~ dark paradise ~

edward
hopkirk kúria - london
dark paradise
outfit

Késő, szürke esték egyike volt, így hogy az ősz lassan, apránként kezd a tél felé vándorolni. Ez a fiatalságot és London felkapott negyedeit csak annyiban érinti, hogy az utcákról egyre inkább eltűnnek az emberek s behúzódva a különböző pubokba, lokálokba keresik az örömöket meg a szórakozás minden módját. Az egyik ilyen túlfűtött helyről érek haza, s noha már éjfél felé jár az idő közel sincs álom a szememben. Így azon kívül hogy levetkőzöm és könnyeden fehérneműben ágyba bújok még lámpafénynél olvasni kezdek.
Nem tudom hanyadik oldala a mugli irodalomnak, ami után elnyom az álom, de arra kelek, hogy az ablak, mely eddig résnyire nyitva volt csak hagyva most sarkig kitárva ontja magából az éjszakai hűvös levegőt. A bőröm libabőrös lesz ahogy a fehér függöny anyagába bele belekapva a szél felém int. A baglyot a lábamon csak akkor veszem észre mikor fel akarnék állni, de nem tudok a szelíd súlyától.
Kikapom a csőréből a levelet, és aggódó pillantással bontom sebesen szét. Anyám baglya, és ő ilyen késői órában sosem küldene üzenetet, hacsak… elakad a lélegzetem és döbbenten meredek magam elé. Aztán újra meg újra átolvasom a levelet, mintha annak sorai és tartalma nem lenne elég egyértelmű. A kezem megremeg.
Pillanatok peregnek le nagy kövér homokszemekként mire egyszer csak valami kattan bennem és kipattanva az ágyból öltözködni kezdek. Fel se fogom mit kapok a kezembe, csak lélekszakadva rohanok és mire a bagoly úgy dönt visszasiet gazdájához én is kabátban mászok be a kandallóba hogy kimondva a családi birtok nevét visszatérjek gyerekkorom helyszínére.
Két éve költöztem el, nem sokkal azután, hogy dolgozni kezdtem a minisztériumban. Részben ennek egészségügyi okai voltak, mert anyám túlzott kontrollmániája már kezdett abnormális méreteket ölteni, a másik pedig az önállóság első lépcsője volt. Azóta csak egyszer jártam itt, karácsonykor. Nem szeretem a házat meg a hideg falait amibe lépten és nyomon emlékekbe botlom. Sokáig sirattam itt Taident és sokáig éreztem magam inkább fogolyként semmint gyermekként számontartva.
Most, kilépve a zöld tűzből ismét kétes érzelmek fognak el. Az ismerős helyszín régi barátként köszönt, de valahol bennem ez haraggal, megvetéssel és undorral társul. Egyenesen anyámhoz megyek, aki a szalonba áll, dermedten, az ajtó keretébe kapaszkodva görcsösen.
- Anya…
Hangom halk szinte suttogás ám olyan síri csend van itt hogy ennyi is elég hogy meghallja. Felém fordul, könnyes arccal és már tudom, igaz minden amit írt. Talán egy jaj Melanie-t mond, bár nem igazán értem ki kristálytisztán és a nyakamba vetve magát zokogni kezd. A zöld blúzom pár pillanat alatt nedvesen tapad a testemre, de most nem törődöm vele. Csak fél szemmel lesek be a félhomályban úszó szalonba és megpillantom az élettelen holttest lábát és derekát. Az arcát kitakarja a kanapé vonala.
- Anya valóban… valóban meghalt?
Hangom elcsuklik, nem akarom elhinni hogy ez valóban igaz lehet. Nem lehet hogy csak egy rémálomba csöppentem bele? Túl sok volt a mugli krimi…. talán nem kellett volna…
- Igen. Lejöttem hogy igyak egy pohár vizet és akkor láttam meg ahogy ahogy…
- Jó, jó semmi baj…
Próbálom beléfojtani a szót hogy két zokogáshullám közt ne akarjon mesélni, mert abból úgy se értenék szart se.
- Nincs semmi dolgod drágám, én már hívtam Edwardot, biztos hogy már úton van és…
- Edwardot?
Meglepett cinizmussal köpöm ki a nevet, melyet megemlít. Összevont szemöldökkel tolom el őt szelíd határozottsággal magamtól. Arcát fürkészem, hogy mégis kire gondol, vagyis egész pontosan arra az emberre gondol-e, akire én is, s akinek említésére görcsbe rándul a gyomrom. Mikor láttam Őt utoljára? Talán úgy egy hónapja lehetett... vagy már kettő…?
Kell pár pillanat mire a tekintetéből beazonosítom a tényt, hogy valóban rá gondol.
- Francba anya… miért pont őt?
Nem kellene ezen fenn akadnom, de nem tudok szelíden elsiklani azon a tényen, hogy Nott nemsokára beállít a saját otthonomba és a halott apám ügyét fogja kivizsgálni. Annyi kibaszott auror közül… miért? Miért pont épp Ő?
- De hát Melanie, drágám… ő a legjobb…! Oh, hisz már itt is van!
Anyám szeme a könnyfátyolon át felcsillan s már rohan is az ablakhoz hogy kinézzen meg beengedje a férfit. Mély sóhaj hagyja el az ajkaim és a közeli faragott órára nézek. Még csak 1 óra van. Hosszú este lesz ez is, az is biztos. Pláne Edward Nott társaságában.
Megacélozva magam a hajamba túrok hogy kicsit összerendezzem magam, és lesimítom a blúzom a farmeromba. Aztán megfordulok, hogy szembenézzek a fontoskodóan pökhendi de annál sármosabb aurorral.

to miss Melanie Hopkirk
2001. November

Változik a világ, a nap is lemegy, meg a vodka is elfogy.
- Picsába - kommentálom rekedten.  Kénytelen vagyok kiemelkedni a forró vízből, s míg messzire elhajítom a kiürült üveget, libabőrös leszek az éjszakai szél késő őszies hűvösétől. Aztán visszasüllyedek a gőzbe és a melegbe, és unottan bámulom a két lányt, akikkel osztozom a dézsafürdőm örömeiben.
Rohadt nehéz nap volt ez. Olyan, mint a többi is, mind az, és igazából élvezem is, főleg, hogy ma is sikerült lezárni egy régóta húzódó csempészügyet. De utána éppúgy jól esik a lazítás egy ilyen flancos, stílusos medencében, szép kilátással a kúriához tartozó birtokra, magára a takaros kis épületre, és nem mellesleg a gyógyvízben és fáklyafényben fürdőző csajokra. Mondjuk, jelenleg ők a legolcsóbbak a környezetemben, még az üveg jó orosz vodka is nehezebben hozzáférhető náluk, de azért szórakoztatónak elmennek. Hallgatom a részeg csacsogásukat, és azon gondolkodom, hogy biztos nem fogom összekeverni a neveiket, mivel egyikükére se emlékszem. A vodka márkája ellenben megvan, a hozzá tartozó teljes nyomozati anyaggal, és néhány darabos névvel, amiknek még darabosabb gazdái ma az Azkabanba kerültek jóvoltomból. Kivéve azt az egyet, amelyik meg a föld alá.
Nekivetem a hátam a símára csiszolt, tökéletesen vízhatlan diófa léceknek, és kikönyöklök két oldalt a peremre. Így várom az utánpótlást, mert a csajok megitták előlem a pia nagyját, pedig ha már megdolgoztam érte, nekem is járna. Türelmetlenül sóhajtok. Csak nem a fülén ül az az átkozott kölyök? Biztos hallotta a csörömpölést, tudnia kéne mi a dolga!
De a léptek felhangaznak mögöttem a ház felől, s elégedetten elmosolyodom. Aztán hátraszólok, még elégedettebb bosszússággal.
- Egy fürdődézsányi vízben ülök, Jim, de miattad fogok szomjan halni. Csak nem elaludtál, mikor ilyen jó a buli - fordulok hátra a srác felé, aki közeledik. Persze, pontosan tudom, hogy nem alszik, annál azért jobb munkaerő. Fiatal, de elég stréber talpnyalónak. Viszont most nem egy üveg pia van nála, hanem egy kurva bagoly.
- Mi a… - háborodnék fel, de a gyerek rutinosan közbevág, pironkodva, szőnyeg alatt kúszósan hajbókolva, de azért csak kiböki, mielőtt belendülnék.
- Uram, ez Mrs. Hopkirktől érkezett - magyarázza, és a bagoly lábáról már levett pergament a levegőbe emeli. Pár lépés távolságban áll meg tőlünk, a lányok imbolygó tekintetének kereszttüzében elég szilárdan, és kihúzza magát. Én meg mordulok egyet. Nincs ellenemre a munka, de még végigjátszottam volna a mára tervezett programot. Azonban, a név olyan valakié, akivel nem lehet nem foglalkozni. Beugrik egy másik nőszemély is, ugyanezzel a vezetéknévvel, csak éppen azelőtt nincs ott az asszonyi jelző. Idegesítő kis hölgy, valahogy egészen sokáig beleette magát a tudatomba, s a vele eltöltött azkabani látogatás emléke úgy kúszott be időnként a gondolataim közé, mint egy bosszantó fogkrémreklám zenéje.
Újabbat mordulok, de azért kiemelkedem a dézsafürdőből. A melegvíz felett  csillogó pára száll, a fáklya fénye vöröses sárgára színezi. Gomolyogva lebben fel, ahogy átszelem, aztán kiszállok, csupasz lábbal, a kőre. Most már nem érzem az est hűvösét, és nem az elfogyasztott kevéske alkohol miatt. Az eszemben Hopkirk jár, méghozzá a fiatalabbik… Hát igen. Ő már versenyezhet a csempészvodkákkal, ha az elérhetőség a szempont.
Nem vesződnék vele feleslegesen, de egy jó pont annál a családnál mindig jól jön. A kezemet nyújtom a levélért, közben az inas rámbűvöli a fürdőköntöst. A bagoly tovaszáll, míg végigfutom azt a néhány, kusza betűkkel írt, könnyfoltos sort. Nem mosolygok, mert ilyen híreken nem illik. De lelkesedem, mert egy ilyen ügy fellelkesítő.
- Jim, értesítse a parancsnokságot arról, hogy gyilkosság történt a Hopkirk rezidencián. Kérek két embert reggelre, a jobbakból, akik majd rendet tesznek a helyszínelés után, és elvégzik a papírmunkát - ....helyettem, de azt már csak gondolatban teszem hozzá. Ruganyos léptekkel, köntöslobogtatva indulok a ház felé.
- És gondoskodjon a vendégeink kényelméről - vetem hátra mintegy mellesleg. Ügyes a gyerek, alig látszik a képén, mennyire örül a feladatnak. Kár, mert beszóltam volna neki érte. Mindegy. Varázsütésre repül le rólam a köpeny, addigra odaérek a gardróbszobához, s lendületből lekapok egy ízléses, fekete-vörös összeállítást a fogasról. Percek múlva már menetkészen hagyom el a ház főbejáratát, habár kabáttal és egyebekkel nem bajlódom. Úgyis beltéri munka lesz, a megadott információk alapján. A küszöb felett jut eszembe egy varázslattal hajat szárítani, majd átvágok a levédett kerten. A kapuból hoppanálok a megfelelő helyszínre.
- Mrs. Hopkirk - biccentek, mikor az asszony feltűnik, s beenged. Könnyes az arca. Sose bírtam ezt. Persze nem vagyok érzéketlen, s nemcsak felebaráti szeretetből nem, hanem mert sok minden bújik meg az érzelmek mögött, amire érdemes lehet figyelni a nyomozás szempontjából is.
- És miss Hopkirk - teszem hozzá egy udvarias biccentéssel, mivel már benn is vagyunk a családi otthonban, mely most hirtelen bűntett helyszínévé lép elő.
- Részvétem a történtek miatt - mondom a bevett szavakat ilyen esetben. Egy-egy pillantást váltok mindkettejükkel, de amint letudom a szokásos kört, rögtön a környezetet kezdem kutatni.
- Szeretném megtekinteni a helyszínt, és közben feltennék néhány kérdést - tudatom közben. Minden igyekezetem ellenére figyelmem vissza-visszatéved Melanie Hopkirk formás vonásaira. Nem tagadhatom, vetekedik a bűntett helyszínének izgalmasságával.

