+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Roxfortos diákok
| | | |-+  Griffendél
| | | | |-+  Mirabella Harpell (Moderátor: Mirabella Harpell)
| | | | | |-+  Riding in the winter wonderland
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Riding in the winter wonderland  (Megtekintve 119 alkalommal)

Mirabella Harpell
[Topiktulaj]
*


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2021. 02. 09. - 21:56:08 »
+1

Riding in the winter wonderland
valamikor egy havas, random téli hajnalon

 


winter wood’s music


Az ablakból néztem a hulló, fehér pelyheket. Nekinyomtam a homlokom a hideg áttetsző üvegnek, és azt képzeltem, nem a minket bezáró kastély része, csak jég csupán. Bár elolvadna…
Nem minden téren hiányzott a szabadság, hiszen történt mostanság egy egész kellemes elkötelezdés is az életemben, de a fizikai, a kézzel fogható azmégis nagyon. Csoda, hogy folyton megszökök, mikor annyiféleképp zárnak be? Nincs most se Roxmorts, se kastélykerti kirándulások, se vidám hazalátogatások. De a hó olyan csábító, még a Rengeteg sem tűnik olyan sötétnek a vastag, fehér takaró alatt. Az ég világosodó alja még barátságosabbá tette az egész kilátást, én pedig úgy éreztem magam, mint a toronyba zárt lány a mesében. Hát nem én leszek az, aki megvárja, hogy megmentsék.
Már megvolt a terv, csak ürügy kellett. Tudtam, hogy csak magamat akarom bajba - meg fagyos, csontdermesztő hóba - keverni ezúttal. Legalábbis az emberek közül.
Felöltöztem valamennyire, de a mindennapos ruhát felturbóztam a Serenától látott fűtő bűbájjal, aztán hangtalanul hasra vágtam magam a padlón, az ágyam mellett.
- Gyertek csak - suttgtam, és sötétben megbújó titkos kis üvegterráriumból kihalásztam a két apró, négylábú jószágot, hogy ideiglenesen áttelepítsem őket a zsebembe. Lábujjhegyen osontam ki a szobából, ahol a hálótársaim még javában durmoltak.
Tudjuk már rég, hogy nem a legkompetensebb sztáraurorok őrzik az iskolát. És főleg hajnalban nincsenek a toppon sem. Minden sarkon megálltam hallgatózni, úgyhogy mire leértem a nagyterem elé, az ablakokon már hajnali, narancs-arany fények zúdultak be a kopott kőpadlóra. A huzat az óriási, ódon nyílászáró alatt hóillatún süvített be. Összedörzsöltem a kezemet, és miután meggyőződtem róla, hogy Frics már messzire jár, kiléptem a takarásból. Csak egy kis szakaszt kellett volna fedezék nélkül megtennem, a kezem alatt már szinte éreztem a kilincset… Aztán persze belefutottam egy prefetusba. Egy jófej prefektusba, szerencsére, de azért mégiscsak prefektusba.
- Sophie! Jó reggelt. Mi járatban? - mosolyogtam rá olyan ártatlanul, hogy a hajnali fénytől csillogó kócos hajam majdnem glóriának is elment volna.
- Én meg csak a mosdót kerestem… izé… alvajártam…? Oké, tudod, griffendéles vagyok - sóhajtottam megadóan, és csibészes félmosollyal megemeltem a sárga-vörös sálat.
- Szóval most én vagyok bajban… Vagy te vagy benne egy kis kirándulásban? - jelentettem ki derűsen, és kissé kérdőn-kérlelőn. Hívogatón résnyire nyitottam az ajtót, beengedve a fagyos szelet, a lapos szögű napsugarkat és néhány kósza hópihét.




