+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Elliot O'Mara (Moderátor: Elliot O'Mara)
| | | | |-+  Cukormáz
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] 3 4 5 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Cukormáz  (Megtekintve 2114 alkalommal)

Irene Liu
Minisztérium
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2020. 12. 07. - 16:56:00 »
+3

Karácsony a családdal


Elliot, Daniel, Avery, Aiden, Jasper
2001. december 24.


Valahol megnyugtató volt, hogy nem kell egyedül töltenem a karácsonyt, ugyanakkor rémisztő is volt. Talán pont azért, mert a karácsony tényleg annyira családi ünnep, annyira nyugodt és bensőséges. Az ember úgy érzi, mintha tényleg tartozna valahova és ezért jól esett, hogy Elliot gondolt rám és meghívott a családi összejövetelre. Még mindig nem ismerek mindenkit, nyilvánvalóan én vagyok a kívülálló, de hát egészen eddig azt sem tudtam pontosan, hogy vannak még élő rokonaim. Elliot és Daniel sem álltak közel hozzám azelőtt, ami történt, nem is igazán tudtunk egymás létezéséről, most meg itt ülünk és együtt karácsonyozunk.
Jó érzés volt velük lenni és úgy tenni, mintha tényleg minden rendben lenne. Mert ezen a napon tényleg megállt minden, ami amúgy szörnyű volt, vagy amitől féltem. Hát nem véletlenül hívják a karácsonyt a szeretet ünnepének. Persze, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem jutottak eszembe a saját gyerekeim, természetesen ők is szerették a karácsonyt. De hát az már a távoli múlt volt és amúgy is jobban szerettem volna a jelenre koncentrálni.
Elliot tagadhatatlanul kitett magáért, de sejtettem, hogy ez a nap fontos neki amúgy is. Azért egy kicsit furán éreztem magamat, hiszen Aident nem is olyan régen még ki kellett hallgatnom a Minisztériumban. A véleményem nem változott róla, elhiszem, hogy semmi köze az egész dologhoz, de volt egy olyan érzésem, hogy ettől még nem örült kifejezetten a társaságomnak. Mindenesetre a munka az nem ide tartozik, nem erre az estére és főként nem karácsonyra.
Mindenkinek hoztam valami kis apróságot, leginkább azért, mert nem akartam üres kézzel jönni. Annyira nem ismertem azonban őket, hogy valami túl személyes ajándékot tudjak nekik adni. Leszámítva Elliotot, akinek tudom, hogy bármi jó, ami csillog és elég drágának tűnik. Egyébként ő is egy nagyon szép fülbevalót vett nekem, úgyhogy azt hiszem jól választottam, amikor én is ékszert vettem neki végül (csillogott és elég drága volt, úgyhogy ez Elliotnak tökéletes lehetett).
Jasper rendes volt, a maga módján próbált bevonni a beszélgetésbe, de nem terveztem, hogy túl sokáig maradok. Daniel és Amber is már elmentek és így már kicsit kezdtem feleslegesnek érezni magamat. Ez itt Elliot családja volt és habár a kutya nagyon aranyos volt, mégsem akartam tényleg maradni. Már így is sokkal tovább maradtam, mint terveztem, jól éreztem magamat, de itt volt az ideje elköszönni. Talán jövőre majd maradok kicsit tovább, hacsak addig nem történik valami változás az én életemben is.
– Boldog karácsonyt! – köszöntem el mindenkitől, miközben felvettem a kabátomat az előszobában. Azonban még volt egy fontos dolog, amit Elliot-tól meg szerettem volna kérdezni, habár nem voltam benne biztos, hogy egyértelmű választ fogok kapni.  – Elliot, tudom, hogy nem vagy oda a kínai hagyományokért, de gondolkodtál már azon, hogy mit csinálsz Holdújévkor? Nem kell most válaszolnod, élvezd ezt az estét és majd beszélünk róla később –mondtam gyorsan, miközben már nyitottam is ki az ajtót. Nem akartam Elliotra erőltetni semmit, de örültem volna, ha belemegy abba, hogy elmenjünk Kínába megünnepelni a Holdújévet. Nekem valahol fontos volt ez a hagyomány és egyébként is régen jártam otthon. Persze, Anglia az otthonom, de Kína elég távol van ahhoz, hogy egy kicsit el tudjak vonulni a Minisztériumtól meg mindentől, ami éppen körbevesz minket.
– Köszönöm  a meghívást, jól éreztem magamat –tettem még hozzá és ez tényleg igaz volt, mert régen éreztem ennyire nyugodtnak magamat. Persze, most majd haza kell mennem az üres házba, de valahogy még ez sem vette el a jó kedvemet. Mikor kiléptem a házból elkezdett esni a hó és ezt jó jelnek fogtam fel, hihetetlen volt, hogy hamarosan ez az év is véget ér. Ezzel a gondolattal pedig hoppanáltam és hamarosan a saját otthonom ismerős falai között találtam magamat.