edward
hopkirk kúria - london
dark paradise
outfit

Mikor belép a férfi meg se lepődöm a simulékony, mézesmázos már-már túlzottan udvarias stíluson. Összefonom a karom magam előtt és cinikus hidegséggel mérem végig újra meg újra miközben a hűvös kőfalnak dőlök. Borzasztó elnézni, ahogy anyám egyenesen rajongással körbeugrálja. Kicsit úgy fest mint egy jól megtermett szőrös vásári majom, aki láthatóan kifejezetten élvezi ezt. Én meg hányingert kapok ettől az öntelt stílustól.
Résnyire szűkülő szemmel figyelem, ahogy körbenéz. Minha csak egy profi betörő lenne, aki terepszemlét tart… ámbár újra meg újra felém tekint. Nem enyhít meg ez a tény se. Vagy ellenőrizni akar, vagy csak engem is mustrál és bárhogy is… leolvashatja rólam hogy innen ugyan bármit megfújhat de velem kár kikezdenie. Még mindig bosszant ugyanis a múltkori eset, az Azkaban, a toll ahogyan elvette, és az ahogyan kihúzott a sárkánytrágyából.
Szinte várom hogy újra az orrom alá dörgölje a megfelelő pillanatban persze, de az még nem érkezett el. Ehelyett tárgyilagos és persze roppant profinak adja el magát. Talán tényleg az is.
- Csupa együttérzés… hát hogyne…
Közlöm lesajnálón, amint anyám int hogy a szalonba tessen már befáradni ugyan mégis…. Kivárok, hosszú pillanatokig de ahogy velem egy vonalba kerülnek ellököm magam a faltól és megragadva Mafalda karját feltartóztatom.
- Inkább maradj kint, anya…kérlek! Majd én bemegyek...
Részben a kíváncsiság is hajt, noha a gyomrom görcsbe rándul és ez nem a jó féle értelem. Mégis csak az apám fekszik bent elvileg holtan. Másrészt nem hiányzik hogy anyám újabb sírógörcsszerű rohamot kapjon. Pláne Nott jelenlétében. Pont meg is érkezik Amanda, az egyik cseléd, akinek a gondjaira bízom átmenetileg.
Vitatkozna, de intek neki hogy inkább ne tegye és a szoba elejében tartózkodó férfira pillantok meggyőzésért… engedélyért… támogatásért. Később is kihallgathatja ha akarja, inkább megkímélem a látványtól. Épp elég volt, amit átélt már ma.
- Ráérsz később is vallomást tenni. Igaz Mr. Nott?
Szúrós pillantásom egyértelműen sugallja az auror számára, hogy nem tűrök ellenvetést. Ha mégis megteszi azt biztosan nem fogom szó nélkül hagyni. A nevét sem véletlen hangsúlyozom ki, nem sok lelkesedéssel a hangomban de annál több ellenszenvvel. Nem hat meg az égkéken parázsló tekintete, a határozott, széles orra, a markáns álla vagy az ajka feszes kis rándulása se.
Mély levegőt véve indulok be a szobába. Első pillantásra minden rendezett, mint szokott. Talán kicsit túlzottan is. A csendet még Edward sem töri meg. Csak ahogy a kanapét megkerülve elém tárul a groteszk látvány, tudom, hogy semmi nem ugyanolyan már ebben a házban.
A férfi mély hümmögése egyszerre bosszant és tesz kíváncsivá. Érdekes hogy egyidőben hat illetlen parasztságnak és sokat sejtető reakciónak.
A szemem megtelik könnyel, pedig nem hittem volna hogy sírni fogok vagy egyáltalán tudok. Ellenben legalább egy se ül ki arcomra, ami jó mert elég lesz majd később a kispárnát telebőgni. Kezem az orrom elé szorítom míg nyelek egy jó nagyot és visszaküldöm a feltörekvő könnyeimet.
- Mit gondol?
Pillantok nehezen eltépve tekintetem az élettelen testről és lesodort s széttört pohárdarabkákról a széles vállakra, amik most háttal vannak nekem. Csak a profilját látom ebből a szögből, leginkább a megfeszülő arcélét. Nem tetszik neki, amit lát, de hát kinek tetszik? Újra összefonom a karom magam előtt, védekezőn és mert így legalább elnyomom a kezem remegését. Még ökölbe is szorítom biztos ami biztos.
Nem volt sose szoros viszonyom egyik szülőmmel se, de így látni, mint egy darab húst, kiterülve… azért gyomorkavaró látvány. Egyértelmű, hogy az önkezűség kizárva. Most már csak az a kérdés, mégis ki és miért képes erre…?
Nem tudom mi a menete a helyszínelésnek, útba se akarok lenni, de lemaradni sem akarok semmiről sem. Nem azért mert nem bízok a másikban, én elhiszem hogy a legjobb a szakmájában, de ne érezze azt se hogy ebben a házban azt tehet és úgy, ahogy csak akar. Mert itt én diktálom a feltételeket, még ha neki ez nem is fog tetszeni ha megtudja. Így ott vagyok csendben, várakozón, tisztes távolságot tartva tőle és figyelem minden mozdulatsorát, amit tesz. Minden rezdülését, a széles vállak feszülését a vörös ing anyagán át és az el-elkalandozó pillantását a szoba berendezésén és az elhunyt apám élettelen testén.

to miss Melanie Hopkirk

2001. November


   