Naplózva


Sophie Vanheim
Hugrabug
*


Let's say sunshine for everyone

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2021. 02. 10. - 10:52:18 »
+1

ღ ruci ღ
ღ lélekmelengetés ღ

M i r a
(2002. február 23.)
ღ Rideღ


Oké. Sophie, most szedd össze magad. Nem lehetsz ennyire szerencsétlen és béna. Alig pár hét telt el, amióta Teddyvel szakítottál, és még Averytől is messzire sodrüdtál, hogy aztán összefuss Jasperrel a Roxmortsban és majdnem megcsókoljanak. Neeeem. Az nem csók volt. Egészen biztos, hogy volt a fejemen valami szösz. Szöszmösz. Igen, igen. Szöszmösz. Még jó, hogy észervettem egy mókust. De amúgy se lett volna belőle csók nem? Hiszen én Avery barátnője voltam... Vagyok? magam sem tudom. Nemnemnem. Nem. Nem tehettem meg ezt vele, én meg csak megőrültem. Ennyi. AMi azért nem nagy szám, ha az anyukámat nézem, egészen biztos, hogy ez varalmi családi ökörség lesz, de én inkább szépen csendben őrülök meg és nem rántok senkit ezzel a mélyben. Szóval. Nem, nicsen semmi amit éreznék Jasper iránt, ez egyszerűen lehetetlen és hihetetlen dolog nem? Hahaha, hát persze. Mert miért is lenne normális, ha szakítás után rögtön megint az érezzem, hogy szerelmes vagyok? Nemnemnemnem. NEM! Csak össze vagy zavarodva. Igen, igen. ENnyi az egész. Egyszer eljátszottam ezt Teddyvel, szóval most nem. Köszi pillangók, de eleget laktatok a hasamban, kívül tágasabb és nincs olyan sötét sem.
Annyira próbálokzom. De tényleg. Meggyőzni magamat, és egy bizonyos szinten tényleg józannak látszani, hogy természetesen nem aludtam semmit sem. Pedig már hajnalodik, és csak forgolódom, de azt is olyan hevesen, hogy attól tartok Lucit felébresztem. Meg a többieket is. Oké. Úgysem tudom semmit itt csinálni, csak a gondolataim kínoznak. SZóval nem is tudom, járőrözöm, abban reménykedve, hogy nem üttközöm bele Averybe. Áá, szia Avee, a volt pasiddal együtt ittunk forrócsokit meg kávét abban a rózsaszínű kávézóban és azt hiszem, majdnem éreztem is valamit iránta! Igen MAJDNEM!
Nem, nem kell nekem a szerelem, eleget csalódtam. CSak a hülye szervezetem és a pillangók... Ajj FELEJTSD EL. Jó, tehát menjünk ki járőrözni. És inkább gondoljunk valami sokkal kellemesebb témára. Pár hónap és itt hagyom a sulit. Hm. Tökéletes, most már eret is akarok vágni. Ajj hogy lehet minden ennyireee...ennyireee elcseszett?
Igazából annyira a magam gondolataival vagyok elfoglalva, hogy még az sem tűnik fel mennyi auror mellett massírozok el. A nap lassan kel fel a dombok mögül a sugarai álmosan kúsznak fel a Roxfort falaira. Egy pillanatra megállok és kibámulok a havas tájba. Basszus, Teddyvel olyan jó lett volna... De... nem tudok már a közelébe menni. Úgy rámkiabált, és gyűlölöm magam ezért, mert tudom hogy fáj neki. Hogy én is elmenekültem előle. Tudom, hogy semmi rosszat nem akart... Szörnyű ember vagyok.
Oké, inkább csak fojtasd a kóválygást.
Már éppen félig kint is járok a suliból, annyira nem fogom fel merre kószálok, és aztán egyszer csak felbukkan előttem a semmiből Mira.
- Sophie! Jó reggelt. Mi járatban?
- Voahh! Neked is Mira. - kapok a szívemhez, mert tényleg úgy tűnt mintha a semmiből jött volna. Viszont annyira boldog vagyok, hogy vele talizok ezen a kétségbeejtő hajnalon, hogy igazából nem nagyon esik le, hogy ő monjuk tilosban jár. - Één csak járőrözöm, tudod, ki tudja milyen diák akar mondjuk hajnalban meglesni a dolga kérdéseket - vonogatom a vállam. - És te?
- Én meg csak a mosdót kerestem… izé… alvajártam…? Oké, tudod, griffendéles vagyok - Elvigyorodom. Nem nagyon értem mniért hitték a tanárok, hogy jó prefektus leszek, bár néha ha tényleg muszáj volt elővettem a szigorú arcomat, de hát hogy legyek én szigorú a barátaimmal? Mira meg úgy nézett ki ki akar surranni, és én jelenleg nagyon is menekülőre akartam fogni a dolgok. Mert ha a problémák és a kamaszos gondolatok elől elszaladunk, akkor csak elfáradnak és nem üldöznek, nem? Ha-ha. Na perrrszeee.
- Szóval most én vagyok bajban… Vagy te vagy benne egy kis kirándulásban? - kérdezi, majd ahogy kinyitja az ajtót, és megcsap a ténylegesen szentimentális szabadság illata, egyet sem tátovázok, heves vehemenciával karon ragadom mirát és kitrappolog a téli hajnalba.
- Jóóó. Remek. Úgy értem kiránduljunk! Nincs is jobb, mint a szűz fehér hó, a hajnali napfelkelte, és a csend! - mondom, majd aztán megtorpanok, és Mira felé pislogok. - Oké, eddig tartott a bátor lelkesedésem. Szóval merre is szeretnél kirándulni? - kérdezem azért izgatottan.
Naplózva


