+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Melanie Hopkirk (Moderátor: Melanie Hopkirk)
| | | | |-+  ~ funeral ~
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: ~ funeral ~  (Megtekintve 163 alkalommal)

Melanie Hopkirk
[Topiktulaj]
*****


Wizengamot-tag

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2020. 11. 18. - 14:57:06 »
+1


edward
hopkirk birtok - london
Gasoline
outfit




Semmi sem égeti úgy a szívet, mint az üresség.
A sírkövemre, az enyémre ha egyszer lesz majd mindenképpen ezt kellene felvésni. Persze apáméra valami méltóságteljes baromság lesz, amit természetesen anyám választ. Valami ostoba idézet talán valamelyik mágikus klasszikusból esetleg egy ponyvaregényéből, amit apám rendszeresen és módszeresen sose felejtett el megvetni. Gunyoros mosollyal gondolok erre. Na igen, a tökéletes család idilli képe már rég a múlté, de ez immár nyilvánvaló válik a külvilág számára.
Innentől nehezen tudjuk eladni az egy teljes és nagy egészet, mert baromira nincs. Az egyik darabja a fogaskeréknek hiányzik, és ezt a fajta csorbaságot nem lehet utólagosan meggyógyítani. Sem mágiával sem semmivel.
Mert a halál kibaszottul végleges.
Novemberhez képest meglepően száraz és meleg nap volt az, mikor mindenki feketét öltött családunkban. A mindenkibe persze én magam is beletartoztam. Fekete ruha, cipő, kesztyű, és az elengedhetetlen félkalap, csipke arctakaróval, mert hajandonként még a könnyeim is szégyelnem kell az etikett szerint mások előtt. Egyetlen biztatóm és kapaszkodóm volt túlélni a szertartást és az estét, az pedig az unokabátyám jelentette.
Óceánkék tekintetébe könnyen megfürödhettem még ha csak képletesen is és a nyugalma, amit alapvetően a lénye sugárzott felém felért egy állandósuló örvendéssel. Talán ő az én Szent Grálom ami a mugli hitvilágba az elveszett kincs, amit mindenki kutat de sose talál meg igazán.
Most is belé karolva lépkedek vissza, a Hopkirk birtok leghátsó részétől ahol a temető és a koporsóra vetett hant domborul. Hiába velem kihal a név, hiába innentől az Archeronoké a terület, a ház, minden, azért a Hopkirkök örökre itt lesznek, ha más nem hát a hátsó kertet díszítve.
Sötétlő pillantást vetek a hátra. Nem nagy, sokkal nagyobb Malfoyék kúriája, de számomra így is óriási és kevés jó emléket idéző. Taiden talán megérzi ezt, közelebb von magához. Valamit pusmog talán a rég letűnt gyerekkorunkról, talán arról hogy szedjem már össze magam, de hát nehezen megy, mert anyám mellett felbukkan Monstro feje. Csak a tarkóját látom, de fontoskodó hadonászása nem sok jóra utal. Inkább elemelem róla a tekintetem és a távoli erdő legszélén fészkelő fák ágai közt megtelepedő sötét árnyakat, a varjakat nézem. Ők halk, távoli hírnökként kárognak, jelezve, hogy a vég mindenki számára közel van.

Őszintén szólva jobban örültem volna egy zártkörű csendes temetésnek, amin csak a család legszűkebb tagjai vesznek részt. Azonban anyám minden ellenvetésemet elhárítva ragaszkodott a nyíltabb szertartáshoz. Talán a saját méltóságát akarta ezzel megőrizni? A vagyonát fitogtatni hogy ennyi embert vendégül lát? Vagy csak szimplán önigazolást és vigaszt keresett ebben is mint mindig az ilyen eseményekben?
Nem tudom, mert sose értettem a nagy bálok és egyéb puccos rendezvények valódi értelmét. Nem is jelenek meg azonnal, inkább visszavonulok a szobámra. Kell egy fél óra magány és egy átöltözés. Levetem a súlyos kabátot, az alatta lévő vastag ruhát is és a szépen faragott tölgyszekrényt kinyitva válogatok. Evidensen fekete jöhet csak szóba, de itt meleg van, a sok ember befűti a teret a kandallóban is lobog a tűz… ki mondta hogy attól mert gyászolok nem lehet… egyedi? Napok óta az első őszinte mosoly suhan át arcomon, tudván ezzel mennyire megbotránkoztatok majd… mindenkit.
Halkan koppanó cipősarkakkal sétálok le az emeletről a karos lépcsőn, aminek az alján már ott vár Taiden. Ő, mint mindig jól fest, csak a szeme körüli elmélyült ráncok jelzik hogy sose lesz már a régi. Mégis, megjelenése, kisugárzása nem árulkodik arról min is ment keresztül öt évig.
- Anyád meg fog ölni….
Kuncogja el magát ahogy meglát, vállig érő haja kicsit meglebben ennek hatására. Elsomolyodom és vállat vonok könnyeden.
- Akkor bedobhat apám mellé. Igazából még az is jobb, mint Sebastian feleségének lenni…
Morgom félhangosan az orrom alatt mert persze pont erre halad el két minisztériumi beosztott. Egy elegáns fejbiccentéssel üdvözöljük őket, aztán jobbnak látjuk ha bevetjük magunkat az oroszlán barlangjába, ahol én, - a szinte teljesen nyitott hátú, csak két vékony pánttal összetartott ruhámban -, garantáltan feltűnést fogok kelteni. Pláne hogy még a hajam is előre dobom a jobb vállam felett.
Alig hogy beérünk rögtön vagy négyen rohamoznak meg minket részvétet nyilvánítani. Igazából rájövök hogy Archeronnak azon kívül hogy a lelket tartja bennem még egy fontos szerepe van ma. Ő a személyi testőröm, aki elegánsan lazán lerázza és elhárítja a nemkívánatos személyeket. Sőt mi több… még egy pohár pezsgő is a feketére lakkozott ujjaim közé csusszan a kezéből.
- Pezsgő? Komolyan? Nem szilveszter van baszki…
Mérgelődök mintegy magamban, de igazából teljesen feleslegesen. Taiden kuncog egy sort majd elenged és elfordul hogy az egyik régebbi kollégájával fogjon kezet. Ez alatt van időm bámészkodni. Anyám rosszalló pillantása üdítően hat rám, de hamar elmegy a kedvem, mert Mirolt sehol nem látom a sok feketébe burkolt férfi és nő között. Sebastian hála Merlinnek a szoba túlfelébe társalog a Mágiaügyi Miniszter helyettesével. Tekintete megakad rajta, majd megvetően fitymálva néz egy percig. Kénytelen vagyok belül a számba harapni hogy ne átkozzam le a fejét a picsába, csak hát persze a pálcám is fent hagytam az emeleten.
Talán mindegy is. Legalább a késztetésnek annyi.
Meglehet Taiden végez jó munkát vagy az emberek amúgy se mernek felém közeledni. Bár már nincs rajtam ostoba kalap meg csipke álarc de arcomon, főleg a tekintetembe látszik hogy nem kérek senkinek a szánalmából. És mégis inkább érzem semmint látom, hogy valaki mögém lép. A perifériámba homályosan kivehető testalkat inkább férfira utal, de nem lehet benne biztos. Mindegy is.
- Ha részvétet nyilvánítani jött, akkor kösz az együttérzést!
Flegma hangsúllyal, szinte érzelemmentesen közlöm, mert ugyan kábé öt perce vagyok itt, de már várom, hogy vége legyen ennek az egész cécónak. Csak mérhetetlen púp a hátamra. Még annyival se tisztelem meg az illetőt, hogy felé forduljak. Mégis minek nézzek bárki szánakozó arcába?
Naplózva


