+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Aiden J. Fraser (Moderátor: Aiden Fraser)
| | | | |-+  Kígyófészek
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Kígyófészek  (Megtekintve 409 alkalommal)

Aiden Fraser
[Topiktulaj]
*****


broken boy

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2021. 01. 03. - 17:59:06 »
+1


i am still learning
how to go back and reread
my own chapters
without feeling like i
want to set all of my pages
on fire
Naplózva


Seth Morrow
Mardekár
*


The Golden Child

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2021. 01. 03. - 20:55:32 »
+1

Roxfort Expressz
1997/09/01



"In a world of locked rooms, the man with the key is king.
And honey, you should see me in a crown."


Hogyan változott meg a világ ennyire pusztán két hónap leforgása alatt? Látja a kérdést a megnyúlt, sápadt arcokon. A szemek kísérteties, örömtelen fényében, az alattuk ülő sötét árnyakon. Egytől-egyig azok az emberek, akik hamis ábrándokba ringatták magukat, vidáman tátva a szájukat, amíg odafentről tömték beléjük nagykanállal a nyelhető cukormázas hazugságokat.
A Roxfort a legbiztonságosabb hely. Dumbledore majd megvéd minket. Potter legyőzi Tudjukkit.
Gyerekek. Nem tanulták még meg, hogy a hazugság csak akkor véd a bajtól, ha azt másoknak adagoljuk, nem ha saját magunkat csapjuk be vele. Gyerekek, akik először csalódtak és lám immár mind árnyéka önmagának, mintha most ébredtek volna rá igazán, hogy a Hopp-Hálón nem a Mikulás hozza csillivilli kis ajándékaikat.
Még a saját házán belül is. Ahogy végignéz a fülke hosszú szakaszán, visszafogott arcokat, túl tágra nyílt szemeket lát. A beszélgetések csendesek, távolságtartók, az egykori barátok között láthatatlan szakadék tátong akkor is, ha az első félóra kerülgetése után végül csak rátaláltak a kollektíva közös témájára.
Szánalmas. Mind egytől egyig szánalmas. Mégsem állítható, hogy nem érik fel az ingerküszöbét, elvégre a félelem remek alapanyag. Kiváló ajzószer, megfelelő táptalaj a manipulációra és ha irányított hatalmat adsz a kezébe, csodákra képes. Nem embereket lát, ahogy körbe néz; potenciális bábokat. A kifejthető pszichológiai ráhatás mértékét, amellyel még nem tör meg, de már irányítani képes. Emberi húst, bőrt, hangot, viselkedésmintákat lát, amelyeket eltárol magába, felcímkéz és katalogizál. Újabb információk már meglévő gúnyákhoz, melyeket bárhol és bármikor magára ölthet. Eszközöket. Nem többek és nem is kevesebbek annál.
- Megkeresem a boszorkányt. Szükséged van valamire, Morrow?
Pillantását a hang tulajdonosára emeli. Az élesen metszett, fémes, szürke szemekre, a hollófekete hajra, a fakó arcbőrre. Adwell mindig is az értelmesebbek közé tartozott. Nem látja rajta az árnyékát annak a terrornak, mely a többieket nyomasztja. Nincs félelem és nincs félrecsúszó gondolat sem. Mindig a nyomában jár... mintha élő árnyéka volna, minden pillanatban kívánságait lesve. Maradéktalanul teljesítette az elvárásait és mégis... az ilyen pillanatokban kénytelen ráébredni, hogy messze nem lát olyan mélyen abba a koponyába, mint ahogy szeretne. Ez egyszerre idegesíti... és nyűgözi le.
- Vidd magaddal ezt a két barmot. - Biccent irányba a fejével, mert egy ideje meglehetősen irritálja a háta mögött vihogó páros beszélgetése. Ők sem félnek. Talán mert vele vannak, talán mert túl hülyék ahhoz, hogy felfogják a különbséget az idei és a tavalyi év között. Vagy talán mert még mindig törhetetlennek érzik magukat.
Mindkettő aranyvér és alkalmas nagyjából bárminemű agyatlan munkára. Azok a típusok, akiknek teljesen mindegy, hogy jó, vagy rossz, amit csinálnak. Nem rendelkeznek önálló morális gátlásokkal; azt egyedül Ő szabhatja meg nekik. És miért is ne így lenne? Jóformán csecsemőkora óta ismeri őket a család révén és azóta foglalkozik a kinevelésükkel, hogy két értelmes gondolatot képes volt összerakni. Adwell az egyetlen, akit a Roxfort falai között ismert meg és hajlandó is volt bevenni a "keménymagba". A srác nem aranyvér, de a családja hosszú generációk óta próbálja már tisztára mosni saját nevét. Meglehet ha igazán elégedett lesz vele, egy napon hajlandó némi kiházasítással segíteni a törekvéseket.
A fiú biccent és feláll az ülésről, elhaladtában nyakon csípi a két jómadarat és végre valahára csend lesz körülötte. Akár kellemes is lehetne, ha nem ezt a konkrét pillanatot választaná az ajtó, hogy felcsapódjon.
Szája megrándul, szemei és fürtjei feketévé sötétednek, ahogy realizálja saját bátyját a nyomorúságos griffendéles társaságában. Pillantása találkozik egy pillanatra Aidan halványkék szemeivel. Amaz elmosolyodik és int neki, mielőtt belökdösné a fiút az egyik ülésre.
Kibaszott srávérű kis féreg.
Fejét jobbra, majd balra biccentve ropogtatja ki a nyakát, mielőtt hirtelen gondolattól vezérelve felállna a helyéről és megindulna előre a páros irányába. Az első gondolat bár helyből vinné közvetlenül hozzájuk ám... nincs miért sietnie. Ha jól kalkulál, ez az év minden létező és fajta szempontból az ő kezére játszik majd. Sokkal jobb módok is vannak a sárvérű likvidálására, mint a bátyja meggyőzése. Ugye?
Nem. Most elég, ha páholyból figyeli az eseményeket. Ehhez keres megfelelő helyet és pillantása végül meg is akad egy ismerős arcon. Rohadék mosoly kunkorodik fel a száján. Lám-lám. Ücsörgünk-ücsörgünk, a temetők meg üresek?
- Csak így magányosan, Fraser? - Középmély hangja előbb kígyózik elő a sorok között, mint ahogy a jelenléte feltűnik az embernek. Mostanra visszavedlett szőke fürtökre, halványkék szemekre. Fekete talárja abszolút nem viseli a konvencionális roxforti jelleget, az épp elég testhezálló fajta, hogy kirajzolja vékony, szálegyenes alakját és védje a nyakát a magasított gallérnak hála. Közelebbről megfigyelve, az anyagba szőtt sötétzöld mintázat épphogy felsejlik, éppen annyira, hogy érzékelhető legyen a kígyószerű motívumok intrikált sora.
Hívatlan vendégként csúszik be a szemközti ülésre, jobbját felteszi az asztalra.
- Mi a gond, Gosdwell nem ér rá együtt utazni velünk bokros teendői közepette, vagy ezúttal aranyhintóval óhajt a suliba érkezni? - A hangjának szórakozó éle van és bár ezt a hangnemet egyébként kevesen merik megütni errefelé Gosdwell irányában, Morrow valamilyen oknál fogva az első perctől kivételt képez.

Naplózva

Aiden Fraser
[Topiktulaj]
*****


broken boy

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2021. 01. 05. - 18:13:28 »
+1

and i was
in the darkness
so
darkness
i became



1997. szeptember 1.