Mirabella Harpell
[Topiktulaj]
*


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2021. 02. 10. - 12:55:28 »
+1

Riding in the winter wonderland
valamikor egy havas, random téli hajnalon


 


winter wood’s music






- Voahh! Neked is Mira - köszön vissza Soph, én meg rájövök, hogy nekem kellett volna megijedni, és ahhoz képest lehet, hogy ő jobban meglepődött.
- Bocsi - pillantottam felé somolygós bűnbánattal. Persze, hogy tudom, miért van itt, de hát na… Talán ha adom a nagyon gyököret, pláne nem kapok ki. Mondjuk megérdemelném, de lehet, jobban megérdemlünk egy kis közös tilosban járást.
- Jóóó. Remek. Úgy értem kiránduljunk! Nincs is jobb, mint a szűz fehér hó, a hajnali napfelkelte, és a csend! Oké, eddig tartott a bátor lelkesedésem. Szóval merre is szeretnél kirándulni?
- Elég messzire ahhoz, hogy egy másik világban érezzem magam. Amúgy nem hosszú az út, nyugi - mondom huncutul, és szélesebbre nyitom az ajtót.
- Ismerek olyan utat a bokrok közt, hogy a kastélyból nem látnak meg. És ez a varázslat majd melegít - kacsintok rá, aztán hacsak nem tiltakozik nagyon, egyik kesztyűs kezemmel elkapom az övét, másik kezemmel pedig rá is varázsolok egy melegen tartó bűbájt, ha esetleg nem öltözött volna a térdig érő hóhoz és a kellemes, mínusz tízes levegőhöz. Aztán még egy másik bűbájjal is megpróbálkozom, ami elvileg fenntart majd a hó felszínén, hogy ne hagyjunk rajta nyomot. Vajon kitől tanultam ezt a súlytalanság-szerű izé-igét?
Amikor mindennel megvagyunk, a számra szorítom a pálcám, a mutatóujjamat helyettesítve vele a “csendesen” egyezményes jelében, és nekiindulunk a kacskaringós-osonós útnak.
- Ne aggódj,  hamar ott leszünk. És  az aurorok eddig csak egyszer kaptak el - suttogom kuncogva. Direkt nem mondom, hová tartunk, csak hogy megkíméljem Sophie-t az aggódástól. Mert bizony elhagyjuk a birtokot. A bokrok és a rengeteg határánál fékezek, és fülelve kémlelek körül, nincs-e a környéken minisztériumi szimat. De gondolom nekik is nagy vágyuk a hóban dekkolni, valószínűtlen diákszökésekre várva. Hát, mondjuk én sokszor vagyok valószínűtlen. Egyébként Elliotal is jártunk már erre, a falu mögötti hegyeken, és Lunával is, mikor Darciék megszöktek még az ősszel.
- Itt a nyílt terepen fussunk, jó? - kérdezem, és nekilódulok, hogy a birtokhatár sík senkiföldjén keresztülszaladjak. A túloldalon, a fák és bokrok takarásában várom be Sophie-t.
- Na, itt jó lesz - sóhajtok elégedetten, kis fehér felhőt fújva a fagyos levegőbe. A nap továbbra is laposan tűz, melege nincs, fénye viszont annál inkább.
- Furi, hogy nem ropog a hó a talpunk alatt, mit szólnál, ha megszüntetném a va… - beszéd közben már teszem is a mozdulatot, aztán ahogy elmúlik a bűbáj hatása rajtunk, derékig belesüppedünk hirtelen a hóba…
- Ejj, bocsánat - röhögöm kínosan, mikor rájövök, hogy sikerült egy hófúvás felett visszanyerni az eredeti súlyunkat, aztán megpróbálok kapálódzva ráevickélni az útra. Segítségül nyújtom Sophie-nak a kezem, és megpróbálom leporolni magunkat a tapadós hótól.
- Mit szólnál, ha nem gyalogolnánk tovább? - kérdezem, mikor mindketten csak bokáig állunk már a hóban, és előkapom a zsebemből a két ficánkoló lovacskát. Leteszem őket egy lábnyomba, nehogy elmerüljenek, aztán egy-egy pálcaütés, és már eredeti méretükben ácsorognak velünk szemben, kíváncsian és lelkesen szimatolva a levegőbe. Darci, a tiritarka félvér egyszarvú ránk se bagóz szinte, egy horkantással rögtön kereket old, beveszi magát a fák közé és boldog ugrabugrálással vág utat magának a mély porhóba, néha nyakig tűnve el benne. Nemezis, a fehér szőrú lovacska viszont nem siet úgy, szelíden hajol oda Sophie-hoz, és ha a lány nem húzódik el, kíváncsian megszagolja, megbökdösi a vállát meg a haját.
- Bocs, kicsit közvetlen… De nagyon békés jószág. Lovagoltál már? Nyugodtan felülhetsz rá, ha szeretnél. Szívesen segítek - ajánlom. Nem nyerget teszek a ló hátára, hanem egy lovastornához használatos hevedert, amin felül két kapaszkodó fül van, viszont az ember lényegében szőrén ül a lovon, ami télen mintegy beépített ülésfűtésként funkcionál, és egész kellemes, ha azt is hozzá számítjuk, hogy igen párnázott jószág lett, amióta kevesebbszer tudom megsétáltatni. A téli szőre is jó hosszú, szóval jobb, mint egy plüssfotel. Ha Sophie nem tiltakozik, bakot tartok, hogy könnyebben a paci hátára evickélhessen.
- Na milyen? Elindulhatunk? - kérdezem. Én még egy darabig mellettük maradok, lévén a másik lovam ideiglenesen eltűnt a fák között.