Edward Nott
(N)JK
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2020. 11. 21. - 21:19:53 »
+1

to miss Melanie Hopkirk
2001. November







Ha minden temetésre elmennék, ahol közöm volt a nyomozáshoz, mást se csinálnék, csak halotti torokon zabálnék. Persze, mindig kiadom Jimnek, hogy írjon valami giccses, béna lapot, amiben bőszen sajnálkozok, hogy bokros teendőim mellett nem tudok időt szakítani ezen szertartásokra, és küldje el a madárral. De ez most más. Miss Hopkirk szép két szeméért még roppant fontos teendőimet is félreteszem.
- Picsába - morgom tehát a plafont bámulva az ágyról, ami nem az enyém. A szőke maca a fekhely túlfelén még félrészegen nyervog a hangomra válaszul, szerintem fel se tűnik neki igazán, ahogy kelletlenül, de határozott mozdulattal kiugrom mellőle. De az, hogy talpon vagyok, még nem jelenti azt, hogy szalonképes is. Legalábbis amely szalonban halotti tort rendeznek, oda azért ajánlatos ruhát is felvenni.
- Szivi…? - harsogom figyelemfelkeltőn, és csípőre tett kézzel fordulok vissza a nő felé, aki szintén pucér, de úgy fekszik, hogy semmi érdekeset nem látok, így nem tántorít el a távozástól.
- Hm? - nyöszörgi álmosan és roppant bután, de hát eddig se a nagy eszéért töltöttem vele az időt, ellenben most felhúz, hogy nincs eléggé magánál egy értelmes kérdés megválaszolásához. De azért továbbra is makacsul nyaggatom.
- Hé, szivi! - harsogom hangosabban, és jó lendülettel kivágom a gardróbszoba ajtaját, úgyhogy a dörrenésre összerezzen.
- Nincs valami temetésre való göncöd? - kérdezem lassan, jól artikuláltan, közben pedig elégedetlenül vetek egy pillantást a tegnapi öltözékemre, ami mugli álca révén nem igazán volna illendő egy aranyvérű varázsló temetésére.
A nő a fejét fogja az erős hangoktól, meg a gondolkodástól, ami láthatóan fáj neki, én meg a szememet forgatom, és türelmetlenül dobolok az ajtófélfán.
- A férjemnek van valami ilyesmije. Csomó kurvadrága öltöny... Ott hátul… - dünnyögi, aztán résnyire nyitja a szemét, és végigmér. - Igen... Jó lesz... kábé akkora mint te.
- Kábé? - ismétlen meg egy kaján mosolyt villantva, mert korábban nem éppen ezt mondta, de aztán eltűnök a ruhák között. Két perc múlva szomorú pingvinnek öltözve hagyom el a házat, és sietősen hoppanálok a címre, amit már jól ismerek.
*
Jó döntés volt elbújni a hátsó sorokban a temetésen is, és útban a ház felé is. Így, a tömeg hátsóbb mezőnyében senkinek se tűnik fel az ásítozásom. És van itt jópár arc, aki nem kerüli el a figyelmemet. Minisztériumi dolgozók, aranyvérűek… Akad itt néhány gyanús személy, akiket amúgy sem baj, ha szemügyre veszek. És leginkább…
Miss Hopkirk. Úgy vonul le a lépcsőn, mint valami sötét hercegnő, egyszerre szenvedélyesen életteli, és veszélyesen halálos a kisugárzása. Kaján mosollyal emelek el egy arra járó pincér tálcájáról egy pezsgős poharat, de nem csak ivás céljából, hanem hogy kezembe foghassak valami karcsút, törékenyet és csillogót, addig is, míg átvágok hozzá a termen át. Kötelező formaságok garmadáján kell túlesnem.
- Miniszterhelyettes úr, örvendek - biccentek először a főnököm felé, aztán a vele beszélgetőnek. - Hogysmint, Monstro? És hogy szolgál a kedves felesége egészsége? - kérdezem tenyérbemászó vigyorral, mintegy mellesleg, mire a fickó elsápad, arca érdekesen sötétül el, miközben fehérebb színt ölt. A minisziszterhelyettes értetlenül néz, én pedig biccentve tovább állok. Köszöntök még néhány jobban és kevésbé ismert arcot, és még az özvegy Hopkirk asszonyságnak is sikerül őszinte részvétemet kifejeznem. Még a késésért is elnézést kérek, ellenállhatatlanul bűnbánó arccal.
- Ugyan, Edward, hálásak vagyunk, hogy időt tud szakítani ránk. Annyi munka mellett… Bizonyára a sok túlóra… Hiszen látszik, alig aludt!
- Igen, hosszú éjszakám volt, az igaz. De semmiség - legyintek roppant hősiesen. - Mindenképp szerettem volna tiszteletemet tenni itt - teszem hozzá, próbálva nem kajánul vigyorogni, épp csak egy hízelgő mosolyt villantani.
Aztán magára hagyom az asszonyságot, van elég tárasága, mindenki az enyémhez hasonl részvétnyilvánítással van elfoglalva. Már csak egy lépésre vagyok a kiszemelt célponttól. Bár nekem háttal áll, biztosan tudom, hogy Melanie az. Ki másnak lenne mersze ekkora meztelen bőrfelületet mutatni a társaságnak? És milyen hibátlan, tökéletes látvány is ez. Megkapaszkodom a pezsgőspoharamban, s uralkodom arcvonásaimon, így a huncut vigyor helyett halvány mosoly tűnik csak elő.
- Ha részvétet nyilvánítani jött, akkor kösz az együttérzést! - veti hátra, de ide sem néz. Nem hoz vele zavarba, sőt, jól szórakozom ezen.
- Elképzelhető, de ki tudja? Még az is lehet, hogy én csak bámészkodni jöttem... - dörmögöm ártatlan képpel úgy, hogy ne lehessen eldönteni, vajon komolyan gondolom-e, vagy ez egy kis morbid humor. Tenyérbemászó képpel lépek be mellé, így hirtelen a személyes terének egy jelentős részét töltöm ki, méghozzá nem titkolt élvezettel. Csak kénytelen rám nézni, de talán a hangomból már kitalálta, kivel van dolga.
- Vagy, hogy elraboljak egy védtelen, ifjú hölgyeményt… - mondom huncutul. Láttam, hogy Archeron kollégám idáig gardedámként szerepelt mellette, de mivel ő valaki mással csevegett, még a lehetőség is adott volt. Mire Melanie hátrafordul, én a lendületét kihasználva és továbbvíve karon ragadom, és pár öles lépéssel, kecsesen a közeli erkélyajtóhoz lendítem. Kint hűvös van ugyan, de egyrészt csendesebb, néptelenebb is, másrészt nem bánom látni azt a finom libabőrt.
Az erkély magányában aztán elengedem, s még a lépések ritmusában, elegánsan, mintha zene nélkül táncolnánk, emelem fel a pezsgőm.
- Vagy csak azért... - folytatom célozgatva, kicsit kihúzom magam, de csak hogy eltereljem a figyelmét, s míg rám néz, hozzákoccintom poharamat az övéhez. Az aranyszínű italokban egyszere lódulnak felfelé a buborékok, s a kellemes csengés visszhangzik közöttünk.
- ...hogy koccintsak az én kamu-menyasszonyommal. Látom, jól haladnak a házasulási tervei, Sebastian nem hozta a nejét...- Szemtelenül mosolygok már. Kicsit úgy is érzem magam én is, akár a pohár pezsgő.


Naplózva

Melanie Hopkirk
[Topiktulaj]
*****


Wizengamot-tag

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2020. 11. 21. - 22:24:20 »
+1


