+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Előtörténetek
| | |-+  Egyéb
| | | |-+  Raven Harvey
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Raven Harvey  (Megtekintve 205 alkalommal)

Raven Harvey
Sötét varázsló
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2020. 11. 17. - 22:39:20 »
+3

RAVEN HARVEY


hell is empty and all the devils are here
                                                                                       - Shakespeare; Tempest

        Alapok

jelszó || "Érted? Róóóóózsaszíííín!"
 így ejtsd a nevemet || Révön Hárvéj
nem ||
születési hely, idő || Murrin; 1978, június 23.
horoszkóp ||rák
kor || 23
vér ||félvér
munkahely || Az Annwn tulajdonosa
 



        A múlt
Eljön az ezüst tűz órája, akkor,
amikor a legszebben nyílnak a virágok.
S ki fehér a többi szarvas között,
tüzet csihol patájával, s zöld fénnyel
ontja ki csillagok vérét. Eljön, s bosszút
áll bűneinkért. Az újjászületés éjjelén
karmazsin virág lobog a fehér
szarvas agancsán
ei s o d e o n e
C H R Y S A L I S

Mindig játszottunk. Szabadon rohangáltunk a pitypang és margaréta fedte zöldes fehér, tarka mezőkön, virágkoszorúval a hajunkban. Nem érdekeltek minket a felnőttek furcsa szokásai, meséiket kinevettük, intelmeiket kiforgattuk, és eljátszottuk, túlzásokkal élve. Sok mindent játszottunk. Játszottunk életet. Játszottunk szerelmet. Játszottunk szerelmeskedést. Játszottunk gyilkolást. Játszottunk vadászatot. Játszottunk halált. Nem vettük komolyan, mert nem hittük, hogy a világ kegyetlen hely. Szabadon éltünk, azt csinálhattuk, amit akartunk. Mézet kaptunk és csokoládét.  Mi tényleg elhittük, hogy szabadok vagyunk.

Ártatlanságba burkolózva éltünk, mint a selyemgubóba burkolózott pillangók. Hófehér fátyol volt a szemünk előtt, és nem vettük észre, hogy a fátyol mögött mindent beborít a vér.

Előttem van a zölddel beborított kép, ahogy a köd misztikusan kúszik a talaj felett, ahogy éjszaka égnek a fellógatott lámpások fényei. Látom magam előtt a mező közepén lévő hatalmas kövek túlvilági sziluettjét, a rájuk vésett kelta köröket. A nyirkos levegőt érzem, a fű illatát. Látom a szarvasokat az alkony sugara által felperzselt horizont mögött, mintha ők maguk is két világ között lebegnének. Akkor még nem vettem észre, hogy én is odaszorultam. Nem tudtam megmagyarázni azt a keserves érzést, amit akkor éreztem, ha az égre néztem. Elszorult a szívem, és boldogságom ellenrére voltam szomorú.
Amikor először megpillantottam a falut körbevevő hatalmas, fából készült kerítést, meg akartam mászni. De a felnőttek azt mondták, hogy azt nem szabad. Odakint elfognak minket. Oda kintre csak a kiváltságosok mehetnek, és ha megszökünk, soha nem térhetünk vissza. Odakint az óriások fekete földje van, sötét hely, ahol nincs nap. Mert csak a mi falunkban kel és nyugszik a Nap, a mi falunk fölé repülnek fel a csillagok. A fényt ide a Sárga Király hozza el, agancsa között ülnek meg az ég csillagai, a Nap és a Hold. És a Király vigyáz ránk, megvéd minket a kinti sötétségtől. Amikor ezt elmondják, többször nem kérdezünk. Mert beleringatnak minket a saját kalitkánk ártatlannak vélt szabadságába. De ez egy csak háncsok és rózsaszárral körbefont szabadság volt, és ha kinyújtottad a kezed, véresre vágott. Ezért megtanultuk, hogy ne akarjunk repülni. És csak a réteken, meg a faluban játszhatunk, a kerítés mögött. Tudom, hogy megvágnak a tüskék.