Naplózva


Sophie Vanheim
Hugrabug
*


Let's say sunshine for everyone

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2021. 02. 28. - 13:10:05 »
+1

ღ ruci ღ
ღ lélekmelengetés ღ

M i r a
(2002. február 23.)
ღ Rideღ


Szolid vigyorral bólintok Mira bocsánatkérésére, majd lassan a gondolataim zavaros füstfellegjébe burkolózva követem ki a hideg hajlani hóba. A táj csodaszép, bárcsak láthatná velem mondjuk Avery, vagy... Vagy Jasper... Ahrg, nem, nem. Jasper nem lesz semmi több egy barátnál, ugy ám. Simán ennyi, és nem több. Miért is szédülnek meg a romantikus receptoraim? Komolyan kedvem lenne lecserélni őket valami olyanra, amik nem pörgik túl a dolgokat. Oké, majdnem csók volt... De nem, az nem, igazából biztos csak az arcomon volt egy konfetti maradvány a kávézóból, szóval igen. Más nem történhetett, nem nem.
A gondolataimból Mira hangja és magyarázása zökkent ki, meg az, hogy egyébként nem fázok. Hmm végül is tökre hasznos a varázslás, kár hogy én nagyjából mindig elfelejtem használni. Még jó, hogy nem autrornak készülök, szerintem a gyanusítottat előbb ütnél le a cipőmmel, mint sem hogy elkábítsam modnjuk egy varázslattal. Fura belegondolni másoban mennyire ösztönös ez, én meg egy picit még mindig kívülállónak érzem magam benne.
Na de sebaj, Mira lelkesedése lassan kezd rám is ragadni, így már kevésbé úgy festhetek mint egy suicid hajlamú harcsa.
- Itt a nyílt terepen fussunk, jó? - szólal meg, mire én zavartan pislogok rá, hogy mi?
- Hogy mi? Hova? - adok hangot a döbbenetnek, de Mira már szalad is, én meg nem akarok lemaradni. Nem vagyok egy Eric Liddell... Viszont ahogy az arcomba süvít a szél, ahogy egyre szedem a lábaimat, olyan furcsa idillikus szabadságérzés tör rám. Mindtha magam mögött hagynék minden hülyeséget, és mire beérem mirát már szélesebben mosolygok, két tüdőkiköpés közepette.
- Ejha... Te aztán tudsz szaladni... - lihegem, miközben berek a bokros havas rejtekhelyre, és kissé berogyott térdeimen támasztom meg magam. - Igazából ez egészen jól esett. Nem is tudom... miért nem jutott hamarabb eszembe... az ilyen spontán... szaladgálás - fújom ki lassan a levegőt. - Ez a havón járó varázslat meg egészen menő, majd taníts meg rá. Tudod, Tarzan folyton elsüllyed, és sosem találom meg, pedig hát szinte narancssárga...
- Furi, hogy nem ropog a hó a talpunk alatt, mit szólnál, ha megszüntetném a va…  - kezdi Mira, de aztán hopp, elsüllyedüüünk. Mintha a föld nyelne el, aszívem ki is hagy egy pillanatra, és csak meredek Mira felé, aki szimntén derékig ül... áll... ki tudja a hóban. Hülye érzés, de nagyon vicces, és még fel is kacagok.
- Oké, ez vicces volt - megragadom Mira kezét és kikászálódom  aztán a hóból vigyorogva, és lesöpröm a kabátomról a rátapadt fehérséget, miközben fél szemmel kíváncsian figyelem mit is csinál a barátnőm. És hát amikor előttem terem hirtelen két életnagyságú ló, eltátom a számat. Mert az egyik nem csupán ló-ló, hanem egy unikornis. Csak pislogok, ahogy aztán elüget hol az egyszarvú irányába, hol Mirára.
- Te neked... Van.. egy? hűűűű - motyogom teljesen döbbenten, de aztán megbököd a másik hátas én meg óvatosan megpaskolom a szép íves nyakát.
- Bocs, kicsit közvetlen… De nagyon békés jószág. Lovagoltál már? Nyugodtan felülhetsz rá, ha szeretnél. Szívesen segítek.
- Nem még sosem... Ráülhetek? Tééényleeeeeeg? - bámulok rá izgatottan, miközben még mindig a ló nyakát ölelgetem. - Ajj Mira olyan menő vagy, nekem csak egy ruhadarabokat evő cicám van meg egy lassú kőteknősöm... De hol tartod őket? Meg hogy? - halmozom el  akérdésekkel, miközben lassan beborítja a hómezőt az álmos napfény hajnali sugara.
Mira segítségével a paci hátára kapaszkodom, és úgy bámulok szerteszét. Oké, nem akarok innen többet lejönni.
- Na milyen? Elindulhatunk? - kérdezi mira én meg hevesen bólogatok.
- Imádom. Mi a nevük? - faggatom, miközben baktatunk a hóban. Olyan kellemes volt a hátason ülni, nézni, ahogy mozognak az édes, aranyos kis fülei, szinte teljesen ráolvadok a hátára. Az utunk belevezet a fák mögé, miközben pata és lábnyomok hagynak mögöttünk egy ösvényt. Odabent megpillantom az egyszervú kecses alakját, ahogy boldogan, zászlós farokkal üget a fák között.
- Oké, legközelebb majd egy kentaur is meg fog jelenni a zsebedből?? - kérdezem viccelődve.
Naplózva


Mirabella Harpell
[Topiktulaj]
*


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2021. 03. 01. - 10:11:40 »
+1

Riding in the winter wonderland
valamikor egy havas, random téli hajnalon


 


