+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Előtörténetek
| | |-+  Hollóhát
| | | |-+  Elizabeth Hepburn
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Elizabeth Hepburn  (Megtekintve 180 alkalommal)

Elizabeth Hepburn
Hollóhát
*


Pillahuss

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2021. 01. 30. - 22:59:24 »
+1

ELIZABETH HEPBURN



        Alapok

jelszó || Everman
így ejtsd a nevemet || Elizabeth Hepburn
nem ||
születési hely, idő ||Norwich , 1986, 10.24
horoszkóp ||skorpió
kor || 15
vér ||sár
évfolyam || 5. évfolyam


         A múlt

    
A nevem Elizabeth Hepburn. Mindig izgalommal tölt el, ha be kell mutatkozom. A másodperc töredéke alatt átfut az agyamon, mi mindent mesélhetnék, találhatnék ki, hogy az életemet érdekesnek és színesnek tüntessem fel. De nem szokásom hazudni. Aztán meg úgyis belegabalyodnék a saját kitalált történetembe. Elég egy kérdés, ami kibillent, és minden összedől, mint mikor egy dominót megpöckölnek. Így hát nem tudok más érdekes történettel előállni, mint a sajátoméval. Az igazival. Elizabeth Hepburn, 15 éves, sárvérű. Vagyis más, mondjuk egy sznob aranyvérű ficsúr talán így írna le. De én szeretem a családom, így helyesbítenék.

Szia. Ahogyan már mondtam, Elizabeth vagyok, de jobban szeretem a Beth-t. Norwichben születtem. Egy októberi hajnalban érkeztem, meglehetősen csendben. Úgy értem, hogy az újszülöttek, mikor kibújnak édesanyjukból, sírnak. Nos, én kicsit szipogtam, gőgicséltem, de ennyi. Az orvos, aki levezette a szülést, meg is ijedt. Azt sejtette, valami fogyatékossággal születtem. Vizsgálgattak, inkubátorba tettek, mert picit mintha gyengébb lett volna a szívhangom, de ezen kívül makk egészségesnek találtak. 2 nap múlva már otthon voltam. Azt is említettem, hogy szüleim muglik. Édesanyám könyvtáros, a Fórumban lévő könyvtárban dolgozik. Édesapám pedig az Anglia Immigration Lawnál dolgozik, mint jogász. Főleg a családi vízumkérvényekkel foglalkozik. Miután anyával hazaértünk, a dolgok, hogy is mondjam felgyorsultak. Vagy pont, hogy lelassultak? Anyának bizonyára. Apám már a születésem előtt is szeretett a kollegáival különböző szórakozó helyeken kiereszteni a gőzt, amihez társult pár pohár alkohol is. Először csak Péntekenként. Aztán már hétköznap is. Mire megszülettem, apám már több időt töltött a munkahelyén és a kocsmákban, mint otthon, velünk. Az egész gyerekkorom, apró, villanásszerű kis emlékekből áll. Mozdulatsorokból, szorongásból. Komor mozgóképekből. Bár folyamatos volt bennem a rettegés, tettlegesség sosem fordult elő. Azt nem tudom pontosan, miért állt meg itt ez az egész állapot, apám miért nem emelt sohasem kezet ránk. Talán a hírneve miatt. Sok minden lehetséges. De a rettegésre emlékszem, a mai napig. Anyám szemében a félelemre, és az én szívemben a remegésre, és a fortyogó, tehetetlen gyermeki dühre. Este van, lassan éjfélt üt az óra. Én a szobámban fekszem összekuporodva az ágy szélén, szorosan a falhoz simulva. Kezemmel a paplant gyűrögetem. A gyomrom a szívemben, vagy a szívem a torkomban…nem is tudom körülírni, nincsenek is rá megfelelő szavak. Nem tudok sírni sem. a feszültség és a félelem csak növekszik. Apa ugyanis még sehol. Se egy üzenet, se egy hívás. Ilyenkor már tudtuk, hogy részegen, hajnalban fog hazaérni. Ugyan azt nem tudom, más részeg emberek, hogyan viselkednek, de apám nem az a lefekszem csendben típus volt, hanem a kötekedős. Én innen már tudom, hogy nem fogok tudni aludni, reggel nem fogok tudni felkelni, pedig nehéz és hosszú napom lesz. A félelmem tiszta dühhé változik. És hallom is a hangokat beszűrődni. Kezében a kulcscsomó. Megpróbál beletalálni a zárba de…eltelik egy kis időbe. Nagy nehezen sikerül, az előszobában van. Lassan betámolyog a nappaliba, ahol anyám halkan tévét néz.  Megáll a szobában. -Na mi vann…  
Néz anyámra üveges tekintettel. Én ki settenkedek, és lopva figyelem. Rajta tartom a szemem…mert ha..ha bántani meri anyát, és odaugrok, és kikaparom a szemét. Szemmel kell tartanom. Ha kell, leszúrom. Nem félek tőle.  Anyám figyeli, milyen állapotban van. Lassan lefekszem.
Feleli egykedvűen, rá se néz apámra. Titokban remélem, ennyi, eszik, aztán ő is lefekszik aludni. Rá fér. De csak nem hagyja hogy béke legyen a házban. – Most mééér kell köte- ke-kötni.
Sírni akarok.  Miért kell inni. Miért nem megy el. Kinek mondjam meg, hogy végre eltűnjön innen? Kezeim ökölbe szorítva várom, hogy történjen valami. És történik.
Apám ebben a pillanatban Köddé vált.
Igen, egy átlagosnak induló vasárnap este eltűntettem az apám.
Először azt gondoltam, annyira kimerült és ideges vagyok, hogy már nem látok rendesen, vagy hallucinálok. Anyám megrökönyödött reakcióját látván azonban kezdtem kételkedni ebben a teóriámban. Anyához rohantam, és szorosan megöleltem. Nem tudom, hova is tűntettem el apát, mert csak másnap délelőtt ért haza, mikor se anya, se én nem voltunk otthon. Apám olyan részeg lehetett, hogy az egészre egyáltalán nem emlékezett. Anya a mostanában felírt nyugtatóknak tudta be az esetet.  Én viszont napokig gyötrődtem a dolog miatt. Aztán egy reggel…



