+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Elliot O'Mara
| | | | |-+  Keresem az elvesztett édent (Moderátorok: Elliot O'Mara, Aiden J. Fraser)
| | | | | |-+  Cukormáz
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 ... 3 4 [5] 6 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Cukormáz  (Megtekintve 9144 alkalommal)

Gabriel Milton r.
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #60 Dátum: 2021. 01. 31. - 14:57:49 »
+1

Királylány
2002. február 9.

Pillantása a mandulavágású szemeket figyeli, ahogy Elliot ujjai a nyakán simogatnak. A jóleső borzongást örömmel fogadja, az egésznek van valami... otthonos, meghitt hangulata akkor is, ha nem a saját házában van. Az érzés most ettől teljes mértékig függetlennek tűnik.
Tudja, hogy a kérdései alapvetően önpusztítók. De nem teheti meg azt sem, hogy nem teszi fel őket, mert igenis igénye van arra, hogy többet tudjon meg róla még akkor is, ha a végén nem maradnak... választásai. De valójában. Választás mindig van, pusztán ő döntötte el valamikor, hogy ebben a kérdésben számára nincsen.
Az emberi vágy a megismerésre keveredik az auror vágyával az értékes tudásra. Nem csoda, ha képtelen különválasztani a kettőt, ha olyan tökéletesen egy húron pendülnek...
- A megfelelő család tényleg nem. - Biccent rá a szavakra és bár nagyon úgy tűnik csak általános életbölcsességekről beszél, ennél azért egy kicsit többről van szó. Ő felnőtt fejjel találta meg a saját családját nagynénjéék személyében, aztán valahogy megkapta azt a családképet is, ami már konvencionálisnak is hatott. A kettő közül csak egynek nem lett tragikus vége. És a lehetőségekhez mérten mindent meg is tesz, hogy ez így is maradjon.
- Az én szüleim sosem voltak képesek elfogadni, hogy varázsló lett belőlem. - Mereng el egy pillanatra, de különösebben nem folytatja a témát. Végeredményben ugyanis bárhonnan is indult a családi állapot, megtalálta a maga útját, hm?
Rejtély, miért osztozkodik vele egyáltalán bármin is, elvégre... csak információt kell kinyernie, a viszonzás abszolút nem volt előfeltétel.
Keze felsimít az oldalán, a vállán, a nyakán, aztán elpihen az arcán. Csak futólag cirógatja meg azt a vigyort.
- Meglátom mit tehetek. - Előrehajol, hogy beleharapjon kicsit a szájába, de a gesztus valahol félúton csókba fordul, amibe már ő is belemosolyodik. Bámulatos, mennyire emberi reakciókat is tud adni, ha elég forró kefélésben van része ahhoz, hogy megolvassza rajta kicsit a jeget...
És nem. Ennyi még önmagában bőven nem lenne hozzá elég.
- Pisztolyom? - Viszonozza azt a csókot ráérősen. - Van. - Ráfog Elliot csuklójára, levezeti magán a kezét egészen a combjáig. Végigvezeti ujjait a fegyvertokon ami tekintve, hogy mindkét combján ott pihen, különösebben nem lehet kényelmes viselet az ágyban az anyag keménységét figyelembe véve.
Ez olyasmi egyébként, amit könnyűszerrel nem tudna elcsenni tőle, a tok maga alákommunikál az érzékeny tolvajkéznek: egyértelműen mágiával van védve.
Azt az abszolút ártatlan hangot hallva már hunyorogva elmosolyodik, ereszti a csuklóját. Nem ez a hang az, amiért nem fog lőfegyvereket adni a kezébe, de van némi köze hozzá.
- És baromi könnyen tud halálos sérüléseket okozni. - Jelzésértékűen megütögeti mutatóujjával a kulcscsont alatt húzódó lövésnyomot. Valaki nyilvánvalóan a szívére ment, csak elvétette a célpontot pár centivel. Még akkor is, ha életstílusából fakadóan ő még lőfegyveresek esetében sem a bénábbik brigáddal találkozik.
Saját fegyverei nem olyasmik, amit egyébként varázsvilágban jószemmel néznek, de valaki, valahol aláírt neki egy engedélyt erre és a mai napig nem vonta vissza senki sem. Nyilván azért, mert viszonylag ritkán használja őket élesben, de tény, hogy mentették már meg az életét néhányszor. És egészen biztosan nem válna meg tőlük a mostani szeszélyes időkben.
- Mégis milyen szituációban találkoztál te mugli fegyverekkel akcióban, hm? - Nem gombolta vissza magát, így a nadrág enged a férfi ujjainak. Keze nagyon hamar Elliot fenekén köt ki válaszként, rámarkol, ahogy közelebb húzza magához és csípőből nekidörzsöli magát kicsit, hogy érezze a bőrén csúszni.
Naplózva

Elliot O'Mara
Adminisztrátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #61 Dátum: 2021. 01. 31. - 15:54:52 »
+1

sanguinem ● malum


Milton
2002. február 9.

outfit

16+

Milton kemény maszkja mögött jóval több volt, mint egyszerűen az, hogy auror és jól kell rejtegetnie az érzéseit. Ahogy a „megfelelő család” kifejezés elhagyta az ajkait, megint belém hasított a felismerés, hogy van valami a múltjába, ami ilyenné tett s én mindennél jobban meg tudtam őt érteni. Az én családom sem volt éppen hagyományos, ha csak azt nézzük, hogy az apám a létezésem elején meg akart ölni, majd megszerezni a saját szánalmas kis terveihez. Az anyám depressziós volt, mert állandóan a nyakára jártak, ráadásul Dean sosem akart az apámként viselkedni… úgy harmincéves koromig. Nem. Közel sem volt megfelelő ez a család, de legalább addig eljutottunk, hogy a támogatásukat megkaptam… még ha az három évtizedbe is került.
– Az én szüleim sosem voltak képesek elfogadni, hogy varázsló lett belőlem.
Milyen szülő az ilyen… Ez most nem a hang volt, hanem én. Elképzelhetetlennek találtam, hogy ne úgy fogadjam el a saját gyerekem, amilyen majd lesz. Noah akármit csinálhatott volna körülbelül, akkor is ugyanúgy szerettem volna… még ilyen távolról is. Nem telt el úgy nap, hogy ne jutott volna eszembe az apró termete, a hatalmas gombszemei, ami mindig olyan nagyon csillogva pillantottak rám, ha észrevett.
Pedig büszkék lehetnének rád. – Válaszoltam hirtelen, már-már úgy, mintha meg akarnám óvni attól, hogy ez a gondolat összetörje a szívét. Nem tudom miért… csak azt akartam, hogy ne fájjon neki semmi. Biztosan rengeteg dolgot tett azért, hogy ott lehessen, ahol most van az életében. Szinte sajnáltam, hogy nem engedhettem meg neki, hogy lecsukjon. Az biztosan sikerélmény lett volna.
– Pisztolyom? – kérdezte. A csók ráérősen, finoman csattant el közöttünk. Fogalmam sem volt, mi annak a mugli cuccnak neve, de elfogadtam, ha éppen ez. Úgysem tudtam kimondani normálisan, szóval nem számított. – Van. – A csuklómnál fogva húzta lejjebb az ujjaimat, úgy, hogy finoman érintve a combokat, érezhettem a furcsa, kemény, idegen anyagot. Eddig el sem tudtam képzelni, hogy ilyen érzés lehet az a mugli micsoda. Sosem értem hozzá korábban. Csak rám szegezték kétszer, egy alkalommal ijesztőnek találtam… bár közel sem annyira, hogy megpróbáljak elhoppanálni az útjából. A másik alkalommal egész egyszerűen megszabadultam tőle és a tulajdonosától is.
Milton esetében azonban egyelőre jobb volt, ha egy ártatlan arcú, gyanús és perverz alaknak gondol. Tudtam, hogy ez nem maradhat mindig így… mert ha elkezdek ragaszkodni – márpedig az a konyhában elhangzottak óta megkezdődött –, akkor őszinte kell, hogy legyek. Ez pedig talán a szabadságom végét jelentette, hiába szerettem annyira a világot felfedezni, ez az auror… ez, akihez hozzá simultam, képes lehet belökni az Azkaban egyik szűkös cellájába. Valójában tudtam, nem tenne ilyet, de még is csak ott volt az az apró talán mégis. Ennek ellenére megbíztam benne. Meg akartam bízni benne.
–  Mégis milyen szituációban találkoztál te mugli fegyverekkel akcióban, hm? – kérdezte, miközben az ujjaim a nadrágja anyagával harcoltak. Próbáltam finoman lejjebb tolni rajta az anyagot, talán egy kicsit azért is, hogy húzzam az időt, mielőtt valamit erre reagálnom kell. Szerencsére zöldszem teste azonnal reagált. Az ujjai a fenekemre vándoroltak, úgy húzott közel magához s mozdult bele csípőből a forróságba, ami ott tombolt közöttünk.
Volt egy barátom, aki szereti a lövőizéket… és egyszer összekaptunk. Azt mondta, hogy kilyukaszt.– Rántottam meg a vállamat. – A másik meg egy élelmiszerboltban volt, ahol éppen valami faszi túszokat ejtett. Nem tudom, mert kisétáltam mellette a boltból, miután elvettem a pisztolycuccot.– Magyaráztam, a gyerekes izgalomtól, amit az ilyen dolgok váltanak ki belőlem, egész egyszerűen elvigyorodtam, odalent pedig én mozdultam egyet rajta. Kíváncsi voltam, hogy az a kis forróság és ez az információ, milyen reakciót vált majd ki belőle. Látni akartam a szeme csillogásának változást.
Szóval még engem egyszer sem lyukasztottak ki, de láttam, ahogy másokat kilyukasztottak.