Különös erőkben hittek. Hitték, hogy a fehér toronyban megfogant gyerekek különlegesek, hiszen a Sárga Király örökösei. Hittek benne, hogy valami ritka vérvonalat hordozunk. Úgy tartották a Sárga Király a szarvasok leszármozottja, és mivel ők a természet gyönyörű teremtményei, akik agancsaik miatt képesek átjárni a holtak birodalmába. Az élet és a halál között járva képesek belepillantást nyerni a múltba a jövőbe és a jelenbe. A képességüket pedig a Sárga Király hordja magában, akinek különleges magzata szintén csodás képességekkel van megáldva. Mert a Sárga Király volt a legnagyobb druida. És a falu lakosai pedig őt követték. Mi pedig csak szórakozottan bólogattunk, hogy biztos így van. Nem is igazán gondoltunk bele abba, hogy miért volt sok gyerek a faluban. És abba se, hogy hirtelen miért tűntek el. Furcsa álomvilágba ringattak minket. Ha mégis megkérdeztük, hová lettek a barátaink, csak azt válaszolták, hogy kiszaladtak a kerítésen túlra. És sosem térnek vissza. Mi pedig elfelejtettük őket. Azt is aki előző nap velünk szaladgált és játszott a réten. Mintha nem is léteztek volna.
Fel sem tűnt, mennyire lassan csorgatták belénk a falu mérgeit, mennyire lassan szakítottak el minket a józanság talajától. Mindent olyan természetesnek vettünk, ezért nem figyeltük meg jobban a házak mögötti véres ruhakupacokat, ezért nem csodálkoztunk az égett hús szagán, mely néha megcsapta az orrunkat, és ezért nem néztük meg különösebben a réten egy kupacban fekvő halott gyerekek testét. Ahogy azt sem vettük észre, hogy a velünk egy magasságú ernyedt, összevarrt szemű hideg tapintású, kissé fanyar szagú rongybabák, akikkel néha játszottunk, a halott társaink voltak. A táj részei voltak, mi pedig nem igazán gondoltunk bele abba, hogy velük bújócskáztunk tegnap. Az életet furcsán egyértelműnek vettünk, mintha lineáris lenne, mintha nem létezne halál. Csak léteztünk abban az ártatlan illúzióban, szemünket elfedte a szabad gyermekkor sűrű csipkés fátyola, és az a formálható selyemgubó, amibe ringattak minket.
Nem tudom megmondani, hogy mikor kezdett nekem az egész furcsán groteszknek tűnni. Nem tudom, mikor tűnt fel, hogy mi gyerekek nem tudunk beszélni, holott minden szót értünk. Nem tudom, mikor tűnt fel, hogy a felnőttek úgy néznek ránk, mintha hízlalásra szánt disznók lennénk. Nem tudom megmondani, hogy miért éreztem undorral teli félelmet a falu vezetőjére nézve, kinek karján ott tekergett egy koponyás-kígyós tetoválás.  Nem tudom megmondani, hogy mikor kerültem a fal vonzásába. De egyszer csak elhatároztam, hogy megmászom. A szívemben vadul dörömbölt valami, ami egyre csak azt suttogta, nézd meg mi van odakint.

Hat éves voltam, amikor felkapaszkodtam a kerítésre.
Hat éves voltam, amikor rájöttem, hogy egy hatalmas kalitkában élek.
És hat éves voltam, amikor először megpillantottam az anyámat.

Egyszerűen fogtam egy létrát és felmásztam rá az éjszaka. A kerítés tetején minden olyan nevetségesen apró volt. Fákat láttam, de nem azokat, amiket a faluban is ismertem. Fények szűrődtek ki a távolból, de nem azok, amiket én ismertem. Hajtott valami előre, szinte vonzott, mintha ki akartam volna törni abból a burokból, amibe még hosszú-hosszú évekig lennem kellett volna. Leugrottam a kerítésről, és belevetettem magam az új világba. Ami furcsán hatalmas volt, és zöld. De valamiért még mindig nyugtalan érzés töltött el, mintha ugyan ott lennék, csak kiljebb. Sötét volt, a csillagokat eltakarták a felhők, de én nem féltem, egyszerűen csak meneteltem előre, mintha valami titkos kincset keresnék, mintha valami titkos tudásra vágyódnék. Belevesztem a ködös tájba, nagy lapos köveken ugráltam. Magam sem vettem észre, hogy a kövezett ösvényt követem, amikre sárga festékkel körkörös jelek voltak festve. A kövek pedig elvezettek a sárga trónhoz.

A trón sárga csipkével volt körbefonva, sárga rózsák rügyeztek rajta, töredezett faágak álltak ki belőle innen-onnan. A trón körül hatalmas máglya volt megrakva, tűz nem lobogott benne, de az egész olyan rituális helyszínnek tűnt. Minden nyáron a gyerekek egy hatalmas tűz körül táncoltak Szent Iván Éjjelén, énekeltünk és felszabadultan szórakoztunk. És most itt volt egy még nagyobb máglyarakás, körülötte a pázsit égett volt és hamu borította, a fű pedig szélesebb körben teljesen ki volt taposva. Éjszaka volt. Szarvascsorda legelt a közelben, hallottam, hogy a hímek patái halkan dobognak, miközben járnak-kelnek, és a csordájuk álmát őrzik. Én pedig oldalra néztem. És akkor pillantottam meg őt. gyenge szellő lobogtatta meg szőke, már-már hófehér haját, melyek szálltak az arca körül. Néhány hajtincse pedig belegabalyodott az agancs koronájába, ami a fején volt. A barna agancsok egy tíz éves szarvasé voltak, az elágazásaiból láttam. Gyönyörű korona volt, amit vesszőkből, rózsatövisből és virágokból fontak. A fejét lehorgasztotta, szemét rezesbarna foltos, szakadt, egykor hófehér rongy fedte. Teste pedig meztelen volt, én pedig megpillantottam rajta a sárga jeleket. A spirál alakút a köldöke körül. A hasán, szétszórva az egész testén. Gyönyörűnek kellett látnom a Sárga Királyt, hiszen a falusiak annak írták le.