A sorozatos vagy inkább folyamatos rettegés ellen úgy védekeztem, hogy a saját kis álom világomba merültem. Merültem akkor, kisgyermekként, és merülök most is kamaszként. Időnként ugyan észrevehetőek rajtam a szorongás jelei, de csak azoknak a kivételes személyeknek van lehetőségük kiszúrni, akiknek vagy ez a szakmájuk, vagy igencsak közel állnak hozzám, és ismerik minden kis mozdulatom. Egészen addig, míg be nem töltöttem a 10 éves kort, a szüleim próbálták a házasságukat elfogadható mederbe sodorni, de végül ez nem sikerült. Apám gyanús ügyletebe keveredett, későn járt haza, akkor is veszekedett. Bár azt hiszem, a válással sikerült megmenteni anyám és az én maradék lelki egészségem. Mindig is zárkózott gyerek voltam, nem szerettem a hangzavart. Ebben a számomra kissé zaklatott világban igyekeztem megkeresni a saját csendem. A könyvekben, a rajzaimban, a mesékben. Aztán az én valódi mesém is elkezdődött. Nem is tudom napra pontosan, hogy mikor.  Talán mikor egy szokásos álmatag augusztusi szerdán anyám a reggeli kávé felett a friss postát bontogatta. A legtöbbjük számla volt, vagy katalógus, jótékonysági meghívók. És a lényeg. Én épp buborékot fújtam a reggeli tejembe egy béna szívószállal, amikor édesanyám a jövőm tartotta a kezében. Az ember azt reméli, hogy mikor élete fontos állomásaihoz érkezik, az egész olyan, hogy is mondjam. Emelkedett hangulatú, amit majd mesél a riválisainak, az unokáinak, és mindenkinek, akik egyébként nem kíváncsiak rá. Ezen a reményvesztett érzésen hamar túlléptem, mikor megláttam az új iskolám.