Naplózva


Gabriel Milton r.
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #62 Dátum: 2021. 01. 31. - 22:12:48 »
+1

Királylány
2002. február 9.

Ami azt illeti, nem... "ilyenné lett". Nyilvánvalóan megvoltak a maga tragikus pillanatai, amik tovább toltak benne egy bizonyos szélsőséget, de maga az alap jóformán veleszületett. Mondhatjuk persze, hogy nevelés kérdése és valójában tényleg az. De a születés pillanata egy tiszta fehér lap, amire a szülők vésik be jobb esetben (nézőpont kérdése) az első sorokat és az övére nagyon hideg kezek írtak. Sosem bánta ezt különösebben. Nem gondolt vissza magára sajnálattal annak ellenére, hogy nem volt gyerekszobája, mégis... érzékelte a különbséget, ahogy nagynénjéhez került. Az, hogy hatodév végén tette le a RAVASZ-t a neveltetésének volt köszönhető, de nem pusztán azért csinálta, mert képes volt rá. Részt akart venni a háborúban. És akart egyetlen évet, amikor az apja még nem tud róla, hogy nem kell többé visszaküldenie az iskolába... eltitkolta a szülei elől és a család másik ágához költözött. És akkor először megértette, hogy vannak választásai, nem... kötelező a mugli világba visszatérnie.
Elmosolyodik azt az ártatlan megjegyzést hallva, pillantása olyan gyengéd, mint egy simítás. Avagy inkább elnéző. Lehetnének? Nyilvánvalóan. Van mire. De ha értették volna ezt a világot, vagy hajlandó lett volna apja megérteni egyáltalán, akkor sem tette volna, mert egészen más jövőt determinált saját örökösének.
- Már nem. - Von vállat végül, mintha nem számítana. És őszintén szólva... épp elég idős már ahhoz, hogy ez a múlt rég zárt legyen. - Mindkettejüket megölték az első háború végén. - Pillantása felvillan a függönyök közt húzódó résre és az azon bekúszó fénypászmára. - Akkoriban még nagyon tapasztalatlan voltam. Nem számoltam megfelelően a tetteim következményeivel. De ez már nagyon régen volt. - Pillant vissza rá hirtelen. Még csak nem is látszik rajta szomorúság, egyszerűen... tényeket közöl azzal az elpihent nyugalommal, amit valóban nem kavar fel saját érzelmi világa. Az egyetlen kérdés maximum, hogy miért osztozkodik ennyire. Feleslegesen? Még csak nem is kérdezték.
A simítás önmagában kellemes, de azok a fegyvertokok már igazán nem közvetítenek ingereket, így a helyzet perverzitása elmarad. Avagy sokkal inkább elodázódik, mert menthetetlenül belekérdez a témakörbe. Ez a baj azzal, ha az ember gondolkodás nélkül beszél, hm? A másik fél hajlamos megfogni benne a pillangóeffektusért ácsingózó részleteket.
Mi fájdalom, nagyon mélyre azért nem tudja csúsztatni rajta azt a nadrágot, ha nem csatolja le róla a fegyvereket, de az összhatás azért még így is elég kellemes azzal a simulással egybekötve.
Megemeli a szemöldökét. Ha őt kérdezik, nem barát, aki komolyan fenyegetőzik ilyesmivel. Persze ő is szokta fenyegetni Metzgert, de viccből az ő szférájában senki nem ránt fegyvert, hm?
- Óh? - Erre már ő is elmosolyodik, keze rásegít arra a törleszkedő mozdulatra, élvezettel szusszan. - Azért megnéztem volna ezt a jelenetet. - Egyrészt menő, másrészt baromi szórakoztató lehetett a fickó arca utána. Ha bármit is tanul azokból a zöldekből O'Mara, akkor az az a tény, hogy az ilyesmi kimondottan szórakoztatja és képes is elnyerni a tetszését. Kimondottan tudná értékelni, ha látná akcióban. - És nem is próbáltad ki utána? Meg vagyok lepve, Királylány. - Előre hajol, rácsókol az állára, a nyakába, kicsit meg is harapja csak úgy az érzés kedvéért. Morran egyet, mielőtt a hátára fordulna, felhúzza a térdeit a takaró alatt, hogy lecsatolja magáról a fegyvertokokat.
- Helyes, nem egy kéjutazás. Pláne ha nem távozik belőled a golyó, bár mágiával lényegesen egyszerűbb megoldani, mint ahogy a muglik trancsíroznak. - Egy fegyver, két fegyver. Ezekkel nem bánik olyan lazán, mint a ruhákkal vagy úgy nagyjából bármi mással, kissé hátat fordít neki, amíg leteszi őket a földre. A tintasárkány fekete feje érdeklődve emelkedik meg Elliot felé az auror hátán. - Addig turkálnak az ember testében, amíg ki nem operálják onnan.
Naplózva

Elliot O'Mara
Adminisztrátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #63 Dátum: 2021. 01. 31. - 23:24:37 »
+1

sanguinem ● malum


Milton
2002. február 9.

outfit

16+

Nem is tudom, valahogy ez a szülőtéma úgy tűnt mindenki életében hagy valami nyomott. A körülöttem lévő emberek mind sérültek voltak valamilyen módon, még ha ők maguk nem is látták be… ahogyan talán én sem. Volt ebben valami furcsa kötelék, de ahogy beszélt, mégsem a saját kínjaimra gondoltam. Nem. Arra, hogy Miltont igazából sosem szerették igazán vagy legalábbis nem mutatták ki jól. Nem sajnáltam… igazából csak éreztetni akartam vele, hogy megérdemli mindazt, amiből kimaradt. A sajnálattal nem sokra menne ugyanis, az csak egy szó, amit az ember kimond, majd azzal a lendülettel el is száll, ha tettek nem kapcsolódnak hozzá.
– Már nem. – Vont vállat. Szinte sejtettem mi lesz a mondanivalója folytatása. – Mindkettejüket megölték az első háború végén. – Nem bírtam ki, finom csókot nyomtam az ajkaira, mintha vigasztalni akarnám. Talán nem mutatott érzelmet velük kapcsolatban… én mégis úgy éreztem, legyen egy szülő akármilyen, veszteség, ha meghal. Ezért nem öltem meg az apámat. Mégis csak neki köszönhettem az életemet és valami torz kis erő szerette őt. Az jó kérdés, hogy miért. Vajon zöldszem gondolt ilyesmire? – Akkoriban még nagyon tapasztalatlan voltam. Nem számoltam megfelelően a tetteim következményeivel. De ez már nagyon régen volt.
Újabb csókot nyomtam az ajkaira. Ujjaim kicsit megcirógatták… nem tudom, éreztetni akartam vele a gyengédséget, amit megérdemelt, még ha nem is állt hatalmamban bepótolni mindazt, amiből valaha kimaradt. Nem érdemli meg senki, hogy a szülei ne bánjanak vele jól… hiszen éppen azért jött a világra, hogy boldoggá tegye őket. Persze vannak kivételek, mint én, aki csak nyüglődést hozott magával, de anyám végül is boldog volt. Egész életében szeretett.
Nem bántam, hogy a pisztolycuccra terelődött a téma. Akármennyire is utáltam a mugli technológiát, jelen pillanatban kellemesebb témának tűnt, mint a család. Persze ez újabb ügyeskedéseket követelt meg olyan téren, hogy mégis hogyan ne említsem Christopher Cartwright és Piper Walsh nevét. Mindkettő olyan bűnöző volt, akiknek a kézre kerítésével a minisztérium minden bizonnyal gondoskodna az átmenti biztonságérzetről.  A Zsebpiszok köz manapság sokkal aktívabb, mint mondjuk évekkel ezelőtt. Számos kiskirály uralkodott a maga bandája felett, és már-már az ember túl sem élhetett, ha nem csatlakozott valamelyikhez. Én magam még mindig Chris jobbkezeként jártam a közt, de igazából mindig is a magam kedvéért dolgoztam. Leszartam, ha kell neki valami, de mondjuk nekem megtetszett. Megtartottam.
– Óh? – A mosolyra még szélesebbre húzódott, mikor a kezével segített a mozgásra. Meglepett, hogy nem mindjárt részleteket akart a helyzetről, mert hát az adott helyzetben a muglik jelenlétében mágiát is használtam, csak leléptem, mielőtt még az aurorok megjelentek volna a helyszínen emléket törölni. – Azért megnéztem volna ezt a jelenetet.
Nagyon szexi volt, biztosíthatlak róla… – Kacsintottam rá, nem téve hozzá, hogy előtte egy üveg valamivel dobáltam meg Walshot. Valami savféleség lehetett, mert gyönyörűen marta ki a ruhája színét és remélhetőleg a bőrét is. Ah… micsoda szép emlékek! Na igen, volt egy-két ember, akinek egészen szerettem fájdalmat okozni…
– És nem is próbáltad ki utána? Meg vagyok lepve, Királylány. – Ahogy előre hajolt és az ajkai az államat érték, finom csókkal és harapással, sóhajtottam finoman egyet. Aztán a hátára fordult és a takaró alatt matatott, minden bizonnyal a nadrággal és a fegyverizékkal.
Nem igazán, elrepült a fenébe, mert… varázsoltam. Nem. Bájvigyort erőltettem magamra. – Kiütöttem a kezéből. – Mesteri és elegáns. Ráadásul nem is nézett éppen a szemembe, mert mással volt elfoglalva, így még az iránta érzett vágyak és gyengéd érzések sem vakítottak el annyira, hogy megremegjek szereplés közben.
– Helyes, nem egy kéjutazás. Pláne ha nem távozik belőled a golyó, bár mágiával lényegesen egyszerűbb megoldani, mint ahogy a muglik trancsíroznak. – Hamarosan hátat fordított nekem, hogy a lekerülő pisztolyizéket a földre tegye a tárolócuccukkal együtt. A tekintetem elé bevándorolt sárkánytetoválás. – Addig turkálnak az ember testében, amíg ki nem operálják onnan.
Mi a szar? Csak ekkor lettem figyelmes a szövegre. Trancsírozás, turkálás, operálás. Hirtelen émelyegni kezdtem… és persze, hogy nem tudtam elűzni a képet akkor sem, mikor újra végig mértem, már-már erőlködve az izmait.
Merlin valagára… – nyüszítettem. – Zöldszem, ezzel nem segítettél… eddig sem volt étvágyam, de ha valaki letesz elém egy tál húst, tuti, hogy mindig erre fogok gondolni. – Fintorogva szorítottam a kavargó gyomromra a kezemet. Nem, O’Mara, nem hányunk az ágyba és főleg nem Miltonra! A hang, mintha hirtelen mégis csak pártfogásába vette volna. Talán őt is éppen elég kielégítette az az orgazmus, ahogyan engem is.
Ugye belőled nem trancsíroztak ki semmit?

