Nagyon vártam már a pillanatot, hogy Nagyi és Esmé találkozzon, és most, hogy eljött, olyan volt, mint egy első randi... Pillangók repdestek a gyomromban, annyira izgatott voltam, de közben mégis nyugodtság vett rajtam erőt. Nagyi persze kedves volt, mint mindig, látszott rajta, hogy mennyire örül nekünk, és ez hihetetlen jó érzés volt. Büszke voltam arra, ahol tartottam az életben, és aki mellettem állt. Én már régóta tudtam, hogy mit akarok, Esmét akartam, száz százalékosan, és ezen semmi sem változtatott.... Akárhány tragédia vagy dráma jöhetett, én kitartottam mellette és a kapcsolatunk mellett. Valahol mélyen abban bíztam, hogy a csillagleső fesztivállal végre magunk mögött hagyhatjuk a pechszériát, és eljön a boldog, kiegyensúlyozott idő, amire vágytunk. Láttam Esmén, hogy meglepte, amit Nagyi mondott, pedig így volt, az utóbbi időben csak róla áradoztam... nyilván megemlítettem azért a munkahelyváltásomat is röviden, de a legfontosabb most egyértelműen Esmé és az eljegyzésünk volt az életemben. Magyarázat helyett csak lazán átöleltem és megsimogattam kedvesem vállát, hogy kifejezzem, mennyire jó érzés itt, a nagymamám előtt felvállalni az összetartozásunkat. Sajnos ő maradt egyedül a családomból, éppen ezért volt kimondhatatlanul fontos nekem, hogy támogassa a kapcsolatunkat, ami szerencsére nem is volt kérdés.
- Ígérem, hogy vigyázok majd rá az életemnél is jobban – erősítette meg Esmé az én gondolataimat most, mire hálásan, szerelmesen pillantottam rá.
- Édes vagy - nyomtam lágy puszit az arcára, mert nem akartam most mindenki előtt hosszasan megcsókolni, arra lesz bőven időnk éjjel, ha elmentek a vendégek... akik egyre többen voltak, ahogy elnéztem, s szépen lassan megindultak felénk, mire Nagyi előzékenyen magunkra hagyott minket.
- Ez igazán megnyugtató, bízom benne, hogy nagyon boldogok lesztek! Alig várom az esküvőt! - kacsintott ránk játékosan, majd arrébb libbent a koktélospult felé. Hiába múlt már el hetven, az alkoholt nem vetette meg azóta sem, azt hiszem ebben ráütöttem. Jól esett volna már egy pohár pezsgő, de valahogy egyelőre nem jött felénk pincér, úgyhogy várnom kellett. Érkeztek azonban a vendégek. Először is Avery és a barátja, Jasper, akik nagyon aranyosan köszöntöttek minket, még bort is hoztak.
- Nagyon köszönjük - mosolyogtam rájuk, majd mikor arrébb mentek, kicsit aggódva figyeltem páromat, vajon hogy viseli, hogy Elliot nem jött el... Én őszintén szólva örültem neki, hogy nincs itt, hisz sosem volt kifejezetten idilli a kapcsolatunk, de Esmé kedvéért simán lenyeltem volna a békát és viselkedtem volna a jelenlétében is. Az, hogy tüntetőleg távol maradt, láthatóan fájt Esmének... láttam a pillantásán, és nem véletlen, hogy ölelésre volt szüksége ebben a pillanatban. Szorosan magamhoz öleltem, és a fülébe suttogtam:
- Ettől még nagyon fontos vagy neki.... ugye tudod?
Reméltem, hogy egy kicsit ezzel meg tudom vigasztalni, addig is, míg lesz időnk és lehetőségünk hosszabban átbeszélni a dolgot. Erre azonban egyelőre várnunk kellett, mert érkezett a következő vendég, Sophie. Hihetetlen kedves tőle is, hogy ajándékot hozott, ráadásul saját készítésűt.