Hallgatom vonaton végigmorajló, halk, szenvtelen morajlást, ahogy fejemet az ablak hideg üvegének döntve pihentetem. A vonat zúgása lassacskán egybeveszik a hangokkal, furcsa, irritáló egyveleggé keveredik. Egy mély levegőt szívok be, hogy megpróbáljam palástolni a kikívánkozó feszültséget... nem megy könnyedén.
Negyedév. Fogalmam sincs, hogy repült el az idő ilyen gyorsan. Tavaly ilyenkor, pont egy évvel ezelőtt, a dolgok még mások voltak... még teljesen mások. Persze Benjamin belekevert valami irdatlan szarságba akkor is... De ezek az emlékek már olyan furcsán kopottnak tűnnek. Pedig csak egy év telt el. Nem kellene egy évszázadnak éreznem.
Zúg a fejem. Zötyög a kibaszott vonat és ezzel együtt nyilall bele a fejembe a könyörtelen sajgás, ami csak egyre idegesebbé tesz. De mégis miért vagyok ideges? Ez csak egy újabb első nap... a negyedik... nem kellene izgulnom.
Szemem sarkából bámulok ki lassan az elsuhanó, a szürke és a zöld összemosódó szimfóniájában játszó tájra, és végigdobolok ujjaimmal térdemen. Ismeretlen ritmust játszok le ott, hogy eltereljem a figyelmemet a mellkasomban dübörgő kellemetlen, rosszindulatú éltől. Mi a franc történik?  
Van valami a levegőben. Valami különös, ami felszántja az idegeimet, és a kabin előtt elsuhanó alakra is kissé összerezzenve kapom fel a fejemet. Csak egy diák... egy kibaszott diák. Lassú mozdulattal biccentem vissza fejemet az üvegnek, és úgy engedem lassan legörbülni mindkét szemhéjamat, hogy lemerüljek az örvénylő gondolatok közé pár pillanatra.
Néhány órával ezelőtt még a peronon álltunk Benjaminnal. Apa kísért ki minket, anya pedig otthon maradt Chrissie-t pátyolgatni, hiszen éppen a hasfájós korszakát éli... hét évesen. Tudja a franc, ez normális-e. Anyánk nem hisz a Mugó hozzáértésében, így ő kotyvaszt össze mindenféle füvet neki otthon, mintha értene hozzá... hagyjuk is. A gondolataim közé férkőzik a szőke, törékeny kis alak, és ott is marad, a szívem pedig erre még különösebb erővel dobban neki belülről a mellkasomnak. Fenébe... vajon jól van? A kérdés felszánt és fájdalmasan lüktet, hogy újra kinyitom a szemem és a fejtámlának biccentem tarkóm. A szemközti ülés huzatát bámulom, mintha csak az ezüsttálcán nyújthatná a választ. Pedig csak csend fogad, keserű csend.
Idén minden más. Érzem. A bőrömre csapódik, és furcsán bizsereg, habár még fogalmam sincs, mi ez a kis vibrálás... Egyszerűen csak hallgatom tovább a vonat zakatoló zihálását és felidézek magam előtt mindent, bármit, akármit, csak ne Chrissie-re gondoljak.
Csak ne rá... mert az ő gondolata az egyetlen, ami elgyengít.
Persze egész biztosan ő is rajta rágódik épp, a pirosak közt heverve és hangosan röhögve. A hangjával rejti el az érzéseit és a gondolatait, hogy senki ne lássa rajta, ha fáj. A Fraserek már csak ilyenek, talán. Mindketten palástolni próbáljuk valahogyan az érzéseinket, csak épp a módszer más.
Ujjaim abbahagyják a gyatra kis ütemet és belemarnak a sötét talár alól kivillanó fekete nadrág térdrészébe. A szívem még mindig furcsán ver... egy olyan különös ritmust diktál, ami elbizonytalanít.
Mi készül?
- Csak így magányosan, Fraser? - Felpillantok a belépő vonásokra, bár az orgánum már azelőtt beazonosításra kerül, hogy megpillantanám a srác ezúttal viselt vonásait. Morrow. Naná, valami kibaszottul hiányzott az életemből a nyáron... ki más, ha nem ő, meg Gosdwell?
- Mindenki más túl unalmas - válaszolom egy vállrántással, és figyelem beljebb vonulni az alakját, úgy nyújtóztatom ki egyik lábamat kényelmesen. Nem szemlélem sokáig a vézna, szőke formát, egyszerűen csak elfogadom, ahogy az aurámba lép, ha már Gosdwell valamiért baszik előkerülni. Kíváncsi vagyok, vajon itt tekereg-e a közelben, vagy másban sántikál. Esetleg egy csinos hollóhátas szoknyája alatt.
- Mi a gond, Gosdwell nem ér rá együtt utazni velünk bokros teendői közepette, vagy ezúttal aranyhintóval óhajt a suliba érkezni?
Halk kis horkanással fogadom a szavait, úgy emelem vissza felé a tekintetem, ahogy leteszi magát velem szemben az ülésre, lába pedig landol az asztalon. Valahol talán tényleg hiányzott ez... mardekárosokkal körbevéve, nem pedig Benjamin kibaszott gitárszólóit hallgatni egész rohadt nyáron. Olyan... lehetetlenül gyűlölöm. Gyűlölök otthon lenni, rosszul vagyok a ház látványától is, attól, ahogy apa szivarjának a füstje betölti az egész emeletet, ahogy minden rendezetlenül hever szét, hogy nincs egy perc nyugtom sem... De már vége. A nyárnak vége.
- Mindig is szeretett meglepni minket valamivel... - mutatok rá a tényre, és én is felpakolom a lábamat az asztal másik szélére. - Talán épp csak feldobja az első napját.
Egy fanyar kis vigyorra húzom a szám szélét, úgy lesek ki újra az ablakon. Odakint egyre inkább gyűl a köd a suhanó vonat körül.
- Na és hogy telt a nyár? - lököm aztán oda, már-már csevegő hangnemben, de persze itt tiszták a szabályok... mindennemű kommunikáció csak valamiféle színjáték része. Az évek során ez éppen eléggé egyértelművé vált már.
Naplózva


Seth Morrow
Mardekár
*


The Golden Child

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2021. 01. 07. - 20:21:53 »
+1

Roxfort Expressz
1997/09/01



"In a world of locked rooms, the man with the key is king.
And honey, you should see me in a crown."


Mi a gond, Fraser?
A néma kérdés belesziszeg a koponyájába, ahogy kéken fénylő pillantása rátalál arra az ismerős alakra. Látja rajta. Ugyanaz a feszült hangulat uralkodik ebben a fülkében, mint bármelyik másikban. Hűvös, nyugtalan zizegés a levegőben, amely a nadrágba maró ujjaknál csoportosul, megül a tartáson, megsimogatja a mimikát, belekapaszkodik a sötét talárba, hogy lehúzza abba a végtelen, sűrű olajos lápba, amit a bizonytalanság jelent.
A kígyó benne kíváncsi. Más-e minőségében Fraser íze, ha nyomasztja valami megfoghatatlan balsejtelem? Vajon többet árul-e el magából, ha kibillentik az alapvető egyensúlyból? Nem ez vonzza be, de kétségtelenül ez marasztalja, mert vérszagra gyűl az éji vad és az az ezernyi maszk mind szörnypofán tapad.
Száján felkunkorodik a mosoly arra a pofátlan kijelentésre, lám a zöldeknél mindenki arrogáns seggfej, de legalább nyíltan azok.
- Ugyan kérlek. - Karjait keresztezi a háttámlán a tarkója mögött, ahogy megtámasztja rajtuk a fejét. - ilyen búvalbaszott képpel kellően unalmas lehet odabent is. - Felfelé pillant a saját koponyájára jelzésértékkel, de nyilvánvalóan a fiúéra gondol.
Nem. Nem rejti véka alá, hogy volt szeme meglátni az előbbi pillanat gyengeségét, a néma kommunikációt a környezetbe, amit nem sikerült elrejteni időben. Miért is tenné? Az ő dolga felmérni, hogy ez a srác éppolyan gondterhelt-e belül, mint a többiek odakint. És még ha úgy is van... rosszabb helyre is mehetett volna némi szórakozásért.
Elnézi a tükörmozdulatot, mielőtt pillantása felvillanna az arcára és úgy issza magába a mimikát, mintha a saját szájízére kevert méreg volna. Morrow legnagyobb különlegessége az állandó, a többség számára ártalmatlan alakváltás mellett valószínűleg a figyelme. A legtöbb ember amikor figyel... gondolkodik. Szétszóródik, a fókusz bizonyos pontokon törvényszerűen ellustul, a mértéke pedig ingatag; hol gyengébb, hol erőteljesebb. A szőke esetében azonban... amilyen változékony a külleme, olyannyira kiegyensúlyozott az a pillantás. Nincs félrecsúszás, hiányzik mindenféle zavar és gátlás, amely az emberi tekinteteket nem engedi túl sokáig bámulni a másik szemébe, mert mind fél hogy odabentről, nagyon mélyről valami majd visszabámul rá.
Nem. Ez az a pillantás, ami előtt ha az ember gyengeséget mutat, sziszegve csavarodik fel a torokra és többé már nem ereszt.
Szürreális, hm? Túl fiatal ahhoz, hogy komolyan tartani kelljen tőle és mégis... ki mondja meg, hogy valóban az a diák, akinek mutatja magát?
- Nem meglepő. - Von vállat végül, pillantása követi a fiúét, ám minden ami érdekes lehet számára, jelenleg idebent tanyázik. - Mondjuk nem lepne meg, ha csak felhúzná magát. Mindenki úgy néz ki, mintha temetésre készülne. - Szemöldökei magasra szaladnak, megcsóválja a fejét, mielőtt az a lehetetlenül kék pillantás visszatérne a fiú arcára a kérdéssel szinkronban.
- Elég szórakoztató volt. - Szája felkunkorodik egy elégedett mosoly kedvéért, valami beazonosíthatatlan gondolat hunyorog bele abba a szempárba. - Így, hogy túlestem az első éven, apám hajlandó volt elengedni az ikrekkel utazgatni. Bámulatos, milyen gyorsan leépíthető a "még gyerek vagy" kifogás, ha sikerül tapasztalatszerzésként eladni. - Halkan nevet és nagyon nehéz eldönteni, hogy mi tetszik jobban; a szülők irányítása, vagy a kiruccanás maga.
Szabályok ide, vagy oda, a kígyó is csak akkor boldog, ha a saját fészkében valaki mással tekereghet.
- Apropó, ikrek, hogy van a tesó? - Emeli meg a szemöldökét. Ez a téma mindig szórakoztató és nem csak azért, mert a kettős nyilvánvaló különbözősége olyan egetrengető a szemében, hogy mindig megdöbben, amiért bárki is képes őket összekeverni, nem. Egyszerűen csak izgatja az ikrek témaköre. Nagybátyjainak köszönheti az érdeklődést, elvégre elsőkézből tapasztalja a közöttük lévő viszonyt, azt az intrikált mágiát, ami az egypetéjű ikrek letagadhatatlan sajátja. Bár ahogy elnézi ezt a kettőt... egyáltalán nem biztos benne, hogy ez nem csupán saját vérvonalukon belül jellemző.

