+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Elliot O'Mara (Moderátor: Elliot O'Mara)
| | | | |-+  amiről még nem suttogtak
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: amiről még nem suttogtak  (Megtekintve 106 alkalommal)

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2020. 11. 01. - 16:00:59 »
0



i'm not the person
my parents wanted to be


Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2020. 11. 01. - 16:39:03 »
+1




Bath, 1968. március 3.
7:30

Jia Lee aprócska nő volt, vékony karjai, törékeny teste szinte elveszett George ágyának hatalmas párnái és méretes paplanja között. Persze az öreg bájitalkeverőnek fel sem tűnt mindez, őt csak az érdekelte, hogy az alig másfél órája világra jött csöppség életben maradjon. Ez foglalkoztatta attól a perctől kezdve, hogy a nőt meglátta azon a bizonyos hideg, téli estén a küszöbén. Még ezen a márciusi napon is tökéletesen emlékezett rá, hogy mennyire vacogott Miss Lee. Remegő ajkai nem kértek mást, mint egy éjszakát menedékben… úgy tűnt, mintha üldöznék, ám ezt nem osztotta meg az öregemberrel azonnal. Sőt, igazából csak elejtett egy-két célzást, ami azt sejtette, hogy nem volt egyszerű élete… így George nem is faggatózott.
Szelíden figyelte most is a nőt, ahogy karjába fogta a meglehetősen apró gyermeket. A méreteit tekintve persze nem volt olyan meglepő az aggodalom… de George sejtette, hogy szívós kiskölyök lesz belőle. Közelebb lépett hát az ágyra és lerogyott Jia lábához. Csak ekkora vette észre, hogy a fiatal nő szemében könny ül és inkább szomorúság, semmint valódi öröm. Azt gondolta volna, hogy legalább a gyermek születése feldobja majd szerencsétlent, de úgy tűnt ettől csak még inkább elkeseredett.
– Mi a baj, kedvesem? – kérdezte halkan és öreg ujjaival megcirógatta, az addigra alvó kisfiú sűrű fekete tincseit. Talán nem is voltak teljesen feketék, hiszen ahogy ráesett a nap első fény, enyhén barnásan csillogott. Eddig George tökéletesen meg volt róla győződve, hogy a jövevény leginkább Jia vonásait örökölte, de valahogy mégis olyan más volt. – Gyönyörű a kisfiad. – Tette hozzá, mielőtt a nő válaszolhatott volna, csakhogy felvidítsa egy kicsit.
– Tudom. Látom… – bólintotta s kicsit remegő hangon folytatta: – Csakhogy mostantól nem lesz még annyi nyugalma sem, mint az elmúlt kilenc hónapban… – Törékeny ujjaival megigazította a pólyát, nem mintha arra szükség lett volna.
George sóhajtott egyet. Rá akart kérdezni, hogy ugyan miért nem, de még sem jöttek szavak a szájára. Nem tudta kimondani, mert egész egyszerűen nem akart ilyen illetlen módon a nő lelkébe tiporni. Megszerette Jiát az elmúlt hónapokban, fizettség nélkül is segítette a munkájában és mindig rendben tartotta az üzlet feletti poros kis lakást, ráadásul állandóan kellemes vacsora illat fogadta, mikor kilépett a fürdőből egy nehéz nap utáni fürdőzést követően. Jókat beszélgettek… talán azért, mert George elveszített egy lányt s Miss Lee hangja tökéletesen emlékeztette az övébe. Isabella tizenhat éves volt, mikor balesetet szenvedett és meghalt. Nem akart a pillanatra emlékezni, amikor a baj történt és Jia nevetése, beszéde inkább a pozitív élményekhez tett hozzá. Azért pedig, hogy megmelengette az öreg szívét, George segítséget adott.
– Most ugye el kéne mondanom, hogy miért menekültem? – kérdezte a nő kicsit halkabban. Aztán pedig, mintha nyelt volna egyet, hogy hangja erőteljesebbnek hangzott. Ezt persze senki sem várta el tőle, hiszen nem rég szült és láthatóan pihenésre volt szüksége. Az arca ugyanis rendkívül sápadt volt, szemei karikásak. Nehéz órák voltak mögötte, ezzel pedig George mindennél jobban tisztában volt, hiszen végig mellette ült és fogta a kezét. – Van középső neved? – kérdezte aztán elterelve a témát a menekülésről és a keserű érzésekről.
– Elliot – bólintott George, szinte ösztönösen osztva meg a szavakat. Egy pillanatig le sem esett neki, hogy miért tette fel Jia ezt a kérdést. Aztán hirtelen, mindenféle reakció helyett, csak elkerekedett a szeme és meghatódva pillantott le a kisfiúra. Nem lehetett… nem lehetett, hogy róla, egy idegen patikusról kapja a nevét. George ugyanis tökéletesen tisztában volt vele, hogy Jia hamar tovább fog állni.
– Elliot George Lee. – Mondta mosolygó hangon Jia, mintha egy pillanat alatt eltűnt volna minden kétsége azzal kapcsolatban, ami korábban annyira bántotta s amiről még nem nyilatkozott meg. – Tökéletes név. – Tette hozzá halkabban és rövid puszit adott a kisfiú homlokára.
– Nem nevezheted el rólam… – suttogta túlzottan is meghatódva az idős ember. Érezte, hogy kék szemeibe könnyek gyűlnek. Sohasem álmodott ilyesmiről… mióta a lánya meghalt unoka szóba sem jöhetett, így pedig, hogy a nevét viseli egy gyermek majd, az még annyira sem. Hálás sóhaj szökött ki az ajkain.
– Többet tettél értem, mint bárki más, mióta a szüleim meghaltak – mondta a boszorkány és megérintette a férfi kezét. – A fiam tudni fogja, hogy neked köszönheti az életét. Ha nem fogadsz be, most már egyikünk sem élne. 
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2020. 11. 19. - 21:16:01 »
0

family


2001. december 6.