Köszönöm  a meghívást!
Naplózva


Avery Cassen
Mardekár
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2020. 12. 08. - 21:01:01 »
+2

CSALÁDI KARÁCSONY

2001. december 24.
o u t f i t


Figyeltem a fa sötét díszeit és formáit, miközben szemem sarkából láttam, ahogy kint még mindig szállingózik a hó. Mikor volt Angliában utoljára ennyi hó? Persze én élveztem, szerettem a telet és a havat, még ha mindig fáztam is, hat réteg ruha alatt is... de ez sosem volt elég ahhoz, hogy elvegye a kedvemet. Ha Jaspert rá lehetett volna venni ilyesmire, akkor már tuti kirángattam volna hógolyózni... persze annak lehet, hogy egy alapos megfázás lett volna a vége. Pedig Roxmorts fényei és díszei amúgy is gyönyörűek voltak, pláne karácsony estén. Még sosem töltöttem itt az ünnepeket, mindig hazautaztam a téliszünetre, de ez a kis falu azért sokkal varázslatosabb volt Londonnál. Habár annak is megvolt a maga bája.
Letoltam a maradék sütit, csak azután kezdett fogyatkozni a nép. Igyekeztem persze mindenkire figyelni és beszélgetni velük az este alatt, de legszívesebben Jasperhez tapadtam volna... elég friss volt még ez az egész köztünk ahhoz, hogy minden egyes pillanatot ki akarjak vele élvezni, folyton hozzá akartam érni, érezni az illatát és az érintését. Ennek nem volt mindig könnyű ellenállni.
– Bármikor kölcsön veheted Frasertől – mondta Jasper, ahogy Aiden ajándékára panaszkodtam. Persze nem lehettem csalódott az enyém miatt, az a táska ugyanis valószínűleg drágább volt, mint az egész életem... Honnan van egyáltalán ennyi pénze Elliotnak? Ahogy láttam, Irene is valami nagyon csillogót kapott. Az a csillogó, smaragdzöld gyűrű, amit én választottam neki Párizsban, már sokkal olcsóbb volt azért.
- Az nem olyaaan... - nyavalyogtam, de egy pillanattal később már a konyhában voltam, hogy bepakoljam a tányéromat. Enyhe káosz uralkodott mindenhol... de valahol ennek is olyan jó hangulata volt. Hozzájátszott az egész ünnephez.
Aztán persze lecsaptam Cleora, ahogy Aiden nyafogni kezdett. Komolyan, nincs az a pénz, hogy kiadjak a kezemből egy ilyen kis cukit, pláne nem cigiért... Érthetetlen volt ez, de inkább visszamentem Jasper mellé, csak egy pillanatra álltam meg, hogy elköszönjek közben Irene-től.
Visszahelyezkedtem a padlóra, annyira belemerülve a kiskutya simogatásába, hogy fel se tűnt a Jasper kezében lévő dobozka. Csak akkor pillantottam felé, amikor Cleo áttipegett a fiú ölébe.
– Egy kis meglepetés tőlem… – suttogta mellé, ahogy megéreztem ujjaim közt a doboz anyagát, és a szívem egy pillanatra félredobbant. Lepillantottam, és óvatosan felemeltem a dobozkát, hogy jobban megnézzem magamnak, de egyelőre nem nyitottam ki... csak visszalestem Jasper felé.
- Ez mi? - kérdeztem vissza halkan, kissé elfojtva azért az izgalmamat, még az alsó ajkamba is beleharaptam, úgy pillantottam csak Dean felé a fotelben, de ő már tompán szuszogott.
Visszalestem a doboz felé, óvatosan nyitottam fel a tetejét. Valami ékszerre számítottam persze... a tőle kapott kis szivecskés nyakláncot állandóan hordtam, szerettem, pici volt, nem túl feltűnő, de mégis rá emlékeztetett. Ebben viszont egy kulcsot pillantottam meg... Kicsit össze is húztam a szemöldökömet, hirtelen nem is értettem... de csak egy pillanatig. Aztán arconcsapott a felismerés.
- Ez az, amire gondolok...? - nyögtem ki, hirtelen nem is tudtam mit szólni... finoman végigsimítottam a kulcson ujjaimmal, csak utána fordultam elnyílt ajkakkal Jasper felé. Beszélgettünk az összeköltözésről, persze... abban egyeztünk meg, hogy közösen találunk és bérelünk majd valamit, de olyan messzinek tűnt az egész, mégis hátra volt még néhány hónap a suli végéig... most pedig itt csillogott a kulcs a finom párnákon a dobozban. - Merlinre... - Lecsuktam a doboz tetejét, de nem tettem odébb, még mindig szorongattam ujjaim között, úgy másztam még közelebb Jasperhez. Az ölébe akartam ülni, de persze Cleo épp ott mocorgott, így kissé bénán tudtam csak átölelni, de szorosan köré fontam karjaimat. - Ez komoly? - Még mindig nem akartam elhinni... ehhez képest az én kis nyomi ajándékaim, a nagy nehezen összeszedett könyvek és az a finom Jasperillatú parfüm, teljesen jelentéktelennek tűntek.
Naplózva