Naplózva

Aiden Fraser
[Topiktulaj]
*****


broken boy

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2021. 01. 13. - 11:25:42 »
+1

and i was
in the darkness
so
darkness
i became



1997. szeptember 1.




Ma valahogy mindenki jelenléte irritál.
Az, hogy Benjamin elől menekülök, már megszokott. Hogy apámra rá se nézek felszállás előtt? Az is. Egyszerűen csak... Az a visszafojthatatlan, elrejthetetlen düh, ami az irigységből fakad, bár persze hangosan - és még gondolatban is alig - sosem vallanám ezt be... Mert hogy pont én volnék irigy Benjaminra? A francokat már... Egyetlen egy porcikám sem akar olyan lenni, mint ő.
És mégis... annyira csodálja. Olyan büszke mosollyal túr bele a hajába vagy ütögeti meg a vállát... talán mert önmagát látja benne. Apánk is griffendéles volt, anya hollóhátas... furcsa, kissé gejl románc, bár ha összevetjük Estherrel...
Elhessegetem a képét a fejemből. Most még ő is irritál. Ó, kibaszottul... Valami dühít, kavarog bennem, és gyűlölöm, amikor nem találom a választ, márpedig most nem találom. Ennyire felzaklatna a tény, hogy már megint látványosan jobban szerette Benjamint, mint engem? Nem kéne, hogy meglepjen. Tulajdonképpen... nem is. Én csak... valahol még reménykedem, hogy majd egy nap ez az ördögi kör valahol megfoszlik, és apa arra is rátapint, rám melyik része lehet büszke.
Persze melyik is lehetne? Egy elbaszott szar vagyok. A csillogó jegyeim és eredményeim alatt... nem lapul semmi sem. Tényleg semmi.
A belépő Morrow aurája betölti a teret. Másodéves kis pöcs... de nem néz ki annak. Már nem a külsejére célzok, persze. Ez talán az aranyvérű kölykök sajátja lehet, de nagyon szeretjük azt gondolni, hogy már tizenévesen is miénk a világ...
Ugye?
Reflexként húzom ki magam és öltöm magamra a makulátlan formát, ahogy kell, úgy emelem pillantásomat a szőke felé, ám ahhoz nem veszem a fáradtságot, hogy megnézzem magamnak, változott-e a nyáron. Annyira azért nem vagyunk legjobb barátok, meg amúgy is... a szerencsés kis fasz úgy néz ki, ahogy akar.
- Ugyan kérlek. - Figyelem, ahogy megtámaszkodik az ülésen. A balsejtelem még ott kavarog... de egész mélyre elnyomom, hogy ne arra kelljen figyelni. - ilyen búvalbaszott képpel kellően unalmas lehet odabent is.
Baszdmeg, Morrow. Ezt mondanám neki, ha a rosszkedvemet nem tudnám egy könnyed mozdulattal a hátam mögé hajítani, így meg csak keserűen nevetek egy rövidet. Mégis, van ez a dolog a mardekárosokban... Szemfülesek. Ravaszok, észrevesznek mindent... mint a kígyó. Kibaszottul, mint a kígyó. Ez pedig tetszik. Persze, jobban élvezem, amikor én csinálom, nem pedig rajtam használják, de francokat... a végeredményen nem változtat.
És mit csinál az oroszlán? Ész nélkül rohan előre, mert elhiszi, hogy ő az erősebb.
- Szórakoztatóbb, mint gondolnád - felelem, és próbálok belőni egy kényelmes pózt az ülés és az asztal párosával. A feszültség kiszalad a vállaimból, gyakorlott mozdulattal lazítom el őket. Legalábbis azt hiszem.
Tudom, hogy figyel, de én nem nézek rá vissza. Morrow már csak ilyen... azt hiszi, hogy nem kibaszott feltűnő, ahogy bámul másokat. Valójában az... én legalábbis észreveszem, de a jéghideg, fagyos tekintet sem elég ahhoz, hogy megfeszüljenek alatta a mozdulataim. Összefonom karjaimat a mellkasom előtt, és úgy emelem végre fel az állam.
- Nem meglepő. - Kicsit oldalra döntöm a fejemet. - Mondjuk nem lepne meg, ha csak felhúzná magát. Mindenki úgy néz ki, mintha temetésre készülne.
Kipillantok a kabin ajtaján, mintha csak várnám, hogy valaki elsétáljon előtte, de a folyosó meglepően csendes marad. És rendezett. Ez sem kifejezetten furcsa jelenség a Mardekár territóriumán.
- Ez még meglep? - kérdezek vissza. - Évről-évre rosszabb.
Gúnyos fintorra húzom a számat, és közben saját magamon is röhögök. Valóban rosszabb... egyre rosszabb.
- Elég szórakoztató volt - mosolyodik el Morrow a kérdésre, miközben én a már kopott támlának biccentem fejemet. - Így, hogy túlestem az első éven, apám hajlandó volt elengedni az ikrekkel utazgatni. Bámulatos, milyen gyorsan leépíthető a "még gyerek vagy" kifogás, ha sikerül tapasztalatszerzésként eladni.
Félmosolyra húzódik az ajkam. Mi a tengerparton töltöttünk el néhány napot ezen a nyáron... A gondolat valahol boldogsággal tölt el de túl mélyen ahhoz, hogy ezt el is ismerjem. Amúgy is... még csak nem is szeretem a vizet. Félig leengedett pilláimon át pillantok a szőke, hideg arcra.
- Nem volt ez kissé felelősségtelen döntés apád részéről? - élcelődöm. - Egy ikerpárral nyaralni kibaszott veszélyes lehet.
Egy pillanat. Eddig tart a csend súlya, amíg Benjamin nem férkőzik be közénk, mint egyértelmű, feltörni készülő gondolat. És nem úszom meg. Szeretném... de még csak esélyem sincs.
- Apropó, ikrek, hogy van a tesó? - Hát persze. Benjamin... kibaszottul mindenhol ott van. Halkan sóhajtok egyet és azzal együtt vonom meg a vállamat, de képtelen vagyok tökéletesen elrejteni azt, hogy ingoványos partszakaszra értünk. Általában nem érint olyan nehezen a téma... de most. Most kibaszottul nehezen érint. A mai napon ugyanis az átlagosnál is jobban gyűlölöm.
- A pirosak közt ücsörög, ez mindent elmond - morranok válaszként, a szemödököm épp csak megrándul. - Túl sokat láttam a fejét a nyáron. Jól esik egy kis friss levegő.
Kipillantok az ablakon, az elsuhanó ködfoltokat figyelem. Kísérteties légkört vonnak a vonat köré.
- Na és a tied? - lesek vissza rá. Lapos a pillantásom, és sejtem, hogy a kérdés őt sem érinti kevésbé érzékenyen, mint engem. - Ő meg fogadjunk, hogy egy pirossal ücsörög...
Kegyetlen kis vigyorra gördül a szám, ám a provokáció nem rosszindulatú. Tulajdonképpen én nagyon szívesen kibeszélem a saját és valaki más testvérét is, ha kell... ebben jó vagyok. Arról meg ki ne hallott volna, hogy kível szűri össze a levet a második Morrow?
Naplózva


Seth Morrow
Mardekár
*


The Golden Child

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2021. 01. 15. - 19:17:30 »
+1

Roxfort Expressz
1997/09/01



"In a world of locked rooms, the man with the key is king.
And honey, you should see me in a crown."