- Csupa együttérzés… hát hogyne… - vágja hozzám a miss élesen, én pedig nem palástolom el a meglepettségemet, sőt, inkább még ráteszek egy lapáttal , és ártatlan képpel mérem végig, mint aki rosszul hallotta. Aztán szó nélkül hagyom. Tiltakozni éppen nem fogok, nem én vagyok az ügyeletes lelkisegély medimágus. Nem az a munkám. Bár persze, ha vigasztalásra szorulna, nem késlekednék kihasználni az adódó alkalmat. Csakhogy érdekes, a gyásznak kevesebb jelét látom rajta, mintha az én jelenlétem jobban zavarná, mint az apja holtteste a család szalonjában. Inkább továbblépek az anyja által mutatott irányba.
- Köszönöm - indulok előre, még mindig ünnepélyes komolysággal az arcomon. Ez a legcélravezetőbb ábrázatom, amit jól begyakoroltam már ilyen helyzetekben. Ahhoz, hogy nyugalomban tudjak dolgozni, megtanultam már, hogy ilyen gyászosan tárgyilagosnak éri meg a leginkább lenni. Általában nem háborodnak fel az érdektelenségen, de nem is kezdenek bizalmaskodni. 
- Inkább maradj kint, anya…kérlek! Majd én bemegyek… Ráérsz később is vallomást tenni. Igaz Mr. Nott?
Érdeklődve nézek hol rá, hol az édesanyjára, és megállok a küszöb felett, látván hogy nem követnek. 
-  Hogyne, mrs. Hopkirk, ahogy szükségét  látja. Később is beszélhetünk, a helyszínelés változó időtartamú, de általában fél óra -  mondom csak azért is az asszonyságnak címezve a mondandót. Sok ideje nem lesz pihegni, de csak pár kérdésem lesz elsőre, utána úgyis a merengővel dolgozom hosszadalmasabban. A lánya meg úgyis meggyőzi majd, így pedig én nem foglalok oldalt e kis családi kötélhúzásban. Legalább az idősebb Hopkirk jóakaratát nem vesztem el, mert a lánya tekintete láthatóan igencsak gyilkos. Nem szólok semmit, de karba tett kézzel megvárom, míg a személyzet kikíséri a zaklatott hölgyet. Türelmesen szemlélődöm, és bevárom a kisasszonyt.
Furcsa érzés kerít hatalmába. Gyerekkorom karácsonya jut eszembe, ahogy az ajtószárnyak kinyílnak, a családi szalonban sötét van, s izgatottan vártam, mit rejt a szoba. Nos, ez esetben nem csicsás fenyőt és ajándék seprűt.  
Egy otthonmagazinba való kép tárul a szemem  elé egyébként. Minden rendezett, első látszatra nincs nyoma dulakodásnak. Az összképet csak egy pár, a kanapé mögül kilógó láb rontja. És a csend. Mély csend, meg tompa félhomály. Követem a lányt, közben előveszem a  pálcám és nonverbális varázslatokat bocsátok a helyre. Csak a szokásosakat,  ellenőrzöm a nyomok esetlegesen varázslattal történő elleplezését, a mágia apró maradványait, ha vannak. 
Aztán elénk tárul az egész látvány, és elgondolkodva hümmögök fel. Fennakadt szemek, merev tartás. Nincsenek külsérelmi nyomok. Ez egy főben járó átok is lehetne, sőt mintaszerű, mennyire annak tűnik, de még nem formálok véleményt . 
Újból körbe nézek a félhomályban. Ideje fényt gyújtani, mert egyelőre csak  Melanie szúrós, utálkozós tekintete csillog élesen, nedvesen. Sose bírtam a női sírást, anyám is kikészített vele, de azért megjegyzem magamnak az arcát, s azt, ahogy szája elé kapja a kezét, nehogy kitörjön belőle, majd tovább fordulok, és lusta fénygömböt  idézek  fölénk, ami mindig bevilágítja az általam épp megfigyelt területet. A földön fekvő testét, a zilált, hanyagul gombolt hálóruhát, a fél pár papucsot, a szőnyeg összeborzolt, kitaposott bolyhait. Megcsillannak a pohár összetört szilánkjai is.
Nem zavartatom magam a kutató szempártól, hanem óvatosan közelebb lépek, és leguggolok az áldozat mellé. Csak figyelek, minden részletet alaposan az eszembe vésv
- Mit gondol? - kérdezi Hopkirk türelmetlenkedve a hátam mögött. Megmosolygom a dölyfösségét, de valamelyest uralkodom az ábrázatomon, mégsem kéne egy ilyen szituációban ilyen nyíltan jókedvűnek lenni.
- Talán meglepő, de semmit - mondom, és visszafordulok a lényeg felé. Úgy magyarázok. - Először megfigyelek. Ez még nem a gondolatok ideje, azok ugyanis torzítanak az érzékelt képen. Ha azt gondolnám, átok végzett vele, nem venném észre például a szájában maradt kevés folyadékot - mutatok a mondott irányba. - Víz volna? Talán. Jutott belőle ott odébb a szőnyegre is, mintha próbálta volna kiköpni. Ha víz volna,ilyen kevés mennyiség már felszáradt volna - dünnyögöm elgondolkodva, de még nem alkotok véleményt, megfigyelek tovább, aprólékosan, inkább csendben. Amikor befejezem, felállok. 
- Gyakran lejött egy pohár vízért éjjelente?  - kérdezem összehúzott szemekkel. Valami nem tetszik,  de még mindig nem teszek messzemenő következtetéseket. Nem, a valóság sokkal közelebb jár, kikoptatva a szőnyeget ott, ahol a nagy ablakokon át a fény beesik a helyiségbe éjjelente, mikor az ember nem akar fényt gyújtani. 

edward
hopkirk kúria - london
dark paradise
outfit

Fél óra. Pont elég, hogy anyám addig összeszedje magát. Így kissé megnyugszom. Cserébe jön egy másfajta stresszfaktor. Részben az a tény, hogy kettesbe maradok a férfival. Másrészt az, hogy egy bűntény helyszíne az egész nappalink. Hála Merlin csontos bokájára Nott nem sok figyelmet szentel nekem a munka során. Én viszont annál jobban teszem ezt. Valahol elképeszt és elbűvöl a közömbössége, a tárgyilagossága és a szakértelme. Ugyanakkor idegesít hogy nem látok bele a fejébe, nem tudom kiolvasni mégis mire gondol vagy mit sejt. Az arcára pedig… hát nem sok minden van írva. Kibaszott jó póker játékos lehetne, az is biztos.
Bosszúsan fújtatok egyet a válasza hallatán. Nem tetszik ez a semmit szöveg mert tudom, hogy hazudik. Aztán, ahogy egyre jobban kifejti hogy mégis miért kezdem érteni, mire gondol. A fénygömb árnyékokat vet a szoba túlfelébe, melyek hol megnyúlnak hol összemennek, ijesztő kontrasztokat alkotva. A férfi arca is változik ennek hatására s engem elbűvöl az egész összhatás. Még mindig karba tett kézzel állok és várok, de most már kicsit enyhül a szorítás, ahogy megszokom a közeget és így hogy Edward széles válla kitakarja hajdani apám arcát mintha kissé el is felejteném a jelenlétét. ű
-… Ha azt gondolnám, átok végzett vele, nem venném észre például a szájában maradt kevés folyadékot…
Követem a barnászöld szemeimmel merre mutat, s így hogy felhívja a figyelmet nekem is feltűnik bár ebből a távolságból nem látom igazán jól. Egyetlen lépést teszek közelebb, még így is messze vagyok mindenkitől és leguggolok. Igyekszem tárgyilagos lenni, sziklaszilárd. Ráérek bőgni a temetésen.  Könyökömet megtámasztom a térdemen és mutatóujjamat a számba téve ráharapok. A fájdalom segít tompítani a belső kínt. A fizikai szenvedés mindig felülírja a lelki gyötrődést.
- Gyakran lejött egy pohár vízért éjjelente?
Magamban végigpörgetve a hosszú évek tapasztalatait végül nagy szemekkel meredve az aurorra megrázom nemet intve a fejem. Az ajtó felé tekintek, amerre anyám távozott.
- Inkább a másik volt éjszaka kórincálós. Mint láthatta... Habár… két éve nem lakom itt.
Vállat vonok mintha mindegy lenne, de tudom hogy nem az. Zavar hogy ilyen információt kell megosztanom vele, mert igazából úgy érzem, semmi köze hozzá. Ez végtére is az én magánéletem nem?
- Nem tudom azóta változott-e, de nem feltételezem hogy igen.
A rossz szokások nem vagy csak nagyon ritka esetekben levetkőzhetők. Valamiért az apám mégis lejött és a megszokás ellenére ivott. Vagy hát ki tudja mit is csinált? Bárhogy is… az egész zavaros. Csak egy dologban vagyok biztos. Anyám képtelen lett volna ilyesmire, még úgy is hogy a házasságuk voltaképp vakvágányra futott.

to miss Melanie Hopkirk

2001. November


   

Különös ez, mert általában nem szoktam finomkodni, sem érzelgősnek lenni, ha valakinek a szennyesében turkálok. Hiszen ez a munkám! Sőt, nem egyszer az a szennyes ki is borul. Most sem vagyok éppen zavarban megtenni a magánéleti vájkálódást, azonban valahogy jobban meg akarom válogatni a szavaim. Talán az teszi, hogy a kis hölgy nyelve éles, mint a borotva. Egyszer megvágtam magam a (rosszul) önműködő wilkinsonommal, akkor éreztem hasonlót, mikor legközelebb borotválkoztam. Ha nem vigyázok, még a torkom bánja - ez járt a fejemben valahol tudat alatt, aztán mosolyogva rálegyintettem. Elviselek egy-két vágást, amíg a borotva mutatós.