Aiden Fraser
Sötét varázsló
*****


broken boy

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2020. 12. 09. - 09:03:19 »
+2

though i may look festive,
and act all happy,
throw me away,
because i must be broken



2001. december 24.
style



Az egész házat betölti a fahéj finom illata, ez pedig kicsit a gyerekkoromat idézi fel bennem. Megint.
Fájdalmas képek ezek, még akkor is, ha a karácsonyok valahol mindig meghittek voltak - az utolsót leszámítva -, én pedig mégsem élveztem ki őket eléggé, annyira, amennyire kellett volna. Bármit megadnék azért, hogy lássam még egyszer utoljára boldogan összeülni a családot... de ebben reménykedni csak még fájdalmasabbá teszi az egészet. Inkább lepillantok a kezeim közt tartott kutyára, aki izgatottan csóválja a farokszerűségét és úgy pislog fel rám, úgy tűnik, csöppet sem bánja, hogy már jóformán órák óta a kezemben hurcolom.
Hópelyhek csapódnak neki kintről az ablak üvegének, majd érezve a bentről áradó meleget, lassan elolvadnak. Idén különös az időjárás is, túl havas... vajon ez is a Szeszély, vagy valami más? Igazából cseppet sem lepne meg, ha az előbbi volna. A Szeszély már ott van mindenhol, bár ez a legutóbbi események fényében azért meglehetősen aggasztó.
A konyhába megyek, és valamennyire örülök azért annak, hogy hátam mögött hagyhatom a családi gyülekezetet. Nem vagyunk sokan, az igaz, mégis frusztrál egy kicsit a légkör. Úgy értem... nem igazán ismerek senkit, én itt csak kívülálló vagyok. Belerondítok egy család képébe, miközben az enyémet habozás nélkül magam mögött hagyom.
Végigpillantok a mosogatón, közben meg Cleo már a pulóveremet szabotálja. Elliot fáradtnak tűnik, bár ez nem lep meg. Kiemelek egyik kezemmel egy bögrét a mosogató vizéből és a csöpögtetőre teszem, úgy támaszkodok aztán a pultnak.
– Hagyom, hagyom… – sóhajtja Elliot, aztán egy kicsit közelebb húzódok, hogy összeérjen ajkunk. Nem tart sokáig, épp csak pár pillanat, aztán inkább elhúzódom, ahogy többen is mocorogni kezdenek az előszoba felől.
Biccentek Danielnek is, majd aprón odaintek Ambernek, aki a fáradtságtól csillogó szemekkel csápol nekem. Nem is csoda, egész nap rajtam és Flynnen lógott... Az apja helyében engem kicsit aggasztana ez a túlzott vonzódás a tizennyolc éves fiúkhoz. Ezután távozik Irene is, ami újra csak megnyugtat kicsit... vajon ír a karácsony este nyújtott viselkedésemről jelentést a Minisztériumnak?
Avery szerencsére kikapja a kezemből Cleot, amint az ugat párat, valószínűleg már ő is unatkozik... vagy éhes. Mit esznek a kutyák? Mármint... oké, tudom, hogy húst. De mi mit fogunk adni neki? Nem tudom, milyen alapszükségletei vannak egy kiskutyának, így csak remélem, Elliot számolt ezzel.
– Hallottad, enyelegned kell velem – néz rám kihívóan Elliot, mire válaszul kicsit felhúzom a szemöldökömet. Nadrágom zsebébe nyúlok, ahol mindig ott pihen a cigisdoboz és az öngyújtóm, egy szálat elő is húzok és úgy csúsztatom ajkaim közé, egyelőre nem gyújtom meg.
- Nem biztos, hogy komolyan gondolta... - jegyzem meg, ahogy egy kis borzongás szalad végig rajtam a simítására.
– Menjünk ki cigizni? Jó lenne kicsit kettesben… - veti fel, mire beleegyezésemet jelezve kicsit bólintok.
- Csak ha nem fagysz meg odakint - válaszolom, de közben lépek is a kis hátsó terasz felé. Kellemetlen jóslat ez, de odakint valószínűleg elég hideg van. Mielőtt kilépnék az ajtón, leemelem a kabátomat a fogasról, de végül nem veszem fel, odanyújtom Elliotnak, és úgy lépek ki az erdőre néző kis tornácra. A tetőnek hála itt nem tornyosult fel a hó, habár az udvar már teljesen fehéren csillog.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2020. 12. 10. - 17:33:25 »
+3