Soha nem tudná igazán megérteni az ilyen jellegű problémákat. Alkalomadtán másolja ugyan őket egy-egy személyiség kedvéért, ám annyi empátiával azért nem bír, hogy igazán rátapintson valamire, amit a mélységeiben képtelen átélni. Fogalma sincs milyen érzés, ha a felmenők nem tartják a család szeme fényének. Születése óta magától értetődően mindent visz. Fivére idősebb ugyan nála, ám ő maga alkalmatlan volt, hogy igazán teljesítse az elvárásokat, mi több szabályosan lázadt ellenük. Seth azonban... neki így tökéletes. Rengeteg figyelemmel körbe véve, mindenkivel tartva a kapcsolatot a családon belül, élvezve a tényt, hogy már most azzal a mentalitással kezelik, amely a leendő családfőnek kijár. Ki akarna Morrowéknál a rossz oldalára kerülni, ha egy nap majd szembesülnie kell az elvárható retorziókkal?
Bámulatos, milyen jól képes működni ez a felfogás. Valamely évszázados hagyománnyal beléjük nevelt családdinamika, mely jóformán önálló társadalmi berendezkedést mutat egyetlen mikrokörnyezeten belül. Máshogy fejlődik a családtagok mentalitása, mások az alapvetések, a normalitás, a preferált, elfogadott, megtűrt, vagy megbocsáthatatlan tettek. Mások a bűnök, mások a kiemelkedő tulajdonságok, mert egyszerűen csak... semmi sem illik bele a hétköznapi értelemben felfogott "normális"-ba. A Morrow név nem csak családot jelöl, egy külön fogalmat, életstílust, gondolkodásmódot, affinitást és gondos kezeket, amelyek úgy alakítják a tagok jövőjét, ahogy attól jobbérzésű varázslók a világból kimenekülnének.
Talán érdekesnek találja Frasert a maga kifacsart világában, ám megérteni sosem fogja igazán. Mert könnyű azt gondolni róla, hogy éppolyan felszínes, mint változékony külleme, ám a lényeg valójában belül lapul. És a háztárssal szemben ő ezzel tökéletesen tisztában is van.
Nincs benne semmi, ami ne lenne értékes az első gondolatától az utolsó porcikájáig.
- Avass be. - Int fél kézzel előzékenyen, van valami veleszületett elegancia a mozdulatban, mely azonban a hüllő lassan moccanó szenvedélytelenségével párosul. Azzal a pillantással, az éles mosollyal az a legnagyobb probléma, hogy tisztában van vele. Egyszerűen csak nincs meg a morális gátlás, amely szemérmesen elrántaná róla a figyelmét a normalitás kedvéért. Nincsenek ilyen igényei, mert mindig. Azt csinál, amit csak akar.
Ha valaha animágiára adná a fejét, kérdés sem lehetne miként csúszik ki a varázs fogságából.
- Definiáld a rosszat. - Von vállat, de az az ingerlő félmosoly már ott vonaglik a képén. - Minden csak viszonyítás kérdése, Fraser. Nem rosszabb. Csak változott az élet perspektívája és pillanatnyilag más réteget favorizál. - Ilyen ez a szakma. Az övé meg olyan, amely képes kell legyen alkalmazkodni az adott szituációhoz és simulékony jellemmel idomulni a változó formákhoz és formalitásokhoz, míg kihozza magának minden történésből a legtöbbet. Mindig a legtöbbet.
Morrow elneveti magát és leveszi a lábát az asztalról. Felteszi inkább az ülésre maga mellett, térdhajlatait megtámasztva a leengedett karfán, hátát pedig az ablak hűvösén elzárva ezáltal maga elől azt a romantikusan szellemjárta hangulatot.
- Ő is pontosan ugyanezt mondta. Csak más volt a tónus. - Megtalálja ebben a tényben saját szórakozását, átlagosnál hegyesebb szemfogai fehéren villannak abban a félig nevető vigyorban.
- Őszinte részvétem. - Nem, nagyon sok minden van Sethben, de ez a két fogalom történetesen nemhogy köszönőviszonyban nincs vele, még nagy ívben el is kerülné a folyosón, ha alkalomadtán találkoznának.
Amíg a srác kifele bámul, ő futólag megnézi magának a még népszerűtlen folyosót. Figyelmét pár szívdobbanásra elvonja a felismerés, hogy a kinti ablak tükröződéséből rálát a tesóra, meg a sárvérűre. Kissé elnagyolt foltokban bár, de még így is herótja van tőle. Ahelyett, hogy fintorogna mint minden normális ember, az a mosoly szélesebbre rándul a száján. Ha a másik figyel rá, valójában nem nehéz átérezni rajta ezúttal némi hátborzongató élt.
- Mindenkinek lehet két perc lázadó korszaka, mielőtt letörik a szárnyacskáit egy óvatlan pillanatban. - Van valami mélyebb fűszer abban a hangban, ami olyan mint az alattomosan méreggel felkent pengeél, ami éppazokat az óvatlan pillanatokat keresi, mint amelyekről beszél is. Van valami a kölyökben... talán a kifejezésmódja, a stílusa, vagy valami egészen más, de egyszerűen nem tűnik gyereknek. Sokan gondolják róla, hogy azért, mert sosem volt gyerekszobája Morrowéknál. Tévedés. Az egész világ Seth Morrow gyerekszobája.
- Annyira klisé már ez a Rómeó és Júlia sztori, de tényleg. - Erre már megforgatja a szemeit, pillantása visszarebben a srácra tökéletesen elkapva a pillanatot, amikor a vonat hirtelen irdatlan hanggal csikorogva befékez és több méternyi csúszás után nemes egyszerűséggel... megáll.
Rejtély, Seth hogy nem borult le az üléstől, jóformán fesztelen a pózban. Valamit a metamorfmágia nagyon jól csinál...
- Oh-óh. Esemény van. - Morrow elmosolyodik, halványkék pillantása látványosan élénk árnyalatra színeződik, ahogy a diákok hirtelen minden kupéban értetlenül mozgolódni kezdenek.

Naplózva

Aiden Fraser
[Topiktulaj]
*****


broken boy

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2021. 01. 20. - 13:05:15 »
+1

and i was
in the darkness
so
darkness
i became



1997. szeptember 1.



Néha szeretem azt gondolni, hogy a vonatra felszállva egyszerűen csak magam mögött hagyhatom minden problémámat, ami otthon körbeölel. A Roxfort felé szárnyalva nem kell törődnöm apával, a mindig mindenhol ott zajongó Benjaminnal, és... nyugodtabb. Valahol. Persze, az iskolának is megvannak a maga... szépségei. Akár így is nevezhetnénk, végülis. A szobatársak, akik folyton körbevesznek, ha horkolnak, vagy megszokod, vagy nem alszol, hogy mindenhol ott van valaki, nem tudsz egyedül lenni, ami elég erősen az egyik életfeltételem... Mindig mindenki ott van mindenhol. Mint most Morrow. Egyszerűen csak betoppan, és befoglalja a teret. Egy részem persze ezt nem igazán bánja. Legalább valamennyire kihúz ebből az egész agyalásból. A másik pedig csak... a szokásos morgás, amit általában is produkál.
- Avass be. - A hideg tekintet felé villan az enyém, és kicsit feljebb emelem az államat, úgy tanulmányozom egy pillanatig az arcot, azokat a különösen ránduló vonásokat. Morrow egy különös alak. A fiatalkora ellenére is, egyszerűen csak lehetetlen teljesen belelátni. Általában jó vagyok az ilyesmiben. Meglehetősen hamar kiismerem azt, aki velem szemben áll, különösebb erőfeszítés nélkül, ez csak valami velem született dolog, azt hiszem. De Morrow meglehetősen különbözik még a legtöbb háztárstól is. A mardekárosok amúgy alapvetően valamilyen elvi szinten elválnak a többitől. Nem, mintha olyan kibaszott különlegesek lennénk... a ház, és annak megítélése teszi ezt.
- Komolyan azt szeretnéd, hogy beleláss ebbe itt? - Felpillantok a homlokom felé, hogy jelezzem, miről beszélek. - Áh. Hagyd ki, Morrow.
Halkan sóhajtok egyet. Nem is tudom. Azt hiszem, csak túlságosan hozzászoktam ahhoz, hogy senkit ne akarjak beavatni az agyam szövevényeibe. Túlságosan ragaszkodom ahhoz a maszkhoz, amit megpróbáltam megalkotni... nem kell senkinek sem mélyebbre látnia.
- Definiáld a rosszat. - Veszélyes az a mosoly, amit felém intéz. - Minden csak viszonyítás kérdése, Fraser. Nem rosszabb. Csak változott az élet perspektívája és pillanatnyilag más réteget favorizál.
Hogy a tökömbe lehet másodéves? Valahol bosszant... nyilvánvalóan bosszant, már csak a jelenléte is. Nem mintha a legtöbb engem körbevevővel szimpatizálnék. Egyszerűen csak túl jól tudom játszani a társat, a barátot, a kígyót... mikor mi kell. Legalább ebben az egy rohadt dologban jó vagyok. A hazudozásban.
A család most biztosan kibaszott büszke.
- Nem tudom. Igazad lehet. - Ártatlan fejjel vonom meg a vállamat, és finoman az ablak üvegének biccentem megint a fejem. Inkább nem adok hangot annak az itt kavargó sötétségnek, ami engem zavar. Merthogy... zavar. Nem, mintha félnék sötéttől. Csak ismerek olyanokat, akik igen.
Elűzöm a fejem felől ezeket a fekete fellegeket. Túl korán van ezekkel a baljós előérzetekkel törődni. Általában úgyis csak a saját szenvedésem kelti elő ezeket a gondolatokat, nem?
Félmosolyra húzom a számat, ahogy Seth felnevet. A nyár gondolata már majdnem, hogy kellemes... csak kár, hogy ott van az a majdnem.
- Ő is pontosan ugyanezt mondta. Csak más volt a tónus. - Szórakozva emelem meg a szemöldökömet, félig-meddig viszonozva a jókedvét. Nem lep meg. Az olyan alakokat, mint Seth Morrow, nagyon szigorú megfigyelés alatt kellene tartani.
- Őszinte részvétem. - Halkan sóhajtok csak a hamis szavakra. Hát igen... Én is kibaszottul sajnálom magam. Vannak emberek, akiknek a családjuk normális. Olyan... teljesen normális. Nekem miért nem?
Áh, lehet azért, mert én sem vagyok az. Probléma megoldva?
Furcsa ez a testvér téma, pláne, hogy láthatóan nem én vagyok az egyetlen, akinek tele van vele a töke. Ki az, aki kitalálta azt a furcsa és szánalmas szabályt, hogy egy testvérpár egyik tagjának biztosan pirosnak, a másiknek meg zöldnek kell lennie? Annyira... kibaszott irritáló, bár abban sem vagyok biztos, Benjamint jobban elviselném, ha mardekáros lenne.
Morrow kettő kivétel. Ő is zöld, csupán... rossz oldalra verte a sátorfáját.
Seth elmosolyodik. Éles, halálos fintor az, angyali külsőbe csomagolva... Különös, és egy részemet valahol érdekli, mit takarhat.
- Mindenkinek lehet két perc lázadó korszaka, mielőtt letörik a szárnyacskáit egy óvatlan pillanatban.
Csettintek a nyelvemmel, én is kibámulok a folyosóra, igaz, ebből a szögből épp nem látok rá azokra az árnyakra, amikre ő igen.
- És gondolom nem várod meg, amíg az élet töri le a szárnyait... - jegyzem meg felé, félig-meddig óvatos hangnemmel. Nem, mintha én jobb lennék. Emlékszem még arra a napra, amikor én törtem darabokra Benjamint. Az emlék pedig túlságosan borús.
- Annyira klisé már ez a Rómeó és Júlia sztori, de tényleg. - Morrow megforgatja a szemét, engem pedig szinte meglep az emberi reakció, amit mutat. Hümmögök egyet és összefonom magam előtt a karjaimat, úgy lesek a folyosóra ismét jelképesen. A számat nyitom, hogy válaszoljak, de ebben a pillanatban a vonat hirtelen benyomja a féket. Előre rándulok, és épp csak azzal tudom fenntartani magam az ülésen, hogy az ablak felé kapok.
- Mi a faszom... - morranok fel. A kerekek nyikorgása belehasít a levegőbe, és a pillanatok nagyon hosszúnak tűnnek, ahogy a vonat végül megáll. Franc. Ez sosem jó jel.
- Oh-óh. Esemény van.
Morrow felé lesek, a mosolygó pillantás nem nyugtat meg, csak óvatosan feljebb kapaszkodom az ülésen. A folyosó felől hirtelen hangok ütik meg a fülemet, léptek és morajlások, beszélgetések... Nem moccanok, csak észrevehetően hallgatózom. Ahogy egy alak felbukkan a kupé ajtajában, majdnem összerezzenek.
- Morrow és Fraser... micsoda látvány, hmm? - Gosdwell végigtúr a rövidre hagyott, sötétszőke tincseken. - Remélem kellően unatkoztatok a nyáron, és készen álltok egy kis szórakozásra...
Ezt már halkabban veti oda, cinkos vigyor villan felénk, ám én a hirtelen kiszúrt pálcát figyelem az ujjai között.
- Mi folyik itt, Matt? - kérdezek vissza. Egyelőre nem nyúlok a pálcámért, csak figyelek... Gosdwell mögött pedig sötét alakok suhannak el, olyan sebesen, hogy képtelen vagyok őket beazonosítani.