- Nahát, ez tényleg gyönyörű! Nagyon tehetséges vagy! - mosolyogtam rá.
- Ha bármikor kéne egy kis reklám, keress meg, és szívesen írok rólad egy cikket! Most egy mugli lapnál dolgozom, de megvannak a kapcsolataim a varázssajtóban is - ajánlottam fel spontán, de nagyon is komolyan gondoltam. A tehetséges, fiatal nők mindig lenyűgöztek, és szívesen vetettem be a befolyásom, hogy egyengessem az útjukat, így Sophie-ét is.
Ebben a pillanatban végre közel került hozzánk egy pincér, s még mielőtt lecsaphattam volna egy pohár pezsgőre, Esmé már felém is nyújtott egyet.
- Gondolatolvasó vagy. Köszönöm! - kortyoltam bele gyorsan a hideg italba. - Ne aggódj, vigyázok rád, de cserébe te is tarts szemmel! - mondtam játékosan, majd viszonoztam a csókot. Olyan jó volt, hogy végre egy kicsit kettesben élvezhetjük a bulit, amikor... odalépett hozzánk Esmé anyukája. Eléggé féltem ettől a találkozástól, valamiért úgy éreztem, nem annyira kedvel engem...
– Csodálatosan néztek ki mind a ketten. Jól sikerült összedobnotok ezt a kis bulit - mondta Vanda, mire láttam, hogy Esmé kicsit zavarba jött, de én egyáltalán nem éreztem sértőnek a dolgot.
-  Köszönjük, Esmé nagyon kitett magáért, és persze én is igyekeztem segíteni, de a szervezés oroszlánrésze az övé volt - mosolyogtam, magabiztosságot tettetve.
– Ginevra, édesem, csodálatosan festesz. De tudod… - fogta meg a kezem, és vont kicsit arrébb:
– Szeretném, ha figyelnél rá. Tudom, hogy sok mindent elmondott, de nem vagyok benne biztos, hogy mindent. Abban sem vagyok biztos, hogy mindenre emlékszik, ami vele történt. A szavait hallgatva kicsit lefagytam.
- Ööö. Pe...persze... - dadogtam zavartan. - Ígérem, hogy nagyon figyelni fogok rá! De jó lenne, ha kifejtenéd azért... hogy mire gondolsz - tettem hozzá komolyan, hisz nem vehettem félvállról, amit mondott.
Ebben a pillanatban közbelépett kedvesem, így a faggatózást későbbre kellett halasztanom.
Esmét láthatóan zavarta a téma, és gyorsan pontot is tett a végére, így Vanda egy időre visszavonult, aminek örültem, mert fel kellett dolgoznom az eddig hallottakat is. Szerencsére nemsokára megérkezett egy újabb fiatal lány, Mira, aki szintén nagyon kedvesen gratulált nekünk. Nem győztem csodálni, hogy Esmé mennyi roxfortos diákot ismer. Talán Willow révén, de az is lehet, hogy más a titok nyitja. Majd később kifaggatom erről.
- Szia Mira! Igen, én vagyok Ginevra, örülök, hogy megismerhetlek - mutatkoztam be a kezemet nyújtva.
- Nagyon köszönjük, ezek csodásan néznek ki! - hálálkodtam neki az összefonódott virágokért, majd rajta voltam, hogy segítsek Esmének a rögtönzött asztalon elhelyezni az ajándékokat. Egész szép kis csomag ajándék gyűlt össze, öröm volt ránézni az asztalkára. A virágoknak azonban nem volt még megfelelő helyük, így gyorsan befogtam egy hosszabb, üres poharat az egyik asztalról és a pálcámért nyúltam, amit a combomhoz szíjazva rejtettem el a ruhám alá.
- Aguamenti - töltöttem meg vízzel a poharat, majd beleállítottam a rózsákat. Mira és a virágok ugyan elvonták némileg a figyelmem Vandáról, de úgy tűnik, Esmét nagyon zavarhatta, amit mondott, mert visszaterelte rá a szót.