winter wood’s music


Tudom, tudom, kicsit szeles vagyok. Csak nagyjából annyira, mint körülöttünk az erdő. Bocsánatkérő vigyorral túrok a hajamba a tarkómnál, aztán halkan megjegyzem:
- A rutin teszi. - Tény és való, sokat futok. Tudom, mikor kezdtem, attól a hamuzáporos, izzó üszkös pillanattól fogva rohanok, és hiába van már nagyon messze a hátam mögött, hiába szeltem már keresztül más utakat, tettem éles kanyarokat, még mindig nincs elég messze.
Helyeslően bólogatok, egyet értek azzal, hogy egy kis adrenalin, egy kis arcodba vágó jeges szél igenis jót tesz. Vannak északabbi népek, aki spontán jégfürdőt is vesznek néha, ahhoz képest ez még igazából csak lightos lazítás. De attól most én is eltekintenék, lévén, hogy nem csörgedezik az ereimben eszkimó vér.
- Ez a havon járó varázslat meg egészen menő, majd taníts meg rá. Tudod, Tarzan folyton elsüllyed, és sosem találom meg, pedig hát szinte narancssárga…
- Persze, szívesen. A narancssárga cicák a legszebbek. Amúgy gyakran sétáltatod a cicád a hóban? - kérdezem, mert nem is tudom, hogy alapból a macskák hogy állnak a hóhoz. A vizet ugye nem szeretik, legalábbis folyékony halmazállapotban legfeljebb meginni szokták, nem pancsikolni, na de a hó azért eléggé más.
Hirtelen aztán együtt érzek Tarzannal is, meg az eszkimókkal is, meg a jégfürdőző svédekkel. Körülölel ez a puha, fehér porhó, és inkább én is nevetek, miután hallom, hogy Soph se bánja.
- Oké, ez vicces volt!
- Akkor jó. Örülök… - Újabb bocsánatkérő vigyor, már egész rutinos leszek ebben is. Tudok én úgy kalamajkát okozni, hogy az jól süljön el? Egész jó.
- Te neked... Van.. egy? Hűűűű - Szeretem látni, ha valakit feldob egy meglepetés, így aztán az is felvidít engem is, ha Sophie-nak tetszik a meglepi.
- Jaja… Húúú-nikornis... - somolygom zavartan, mert hát Darci valóban nem egy egyszerű eset, bár amilyen különleges jószág, olyan mogorva is tud lenni, nem olyan nebántsvirág ám, mint fehér szőrű, tisztavérű rokonai. A jelleme inkább az anyja musztáng-véréből eredhet.
- Nem még sosem... Ráülhetek? Tééényleeeeeeg?
- Ha szeretnél, persze. Ülésfűtéses. Benne van a munkaköri leírásában, hogy a hátára vegyen és ezzel feldobjon embereket… Mármint, kizárólag hangulatilag, amúgy nem egy futkár - teszem hozzá megnyugtatásul.
- Ajj Mira olyan menő vagy, nekem csak egy ruhadarabokat evő cicám van meg egy lassú kőteknősöm... De hol tartod őket? Meg hogy?