Naplózva


Seth Morrow
Mardekár
*


The Golden Child

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2021. 01. 21. - 12:40:47 »
+1

Roxfort Expressz
1997/09/01



"In a world of locked rooms, the man with the key is king.
And honey, you should see me in a crown."


Az ember soha nem tud kibújni a problémák béklyói alól, maximum cserélgeti őket. Az otthoni problémákat a Roxfortiakra, a családot háztársakra, egyik maszkot a másikra, mert lám minden alkalomhoz más stílusba öltözünk. Vajon ezt érzi a metamorfmágus előtte, akinek a génjeibe, veleszületett mágiájába kódolták, hogy örökké maszkokat viseljen? Talán igen. De talán ő már fiatal kora ellenére is felismerte a tényt, hogy minden sokkal egyszerűbb, ha nem problémáról-problémára jársz, sokkal inkább... te magad vagy a legnagyobb probléma.
Pillantása összekapcsolódik a barna íriszekkel és egy szívdobbanásra valóban olyan érzés, mintha képes lenne betekeregni abba a koponyába a pupillák csillagűri résén keresztül örökké befészkelve magát az agytekervények végtelen útvesztőjébe. És valahol ez történik, nem igaz? Seth Morrow odabent egy emlékké válik, ami a megfelelő mágiával elfedhető bár, elég kemény kényszerrel háttérbe szorítható, de kétség kívül immár létezik.
- Miért is ne? - Kérdésre kérdéssel, a hangja könnyed, pedig gondolatban felboncolta már. Apró, helyes, takaros kis darabokra. Megvonja a vállát engedékenyen, nagyon kegyes úr tud lenni, ha akar és Fraser maszkjainak feszegetése szórakoztató hóbortnak tűnik bár, hosszútávon van sürgetőbb terve is, mint a háztársat térdre kényszeríteni. Még ha amúgy kifejezetten tetszene is ott.
Megvonaglik a mosoly a száján, az az ártatlanság annyira műanyag, hogy szinte fáj.
- Vagy csak nem akarsz róla tudomást venni. - Jegyzi meg puhán, de a hangban benne van az elengedés. Az a fajta, amely tisztában van a saját igazával és azt cáfolni felesleges. A megerősítéssel a kedvére tehetne, ám... Morrow kedve nem különösebben Fraser motivációja, nemdebár? Nem. Az Adwell.
A nyár témája már csak olyan, hogy szünetet ad a sötétségben éppúgy, ahogy fizikai értelemben is teszi. És tette, mielőtt maguk mögött hagyták volna egy újabb roxforti kiruccanás kedvéért. Hát nem pompás?
A testvérekkel önmagukban még nincs baj. A kishúgával példának okáért nincs semmi probléma, bár 4 évesen alapvetően még nem is lehet. És ha rajta múlik - mert ki máson is múlna? - nem is lesz. Ami azonban Aidant illeti... a lázadása mostanában kezd kellemetlen mértékeket ölteni és ez kimondottan szúrja öccse változékony szemeit.
- Épp ellenkezőleg. - Az óvatos szavakra felvillan az a tekintet, tanulmányozza a srác profilját, amíg az kifelé bámul. - Vannak dolgok, amikben az élet kifejezetten profi tud lenni. - A szárnyak letörögetése? Egyenesen specialitása. Seth Morrow ugyanis nem az a típus, aki maga mocskolja be a kezét, nem. Hagyja, hogy valaki más végezze el helyette a piszkos munkát, maximum... kellő lökést ad hozzá.
Az olyan reakciókból, mint a szemforgatás, vagy a megjegyzés maga érzékelhető csak igazán, hogy valahol mélyen ő is csak emberből van. Talán mégsem egy elbaszott kígyó, ami emberbőrbe bújtatta magát, hogy elvegyüljön a varázsvilág formára szabott arcainak rengetegében...
A gondolatfolyam frontálisan ütközik a vonattal, de legalábbis a fékezéssel és helyben szörnyet is hal a zakatoló sínek között. Véres teteme felett ülnek tort a kígyók és rejtély, miért élvezi egyikük a helyzetet.
Pillantása már nem fordul Fraserre, a folyosót fürkészi, azt amennyit a tükröződésekből lát. Nightingale megnyúlt képét, a bátyját, ahogy magyaráz. Az ajtóban felbukkanó ismerős arcot.
Száján kiszélesedik a mosoly pengeéle, a talár ujjának takarásában nem látszik, ahogy a galagonya hegye a középső ujjának utolsó percére támaszkodik, a lazán tartott mozdulatban épphogy alátámasztja a pálcát, mielőtt az a kezébe csúszhatna.
Nem pillant Fraserre a kérdéssel, figyelme megmarad a közvetlen veszélyforráson. Mert lehet, hogy jóban vannak, de attól az még nem váltott színt; karakteresen veszélyes marad.
- Mmmh... ajánlom, hogy valami jó legyen ilyen belépővel. - Biccent az elsuhanó sötét foltok felé, megemeli az állát, fejét nekidönti a vonat falának. Morrow soha nem volt az a típus, aki nemet mond egy kis szórakozásra, pláne nem ha azt ilyen tónus vezeti elő.
- Ne kéresd magad, Gosdwell. - Int nagyvonalúan a Fraser melletti helyre. Jobb, ha mindkettőre kényelmesen rálát lehetőleg.

Naplózva

Aiden Fraser
[Topiktulaj]
*****


broken boy

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2021. 01. 24. - 20:38:30 »
+1

and i was
in the darkness
so
darkness
i became



1997. szeptember 1.




