+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Ginevra P. Jadisland (Moderátor: Ginevra P. Jadisland)
| | | | |-+  Valentin napi csúszkálás
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Valentin napi csúszkálás  (Megtekintve 132 alkalommal)

Ginevra P. Jadisland
[Topiktulaj]
*****


A firkász

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2021. 02. 16. - 18:56:27 »
+2

Valentin napi csúszkálás


ski dress

2002. február 13.

Tignes, Val d'Isere

Régóta vártam már ezt az utazást szerelmemmel... Ránk fért a kikapcsolódás, sok izgalom ért bennünket az utóbbi egy évben, amit még mindig nem sikerült teljesen kihevernünk, hiába igyekeztünk minél többet pihenni otthon, van, hogy az igazi pihenést épp a mindennapokból való kiszakadás hozza meg. Nyugalomra és közben a legjobb értelemben vett izgalomra is vágytam, ha úgy tetszik, olyan csodára, amit a napsütésben szikrázó havas táj közelsége nyújthat.
Izgatottan pillantottam hát ki a hotelszobánk tágas ablakán, magamba szívva a francia hegyek és a csillogó, érintetlen szűzhó látványát, amiben hamarosan elmerülünk majd szerelmemmel.
- Jó reggelt, Édesem! - léptem közelebb hozzá, hogy lágy csókkal ébresszem fel.
- Ébresztő... a hasunkra süt a nap!- cirógattam meg finoman barna tincseit ujjammal, hogy finoman segítsek neki magához térni.
- Ideje kiindulnunk a pályára, még mielőtt lesíelik előttünk a szűzhavat - incselkedtem vele mosolyogva. Nem ez volt az első utunk közösen, hisz jártunk már együtt New Yorkban és Kiotóban is többek között, de nagyon reméltem, hogy ez lesz az első út, ahol semmi drámai nem fog történni velünk...
Lelkesen öltöztem hát fel a síruhámba, majd elég volt kilépnünk a teraszra párommal, ahol a sítárolóból a léceinket és botjainkat is előszedtem. Nem meglepő módon ez a mugli téli sport koránt sem állt tőlem távol. Apámmal sokat jártunk együtt síelni gyerekkoromban, kamaszként pedig snowboardozni is megtanultam, ami nagy szerelem volt, de mivel Esmé még kezdő volt mindkét téren, úgy láttam jónak, ha először síelni tanul meg, mert azt elég hamar meg lehetett tanulni már élvezetes szinten űzni, míg a snowboardnál sokkal többet kellett esni-kelni, míg valóban lehetett élvezni.
- Tessék, Szerelmem - nyújtottam felé a léceket és botokat, majd egy kicsit arrébb slisszolva le dobtam az enyéimet magam elé a hóra. Úgy terveztem, hogy én magam tanítom meg Esmét síelni, ezért most nem hoztam magammal snowboardot, csak a síléceket.
- Hát nem fenséges? - néztem végig ámulattal az előttünk lejtő sípályán, amit mindössze pár lépéssel arrébb már magunkévá is tehetünk. Szerencsére az anyagiak továbbra sem jelentettek gondot, így úgy döntöttem, hogy egy heti pályaszállással és egy vadiúj, ezüst síléccel lepem meg páromat Valentin nap alkalmából. Nem volt olcsó, de az örökségemből és a fizetésemből bőven futotta rá, Esmé pedig mindent megérdemelt, és szerettem volna elkényeztetni... egyszersmind tiszta lappal nekiindulni az új évnek, ami remélhetőleg vidámabb és jóval stresszmentesebb lesz, mint az előző...
- Gyere, melegítsünk be... Bár kívülről lazának tűnik, azért eléggé meg tudja terhelni az izmokat ez a sport is, főleg a feneket meg a combokat - simítottam végig játékosan szerelmem popsiján, előző szavaimat demonstrálandó, majd nekifogtam a bemelegítésnek. Pár perc elég is volt, hogy nagy kar - és csípőkörzésekkel, lábmozgatásokkal felkészítsem a sportra tagjaimat.
- Na, készen állsz? - pillantottam izgatottan Esmé szemeibe, majd egy határozott lépéssel beleléptem a kötésekbe a bakancsaimmal, amik ezután már szorosan tartották a lábamat.
- Ne izgulj, sima ügy lesz, csak próbáld meg leutánozni, amit mutatok, és ne csinálj semmi hirtelen mozdulatot! - mosolyogtam rá bátorítóan, mielőtt lassan megindultam volna előtte hóekében, hogy lássa, mit is kéne csinálni.
Naplózva


Esmé Fawcett
Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasiskolája
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2021. 02. 19. - 21:21:15 »
+1

Ginevra
2002. február 13.