- Tényleg ne haragudj anya miatt. Ő általában nem ilyen, félek a tömeg miatt produkálja magát. Mióta veled vagyok, egyre többször látom rajta a vágyat, hogy neki is kéne egy párt találni. Néha egy-egy félmondattal meg is jegyzi mennyire magányos, és poénosnak szánt közlésekkel jelzi, hogy új apukára lenne szükségem, de tudom, hogy komolyan gondolja - magyarázta Esmé, mire átkaroltam és megsimogattam az arcát.
- Nincsen semmi baj... értem, hogy miért mondta... de biztos, hogy nincs más fontos dolog, amiről tudnom kéne? - néztem aggódva szerelmem szemébe. Sajnos el tudtam képzelni ugyanis, hogy van még olyan a múltjából, amit nem osztott meg velem, egész egyszerűen csak azért, mert nem akarta, hogy idegeskedjek.

          Ahogy szerelmemre nézek, valahogy megnyugszom. Mindig el tudja érni ezt nálam, így néha nincs is szükség arra, hogy kiöntsem a szívem, mert magától elmúlik minden rossz. Poppyval megismerkedni és ezt a rengeteg vendéget itt látni, egy olyan élmény részemről, ami felér akár egy álommal is. Nem gondoltam volna, hogy eljön ez a nap. Mikor rövidebb-hosszabb időre, de a barátok és rokonok eljönnek hozzánk, hogy majd holnaptól megint a béke szigete legyen, és csak azok léphessék át a küszöböt, akiket mi akarunk beengedni.
          Az ezért kicsit rosszul esik, hogy Elliot nem jön el, de persze tudom, hogy ez a normális. Én se voltam ott az esküvőjén. Ismerem a véleményét erről, csak részemről volt hiú ábránd, hogy talán meggondolja magát.
          - Tudom – suttogom. – Naiv vagyok.
          Nem vagyok szomorú miatta, mindig is tisztában voltam ezzel a gyengeségemmel. Több energiát fektetek bele dolgokba, mint amennyit kell, és ha nagyon beleélem magam, akkor persze csalódok. Szinte mindig. Szerencsére nincs időm ezen tovább agyalni, mert jön is a következő vendég. Ezt majd később megbeszélem szerelmemmel. Ha szóba kerül.
          Miután sikerül szereznem egy asztalt az ajándékoknak, egy pohár pezsgőt magamhoz is veszek, egyet pedig szerelmem felé nyújtok.
          - Szemmel tartalak – kacsintok. – Ezt kérned sem kell, nem hagyom, hogy szem elől veszítselek.
          Aztán meg is jön a hurrikán. Legalábbis anya a korábbi évek tapasztalataival szemben most olyan mértékben produkálja magát, mint ahogy még nem láttam. Persze, megértem, félt, de azért nem kéne a frászt hoznia szerelmemre. Megpróbálok a lehető leghamarabb közbelépni, de még így sem sikerül megakadályoznom azt, hogy valami problémás dolgot mondjon.
          - Anya nem gondolt semmire, csak kicsit jobban be van már rúgva, mint ahogy kellene, igaz, anya?
          - Persze, kincsem – fog meg egy másik pohár pezsgőt. – Ha ezt szeretnéd hinni.
          Ezzel távozik is a többi vendég, és a családom körébe. Aggódva nézek páromra, de aztán jön a következő vendég, és a következő, és már kezdem azt gondolni, hogy soha nem lesz vége, mikor tudunk szusszanni megint egyet. Figyelem a vendégeinket, milyen jól érzik magukat, míg az előbbi jelenet miatt engem nagyon is mardos a bűntudat. Nem gondoltam volna, hogy pont az anyám lesz az, aki miatt nem fogom élvezni ezt az estét.