Elgondolkodom a válaszán, majd azon, hogyan is folytassam az óvatos, de célravezető faggatózást. 

- Milyen volt a kapcsolata az emberekkel? Hogy jött ki a családjával, magukkal? És a személyzettel? Lehetnek rosszakarói? - kérdezem kicsit pontosítva, közben felállok a holttest mellől, és sétálgatni kezdek a szalonban. Nem mulasztok el mentemben kicsit hozzáérni Hopkirk karjához, épp csak annyira, hogy határán legyen az észrevehetőnek. 

Hallgatom a választ, és közben nézelődöm. Egy pillantás az antik, faragott mahagóni dohányzóasztalra, egy a lány mahagóniszín hajára. A fénypászta elárul,  úgy  szánt körbe-körbe a helyiségén a tekintetemtől vezetve, mint a börtönök udvarán a szökevényeket kereső reflektor, de nem zavartatom magam. Vigyorogva tálalja meg újra és újra miss Hopkirket. 

Még mindig nem akarok messzemenő következtetéseket levonni. Túl a bevett munkamódszeremen azonban ennek más  oka is van, egy egyelőre inkább intuitív, ok nélkülinek tűnő megérzés, miszerint nem is kell messzire menni. Nem. A vadászkopó ösztönök a gyilkost sokkal közelebb szagolják. 

- Milyen embernek tartotta az apját,  miss Hopkirk? - teszek fel egy megint csak sokrétűen megválaszolható kérdést, de aztán, ha az első gondolatokból érkező jellemzést megkaptam, még pontosítok.

- Megbízható, hűséges típusnak ismerte meg? - kérdezem, és míg a feleletet hallgatom, egyre komolyabb arccal kezembe veszem a pálcám. Bármit is mond, én már nem a szavakra bólogatok. Azok így is alá támasztják balsejtelmem, de az igazi válasz valójában a konyhából érkező neszekben, majd az apró sikolyban rejtezik. Talán  Melanie is hallotta, mindenesetre én hirtelen rugaszkodom el a hangok forrásának irányába, kivont pálcával. 

edward
hopkirk kúria - london
dark paradise
outfit

Nehéz az a munka, amelynek súlya nyom.
A gondolat szinte magától úszik be a fejembe, ahogy a férfi arcát tanulmányozom. Nem tudom eldönteni, tetszik-e vagy inkább távolságtartásra int. A kaotikusan vegyes érzések úgy keringenek bennem, mint egy szép őszi napon a  fúriafűzről lehulló elsárgult falevelek.
- Milyen volt a kapcsolata az emberekkel? Hogy jött ki a családjával, magukkal? És a személyzettel? Lehetnek rosszakarói?
A nekem szegezett kérdések garmadájára csak felvonom látványosan a fél szemöldököm. Nem válaszolok azonnal, mert alapvetően is olyan típus vagyok, aki alaposan megfontolja mit és azt is hogyan ejti ki a száján, de a jelen körülmények még inkább erre intenek. Könnyen elszólhatom magam, vagy a másik téves következtetéseket vonhat le egy ártalmatlan mondatból, mert ha bele akar látni valamit… akkor bele is fog.
Lekövetem a mozgását ez idő alatt. Ahogy feláll én is így teszek s közben a levegőt kipréselem a tüdőmből, hogy majd újabb mély lélegzettel pótoljam… csakhogy erre nem kerül azonnal sor. Nott ugyanis elsétál mellettem, közvetlenül mellettem és újra megérzem azt az illatot, amit hónapokkal ezelőtt éreztem kabáton át szelíd határozottsággal, most azonban erős magabiztossággal. Ennek köszönhetően, na meg persze annak hogy kézfeje járás közben éppcsak az enyémhez ér kiszáll minden válaszadási lehetőség a fejemből. A kezem automatikusan rezzen meg, de arcomra nem ül ki semmi s még ha másképp is lenne nem láthatja a másik mert épp elhalad mellettem én pedig direkt kerülöm a tekintetét. Nem jó taktika ez, tudom pont ezért húzom el a kezem holott az övé már ott sincs.
- Ugyan kinek ne lennének rosszakarói?
Szinte belesuttogom rekedten a levegőbe a kérdést, ami sokkal inkább válasz akarna lenni. Csak hát nem az. Zavartan hogy lefoglaljam a kezem a fülem mögé tűrök egy hajtincset s kiszúrok egy pontot a földön, azt bámulom.
Érzem, ahogy mustrál, a tekintete szinte a húsomba vág. Gyűlölöm ezt. Vadnak érzem magam egy fenevaddal telerakott ketrecben, ahonnan… nincs menekvés.
- Milyen embernek tartotta az apját, miss Hopkirk?
- Mégis milyen kérdés ez?
Csattanok fel haragtól korbácsolt tekintettel. Nem értem mit akar tudni? Mit vár? Hogy besározom az apámat? Elhordom mindennek? Vagy megvédem, mint egy jó leánynak kellene?
- Szerettem és ő is engem a maga módján….
- Megbízható, hűséges típusnak ismerte meg?
Hát, nem. Nem mondhatnám. Vagyis közel húsz évig az volt. De aztán… ki tudja mi változott?
- Ezek veszélyes és nehéz szavak. Ki számít megbízhatónak maga szerint? És ki hűségesnek?
Vonom össze a szemöldököm és meredek Nottra választ várva. Anyám úgyis bevallja neki életük minden részletét, ebben biztos vagyok hisz oly annyira megbízik benne. Én ellenben nem, és nem én leszek az, aki kiteregeti a másiknak a szennyest.
Már a nyelvem hegyén lenne egy csípős megszólalás, hogy talán a munkakörébe nem tartozik bele hogy olyan legyen mint egy goromba gurkó, mikor félbeszakítja a hidegháborúnkat egy éles sikoly. Megrettenek, és lefagyok, ellenben Edward, rutinos vén rókaként rögtön cselekszik . Pálcával a kezében indul meg s szinte ugrik ki a szalonból, én pedig nem tudok mást tenni mint követni őt lemaradva pár másodperccel.
A szívem a torkomban dobog, részben mert anyám hangját véltem felfedezni abban a segélykérő hangfoszlányban, másrészt azért mert az aurortól továbbra is összeugrik a gyomrom. Pláne mikor utolérem és a széles vállai mögött próbálok valamiféle információt szerezni hogy balsejtelmem eloszlassam. Ami, igaz esélytelen de észre se veszem hogy így újra nagyon közel, túlzottan is közel, kerülök hozzá, mint ami indokolt vagy egészséges lenne.
Az illata megint mint valami puha kar, körbeölel, és azon kapom magam hogy már nem is befelé figyelek a sikoly irányába teljes egészében, hanem lopva inkább rá és a vörös ing alatt megbújó izmos felkarjára. Kósza gondolatként egy percig elfog a vágy, hogy érezzem, ahogy megölel, majd a szégyentől halványan kipiruló arccal inkább a konyhára terelem nagy nehezen a tekintetem.

to miss Melanie Hopkirk

2001. November


 

- Megállj!

Alapból nem szoktam mindenféle cselédeknek szót fogadni, de most hallgattam a kiáltásra, és megtorpantam. Az utánam siető Melanie elé nyújtottam a karomat, mintegy csont és izom sorompóként. Nagy eséllyel nekiszaladt, de amilyen légies alkat volt, könnyűszerrel megállítottam így. És legalább közelebbről is újra megszemlélheti, amin az előbb megakadt a tekintete. És igen, ő talán nem fogadott volna szót. Tán ha az én anyám halántékához szorítottak volna pálcát, én se tettem volna. De az is igaz, hogy engem nem zavart volna a vénasszony pusztulása.

- Egy moccanást se, vagy meghal! - sipította a cselédlány, akinek a gondjaira a kisasszony az előbb rábízta az idősebbik Hopkirket. Remegett fél kezében a pálca, másik kezével az asszonyságot tartotta, megalázó módon a hajánál fogva. Szavai nyomatékául rántott is rajta még egyet, mire újabb rettegő sikkantás hagyta el a nő száját, s újabb könnyek csíkozták végig az éltes arcot.

Kelletlen nyugalommal, kissé szemrehányón néztem az immár felesleges durvaságért és megadón tartottam a magasba kezeimet. Bár az egyikben még ott volt a pálca is, most nem találtam tanácsosnak használni. Melanie-ra pillantottam a szemem sarkából. Még a fülemben csengtek a felháborodott, pimasz válaszai. Őt néztem, aki a hűséget és a megbízhatóságot veszélyesnek tartja, és talán nem is véletlenül. Nem válaszoltam, mert abban a helyzetben nekem kérdezni volt a feladatom, de ha válaszoltam volna, egyrészt egyet értettem volna vele, másrészt azt mondtam volna, senki. Soha, senki sem megbízható. Nincs olyan, hogy hűség. Logika, meg érdek van. És árulás.