Naplózva


Gabriel Milton r.
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #64 Dátum: 2021. 02. 01. - 12:28:00 »
+1

Királylány
2002. február 9.

Elliot helyesen kalkulál, mert sajnálatra valóban nincs szüksége és esélyesen nem is tudná, hogyan nyúljon hozzá. Nem az a típus, akit bárki is sajnálni szokott és jellemzően nem is ad rá helyet. Az igény az osztozkodásra van valójában, nem pedig a lelkizésre magára nézve. A csók ellenben már olyasmi, amivel tud mit kezdeni és amit értékelni is képes. Mit számít, hogy mennyi szeretetben volt része eddig, ha most pontosan azt kapja, amit akar? Különös módon ehhez Elliotnak még csak nem is kell tartania a kezét, hogy tegye rá a bilincset és vonszolja el az Azkabanig holmi sikerélmények kedvéért. Gabriel nem csak lezárni szeret, élvezi a vadászatot is és amíg ezzel nyugtatja magát, nem kell belegondolnia abba, hogy egy egészen más szükségletet elégít ki Elliot társasága.
Az újabb csók, a cirógatás... szemet huny felette néhány szívdobbanásra, amíg egyszerűen csak élvezi a törődést és nem gondol valójában a szülőkkel. Azok ugyanis alkalmatlanok voltak bárminemű szeretetre, így az ezzel ellentétes közegben nem is lehet maradása a témának.
Alapvetően a pisztolyoknak sem lenne természetes közege a lenyugodott, kielégült intimitás, de valahogy mégiscsak kikövetelik maguknak a reflektorfényt. Valójában az égvilágon bármilyen témán hajlandó lenne most osztozkodni és nem csak azért, mert a gyönyör nyugodt utóhatásaként nincs ellenállása. Ez valójában nem igaz, a védelem létezik abban a koponyában, de képlékeny és Elliotnak megvan a lehetősége olyan nyomokat hagyni rajta pillanatnyilag, amelyekbe tökéletesen beleillik.
Kellemetlen, hm? Valahol minden téma veszélyes Elliotra nézve, még ha amúgy szépen kerülgeti is a kritikus színesítő elemeket. Meglehet ez az oka annak is, hogy Gabriel nem kérdez bele úgy istenigazán a részletekbe. Ha ugyanis nagyon nekilendül, a figyelme gyorsan válik vallatófénnyé, a helyzet pedig kellemetlenné. Miért akarná tönkre tenni az első közös napot azzal, hogy a másiknak zsinórban kelljen hazudnia... erre még nagyon ráérnek.
- Ne aggódj, az én fejemben is nagyon az. - Így születnek a fantáziálgatások, hm? A sav mondjuk önmagában nem a szexi kategória, de van akikért egyszerűen csak nem kár. Ugye.
- Ahh, pedig már elképzeltem, hogy egyszerűen csak elcsented a kezéből érdeklődő "ezmiaszar" fejjel és tovább sétáltál. - A nevető hangból ítélve nagyon tudja élni ezt a képet. Elliotnak több szempontból is szerencséje van. Mivel mással van elfoglalva, nem ellenőrzi az őszinteség szintjét. De ez még nem jelenti sajnos, hogy ne katalogizálná magában az új információkat, még ha ennyiből esélyesen az életben nem is jön rá semmire.
De különös dolog az élet. Néha rendkívül irreális és meglepő végkifejleteket tud prezentálni.
A téma nagyon félrecsúszik, de mentségére szóljon, hogy ezek neki nem... olyan kategóriák, amik nem férnek meg szex után az ágyban. Tényleg élvezi az ilyen dolgokat, ráadásul az a típus, aki pusztán tanulmányi szempontból végignézne egy mugli boncolást, vagy operációt miközben jóízűen falatozik valamin. Ez nem tipp, hanem konkrét megtörtént esemény, a ház másik felébe tudják űzni Alanát, amikor ilyeneket néznek a tévében kaja közben és nagy egyetértésben.
- Hmh? - Fordul vissza arra a nyüszítésre hirtelen, meglepetten pislog látva a férfi arckifejezését.
- Ah... bocs Királylány, nem akartalak kiakasztani. - Magához öleli kárpótlásként, de nehéz nem észrevenni, hogy a száján ott bujkál az a mosoly és kifejezetten erőt kell vennie magán, hogy ne nevessen.
- Szóval nem érdekelnek a véres részletek, hm? - Kire is emlékezteti ez? Nem kell nagyon gondolkodnia rajta: a Kölyökre. Nyilván.
Egyébként már lehányta. Kétszer. Elméletileg...
- Nem, csak videón néztem ilyesmit. - A férfi homlokára csókol, egyik karja visszamászik Elliot feje alá, a másikkal átöleli és egészen közel vonja magához. Végigsimítja aztán, tenyere lecsúszik a combjára, alá nyúl kicsit ahogy megemeli és a combjai közé csúsztatja a térdét, a lábát egészen addig, amíg szorosan nem simul hozzá alul is.
Naplózva

Elliot O'Mara
Adminisztrátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #65 Dátum: 2021. 02. 01. - 17:10:45 »
+1

sanguinem ● malum


Milton
2002. február 9.

outfit

16+

A finom csókok apró kis szeretetmorzsák voltak, amik kiegészítették a korábbi érzést, na meg azt, amit az összebújás jelentett. Így, ahogy a testünk melege találkozott az ágyban. A kettőnk melegsége olyan erőteljesen lüktetett végig, mintha megtaláltuk volna a kettőnk ritmusát, ilyen könnyen, ilyen egyszerűen. Ha ez megvan, akkor talán a bilincs sem fog kattanni, amikor majd vallomást teszek. Talán nem nézte volna ki belőlem senki, de egy kapcsolatban az őszinteségben hittem… Nat is tudta mi vagyok, és egyenesen szexinek találta. Csak aztán megpróbálta kiirtani, mintha nem is úgy szeretett volna meg. Miltonnal könnyebb volt, neki már voltak feltételezései, csak éppen bizonyítékai nem.
– Ahh, pedig már elképzeltem, hogy egyszerűen csak elcsented a kezéből érdeklődő "ezmiaszar" fejjel és tovább sétáltál. – Válaszolta nevetve. Elmosolyodtam… mintha tényleg ismerne. Valóban, valóban így lenne igazán Elliotos, csak az a helyzet, mást diktált. Egyrészt ott volt Walsh, aki lekurvázott, másrészt az a mugli arc mellékes volt az egész szituációban… csak bezavarta a szórakozásomat.
Ki tudja, lehet egyszer rajtad próbálom ki ezt… – Közöltem és vállat vontam. Aztán persze jött az a bájvigyor, ami azt jelezte, hogy igen, ezt teljesen komolyan gondoltam… szerettem játszani, de most már inkább csak egy kis felvezetőnek tudtam volna elképzelni. Na jó… egy kicsit úgy amúgy is szívesen bosszantottam volna, csakhogy lássam, milyen, mikor nem adja a rideg aurorot. Eddig ugyanis ez az állapot egész szexinek tűnt… és biztos voltam benne, hogy morcosan csak még inkább az lenne. O’Mara… ne játssza a tűzzel… A hangnak talán igaza volt, de szokás szerint egyetlen pislogás elég volt, hogy már ne is emlékezzek rá, vagy legalábbis annyira elnyomjam magamban, mintha meg sem történt volna ez a fajta felismerés. Érdekelt Milton minden véglete. A kedvestől a szigorúig fel akartam fedezni az összes réteget, ami csak létezett benne, az alatt a maszk alatt, amit állandóan viselt.
– Hmh? – fordult vissza, miután megszabadult a felesleges dolgoktól. Ekkor láthatta, hogy nem éppen nyerte el a tetszésem a trancsírozós téma, arról nem is beszélve, hogy minden, ami előtt a „mugli” szó szerepelt könnyen felzaklatott. Valahogy az összes varázstalan dolog hangos volt, ijesztő és veszélyes. –  Ah... bocs Királylány, nem akartalak kiakasztani. – Folytatta és közben magához ölelt. Láttam, ahogy megrezdül a szája sarka és már-már elneveti magát. Ebből biztos voltam benne, hogy ő a mugli világ minden területét jobban el tudja fogadni, mint én. A vér nem zavart, sem a sebek látványa… de az azokban való turkálás már messze meghaladta az ingerküszöbömet. Egy medimágusnak ilyen feladatai nem voltak, így hát hiába is készültem erre a pályára tizenöt éves koromig, valahogy gyomorforgatónak találtam az egészet.
Nyugi, nem kiakasztottál, csak öklendeznem kell tőle… meg ilyenek… – motyogtam magunk közé kicsit halkan, még mindig engedve, hogy az a fintorgás elhúzza a számat.
– Szóval nem érdekelnek a véres részletek, hm? – kérdezett vissza. Hirtelen csak annyira futotta tőlem, hogy megrázzam a fejemet válaszként.
– Nem, csak videón néztem ilyesmit. – A homlokomra érkező csók kicsit megnyugtatott, főleg, ahogy lehunytam a szemeimet is. Egy pillanatra nem maradt más, csak az illata, a karja a fejem alatt olyan volt, mint egy kényelmes párna. Hagytam, hogy így vonjon közelebb magához, az egyik lábát a combjaim közé nyomva.
Vide…mi?– kérdeztem vissza már-már bágyadtan. A szemeimet lassan nyitottam fel, egyenesen azokba a zöldekbe nézve. Éreztem, hogy ez is valami mugli dolog lesz. Nem... nem igazán akartam megtudni, hogy megint miféle para cucc ez, de mivel visszakérdeztem, elkerülhetetlennek látszott.
Egyébként sokszor voltam már véres helyzetben… mármint a mai alkalmat leszámítva. – Megfogtam a kezét és odahúztam a combomra, ahol az a bizonyos lyukszerű heg volt. Az érintése is érdes, mély volt. Én pedig csak beleborzongtam, mert még mindig érzékeny volt, kicsit talán fájt is. – Egy csapda átfúrta a combomat. Majdnem elvéreztem… persze után senki sem turkált a lyukban… – Magyaráztam, mintha ezzel nem azt érzékeltetném, hogy de igen, bementem egy helyre, ahova rohadtul nem kellett volna ellopni valamit. Ja… és még csak ellopni sem sikerült, mert mindenki megsérült.
Naplózva


