak ütköztek, a hangom remegett.
Naplózva


Alexej A. Zharkov
Vérfarkas
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #28 Dátum: 2021. 03. 23. - 14:49:40 »
+1

Április 10.

 


  feel no pain


– Csak egy kicsit… kimerültem… de mindjárt jobb lesz…
Mordulok egyet, de nem szólok. Pedig mondhatnám, figyelmeztethetném. Soha, az életben ne mondd, hogy mindjárt jobb lesz. Nem lesz jobb. Neked kell keményebbnek lenni, vagy egyre csak rosszabb lesz minden. Legszívesebben belemorognám az arcába. Aztán mégsem. Majd az élet megteszi.
Mire gondol a magam fajta a halál torkában? Semmire. Van valami szomorú abban, hogy már az életem se pereg le a szemem előtt. Túl sokszor végignéztem már azt a filmet. És túl kiábrándító ahhoz, hogy újból megtegyem. Csak a jelen van, a sötét, végtelen, hideg víz, ami körülölel. A fájdalom, az ösztönös élni akarás. Meg némi céltudat. Van még dolgom...
Kibukkantam a vízből, és miközben levegőért küzdöttem, megütötte a fülemet a nevem, vagy legalábbis valami olyasmi, gyenge hang.
- Blöki… - Ezt már jobban meghallottam. Megnyugodva forgattam meg a szemem, ahogy megpillantottam az ázott macskaszerű alakot, kuporogni egy konténerfedélen. A tagjaimat tűz járta át, és eredt ez bár akaraterőből, avagy dühből, a lényeg, hogy újult erővel töltötte el a hidegtől zsibbadó testem. A zsákot is, meg a pálcát is fogva, másik szabad kezemmel csapást csapás után téve haladtam előre, s néhány tempó után oda is értem Elliothoz, aki közben mágiával rásegített a félúton találkozásra.
- Cicus…? - morogtam amolyan “Mi a helyzet?” szerűen, eljátszva a lazát. Mintha csak könnyed, délutáni medencés buliban lennénk.
– El kell mennünk…
- Állandóan ezen jár az eszed... - forgattam meg a szemem, de most már igazat adtam neki. Bár a folyamatos flörtölés felhevített kissé, most már éreztem, hogy minden levegővételnél mintha ezernyi apró kés fúródna a tüdőmbe.
– Tudsz hoppanálni? Akárhová… szárazföldre… melegbe…
- Miért? Gondolod a tutajod nem lenne elég kettőnknek? Képes volnál végignézni, ahogy megfagyok a vízben, mi...?- kérdeztem színpadiasan sértetten, de persze láttam én is, hogy az én súlyommal (meg főleg a zsákkal) együtt elsüllyedne. Úgyhogy válasz helyett kinyúltam a kezéért, és erősen megszorítottam. Aztán halk pukkanással tűntünk el, még időben, mielőtt a hajó ráfordult volna arra a pontra, ahol az imént voltunk.
*
Hosszabb volt a hoppanálás, mint szokott, de nagy utat tettünk meg. Keményen fogtunk talajt, de igyekeztem talpon maradni, egyenes derékkal, és nem köhécselve. Elliotot megragadtam a vállánál, és magamhoz húztam, nehogy elessen, vagy elhányja magát. Egy vörös függöny és egy fal közé érkeztünk, a nehéz anyag mögött hangos zene és emberek zsibongása, kacarászás hallatszott.
- Szerintem ez a hely tetszeni fog neked... Meleg... Ha nem is mindig száraz... - jelentettem ki rekedten, elnyúzott kajánsággal, aztán egy bosszús torokköszörülés után a vállamra kanyarítottam a zsákot, és egy gyors varázslattal megszárítottam magunkat, valamint eltüntettem a fejemről a sebhelyet meg a vért. Persze, az agyrázkódással nem tudtam mit kezdeni, de épp ezért próbáltam inkább tudomást sem venni róla. Előbb a munka, aztán a...
- Kitartasz még egy kicsit? Utána ledobhatjuk magunkat - tettem hozzá bátorítóan, és kiléptem vele a drapéria mögül.
Meleg helynek ez valóban meleg volt. Száraznak végülis… nevezhető. Habár a föld kiömlött piától volt ragacsos, és bizony vannak itt még nedvesebb területek is ennél. Émelyítő, nyálas zene szólt, a rudakon alulöltözött lányok s fiúk táncoltak rá. Majdnem nem is lógtam ki nagyon azzal, hogy félmeztelen voltam.
- Vagy ha akarsz, maradj ott, az egyik kanapén. Később visszajövök a kis megígért szívmelegítővel a nagy ijedtségre - ajánlottam, és figyeltem Elliot válaszát. Volt a sarokban egy néptelenebb rész, kényelmes, pihe-puha plüsskanapé. Felette hangulatos neon felirat, mely azt hirdette:Meredező Pálcák Klubja.


Naplózva

Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 03. 29. - 11:34:24
Az oldal 0.591 másodperc alatt készült el 44 lekéréssel.