- Pénz kell! - bámul a nő Hopkirkre. A tekintete kissé zavaros. Süt belőle a gyűlölet. - Sok pénz...! És többet nem keresnek - rikácsolta fenyegetően. A pókerarcom mögött arra gondoltam, hogy persze, amint elengedi mrs. Hopkirket, onnantól a kisujj eskü se fogja kötni és én,még úgy husz társán mind vele fogunk bújócskázni, míg meg nem találjuk.  

- Higgadjunk le talán egy…  - kezdem mély, formálisan megnyugtató hangon, de a cseléd láthatóan begőzölt annyira,hogy visongva közbe vágjon.

- Fogja be! Egy szót se! Vele tárgyalok - bök fejével Melanie felé. Félig kitakarom a testemmel, de most hátra pillantok rá a szemem sarkából, és aprót bólintok, jobb híján. Beszélni kéne a hibbant némberrel,  amíg alkalmas pillanat nyílik forditani a helyzeten.

- Ötezer galleon. Most. Tudom hogy van ennyi a széfben, a szalonban, az az aljas kéjenc mondta, mielőtt végeztem vele. A pénzt akarom, most, vagy ez is meghal! - fenyegetőzött a cseléd, és ismét rántott egyet fogján. A pálca hegye felizzott, apró foltban égetve a bőrt, amihez hozzáért, de Mrs. Hopkirk már sírni sem mert.

edward
hopkirk kúria - london
dark paradise
outfit

A helyzet az, hogy a lendület visz és csak a férfi teste állít meg. Nem szaladok bele durván, de épp eléggé ahhoz hogy tudjam, van valami akadály, durva akadály ami miatt itt most vége szakad a sietségnek. Bosszant hogy nem látok ki mögüle, ahogy az is hogy megint túlontúl közel kerülök mintsem az normális lenne, s bosszant az is hogy meglehet ő még élvezi is ezt. Talán direkt csinálja? Aztán újabb elhaló sikoltás érkezik én pedig már készülnék áttörni Notton miközben felkiáltok ösztönösen…
- ANYA!
Csakhogy messze nem jutok mert a széles vállak óriásként magasodnak elém és esélyem sincs átvágni magam. Megértem hogy nem tudok bemenni, el is fogadom ezt, így mikor a másik felemeli a kezét előttem is megjelenik a sokkoló látvány. A nem is olyan rég felvett cselédünk pálcát szorítva Mafalda nyakához.
Már értem Edward miért nem engedett be rögtön és értem miért tartóztatott fel. Lehet hogy le lehetne szedni ezt a hülye picsát, de miután anyámat használja élő pajzsként… elég ha rossz szögbe éri őket a bűbáj. Mindketten rajtaveszthetnek. A torkomat elszorítja a kétségbeesés és én is megadóan felemelem a kezem bár nem magasra csak hogy lássa, nem akarok ártani. Még.
- Pénz kell!
Nagy nehezen bólintok, jelezve hogy értem mit akar. Inkább a miért zavar.
- Higgadjunk le talán egy…
A mély öblös hangtól megremeg az amúgy is ideggócként vislekedő belsőm. Az auror ráadásul csak bosszantja a túszejtőt akinek az istennek nem jut eszembe a neve. Talán Dorothea? Vagy Dorina? Ah picsába…
- Fogja be! Egy szót se! Vele tárgyalok
Lesújtó pillantást vetek Nottra mikor ő meg rám néz várakozóan. Két szívdobbanásnyi idő telik el, mire összeszedem magam és a lágymeleg égkék szemeiből erőt merítek, majd megpróbálok mellette beljebb araszolni hogy kikerüljek a széles háta takarásából hogy én legyek az, aki képviseli a frontvonalat. Bár egész belsőm remeg, arcom rezzenéstelen, tekintetem hideg. Tudom mi forog kockán, de ha most elgyengülök akkor mit érek el mégis?
- Oké, rendben. Velem tárgyal. Ő itt sincs..
Bökök a fejemmel a férfi felé, jelezvén hogy én se akarom hogy ő beszéljen a nevemben. Ez most nem az a helyzet, mikor a hőst kell játszania, mert ha valami szarul sül el baromira az ő sara lesz.
- Ötezer galleon. Most. Tudom hogy van ennyi a széfben, a szalonban, az az aljas kéjenc mondta, mielőtt végeztem vele. A pénzt akarom, most, vagy ez is meghal!
- Megkapja…
Vágom rá rögtön gondolkodás nélkül. Leszarom a pénzt, van bőven más tartalékunk.
- De csak akkor ha elengedi az anyámat! Mégpedig most!
Közlöm szárazon és leengedem a kezem.
- Adjon két percet és ide hozom. Rendben?
Sose csináltam még ilyet. Sose hazudtam, sose kerültem hasonló szituációba. Nem tudom jó-e vagy éppen rossz hogy beígértem valamit, valamit amit talán nem is tudok megtartani. De mi mást tehetnék? Az időt akarom húzni, hátha esetleg egy óvatlan mozdulattal kibújik ez a cafka a takarásból és a férfi leszedheti vagy kitalál valami tervet. Végtére is ő asztala a terepmunka bassza meg… én csak a tanácsterembe ülök naphosszat meg az íróasztalnál csinos cipőkbe bújtatott lábakkal és jogrendeket alkotok nem holmi túsztárgyalásokat folytatok le….

to miss Melanie Hopkirk
2001. November

 

Ártatlanul tartom kezeim a magasban, és nyugodtan figyelek. Majdnem mosolygok is azon, hogy “itt sincs”. Tetszik a hidegvér, és ennek a nőnek aztán kijutott belőle. Ha tekintettel ölni lehetne, nem lenne gondunk a cseléddel, és nekem is meggyűlne a bajom. És mégis, ez a tűz vonzó, olyan mint egy vulkán torkába nézni, a zöldesbarna írisz szinte lávaként izzik.
Ötezer galleon. Hát igen. Kisebb vagyon. Aki nem zsarolja meg a tehetős családját, vagy nem követ el bűntényt, aligha tesz szert ekkora összegre egyben, ilyen hirtelen. Hiába választja el tőle pár centi fém és néhány védővarázslat, nem is lehetne tőle messzebb.
- Megkapja… - jelenti ki Hopkirk nagyon bölcsen. Van egy olyan íratlan szabály, hogy a zsarolónak sosem engedünk, és ehhez nem szokták mondani ugyan, de az a kitétel is vele jár, hogy ezt azonban nem kell neki is tudnia. Elismerést keltő, ahogy enged neki, közben viszont ő is követel, nem hagyja magát, így olyan ez az egész, akár egy vérmes alku a piacon.
- De csak akkor ha elengedi az anyámat! Mégpedig most!
A cselédlány hisztérikus, prüszkölős nevetést hallat.
- Majd ha a kezemben a pénz! - vág vissza utána, és láűtom, ahogy az ujjai még erősebbre fogják az áldozatot és a pálcát is.
- Adjon két percet és ide hozom. Rendben?
Szépen csinálja, oldalpillantásom, amit futónak szántam, rajtaragad egy kicsit hosszabban, mint ilyen helyzetben praktikus, de a másik liba úgyis csak beszél. Nyugodtan gondolkodhatok, hogy hogyan is keveredjünk ki ebből, és még marad hely a fejemben bámészkodni is.
- Mind odamegyünk a széfhez, és a faszi eldobja a pálcát - kardoskodik, s felém sandít röviden, de lényegre törően.  Én persze nagyon lassan, látszólag engedelmesen a földre teszem a pálcát, másik kezemet végig a levegőben tartva, majd ugyanígy talpra emelkedem. Nem mintha nem lenne a tarsolyomban tartalék pálca, mert az mindig van, de nem aggódom különösebben. A terv már megvan. Csak az alkalmas pillanat kell.
Remélhetőleg Miss Hopkirk elindul a széf felé, s akkor az egész, groteszk menet követi őt. A nappaliba érvén elhaladunk a holttest mellett, legalábbis látszik a kanapé mögül kilógó láb. Kevés a hely, a bútorok között óhatatlanul változnak a távolságok az emberek között, s én egyre lemaradok Melanie mögött. És nem, nem azért, hogy előnyösebb szögből szemléljem, bár ez is egy szempont. Amíg ő a rejtett trezorral bajlódik, én fejben már elképzelem, mit fogok tenni. A figyelemelterelés adott, hiszen elméletileg rengeteg pénz lapul a zárt acél mögött - de még nagyobb a meglepetés, mikor kiderül, hogy a széf teljesen üres.
- Mi?! - rikolt a túszejtő, és dühében talán az ifjabb Hopkirket célozza átkával, én viszont addigra már csak egy lépésre állok tőle. Elég az avillanásnyi idő, míg a pálca két célpont közt vacillál, s nemes egyszerűséggel kiverem a kezéből. A fadarab gurul-gurul, a kisasszony lába elé. Mrs. Hopkirk a padlón köt ki, nekiesve egy míves komódnak, diszkrét bordaroppanással hanyatlik le róla. Én és a hibbant cseléd egyszerre vetődünk a pálca után, és bár erőfölényem egyértelmű, bizonyos helyeket céloz az aljas liba a lábával, úgyhogy mi is a földön kötünk ki. Ráadásul zuhantában elkap egy vázát a komódról, aminek nyaka törik, s így remek fegyverként használhatja ellenem. Az éles, szilánkos tárgy a torkom felé vág.