edward
hopkirk birtok - london
Gasoline
outfit




Kósza villanásként magasodik ki egy jól ismert alak anyám mellett. Csak összeszűkülő szemekkel figyelem és sűrűn imádkozok Morganához, hogy legyen kegyes hozzám és kíméljen meg, legalább ma…
Megnyugszom mikor a tömegben elvesztem tekintetemmel Nott alakját és elég másra koncentrálnom. Taident lefoglalja két újabb exkollégina vagy kollegina, de a válla felett hátrasandít felém. Szelíden biccentek hogy intézze csak a dolgát, velem ne törődjön. Míg zöldesbarna tekintetem anyámat szuggerállja, aki szinte sütkérezik a részvétnyilvánításokban, addig folyamatosan az jár a fejemben hogy mi lehet ettől gyomorforgatóbb. Nehezen tudok példás hasonlatot találni és a lágy púderszínre színezett ajkaimhoz emelt pezsgőspohár megdöntése sem igazán ad jobb ötletet a hasonlat megformálására.
Aztán már lehetőségem sincs gondolkodni, mert újabb túlbuzgók jelentkeznek be odaadó sajnálatuk kifejezésére, hiába próbálom elhárítani ezt magamról.
- Elképzelhető, de ki tudja? Még az is lehet, hogy én csak bámészkodni jöttem...
A mély, öblös hangtól a gyomrom parányira zsugorodik szinte azon nyomban. Nem tudom mikor sikerült észrevétlen mögém surrannia, de ez már magában is alattomos húzás tőle, az meg aztán pláne hogy szinte érzem ahogy mögém lép. Centik választanak el talán tőle, így ha megfordulnék… nem is teszem rögtön.
- Vagy, hogy elraboljak egy védtelen, ifjú hölgyeményt…
Szemöldököm a magasba szökik, és Taiden felé sandítok.
- Védtelen lennék?
Hangomban kihívás szikrája pattan és most már elérkezettnek látnám az időt hogy Edward arcába nézzek, de igazából olyan gyorsan kapja el a karom és visz tovább magával hogy felfogni sincs időm. Mindössze az unokabátyám aggódó arcát látom hátrapillantva mikor már jópár ember közénk keveredik. Szelíden intek neki hogy nincs baj, ne kövessen aztán durcásan Nott arcélét fixírozom végül pedig már kint is találom magam a hűvös esti levegőn.
A testem természetes reakciója hogy szelíden megborzong a hideg északi szellő hatására de cserébe arcomon lángol a meglepettségtől vegyes düh. Terveztem hogy kimenekülök ide, de nem gondoltam volna hogy ennyire hamar esik meg mindez.
- Vagy csak azért...
Halk, csilingelő játéka a poharainknak betölti az este árnyaltan beszűrődő és a benti tömeg tompa moraja mellett a teret.
- ...hogy koccintsak az én kamu-menyasszonyommal. Látom, jól haladnak a házasulási tervei, Sebastian nem hozta a nejét...
- Ahhh… !
A szemem forgatva lépek el a férfi közeléből. Máris rájöttem hogy az este első nagy hibáját elkövettem. Levettem a szemem a férfiról még odabent, így kerültem idekintre. Ezt még egyszer nem szabad elkövetnem.
-  Ó valóban, köszönöm! Gondolom hamarosan eléri a járvány és újabb gyászszertartáson találkozhatunk.
Könnyeden kis grimasz suhan át arcomon, mikor biztos távolságba érek tőle.
- Mondd csak, a nők elbűvölőnek tartják a modorodat? Legfeljebb ott, ahol többre tartják a pénzedet…
Elbillentem a fejem és kihívóan szuggerálom. Vajon hány bordélyházat látogat meg? Mert hogy ez a férfi nem szent az is biztos. Sajnálom hogy Mirol nincs itt, legalább ő kellő alany lehetne arra, hogy Nott ne érezze magát annyira nyeregben, mint… mindig.
- Láttam anyám örömmel fogadta a részvétnyilvánításod. Csak halkan jegyzem meg, hogy rólad áradozik minden egyes nap. Én a helyedbe vigyáznék… ugyan örökös híján Taidené lesz minden, de anyám még relatív fiatal és immár özvegy is. Elemi erővel keresi a jó partit már most, igen, és te…
Végigmérem a megszokott formális öltözékben. Arcomra becsmérlés ül ki ugyan de valójában belül nagyon is tetszik a látvány.
-… annak számítasz. Neki pedig csak öröm, ha a fiával egyidős lesz az új férje. Nem pedig holmi besavanyodott vénember...
Gonosz kis mosoly suhan át arcomon, és élvezettel várom ki a reakciót. Meghökken? Megretten? Nem, nem gondolnám. Valószínű ez is az egóját legyezi, bár valahol szánalmas is ez szerintem. Rá is és anyámra is.
- Szóval nem sokáig kell a kamu-vőlegényemnek lenned.
Elbiggyesztem ajkaim majd felkacagok cinikusan és most hátat fordítva elsétálok a korlátig, majd megtámaszkodom.
- Lehet jobban fog állni neked a mostohaapa titulus…
Vállat vonok, mintha nekem mindegy lenne. És tulajdonképpen az is. Mégis, valamiért bosszant hogy anyám ennyire eped Nottért, hogy ennyire egy hullámhosszon is vannak és hogy az auror valahogy velem csak valami ostoba játékot űz. Ujjaimmal eljátszom a pohár szélén, amiből felgyöngyözik sorjában a sok buborék. Arcom elé emelem a poharam és úgy szemlélem, mintha az sokkal érdekesebb lenne mint a teraszon lévő partnerem.
- Pedig tényleg még csak szilveszter sincs, baszki…
Dörmögöm félig sóhajtva az orrom alatt, majd átpillantok az aurorra. Arca fáradtnak tűnik, de a csibészes mosolya valahol tompítja ennek élét. Már előre félek mit is forgat a fejébe, mert nem sok jót ígér az éjszaka fényeibe megcsillanó kék szeme.
Naplózva


Edward Nott
(N)JK
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2020. 11. 22. - 07:27:41 »
+1

to miss Melanie Hopkirk
2001. November







Érzem, hogy felismer, és tetszik, hogy nem fordul meg. Nem mozdul és mégis, látszik, ahogy megfeszül, és a levegő is benne szakad - hogyne látszana, mikor minden rá van írva szépséges, fedetlen bőrére? Olvasok rajta, akár egy jó újságcikket, ami minden pletykát gusztán kitálal.
- Védtelen lennék?
Finoman gúnyos félmosollyal felelek csak, amit úgy értelmez, ahogy szeretne. Szemem sarkából magam is Mr. Archeron felé sandítok. Látásból ismerjük csak egymás, meg aztán kihagyott ő pár évet a melóból ahhoz, hogy ne tudjuk, hányadán is állunk. De végtére is, ez még mindig egy szabad ország. Még mindig nem ütközik törvénybe elígért hajadonokkal beszélgetni. Az íratlan szabály, és egyebek áthágása ennél később következik. Majd. Öles léptekkel haladunk felé, és a kettesben-lét irányába is.
Összekoccannak az üvegtestek, megpezsdül az aranyvér. A hüvös végigcirógat minket, de főleg őt, ha már én nem tehetem meg csak úgy. Bizony, magamban mélyen tudom, hogy nem védtelen ő. Éles a nyelve, és hallani a kiosztott pofonjairól. Nem kellene neki gardedám, pusztán azért van csak szükség rá, hogy a család megőrizze a tökéletes, nemes portéka látszatát. Archeron sem kifejezetten a lányt vigyázza, ó nem. Csak a presztízsét. Hát azt megtarthatja. Nekem csak a tűz kell, a szeméből, hogy ne érezzem a november csúf hidegét.
-  Ahhh… ! Ó valóban, köszönöm! Gondolom hamarosan eléri a járvány és újabb gyászszertartáson találkozhatunk.
- Mert annyira szeretne már házasodni? - szúrom közbe ártatlanul, persze a gyenge álca mögött, amit csak poénból rakok rá, jól átlátszik az igazság, ami épp ennek ellenkezője, és én is pontosan tudom.És egyébként nem titkolom, mennyire feldob a lehetőség, hogy újra találkozhatunk. Nem így szoktam második randevú ígéretet kapni, de azért jól megjegyzem.
- Mondd csak, a nők elbűvölőnek tartják a modorodat? Legfeljebb ott, ahol többre tartják a pénzedet…
- Pénzem is van, de nem azt tartják többre - somolygom büszkén. Gondolataimnak olyan ő, mint egy mágnes, amihez kénytelenek odatapadni, de azért bevillan egy pillanatra, hogyan is szereztem azt a szép kis vagyont. És igen, az is elégedettséggel tölt el. Nem mintha ne kapnék szép fizetést a munkámért a minisztériumban, hiszen a jót ők is (kénytelenek) megfizetni, de abból azért nem telne rögtön luxusautókra, versenymotorokra és lovakra, sem egy mugi repülőgépre, amit csak azért vettem a szüleim pénzén, hogy az egekig bosszantsam őket.
- Láttam anyám örömmel fogadta a részvétnyilvánításod. Csak halkan jegyzem meg, hogy rólad áradozik minden egyes nap. Én a helyedbe vigyáznék… ugyan örökös híján Taidené lesz minden, de anyám még relatív fiatal és immár özvegy is. Elemi erővel keresi a jó partit már most, igen, és te…
Keresztbe fonom a karjaim, és próbálok nem túl elégedett fejet vágni, nehogy azt higgye, annyira felvillanyoz a gondolat, hogy özvegyeket boldogíthatok. Nem az a gondolatdob fel.
-… annak számítasz. Neki pedig csak öröm, ha a fiával egyidős lesz az új férje. Nem pedig holmi besavanyodott vénember…
Látom, majd kiesik a szemén, úgyhogy én is közelebb hajolok, mintha egy könyvet tartanék oda, amire régóta várt. A kis türelmetlen. Olvasson csak! A képemen csak a gyásznapokhoz nem illő derűt lát, meg néhány élvezetteljes karikát a szemem alatt.
- Szóval nem sokáig kell a kamu-vőlegényemnek lenned - mondja, és a másik szebbik felét mutatja felém, ahogy a korláthoz sétál. Látványa a deres, vörös-barna levelek és a fehér márvány előtt olyan, akár egy festmény. Amiben az a legjobb, hogy két oldalú. Ez is tetszik, de a másikat is szívesen szemlélem, úgyhogy szenvtelenül a nyomába szegődök, és színpadias kíváncsisággal könyöklök mellé a hideg, fehér kőre.
- Lehet jobban fog állni neked a mostohaapa titulus…
Erre már aztán elvigyorodom, de nem mondok még semmit, csak gyönyörködöm, szemtelenül feltűnően. És nem csak úgy magában a képen, hanem a tűzön és életen, ami benne van.
- Pedig tényleg még csak szilveszter sincs, baszki… - morogja, és ez a mély, elégedetlen hang legalább olyan jól áll neki, mikor panaszosan csicseregve csipkelődik. Megvárom, amíg tekintete az enyémbe fonódik, és végre  a gondolataiból és dühe tengerén kikötve megérkezik lélekben is ide hozzám. Várok egy kicsit, kortyolok az italból, és halk koppanással, elégedetten leteszem a korlát sima lapjára.
- Lehet, hogy mégis valami új kezdete - bökök a piára, mert igen, túl azon, hogy nincs szilveszter, a pezsgő talán érdekes választás egy olyan eseményen, mint a mai. Ugyanakkor nincs is tökéletesebb ital, ami hozzá illene.
- Tudod, hall az ember pletykát, hogy a nemes és nagymúltú családok mit terveznek az emberrel. És mint nyilván tudod, engem ez módfelett megköt - jelentem ki szarkasztikusan, nem kis büszkeséggel, mert valóban, én azon kivételes sarjak közé tartozom, aki kiharcolta a szabadságát, és bár kitagadtak, a vagyont is kizsaroltam a családomból. Kellett hozzá gyomor, kellett hozzá elviselni jó néhány pofont, átkot és életveszélyes fenyegetést, sőt szűkölködni is kénytelen voltam, de mind megérte. Nem jelentek már kelendő, eladható portékát számukra, nem vagyok az övék többé, nem mondhatják meg nekem, mit tegyek, vagy ne tegyek.
- Nem unod még, hogy adnak-vesznek, mint valami egzotikus kis kedvencet? - kérdezem félig költőien, félig piszkálódva.
- Talán lelomboz, de nem leszek a mostohaapád, ha nem akarok - jelentem ki nem titkolt öntudatossággal, és szemtelenül a képébe mászok, áthajolva a köztünk lévő távolságon. Látom a párát, amit kifúj, ebben a hidegben olyan, mint egy füstölgő sárkány, és ez gyönyörködő mosolyt csal ki belőlem.
- Nem veszek el senkit, akit nem akarok - folytatom a sort, még közelebb hajolva. Nem félek a sárkányoktól. Nem véletlenül mondják, hogy a királyfinak meg kell küzdenie vele, hogy eljusson a hersegkisasszonyig. Kevés mese mondja ki, hogy ugyanazt kell legyőzni, akit utána csókolgatni. Minden herceg, aki boldog a mátkájával, először megszelidítette a fenevadat, amit nőnek nevezünk.
- De én még csak nem is biztos, hogy megházasodok. Kivéve talán kamuból- suttogom kirívón, majd még halkabban hozzáteszem, de nyilván hallja, mivel bőven a rövid hallótávolságon belül vagyok már: Majdhogynem egyenesen a fülébe suttogok.
- Előtted is ugyanott van ez az út. Miért nem lépsz rá? Miért nem szöksz meg? Kényelmesebb az aranykalitkádban csicseregni? - Az én szavaim nyomán is fehér páragomolyagok lebbennek fel, és végigcirógatják a nyakát. Mondható, hogy magam álltam sorba a pofonért, de ennél a sornál nem bánom. És van valami különleges élvezet is abban, hogy csörgethetem a kis képzelt, de annál sokkal erősebb rácsokat, amik körülötte húzódnak.