- Tönkre menő, aha… - nevetek fel. - Miattuk őszülök meg, de Nemezis az egyetlen élőlény, aki a korábbi családomból maradt - kezdek magyarázni a lakli hátaslóra mutatva, aki lelkesen hajtja át a hugrabugos lányon a fejét, így ölelve vissza őt. Nem akarom elrontani a pillanatot, nem szomorkásan mondom, csak olyan magyarázatképp.
- Darkhorn pedig Amerikából van, a McFife Egyszarvúfarmon él az apukája, az anyukája pedig musztáng. Ő pedig… Egy nem várt véletlen. Elhoztam, hogy senkinek se legyen baja a létezéséből. Izé… Próbálom, hogy nekem se legyen, mert annyira nem kedves állat, mint Mezzi - jegyzem meg fintorogva, de azért szeretettel. Közben elindulunk, én lassan ballagva az úton Soph meg a négyláb meghajtású egylóerősön. Mikor megbizonyosodok, hogy jó helye van, és nem ijesztő neki az új élmény, visszakanyarodok a kérdéseire.
- Az ágyam alatt laknak, lekicsinyítve, egy terráriumba rakott játék istállóban. Van vizük, élelmük, egy kis bonsai fájuk, és apró, elemes fényfüzérrel világítok nekik. Bármikor átjöhetsz, és meglátogathatod őket. Hozd el Mauglit is. Hogy tetszik neki az új otthona? - érdeklődöm a forrócsokis kalandra visszaemlékezve. Sophie igazán aranyos, hogy befogadta a lassú és nagyon különleges kőpáncélost.
- És a cicád hogyhogy ruhát eszik? - érdeklődöm elgondolkodva, és én is a dilinyós, fel-alá futkosó félszarvún tartom a szememet. Néha kocog, néha meg páros lábbal ugrál, mint valami kevésbé kecses, és diabétesszel küzdő szarvas.
- Oké, legközelebb majd egy kentaur is meg fog jelenni a zsebedből?? - poénkodik, én meg a fejemet fogom, és kikerülök egy kupac lezúduló havat, ami a felettünk lévő fa ágáról akart a nyakamba ugrani.
- Remélem nem. Múltkor láttunk egy kentaurt, aki nagyon morcosan védte a területét, de őt nem vágtam zsebre - kuncogom kissé fájdalmasan, arra az esetre gondolva. Akkor Lucival jártunk egy kicsit odébb, beljebb a rengetegben, a két patást keresvén.
- De ahogy hallottam, volt már a Roxfort történetében, aki meglett férfiembert hordott a zsebében patkányként, ők ahhoz képest nem is olyan nagy ügy - bökök a pacik felé vállrándítva, aztán felnézek és Sophie-ra mosolygok. Újabb kupac hó potyog le mellettünk, megsuhogtatva a bokrok ágait, poros, fehér zuhatagként sodorva magával minden zúzmarát az alsóbb ágakról is.
- Na és te… Igazából miért barangoltál a kastélyban ilyen korán? Olyan furcsának tűntél… Remélem nincs semmi baj - érdeklődöm óvatosan, hátha szeretne beszélgetni valamiről, vagy kimondani valamit, amit itt le lehet jegelni a napfényesen fagyos levegővel.