 A nagy nap, King’s Cross

Anya óvó- féltő tekintete folyamatosan égeti az arcom. A Roxforti levél óta egyfolytában sopánkodik. Ő azt hiszi, én nem veszem észre, mert igyekszik halkan csinálni. Nem sóhajtozik nagyokat, nem rohangál a lakásban és nem károg, hogy jaj, Istenem, mi lesz a kislányommal? Ha ezt megtudják a kollégák…és nem, nem is ájuldozott. Édesanyám ha aggódik, vagy rágódik valamin, akkor dohányzik. Néma csendben. Mielőtt elindultunk, elszívott 3 szálat, amitől azt hittem, sok lesz majd neki, de nem. Egész úton gondolkodtam, jár agyam ebben a pillanatban is, mit is mondhatnék neki. Szeretnék hozzá szólni valami bíztatót, hogy anya, ugyan, nem lesz semmi baj, látod, ha valaki bánt, eltűntetem. Elképzelem, ahogy erre elmosolyodik egy kicsit, és bólint. Próbálom kinyitni a szám, de nem jön ki rajta hang. Az az igazság, hogy az izgalomtól úgy érzem, kicsit belázasodtam. Nem említettem, nehogy ne engedjen el, mert azt lehet nem is élném túl. Végre megállunk. Anyám és én is egyszerre pislantunk körbe, mint két elveszett kisgyerek egy duplexben. Varázslók és boszorkányok sürögnek forognak. Valakin hetyke sisak is van, mint a halloweeni jelmezeken. Nem mondom, tetszik, bár kissé szokatlan. Balra nézek, ismeretlenek, jobbra nézek ismeretlenek. A vonatra, majd anyára szegezem tekintetem, és megszorítom anyám kezét.
-Tetszik. Elmosolyodom, és szerencsére anyám visszamosolyog. Így maradunk egy darabig, egymás kezét szorítva erősen, amíg oda nem lép hozzánk egy kedves ábrázatú, kócos hajú nő és a lánya, Ann. Ann velem egykorú lehet, hajkoronája pedig pontosan úgy fest, mint édesanyjáé. Barna, bozontos.
-Elnézést, Abigail vagyok, ő itt a lányom Ann. Abigail lágy arcvonási és kedves hangszínétől anyám elmosolyodik, és mintha megörülne, hogy valaki megszólítja.
– A kislánya is most kezdi az első évét? Anyám kedvesen biccent.
 - Semmi baj, hamar megszokja. Ő itt Ann, és szintén elsőéves.
 Ann kedvesen integet, egymásra mosolygunk. Édesanyám, látva hogy Abigail segítőkész, közelebb lép hozzá, és diszkréten megkérdezi.
 – Ön is…boszorkány? Tudja..mert én..én nem. És az apja sem. Abigail továbbra is szelíden válaszol kíváncsi anyámnak. -Igen, én igen, de a férjem nem. Riadt őzike fejemre néz, majd fojtatja. Nem lesz semmi gond. A gyerekek hamar beilleszkednek.
Végszóra a vonat is sípolni kezd, jelezvén, hogy igyekezzünk felszállni, mert hamarosan indulunk. Gyorsan még átölelem édesanyám, és Annel és a többi diákkal együtt felszállunk a híres Roxfort expresszre. Azt hiszem ma kezdődik életem első napja.