Naplózva

Melanie Hopkirk
[Topiktulaj]
*****


Wizengamot-tag

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2020. 11. 22. - 21:54:57 »
+1


edward
hopkirk birtok - london
Gasoline
outfit




Nem foglalkozom a házasságra tett kérdésével. Tudja a választ, kár hajtogatnom a magamét, sokkalta célravezetőbbnek tartom a zsigeri visszatámadást, de nem meglepő hogy ezt is kivédi. Mert miért is ne. A szemtelen és hímsoviniszta megnyilvánulására csak egy lesajnáló szemforgatást kap jutalmul.
Hát persze, hogy mást tartanak többre. Hova is gondoltam…
Meglep, hogy utánam jön szinte rögtön, ahogy a korláthoz érek. Az már ellenben kevésbé hogy nem tart nagy távolságot közöttünk. Úgy tűnik csak eddig szeretett éket verni kettőnk közé, s valahogy mára ez már másodlagos dolog lett.
- Lehet, hogy mégis valami új kezdete…
- Cöh, dehogy új….! Ez is csak apám miatt van, aki imádta a fényűzés minden formáját. Mindent, ami aranyló, selymes… és persze drága.
Fanyar kis mosolyra húzom el ajkaim.
- Tudod, hall az ember pletykát, hogy a nemes és nagymúltú családok mit terveznek az emberrel. És mint nyilván tudod, engem ez módfelett megköt…
A mosoly ugyan még ott játszik a szám szegletében, de megütközve nézek rá. Oly annyira, hogy egyik szemöldököm feljebb szalad és kihívóan várja a folytatást. Mégis hova akar kilyukadni?
- Nem unod még, hogy adnak-vesznek, mint valami egzotikus kis kedvencet?
Egy mély szusszanással teszem le a poharam követve Nott példáját a korlátra. Ó dehogynem, unom, ostoba kérdés. A válasz a bosszús arcomra van írva. De van, akinek könnyen megy az akarat érvényesítése, van akinek már jóval körülményesebb.
Elfordulok tőle, hátam mutatom a bentieknek és a hűvös kőkorlátra könyökölök. A szelíd libabőr végigszalad a karomon hogy aztán újra megjelenjen, ahogy a férfi közelebb hajol felém és a lehelete megcirógat.
- Talán lelomboz, de nem leszek a mostohaapád, ha nem akarok.
- Jobban hangzott volna, hogyha úgy mondod én nem akarom
Szinte visszasuttogom reflexből ezt, pedig igazából kár volt kinyitni a számat.
- Nem veszek el senkit, akit nem akarok
Még jó hogy neked nem is kell… Gondolom cinikusan magamban, de mindezt csak megvillanó szemeim sugallják felé, amikkel nem követem el a benti hibát. Nem tévesztem szem elől egy pillanatra sem. Nem tudom ezzel érem-e el vagy amúgy is, hogy a távolság drasztikusan csökken pillanatról pillanatra. Emiatt újra hevesebbé válik a szívverésem és kiszárad a torkom. Félig rettegve félig vágyakozva várom a következő pillanatot, hogy mit is hoz.
- De én még csak nem is biztos, hogy megházasodok.
Ez meglep. Sőt, egyenesen lesokkol. Végig se gondolom, rögtön peregni kezd a nyelvem.
- Mások ilyenkor már az aranyvérű örökösödésre gondolnak….
Furcsa, hogy pont Edwardot nem fűti a híres Nott név továbbvitele egy újabb generációra. Mindegy, öt év múlva már roppant másképp áll ehhez is, biztos vagyok benne.
- Kivéve talán kamuból
Ugyan eddig sem mozogtam túl sokat de most aztán teljesen megmerevedik a testem. Még a levegő is bennem reked és az meg pláne rájátszik erre, hogy szinte orra az enyémhez ér. A szemében megcsillanó tűz nem tudom mit is akar kifejezni. Engem akar kigúnyolni vagy épphogy ez bók akarna lenni? Nem tudom hova tenni ezeket a körmönfont, ravaszkás félmondatokat, kétes utalásokat. Nem mozdulok, egyszerűen képtelen vagyok. Csak hagyom, hogy hozzám hajoljon, hogy ezzel újra megérezzem illatát és a fülembe suttogjon, s langymeleg leheletétől a nyakam is libabőrös lesz, megint.
- Előtted is ugyanott van ez az út. Miért nem lépsz rá? Miért nem szöksz meg?
- Megszökni? Egy kamu házasságba? Veled?
Nyögöm ki szinte némán, félig lehunyt szemekkel. Maga a gondolat is megszédít, de opciónak nem utolsó, sőt… azonban mi van, ha öt vagy talán tíz év múlva már örököst akar valaki mástól? Nem, nem támaszkodhatom mindig valakire. Pláne nem .
- Kényelmesebb az aranykalitkádban csicseregni?
- Tudod van, akinek nem olyan könnyű kivívnia a függetlenségét.
Emelem fel a fejem szelíden hátrébb hajolva, hogy ismét az arcát lássam ne csak a markáns arcélét a szelíd borostával, ami ellenállhatatlanná teszi.
- Valóban csábító ajánlat lenne, ha nem épp más nő parfümjétől bűzlenél…
Savanyúan közlöm ezt, mert nem kerülte el a figyelmem a karakteres, olcsó de annál intenzívebb illat, amit nem nyom el teljesen Nott sajátja. Mivel ennyire közel van ráadásul hozzám, könnyű szerrel szelíden meg is lököm a mellkasánál fogva. Mivel nem számít rá így szinte biztos hogy sikerül eltolnom magamtól legalább annyira hogy kiűzzem őt és annak a picsának az illuzióját a fejemből.
- Hmm. képzeld, nem mindenki születik farokkal a lába között! Pedig úgy könnyebb lenne, tudom, de ne aggódj...! Elérem amit akarok. Nem véletlen végeztem jogi szakon!
Dacosan felszegem a fejem, bár igazából már kissé didergek a hidegben.
- Nem fogok hozzámenni se Monstrohoz, se senkihez. Se kényszerből, se kamuból.
És csak hogy érezze a sértettségem mértékét, ujjaim rátalálnak a pezsgőspohár szárára. Ebben sincs sok már, de azt a keveset is Nott fejébe húzom, járjon csak úgy mint Mirol, és örülhet, hogy pofont nem kap mellé. Aztán, ahogy mindig ha róla van szó, búcsú nélkül távozom, mert már amúgy is átfagyott mindenem a hidegben.
Naplózva