~ set ~


          Nagyon vártam már a telelésünket szerelmemmel. Nem tartott sokáig kitalálni, hogy hova szeretnénk menni, a közös program azonban gondot okozott, de csak egy picit. Párom szeret és tud is síelni, amit én eddig maximum képeken láttam viszont. Csak remélni tudom, hogy nem egy lábtörés lesz a vége, mert ugyan készültem bájitallal erre az esetre, de azért mégis csak egy varázstalan helyen vagyunk, fura lenne, ha egyik nap eltörik a lábam, a másikon pedig ugrálok, mintha nem történt volna semmi.
          Egyelőre ezen most nem szeretnék gondolkodni, inkább összecsomagolok néhány ceruzát meg a vázlatfüzetem. Bízom benne, hogy lesz időm kicsit rajzolgatni is. Jó sok meleg ruhát készítek, de berakok egy kis meglepetést is. Szeretném a Valentin napot méltó módon megünnepelni.
          A hotel és a hegyek valami lenyűgözőek. Korábban Olaszországban már tettünk kirándulásokat a hegyekbe, de az mindig nyáron volt, és mivel a tenger vonzott általában, így oda csak kisebb sétákat tettünk. De ez a fehérség, ez a végtelen tér teljesen más, mint nyáron. Hihetetlen mennyire le tud nyűgözni. A hotel megint más. Mindig más, ami nem meglepő, de az, hogy itt a szobákhoz beüzemelhető kandalló is van, az külön lenyűgöz. Milyen jó lesz majd megmelegedni itt az átfázás után.
          Nyújtózok egyet a pihe-puha ágyban. Mondanám, hogy kényelmesebb, mint a miénk, de nem így van. Ez csak egy ágy, még akkor is, ha nagyon kényelmes.
          - Jó reggelt! – mosolyodom el.
          Mostanában mindig mosolygok, ha szerelmemre gondolok. Karácsony óta van így, nem tudom miért. Semmi konkrétum nincs, nem történt különleges esemény, mégis elég ha rá gondolok, és mosolygok, eltölt valamiféle béke. Talán azért, mert a belsőm, a lelkem tudja, amit nekem még át kell élnem. Hogy ez az év sokkal nyugodtabb lesz, mint a tavalyi volt, és így biztonságban tudhatom páromat.
          Szerelmem már a síruháját húzza, mikor én még csak a fürdőszobáig tudok elmenni, hogy megnézzem magam a tükörben. Mostanában ez is megváltozott. Teljesen ráálltam arra, hogy késő estig dolgozok, majd reggel alig bírok felkelni. A legtöbb esetben felkelek, elköszönök szerelmemtől, mikor elmegy otthonról, majd visszafekszem. A szakember, aki segített kiválasztani a ruhámat, azt mondta, hogy vegyek valami aláöltözetet, szóval ebben az öltözetben lépek az ablakhoz.
          - Nagyon szép – mondom, miközben tudom, hogy egy pokol vár rám, amíg meg nem tanulok megállni a lábaimon.
          Rengetegszer megfogalmaztam magamban, hogy miért nem kéne részt vennem ebben a síelős dologban, és maradnék csak a hotel biztonságos rejtekében, de mindannyiszor arra jutottam, hogy gyáva lettem. Tudom, hogy sok minden történt velem, de a régi énem, a bevállalós, ami lényegében azonnal igent mondott erre a kirándulásra túlságosan is a háttérbe szorult. Ideje volt kiengednem kicsit. Ideje volt élnem megint egy kicsit. Miután teljesen felöltözök, szerelmemet követve kimegyünk a sílécekért. Pár percig nézegetem a léceket, meg a botokat.
          - Biztos vagy benne, hogy… Annyira köszönöm.
          Ez egy olyan ajándék szerelmemtől, amit nem biztos, hogy valaha viszonozni tudok majd. Én mindig is a saját készítésű dolgokat részesítem előnyben, azok nem kerülnek annyiba. Soha nem fogom megszokni, hogy a pénz nem minden, és ezért nagyon szégyellem magam.
          - Csodálatos a látvány. Nem is értem, hogy nem volt ilyenben részem eddig.
          De tényleg. Nekem nagyon tetszik ez a nagy fehérség. Arrébb tipegek egy picit a cipőmben. Már ezt is meg kell szoknom. Szeretek meztelenül járni a földön, elképesztő ez a cipő rajtam. Elmosolyodom, amikor megérzem az érintést a fenekemen. Dobok szerelmem felé egy csókot, majd utánozni kezdem a mozdulatait. Azt hiszem, kicsit gyorsabban is csináltam mindent, mint párom. Ezt már simán az izgalom hatására írom, meg persze arra, hogy picit megringatom a csípőmet, mikor végzünk a bemelegítéssel.
          - Innen már nincs visszaút, igaz? Nem is akarok… Mehetünk, kész vagyok.
          Követem párom mozdulatát és belépek én is a csatokba. Érzem, ahogy megfognak, és azt is, hogy így már teljesen más az a mozgás, amit lépésként meg kell tennem.
          - Oké, szerintem menni fog. Te vezetsz, én követlek.
          Egyik lábam a másik után csúsztatom a havon, majd elkezdem én is a hóekét. Remélem mindent jól csinálok.
 