A Háború

Egy háború mindig fájdalmas. Fájdalmas a vesztesnek, aki elesett, de fájdalmas a győztesnek, mert kézen fogja a gyász. Kislányként a tv-ben láttam háborús filmeket, persze csak a szemem sarkából, mert nem kötött le. Akkoriban a Szezám utca érdekesebbnek hatott. Sosem gondoltam bele, milyen is lehet átélni egy háborút. Még akkor sem, mikor olvastam a világháborúkról. Voltak pillanatok, mikor eltöprengtem azon, Hitlert miért nem lőtték le, mikor már teljesen egyértelmű volt, hogy elmebajos. Miért félnek tőle ennyire, amikor sokkal többen gyűlölik, mint akik mellette állnak. Gyermekként a felnőttek világa butaságnak tűnik, olyannak, amit csak túlbonyolítanak. Szerencsés helyzetben erre ahogy nő az ember, szépen lassan jön rá dolgokra, és tapasztalja meg, ahogyan lassan elhagyja a gyermekkor. A Szerencsétlenebbek, akik gyermekként csöppennek egy háborúba, nincs idejük, mert túl kell élniük.  
Nem a legideálisabb időben születtem, akkoriban ezt gondoltam. A háború nekem a nagybetűs félelmet jelentette. Féltem reggel, mikor kinyitottam a szemem, az előttem álló naptól. Esténként vagy azt álmodtam, hogy megkínoznak a halálfalók , vagy elmém azzal védett, hogy álmomban aranyvérű voltam, és nem kellett félnem semmitől. A csata napjáról halovány emlékeim vannak. 11 éves kislányként rettegtem. Az első évem maga volt a borzalom. Anyának néha írtam, hogy minden rendben, rengeteget tanulok, ne aggódjon. Az volt a lényeg, hogy ne aggódjon. Mindezek ellenére, nem mentem haza, nem gondoltam azt, hogy attól jobb lenne. Folyton kattogott itt bennem, hogy mi van, ha elmegyek, és nem lesz hova visszajönnöm? Hogy az egész csak egy álom volt, ami jónak indult, de rémálomba csapott át? Nem mehettem el. Lehet, hogy furcsának hangzik, de ne kérdezzetek, mire emlékszem. Semmi konkrétra. Szagokra, hangokra, a szívem dobogására, és halottakra.
Azóta, mi, akik épphogy belecsöppentünk a sűrűjébe, a második évünket gyakran úgy hívjuk, a „második első”. A következő évem az előző borzalmak miatt lassan indult be, lassan nyíltam meg. Az ember napról napra, hétről hétre gyógyult a sebekből. Az idősebbek sokat beszélgettek róla, gondolom ez segített nekik feldolgozni a feldolgozhatatlant. Mi, kisebbek, csak hallgattunk, és bénán mosolyogtunk egymásra, vagy épp piszkáltuk egymást. Aztán én is hétről hétre, hónapról hónapra jobban élveztem az életem. Ezt az új életem, amit igyekszem leválasztani az előzőről.



        Jellem

Mióta itt van a Roxfortban, kezd feloldódni, de nem egy hangoskodó típus. Mindenről van véleménye, de ha kételkedik is valamiben, jó mélyen titkolja. Véleményét mindig higgadtan közli. Kívülről egy határozott lánynak tűnik, belül pedig tele van kétségekkel. Iskolatársaival jól kijön, simulékony természete van, de néhányan, akik nem kedvelik, azt gondolják, hogy ezzel manipulál másokat. Jó érvelő tehetsége van, ezt ki is használja, de nem azért, hogy manipuláljon másokat. Elmenekül a saját kis világába, ahol a saját szabályait alakítja ki. A többség egy bohókás, segítőkész lánynak tartja.


         Apróságok

mindig || hó, Roxmorts, bájitaltan, könyvek, borsmenta
soha || Weasley cuccok, pókok, égett kávé, titokzokni télen, Bagoly Berti-féle Mindenízű Drazsé
hobbik ||olvas, fest, énekel. Szereti a művészetet
merengő ||Belépni a Roxfort ajtajén életében először, apja alkoholszaga, ami átjárja az egész lakást
mumus ||édesapja
Edevis tükre ||  Gyógyítónak lenni a Szent Mungóban
százfűlé-főzet || borsmenta, tündérzsálya és egy leheletnyi vanília
Amortentia ||borsmenta, eső illat, elfújt gyertya illata
titkok || Gyűlöli apját, és menekülni akar a mugli világból, ami a vele megtörtént borzalmakra emlékezteti. Persze erről itt senkivel sem beszél erről. Erről az egyről soha.
azt beszélik, hogy... ||
A szende kis arc mögött egy manipulatív dög rejtőzik/font]