edward
hopkirk kúria - london
dark paradise
outfit

"Mind csak emberek vagyunk, akik néha csinálunk rossz dolgokat."
Mindannyian. Még én is. De az, hogy valaki erre vetemedjen valahogy nekem nem fér össze semmivel se. Egyszerűen nem tudom elképzelni hogy én valaha ennyire mélyre süllyedjek. Jó persze mondhatjuk, hogy könnyen beszélek. Jó szakmával a kezembe, stabil családi háttérrel nem is kellene soha ilyesmire kényszerülnöm, csakhogy a stabil családi háttér éppen most, mint egy ostoba hógömb mit a földre ejtenek törik ezernyi apró szilánkra.
- Mind odamegyünk a széfhez, és a faszi eldobja a pálcát!
Bólintok beleegyezésképpen. Lássa csak hogy én se állok a férfi mellett, már erkölcsi értelemben mert fizikálisan a közelébe vagyok. Szinte érzem ahogy Edward engedelmesen lehajol és a pálcája halkan koppan a földön, mint valami rossz ómen. Egyetlen másodpercre hunyom be a szemem és néma fohászt intézek Merlinhez, hogy húzzon ki ebből a sárkányveremből valahogy.
Nott engedelmesen utat enged nekem, majd érzem ahogy követ engem. A tekintete perzsel, de most nem épp emiatt vagyok színtiszta ideg. Valahogy csak még jobban frusztrál hogy megbámul, mikor így is nagy rajtam a nyomás.
Elkerüli a tekintetem a holttestet. Muszáj célirányosnak maradnom mert ha nem… akkor hamar vége lesz itt mindennek. A széf az egyik oldalsó komód mögé van rejtve, amit bonyolult varázslatsorozattal lehet csak kinyitni. A szüleim ügyeltek mindig rá hogy nonverbálisan nyissák mindig ki és én is csak a 17.születésnapomon tudtam meg, mi a bűbájrendszer, ami védi. Egyetlen cetlire volt felírva, amit miután megjegyeztem elégette apám a kandalló vöröslő tüzében.
Most a kandallóban nem lobog a tűz, sőt talán hetek óta nem is volt begyújtva. A kezemben a hárs pálcával odébb küldöm a bútort, majd a falba süllyesztett széffel foglalkozom. Lassú, elegáns mozdulatokkal bírom engedelmességre a szerkezetet, ami pár perc fémes csörgés után nyílik is felfedve tartalmát…
Az állam leesik, szinte szó szerint.
Üres.
Magam se hiszek a szememnek, és totálisan lesokkol a látvány mert nem erre számítok. Csak az éles visítás a hátam mögött döbbent rá, hogy hatalmas gondom lesz, mert immár semmi akadály nincs anyám és a halál útja között.
Épphogy felugrani van lehetőségem talpra, és az események gyors láncolatát csak szemmel lekövetni van időm. A férfi meglepő gyorsasággal támad, eldöntve a cselédet és anyámat, aki nyekkenve esik össze.
- ANYA!
Csak ordítani tudok neki, más nem tehetek mert épp tőlem a lehető legtávolabb esik össze. Köztünk a dulakodás zajlik Nott és a cseléd között, de csak a pálca gurul a lábam elé tőlük. Az, mely eddig anyámat fenyegette. Felkapom a földről de nem akarom használni, egyrészt mert félek, megbízhatatlan, másrészt mert a sajátomat se tudom. Ha rossz szögbe találom el, talán épp az aurort ütöm ki. Bosszantóan irritáló szituáció.
Mire észbe kapok az egyik kínai váza fülsüketítő csilingeléssel törik ripityára ezzel fegyvert szolgáltatva valakinek. És az a valaki nem éppen az auror.
Meglepően groteszk látvány, hogy épp ő van alul ezzel az izomzattal és karizmával és a nyakához viszi a nő a szilánkdarabot.
- PETRIFICUS TOTALUS!
Üvöltöm el magam reflexből kilőve felé az átkot mert így, hogy azzal van elfoglalva hogy kinyírja a pasit engem el is felejt. Csak a szeme villan a hangom irányába megdöbbenve majd eldől oldalra belefagyva a vágás mozdulatába.
Rémülten szaladok a férfihoz, aki a földön fekszik.
- MERLINRE NOTT!
Remegő ujjakkal érintem meg az arcélét és éppcsak kicsit fordítom oldalra a fejét, hogy lássam a nyakán a vágást, ami nem mély de szivárog belőle továbbra is a vér.
- Te nem vagy normális! Vulnera sanentur!
A pálcám a hegre irányítom, amire szép engedelmesen visszaszökik minden vörös, amely nem az inge sötétlő anyaga és a vágás szépen beforr. Halvány kis csíkot hagy csak maga után emlékeztetőnek. Elengedem az arcát, megpróbálok nem foglalkozni se azzal ahogy rám néz se az illatával, ami befészkeli magát a fejembe és már nyúlnék a másik helyhez, ahol fáj neki, aztán megfagyok a mozdulatba még a levegőben, mert rájövök nem a hasfalába kapta az ütést hanem kissé érzékenyebb pontra. Lentebb. Oda meg nem piszkálok na.
- Invíto pálca!
Hívom magamhoz az ő kint felejtett fegyverét és a cselédével együtt a kezébe nyomom. Bízom benne hogy innentől már csak feltalálja magát, én ugyanis tovább lépek az eszméletlen anyám felé. Kisimítom arcából a haját és végignézek a groteszk szögbe való tartásán, ahogy összeesett. Nem merem megmozdítani, mert ki tudja talán többet ártok mint használok.
- Be kell vinnünk a Mungóba….
Kiáltom kétségbeesetten és magam is meglepődöm mennyire sipítós a hangom. A kezét szorongatom és a könnyek futják el a szemem.
- Bassza meg, még kikérdezni se tudtad! Miattam!
Fordulok a férfi felé és fel se tűnik hogy ez az első alkalom, mikor lazán letegezem.

to miss Melanie Hopkirk
2001. November

 

A halál torkában az ember őszinte. Egy pillanattal utána meg hazudik, mint a vízfolyás. Ékesen bizonyítja ezt, amikor a hibbant szuka megdermedve vigyázzba vágja magát fölöttem, majd pedig elterül, pedig az üvegpenge már a torkomat érte.
- MERLINRE NOTT! - jelenik meg felettem miss Hopkirk csinos pofikája, én pedig megköszörülöm a torkomat, mintegy hangpróbaképp, hogy nem-e cseng oktávokkal feljebb. Biztos azért kaptuk ezt a gyengepontot a teremtőtől, hogy az aljas asszonyfajzatok ezt kihasználják. Ki úgy, mint az előbb a cseléd, ki meg másként.
- Te nem vagy normális! Vulnera sanentur! - cincogja édesen dühöngve, én pedig nem vagyok az a fogát szívós, sziszegős fajta, halkan mordulok csak fel, ahogy a fájó részhez ér az arcomon. Pedig nem is fáj igazán, érintése bizarrul kellemes áramütésként ér, én pedig fancsali mosolyt vágok.
- Csak egy karcolás. A következő pillanatban kigáncsoltam volna - húzom ki magam felszegett állal. Igen, talán kirúgtam volna alóla a lábát, kicsavartam volna a fegyvernek minősíthető tárgyat a kezéből… Talán nem sikerült volna, ki tudja? De túl sok a talán, a nő pedig pontot tett az ügy végére, mielőtt más befejezés biztossá válhatott volna. Mielőtt a karcolás az ütőerem felett elmélyült volna...
Megérintem a helyet, ahol egy pillanattal azelőtt ő nyugtatta kecses, tökéletesre lakkozott körmű ujjait. A heg nem is tapintható, még egy kis utókezelés valami kenőccsel, és nyoma se lesz. Elismerőn biccentek, egy aktakukactól nem számítottam volna ilyen ügyes trükkre, de hasznos tudomány, kétségtelenül.
Amikor továbbmegy a pálcával gyógyítandó részeket keresni, felvont szemöldökkel mosolyodom el, halványan ugyan, de elég kajánul ahhoz, hogy az azért látszódjon.
- Az ráér később is, inkább foglalkozzunk az idősb Mrs. Hopkirkkel - javaslom ártatlanul, igyekezvén nem teljesen elterelni az irányt, inkább csak elhalasztani.
- Be kell vinnünk a Mungóba…
Csendben bólintok, megható, ahogy aggódik az édesanyjáért. Ha az én anyám feküdne ott, törött bordákkal… Azt valószínűleg megérdemelné, mert ő általában pont a bűnözők oldalán állónak minősül a dolgokkal, amik elkövetésével bajba kerül. Ez az asszony viszont - első körben - vétlennek tűnik.
- Bassza meg, még kikérdezni se tudtad! Miattam!
Alig ül csak ki az arcomra, hogy a fülemet megüti a tegezés, de nem késlekedek azt viszonozni, miközben meg is nyugtatom talán.
- Ez a legkisebb baj. Így is az egyik leggyorsabban megoldott ügyem lesz - bökök a vigyázzállásban fetrengő cseléd felé, akinek ide-oda forduló szeme fehérje szinte világít a sötétben. A hangom Melanie szopránja mellé kellemes basszus kíséretet nyújt, de a két hangszín talán közelít.
- De vele majd később foglalkozunk, fontosabb a sérültet célba juttatni - helyeslek a korábbi felvetésre, bár ezen a ponton célszerűbb lenne szétválnunk, nekem az elkövetővel lesz egy utam az Azkabanba, ő meg nyilván az anyjával marad. És a helyszínelő csapat is hamarosan befut - több dolguk lesz, mint elsőre gondoltuk, az is biztos.
- Nekem minden jel szerint meg kell várnom a Minisztérium embereit. Lesz mit rögzíteni - teszem hozzá a szoba felé bökve, ami így már igencsak érdekes bűnügyi helyszínnek minősül.
- Kísérd el édesanyjád az ispotályba valamelyik kíméletes utazási módon. Talán a kandalló volna a legcélravezetőbb, de ha simán tudsz hoppanálni, az is megfelelhet. Félő, most nem élvezheted a motorom kényelmét - teszem hozzá célozgatva a múltkori kis utazásunkra.
- Mi gondokosunk a többiről. Később felkeresünk további kérdésekkel, mikor már rendeződött a helyzet - teszem hozzá. Normális esetben egy kávéra invitálnám, de ezzel a nővel valahogy a normális csak nem akar összejönni. Picsába...