          Megpróbálok szabadkozni egy picit páromnál, de félek, hogy ettől csak még jobban elásom magam, és a végén még olyan mélyre fogok kerülni, amilyenből már nem fogom tudni kiásni magam. Megfogom a párom kezét, amíg ölel, picit bele is hajtom a fejem a kezébe.
          - Nincs, tényleg. Nem tudok róla. Persze, a családom úgy, ahogy van zűrös, de már mindent elmondtam, amit fontos lenne tudnod. Tudsz a kapcsolataimról, a pszichológusról, a családom néhány dolgáról, apa haláláról. Nem tudom mi lehetne még annyira fontos, hogy anya ilyen aljas módon célozgasson rá.
          Nem sokkal később már azt kívánom, hogy bárcsak tovább tudnánk még vesézni ezt a kérdéskört. Mikor megjelenik Hana, akkor nagyon megörülök neki. Megölelem.
          - Csodásan festesz, annyira jó, hogy el tudtál… tudtatok jönni – javítom ki magam gyorsan, mikor meglátom Willow-t.
          Azonnal átfut az agyamon, hogy bár nagyon örülök, hogy látom, a családom nem fogja szó nélkül tűrni, hogy megjelent. Azért őt is megölelem, adok egy puszit neki.
          - Köszönjük. Willow, ő Ginevra. Találkoztatok már? – mutatom be őket gyorsan egymásnak, mert nem emlékszem rá, hogy találkoztak volna.
          Ő hirtelen távozik, de nem látom, hogy hova, mert Hanára figyelek és váltok vele néhány szót. Mostanában nem nagyon volt alkalmunk találkozni, de remélem minden rendben van vele. Velük.
          Egy pillanattal később már hangos veszekedésre leszek figyelmes, és sajnos az egyik, ha nem a legnagyobb szószóló az az anyám. Ránézek szerelmemre és Hanára.
          - Ne haragudjatok. Willow nem tudom mennyit említett a családunkról, de nem múlik el úgy összejövetel, ahol ha ő megjelenik, akkor csönd és nyugalom van.
          Sóhajtok egyet, majd megindulok a hármas felé. Először csak szépen kérem őket, hogy ne most csinálják a balhét, mert kénytelen leszek az anyámat és az unokabátyámat is kitenni a partiról. Nem hiszem el, hogy még ennyi idő után is ennyire szűk látókörűek.
          - Elég!!! – kiáltok rájuk. – Miért nem tudtok legalább egyszer csöndben maradni és élvezni a partit? Miért kell nektek mindent tönkretenni? Miért nem tudjátok békén hagyni már Willow-t?
          - Ebbe most ne szólj bele, kincsem – förmed rám anya. – Te túl fiatal vagy ahhoz, hogy ezt megértsd.
          - Jó hogy azt nem mondod, hogy túl hülye vagyok hozzá! – csattanok fel. – Nagyon is jól tudom, hogy mi folyik itt. Még mindig büntetitek valami miatt, amiről valójában soha nem tehetett. Az egész családi viszályban ti vagytok az okai annak, hogy idáig jutottatok.
          Haragosan nézek kettejükre. Azt még nem akarom elérni, hogy ki kelljen rakni innen bárkit is, de ha nem hajlandóak abbahagyni a vitát, akkor kénytelen leszek. De nem akarom tönkretenni ezt az estét szerelmem részére, mint amennyire már eseménydúsra sikeredett.
 

Elképesztő, hogy mit meg nem engednek maguknak... A mi nagy esténken a saját konfliktusokkal vannak elfoglalva, és még arra sem képesek, hogy azután visszafogják magukat, hogy Esmé világosan kinyilvánította, fejezzék be.
- Ginevra, majd egyszer üljünk össze. Jót tenne, ha megismernénk egymást, nem szeretném, ha abból ismernél meg, amit eddig hallottál rólam, és… - mentegetőzött Willow, mire beleegyezően bólintottam.