Edward Nott
(N)JK
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2020. 11. 24. - 20:43:23 »
+1

to miss Melanie Hopkirk
2001. November







- Cöh, dehogy új….! Ez is csak apám miatt van, aki imádta a fényűzés minden formáját. Mindent, ami aranyló, selymes… és persze drága.
Ahogy beszél, és én nézem őt, az jut eszembe, mintha saját magát írná le. Igen, bizonyára a lányát is szerette, hisz tökéletesen megfelel ezeknek a kritériumoknak. De úgy is kezelte. Tisztában volt az értékével, és nem restellte piacra vinni. A szeretet egy dolog, de a kötelesség egy másik. Piszkálom is érte, furcsa ez a kishitűség, de nyilván az évszázadok óta öröklődő családi szellemiség eredménye. Az ősök által hozzáláncolt rabgolyó számomra sem ismeretlen - de ha nem találtam volna megoldást a tőle való szabadulásra, hát előbb a lábam rágtam volna le.
Amikor hátat fordít, halk sóhajjal tanulmányozom fedetlen vállait, karcsú derekát. Épp csak tudom, miről esik szó.
- Mások ilyenkor már az aranyvérű örökösödésre gondolnak…. - mondja, én pedig elmosolyodom. Az örökösök gyártásának menete nincs ellenemre, de igazából nincs szükségem rájuk. A többi rész hidegen hagy.
- Megszökni? Egy kamu házasságba? Veled?
Hangos hümmögéssel adom tudtára, hogy bár én nem erre gondoltam, de érdekes, és szórakoztató dologként még fontolóra is vehetem. Rontaná egy kicsit a hírnevemet bizonyos körökben, ahol a házasodás inkább hátrányos befolyásoló tényezőnek számít, de vannak azok a javak, amiért ennyit be tudok vállalni.
- Tudod van, akinek nem olyan könnyű kivívnia a függetlenségét.
Ahogy rám emeli a tekintetét, hálát adok a szerencsének, hogy erős korláton támaszkodom. Nem vagyok kisfiú, de nálam legényebbek térde is megremegne ettől a pillantástól.
- Valóban csábító ajánlat lenne, ha nem épp más nő parfümjétől bűzlenél…
Elbűvöl annyira, hogy fel se vegyem, de azért nem mulasztok el lazán szemtelenkedve vállat rántani erre, és mosolygok tovább, hiszen mi rossz is van ebben?
- Nincs ebben semmi. Azt hittem, nyitott kamu-házasságban élünk - teszem hozzá ártatlanul, és engedelmeskedem a nyomásnak, mert szinte szíven üt az érintése, legyen bármilyen kecses és finom minden mozzanata. Tán hanyatt nem esnék tőle, de a biztonság kedvéért, meg mert rohadt jól esik, érzelgősen a szívemhez kapok, s hátha még sikerül megkapaszkodnom drága, hideg kis kezében egy pillanatig, mielőtt elrántaná. Nem durván, de azért érezheti, ahogy megszorítom, rajongásom jeléül. Az én kezem még nem hűlt ki ennyire, de hát a nőknek ez valahogy sajátja, hogy hideg kezük-lábuk. Mintha a teremtő is úgy alkotta volna meg őket, hogy kiprovokálják a felmelegítést.
- Hmm. képzeld, nem mindenki születik farokkal a lába között! Pedig úgy könnyebb lenne, tudom, de ne aggódj...! Elérem amit akarok. Nem véletlen végeztem jogi szakon!
Lemásolom a mozdulatát, majdnem egyszerre mozdulunk, s én is felszegem az állam, de én kevésbé dacosan, inkább csak olyan kirívón.
- Nem fogok hozzámenni se Monstrohoz, se senkihez. Se kényszerből, se kamuból - jelenti ki, én pedig elismerően rávigyorgok, ezúttal nem csak finoman, de fehér fogsorosan. Ezt akartam hallani, és meg is nyugtatott, hogy megkaptam. Miért is kesergett idáig? Pont az ellenkezőjét mondta, hogy neki kötelező ahhoz a félkegyelműhöz adni a kezét, most meg kinyögi, hogy persze sose fog. Nők… Nem lehet őket nem imádni. Különösen némelyiket.
Először a dühös arc okozta mámoros vigyor önt el, aztán a szúrós, szinte jeges, aranyszínű pezsgő.
Még csak nem is pislogok, meg se rezzen az arcom és a vigyorom se, szégyen is volna, inkább follyon, hogy az alkohol tűzbe lobbantja a szemem. Mi ez a kis csípés a nő távozó látványa mellett?
- Eléred. Ebben hasonlítunk - hajolok utána, és egy ügyes mozdulattal elpattintom a ruháját tartó két gonosz kis madzag közül azt, amelyik feljebb van. Mert az úgy vélem, stratégiailag fontosabb. Nem ért még be a szalon ajtajának látószögébe, úgyhogy nem látja senki, bármi is történjék. Senki, engem leszámítva, aki viszont roppantul jól szórakozom a helyzeten. Megvárom, míg visszanéz rám, és jól feltűnő mozdulattal lenyalom a szám körül csordogáló pezsgőcseppeket.
- Úgy tűnt, nem élvezed a benti társaságot. Miért nem maradsz még? Odaadom a zakómat, ha esetleg fáznál - teszem hozzá ártatlanul, szinte angyali kedvességgel, bár az aranyglóriám eléggé lefolyt már, és többnyire pezsgőből van.

Naplózva

Melanie Hopkirk
[Topiktulaj]
*****


Wizengamot-tag

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2020. 11. 25. - 10:17:11 »
+1


edward
hopkirk birtok - london
Gasoline
outfit




Az igazság nem tetszeni rendeltetett. És az igazság, melyet Nott a szemtelen stílusával, a még szemtelenebb vigyoraival és azzal, ahogy módfelett jól rajtam… igen rajtam szórakozik, nos ez a fajta igazság csak vérlázítóan hat rám.
A nyitott kamu házasság említésére is lenne jó pár keresetlen szavam, mert se nem nyitottról nem volt szó egy percig se se nem házasságról, de ezzel is csak táptalajt adnék annak a képzeletbeli sikoltó mandragórának, amit lelkesen tápláltam eddig is. Hát csak magamban puffogok egy kört és jobbnak látom távolságot tartani tőle, ami alapvetően tanácsos is lenne, de nehezen kivitelezhető. Meleg keze az enyémre simul, egy percig még csak el sem engedi meg meg is szorítja, ami arra tökéletesen megfelel hogy felbosszantson vele, arra meg még inkább hogy áruló testem ismét ne hazudtolja meg önmagát ettől. Hisz már megint szaltót vet a gyomrom és félredobban a szívem. Még Mirol-nál érthető is ez… de Edwardnál?
Szerencsémre azonban nem akadályoz meg abban hogy elinduljak befelé, legalábbis az első fél méter könnyen megy.
- Eléred. Ebben hasonlítunk
Gunyorosan elégedett mosoly ül ki arcomra, mert végre egyszer elismert és az ő fenenagy egoizmusával azonos szinten tart immár számon. Mi is ez ha nem édes győzelem? Sajnálom hogy nem láthatja az arcom, de eszembe sem jut megfordulni. És milyen jól is teszem… A pillanat törtrésze alatt, esélytelenül kivédhetetlenül, aljas mód orvul támad, hátulról, lesből. Mert én ostoba és botor módon elkövetem egy este alatt kétszer is ugyanazt a hibát. Csak a halk kis pattanás hangjára torpanok meg, és persze arra, hogy érzem a ruha anyagát magam körül megfeszülni. Aztán villámgyorsasággal hullik le aminek nagyon nem kellene, szégyenbe hozva ezzel engem. Még szerencse hogy az ajtó távolabb esik és a selyemfüggönyön belülről senki nem néz pont erre. Ösztönösen sikkantok fel és kapok a ruhám fekete anyagához, amit így fél kézzel vagyok kénytelen magamhoz szorítani ahogy sikerül, hogy ne mutasson többet a bájaimból, mint ami illendő lenne. Pláne melltartó nélkül…
- Merlinre! Hogy te….
Lángba borult arccal, remegve fordulok meg balommal ökölbe szorítva a mellkasom előtt a kezem. Válogatott sértéseket tudnék a fejéhez vágni, de egy se fejezné ki igazán, amit jelen pillanatban érzek miatta vagy gondolok ténylegesen róla. Nem is gondolkodom, csak cselekszem. Úgy vélem ideje azt a rettentően önelégült vigyort letörölni az auror képéről. Mégpedig azon nyomban.
- Úgy tűnt, nem élvezed a benti társaságot. Miért nem maradsz még? Odaadom a zakómat, ha esetleg fáznál
Kicsit azt értem, hogy mintha ezt várná, ezt akarná. A pofont. A provokációt. A haragomat. Hát, megkapja. Jobbom lendületből csattan arcán olyan erővel, amilyennel még talán eddig sosem. Szerencsémre a magassarkú kiegyenlíti a magasságbeli hátrányomat és így kényelmesen elérhető szintbe van az arca, hogy mindezt megtehessem.
- Ez egy Chanel volt, cseszd meg!
Dühöngök sipítozva, mert bár nem tudom mennyire van otthon a női divatban – feltételezem semennyire, maximum levetkőztetésben ismeri a járást a női ruhák kapcsán- hát most már igenis tudhatja, hogy egy igen értékes, ritka, egyedi és nem mellesleg kurva drága darabot sikerült megszentségtelenítenie. Megfordul a fejemben, hogy a tűsarkúmmal még a lábán is megfordulok úgy lendületből, de azt megtartom a következő szemtelen húzására, mert azt hiszem még lesz egypár az este folyamán.
- Mégis minek maradjak? Mondj egyetlen használható indokot… !
Fújtatok bosszúsan az arcába, és most én vagyok az, aki közel merészkedik hozzá és az arcába fújja a fehéren gomolygó leheletét. Még mindig nedves a pezsgőm maradékától, hiába próbálta azt a nyelvével kéjesen feliszogatni a szája környékéről. Lágyan csillog az este árnyai és a bentről kiszűrődő aranysárga fények játékában.
- Tönkretetted a ruhám! Azt hiszed a zakóddal kisegítesz?
Világítok rá a lényegre felvont szemöldökkel. Ráadásul pálca sincs nálam hogy csak úgy megjavítsam, meg hát nem is lehet. És nem is akarom. De… így nem mehetek be a tömegbe sem. Szóval csak kénytelen leszek élni az általa felajánlott lehetőséggel.
Durcásan hát hátrébb lépek egyetlen lépést s kinyújtom felé a kezem tenyérrel felfelé, várva hogy tegye a dolgát és tartsa be amit beígért önszántából, hogy legalább tüdőgyulladást ne kapjak miatta.
Naplózva