Naplózva


Sophie Vanheim
Hugrabug
*


Let's say sunshine for everyone

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: Tegnap - 10:21:55 »
+1

ღ ruci ღ
ღ lélekmelengetés ღ

M i r a
(2002. február 23.)
ღ Rideღ


Ahogy a talpunk alatt ropog a hó, kicsit helyte billenti a lelki egyensúlyom. Lehet nekem is zsebállatokat kellene tartanom, lelki elsősegély miatt. Olyan békés és kellemes dolog volt most ez a hajnal mira mellett, a festői tájba beleolvadni. MIntha csak egy elveszett filmjelenet lenne. Vajon ha egy filmben lennék, akkor sokkal jobb lenne az életem? Úgy értem akkor nem szúrnék el annyi mindent a barátaimmal kapcsolatban. Talán akkor Ave a legjobb barátnőm maradt volna, talán akkor Teddyt sem hagyom hogy kicsússzon a kezeim közzül, talán akkor... akkor talán jobban megértettem volna anyát, talán tudtam volna nkei segíteni, és nem ölte volna meg magát. És talán akkor Balthasar is élne, mert bátrabb lettem volna és nem bújok el az ostrom alatt a mosdóban.
Megrázom a fejem, kicsit megcsapkodom a hideg kezemmel az arcomat. Nem Sophie, Balthasar kedvéért meg kell tenned, hogy erős leszel és boldog. És olyan életet élsz, aminem ő is örülne. De jó lenne ha velem lenne. Halkan sóhajtok, majd rápillantok Mirára, miközben a kezem továbbra is a pacit simogatja. Olyan meleg erőtől duzzadó jószág, hogy teljesen odavagyok tőle.
- Miattuk őszülök meg, de Nemezis az egyetlen élőlény, aki a korábbi családomból maradt - válaszol nekem Mira, én meg lebiggyesztem az ajkam. Igazából nem is tudok róla olyan sok mindent, csak azt hogy nagyon laza és jófej lány.
- Óóh. Akkor egy igazi kincs neked ugye? - kérdezem bártortalan mosollyal.- Jó dolog, ha az ember családjából marad valami. Az segít a nehezebb pillanatokat elviselni - teszem hozzá, miközben szabájosan ölelkezem már Mira lovával. Hogy lehet egy állat ennyire aranyos? Közben apára gondolok, és a féltestvéreimre. Anya részéről nem sok mindenem maradt, egyedül a naplója van meg és pihen az éjjeliszekrényemen. De legalább nem vagyok egyedül. És remélem Mira sincs egyedül, Nemesis mellett. A magány fájdalmas és szomorú dolog. A remeték meg nagyon bátor emberek lehetnek, ha így el tudják ezt viselni.
AHogy lassan Mira segítségével felevickélek a türelmesen álldogáló Nemesisre, kiélvezem a magaslati levegőt, majd megkapaszkodom abban az izében, ami nyeregként funkicionál. Mármint nyeregszerűen. A tévében láttam a tornászlányokat ilyeneken mutatványozni. Az félelemtes, hogy tudnak kezenállni meg ilyeneket csinálni. Én megvagyok ülve is a lovakon, köszönöm szépen.
Közben ahogy Mira mesél az unikornisról, vigyorogva hallgatom. Az kis és nagyállatok a furcsaságaikkal tudnak gondot okozni, ezt én is tökéletesen tudtom. Közben figyelem, ahogy a lehelletem gomolyogva kúszik a hűs levegőbe, és szinte meditatív hangulatba kerülök, ahogy Mezzi léptei ringatnak. Gondolom Rose néni nem örülne neki, ha egy teknős mellett mondjuk hazaállítanék egy valahonnan összeszedett pónival... vagy egy melegvérűvel.