Az évődés különös játéka, amely köztünk zajlik, furcsa hangulatba festi a fülkét. Valahol feszít a dolog... de túl nagy részem képes ezt elfedni ahhoz, hogy ténylegesen kényelmetlen legyen. Egyszerűen csak... inkább azt a taktikát válaszoltom, hogy nem adom meg a teljes figyelmet Morrownak, hagyom, hogy az ülésnek biccentett fejemben a gondolatok többször is elsodródjanak valamerre. Legtöbbször visszavándorolnak a családom felé... Chrissie-hez, mert apa kifejezetten nem izgat. Anya pedig... ő csak anya, ő mindig jól van. Az a fajta nő, aki még három gyerek mellett sem veszítette el az épelméjét. Pedig egyik sem kifejezetten egyszerű eset... pláne Benjamin nem. Christine pedig csak egy tünemény, egy tünemény, aki már csak azzal kiköveteli a szeretet, ahogy rádpislog azokkal a kék, csillogó szemekkel, amiket apától örökölt.
Benjamin és én apa génjeit vittük tovább. Kinézetileg legalábbis. A barna tincsek és szemek...  tulajdonságainkban keveredünk, de én mégis makacsul szeretem állítani, hogy anyára hasonlítok jobban.
Hiszen ez az igazság. Természetesen.
- Miért is ne? - Visszavezetem a tekintetemet Morrowra és hagyok egy kis mosolyt végigolvadni a számon. Egyszerű, és tiszta válasz ez - pláne, hogy csenddel párosul.
Ugyanazzal az arckifejezéssel rendezgetem a lábamat egy kicsit az asztalon és összefonom magam előtt a karjaimat, hogy még egyértelműbbé tegyem a védekezést. Ha bárkinek is mesélnék azokról a furcsa gondolatokról, amelyek bennem keringenek... az nem ő lenne. Egészen biztosan nem.
- Vagy csak nem akarsz róla tudomást venni.
Kicsit feljebb szegem az államat, onnan pislantok rá a szempilláim fakó homálya alól, ujjaim megütögetik karomat a talár meleg anyagán át. A vonaton mintha ma a szokásosnál is hidegebb volna... vagy csak én érzem?
- Hol hagytad a falkádat, hm, Morrow? - kérdezem hirtelen bárminemű válasz helyett. Általában nem látni őt a kis sleppje nélkül... Úgy össze van ragadva azzal a pár nyomorulttal, mint én Gosdwellékkel. Dehát... ez már csak ilyen, nem? Az embernek tartoznia kell valahova, hogy túlélje.
- Épp ellenkezőleg. - Oldalra billentem kicsit a fejemet. Az élet és a kegyetlenkedés... nem ismeretlen fogalom egymástól, mégis, az ember olykor kegyetlenebb dolgokra képes, mint az utóbbi, nem? - Vannak dolgok, amikben az élet kifejezetten profi tud lenni.
Tovább ütögetem ujjaimmal alkaromat.
- Szóval hát meg fogod várni, amíg az élet seggberúgja a bátyódat, hm? Nem unalmas az egy kicsit? - kérdezek vissza gonoszkodó hanggal. De valami... talán pont a karma, nem hagy sokáig szórakozni. A vonat hirtelen befékez, én pedig majdnem pofával Morrow ülésén végzem.
Cikáznak a gondolatok a fejemben. Kelletlen, aggasztó gondolatok. Az ilyen megállásoknak sosincs jó vége. Csak lett volna valami alapja a furcsa előérzeteimnek...?
A folyosó felé pillantok, és akaratlanul is Benjamin felbukkanását várom. Nem is tudom minek... nem keresem a választ, mert nem mondom ki. Csak elnyomom, és csak lopva pillantok ki az ajtón. Francokat, Aiden! Tud ő vigyázni magára. Vagy ha nem, meg kell tanulnia. Erről szól az élet, nem?! A felbukkanó alakra aztán éppen csak megrezzenek. Gosdwell éppen elég ahhoz, hogy kitakarja a látványt, és ne lássak többet a folyosóra.
Matthew az évfolyam és háztársam. Tulajdonképpen... valahol az első évben keveredtünk össze. A vacsoránál valahogy mindig egymással szembe kerültünk, amíg a végére egyre többet beszélgettünk, lógtunk együtt... igazából ennyi volt. Mostanra pedig talán egyike vagyok azoknak, akik még a legféltettebb kis mocskos titkát is tudja: hogy a segg igazából nem is aranyvérű, akármennyire is próbálja magát beállítani annak.
Szánalmas, mi?
- Mmmh... ajánlom, hogy valami jó legyen ilyen belépővel. - Morrowra lesek a szemem sarkából, igyekszem elnyomni azt a cseppnyi kis idegességet, ami még bennem feszít. Feljebb ülök az ülésen, és a pálcámért nyúlok, ahogy Matt beljebb lép.
- Ne kéresd magad, Gosdwell. - A fiú mellém huppan az ülésre, a zsebéből egy doboz cigit vesz elő. Először felénk kínálja, én pedig csak megrázom a fejemet aprón, ahogy mindig is szoktam. Ő azért nem adja fel.
Ekkor vezetem újra a folyosóra a tekintetem. Egy sötét taláros férfi halad el ott... épp csak felénk villan a tekintete egy pillanatra, majd el is tűnik. Nem is ránk... rám... A hátamon furcsa hideg szalad végig. Az egyetlen, amit megjegyzek belőle, az az a fakó barna szempár, és az a furcsa csillogás...
- Halálfalók - súgja oda Gosdwell. m Mintha csak kitalálta volna  a gondolataimat. Füst tölti meg a kupét. - Gondolom sejtitek, kit keresnek... biztosan nagyon hálásak lennének, ha valaki előkerítené...
Kegyetlen vigyort villant felém, én pedig érzem, ahogy egy pillanatra megrándul a gyomrom. De csak egy pillanat. Annyi az egész.
Naplózva


Seth Morrow
Mardekár
*


The Golden Child

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2021. 01. 26. - 23:29:10 »
+1

Roxfort Expressz
1997/09/01



"In a world of locked rooms, the man with the key is king.
And honey, you should see me in a crown."