Edward Nott
(N)JK
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2020. 11. 26. - 16:40:05 »
+1

to miss Melanie Hopkirk
2001. November







Ilyen hidegben milyen tűz melegíthetne fel jobban, mint egy felső kategóriás nő kirobbanó haragja? Az a dühöngő hőség csontig hatol, és még annál is beljebb. Kellemesen átforrósít, mikor rám néz. Az a kis sikkantás pedig a hab a tortán. Bár elképzeltem, talán olyan is lehetne, hogy egyszerűen csak hagyná történni a dolgokat, aztán csípőre tett kézzel, azzal a lenéző, savanyú képével fordulna  vissza felém, elégtételt követelve lógó ruhája végett. Félmeztelenül, persze. Ismerek néhány ilyen hölygeményt, aki cseppet sem zavartatná magát. De p nem olyan, mint a sok, akiket ismerek. Bájosan, mérgesen szégyenlős, teljes tudatában annak, hogy a családi vagyon egy jelentős részét képezik az ő erényei és közmegítélése.
- Merlinre! Hogy te….
- Hm - fut oldalra szám széle jelentőségteljesen, kissé felfelé ívelve. Aztán ártatlanul hozzá teszem:
- Jaj, biztos véletlen volt. Mondanám, hogy elnézést, de… - Nem hagyom félbe a mondatot, épp csak nem szavakkal fejezem be, hanem azzal a végtelenül elégedett, makacs arccal, amiről leolvashatja; nincs az a pénz, amiért én most levenném róla a szemem, és másfelé néznék.
Még egy pofon sem térít el ettől. Persze, felkészülten kevésbé tesz kárt az emberben az ilyesmi - és én nem csak láttam, hogy ez következik. Bár női kezek okozta pofonok edzették volna finoman borostás képemet, de annál kevésbé lírai a története annak. Nem a mostani hideg fagyasztotta jéggé. Az inkább gyerekkorom jégkorszakának tulajdonítható. Minden esetre a mosolyomat nem porolja le egy mégoly csattanós jobbos sem, de azért úgy teszek, mintha meghatott volna kissé, és kelletlenül megdörzsölöm az érintett területet.
- Ez egy Chanel volt, cseszd meg!
- Hogy ellenkezhetnék? - tárom szét a kezem a felhívásra, szememben huncut fény bujkál hozzá. Persze költői a kérdés, ő pedig dühöngve kér számon.
- Mégis minek maradjak? Mondj egyetlen használható indokot… ! - utasít, és én megint csak nem adhatok válaszul mást, mint jelentőségteljes, szemtelenül derűs hallgatást. Hisz már meg is válaszolta a saját kérdését. Itt áll közvetlenül előttem. Érzem arcomon forró fújtatását, és jobban éget, mint a pofon helye. A pezsgő se oltja el, sőt mintha az alkohol lángra lobbanna. Kis sárkány…
- Tönkretetted a ruhám! Azt hiszed a zakóddal kisegítesz?
Mondok én egy indokot szívesen, de azért előtte levetem a felsőm. Az ing a zakó alatt, ahol nem látszik, ki van gombolva, mivel akitől kölcsönöztem, nem rendelkezik olyan széles felsőtesttel, mint én. Elegáns mozdulattal szabadulok meg a fekete kabátfélétől, majd egy laza, lassú és élvezetteljes mozdulattal átvetem Melanie vállai körül. Aztán annál fogva közelebb húzom magamhoz. Így alulöltözöttebben megrohanna a hideg, de ő távol tartja tőlem. Jobban, mint a ruhám tőle, ebben biztos vagyok.
- Az az indok, hogy tudom, hogy akarod a pálcám - susogom negédesen a fülébe direkt kétértelműen.
- Nem mehetsz vissz a zakómban, mit gondolnának az egybegyűltek? Bizonyára felmerülnének kérdések, és tudom, hogy azokat nem kedveled - teszem hozzá ártatlanul, még kicsit kerülgetve a forró kását.
- Megjavítom a drága chanelt… egy csókért - búgom igéző tekintettel, elmerülve az ő barna íriszeinek izzásában. Mint a lassan hömpölygő láva, olyan éppen. Lehet, hogy öngyilkosság, de én boldogan ugrom bele fejest.
Naplózva

Melanie Hopkirk
[Topiktulaj]
*****


Wizengamot-tag

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2020. 11. 26. - 19:14:21 »
+1

 