Gabriel Milton r.
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #66 Dátum: 2021. 02. 02. - 04:06:30 »
+1

Királylány
2002. február 9.

Nyilvánvalóan valami nagyon jól működik közöttük. De az, hogy intimitásban látszólag tökéletesen passzolnak, még nem jelenti, hogy a gondolkodásmód, vagy a jellem kérdésében is képesek azonos vágányra terelődni. Kétségtelenül működik a kémia, ám naiv gondolat ezek alapaján feltételezni, hogy minden más is fog. Legfőképp egy olyan felütéssel, amelyet Milton vázolt fel odakint a konyhában...
Ez nem olyasmi, amivel jelenleg foglalkozniuk kell. Vagy legalábbis könnyű ezt hazudni, amíg az elme megtalálja a megfelelő kibúvókat és tereléseket a megosztott információkban anélkül, hogy felfestené magára a céltáblát. Mi van akkor, ha egyszerűen csak soha nem jön el az a pont, amikor úgy érzi, hogy biztonsággal őszinte lehet úgy, ahogy annak egy kapcsolatban lennie is kell?
Meggondolatlan lesz. Nyilvánvalóan.
Felvonja szemöldökeit arra a megjegyzésre, a bájvigyort látva félmosoly rándul a száján.
- Elfogadom a kihívást, O'Mara. - Megemeli az állát, ajkai megsimítják a férfi vállát. - Próbálkozni mindig szabad. - Beleharap csak úgy érzéssel és így elméletben alapvetően igen. Élvezi a játékot. Ha tényleg megteszi vele? Kimondottan lenyűgözött lesz. De ha ezt szar szituációban teszi, nos... Elliotnak minden lehetősége megvan a tűzzel játszani valójában és nem biztos, hogy nem égeti meg magát alkalomadtán.
Sikerült már kihoznia belőle a rosszabbik oldalát, avagy annak peremterületét. Bilinccsel a kezén ugyanis kimondottan olyan szélsőség felé billent el, amelyet ezidáig más szituációban nem prezentált, bár... bájitallal a szervezetében volt némi erős ráutalás. Ugye.
- Tudom, csak a szexi pasikat szoktad lehányni, de őszintén. Inkább kihagynám. - Rásimít a férfi tarkójára és finoman megmasszírozza az izomzatot. Talán nem elég hideg a keze ahhoz, hogy igazán nyugtató legyen, a masszázs önmagában az és képes kellemesebb vizekre terelni a gondolatot.
- Mozgókép ami egy fixen megalkotott történetet mutat be. - Nem említi, hogy mugli, sem hogy varázstalan, egy fokkal azért talán megnyugtatóbb így. Az nem állítható róla, hogy ne alkalmazkodna gyorsan.
- Meg jóformán mindegyiket, amelyikben találkoztunk, hm? - A csatornában, a robbanásnál... még a Diadém előtt is egy imperioból szabadulva találta meg, ami ha önmagában nem is véres, azért kétség kívül kritikus szituáció.
Hagyja lefoglalni a kezét, ujjai érdeklődve tapintják végig a combját és vele együtt végül a heget is. Nem kerüli el a figyelmét az az érzékeny borzongás, a zöldek kutatón vizslatják azokat a mandulavágású szemeket.
- Hmh. Mégis milyen csapda? - Keze ráfekszik a hegre, mintha ugyan az érintés melege képes lenne gyógyítani. Nincsenek ilyen képességei, de attól még az alapvető ösztön él benne. Elliot egyébként jól kalkulál, Miltont nyilvánvalóan vonzzák az ilyesfajta történetek. Csábító a gondolat, hogy végigjárja rajta a hegeket pontról-pontra elsőtől az utolsóig, csak hogy kérdezzen újra és újra, amíg O'Mara rá nem kényszerül, hogy átadjon róluk minden apró történetet.
Bámulatos, hogy az ilyen nyomokra fel lehet építeni egy egész élet vázát.
- És honnan van ez? - A hasfalán cirógat, arra a hegre, ami jóformán frissnek tűnt még a pulton. Az átokhegek persze belobbannak ha úgy hozza az ihlet ám... ez tényleg túl élénknek hatott.
Naplózva

Elliot O'Mara
Adminisztrátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #67 Dátum: 2021. 02. 02. - 09:58:43 »
+1

sanguinem ● malum


Milton
2002. február 9.