edward
hopkirk kúria - london
szent mungó - london
dark paradise
outfit

- Csak egy karcolás. A következő pillanatban kigáncsoltam volna
Félhangosan eldünnyögök egy hogyne, perszét, ami nem éppen kedves. Fájna egy kösz baszdmeget hozzá vágni a másikhoz? Gondolom igen. Gondolom nem engedi a hímsoviniszta egója meg az aurori jelző hogy mindezt megtegye. Meg hát ő végtére is Nott, mit is várok tőle?
A kaján vigyora megzavar, oly annyira hogy elvörösödöm tőle. Miért van rám ilyen hatással?
- Az ráér később is, inkább foglalkozzunk az idősebb Mrs. Hopkirkkel!
Csak egy lesújtó pillantással díjazom a felvont szemöldököt, az elégedettségtől csillogó kék íriszeket és a mozdulatot amit az ujjaim érintése után tesz. Már nem is akarok törődni vele, inkább anyám felé fordulok. És van is okom aggodalomra.
Eddig, egész eddig,  jól tartottam magam részben mert sodródtam az eseményekkel, részben pedig mert időm se volt felfogni a dolgokat. De most, ahogy minden kissé lelassul már nem tudom elkerülni az érzelmek vadul csapkodó hullámait, melyek elkezdik a lelkem ostromolni.
- Nekem minden jel szerint meg kell várnom a Minisztérium embereit. Lesz mit rögzíteni
Nottra pillantok, megdöbbenten. Realizálom a szavai értelmét és valahol mélyen belül megrendülök. Magamra hagy. Mert a kurva kötelesség ezt kívánja meg…
- Kísérd el édesanyád az ispotályba valamelyik kíméletes utazási módon. Talán a kandalló volna a legcélravezetőbb, de ha simán tudsz hoppanálni, az is megfelelhet.
- De…
Kezdenék ellenkezni, ám ő lazán lesöpri a maga fellengzősen főnökösködő stílusában.
- Félő, most nem élvezheted a motorom kényelmét..
Újra elönt a harag és egy csúf grimaszt vágok felé, ezzel jelezve neki mennyire is tartom az ő „kényelmes motorját”. Aztán erőt veszek magamon és nonverbálisan megemelem anyám és a kandalló felé irányítom. Mielőtt kimennék a szobából még hozzám vágja a szokásos formaságokat.
- Már alig várom…
Köpöm ki cinikusan de könnyfátyolba bújt szemekkel. Pont az hiányzik hogy faggasson vagy akár őt. Haragszom rá, amiért magamra hagy, amiért egyedül kell megoldanom, de a józan ész azt diktálja amit ő is tenni kényszerül. Ez azonban megtépázott lelkemen nem sokat segít. Mégis célirányosságot merítek valahonnan és érthetően ejtem ki a Mungó nevét, hogy a zöld tűzbe eltűnjön a nappali cseppet sem kedvelt látképe az auror jóvágású arcával és alakjával együtt és átadja egy még gyomorforgatóbb helyszínnek a teret.

Hajnal háromra jár az idő, én pedig már a Temzét kisírtam a szememből. A könnyek megállíthatatlanul jöttek egy fél órával ezelőttig, de mostanra talán kiapadtak vagy átmenetileg sztrájkolnak. A folyosón ülök, mely fehér és tisztaságszagú, de még egyetlen medimágus sem adott tájékoztatást. Egyedül annyiról világosítottak fel hogy kritikus az állapota, közel se biztos hogy túléli mert az eséstől belső vérzései alakultak ki meg valami át is szakadt. Tüdő? Lép? Mittudomén.
Az se volt megnyugtató hogy ha még sikerül is a bűbájrendszer, amit bevetnek rajta akkor is esélyes hogy lebénul. Az én anyám!
Elképzelni se tudom ezt, nemhogy felfogni. Így hát remegő kezeim hogy összekulcsolom és az ajkaimhoz érintem, hol szétfeszítem és csak bámulok őket. Más dolgom nincs.
Az órát nem bámulom, mert csak idegesít milyen végtelen lassan vánszorognak a percek és a folyosót se kémlelem, mert egyedül Taiden jöhet, már ha megkapta az üzenetem.
De elképzelhető hogy otthon sincs. Az unokabátyám mindig is szeszélyes figura volt, de mióta hazatért a Bermudákról… hát inkább illik rá az őrült fogalma.
Mély sóhaj be, benn  tart a levegő majd lassan ki. Ezzel próbálom  zakatoló szívem csitítani, meg a gyomorgörcsöm oldani, de ez az a makacs rosszfajta, amely nem távozik egykönnyen.
Újra elvesztem a reményt és érzem hogy megint felgyűlik bennem minden. Újra sírhatnékom van pedig már azt hittem tudom kontrollálni. Beletúrok a hajamba és remegő kezekkel bámulok magam elé.
Lépések. Halk de határozott lépések. Erősödnek.
Felkapom a fejem, mert felém jönnek.
Ápoló? Gondozó? Medimágus? Egyik sem. És nem is Archeron. Szikár alak, széles erős vállak, borostás arc, izzó égkék szemek. A két pohár sem hat meg, amely mint holmi békejobb a kezeiben csücsül. Haragvóan, undorodva nézem bár a gyomrom elárul egy újabb rándulással. Ez is rossz, de nem az a fajta rossz.
- Hiába... még magához se tért…
Nem köszönök, vagyis így köszönök… Elcsuklik a hangom és lepereg egy könnycsepp a szememből. Emiatt is mérges vagyok, nem akarok előtte sírni. Semmiképpen sem! Így felállok és felszegem a fejem. Karom összefűzöm magam előtt és meg megremegő ajkaimmal nézek vele farkasszemet. Addig ameddig csak kell.

to miss Melanie Hopkirk
2001. November

 

Furcsa ez az eset, mert elsőre csak a szokásos. Gyilkosság, túszejtés, rablási kísérlet. Két dologban tűnik ki, az egyik a sebesség, amivel fény derült a gyilkos kilétére, s ezzel hivatalosan is első helyre került a leggyorsabban felgöngyölített bűntények listáján. Mondjuk a szerencsén is múlt, de azt nem fogják az én nevem mellé  írni társ-aurornak. Nem kell osztoznom a dicsőségen, ami tetszik, de valami nem stimmel. Túl gyorsan is megoldódott ez az egész.
A másik aspektus, ami miatt ez az ügy különlegesebb… bonyolultabb. A szokásos rutin zajlik a szemem  előtt, megérkeznek a kollégák,  elvégzik az általános varázslatokat, rögzítenek, mintákat vesznek,  jelölgetnek és figyelmeztető szalagot bűvölnék az összes bejáratra,miszerint a bűntett helyszínére illetékteleneknek tilos a belépés. És persze eltávolítják a hullát, hogy a nekromágus kolléga megvizsgálhassa. És hogy ne díszelegjen tovább a családi szalon  közepén. Láttam már ilyet, nem értem, mitől kerülök bele mélyebben a dologba. Talán miss Hopkirk miatt? A csinos pofijáért, vagy mert lényegében megakadályozta, hogy torkomat szegjék. De inkább az előbbi.
Figyelem őt, ahogy az anyjával eltűnnek a kandallóban, és alig várom, hogy az unalmas részeken túl legyek itt. A szakmámban fontosak az intuíciók, legalábbis én mindig hallgatok rájuk, és most határozottan azt éreztem, hogy ez az ügy nincs még lezárva. Se a nyomozás… se Hopkirk.