edward
hopkirk birtok - london
Gasoline
outfit




Még jó, hogy ahogy a véletleneknek úgy az auror egyetlen szavának se adok túl sok hitelt. Nem mintha bármi okot is szolgáltatna szavai igazolására, a képére van írva, a szemtelen, csibészes félmosolyba, a mély hümmögésbe, és a szemei kék szikrázásába hogy pont hogy az állítása ellenkezője igaz. És talán még jóképűvé is tenné ez a fajta játékosság, ha nem ilyen durva módon ráadásul velem ejtené meg.
Semmi nem gátolja hát hogy kezem az arcát érje, hogy nem számolva a nemrég ráküldött pezsgővel most az én tenyerem is szelíden nedvessé váljon, ő pedig készségesen részt vesz mindebben sőt mi több, mintha még élvezné is.
Balommal csak szorítom-szorítom magamhoz a ruha anyagát, mintha az életem függene tőle. És talán valamilyen költői módon talán így is van. Kérdésemet csak a bosszantó csend kíséri, de nem kerüli el a figyelmem hogy ebből is megpróbál ő felülkerekedni, szokás szerint. Már várom mivel rukkol elő újra, mikor csalódok, mert könnyeden, elegáns mozdulatokkal tesz eleget követelésemnek. Unottan és szenvtelen arccal nézem, ahogy a sötét anyag elválik tőle, hogy az éj sötétjével rikító ellentétet adva felvillanjon a fehér ing anyagának színe, de azért elakad a lélegzetem, mikor a hanyagul lezser felső begombolatlan ingszélre téved a tekintetem. Valahogy ez is olyan rá jellemző, noha nem sokat tudok róla, de nem kellene hogy meglepjen.
S míg engem lefoglal a mellkasának szelíden palástolt bámulása, mert azért csak felnézek az elégedetten sumákoló arcára, addig ő újra kihasználja az alkalmat. Normál esetbe nem is zavarna ha gálánsan rám tenné a zakót, bár magam akartam volna felvenni, így a jobb kezem lehanyatlik, de mire magam mellé érne ösztönösen mozdulhat is. A férfi ugyanis nem engedi el a ruhadarab szélét hanem szelíden, de határozottan magához von, amiből esélyem sincs kibontakozni, hisz épp ő zárta rám saját kérésemre a ketrec ajtaját…
Hogy a távolságot biztosan megtartsuk bár így is az illendőség belső határán mozgunk már, ujjaim megérintik ingjének anyagát szelíden átitatva a pezsgő még fel nem száradt maradékával.
- Az az indok, hogy tudom, hogy akarod a pálcám
Talán ha nem lenne ennyire közel, ami arra ösztönöz hogy lehunyjam a szemeim egy aprócska sóhaj kíséretében, akkor meglehet az arcába nevetnék kajánul, mert azért ennyire elbíznia magát még neki sem illendő. Csakhogy a közelsége szokott módon felkorbácsolja lelkem nyugodt állóvizét, és míg próbálom testem zavaró jelzéseit figyelmen kívül hagyni, amit újra előidéz belőlem addig az arcomat elöntő pírt nem tudom eltüntetni. Bosszant is, mert tudom talán ilyesmit akart előidézni.
- Súlyos tévedésben élsz. Nincs szükségem semmilyen formában semelyik pálcádra…
Nem vagyok már szende szűz lány, ne is kezeljen akként, se pedig egy kiéhezett ostoba libaként. Nem vagyok olyan könnyen kapható típus, mint az eddigi hódításai, kezdve a ma már hancúrpárbajba kevert hölgyeménnyel, akinek illata gonosz mód még mindig ott lebeg köztünk tőle áradva.
- Nem mehetsz vissza a zakómban, mit gondolnának az egybegyűltek? Bizonyára felmerülnének kérdések, és tudom, hogy azokat nem kedveled.
Elbillentem kissé a fejem miközben összeszedem annyira magam, hogy illata nem befolyásol úgy, mint az első percekben és a tudatom, főleg a makacsságom, is feléled.
- Valóban. De lehet most az egyszer kibírom.
Összeszűkül a szemem, mert ezzel is felmérem őt. Simán itt hagyom, ha arról van szó, ne higgye hogy nem. Az, hogy nem bontakozok ki máris és rohanok el még nem garancia számára semmire. És valójában magam sem tudom mi tart még mindig itt. Mondjuk a kezei pont nem, mert csak a sötét zakó két oldalát tartják, könnyűszerrel leszerelhető lenne…
Csak az a tekintet… Van benne valami, amitől könnyen elhiszi az ember lánya hogy különleges. Bizsergetően jóleső. És bosszantóan vesébe látó.
- Megjavítom a drága chanelt… egy csókért…
Kiszárad a torkom és egy súlyos másodpercig csak a tekinteteink kapcsolódnak össze. Magamat is becsapnám ha azt mondanám nem lennék kíváncsi mit is tud ez a férfi, amitől ennyien elalélnak. De ezt neki nem kell tudnia. Szelíden köszörülöm meg a torkom és suttogva ejtem ki a szavakat.
- Sajnos az nem fog menni… - vállat vonok könnyedén. - Biztos sokakat leveszel ezzel a szöveggel a lábukról, de… én nem akárki vagyok.
Határozottan és magabiztosan mosolyodom el, pillogok is párat ártatlanul elterelésül annak, hogy ujjaim, amik eddig csak finoman a távolságot biztosították köztünk most akcióba lendülnek.
- Amúgy érdekesen nyújtasz vigaszt egy temetésen….
Búgom szinte a szájába, miközben könnyedén rátalálok mellkasa gyenge pontjára és belecsípek hideg és nyirkos ujjaimmal.
- Tudod, Mirollal legalább a sorrend jó volt. Ő mert csókolni a pofon előtt. Csak aztán kapta a lángnyelvet a képébe.
Olaj a tűzre, ami nem kellene. Máris vérlázító máshoz hasonlítgatni valakit, én se szeretem. De a mi világunk már csak ilyen.  A hiúságunk, az egónk játéka és itt a mersz vagy nyersz minden formájában a tét.
- Mit szólna bárki ha itt találna minket? Oda lenne a hírneved, Nott…
Pimasz vigyorommal megjátszott felszínességgel sugallom, hogy mennyire szánalmasnak tartom mindezt. Ha én nőként lennék ennyire csapodár kurvának minősítene mindenki, ellenben nekik férfiaknak ez dicsőség. Hol itt az igazság?
Sehol. És csak hogy még tovább bosszantsam, ugyanúgy mint legutóbb a Mungóban feketére lakkozott körmeim végigjátszanak borostás, pezsgőfoltos arcélén, csak mert tudom hogy mint sok mindent, ez sem illene.
- Sajnos vége a kamu-házasságunknak, pláne így gyűrű meg minden híján, úgyhogy keresned kell valakit, akinél elegánsabb módon is eléred, hogy levetkőzzön neked.
Megjátszott szomorúsággal sóhajtok fel.
- De úgy hiszem talán menni fog. Csak gyakorolnod kell még kicsit...más Chaneleken...
Kacsintok, miközben ujjaim felsiklanak széles orrára és szelíden megbököm mielőtt elengedem játékosan. Ha már fricskázom hát legyen az teljesen megalázó. Na és persze mert megérdemli. Remélem, hogy ő is szabadon enged, és nem tart tovább rabigába, mert félő tényleg bármikor a keresésünkre indul valaki.
Naplózva


Edward Nott
(N)JK
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2020. 11. 27. - 13:42:20 »
+1

to miss Melanie Hopkirk
2001. November







Így fog az ember pillangót is, nem igaz? Rádob valami kis textíliát vagy hálót, finoman, óvatosan, hogy tönkre ne tegye, de szabadulni se tudjon. De az én hálómba nem lepke akadt. Sokkal értékesebb annál. Úgy nézegetem mégis, olyan elbűvölt rajongással, mint a taknyos kisgyerek a nyeszlett káposztalepkét.
- Súlyos tévedésben élsz. Nincs szükségem semmilyen formában semelyik pálcádra…
- Hm - adok hangot pofátlan kétségeimnek mélyen, dörmögőn.
- Rossz az, aki rosszra gondol - mondom aztán édesen, teljes tudatában annak, hogy én bizony rossz vagyok, nem is kicsit, tudok is róla, mert a képemre van írva.
Imádom a kihívásokat. Ha nem tenném, nem lettem volna egy Voldemort-párti aranyvérű família sarjaként auror. Ha nem tenném, nem kezdtem volna Vele, akiről lerí a tartás, a büszkeség, a jó neveltetés, és a fegyelem. A puszta lénye is kihívó, olyan nő, aki nem csak megéri a háborúzást, mint némely híres történelmi hölgyemény, de egyenesen ő vívja a háborúkat. A harcos amazonok jutnak eszembe, és igen, ezzel együtt az is, hogy ők sem hordanak melltartót. Micsoda véletlen… És a férfiakkal is hadilábon állnak, mint tudjuk.
- Sajnos az nem fog menni… Biztos sokakat leveszel ezzel a szöveggel a lábukról, de… én nem akárki vagyok.
- De nem ám - helyeslek halkan. Nem is kell hangosnak lenni, a szavak szinte átkúsznak egyból a fülébe, nem sok levegőt kell átszelniük. Nem titkolom az elismerésem, minek is tenném? Kinőttünk már a kisiskolából.
- Amúgy érdekesen nyújtasz vigaszt egy temetésen….
- Nem próbáltam vigaszt nyújtani - ellenkezek finoman, vállrándítva. A mozdulat folytán kicsit megfeszül a kezeim között anyag - s azzal együtt miss Hopkirk is, nyilván érezheti. Őszintén? El is felejtkeztem róla, hogy egy temetésen vagyunk. Tesz róla, hogy még a nevemet is elfelejtsem. Azt az egyet azért nem fogom, fiú vagyok-e vagy lány...
- Tudod, Mirollal legalább a sorrend jó volt. Ő mert csókolni a pofon előtt. Csak aztán kapta a lángnyelvet a képébe.
- Mirol az Mirol. De én nem akárki vagyok - vigyorgom szemtelenül pontosan ugyanazokat a szavakat dobva vissza, amiket ő adott a számba nem sokkal ezelőtt. Igen, olyan ez kicsit, mint egy labdapasszolgatás. A levegő egyre forróbb közöttünk a hideg ellenére is, felfűtik az ide-oda dobált hangzók.
- Mit szólna bárki ha itt találna minket? Oda lenne a hírneved, Nott…
- Úgy érzem, a hírnevemet valóban te fogod csorbítani - sóhajtom cinikusan. Mert milyen hírnév is az enyém? A Nottok kitagadtak. Aztán kizsaroltam a családomból mindent. Aztán nemegy másik családot tönkre tettem, amikor némely tagjaikat az Azkabanba vagy annál véglegesebb helyre juttattam. Nekem itt nincs hírnevem, hacsak nem a munkáról, vagy a nőkről van szó. Persze, ez utóbbit is lehet rontani - épp csak abba nem fogok úgy belehalni, mint más aranyvérű família ifjú hercege vagy hercegnője, ha efféle foltot ejtenek rajta. Kétes az a hírnév, már most is, és épp ettől jó. Kibírom, ha színesebb lehet egy folttal, különösen, ha az Melanie Hopkirk gyönyörű rúzsának színében játszik.
- Sajnos vége a kamu-házasságunknak, pláne így gyűrű meg minden híján, úgyhogy keresned kell valakit, akinél elegánsabb módon is eléred, hogy levetkőzzön neked.
Jókora levegőt veszek, ahogy végigcirógatja az arcomat - és nagyobb pofont ad a szavaival, mint bármilyen puszta kezes támadással. Tudtam én, hogy most fog csorbulni az az üveg-hírnév, és most be is bizonyosodott, ő a gyémántkés, ami nem csak megkarcolja, de szanaszét vagdalja, játszi könnyedséggel.
- De úgy hiszem talán menni fog. Csak gyakorolnod kell még kicsit...más Chaneleken…
Hagyom magam orrba pöccinteni. A szorításom erősödik, a tekintetem pláne fogva tartja az övét. Úgy megcsókolnám - de itt nem ez a cél. Nem szegem meg a játékszabályokat, mert csalás nélkül szórakoztatóbb.
- Hát jó - játszom el a bánatost, és alattomosan gyorsan engedem el, kipenderítve a zakómból. Nem kapaszkodik, de fél kezemmel megragadom azt a csuklóját, amelyik nem a ruhát markolja, hogy megtartsam az egyensúlyát. A zakó a földön köt ki, de ügyet se vetek rá. A másik, immár szintén szabad kezem a derekát kapja el. Hirtelen, kicsit aljasan bedöntöm őt, mintha táncolnánk. Remélem, erősen kapaszkodik abba a ruhába, nehogy előreessen.
- Jövök még tanulni...  - jelentem ki, aztán sietve visszahúzom őt, és elegánsan elengedem, csak még a kezét fogom egy pillanatig. Másik kezemet, amelyikkel eddig a derekát tartottam, most elegánsan a hátam mögé teszem, mint a tangóban is illendő. Aztán előhúzom a pálcám, és egy néma reparo-t bocsátok a megrongált viseletre.
- ...De pont ezen a chanelen - szögezem le finoman. Gonosz kis madzagocska, ami ott tartja hát ismét a ruhát, ahol nem akarom, hogy legyen. Mégis megjavítottam, mert valójában van egy ennél sokkal erősebb, ámde láthatatlan zsinór. Nem is zsinór az, vaskos lánc. De egyszer eltépem azt is. Most azonban szelíden, illedelmes fejbiccentéssel engedem el a hölgyet, mintha megköszönném a táncot. Mivel a kötelező köröket már leróttam, és kaptam egy keserédes leckét is, dolgom végeztével el is hoppanálok. Csak így csendben. Mi szavak nélkül köszönünk és búcsúzunk, kezdem megtanulni.