outfit

16+

Megvolt a magunk ritmusa. Nagyon is megvolt, mintha ez a kémia mindig is létezett volna, csak idő kellett, hogy felfedezzük… a testem túl természetesen reagált rá. Nem csak akkor, amikor összeolvadtunk, hanem amikor a mellkasunk találkozott időről időre a szívünk egyazon ritmust járta. A furcsasága ellenére mégis valahogy rendben volt ez az egész helyzet.
Az sem zavart meg abban a nyugalomban, ami közöttünk volt, hogy a muglik emlegette. Nem viseltem jól őket, pánikot keltett benne minden zajos masina, amivel ellepték az utcákat… meg a rendezvényeket, meg az épületeket. Sajnos túlsokszor tapasztaltam meg, milyen ez. Bár a legrosszabb élményem nem is Forest mellett volt, hanem az unokatestvérem társaságában. Egy buszizére szálltunk fel, hogy eljussunk a Sherlock Holmes múzeumba nyomok után kutatni. Már nem is emlékszem mit találtunk ott, csak arra, hogy utána nagyon fáztam.
– Mozgókép ami egy fixen megalkotott történetet mutat be. – A válaszról nekem nem a Próféta lapján elidéző fotók jutottak eszembe, hanem az a pillanat, amikor először kapcsolatam be a képdobozt. Egy szállodában… és robbanással ért véget.
Hm. – Mormogtam röviden, ahogy megpróbáltam az emlékekről visszaterelni a figyelmemet rá. Nem volt nehéz, elég volt hozzá a zöld szemekbe nézni. A bennük ülő csillogás könnyen megragadott, a szívemet megint hevesebb tempóra késztette.
Hosszú napok óta most először nem gondoltam semmi negatívra… nem… sőt… a nagy baj az volt, hogy szerettem volna a lehető legőszintébben válaszolni a hozzám intézett kérdésekre. Na meg érzékeltetni, hogy nem csak egy selyemfiú vagyok, aki időnként rosszkörnyékre keveredik. Ezzel Milton úgy, ahogyan, de tisztában lehetett, bizonyítékok nélkül. Ha egy valamire figyeltem, hát akkor az az volt, hogy teljesen visszakövethetetlen legyek. Egy-egy baki persze belefért, de alapos voltam általában.
– Meg jóformán mindegyiket, amelyikben találkoztunk, hm?
Félmosolyra húztam a számat. Valóban így volt, vér, robbanás, Imperio. Minden volt, amit csak a repertoár engedett, leszámítva, hogy a kapcsolatunk valahol átfordult ebbe a valamibe. Valamibe… lényegében megmentette az életemet egy párszor.
Alighogy a combomra irányítottam a tenyerét, éreztem, ahogy az ujjai finoman kitapintják a gusztustalan heget. Érezhette, milyen durva, milyen feltűnő. Ez volt az egyik oka annak, hogy még nyáron sem voltam hajlandó rövidnadrágot viselni, még akkor sem, mikor Foresttel elmentünk Olaszországba és percenként ájultam el a forróságtól. Utáltam, hogy éppen ott van… aztán valahogy mégis csak elmúltak a gátlások és szép lassan elkezdtem a testem részének tekinteni. Nem is volt más választásom, hiszen évről évre többször is bedurrant és lázas voltam tőle, ha meg éppen az nem, akkor járni nem tudtam. Persze voltam olyan hülye, hogy még ezekben a helyzetekben is erőltessem és végén csak összeessek. Miltonnak sok mindent meg kellett tanulnia rólam.
– Hmh. Mégis milyen csapda? – Beleborzongtam, ahogy a tenyeréből érkező meleg egészen átjárta a bőrömet, sőt be is jutott alá és kellemes, nyugodt érzést adott a sérült területnek. Rásimítottam a kézfejére.
Hát… egy ilyen hatalmas rács volt, amiből tüskék álltak ki. – Magyaráztam és kihúzva a takaró alól a kezeimet, megmutattam neki a tüskék méretét. Olyan húsz centi körül volt darabja. – Egy varázslat tartott fogva, amitől nem tudtam kitérni az útjából… és átdöfte a combomat. Csak azért nem hatolt át rajta teljesen, mert beleakadt. A rácson valami átok ült. – Nyeltem egyet. Igen, zöldszem, ki akartam rabolni egy kurva kastélyt… Egyenesen a szemébe néztem, mintha azt akarnám, hogy jöjjön rá. Azt akartam. Azt akartam, hogy tudja biztosan ki vagyok és ezzel együtt akarjon engem. Ez olyan önző kérés? Ezer éve nem akart senki önmagamért, pedig csak erre vágytam. Nat annyiszor mondta, hogy szexinek tartja, ha lopok… mégis éppen ő volt az, aki meg akart változtatni. Aiden legalább nem akart ilyesmit, bár azt sem tudom, hogy ő akart-e valaha.
Aztán majdnem belehaltam. Egy jó pár hónapig járni is alig tudtam. – Folytattam a mesét, ahogy a kezei átvándoroltak a hasamon lévő vágásra. Az éppen egészen frissnek látszott. Én magam is kiszúrtam, mikor levetkőztetett, vagy amikor öltöztem. Furcsa, hiszen régebbi volt minden más sérülésnél a bőrömön.
– És honnan van ez?
Kicsit belemozdultam az érintésbe.
Az a legrégebbi. – Avattam be a ténybe. – Egy csempésszel kerültem összetűzésbe Egyiptomban, mert tapasztalatlan voltam és nagyon fiatal, még húsz éves sem voltam… el akart tenni lábalól. Igen, zöldszem, egy csempésszel, mert kurvára ki akartam rabolni.
Naplózva


Gabriel Milton r.
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #68 Dátum: 2021. 02. 02. - 19:04:14 »
+1

Királylány
2002. február 9.

Milton alkalmazkodó hozzáállása valójában nem lehet túl meglepő. Már bevallotta, hogy a szülei képtelenek voltak elfogadni varázsló mivoltját, tehát egyenes a következtetés, hogy mugli származású, az alapvető környezete ebből a szférából indult és a mai napig vissza-visszalátogat bele nagynénjéék révén. Érdeklődési körei miatt egyszerűen csak nem tudott teljes mértékig asszimilálódni a varázsvilághoz, mindig is két világ gyermeke marad és ez sokkal többször válik előnyére, mint sem.
Elliot idegenkedésében azonban valójában nem talál semmi furcsát, bár az ő típusa sem ritka már, pláne az újabb generációk esetében. A technológiai fejlődés komolyan megugrott az utóbbi időszakban és mind élesebb az ellentét világ és világ között.
Ki tudja. Egy napon, talán éppen a következőn a háború varázslók és varázstalanok között dúl majd és életében először nem lesz majd kristálytiszta ő maga melyik oldalán áll. Először, hm?
Elliot nem akad horogra a tévé témán, ő pedig nem forszírozza. Bemutató nélkül azért különösebb érdekesség nincs benne, bár nincs tisztában annak valós mélységével, mennyire is idegenkedik a férfi egész pontosan. Azért van némi... sejtése. Még szerencse, hogy az Azkabanba akarja zárni, hm? A végén még be kellene mutatnia nagynénjééknek és kitörne a káosz a mugli házban.
Azért. Egy kicsit szórakoztatná.
Az auror valójában... sokkal többet lát bele Elliotba, mint amennyit az esélyesen feltételezhet. Az, hogy nincsenek bizonyítékai ellene, még nem jelenti, hogy nincs nagyon konkrét elképzelése az ártatlan vonások mögött fészkelő létformáról. Azért lehetnek ebben a szituációban egyáltalán, mert az elismerését kivívta, mielőtt egyáltalán találkoztak volna... a profizmust ugyanis képes értékelni akkor is, ha az a saját útjával ellentétes kategóriában érvényesül. Ezt a képet színesíteni lehet, mélyíteni és embert tenni úgy igazán nem létező nyomok és bizonyíthatatlan vádak mögé és köré.
Személy szerint van annyira elvetemült, hogy nem tud a sérülésekben különösebb gusztustalanságot találni. Minden heg egy potenciálisan letális tapasztalat, amelyet a gazdája túlélt. Az ember életében munkától függően a fizikai sérülések és ebből fakadó hegek száma jellemzően viszonylag alacsony, de mint kriminálpszicho-mágus, nagyon is tisztában van vele, hogy a pszichés sérülések sokkal. Sokkal undorítóbb torz borzalmakat képesek alkotni. Minden csak viszonyítás kérdése, végülis. De ami azt illeti, megérti miért okozhat bárminemű testkép-zavart egy ilyen sérülés és nincs megoldhatatlan a világon. Egy szimpla kendőzőbűbájjal egyszerűen csak élvezhette volna a nyaralást ahelyett, hogy ezen stresszel, vagy épp majd elájul a melegtől.
Ki tudja. Talán néha hajlamos túlegyszerűsíteni az ilyen kérdéseket.
Milton megtanulta már, hogy kibaszottul felelőtlen. Ami nem jelenti, hogy valóban realizálná teljes skáláját és mélységét ennek.
- Hmh. - Nem kommentálja a 20 centit és Elliot ahhoz messze nem ismeri még annyira, hogy képes legyen ezt a nyugodt, fagytalan, de szélsőségeket mellőző pillantást dekódolni. De ami azt illeti... nem szabadna ilyen hirtelen fellobbanó, szuggesztív vágyakat injektálnia abba a zöld pillantásba, amely épp elég régóta gyakorol legilimenciát ahhoz, hogy egy túlfókuszált, akaratos elme, amely el akarja kapatni magát ne szivárogjon át a réseken.
Elveszi a kezét a sebtől, ujjai hirtelen takarják el a mandulavágású szemeket a sajátjai elől. Ma még... ma még nem akarja látni azt a mögöttes gondolatmenetet. A miérteket. Ami legalább olyan önző kérés, mint O'Mara igénye, mégis...
Ahogy végül lecsúsznak róla az ujjai és megsimítja a száját, enyhén moccan a feje. Nemlegesen. Egyszerűen csak túl korai.
Az a helyzet, hogy Milton kimondottan önmagáért akarja. De ha megkapja az a saját nézetei szerint már egyesélyes, determinált felállás. És ettől még nem fog megszűnni vágyni rá.
- Mibe akadt bele? A csontba? - Szaladnak össze a szemöldökei végül. Tessék, megint a véres részleteknél tartanak, hm?
- Kurvaszar helyeken kirándulsz, O'Mara. - Jegyzi meg és igen. Tett bármilyen gátló mozdulatot is az imént, vagy jelzett bármit az a fej, nem tudja nem tudni, hogy az ilyen csapda illegális és az, hogy ő az útjába került ebből eredően esélyesen szintén kibaszottul illegális. Ilyen szintű védelem pedig általában őriz nem. Nem.
Halkan sóhajt, pillantása visszarebben a fénynyalábra inkább.
- "Valami" átok. Ezzel sem jártál a Mungóban? - Igen. Emlékszik a hozzáállására az intézményt illetően. Tudni akarja annak mélységét és igazán... az okait is. Túl sok mindent akar jelenleg.
Pillantása visszarebben, ahogy a hasfalára simít. Merlin faszára, csak abból hogy végigtallózza a hegeit, húsztekercses bűnlajstromot tudna írni valószínűleg. Nem látni a fejébe, így végül csak annyi látszik a gondolatmenetből, hogy a férfi halkan elneveti magát.
- Félve kérdem, de van bárki, aki nem akar eltenni láb alól? - Kihúzza a kezét a feje alól és felkönyököl, onnan pillant a mandulavágású szemekbe. Nagyon. Nagyon sok mindent kérdezhetne tőle. De ha ennyire szuggerálja, egyszerűen lehetősége sem marad dönteni, hogy mit és mikor tesz fel egyáltalán.
Naplózva

Elliot O'Mara
Adminisztrátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #69 Dátum: 2021. 02. 02. - 21:09:03 »
+1

sanguinem ● malum


Milton
2002. február 9.