Gyönyörködnöm kellett volna benne, de képtelen voltam rá. Mert a koronája között nem ragyogtak a csillagok. A hold se. Nem láttam ott tündökölni semmit. Csak a homlokából, és a szemfödelén át szivárgó vért láttam. Nem láttam a Sárga Királyt. Csak a megvakított, testestől, lelkestől megkínzott anyámat láttam.  És akkor jöttem rá, hogy a kerítés mögött csak egy másik elzárt világ van. Anyám világa volt, és azt a világot is körbeölelte egy még nagyobb fekete farönkökből készült magas fal, úgy ahogy a falut is magába zárta, mintha csak egy börtön lett volna. Felém nyújtotta a kezét, és suttogva szólalt meg.

- Gyere közelebb. Hadd nézzelek meg – magam sem tudom miért engedelmeskedtem neki. Valahogy olyan érzésem volt, mintha ismernem kellene őt. Mintha a szőke fürtjeim az ővéi lennének. Össze voltam zavarodva és mégis felé indultam, hogy aztán a gyengéd ölelésébe érkezzem. És egyre jobban éreztem, hogy ez a nő itt az én anyám.  Ez pedig egyre több kérdést vetett fel bennem, amiket az akkori hat éves eszemmel meg sem tudtam fogalmazni. Ő pedig csak gyöngéden simogatta a fejemet, aztán megszólalt, mintha tudná az összes fel nem tett kérdésemre a választ. – Tudtam, hogy el fogsz jönni. Az én véremből vagy, úgy ahogy a többi gyermek is a faluban. Most jól figyelj ide, mert nincsen sok időnk, és ezután többet nem találkozhatunk így. Túl kell élned, ami most vár rád. Ki kell menned a falak mögé. Van egy hely, ami megtanít harcolni, ami talán esélyt ad neked innen elmenni. Tanulj meg ott mindent, mert életben kell maradnod. Ne bízz a kígyóban, és nézz a fátyol mögé.

Ezek voltak anyám intelmei, és ahogy elsuttogta a szavakat, visszaküldött a faluba. Én pedig engedelmeskedtem neki, miközben vadul kalapált a szívem. Nem tudtam neki semmit sem mondani. Sem kérdezni, sem megszólalni, és egyedül voltam a gondolataim keserű felhőjével. Az anyámmal való találkozás után sok mindenre felfigyeltem. A falu furcsa és torz szokásaira. Arra, hogy a gyerekek miért nem beszélnek, holott értettük a szavakat. Csak később jöttem rá, hogy olyan füveket kevertek a mézbe és az édes csokoládéba, ami görcsöt kötött a nyelvünkre. A gyerekek sok mindent láthatnak és hallhatnak. Sok mindent mondhatnak, ami megzavarhatja a rendszert. Így a szabadságunk második ára volt, hogy elvették a hangunkat. És lassan, de biztosan azt is megtudtam, hogy miért tűntek el a többiek egyik napról a másikra. Nyolc éves koromig nem is igazán foglalkoztam ezekkel a dolgokkal.

Nyolc éves voltam,amikor először eresztettek ki minket a Vadászatra.
Nyolc éves voltam, amikor először láttam gyilkosságot.
És nyolc éves voltam, amikor rájöttem ki az apám.

ei s o d e t w o
P O L A R I Z E D

Amikor először kiengedtek minket a falut körülvevő erdőbe, a kerítés mögé, azt hittük, hogy felnőtté váltunk, és hogy kinyílt előttünk egy másik világ. Elvittek minket a Királyhoz, aki a trónján ült sárga, szaggatott ruhadarabokban. A trón karfáján felfelé volt fordítva a kézfeje, és onnan csordogált a vére apró cseppekben a földre. A felnőttek, mintha csak valami fehér köpenybe burkolt kísértetek lettek volna, körbeállták a tüzet, hatalmas gyűrűbe, és nekünk gyerekeknek körbe kellett táncolni. Nem sokra emlékszem arról az éjszakáról, mintha valami furcsa lüktető álomba lettünk volna. Az emberek hirtelen torz arcot kaptak, és mindegyik fején agancs volt. Ám egy valamire tisztán emlékszem. Anyám felordított, és megjósolta a világ pusztulását. Legalább is én azt hittem. Utólag már tudom, hogy valami egészen másról szólt a jóslata. De akkor a falusiak megrémültek, a furcsa álomszerű lüktetés egyre lassabb lett. Suttogtak egy városról, hogy az szabadítja rájuk a félelmetes tüzes fenevadat. Könyörögtek a kegyelemért, de anyám csak befordult szemekkel rángatózott a trónon, én pedig egyre jobban éreztem: itt valami nem volt rendben.