Kösz a táncot! kacsint
Naplózva

Melanie Hopkirk
[Topiktulaj]
*****


Wizengamot-tag

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2020. 11. 27. - 15:11:50 »
+1

 

edward
hopkirk birtok - london
Gasoline
outfit




- Rossz az, aki rosszra gondol
Rossz lennék? Nem gondolom. Inkább csak megfontolt, alapos… és olyan aki kiismeri a másikat hamar. Lehet ezt szépíteni, hárítani de nem állítanék Nottnak szent szobrot. Senki se tenné ezt. És ezzel jobb mindenkinek tisztában lennie.
Talán zavarba jönnék a helyeslésére, mert ezeddig nem sokszor értett velem egyet, de megszoktam, hogy mindig is különlegesnek neveltek, így csak a büszkeség lángja lobban fel a szemeimben. És végre egy bólintérujjnyit nő a férfi a szememben, hogy végre elismeri ezt. Na, de evidensen eszemben sincs semmilyen formában tudatni vele. Maximum a kihúzott hát, és egyenes tartás adta feszességben.
- Nem próbáltam vigaszt nyújtani
Savanyúan megjegyezhetném, hogy feltűnt mert alapvetően illetlenség tönkretenni egy ruhát egy estélyen, egyenesen szégyenletes egy temetésen. Pláne a saját apám temetésén.  De csak hümmögök egyet lesajnálóan.
Megalázó-e? Nem kérdés. Vérlázító? Nem kicsit. De itt érjen utol egy halálos átok ha kérek tőle bármit is. Nem, tartom magam ehhez, nem kell a pálcája. Egyelőre… egyik se.
Mit teszek hát? Támadok. És nem várt fordulatként kapom vissza a saját szavaimat, épp olyan cinikus hangsúllyal mint ahogy én adtam neki.
- Mirol az Mirol. De én nem akárki vagyok
Valahol mélyen tetszik a magabiztossága, meg az hogy kivágja magát a necces szituációkból. Ugyanakkor bosszant, hogy nem veszi fel az egója a sértést hanem elegánsan hárít az én módszeremmel. Ellenben így újabb fegyvert adtam a kezébe, meggondolatlanul, amit ahogy kimondom már bánok is. Szinte látom magam előtt ahogy Edward rászáll Henry-re odabent és vér fog folyni. Bár nem tartom túl nagyra magam ilyen téren, de feltételezem azért csak megérinti valamilyen formában a férfit, hogy nem ő ért célba hamarabb, ezen a téren sem.
- Úgy érzem, a hírnevemet valóban te fogod csorbítani
Összevonom a szemöldököm, mert nem értem ezt mégis miért mondja. Ilyen durva sértést még én sem érdemlek, bár… feltételezem megérdemlem és elbírom. De a bólintérnyi növés legalább ugyanannyit vissza is zuhan. Pont ezért esik még jobban, hogy most én játszom el vele, és a szétnyíló ajkaiból felcsapó pára a halk sóhajjal csak megkoronázza mindezt.
Nem akadályoz meg semmiben, ami már önmagában is óriási sikernek könyvelhető el, de mielőtt pezsgőt bontanék és képzeletben gratulálnék magamnak van egyetlen pillanat, ami valahogy ott lebeg végtelen hosszúsággal elnyújtva. Ebben a percben dől el vajon merre, hogyan alakul az este. Felveszi-e a kesztyűt és mindent egy lapra tesz fel, vagy inkább fülét farkát behúzva megfutamodik.
Lélegzet visszafojtva várok ki, és szívem vad kalapálása mellett csak a köröttem megfeszülő zakó anyaga sokat mondóbb. Tudom hogy vívódik ő is, és kíváncsi vagyok melyik oldalt képviseli. Kissé csalódottan veszem tudomásul a döntését a lemondó hát jó-val.
Szomorkodni azonban nem sok időm se lehetőségem marad, mert amennyire jóleső melegen ölelt körbe és tartott biztonságban a fekete anyag, olyan gyorsan válik meg tőlem. A nagy hirtelenségben eleinte fel se fogom mi történik és halk sikkantással perdülök meg a lendülettől, amit kiprovokál hogy utána elkapva magához húzzon.
Megérzem bőrömön a tenyere egy részét, mely szilárdan tartva dönt hátra, s pont a határán van félig a fekete ruhám és az alatta húzódó hátam vonalának. Ettől libabőrös leszek, a levegő bennem reked és ujjaim is lazulnak a ruhát mellkasomhoz szorító kezemen. Ennek köszönhetően talán többet láthat a férfi, semmit akarnám, de így se mindent.
- Jövök még tanulni...
A mély mormogása beleremeg a szívem. Ez is lehetne egy tökéletes pillanat, de tudom hogy hiú remény és alapvetően sem értem miért várom hogy bármi történjen. Tudom, hogy nem fog. És az eszem szerint ez így helyes.
- ...De pont ezen a chanelen
Talán megunta a látványt, vagy engem, mert végül csak elenged, csak a háta mögé nyúl és csak megszünteti a varázs minden köztünk lévő elcseszett formáját egy egész másikkal. A ruha engedelmesen csusszan ki a kezem szorításából, a pánt a helyére kerül, s szinte minden visszaáll a régi rendbe. De csak szinte.
- Csakhogy ezt már nem veszem fel többet…
Nem azért mert megjavította vagy mert elszakította. Egyszerűen azért mert nem szokásom kétszer ugyanazt felvenni, másrészt meg mert kifejezetten rá fog emlékeztetni. És nem tudom, akarom-e hogy bármi rá emlékeztessen.
Elnézem őt, ahogy hátrébb lép. Nincs ráírva semmi, talán csak némi büszkeség, de tudom hogy ezt a csatát én nyertem meg. Örülnöm kellene, mégse tudok. Némán figyelem ahogy halk pukkanással eltűnik és magam maradok az éjszakába. A hideg váratlanul megostromol, kezem remegve nyúl oda, ahol eddig a szakadt anyagot tartottam, de rájövök hasztalan már így csak végigsimítok rajta. Egy remegő sóhajjal nézek el a kert felé, és a magányt hű társként köszöntöm pár pillanatig, habár valahol máris hiányzik Nott élcelődése. Végül kelletlenül fordulok meg és pántszakadás nélkül vonulok be a terembe, mert már nincs aki idekint tartson és nincs aki utánam nyúljon.


Köszönöm a játékot! Puszi
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 11. 26. - 21:12:32
Az oldal 0.109 másodperc alatt készült el 42 lekéréssel.