outfit

16+

Ahogy elhúzta a kezét a sebtől és eltakarta a szemeit… abban volt valami elutasító. De hát tudnod kell, ha azt akarod… ami történik. A hang erősködött és én rohadtul azt akartam, hogy tudja, hogy értse, én ilyen vagyok… még akkor is, ha nem jutunk előrébb és most elvisz az Azkabanba. Talán meg is érdemelném. Nem azért, mert kiraboltam pár nagyképű tuskót, meg néhány bűnözőt. A legtöbb még talán meg is érdemelte… csak a gyilkosság. Az volt, ami lelkemen száradt, még ha tudtam is: Reagan megérdemelte, amit tettem vele. Ki tudja, hogy hány naiv fiút mentettem meg tőle? Nyugtasd magad ezzel, O’Mara…
– Mibe akadt bele? A csontba? – Vonta össze a szemöldökét. Igen, mesélni akartam, még jobban, mert azt akartam, hogy tudja… de láttam rajta, mennyire küzd ellene. Korainak tartaná? Nem olyan nagy meglepetés. Már megszoktam, hogy mindenki másnak sokkal tovább tart biztosan tudni valamit. Engem viszont nagyon is meggyőzött az, amit odakint mondott. Igen… auror… igen, kurvára be fog csukni, mert ő ilyen. De én már azért is szerettem, hogy azt monda: „Vedd szépen úgy, hogy ismét foglalt a segged.” Ez nekem maga volt az elköteleződés. Nem feltétlenül részéről, hanem részemről.
Igazából egy ládába. Egy fémláda volt azt hiszem, de mivel majdnem elájultam nem maradt meg túl sok abban a helyzetben… csak hogy megakadt és nem tudott teljesen átdöfni. – Vontam meg a vállamat. Megint a vérnél tartottunk, csak mozgóképek és tévéizék nélkül. A saját vérem nem izgatott, ahogyan a lyukak sem, amit a testemet borították. De mások sérülései… mások fájdalma még nekem is túl sok volt.
– Kurvaszar helyeken kirándulsz, O'Mara.
Elhúztam a számat egy fanyar mosolyra. Inkább kibaszott izgalmas helyeken kirándultam. Tam. Múltidőben. Igen. Volt egy-két dolog a rovásomon mostanában is, de nagyrészt komolyabb, személyes ügyek, mint a Rowle család teljes kiirtása. Ezen kívül egy-két apróbb akcióban részt vettem, de igazság szerint mindig más tolvajokat raboltam ki.
– "Valami" átok. Ezzel sem jártál a Mungóban?
Megköszörültem a torkomat. Már sejthette, mi a véleményem a Mungónak gúnyolt intézményről. Nem szerettem a fehérköpenyeseket, ahogy hozzám érnek… ahogy megkérdezik, hogy: „Mr. Forest bántotta magát?” Túl sokszor, túl mocskos kézzel nyúltak bele a magánéletembe, amihez semmi közük nem volt.
Nem. De az öcsém medimágus, és ő nézett rá párszor. Aztán jártam ide Roxmortsba egy specialistához… ha az a vénember nem segít, most nem tudnék járni. – Válaszoltam és lesütöttem a szememet. Nem. A lábam témája régóta aggaszt és nem csak egy szórakoztató anekdota volt, még ha azt a részét is osztottam meg Miltonnal. Neki még nem kellett tudnia, hogy vannak napok, mikor alig tudok járni… vagy hogy lázas vagyok sűrűn miatt. Ez csak az átok maradványa, ami már életem végéig ott fog dolgozni a testemben. Előbb-utóbb úgyis megismeri ennek az árnyoldalát, ha velem akar lenni… pontosan úgy, ahogy a pánikrohamaimat és az ájulásaimat is kitapasztalhatja egy stresszesebb helyzetben.
– Félve kérdem, de van bárki, aki nem akar eltenni láb alól? – Felkönyökölt és úgy pillantott le rám azokkal a zöld szemekkel.
Nem akartam válaszolni. Nem akartam válaszolni, ahogy a tekintetem megint elidőzött az ajkain. Hogy lehet ilyen mocskosul kívánatos? Nem emelkedtem meg, csak felé nyúltam, hogy kicsit közelebb húzzam magamhoz és finom csókot leheljek rá. Néha talán jobb csendben maradni és csak éreztetni, mennyire élvezem a vele töltött pillanatokat, még ha közben azon is kattogok, mit fog tenni, ha ezt meg ezt megtudja.
Remélem, hogy te nem akarsz eltenni lábalól… a többi ember erősen kérdéses… – mosolyodtam és végig cirógattam az arcán, kezem végig vándorolt a mellkasán egészen odalentig, hogy újra meg újra végig simítsak rajta. Ez a nap a miénk volt. Már majdnem elhittem, hogy ez a pillanat nyugodt… mikor a VÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍ! VÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍ! hang élesen megtörte a békét közöttünk. Az egész testem összerezzen, nyilván kiült az arcomra egy „ezmiaszar” kifejezés is. – Merlin faszára!– Kaptam a mellkasomhoz.
Naplózva


Gabriel Milton r.
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #70 Dátum: 2021. 02. 03. - 21:08:02 »
+1

Királylány
2002. február 9.
16+

Amit Elliot akar, jelenleg teljesíthetetlen. Érződjön bármennyire elutasítónak is az a mozdulat, valójában a védelmét szolgálja. Gabriel jelleme nagyon erős szabályrendszeren alapszik, ami egyébként megkövetelné, hogy igenis igya belőle az információt és amint túltöltötte magát a megfelelő mennyiséggel, egyszerűen csak lezárja az O'Mara feliratú aktát. Milton tisztában van a saját jellemével. Elmondta, mivel kell együtt élnie és Elliot elfogadta ezt odakint a konyhában.
És még így is kompromittálja saját magát azzal, hogy egyszerűen csak eltakarja a férfi szemeit, hogy ne kelljen látnia az onnan lelkesen kivérző információt.
Ettől még nem szűnik meg érdeklődőnek lenni és nem tudja meggátolni az újabb kérdéseket, amelyek igenis többet követelnek meg tőle... nem nem tudja mit akar. Gabriel nagyon kristálytisztán tudja mit akar, ám ez az akarat egyes pontjain önmagával ütközik.
- Mázlid volt valójában. Megvolt benne a potenciál, hogy átszakítsa az idegeket, eléggé ahhoz, hogy lebénítsa a végtagot teljesen. - És meglehet végérvényesen. Bár nem ismeri az utóhatás teljes súlyát, az nem lepné meg különösebben. Vannak sebek, amelyeket egyszerűen még a mágia sem tud mellékhatások és visszamaradó károk nélkül begyógyítani, bármennyire is tűnjön csodaszernek. Pláne, ha mondjuk adott hegek esetén pszichoszomatikus vonatkozásból is vizsgálni kell a helyzetet.
Elnézi azt a fanyar mosolyt és valójában. Minden pusztán indíték kérdése, hm? Nem mintha a saját múltja nem lenne sötét és tett volna ő maga is olyat, amely miatt életfogytiglan zárhatnák az Azkabanba. Ez biztosít számára egyfajta affinitást a megértésre, ám ez még nem jelenti, hogy az ne lenne éppúgy kétélű penge adott esetben.
Soha nem értette, miért kapta meg egy piti tolvaj esetét. A profilja inkább a gyilkosságok, ám... ha nem kapja meg, nem is jutottak volna el idáig, hm?
Nem csak sejti, ismeri a Mungó problémát a berobbant kocsmának hátra, bár nem az indokok mélységében. Némán hallgatja a választ, az utolsó ponton megértőn biccent.
- Gondolom a mai napig problémát okoz. - Ehhez nem kell gondolatolvasónak lennie, elég ismerni az emberi test, az átokhegek és az ilyen mélységű sérülések mechanikáját. Bár a nekromágus alapvetően a halottakkal foglalkozik, ez még nem jelenti, hogy nem merült el az élő szövet tanulmányozásában ennek részeként. Innen ered saját gyógyítómágiája is, még ha alapvetően specializálódott is arra, ami terepen őt magát, vagy társait képes adott esetben megmenteni, vagy épp eléggé összefércelni a munka folytatásához. Valójában csodával határos, hogy ilyen szintű sebekkel ő maga nem rendelkezik, holott a bőre méltán árulkodik róla, hogy rengeteg szituáció befúrta már magát a hús mélyére.
A pánikrohamokról már valójában van némi fogalma. Az azonban önmagában még nem jelent semmit, a mentális behatásra sokan reagálnak rendkívül rosszul, pláne ha az esetleg hosszasabb...
Engedi megülni maguk közt a csendet és könnyedén adja át magát a közelebb húzásnak. A finom csók viszonzásra is lel az ajkain és nagyon gyorsan ihleti meg egy elhúzódóbb, finomabb játékra, még ha végül engedi is elszakadni néhány szó kedvéért. Nem jelenti, hogy nem csókolja tovább. Az arcát, az állkapocs ívét. A nyakát. A fülét.
- Nem, Királylány, maximum levenni akarlak a lábadról. Sokszor. Egymás után lehetőleg... - A szavak nagyon hamar elkalandoznak az ujjak játéka nyomán, belemozdul a kezébe újra és újra, ahogy feszesre simogatja magának, a szája a szájára talál ismét és már-már megérik a gondolat, hogy fölé másszon, amikor hirtelen megdermed a csókban, az aktuális mozdulatban, a szétcsúszó gondolatmenetben.
Merlin faszára...
A saját gondolata Elliot ajkairól hullik le, ő pedig rezignáltan sóhajt realizálva a hangot, ami eddig nem tette tönkre az életét, de most... nos. Lett volna jobb dolga is.
- Munka... - Közli egyszerűen, lenyúl kicsit, hogy a nadrág zsebéből előhalássza a jelvényt, amit konkrétan soha nem visel. De megtalálják rajta keresztül, hm?
Rányomja a hüvelykujját a három keresztezett pálca közepére, hagyja a fémet felmelegedni kicsit alatta.
- Ne haragudj, Elliot. Muszáj mennem, különben értem küldenek valakit. - Mielőtt a férfi igazán ellenvethetne, ajkai az ajkaira tapadnak újra, bemozdul a combok közé, csak hogy egy kicsit még kiélvezze a testét, saját feszességét rajta. A csókja szenvedélyes, forró, az az elszakadó morgás pedig meglehetősen frusztrált... de megteszi.
- Rám gondolj közben, hm? - Biccenti oldalra a fejét, ahogy végignéz rajta visszahúzva magán azt a nadrágot. - Remélem valaki minimum megdöglött. - Szinte fáj, ahogy visszafeszül rá az anyag és kurvára árulkodóan domborodik odalent. Nos... álló farokkal is kénytelen lesz dolgozni.
Leül az ágy szélére, amíg visszacsatolja a fegyvereket, utána pedig lehajol még hozzá, hogy megcsókolja.
- Ne felejtsd el, hogy foglalt a segged. - Az a puszi már rövid, elmosolyodik, mielőtt hoppanálna a konyhába. Annyira gyorsan jön a következő dehopp hangja, hogy Elliotnak jogos kérdése lehet vajon félmeztelenül jelent meg a Minisztréiumban, vagy egyszerűen csak holmi letépett ingek miatt hazament előtte. Nem kérdés, melyik a szórakoztatóbb lehetőség.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
Naplózva