outfit

Elnéztem Noah-t, ahogy nyugodtan piszkálja a fodrokat, a szőke tincseket… olyan tökéletes volt. Tökéletes, de mégis áradt belőle az a huncutság, amit a saját gyerekemből kinéztem volna. Tényleg a vérem volt, láttam a barna szemeknek a csillogásában, a kis kezek matatásában a nyaklánc körül. Az ujjai picit rászorították, mintha le akarná tépni, de mikor a kék szempár rávetül, elvigyorodott nagy büszkén.
Megható volt a tökéletessége… és az is, ahogy Aiden édesanyja hozzáért. Nem mondtam, hogy fogadja el unokaként, ott nem tartottunk a kapcsolatunkba… hiába is szerettem volna annyira, nem erőltethettem rá Mucira. Neki idő kellett, sokkal több, mint nekem, hogy elfogadja, ez a kapcsolat nem csak egy futókaland, nem egy kis összejövés, hiába szexel nyitottuk. Valójában már a tóparton is éreztem közöttünk valamit, ahogy érintette a víztől ázott testemet. Csak tudtam egyszerűen, hogy valahogy összefonódott az életünk… még nem voltak válaszaim, hiszen ott volt Nat, meg az a kuszaság, amit a házasságunk romjainak neveznék mostanra.
– Édes kis apróság… – mondta a nő Noah-nak és az arca felé nyúlva, eltűrt egy fekete kis tincset. Már egészen megnőtt a haja, de megkértem Natot, hogy ne vágassa neki túl rövidre, olyan jól álltak neki azok a puha kis fürtök, hogy szívem szinte bele is túrtam volna, újra és újra. Valahol sejtettem persze, hogy a gyerek máris tisztában van vele, milyen rohadtul aranyos és hogy kilóra megvesz mindent.
Noah valami gügyögve felkiáltott, majd rám pillantott egy kicsit. Éreztem rajta, hogy milyen jó érzi magát… ráadásul ezt a komoly helyet, amit eddig sötétség töltött be, hirtelen gyerek kacaj zengett be. Ez pedig, mintha az életet is visszahozta volna egy pillanatra.
– Nagyon szép a kisfiad Elliot, kérlek igyál a teából, egyél a sütiből! – mondta Erica, én pedig könnyedén nyúltam a kedves kis porceláncsészék felé, hogy magamhoz vegyem az egyiket. Talán valami gyümölcstea lehetett, amit utáltam… de Aidenért ezt is képes lettem volna meginni. Jó benyomást akartam tenni Ericára, hiába zárja a fia még ki az életéből, ez még megváltozhat.
– Aiden… ő… – kezdte, kicsit rekedten, nem találta hirtelen szavakat talán… fogalmam sem volt, de nagyjából sejtettem, hogy a jólléte érdekli. Először csak bólintottam, mintha fogalmam sem lenne, mit mondja. A „rendben van” vagy a „kiválóan” olyan személytelennek tűnt. Meg akartam vele osztani valamit, ami alapján tényleg sejti, hogy a fiának a lehető legjobb élete van. Elvettem tőlük, miközben nekik nagyobb szükségük lett volna Aidenre… hiába éreztem úgy, hogy nélküle nincs életem. Tizennyolc éves volt, talán az anyja mellett lett volna a helye… én viszont túl önző voltam visszaadni, mert annyira szerettem és úgy gondoltam, ő is így érez irántam, mégha nem is mondja majd ki soha.
Keserűen nyeltem egyet.
Reggel nagyon aranyosan aludt. Este megettünk egy csomó levest – magyaráztam kicsit zavartan, összefüggéstelen információkat közölve, aztán megint Noah-ra pillantottam. Ő jobb téma volt, mint az, hogy Aiden miért is nem akar a családjával találkozni vagy hogyan van. Ezt leginkább amúgy is ő tudta volna megmondani… gyanítottam, hogy még előlem is bőven titkolt dolgokat. – Én őszintén szeretem Aident… szerelemmel… – Csak ennyit mondtam biztosítékként, hogy érezze a nő: velem biztonságban van.
Csak bólintott egyet lassan, majd elmosolyodott, így pillantott vissza Noah-ra. Nem is tudom, valahogy még gyengédebbnek tűnt, mint korábban. Megcirógatta az arcát, aztán odatartotta neki a medálos nyakláncot, hogy játszhasson vele. Úgy szerettem volna, ha Aiden is – miután leküzdi a korlátait – megszeretné a fiamat.
Mostantól minden péntek délelőtt benézünk – mondtam csendesen és nem is tudom… talán hálát láttam kiülni az arcára, a szemeiben csillogva, ahogy rám nézett.
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 11. 25. - 17:29:04
Az oldal 0.047 másodperc alatt készült el 33 lekéréssel.