Nagy volt a pánik, és akkor hirtelen kilépett anyám trónja mögül egy férfi, kinek az alakja mindig olyan elérhetetlen volt, hiszen ő volt a falu vezetője, a Sárga Király tolmácsa, aki elhozta a falusiak számára a Király szavát. És amit a Király mondott az volt a törvény. Sötétbarna szakálla volt, és ijesztően üres tekintete, a karján pedig fedetlenül ott volt a kígyó és a koponya, amiről azt suttogták a faluban, hogy a halál ellen védi. Nem tudom, miért éreztem félelmet, amikor ránéztem.

- Drága híveim! A Királyunk szavát tolmácsolom ismét nektek! – széttárta a karját, mire a falusiak egyszerre búgták: halljuk, halljuk, mit parancsol a mi Királyunk! – A jóslata csupán figyelmeztetés. Hogy elkerüljük a végzetünket, újra meg kell rendeznünk a vadászatot! – a tömeg éljenzett, hiszen ez megoldást jelentett számukra a bajtól, a tűzrakás körül kezdtek el táncolni, miközben fel-felkaptak minket, a gyerekeket, és úgy emeltek az ég felé. A tekintetem anyám alakját kereste, aki a férfi karjába kapaszkodott és egyre csak rázta a fejét, miközben szóra emelte cserepes ajkait. Én pedig abban a kegyetlen forrongó, hamufoltos éjjelen leolvastam a szájáról, hogy mit mondott:

ne öld meg megint a gyermekeinket

és a férfi, aki onnantól az apámmá vált, előrántott egy furcsán görbe botot, és belenyomva anya torkába suttogott valamit, ami után a pálcaszerű dologból vörös fény tört elő, anyám teste pedig rázkódni kezdett a fájdalomtól. Én pedig hiába sikoltottam, és kapálóztam, az egyik erős falusi férfi nem eresztett, csak delírium ittas, mámoros arccal pörgött velem körbe, ahogy a többiek is tették. Mert rajtam kívül senki sem látta, hogy mi történt. Így egy ideig én is azt hittem, hogy csak egy ködös álmot láttam. Hiszen ez nem lehetett igaz. Nem történhetett meg ilyen megmagyarázhatatlan dolog. Ezt gondoltam… egészen a vadászatig.

Éjszaka volt, nekünk, gyerekeknek pedig az alkonyi harangszóra haza kellett menni, a közös házunkba, és aludnunk kellett. De aznap, anyám jóslata után ébren maradhattunk, sőt kint hagytak minket az erdőben. Mi pedig örültünk. Kergetőztünk a nyári éjjelen, talpunk alatt szerteröpültek a szentjános bogarak, és azt hittünk miénk az egész világ. A felnőttek azt mondták játszunk éjszakai bújócskát, szóval mi játszani kezdtünk. Emlékszem a vörös göndör hajára, a szeplőre a szemei körül, és arra, hogy intett, bújjunk el a ribizli bokrok mögött, mert akkor ehetünk is belőle. De nem jutottunk el a bokorig. Mert egyszer csak megtorpant és hörrögni kezdett, az én arcom pedig bepermetezte a vér, miközben a mellkasából kiállt egy vasvilla. És akkor innen-onnan az erdő pontjai felől egymás után harsantak fel a sikolyok.

Fogalmam sincsen, hogyan éltem túl. Sok minden összemosódik, és véres egyveleget alkotva hömpölyög a fejemben. A falusiak mindenféle mezőgazdasági eszközökkel rontottak nekünk. De nem csak ők voltak ott. Láttam az árnyakat, akik máshogy vadásztak, akik kezében ott volt a pálca, és a végük zöldes fényt szórt. Arra emlékszem, hogy rettegtem és gyűlöltem. Hogy legszívesebben megszűntem volna aznap létezni. Undorodtam magamtól, mert akkor esett le, hogy mik voltak azok a testek, akik mellett játszottunk… amikkel játszottunk. Én is meg akartam szűnni, hogy ez a rémálom véget érjen. De anyám hangját hallottam a fejemben, és az érintését éreztem az arcomon. Túl kellett élnem.

A faluban tizennégy gyerek volt. Hajnalra egyedül maradtam.

Aznap éjjel sok mindent megtanultam a világomról.
Azt, hogy a vadászat gyerekáldozatot jelent. Hogy az anyám nem akart semmi rosszat, és hogy az apámnak nevezett férfi uralkodik ebben a világban, amit valószínüleg saját maga teremtett meg. Mert szórakozik az emberi élettel. Aznap megtanultam, hogy létezik halál, hogy milyen könnyen elvehető az emberi élet. És hogy mennyire könnyen befolyásolható az elme.

Összezavarodtam, mert amit addig természetesnek tartottam, az a fajta kép megrepedt. Már megpillantottam a fátyol mögötti véres világot. De akkor még nem tudtam, hogy hova meneküljek. Csak annyit tudtam, hogy ki akarok innen menni. Oda, ami a második kerítésen túl van. És abba a világba akartam elvezetni az anyámat is.