Elliot O'Mara
Adminisztrátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #71 Dátum: 2022. 01. 10. - 20:59:00 »
+1

◂ break me
2002. január 5.

a i d e n
but… you promised

style: your ex-boy zene: yours

Remegve bámultam ki az ablakon. Szinte vártam, hogy valaki megint beront a házamba, megragadja a karomat és megpróbálja elnyesni a torkomat… tudtam jól, hogy Lisbeth keze volt ebben, de Aiden és Avery mellett túl sebezhető voltam védekezni. Nekem kellett volna lépni, megölni, mielőtt még ő ölt volna meg engem.
Gondolkodás közben az ujjaim a nyakamra siklottak. Még éreztem a heget, amit szilveszterkor szereztem… és ami miatt Aiden az egész éjszakát azzal töltötte, hogy összebújjunk az ágyban. Senkit sem érdekelt az újév vagy az éjfél. Csak a tűzijáték után mentünk ki, hogy az elcsendesedett utcán sétáljunk. Hozzábújtam, ő pedig némán dohányzott. Azt kívántam bár ne lenne vége az egésznek több. Valahol hálás voltam a hegnek, még akkor is, ha majdnem belefulladtam a saját vérembe… és a frászt hoztam még Averyre is. A heg nélkül nem lett volna olyan intim az az éjszaka.
Az ujjaim lecsúsztak a hegről és megigazítottam a ruhámat. Ezután tettem le a kezembe szorongatott nyuszis bögrémet. Közben Aiden „Apuci” feliratú fekete kávéspoharára pillantottam, ami ott száradt a mosogató mellett. Alig vártam, hogy megérkezzen és főzzek neki egy jó kávét, aztán beszélgessünk. Mármint beszélgessünk… úgy, hogy én magyarázok ő meg mindenre csak mordul egyet. Az sem zavart, mikor a kanapén feküdt és olvasott, nem figyelve a szavaimra egy pillanatig sem. Sok mindennel küzdött magában, még velem is, mintha az ellenfele volnék. Valójában én voltam az egyetlen, aki ki tudta volna zökkenteni abból, amiben volt.
Sóhajtottam egyet, aztán megengedtem a vizet és elkezdtem mosogatni a kiürült bögrémet. Nem tudom miért, varázslattal is csinálhattam volna, én mégsem akartam. Most ez esett jól, ez volt kényelmes és megnyugtatott. A stressz ott volt bennem. Kár lett volna tagadni, hogy Aiden csendessége – a kellemes pillanataink ellenére is – ijesztő tudott lenni. Talán Nat miatt voltam paranoiás, úgy éreztem, nem érdemlem meg, hogy boldog legyek… így nem is voltam boldog igazán. Azért nem vagy boldog, mert megakadályozod magad benne, O’Mara… – A hang gúnyosan csendült, de nagyon is igaza volt. Valóban nem különösebben engedélyeztem magamnak a lazulást. Mindennap küzdöttem a kapcsolatunkért, mint egy kibaszott harcos, akár Aiden ellen is, aki minden áron el akart lökni.
Ahogy végeztem, megtöröltem a kezemet és próbáltam a gondolataimat valami egész másfelé terelni. Dolgoznom kell, hogy eltartsam magunkat, be kellett volna mennem a patikába, de ellustultam a napot és már tíz óra is elmúlt addigra, hogy egyáltalán megpróbáltam erre koncentrálni. Egy pillanatig a karórámat bámultam, de a gondolataim közé gyorsan visszamászott Aiden.
A csendet az ajtó nyílása tört meg. A motoszkálásból tudtam, hogy Mucus jött meg. Már nem is számított a munka, kirohantam elé és átkarolva a nyakát finom csókot nyomtam az ajkaira. Aztán nem tudtam elhúzódni, inkább elmélyítettem azt.
De jó, hogy itt vagy… – simítottam végig az arcán és megharaptam az alsóajkát. De szívesen maradtam volna vele itthon.
Naplózva


Aiden J. Fraser
[Topiktulaj]
*****


Pirkadatkor a hajnalba olvadok

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #72 Dátum: 2022. 01. 13. - 16:16:07 »
+1


2001. január 5.
outfit >><< óceán

The world is painted in dark grey
ACT IV


Csak kimentem levegőzni. Az utóbbi időben mindig csak kimentem levegőzni és nem akartam, hogy ELliot utánam jöjjön. Nem akartam snekit magam mellett, szükségem volt a zajmentes csöndre, mert már a gondolataim is megőrítettek. Szükségem volt egy tervre, ami lassan őrölt módon kezdett bennem formát önteni. Egyszerűen csak el akartam tűnni úgy az életükből, mintha nem is lettem volna. Levegőztem. Nap, nap után levegőztem, és jártam az árnyakat a sötétséget, benne meglapulva, mintha csak egy szánalmas préda lettem volna. pedig a vadász mindig én vagyok. Gyűlöltem ezt, gyűlöltem az érzést, hogy láttam ma is a városban. SZinte messziről kiszúrtam a finom, karcsú lépteit, amint a téli köd elől belépett az egyik boltba... Magam sem tudom hová, az valahogy nem érdekelt. Itt járt Feryll itt volt, és azóta minden sarokban az ő arcát láttam. Nem is a lányét, hanem az övét. Mindenhol az övé volt, minden szerencsétlen alakra az utcán azt hittem, hogy ő az, ha elhaladtak a házunk előtt azt hittem, hogy ő az, és képes lettem volna már ölni is, csak azért mert az árnyéka figyelt. Kintről figyelt, mindenhonnan figyelt. Nem akartam, hogy elkapja ELliotot. Nem akartam, hogy megtalálja anyáékat. Szinte beleordított a lelkem a fekete mélység csöndlyébe, amikor újra eszembe jutott Benjamin üvöltő hangja, az öklei az arcomon, és a sötétség, ami az átok miatt még hosszú időre a szememre telepedett. És a hasító kín, amikor tudatosult bennem mit tettem.
Ahogy jártam a ködben úszó utcákat, a cigim is lassan elfogyott, én pedig csak félholtként kóvályogtam ide-oda, magam se nézve, hogy merre haladtam. Nem akartam tovább ezt. Egy részem még sikított, hogy maradjak vele, de én nem akartam... El akartam tűnni az életéből, hogy sose legyen közös jelenünk többé sem jöbvőnk. Egy olyan alaknak mint én... Nem is létezhetett jövője.
Te tudtad ezt vajon, apa, amikor rámnéztél?
Erősen kétlem. De ha most eltűnök mindenki életéből, akkor... akkor már többet nem kell szenvdeniük. Én meg majd szépen meghalok egy szánalmas kis csatornában vagy egy koszos sikátorban úgy, hogy senki se tudja ki voltam és mit tettem. Szép célok, nem igaz? Talán még ezekkel a gondolataimmal is szégyent hozok a családom nevére. Arra a büszke névre, amit olyan hatalmas gőggel viseltem magamon. megráztam a fejemet és beletúrtam a kissé nedves, sötétbarna tincseimbe. Észre sem vettem, és már a házunk ismerős kerítése előtt álltam, de nem mentem be. Nem rögtön. Nem most. Árnyak mozgolódtak a hátam mögött, és a kezem azonnal a pélcára csúszott. Minden annak a Feryllnek a hibája. Nem volt elég megölnöm, mert még itt járt a szelleme, és az ivadéka is. AHogy megfordultam csak egy nőt vettem észre, aki vígan tolta maga előtt a babakocsiját, és a pálcámban lassan megszűnt löktetni a zöld varázslat parázsa, a galagonya pedig cserébe, hogy nem sütöttem el őt, amit annyira akart, ismét csak megrázta  fájdalmasan a karomat. Sóhajtottam egyet, és az utosó szálamat dugtam a számba a cigisdobozomból, miközben a haldokló öngyújtóval próbáltam lángot lehelni. Körülöttem minden csak tönkrement.
Ahogy beléptem még a kabátomat se vettem le, de máris az ölembe repült Elliot és megcsókolt, mintha minden olyan tökéletesen rednben lenne. De nem volt smemi sem rendben. És én most fogom a legjobban bántani. Hogy többé ne szeressen. Nem akartam, hogy utánam jöjjön, hogy megkeressen bárhová is tűnnék el.
- De jó, hogy itt vagy…  suttogta, én pedig megköszörültem a torkomat és elhúzódtam a csókok elől, hogy ne menjek beljebb. Nem is tudtam, hogy kezdjem el... Pedig mindenkit olyan könnyen bántasz, nem igaz, Aiden?
- Elliot. EL fogok menni, mert nem akarok többet veled lenni -
mondtam ki a szavakat és a kimért, hűvös hangomban nincs jele annak, hogy belül milyen tétova voltam. De ez voltam én, egy színész, egy pókerjátékos.
Elnéztem a feje fölött, hogy ne nézzek bele a barna szemeibe, ahogy összetörök bennük minden reményt és érzelmet.
Naplózva