Naplózva


Ginevra P. Jadisland
[Topiktulaj]
*****


A firkász

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2021. 02. 23. - 09:17:05 »
+1

Valentin napi csúszkálás


ski dress

2002. február 13.

Tignes, Val d'Isere

Semmi másra nem vágytam jobban, mint egy nyugodt, meghitt hétre szerelmemmel, távol mindentől és mindenkitől... Az eljegyzési bálunk kicsit megrázott mindkettőnket, én őszintén nem hittem volna, hogy Vanda képes jelenetet rendezni a saját lánya eljegyzésén... Azt hiszem, Esmének igaza volt abban, hogy magányos, de én ezt másképp fogalmaztam meg magamban. Végtelenül önző teremtésnek tűnt számomra a leendőbeli anyósom, de ezt persze nem mondtam Esmének. Nem akartam még több terhet tenni a vállára, a családja miatt érzett fájdalma miatt. Annyira szomorú voltam attól, hogy ilyen érzéketlen emberek veszik körül, pont őt, egy ennyire érzékeny lelket... Kicsit tartottam attól is, hogy mi lesz így az esküvőnkön... Nem akartam még egy botrányt. Valamiért úgy éreztem, nem véletlen, hogy még nem tűztünk ki dátumot a nagy napra... Titkon Esmé családját hibáztattam emiatt... féltem, hogy esetleg elvették szerelmem kedvét az esküvőtől. Részemről abban is benne lettem volna, hogy ketten elszökjünk valahová, és minden zavaró tényezőtől távol, teljes harmóniában mondjuk ki a boldogító igent. Párommal ezt még nem beszéltük át, hogy ki milyen esküvőre vágyik, és szerettem volna hamarosan sort keríteni erre is, de talán nem most, nem ezen az utazáson. Először fontosabb, hogy összeszedjük magunkat, és kicsit kikapcsolódjunk a sok stressz és hajtás után. Egyébként sem volt annyira könnyű összeszervezni ezt az utat, mivel én csak nyár óta dolgozom a Guardiannél, így nem volt egyértelmű, hogy máris ilyen hosszú szabadságra engednek. Szóval egy kicsit meg kellett küzdenem ezért, de abszolút megérte, főleg most, látva, hogy Esmé mennyire örül a meglepetésnek.
- Biztos vagy benne, hogy… Annyira köszönöm - mondta meghatottan, ahogy kiléptünk a teraszra, és a szemünk elé terült a mesebeli havas látvány. Most, hogy jobban belegondoltam, egy téli esküvőt is el tudtam volna képzelni magunknak.... ez annyira csodaszép lenne... - Persze, hogy biztos! Nagyon ránk fér most ez... - válaszoltam mosolyogva.
 - Csodálatos a látvány. Nem is értem, hogy nem volt ilyenben részem eddig - jegyezte meg párom még mindig ámulattal a hangjában.
- A lényeg, hogy most itt vagyunk és átélheted... Ami késik, nem múlik, ebből is látszik... - feleltem jókedvűen, alig várva, hogy nekiinduljunk a lejtőnek. Mikor párom felvetette, hogy nincs visszaút, elnevettem magam.
- Bizony nincs! - feleltem incselkedve, teljesen nyugodtan.
Ez a pálya szerencsére kék besorolású volt, szóval majdnem a legkönnyebb fajta, így nem féltem attól, hogy komoly baja eshet páromnak. Ettől függetlenül azért a lehető legóvatosabban és leglassabban indultam meg a lankán, és közben folyton hátratekintgettem Esmére, hogy hogy halad. Egészen ügyes volt, meg is lepődtem, milyen érzékkel kapott rá a csúszásra. A hóban szlalomozva haladtunk egymás után pár percig, hagytam, hogy Esmé rákaphasson a dolog ízére, majd lefékeztem és bevártam őt is. Ha nehezen állt meg, akkor kicsit rásegítettem a lécemmel, hogy könnyebben tudjon lefékezni, ha viszont magától is ment, akkor nem léptem közbe.
- Nagyon ügyes vagy.... született síelő... Komolyan nincs is szükség semmi extra tanácsra,  ösztönösen jól csinálod a testsúlyáthelyezést. Egy-két nap és úgy fogsz süvíteni a lejtőn, mint egy profi - kacsintottam rá büszkén.
- Ha kérdésed van, akkor persze nyugodtan szólj... Élvezed? Nem félsz? - érdeklődtem kíváncsian, majd a zsebembe nyúltam, hogy előhúzzak belőle valamit.
- Van kedved csinálni egy képet? Gondoltam megörökíthetnénk az első közös síelésünket - kérdeztem izgatottan, készen arra, hogy felavassam a direkt erre az alkalomra vásárolt halványlila polaroidgépet.
- Mugli szerkezet, szóval a fotó nem fog mozogni, de így is egész hangulatos képeket csinál... - magyaráztam, majd ha párom beleegyezett a dologba, kinyújtottam a karom és felénk fordítottam az objektívet.
- Egy, kettő... hároooom - számoltam be, hogy aztán közelebb bújva a menyasszonyomhoz, mosolyogva elkattintsam az első képet.
Naplózva