Morrow valójában... képes felfogni elsőre is a védekezés olyannyira jellegzetes, emberi megnyilvánulásait. A néma testbeszéd mondhatni alaptárgy a magafajtának. Jóformán minden gyerek előbb tanulja meg, mint az adott környezet orálisan beszélt nyelvét, ám az évek alatt ez a tudás elér egy bizonyos szintet és jellegzetesen stagnálni kezd, ahogy az elsődleges fókusz a beszélt nyelvezeten van. Az ő családjukban más a helyzet. Talán éppen azért, mert a metamorfmágus elsősorban a vérörökségi felmenők társaságát keresi, vagy talán szimplán csak annak okán, hogy a házban valójában senki nem lehet biztonságban. A belső körből legalábbis aligha és az érvényesülés - ha nem egyenesen a túlélés - záloga az, ha valóban képes olvasni a nonverbális kommunikációból, a környezet apró rezdüléseiből, a mögöttes felderíthető indítékokból. Mondhatnánk, hogy sosem volt gyerekszobája, de nem lenne igaz. Volt, a mai napig van és mindig is lesz. Csak egy kicsit más, mint az átlagé.
Szóval igen. Ő érti Fraser testbeszédét még ha jellegzetes mosollyal is párosul, csak éppen... nem törődik vele. Egy pontig. Ahhoz azonban messze nem ismeri még eléggé, hogy rávehesse mélyebb beszélgetésre a felszínen tekergésnél és ez így ebben a formában rendben is van.
- Beszerzőkörúton vannak. - Válaszol könnyed egyszerűséggel, mindenféle kertelés nélkül. A hatalmas különbség kettejük között, hogy míg Fraser tartozni akar valahova, addig Morrow... az, akihez mások tartozni akarnak. A "falkája" történetesen tagadhatatlanul ez a kategória éppúgy, ahogy Gosdwell is mágnes a megfelelő szférának. Mardekárnál mintha minden évfolyamban lenne legalább egy, mint valami örökzöld tradíció, hm? Valahol szinte döbbenetes, hogy jóformán sosincs köztük "bandaháború", de a kategorikus klikkek ellenére mégiscsak összetartja a ház tagjait valami néma egyetértés. Sosem beszélték meg, senki nem írta le, nem foglalta fennkölt szavakba és mégis létezik. Felszínesebben, mégis erősebben, mint a többi háznál - valami, amit minden kívülálló hajlamos elfelejteni. Mert a kígyó mindig tudja, mire számíthat a másiktól. Akkor is, ha csak a felszínt súrolják egymáson, ha azok a pikkelyek alig érintkeznek, tisztában vannak azzal kinek a mérge milyen mellékhatásokkal jár... míg a Griffendéles példának okáért veri a mellkasát a bátorságra, a barátságra, a lojalitásra, de az első adandó alkalommal, ha bármely tagjukra árnyék vetül, gyorsabban közösítik ki, mint oroszlán elől menekülő csorda a sérült állatot.
Azok a valószerűtlen kékek megállnak az ujjak szüntelen dobolásán s az benne sajátságos dallamot komponál. A kimondatlan, maszkok alá hajtogatott, rejteni kívánt feszültségét.
- Fraser... úgy nézek én ki, mint aki szokott unatkozni? - Emeli meg szemöldökeit, ahogy a fiúra pillant, hangjába belesziszeg valami mélyről felbukó, ajkakat alig érő nevetés.
Az a kérdés felhívás keringőre. A már nevén nevezett Élet, vagy a vonat felé egyenesen, az ugyanis erre az alapra fékez rá és Morrow ezen a ponton maximum akkor pillantana Fraser helyes fejére, ha az amúgy valóban arccal az ülésén végezné. Azaz az ölében.
- A legendák szerint, mikor legutóbb megállt a vonat, dementorok szálltak fel. - Sejlik fel Morrow hangja még jóformán buborék mögül, ahogy Aiden gondolatai saját fivére felé csoportosulnak. Az övéi nem mennek sehova, tökéletes rálátása van a szomszédos fülkében ülő párocskára. Hallhatatlan sistergésükben megtalálja a saját szórakozását.
Nincs miért féltenie a fivérét, elvégre ő éppúgy egy név alatt fut vele. De a fivérének, nos. Van miért aggódnia.
A kilátást eltakarja az ajtónálló alak, ő pedig "jó" szokásához híven tallózza is azt a formát. Vannak dolgok, amik sosem változnak.
Sokkal jobban lefoglalja a frissen megjelenő háztárs, semmint hogy elsuhanó sötét alakokra figyeljen, habár periférián érzékeli az árnyak mozgását. Nem lenne túl bölcs a távolabbi veszéllyel foglalkozni, ha van épp egy, amelyik az aurájába ül bele.
- Kösz, most kihagyom. - Tartja fel az egyik kezét. Fraserhez hasonlóan ő sem fogadja el tőle a cigit soha, bár tekintve hogy nem lógnak folyton egymáson, ez sokkal kevésbé feltűnő. Régi berögzülés. Ha teheti, nem fogad el mástól olyasmit, amit a szervezetébe juthat. Amikor valóban van értelmes választása.
Halálfalók. Ki gondolta volna.
Ujjait összefonja az ölében, a galagonya nyugodtan simul a keze alatt. Lényegesen több varázslatot ismer bár, mint évfolyamtársai, a pálca még messze nem hangolódott rá annyira egy év alatt, hogy reagáljon Morrow jellemére úgy istenigazán, de a vonzódásuk mondhatni első perctől fogva kölcsönös.
- Óh? - Pillantása arról a kegyetlen vigyorról Fraser arcára vándorol. A kékek kiismerhetetlennek hatnak, s egy szívdobbanás múlva mintha érdeklődését vesztette volna, pillant vissza az ablak tükröződése felé. Azt jelenleg kitakarja két feltornyosuló, feketébe burkolt alak háta a szomszédos fülke előtt. Megnyalja a száját, kicsit megemeli az állát, fél kézzel az asztalra támaszkodik.
- Egész biztosan azok lennének. - Talán egy pillanatra elfeledkezik magáról, talán teljes mértékig szándékos, de az ujjai között forgó pálca túlságosan is... technikásnak tűnik. Nagyjából így játszanak a pengével a profik, ha annak használhatóságát tesztelik éppen, bár Morrow esetében ez puszta játék. És nyilván véletlen, hogy a pálca hosszú, egyenese pontosan olyan kiegyensúlyozott, mint a tökéletesre kovácsolt penge...
- De fájdalom, csalódni fognak. - Felpillant futólag Gosdwell arcára a köd szürkeségén keresztül, a kékek időközben méregzöldbe nyúlt árnyalata meglehetősen kígyószerű idegenséget mutat. A szomszéd fülkéből dulakodás és kiabálás tompa zajai szűrődnek ki.
- Akartok fogadni? - A száján felkunkorodó mosoly... nem egy tizenkét éves kiskölyöké.
Választól függetlenül figyelme visszarebben a fülke ajtajára.
- Emlékszel Fraser, mit mondtam az életről, hm? Néha az ember éveket vár... - Int fejével az ajtó irányába, ahova a következő szívdobbanásban hangos csattanással felkenődik egy félig dühös, félig riadt tekintetű kiskölyök alakja. A nyakkendőről már ide üvölt, hogy griffendéles...
- Míg máskor elég néhány perc is. - Pillantása találkozik a barna szemekkel, amelyek valamilyen oknál fogva segélykérőn néznek rá az üveg túloldaláról. Majd továbbvándorol Gosdwellre és gyorsan megállapodik Fraseren. Csak néhány szívdobbanással azelőtt, hogy a mögötte álló Halálfaló tarkónál durván a talárra fogva elvonszolná a Griffendéles kocsik felé.

Naplózva

Aiden Fraser
[Topiktulaj]
*****


broken boy

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2021. 01. 28. - 00:09:24 »
+1

and i was
in the darkness
so
darkness
i became



1997. szeptember 1.



A hallgatás volna a legjobb védekezés? Ha Benjamint kérdeznénk, a válasz egész biztosan nem lenne. De persze a köztünk lévő egyértelműen szimatolható ellentét miatt még csak meg sem lepő, hogy mindenben egymás tökéletes fordítottjai vagyunk. Ebben is.
Emlékszem még az első vonatutunkra, igazából. Ahogy leültünk az egyik kupéba egymással szemben, ő máris az ablakra tapadt, hogy integessen anyáéknak. Én csak belesüppedtem az ülésbe. Csendben próbáltam elnyomni az idegességemet, amely magasra nyúló hullámokban csapkodta a gyomromat belülről. Igazából... sosem találtam a helyemet. Abban a pillanatban reménykedtem benne, hogy ez aznap megváltozik. Hogy elég lesz csak belépni a kastélyba, hogy megérezzem azt a... nem is tudom, mit. Nem tudom, mit kellett volna éreznem. Tényleg nem.
Vagy mit kellene. Mert... még mindig nem történt meg. Egyszerűen csak... mintha a sötétben bolyonganék egy csapáson, amelyre rányomták, hogy ez a helyes út, valójában meg... talán nem is tartozom rá. De akkor hova tartozom?
Frusztráló, idegesítő kérdés. Talán akkor is pont ugyanezeken rágódtam. Talán a Süveg alatt reszketve is. Talán... sok a talán.
Fogalmam sincs, mi okozza ma ezt. Ezt a sok gondolatot, amelyek nem hagynak nyugodni, de biztos vagyok benne, hogy Morrownak is egyre egyértelműbb az idegességem. Hogy is ne lenne az... de nem törődök vele. Egyszerűen csak... ignorálom a tényt.
- Beszerzőkörúton vannak. - Halkan hümmögök a szavaira, inkább nem kérdezek vissza. Bár az is biztos, hogy én nem ugrálnék Gosdwell segge alá... senki segge alá. Ennél azért több az önbecsülésem. Jóval. Persze... azt már jóval kevésbé bánnám, ha alám ugrálnának, az tény. Dehát nem vagyunk ugyanazok a személyiségek.
Tulajdonképpen, nem is kifejezetten ismerem Morrow bandáját. Ehhez túl nagy az évfolyamok közti hézag, viszont... az egyik csendes, túl csendes. A másik kettő pedig az a szokásos, nagyszájú, gyáva mardekáros. És nagyjából ez mind, amit tudok róluk.
- Fraser... úgy nézek én ki, mint aki szokott unatkozni? - A hangjába vegyülő él már-már nevetés, mire a szám sarka is kis vigyorra lendül, mintha olyan jól szórakoznék rajta. Arra viszont, hogy esetleg őszintén is mulassak vele együtt. már nincs idő. Az események felgyorsulnak, a vonat pedig alighogy megáll, a mocorgás már fel is morajlik.
- A legendák szerint, mikor legutóbb megállt a vonat, dementorok szálltak fel. - Morrow felé kpom a fejemet, és egy kicsit összébb húzom a szemöldökömet, úgy húzom ki magam, legalábbis próbálkozok meg vele, és óvatosan a pálcámért nyúlok. A ciprus hegye finoman koppan a tenyeremben, de egyelőre nem fogok rá. A közelsége is eléggé megnyugtat, bár igaz... Ez a néhány év sem volt elég arra, hogy megfelelően összecsiszolódjunk. Nem, mintha gondom akadna elvégezni vele varázslatokat, nem működne együtt rendesen, inkább... Nem is tudom. A rezgésekkel van gond.
- Remek vagy abban, hogy felfesd az ördögöt a falra, mondták már? - mormogok Morrow felé, de közben már kibámulok a folyosóra. Piros nyakkendő helyett csak sötét köpenyek suhannak el... amelyek biztosan nem tanárokhoz tartoznak.
Gosdwell úgy huppan be közénk, mintha csak mindig is ide tartozott volna. A cigifüstje marja kissé a szememet ahogy lassan körbefut a szűk kis helyiségben, majd ahogy idebent kellően kitöltötte a teret, a folyosó felé kezd vándorolni. Ahonnan még mindig nem veszem le a tekintetemet.
Morrow szavai el sem jutnak hozzám igazán. Az a... megpattant feszültség teszi. Egyszerűen csak bekúszik a bőröm alá, ott bizsereg, és nem hagy nyugodni. A sötét alakokat figyelem, akik épp csak egy röpke pillantást vetnek ránk, és azok közül is... csak az a barna pillantás visszhangzik bennem, amely mintha az imént különösen sokág időzött volna el rajtam.
Szedd össze magad, Fraser!
- Akartok fogadni? - Visszakapom Morrow felé a fejemet egy "hüm?"-mel együtt, mint aki most riadt fel, Gosdwell pedig felnevet a cigarettája felett.
- Szerintem sem. Potter túl gyáva ahhoz, hogy itt legyen... - sóhajt ki egy adag füstöt, majd ő is a folyosó felé fordítja a fejét. - Óha... most jön a buli...
Kicsit odébb helyezkedek, hogy kilássak tőle, bár... egy részem nem akar. Az a részem egyáltalán em érti, hogy a francba kerülhetnek ide egyáltalán halálfalók.
- Emlékszel Fraser, mit mondtam az életről, hm? Néha az ember éveket vár... - Nem rezzenek meg a csapódásra, amellyel a fiú az üvegnek érkezik, ám ezúttal nem is a mögötte lévő, sötét köpenyes alakot nézem. Morrow szavai... mintha egy burkon kívül szólnának. - Míg máskor elég néhány perc is.
Az a tágranyílt, barna pillantás a többiek után végül engem is megtalál. Rezzenéstelenül ülök, igyekszem, hogy az arcom se mozduljon... ám belülről erősen harapok rá az alsó ajkam húsára. Ne bámulj már... rá akarok szólni, de aztán csak visszanyelem a szavakat. A levegővel együtt, amely csak akkor libben fel kissé, amikor a kissrácot a nyakánál megragadva elrángatják visszafelé. Az azután derengő röhögést pedig csak feszült mozdulatlansággal figyelem.
Ez Benjamin is lehetett volna. Rohadtul könnyedén...
- Kellemetlen - nyugtázza Gosdwell, a hangja végre visszaránt a jelenbe. Valamelyest. Mocorgok kicsit a helyemen, és végigsimítok a nyakkendőmön, közben pedig próbálom lenyelni a nyelvemre sodródó vér fémes ízét. - Dehát a kis nyomorultak megkapják, amit érdemelnek... Nem igaz, Fraser? - Belém bök oldalról, mire kissé megrezzenek. - Mi van, szellemet láttál?
Felé fordítom a fejemet és újra magamra gördítem az érzelemmentes vásznat.
- Hm? Csak elgondolkodtam.
Ebben a pillanatban hirtelen a vonat egy kis rántással újraéled. Meglepetten pislantok a folyosó felé, azonban az már teljesen üres, érintetlen... mintha semmi sem történt volna.
- Máris végeztek? - mormogom halkan, és Morrowról Gosdwellre pillantok át, valamelyest gyanakodva. Igaz, magam sem tudom teljességgel, mire.