Többször is kiszöktem azután az éjszaka után hozzá. Nála kerestem vígaszt megnyugvást és gyógyírt azokra a rémes véráztatta képekre, amiket akkor láttam. Ő csak csendesen simogatta a fejem, és énekelt nekem. Mesélni kezdett, arról a világról, amit én sosem láttam. Mesélt egy kastélyról, ahol tényleg lehet varázsolni, és arról is, hogy nem csak szentjánosbogarak, szarvasok és nyulak élnek ezen a földön. Anyám a mesén keresztül tanított meg a világra, és akkor valamiért nem kérdeztem meg, hogy honnan tudja mindezt. Természetes volt, hogy ő mindent tud, amit én nem. Aztán egyszer csak megszűntek a mesék, és ő nyomtalanul eltűnt. Miután eltűnt, akkor hallottam először felzendülni a sikolyát az erdő közepén magasodó fehér toronyból. És majdnem egy év elteltével újra testvéreim kezdtek születni.

ei s o d e t h r e e
E X T E R N A L I Z E D

Amikor megjött a levél, az egész falu tudta. Groteszk módon a Sárga Király örökösének kezdtek el hívni. Ezzel egy időben furcsa álmok és gyötrő látomások kezdtek el gyötörni, amire azt mondta anyám, ez az ő öröksége, amit rám hagy. Egy ideig nem tudtam, hogy mik ezek a képek, hogy miért esek össze, és kezdek el szavalni úgy, ahogy anyám is tette. De mindezek elegek voltak ahhoz, hogy egy bagoly érkezzen egy levéllel. A falusiaknak az egy égi jel volt, egy kiválasztottnak járó levél, egy kiváltság, ami arra nyújt felhatalmazást, hogy elhagyjam a kerítést és belépjek az ismeretlenbe. Én pedig akkor már mindennél jobban el akartam szökni onnan. Gyűlöltem a tájat, a rémképeket, a falu elborult torz embereit, akik ájtatos mosollyal nézték anyám szenvedését, mert azt hittik értük küzd a gonosz erőkkel. Közben apám cirkuszi mutatványa volt ez az egész. Mert ő mindig gyötörte, és vigyázott, hogy ne haljon bele. Néha eltűnt, furcsa fekete füsttel, vagy hozzá érkeztek köpönyeges alakok, és furcsa fojtott hangon sutyorogtak a falu végi házában. Gyűlöltem őket, és észre se vettem, hogy ez a gyűlölet robbanásig megtölt, a falusiak pedig nem foglalkoztak vele. Mert én most kezdek átesni az átalakuláson hogy aztán én is Sárga Királlyá váljak. Azt mondták a lelkem összevissza csapong a testemben. Én pedig gyűlölni kezdtem minden szavukat.

Az apám vitt ki a fal mögé. Az volt az első alkalom, hogy szólt hozzám. De nem az utolsó.
- Pont te? – hangja megvető volt, ahogy végignézett rajtam, mintha csak a saját undorító termékét nézné végig, és azon gondolkodott volna, hogy hol rontotta el. Én pedig kihúztam magam és olyan bátran, ahogy csak egy 10 évesből kitelik belenéztem a szemébe. Mert anyám azt mondta ne féljek semmitől. Mert ahova menni fogok, ott képes leszek megvédeni magamat.
- Igen. Pont én.
- Ahova kerülsz, lehet megvéd tőlem. De amikor visszajössz, az én bábum leszel. És még valami. Ha nem jössz haza velem, megölöm az anyádat. Tudom, hogy találkoztok évek óta.
Az volt az első alkalom, hogy elképzeltem, ahogy megölöm. És nem az utolsó.

A Roxfortban kirobbant belőlem minden egyes gyűlöletem és feszültségem, amit annyi éven keresztül elnyomtam. És bár az anyám igyekezett megtanítatni, felkészíteni mindenre, nem nagyon tudtam az első évben viselkedni. Úgy éreztem magam mintha egy vadember lennék, akit szó szerint retardáltak neveltek volna fel. A láng, ami bennem égett, ami a gyűlöletemet izzította oda vezetett, hogy igazán eleven és bajkeverő lány lettem. A faluban töltött évek alatt egy szárnyak nélküli madárnak éreztem magam, aki tövisbokorba gabalyodott, de a Roxfortban kiszabadultam. A saját szabályaimnak kezdtem el élni, és nem tűrtem, ha valaki ebbe beleszólt. A Griffendél háza pedig tökéletes alapot nyújtott annak, hogy a bennem lévő tüzet tovább szítsam. A társaim olyannak tartottak, aki menőnek számított, vagánynak, aki mindent a saját útján oldott meg, és aki nem félt Piton büntetőmunkáitól sem. Az időmet viszont nem csak a szabadságom évezésével töltöttem. Hanem tanultam is. Mindent megtanultam, amit csak lehetett, mert anyám azt mondta az majd megvéd. A tudás megvéd, és képes leszek elszökni a faluból, képes leszek kiszabadulni a rózsatövis ágai közül. Én pedig egyre jobban őt akartam kihozni onnan.