- Az ágyam alatt laknak, lekicsinyítve, egy terráriumba rakott játék istállóban. Van vizük, élelmük, egy kis bonsai fájuk, és apró, elemes fényfüzérrel világítok nekik. Bármikor átjöhetsz, és meglátogathatod őket. Hozd el Mauglit is. Hogy tetszik neki az új otthona?
- Vóóó - teljesne lenyűgöz ez az ötlet. - te aztán tényleg kihasználod a mágiát - mondom vigyorogva. - Nekem még mindig nehéz megszokni. Szerintem a legmenőbb terrárium izéd neked van az egész világon. Ki mondhatja el még magáról, hogy minilovai vannak egy miniitállóban? Tudod, hogy minden nap ott fogok lógni nálad, ugye? - mondom viccesen. - Egyébként jól elvan, igazából legalább nem féltem, hogy elszalad előlem. Bár egysuer kiment a klubbhelyiségbe, és Jason véletlenül ráült. Gondolom azt hitte valami puff. Nagyon kíváncsi természete van, folyton nyújtogatja a nyakát és nézelődik. Néha leviszem az egyik kis szökőkútoz, hogy úszkáljon benne. Egyébként szereti az epret.
- A cicám meg furcsa jószág. Nem tudom miért rágcsálja a ruhákat... Úgy megkérdezném tőle.
Közben én is elgyönyörködöm a játszó unikornisban, a meglett férfiemberre meg kuncogok egyet.
- Vajon miért? Kicist ijesztő, és ha az át tudott magától változni emberré? Ott settenkedhetett mindenhol, brr - borzongok meg.
- Na és te… Igazából miért barangoltál a kastélyban ilyen korán? Olyan furcsának tűntél… Remélem nincs semmi baj - érdeklődik finoman Mira, én meg halkan sóhajtok immárom egymilliomodszorra azt hiszem, miközben becsapódik az arcomba egy ág és összehavaz.
- Jaj - borzolom meg magam, mire Mezzi gyorsabb ügetésre váltva arrébb billeg velem együtt, de szerencsére nem kezd el úgy repkedni, ahogy egy rodeós paci szokott. - Khm. Hát szóval... Izé. Ööö szakítottunk Teddyvel... Tudod, azt hiszem le kellene mondanom a szerelemről... Csak tönkre megy benne minden... - dünnyögöm kissé letörten. - Meg Averyvel se vagyok olyan jóban. Úgy értem eltávolodtunk. Mind a etten más utakon kezdtünk el járni, és valahogy elsodródtunk egymástól. Ez pedig fájdalmas... - motyogom tovább, Mezzi egyik kósza tincsét fonogatva. - Arról nem is bezsélve, hogy egy fiú megint összezavart... - Ez pedig szánalmas Sophie. - Szóval én elmondok a szerelemről, és békés macskás néni leszek. Úgy ám! -  Határozottan bólogatok is hozzá - Remélem veled is Lucyval midnen okés. Nagyon boldognak tűnik, amikor találkozunk - teszem hozzá vigyorogva aztán. Örülök, hogy neki sikerült megtalálnia végül a boldogságot. Én meg mindent csak elszúrtam.
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon Tegnap - 11:03:10
Az oldal 0.081 másodperc alatt készült el 38 lekéréssel.