Elliot O'Mara
Adminisztrátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #73 Dátum: 2022. 01. 14. - 18:42:53 »
+1

◂ break me
2002. január 5.

a i d e n
but… you promised

style: your ex-boy zene: yours

Aiden illata olyan kellemes, fűszeres, kissé dohányos aromával töltötte meg az előszobát, hogy még a szívem is nagyot dobbant, ahogy átléptem a küszöböt és a karjai közé vetettem magam. Végtelenül boldog voltam, hogy láthatom, annak ellenére is, hogy az elmúlt időszakban éreztem a belőle áradó feszültséget. Mégis próbáltam a karácsony emlékére koncentrálni, az olyan szép volt és meghitt. Ez volt az a melegség, amire igazából vágytam Aidentől, ám olyan ritkán kaptam meg… ezért is volt olyan fontos ez az egy emlék.
A csók kellemes volt, hosszú. Kicsit túlzottan is viszonzatlan, mégis olyan finoman csókoltam, hogy szinte éreztem, hogy a teste beleremeg. Pontosan tudtam, mikor vagyok hatással Aiden Fraserre… legalábbis testileg. Az érzelmeit jól el tudta rejteni, talán csak a jó szemének csillogásában láttam néha-néha változást. Azt kívántam, bár többször látnám azt a kis fényt bennük, amiből tudtam: most végre jól csináltam valamit. Őt sosem fogod boldoggá tenni, O’Mara… fogadd el… – hang suttogva gúnyolódott. Egyszerűen csak azt akarta, hogy még rosszabbul érezzem magam, pedig olyan sokáig ragaszkodónak tűnt az Aidenben kavargó sötétség iránt.
Hiányoztál… – leheltem az ajkaira, ahogy egészen picit elhúzódtam és a szemébe néztem. Már egészen lábujjhegyre kellett állnom ahhoz, hogy át tudjam karolni a nyakát. Őrülten nőtt, mint a gomba az erdőben, ha sok eső éri. Aiden éppen csak a kamaszkora végére ért, hogy megkezdje a felnőttségét, immár égimeszelő magasságban. Irigyeltem tőle, hogy még csak itt tart és tisztalappal indíthat. Én akartam lenni a tisztalapja.
Azonban most valami más csillogott a szemében. Elhúzódott, úgy, hogy a karjaim lecsúsztak a nyakáról, a vállairól, a mellkasán állt meg a tenyerem. Rettegés fogott el… most fogja kimondani. Tudtam, hogy most fogja, éppen akkor, amikor annyira nem akartam hallani azokat a szavakat. Még bőven lábadoztam abból, ami újévkor történt. Aiden gondolata tartott életben. Vonzódhattam én Miltonhoz akármilyen módon is, ha a szívem ezé a kölyöké volt.
– Elliot. EL fogok menni, mert nem akarok többet veled lenni – mondta ki azokat a kegyetlen szavakat. Hideg volt a hangja, felvette a sok maszkja közül azt, amelyiket a legjobban utáltam, azt amelyiket egész egyszerűen képtelen voltam elviselni, mert úgy tett, mintha nem lettek volna érzései… és ez ellen akárhogy küzdöttem nem lehetett.
A szívem fájdalmasan dobbant egyet. Aztán csak álltam ott és néztem rá.
Nem. – Nyögtem ki aztán, alig kapva levegőt. – Nem akarom. – Folytattam és elhúztam tőle a kezemet, hogy még távolabb lépjek tőle. Tudtam, hogy hazudik, minden porcikám ezt súgta, még is olyan hideg volt velem, hogy már én is úgy éreztem, nem bírom ezt tovább. Annyi réteget húzott már le rólam… pedig én csak szeretni akartam, egy új életet adni neki. Senki más nem lehetett nálam alkalmasabb erre.
Ez most mi a szarra jó… mire? – kérdeztem kissé mérgesen.
Naplózva


Aiden J. Fraser
[Topiktulaj]
*****


Pirkadatkor a hajnalba olvadok

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #74 Dátum: 2022. 01. 16. - 21:35:47 »
+1


2001. január 5.
outfit >><< óceán

The world is painted in dark grey
ACT IV


Nem akartam ezt. Semmit sem akartam igazából. Ezt a napot, hogy eljöjjön, a hideg szavakat az ajkaimon, a múltam terhét a vállamon, az árnyakat mögöttem, és érezni a karmukat a hátamban és a torkomban, ahogy egyre mélyebb vájják magukat le, egészen a lelkemig. Nem akartam a kimondott szavakat, nem akartam elhagyni ELliotot és nem akartam maradni sem. Gyűlöltem ezt az érzést, a hideg, jeges szívem a lelkemben mégis keménnyé fagyott, és nem hatott meg ELliot mézéses, puha csókja, a kókusz illata, és a karjénak gyengéd ölelése a nyakam körül.
Fuldoklottam. Alábuktam, mélyen a hullámok elnyeltek, ki tudja, hogy mikor, de most éreztem azt, hogy nem volt több levegőm. Éreztem, ahogy csak egyre jobban elogyott a levegő, és már nem volt smemi, csak a sötétség súlya a mellkasomon a tenger fenekén. És oda is utánam nyúlt Feryll. Éreztem, ahogy erre gondolatra csak még jobban megfeszültem, el kellett tűnnöm, mert a nyomomban volt, és engem akart. Vagy a szeretteimet, hogy úgy öljön meg ismét engem megint. Ez a gondoltam szinte teljesen az őrület illékony peremére üldözött.
Kimondtam a szavakat, hogy üssek velük, hogy a belső fájdalmam megint rémisztő hűvös álarc mögé rejtsem, és akkor eltűnjön belőlem minden emberi, minden, ami egykor voltam, vagy lehettem volna. Pusztitásra születtem, és arra, hogy mindent feketévé varázsoljak a kezemmel, hogy bemocsoljam a világot és elvegyem belőle az életet. Ütöttem a szavakkal, ahogy eddig is tettem, és talán Elliotot volt a legfájdalmasabb bántani... Pontosan úgy fájt, mint amikor Benjamint kellett az ostrom előtti napon megátkoznom a Carrow ikrek szeme előtt. Úgy tűnt, ez volt a keresztem, egy a millió közül, amit cipelnem kellett. Bántani másokat, hogy megvldjem őket a nagyobb rossztól. És tudtam, hogy akárhányszor képes lennék elviselni egyedül ezt a fajta fájdalmat. Inkább gyűlöljenek, inkább fájjon nekem még jobban, mint nekik. Mint, hogy elvesíztsem őket úgy, ahogy apám és a húgomat.
Elliot ellépett tőlem én pedig csak hagytam, hogy nőjjön közöttünk  atávolság, így én is tettem hátra egy lépést. Az ajtó így szinte a hátamhoz ért, miközben a szememmel elnéztem Elliot felett, be a Cukormáz kellemes falai közzé, hogy utoljára nézzek végig rajta. Már most kezdett hiányozni, de kegyetlenül elnyomtam magamban az érzést.
– Nem. Nem akarom - kapott levegőért Elliot, ahogy ellépet előlem, rajtam hagyva az erőtlenné vált kezének lenyomatát. Nem mutattam ki, hogy mennyire nehéz volt, egyszerűen csak... tovább kellett lépnie. Mielőtt még elragadta volna őt is az örvény, ami engem rég messze sodort a parttól.
- DE én igen. Ezt akarom - vágtam rá hűvös, kimért hagon.
- Ez most mi a szarra jó… mire? - kérdezte mérges hangon, én pedig unottan az égnek emeltem a szememet, miközben lusta, heveny mozdulattal az ajkiam között lévő cigit lassan megforgattam a számban a nyelvemmel. Még ki se vettem az ajkaim közzül a válasz közben. Csak játszottam a szerepem. Amíg az előadás tartott, nem estem ki belőle.
- A te hibád, hogy így kiborulsz. Nem kellett volna olyan komolyan venned, mert én sem tettem. Csak el akartam ütni az időt, míg tovább nem állok, és te pont jó szórakozás voltál. Elszórakoztattál, de most már nem akarok többet tőled. Ennyi. - Üveges, félhomályos tekintettel rábámulva és egyszerűen csak hátat fordítottam neki, hogy kilépjek az ajtón. Ennyi. Valószínüleg ez lesz az utolsó szavam hozzá.
Ennyi.
Naplózva

Oldalak: 1 ... 3 4 [5] 6 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


Az oldal 0.156 másodperc alatt készült el 46 lekéréssel.