Esmé Fawcett
Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasiskolája
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2021. 02. 26. - 21:35:10 »
+1

Ginevra
2002. február 13.



~ set ~


          Szerelmem mindig meg tud lepni valamivel, amitől én mindig úgy érzem, nem adok neki eleget. A pénz mindig megkavar, és tudom, hogy már számtalanszor elmondta mennyire sokat adok neki. Ha ő is azt érzi a közelemben, amit én az ő közelébe, akkor azt hiszem értem, hogy mire gondol, és igazából ezt sem pénzzel vett dolgokon, sem kézzel készültekkel nem lehet megvenni. És én pont ezmiatt szeretem őt annyira. Mert mellette úgy érzem, megtaláltam a lelki társam.
          Jöhet hó vagy szél, halálfaló vagy dementor, engem nem fog érdekelni, az életem adnám érte. Csak a Szeszéllyel nem tudok mit kezdeni. Az csak lecsap váratlanul, jön és már megy is. Ha nem lenne sokkal könnyebb lenne az életünk. Olyan jó lenne valamit tudni róla, hogyha kell, akkor tudjunk védekezni ellene. Vagy ha kell, akkor elmenekülhetnénk a világ végére. Nem, ez biztos nem lenne jó, párom abba beleőrülne.
          Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a jelen állapotomban nem izgulok. Sőt, nagyon is izgulok. Rengeteg kétség gyötör, de ezek csak olyan aggodalmak, amik miatt tényleg be is következhet a baj. Nem kell nekem baj, főleg mert tudom, hogy nem is érhet semmiféle baj. Szóval, mivel innentől kezdve már nincs visszaút, inkább megyek párom után, megpróbálom lemásolni pont ugyanazokat a mozdulatokat, amit ő is csinál. Azonban ő hirtelen megáll. Mármint nekem hirtelen, és ez a mozdulat nem megy már olyan könnyen, ezért széttárom a karjaim, hogy ha szerencsém van, akkor valamelyik pálcám elkapja és segítsen.
          - Köszi, de azt hiszem, a megállásra még rá kell gyúrni picit. Mert lehet, hogy legközelebb egy fa fog megállítani – mondom aggódva. – De ha van elég lélekjelenlétem akkor nem, mert majd hoppanálok.
          Egyébként tényleg jól éreztem magam. Nem is értem miért paráztam ennyire. Oké, a megállást még tényleg gyakorolni kell, de szerintem menni fog ez. Azért olyan nagyon gyorsan nem fogok lesiklani, de ha ezen a lejtőn maradunk, akkor biztos rendben leszek.
          - Nem félek, de azért messze vagyok még az élvezéstől. Eddig tetszik, és örülök, hogy eljöttünk. Szerintem nem lesz gond, ha jövőre is el akarsz majd hozni magaddal – mosolyodom el.
          De nem gondolom, hogy olyan nagyon sokáig tart majd, amíg megtanulok teljesen. Tényleg érzem, hogy rendben lesz ez így, csak kell még egy kicsit gyakorolnom. Két nap múlva már biztos vagyok benne, hogy komolyabb pályára is el tudok majd menni. Nem hiszem, hogy tényleg félnem kéne attól, ha valami velem szembe akar jönni.
          - Képet? – kérdezem meglepődve. Nem látom, hogy a zsebébe matat. – Nem hoztam most el az ceruzámat meg a vázlat füzetemet sem.
          Aztán mikor meglátom a kis szerkezetet, akkor fülig vörösödöm. Aztán picit el is nevetem magam azon, hogy mennyire nincs képzelőerőm egy festőhöz képest. Biztos vagyok benne, hogyha párom engem akart volna megkérni egy közös képre, akkor nem a zsebéből vesz elő egy ceruzát és papírt, hogy mondjuk rajzoljam le magunkat. De ettől függetlenül a szerkezet érdekes, mert az iskolában tanultunk róla, de nem volt szerencsém használni is, szóval most legalább láthatom élőben a működését.
          Megölelem páromat, majd elmosolyodom a kamerába, de mivel valami megcsikizte az orrom, nem vagyok biztos benne, hogy nem pont a kép elsütése közben sikerül tüsszentenem egyet.
          - Bocsi, nem akartam, csak kicsúszott. Remélem nem rontottam el a képet.
          Szokták mondani, hogy a baj pár másodperc alatt is megtörténhet. Na, ez most is így van. Annyira a képpel vagyok elfoglalva, hogy a lábamon lévő sílécről el is feledkezek, ami egyenlő a borulással és mivel meg akarok kapaszkodni valamiben ennek a megakadályozására párom felé nyúlok. Ha sikerül elérnem, akkor rántom őt is magammal, de a puha hó miatt nem esünk nagyot.
 

Naplózva


Ginevra P. Jadisland
[Topiktulaj]
*****


A firkász

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2021. 03. 03. - 18:45:36 »
+1

Valentin napi csúszkálás


ski dress

2002. február 13.