Nem is tudom, mikor keveredtem el a könytár zárolt részére. De engem a szabályok sosem akadályoztak meg abban, hogy azt tegyem, amit akarok, és azalatt a pár év alatt ez egyre jobban erősödött bennem. Szóval egyszer csak a tiltott könyvek között ücsörögtem, és a sötét varázslatokról olvastam. De az a tudás még nem szerezhettem meg egyszerűen a könyvekből, ami kellett nekem. Pedig mindent megpróbáltam. Mindent tökéletesen megtanultam, bármelyik tantárgyról is volt szó. Olyan társaságban szereztem barátokat, akikről azt feltételeztem tudnak valamit a sötét mágiáról. Terveket szőttem, hogy hogyan fogom megölni az apámat és hogyan fogom az anyám kiszabadítani onnan. Mert az évek alatt egyre többmintent szipolyozott ki belőle az apám, a falu… minden. Én pedig túl gyenge voltam, akármennyit tanultam még mindig túl gyenge voltam szembeszállni az apámmal. És később rájöttem, hogy a faluval is. Egyre kevésbé akartam oda visszamenni, de muszáj volt. Mert tudtam, hogy az apám megölte volna őt. Én pedig ezt nem akartam. A dühöm, a vad szilajságom és a mérhetetlen bosszúvágyam elvakított. Közeledett az ostrom, Voldemort felemelkedése pedig egyre több félelmet szült bennem. Akkor követtem el a hatalmas hibát. És nem vettem észre, hogy anyám jóslata túlságosan is közeledett.

ei s o d e f o u r
M E T A M O R P H O S I S

Az ostromból ki akartam maradni. Fiatal voltam, és ugyan úgy éreztem magam, mint azon az éjszakán, amikor lemészárolták a többi gyereket… akik a testvéreim voltak. Féltem, és menekülni akartam, de nem tudtam, így csak meghúztam magam a többi gyerek között, akiket az idősebb prefektusok terelgettek biztonságos helyre. De még ők sem tudtak mindentől megvédeni. Főleg nem a holttestek látványától. Féltem, mert tudtam, hogy az apám is ott van valahol. Féltem, hogy mit tesz, ha megtalál. És féltem, hogy mit tehetett anyámmal.

Aztán keserves gyűlöletes órák után véget ért az ostrom. Én pedig az első vonattal haza rohantam. Hogy egy újabb rémálomba zuhanjak. Minden olyan márványozottan nyugodt volt, mint a vihar előtti csend lenne. Mintha minden olyan rendben lenne. Én ostoba el is hittem. Elhittem, hogy apámat elfogták, hogy anyával elhagyhatom ezt a helyet. De a falu üres volt, és én pedig rémülten kezdtem el rohanni a hangzavar irányába, elnyomva azt a rémképet az elmémben, amit láttam anyámról. Mert nem lehetett igaz, ugye? Ezek csak látomások, olyan ostoba látomások, mint amiket Jóslástanon is bénázik a tanár. Nem lehetett alapja.

De anyám ott ált, az agancsos koronájával, kikötözve egy máglyához, miközben a tömeg körülötte hőbörgött, és az apám körözve szónokolt közöttük.

- Hamis jóslatokkal feláldoztatta gyermekeinket! Egy csaló, aki az igazi Királyt megölte átvéve a helyét! A világra pusztulás vár, emberek és gyermekek halnak meg, én magam jártam odakint és láttam a szörnyű véres ostromot! Azt mondta, hogy megakadályozhatjuk a világ végét, igaz? Azt mondta a gyermekeink vérével és húsával megetetjük a szörnyet aki ki akar szökni, és fel akar perzselni mindent igaz? Most pedig minden szava egy hazugság volt! Halált érdemel! Halált! – halált, halált! visszhangozta a tömeg, én pedig lebénulva bámultam a jelenetet. De aztán erőt vettem magamon. Nem, nem, nem történhetett ez meg. Nem halhat meg. Az a látomás nem történhet meg. De alig értem anyám elé, apám mögém lépett és egy stuporral megbénított. Én pedig bénultan néztem végig anyám halálát. És máig érzem az égő húsának bűzét, látom a bőrt leolvadni a húsáról, a húst feketévé égni a csontjára. De anyám nem zokogott. Végig engem nézett. Én pedig megőrülök abba, hogy nem mentettem meg.

Akkor döntöttem el, hogy mindenkit megölök. Mert az egész falu, mindenki mérgezett. És én fel fogom perzselni ezt a helyet.

Huszonegy éves voltam, amikor megtanultam a sötét varázslatot, amivel végezni akartam a faluval.
Huszonegy évesen döntöttem el, hogy magam mögött hagyom a Roxfortot, és júliusban, Szent Iván napján kisétáltam az ajtón, hogy aztán sose térjek vissza.
Huszonegy éves voltam, amikor beteljesítettem anyám jóslatát.
És Huszonegy éves voltam, amikor sötét mágiát használva megöltem hetven embert.

Kivéve az apámat. Mert ő még most is életben van. Láttam a Csillagleső fesztiválon, ahogy lehullott róla a lila csuklya, mikor valami fazon rávetette magát. És tudom, hogy valami hatalommániás rendnek a tagja. Én pedig meg fogom ölni.
 