- Rendben - mondtam, jóval higgadtabb hangon, mint ahogy valójában éreztem magam. Nem akartam én lenni a plusz egy fő azon személyek között, akik elrontják szerelmem kedvét, ezért voltam kedves Willow-val. Meg különben sem tudtam róla semmit, lehet, hogy ő tényleg nem tehet semmiről... És ha így van, miért ne lenne joga ahhoz, hogy felköszöntse az unokahúgát? Aki ráadásul meg is hívta?
- Sajnálom, nem akartam tönkretenni az estéteket. Sok boldogságot még egyszer. Remélem azért még találkozunk majd - búcsúzott el Willow, megölelve Esmét, aztán hozzám is odalépett egy ölelésre. Kissé zavartan, de viszonoztam a gesztust, továbbra is azon indíttatásból, hogy Esmé kedvét ne rontsam el még inkább azzal, hogy én is drámázok.
- Remélem, most boldog vagy! Azt hiszem, jobb lenne, ha te is inkább elmennél. És te is Miller bácsi. Elég volt a családból mára - mondta könnyes szemmel Vandának Esmé, mire kedvesem vállára tettem a kezem, és lágyan megsimogattam. Szerettem volna, ha tudja, itt vagyok, és rám számíthat...  Amikor kézen fogva arrébb húzott, letelepedtem mellé egy székre, és megcirógattam a haját.
- Tudod, néha annyira utálom, hogy nem tudom kihagyni őket. Annyira sajnálom, hogy elrontották ezt az estét - mondta aztán, a földet bámulva. Teljesen összeszorult a szívem attól, hogy ilyen elkeseredettnek és szomorúnak láttam őt.
- Ilyenkor úgy szeretném, hogy ne legyen családom. Mit kéne csinálnom velük? - kérdezte, az anyját figyelve, aki az előbbiek után sem volt képes civilizált emberi lényként viselkedni és lelépni a színről. Bár az volt a tervem, hogy nem szólok bele a családi vitába, ezen a ponton elszakadt bennem valami. Mérgesen felpattantam és odacsörtettem Vandához.
- Nem hallottad Esmét? Láthatod, hogy mennyire ki van borulva... A legkevesebb azok után, amit műveltél, hogy most elmész - tettem a hátára a kezem, és ha akarta, ha nem, elkezdtem a kijárat felé taszigálni. Természetesen ennél durvábban nem adhattam a tudomására, hogy nem kívánatos vendég... még sem téphettem meg itt helyben a szépen besütött haját, még akkor sem, ha nagyon, de nagyon jól esett volna. Utolsó lélekjelenlétemmel higgadtságot erőltettem magamra, és elléptem tőle, bízva abban, hogy értett végre ebből.
- Legyen elég! - néztem rá komolyan, majd sarkon fordultam, és visszasiettem a páromhoz. A szerelmemhez. A menyasszonyomhoz. - Kérlek, ne haragudj! De már képtelen voltam nyugodtan nézni, amit művel... - mentegetőztem.
- A kérdésedre visszatérve... ha úgy döntesz, megteheted, hogy soha többé nem találkozol velük - mosolyogtam rá, s ha hagyta, lágy csókot nyomtam ajkaira.
- Nincs szükséged rájuk! Most már mi vagyunk az új családod, Felix-szel... - vigasztaltam,remélve, hogy nem sértődik meg ezen. Sajnos ennél jobb érv ilyen lelkiállapotban nem jutott eszembe. Hogy a botrány hatására, vagy más miatt, nem tudom, de ahogy elnéztem, az emberek gyorsan elkezdtek hazaszállingózni. Már csak a személyzet, meg mi voltunk kint a kertben.
- Mi lenne, ha most lepihennénk? - fogtam meg aztán szerelmem kezét, és ha engedte, magam után húztam, azzal a határozott céllal, hogy szavak helyett, egy sokkal jobb módszerrel nyugtassam és vigasztaljam meg a szobánkban...