       A család

apa || Richard Evans; 45; mugli, kapcsolatunk konfliktusokkal teli
anya || Anna Evans; 45; mugli , bonyolult a kapcsolatunk, néha talán fojtó
testvérek || -
állatok ||-

Családtörténet ||

Családja mugli származásuk miatt nem tudott a varázsló háborúról. Ha varázslók lettek volna, talán édesapja a félelme és gyávasága miatt talán elvész a sötét oldalon. Családjában olyan hétköznapi foglalkozásúak vannak, mint jogász, orvos, könyvelő. Édesanyja elmondása szerint mikor megismerkedett Richarddal, egyáltalán nem ilyen volt. Szívélyes embernek ismerte meg, akinek jókedve beteríti a helyiséget, ahol van. Richard akkor kezdett igazán elindulni a szakadék felé zuhanórepülésben, mikor Beth 9 éves volt. Előfordult, hogy magában motyogott, teljesen összefüggéstelenül. Sokszor elfelejtett dolgokat, mintha csak kiestek volna a fejéből.
Édesanyja, Anna, egy nyugodt, konlfilktus kerülő ember, a családjában semmilyen boszorkány vér nem ütötte fel a fejét, vagy ha ,mégis, akkor az egy távolabbi unokatestvér lehetett, amiről Annanak nem volt tudomása. Anna az a típus, aki szereti, ha maga körül béke van, így volt férje életmódja nagyon megviseli. A válásra nehezen szánta el magát, fél az egyedülléttől, így könnyen beleragad egy rossz kapcsolatba. Elizabeth egyke, édesanyja testvérének fiával játszott sokat, pár háztömbnyire laktak. Anna sokszor testvéréhez, Cameronhoz sietett lelki támaszért, ilyenkor Elizabeth és Connor a saját világukat építgették.
.  

        Külsőségek

magasság ||170cm
testalkat || vékony
szemszín || kékeszöld
hajszín ||vörös
kinézet ||

vörös fürtjei miatt nem mindig olvad bele a háttérbe. Arca fehér, mint aki folyton betegeskedik, szeplői mindig vele vannak, néha lefekvés előtt beszélget is velük. És ebben nincs semmi fura. Hisz mindig vele vannak. Hangja lány, kedves tónusú. Szeret régiesebb furcsa ruhákat hordani, ezekben igazán jól érzi magát.


        A tudás

varázslói ismeretek ||
Kedvenc tantárgya a Gyógynövénytan, és a bűbájtan, ezekből általában Kíválót kap. Gyenge pontja az Asztronómia, egy elfogadhatót képes kipréselni magából.
pálca típusa || 11 hüvelyk,egyszarvúszőr mag,
bükkfa

        Egyéb

avialany ||Abigail Cowen
Naplózva


Avery Cassen
Mardekár
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2021. 02. 02. - 11:29:54 »
0

Kedves Elizabeth!

Az ember első ránézésre felfest magáról egy képet, amelyet mások felé tükröz. Ez lehet valakinek szimpatikus vagy kevésbé... de senki nem tudja igazán sosem, hogy mi áll mögötte. Hogy mi formált olyanná, amilyenné.
Csendes, ártalmatlan lánynak tűnsz, akiről talán senki nem gondolná, hogy miféle dolgokat szenvedett el gyerekkorában az apjától. Úgy gondolom, sokkal több minden van benned, amely ahogy apukád nyomása egyre csökken az évekkel, úgy szépen ki fog jönni. Talán csak néhány barát kell hozzá, akikben megbízhatsz, egy kis támogatás.
A házad nem volt nehéz kérdés, úgy gondolom, ott tökéletesen ki tudsz majd érvényesülni. Köszönöm a javításokat, az előtörténetedet pedig...


E L F O G A D O M

A házad pedig a...



Gratulálok!
Az eligazító-pm hamarosan érkezik.
Sok remek játékot kívánok!


Avery

Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


Az oldal 0.049 másodperc alatt készült el 30 lekéréssel.