         Jellem

Raven sokféle személyiség. Egy része kifinomult és kecses, jellemzi rá az anyjától örökölt elegancia és báj. Mostanra azonban igazi tűzvihar tombol benne. Alapvetően nem ellenséges, csak azokkal, akik tényleg rászolgálnak. De persze ez nem jelenti azt, hogy a modora nyers és trágár: egyszóval nagyszájú. Kissé eleven személyiség, bárkire gondolkodás nélkül ráugrik, ha csúnyán néz rá, vagy beszól neki. Nem izgatja az alacsony termete, és a kis súlya, kertelés nélkül lerendez bárkit. Olyan balhét akarsz? Hát akkor leverlek stílusa van, aki nem csak fenyegetőzik, de meg is teszi. És persze remekül tud verekedni. Veszélyesen felelőtlen sokszor, ha az érzelmei és az indulatai hevessége irányítják. De ez nem jelenti azt, hogy rendkívüli esetekben nem tud magán uralkodni. Egy kocsmai verekedés, egy kisebb összezördülés a feketepiacon, az nem olyan nagy dolog.  Ha a cél megkívánja igazán hidegvérű és kegyetlen is tud lenni, főleg azokkal akik fájdalmat okoztak a szeretteinek.
Szereti saját maga irányítani az életét és mindennél jobban gyűlöli, ha mások mondják meg neki, hogy mit csináljon. Szereti a szabadságot, a függetlenséget, és véletlenül sem óhajt engedni belőlük.
Átlát a hazugságokon, és az átveréseken, nem könnyű becsapni. Kifejezetten ravasz és éles eszű, és megfontolt bizonyos esetekben. Egészen addig, míg valami fel nem dühíti, mert akkor annak tényleg nekiesik, nem is foglalkozva a körülményekkel. Rendkívül éles eszű, és veszélyesen könnyen tanul, főleg akkor, ha a saját céljai miatt teszi azt. Borzasztóan makacs és elszánt tud lenni, ez pedig veszélyes kombináció. Ha valami a fejébe vesz, azt miden áron véghez viszi, lehetetlen róla lebeszélni.
Csínytalan, pimasz és szemtelen. Szeret tréfákat űzni, és igazából mindent szórakoztatónak és érdekesnek talál, hiszen egy teljesen új szabad világban van most már távol a fakerítéstől és a bűvös zöld ír tájtól. Azonban ha a helyzet úgy kívánja érett felnőttként is képes viselkedni.
Nehezen vívható ki a tisztelete és a hűsége, de ha valakit szeret azért mindent képes feláldozni, úgy ahogy az anyjáért is felégette az egész falut, megölve benne mindenkit, aki bűnös volt a halálában. Egyszóval hű társ a bajban, olyan, akire mindig lehet számítani, és aki mindenét képes odaadni azért, aki megérdemeli. Még ölni és képes lenne értük.
Nem szereti kimutatni a gyengeségeit, pedig akadnak bőven, inkább csak a szemtelen heves arcát mutatja, a saját belső démonaival ő maga viaskodik. Kísértik a gyermekkorának árnyai, amiktől képtelen megszabadulni. Hazugság lenne azt állítani, hogy nem hagytak a lelkén maradandó nyomot az ott töltött évek, még a Roxfortba járás ellenére. Ki tud borulni, ki tud billeni és akkor hajlamos teljesen elveszíteni az irányítást.

 

         Apróságok

mindig || cigaretta, whiskey, hamburger, különféle ízű rágógumik, napszemüvegek, fekete,  gördeszkázás, szabadság, tetoválások, koszos, magányos utcák, gótikus, elhagyatott épületek, a fogadója, tetoválás, emberekkel való beszélgetés
 soha || Írország, rohamok, mások irányítsák az életét, döntésképtelenség, határozatlanság, látomások, hallucinációk, kötelek, a sárga jelek, ha lenézik, halott gyerekek, halálfalók, könnyen befolyásolható emberek, hatalommániás emberek, a lila köpönyeges alakok
 hobbik || éjszakai égboltot bámulni, magányosan cigizni és iszogatni, kutyát sétáltatni, kiabálni az idétlen alkalmazottakkal, szivatni másokat, klasszikus mugli irodalmat olvas, mert odáig van a drámákért és a versekért, rock koncertekre jár
merengő ||
legjobb: amikor először találkozott az édesanyjával; amikor menhelyről kimentette a félig vak bernipásztorát, Zserbót
legrosszabb: a vadászat, az ostrom, az anyja kivégzése

mumus || a Sárga Trónt látja maga előtt, ahogy ő ül rajta úgy, ahogyan az anyját látja, és varjak tépik a húsát. Mumusa jelképezi azt, hogy magatehetetlen és képtelen a saját életét élni, mert mások kezébe helyezte az életét, saját szabadságáról és akaratáról lemondva.
Edevis tükre || Az anyját és saját magát látja benne, hogy mind a ketten szabadok
százfűlé-főzet || Parázsló narancsszín. Az íze olyan, mint a hamunak és az égetett húsnak.
Amortentia || erős erdőillat
titkok ||
évekig egy titkos ír szekta tagja volt, melyet egy halálfaló tartott befoylása alatt
az anyja Isleennek hívta, ami egy kelta eredetű név, álmot és víziót jelent
ő kiskorúként ő maga előre megfontolt szándékkal gyújtotta fel a falut, ahol felnőtt, megölve ezzel szinte mindenkit, és sosem tért vissza a Roxfortba