*

Nem szeretem a Mungót. Persze ki szereti? De itt bosszantóan az arcomba vágja a környezet, mennyire törékeny és esendő is az ember. Mely csend van, a betegek alszanak,tán az ápolok is, csak néha hallatszik egy-egy visszhangos koppanás, vagy egy halk ajtócsukódás.
Nem illik a lábam a fehér padlóra és erre a kurva nagy tisztaságba, de azért lépkedek szépen, lassan, magam sem tudva hogy kelletlenül-e vagy sem. De eltökélten, mégis. Elterveztem, mit teszek, és úgy is lesz, ahogy mindig.
- Hiába... még magához se tért… - kezdi felpattanva a helyéről. Csupa tűz, hamarabb robban, mint egy célra tartott varázspálca, s a szeme is úgy izzik, zöldesen, mintha legalábbis egy avada  tükröződne az iriszén. Legszivesebben nyakon önteném  egy vödör jeges vízzel, az az öltözéken is előnyösen változtatna,  de végül marad a langyos tea, amit békítőn a kezébe nyomok, és a megnyugtató, hűsítő kék pillantás, amit kísérőnek mellékelek hozzá.
- Gondolom nem sokat ettél vagy ittál - jegyzem meg köszönés helyett, aztán invitálás nélkül helyet foglalok a mellette lévő széken. Végig őt nézem, ahogy még ültömben is alig magasodik fölém.
- Nem segítesz neki azzal, ha leájulsz a padlóra - teszem hozzá tovább győzködve, aztán belekortyolok a saját teámba, és hívogatón megpaskolom a mellettem lévő szék ülőfelületét.
- Beszéltem az egyik gyógyítóval  - kezdem, aztán szünetet tartok, míg kortyol egyet. Mondhatni szavak nélkül megzsarolom,  de csak olyan szelíd, jóindulatú módon.
- Jól lesz. Nem mágikusak se a törések, se a tüdejét ért kár. Ezek főzetekkel jól gyógyíthatók. A gerincsérülés bonyolultabb, azzal elpiszmognak talán egy darabig még. De jó kezekben van - teszem hozzá, aztán megint hallgatok kicsit, talán azt várom, hogy a fejemre borítsa a teát. Igen, már az automatánál gondoltam arra, hogy szép vörös ingemen fogja végezni, de megéri a kockázatot.
- Nem hagy valami nyugodni ezzel az egésszel kapcsolatban - vágok bele, aztán elgondolkodva pihentetem a szemem a teázó hölgyeményen. De rajta kívül más sem hagy nyugodni. Mert hiába, ez mozgatja a világot. Nők és pénz.
- Miért volt üres a széf?

edward
szent mungó - london
dark paradise
outfit

Ahogy én nem köszönök semmi helló sziával, úgy ő se. Valahol ennek meg se kellene lepnie, de mégis azért mégis. Végtére is Nottból árad az a fajta felsőbbrendű sznobizmus, mely megkövetelné legalább a jómodor látszatát. De annak hiánya is ékes példája a férfi összhatásának.
- Gondolom nem sokat ettél vagy ittál
Hát jól gondolod haver… gondolom cinikusan, de arcom rezzenéstelenül követi le csak a mozgását. Mindössze a kezemmel söpröm le arcomról dühös mozdulattal azt az egy könnycseppet, melynek volt mersze előtörni. Magamban puffogok rajta egy sort mindeközben. Majd még egyet. És ez egyedül akkor változik meg valamelyest, mikor kénytelen vagyok szétbontani összefont karjaimat hogy a kezembe nyomott poharat megtartsam. Közel van, túl közel, de miután én inkább a gőzölgő langyosmeleg italt vizslatom talán megun és tovább lép. Leül, de ezt is csak a szemem sarkából látom. Tehetnék úgy, mint aki ott sincs, hátat fordíthatnék neki, de az az igazság hogy talán a társaság -mindegy milyen fajta- ösztökéli az idő múlását a gyorsabb fokozatra.
- Nem segítesz neki azzal, ha leájulsz a padlóra
Szemrehányón pillantok rá, nem is kell többet mondania. Nem kerüli el a figyelmem, ahogy végigsimogat a mellette lévő széken, akárcsak akkor a motor hátsó részén. Hívogat engem, csalogat, és ugyan arcára nem ül ki semmi, tudom hogy belül vár és vigyorog azon ahogy sarokba szorít engem.
Akkor, ott nem volt más lehetőségem mint behódolni neki. Itt azonban már más a helyzet. Kihúzom magam és ellépek a széktől tőle kettővel odébb és elegánsan helyet foglalok. Lesújtón nézek rá jelezve ezzel is, hogy nem… nem kapod meg amit akarsz.
Úgyis utánam jön, úgyis leküzdi ezt a semmi kis akadályt de addig is ajkaimhoz emelem a poharat és hagyom hogy a hideg szék hűvöse a farmeremen át végigborzoljon a gerincem mentén cserébe pedig a langyos túlcukrozott tea belülről adjon éles kontrasztot ennek. Szelíd fintort nyomok el, mert nem szeretem még a kevésbé jó minőséget is elrontani holmi édes dolgokkal, de itt nincs nagyon válogatási lehetőség.
Még egy korty csúszik le mikor…
- Beszéltem az egyik gyógyítóval…
- Hogymi??
Ledöbbenek. Nemcsak azon ahogyan, és amilyen könnyeden laza stílusban közli ezt az információt hanem azon is hogy volt mersze ezt meglépni. És hogy felvilágosítást adtak… neki!
- Jól lesz. Nem mágikusak se a törések, se a tüdejét ért kár. Ezek főzetekkel jól gyógyíthatók. A gerincsérülés bonyolultabb, azzal elpiszmognak talán egy darabig még.
Az elejét még értem… még felfogom annak amit mond. De egyre inkább önt el a harag, a düh Nott pofátlansága miatt és a megkönnyebbülés vegyes hulláma. Jó tudni hogy anyám túléli, és nem maradok teljesen magamra ebben a világban. De az hogy ezt nem egy gyógyító közli hanem a férfi, akinek semmi köze hozzá, hozzám… sokkoló. Hisz órák óta ülök itt kétségek közt gyötrődve… Legalább kijöhettek volna…
Kezem megremeg legalább olyan vadul ahogy az érzések tombolnak bennem. Jó része ki is borul a szinte teli pohárnak. Részben rá, részben rám, a többi része meg a földre ahogy kiszáll belőlem minden erő mert újra elfog a sírás és összeomlok. Kezembe temetem arcom, hogy legalább ne lássa. Épp elég hallania gondolom. Meg hát a takarásban segít legalább a barnás néha vörösbe csillanó hajzuhatag, ami elrejt előle és mindenki más elől aki esetleg erre tévedne.
- De jó kezekben van…
Gondolom ez vigasztalás akarna lenni, de nem hat meg. Nem segít túl sokat. Beletelik pár percbe hogy uralkodni tudjak magamon és azon a háborgó tengeren, ami a lelkemben tombol. Ez idő alatt a másik bármit tehet, nem ellenkezem semmi ellen sem. Majd végül mikor már a levegő nem szaggatottan hanem valamelyes rendszeresen áramlik le tüdőmbe továbbra is remegő kezekkel törlöm le arcom, ami fényes a könnyek árjától.
- Nem hagy valami nyugodni ezzel az egésszel kapcsolatban. Miért volt üres a széf?
Valahol mélyen magamban undorodva nevetek fel az auror viselkedésén. A legnagyobb baja ez, ez kísérti, ez foglalkoztatja. Számomra ez jelentéktelen ellenben.
- Ne…nem. Tudom…
Közlöm halkan két hüppögés között. És megrázom a fejem, mert az hitelesebben megerősíti a válaszom.
- Tal..án. apám…már..korábban...kivette.
Talán. De mint mindez ez is csak talán.
- Ott mindig is.... mozgótőke volt, amit… befektetésekhez használt. Övé például a… a Bagoly Berti féle... mindenízű… drazsé. Apám... üzletember volt. Sokat utazott. A zsupszkulcs-biznisz is… hozzá tartozott... sok minden más... mellett. Volt hogy…. hogy hónapokat volt... külföldön.
Ebből könnyen összerakhatja a férfi, hogy mennyire hamar tönkremegy még egy stabil házasság is. Márpedig Nott nem hülye. És akkor talán nekem sem kell nyíltan kimondanom, amely olyan megalázó.