looking for a place

[Újra Londonban]

Újra Londonban

2000. március

outfit

Sejthettem volna karácsonykor is már, hogy ez lesz a vége. Az ünnepek furcsán teltek, mindenki elvonult a saját kis világába. Utáltam is ezért az egész családomat. Az egészet már csak az tetőzte volna be, ha a család másik ága is megjelenik, ha ott boldogított volna minket az egész pereputty.
Aztán karácsony szent napján jött az örömteli bejelentés: anyám megtalálta nekem a hivatásomat. Szerinte tökéletes újságíró lennék a Szombati Boszorkánynál. Hát, sosem voltam oda azért a pletykalapért, de tudtam, hogy szükségem van valamire, amivel elterelhetem a figyelmemet: el a roxforti eseményekről, amik néha-néha még mindig kísértettek álmomban, el a szanatóriumi kezelésről, amik a nappali gondolataimban tértek vissza, és el arról az egyetlen fiúról, aki boldoggá tehetne. De ő messze volt...
Habár először a hideg is kirázott attól, hogy egy magazinnál dolgozzak, de a tény, hogy magam mögött hagyhatom a családi fészket, a tudat, hogy önellátó lehetek, bizalommal töltött el. Talán soha többet nem kell a családom mocskosságait, és elmebajait magamra vállalnom, lehetek az, aki tényleg vagyok. Az, akit Jasper ismer...
Így kerültem tavaszra Londonba. Arra viszont az én drága jó egyetlen anyám nem gondolt, hogy az első hónapokban miből és hogyan fogok megélni. Mert rettentő vagyon állt a rendelkezésünkre, de minek adják oda azt egyetlen lányuknak. Való igaz, én sem kértem, amikor elindultam, de azt hittem legalább a lakhatásomat elintézte a főszerkesztővel. Délelőtt, döbbenten tapasztaltam, hogy még szállást is kell találnom, pedig másnap már munkába kellett állnom.
A Foltozott Üstre nem igazán volt elég pénzem, meg kedvem sem volt nap, mint nap azt a sok siető, jövő-menő embert nézegetni. Az Abszol úton nem ismertem semmi helyet, valójában egészt Londont sem ismertem, amikor két mellettem elsiető férfitől meghallottam egy fogadó nevét. Vagyis a pontos nevét nem értettem, furcsa hangzású volt, de remélve, hogy ők is oda tartanak, követtem őket.
Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, hogy a Zsebpiszok köz felé tartanak, ugyanakkor reméltem, hogy a kevésbé illusztris környék, kevésbé illusztris árakat is tartogat számomra.
A két férfi odavezetett. Ők minden gondolkodás nélkül beléptek, én viszont megtorpantam az ajtóban. Nem volt túl előkelő a hely, sőt... De akinek nincs pénze, ne válogasson, nem igaz?
Ennél rosszabbat is kibírtam már. - gondoltam, és kirázott a hideg, amikor eszembe jutott az az éjszaka a Tiltott Rengetegben.
Vettem egy nagy levegőt, és beléptem. Még jó, már kezdtem kitűnni a tömegből. A pult felé vettem az irányt, és reméltem, hogy legalább egy kicsit segítőkész fogadóssal hoz össze a sors.
-Jó napot! - köszöntem a pultban álló, szőke hajú nőnek, aki nem lehetett sokkal fiatalabb nálam. - Szállást keresnék... - kezdtem bele, és azon gondolkodtam, hogy érdemes-e kifejtenem, hogy hosszabb időre lenne szükségem lakóhelyre.