azt beszélik, hogy... || a rohamai, víziós látomásai súlyos drogfüggőségről árulkodnak. Ami részben igaz, hiszen Murrinban olyan füveket kellett bevennie, hogy az maradandó hallucinációkat okozott, amik persze nem látomások.
Azt is beszélik, hogy kissé piromániás.



         A család

apa || Markus Harvey; 40 éves; mindennél jobban gyűlöli
anya || Gwenn Ó Gealbháin ; 34 - meghalt; félvér; rajongott érte.
testvérek || mindegyik gyerek a faluban, mert mindegyik az édesanyjától született, viszont egyik sem élte túl a vadászatokat, és a betegesen mániákus gyerekáldozatokat, csak Raven.
gyermekek || -
állatok || Zserbó, a bernipásztor, és pajtás a tacskó

Családtörténet ||

Apai felmenőiről semmit sem tud. A Fehér Toronyban fogant, ahogy a többi testvére is, november-december környékén.
Anyai ágról azonban különleges vérvonalat hordoz magában. A családjának női tagjai a kezdetektől fogva druidák voltak, kiknek különleges látói képességük van, mely csak a lányok között öröklődik tovább már évszázadok óta. Emiatt a vérvonal miatt anyja és a családja különlegesnek számított a faluban.  Az meg még külön pluszt adott neki, hogy néhány anyai őse a Roxfort falain belül külön boszorkánynak tanulhattak.  Viszont egytől egyig visszamentek a falujukba, és nem tudták maguk mögött hagyni sem a vidéket, sem pedig a szektát.


         Külsőségek

magasság ||158 cm
testalkat || vékony, kecses, törékeny
szemszín || kékeszöld
hajszín || szőke
kinézet ||

Maga az ártatlanság, első ránézésre, aki képes egy mosollyal levenni mindenkit a lábáról. Ezt pedig alkalomadtán igen jól ki is tudja használni. Valami misztikus aura lengi körbe, mintha egy teljesen más világból jött volna. A tekintete eleve, a haja szőke és vékony szálú. Szeret fekete kissé merészebb ruhákban öltözködni. Jellemző rá, hogy grimaszol, amit gondol az arcára van írva.  


        Tudás és karrier
pálca típusa || ében, 12 hüvelyk, főnixtoll
végzettség || elvegezte a Roxfortot de nem ment egyetemre
SVK: K
Bájaitaltan: K
Átváltoztatástan: V
Jóslástan: V
LGG: V
Gyógynövénytan

foglalkozás || Van egy igen forgalmas kis kocsmája A Zsebpiszok köz és az STB között, az Annwn. Fogadó is egyben, így elég sok mindenki megszáll arrafelé, ki ilyen, ki olyan okból. Raven pedig nem éppen szívbajos lány, így mindenkit szívesen lát, egészen addig míg betartják a szabályait. Szinte mindent tud arról, hogy mi történnek a sötét falak között. Pultos, valamint külön kérésre illegális bájitalokat, mérgeket kever, és tetovál.
iskola || -
szak || -
varázslói ismeretek ||

Rendkívül éles eszű boszorkány, aki gyorsan és könnyedén tanult. Persze ez az elhatározottságának is köszönhette, de egyik tárgyból sem okozott neki kihívást a kiváló teljesítmény elérése. Legjobban az SKV – nem véletlenül –, a Bájitaltan, titkon a Jóslástan, a Gyógynövénytan és a LGG érdekelte. Különösen érdeklik a mérgek, az illegális főzetek, és a sötét varázslatok, amikben szintén nagyon jó képességei vannak. Szereti a tisztaságot és a rendet de utál takarítani, így ügyes a háztartásmágiában is.  

         Egyéb
avialany ||pyper america smith
Naplózva

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2020. 11. 18. - 10:42:42 »
+1

Kedves Raven!

Igazán érdekes életed van, nem csoda, hogy ez a rengeteg esemény nyomott hagyott benned és úgy döntöttél ahogyan. A személyiséged is igazán különleges, érdekes lesz veled összefutni a varázsvilág sötét zugaiban... mert biztos vagyok benne, hogy az utunk előbb-utóbb keresztezi egymást.
Szépen kidolgozott előtörténetet hoztál, melyen még az a kevéske elírás sem rontott. Remélem gyorsan megtalálod a helyed a játéktéren is, én mindenesetre már nem tartalak fel.
Az előtörténetet tehát:



Gratulálok! Az eligazító-pm hamarosan érkezik.

Üdv,
Elliot

Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


Az oldal 0.222 másodperc alatt készült el 29 lekéréssel.