Tignes, Val d'Isere

Jó, hogy résen voltam, mert szerelmemnek valóban elkélt egy kis segítség a megállásnál. Amint láttam, hogy bizonytalan a fékezésben, gyorsan elkaptam a jobb síbotját, és magam mellé húztam, hogy aztán teljes testsúlyommal tartsam meg őt, amíg `szilárd talajt` érnek a lécei.
- Köszi, de azt hiszem, a megállásra még rá kell gyúrni picit. Mert lehet, hogy legközelebb egy fa fog megállítani. De ha van elég lélekjelenlétem akkor nem, mert majd hoppanálok - felelte párom, mire felnevettem. Annyira szerettem benne, hogy ilyen jó humora volt... Nagyi mondta mindig azt, hogy egy jó párkapcsolathoz nem kell más, elég, ha megvan a három H: hit, hűség és humor... az elsőben nem igazán voltam biztos, hogy mihez is kell, hisz soha nem voltam vallásos, ami nem is csoda, a varázslók és boszorkák között ritkán találkoztam bárkivel is, aki valami felsőbb erő létezésében hinne, de nagyi varázstalan volt, így nála teljesen érthető volt, hogy szeret abban hinni, az égiek terelgetik az ő és szerettei életét a jó irányba, ha fohászkodik hozzájuk. Ha az első H-ban nem is, a másodikban és a harmadikban már maximálisan hittem: s a harmadik már számtalan nehéz helyzeten átsegített bennünket Esmével.
- Természetes, hogy gyakorolni kell, de tényleg nagyon jól megy eddig! A hoppanálást viszont nem javasolnám, csúnya balesetek lehetnek belőle ha így érkezel meg valahová... a léceid és a síbotjaid akár sérülést is okozhatnak - mondtam páromnak elgondolkozva.
Boldoggá tesz, hogy párom láthatóan jól érzi magát, nem csoda hát, hogy lelkesen felelek a felvetésére, miszerint jövőre is eljöhetnénk.
- Mindenképp! Van valami ebben a havas tájban, ami teljesen kikapcsolja az agyam, és feltölti az idegrendszerem... Na de azért a tengerparti nyaralásokat nem pótolhatja persze, szóval valahogy össze kell hoznunk, hogy évente kétszer el tudjunk szabadulni a munkából - bólogattam mosolyogva, majd előhozakodtam a fénykép ötletével, amire szerencsére szerelmem is nyitott volt, még ha első hallásra nem is arra gondolt, amire én.
- Képet? Nem hoztam most el az ceruzámat meg a vázlat füzetemet sem - válaszolta tanácstalanul, mire kissé kuncogva vettem elő zsebemből a csodamasinát. A gyors magyarázatból Esmé rájött, hogy nem egészen olyan képre gondoltam, amire ő, és most már nyíltan nevethettem vele együtt. Tudtam, hogy nem fogja félreérteni, és nem hiszi azt, hogy rajta nevetek, hisz sosem tettem volna ilyet. Mindig csakis vele nevettem, szerettem