Naplózva


Seth Morrow
Mardekár
*


The Golden Child

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2021. 01. 29. - 18:23:43 »
+1

Roxfort Expressz
1997/09/01



"In a world of locked rooms, the man with the key is king.
And honey, you should see me in a crown."


Soha nem ennyire egyszerű. Az olyan embertípusnak, mint Fraser... a világ minden ideje sem lenne elegendő, hogy megtalálja a helyét benne, amíg önmagát nem tisztázza le. Belülről. Mert amíg mások jellemétől, hozzáállásától, a környezetétől függ a pozíciója a világban, addig természetszerűleg képtelen lesz megtalálni a helyét benne. Más kérdés, hogy viszonylag egyszerűbb lenne a képlet, ha lennének is olyanok a környezetében, akik ezt megtámogatni képesek, ám... nyilvánvalóan nem Morrow az és még csak nem is Gosdwell, hiába csapódott hozzá még elsőben. Az utóbbi valahol nem is olyan mélyen egy nyomorult féreg, aki gerinctelenséggel és kegyetlenséggel kompenzálja a saját hiányosságait. Az előbbi pedig... egyszerűen csak született sötét varázsló, valaki aki nem hobbiból gonosz, az első változékony porcikájától az utolsóig minden ízében az. Morrow soha nem kereste a helyét a világban, a világ keresi a helyét körülötte. És ez az egyetlen, amit ő maga el is fogad tőle.
Előle viszonylag nehéz elrejtőzni ilyen közelségből, de megvan az a "jó" tulajdonsága, hogy ezúttal nem teszi szóvá a fiú bőre alatt vibráló feszültséget. Talán van benne valami pozitív is... vagy szimplán csak mostanra megkapta amit akart a szituációból és nincs szüksége tovább ingerelni.
Ez itt a probléma. Hogy ezt kívülről az önbecsülés hiányának veszi bárki is, holott nincs szó többről, mint csoportdinamikáról. Egy vezéregyedről, aki alá dolgozik a többi megbízhatóan és folyamatosan nevelt, fejlesztett precizitással évről-évre egyre simulékonyabb, hatékonyabb szintre juttatva egy olyan klikket, amely a Roxfort falai között tán nem is kéne létezzen, de a Mardekár berkein belül jóformán predesztinált. És legalizált is egyben. Nem ezt csinálja minden legyintés tanárok és diákok részéről egyaránt? Hagyd. A Mardekárosok ilyenek.
Morrownak nem talpnyalói, emberei vannak. Többre értékeli még Morrison életét is, mint a fiúét előtte pusztán azért, mert az előbbi hasznos, az utóbbi viszont soha nem próbált azzá válni a szemében. Nevezhetjük korkülönbségnek, de a helyzet az, hogy Morrow messze túlmutat a saját korosztályán.
Nos. Nem mindenki tudhatja, hogy pozícionálja megfelelően magát, hm?
Érzékeli az oldala felől a beijesztés hatását és értékeli is azt a pálcareflexet, ami minden valamirevaló varázslónak sajátja kell legyen. A morgást hallva már felnevet, hangja körbekígyózik az aprócska helyiségben és aláfesti az elsuhanó fekete alakok dermesztő látványát.
Gosdwell érkezésével a téma egészen más fordulatot vesz, avagy inkább... a rosszabbik oldalára fordul. Semmi olyasmi, amire ne hangolta volna Frasert szépen az elmúlt 20-30 percben. Nem olyasmi, amit a srác különösebben értékelne, de a maga módján Seth még jóformán figyelmes is vele.
Az a pengeélű mosoly szélesebbre rebben a képén, ahogy a fiú felriad mellette, kék pillantása tanulmányozza a reakciókat. Szedd össze magad, Fraser, hm?
Ha már olyan szépen dolgozik a saját maszkjain, hát itt az idő őket nagyon rövidúton tökéletesre csiszolni.
- Ah, nem vagytok szórakoztatók. - Sóhajt teátrálisan, de a száján még mindig ott az a mosoly, Gosdwell nevetésének árnyékában és a saját szavai dinamikáján végül meg is érkezik Nightingale alakja. Ahogy az a pillantás távozik róla, már van is ideje megnézni azt az arcot. Esélyesen valaki megütötte, mert felrepedt szája már most vérzik, ami egyébként Morrow szerint a helyes Nightingaletartási gyakorlat. Ahogy az is, mikor a nyakára fogva elvonszolják. Pillantása elidőzik még pár szívdobbanásig a szomszéd fülkén, amiben túl nagy a csend és mozdulatlanság...
Kellemetlen? Nézőpont kérdése. Kihűlt pillantása Fraserre vándorol. Van érzéke hogyan kapja el az utolsó szétcsúszott pillanatot és Gosdwellel ellentétben nem is az a típus, aki elsiklik felette.
Ujjai között megáll a pálca, ahogy a vonat végre beindul és folytatják útjukat a Roxfort felé.
- Tekintve csak itt mennyien szálltak fel, különösebben nem tarthatott sokáig átkutatni a vonatot és levonni a megfelelő következtetéseket. - Nem őt szólították meg, de ő az, aki válaszol is.
- De hogy végeztek volna, Fraser... - Lógva hagyja azt a gondolatmenetet, hogy a fiú levonhassa belőle azt a következtetést, amit csak szeretne. Megvonaglik a száján az a mosoly, aztán könnyed mozdulattal feláll az ülésről és az ajtóhoz lép. A zöldesfekete árnyalatú pálca a kezével együtt támaszkodik meg az élén, mielőtt hátrapillantana.
- Gosdwell. Majd keress meg unalmas perceidben, hm? - Pillantása még elidőzik Fraseren egy szívdobbanásig, aztán kilép a nevezetes fülke felé. Jellegzetes hangja még hallatszik, ahogy "Alohomora"-t varázsol.
- Öcsi! A kurvaéletbe, nem tudtál volna előbb-
- Stupor. - Halk puffanás, pár szívdobbanásnyi csend, majd egy test vonszolódásának súrlódó zaja. Aztán az ajtó suhogva visszazárul odaát. Mire felbukkan, már Aidan alakjában teszi. Rövid szőke haj, szürkéskék szemek, majd egy fél fejjel magasabb Sethnél és a vonásai is kevésbé kölykösek, ám csak egy fokkal...
Zsebre dugott kezekkel, Aidan jellegzetes mozgásával indul meg a folyosón arrafele, amerre a griffendéles kiskölyköt elrángatták. Elhaladtában a páros felé pillant még és rájuk kacsint. Hiába nem az ő arca, a kígyó átsüt azon a pillantáson szemernyi kétséget sem hagyva maga után arról, ki is tartózkodik egészen pontosan a szürkéskék szempár mögött.

Naplózva
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 01. 29. - 02:03:13
Az oldal 0.084 másodperc alatt készült el 43 lekéréssel.