benne, hogy bizonyos helyzetekben ilyen édesen naiv tud lenni még mindig... Ez a tiszta ártatlanság volt az egyik első dolog, amibe beleszerettem vele kapcsolatban, na persze sok más mellett... hogy hihetetlen tehetséges és gyönyörű, csak hogy néhányat említsek az ezernyi ok közül, amiért megkértem a kezét, és alig vártam, hogy örökre összekössük az életünket.
Úgy tűnt, készen állunk, hogy megörökítsük első közös síelésünk meghitt pillanatát, amikor Esmé váratlanul tüsszentett egyet.
- Bocsi, nem akartam, csak kicsúszott. Remélem nem rontottam el a képet - kért elnézést, én meg mosolyogva legyintettem, készen állva rá, hogy újra kattintsak, ám az a bizonyos fotó még váratott magára...
Esmé annyira igyekezett másodszorra összehozni a képet, hogy a nagy igyekezetben valahogy megbotlott, és engem is magával sodort, így a következő pillanatban azt vettem észre, hogy egymás mellett fekszünk a puha hóban, léceink az ég felé állnak, én meg görcsösen szorongattam a kezemben a fotómasinát, nehogy elguruljon, lefelé a lejtőn. Attól nem tartottam, hogy meghibásodik, mert direkt vízálló funkcióval ellátottat vettem, épp az ilyen eshetőségek miatt. Egyáltalán nem ijedtem meg, hisz láthatóan nem esett semmi bajunk, csak véletlenül elhuppantunk, de hát a legjobbakkal is megesik az ilyesmi.
- Annyira imádlak! Veled egy percig sem unalmas az élet! - fordultam nevetve párom felé, majd kicsit közelebb mászva odabújtam hozzá, hogy szerelmes csókban forrasszam össze ajkainkat. Egyáltalán nem izgatott, hogy egy sípálya kellős közepén vagyunk, és talán nem ez a legmegfelelőbb helyszín minderre. Egyrészt kora reggel volt még, ilyenkor nem sokan voltak a pályán még, másrészt, aki meg mégis erre jön, majd kikerül. Senki más nem érdekelt ebben a pillanatban, csak az én imádnivaló menyasszonyom, akivel képtelenség volt betelni, na de nem is akartam. Így hát, amikor ajkaink elváltak egymástól, a fényképezőt magasra emelve, újra megpróbálkoztam azzal, hogy megörökítsük ezt a szép pillanatot.
- Na, teszünk még egy próbát? - kérdeztem páromat. - Un, deux, trois... - számoltam be ezúttal stílusosan franciául, mielőtt a lehető legszélesebb mosollyal az arcomon elkattintottam a képet.
- Maradjunk még így egy kicsit, vagy tápászkodjunk fel lassan? - tettem fel a kérdést, elmerülve szerelmem mélybarna szemeiben.
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 03. 03. - 19:59:57
Az oldal 0.09 másodperc alatt készült el 36 lekéréssel.