karácsony Cukormázban


Aiden – Avery – Daniel – Irene – Jasper
2001. december 24.

outfit

Nem bántam, hogy oszladozik a tömeg. Daniellel és Amberrel indult, aztán láttam, hogy Irene is mozgolódni kezd. Sejtettem, hogy nem csak intéssel fog távozni... ő olyan volt, mint én, mégha sokkal hidegebbnek is próbálta láttatni magát. Akármennyire sem szerettem volna a kínai gyökereimet ápolni, Irene-ben ott volt valami, ami kicsit elbizonytalanított ezzel kapcsolatban. Belőle ugyanis úgy áradtak a távol-keleti hatások, ahogyan belőlem sosem. A szép vágású  szemek, a szögegyenes tincsek, de még valahogy a mozgása is a Kínában látott előkelő nőket idézte. Bennem is volt kecsesség, de egészen másképp, mint benne.
-  Elliot, tudom, hogy nem vagy oda a kínai hagyományokért, de gondolkodtál már azon, hogy mit csinálsz Holdújévkor? Nem kell most válaszolnod, élvezd ezt az estét és majd beszélünk róla később - nem lepett meg a mondandója. Csupán megköszörültem a torkomat... bár nem vált rá választ, de úgy éreztem mondanom kéne valamit, csakhogy testem minden porcikája gyűlölte a gondolatot, hogy Ázsiába menjek vagy ilyen rendezvényen vegyek részt. Nem szerettem más mandulavágású szemmel és szép alakkal rendelkező fiúkat bámulni. Ez minden bizonnyal Nat mellett maradt bennem, aki mindig elmondta, hogy ezt mennyire szereti... még emlékszem, mennyire féltem, hogy Kínában majd meglát egy másikat és lecserél rá. Most azt kívántam neki, hogy találja meg azt a srácot, akit régen még csak nem is ismert, de én riválisomnak tekintettem. Megérdemelte volna, hogy boldog legyen egy nálam normálisabb ember mellett.
- Fogalam sincs... - válaszoltam, ahogy rám tört az ajtóból a hideg. Talán jó lenne, ha Noah-nak én is adnék valami örökséget, nem csak a Szent Patrik napot és a kocsmatúrákat, hanem egy kis különlegességet is. Irene határozottan alkalmas volt rá, hogy mindkettőnket bevezessen ebbe a kultúrába. - De érdekel... - sóhajtottam egyet aztán, beleegyezve lényegében a dologba.
Amikor távozott csak intettem egyet utána, majd óvatosan belöktem az ajtót. Hosszú ideig éreztem a kinti csípős hideget a bőrömön, a testemben, valójában csak Aiden finom csókja és a kezében mocorgó kiskutya képe melegített fel eléggé. Itt északon még durván hidegek voltak a telek. Nem úgy, mint Londonban, ahol könnyen latyakossá vált a frissen leesett hó a napközbeni felmelegedéstől. Nem, itt Skóciában tarotta magát a tél, fagyos kezével belemart a tájba újra és újra... én pedig imádtam, hogy mesebelien fehér erre minden.
- Nem biztos, hogy komolyan gondolta...- válaszolta Aiden, mikor végig simítottam rajta. Bár nem mutatta ki, már a teste apró remegéséből is tudam, jól esik neki az érintésem. Tökéletes volt most ez így, csak ezért gondoltam rá, hogy kössük össze az életünket... egy másik részem viszont retteget még csak annak a gondolatától is... de Aiden előtt mindig próbáltam vidám lenni. Volt neki elég gondja a múltjával, nem akartam azzal terhelni, amiket én életem át. Sok mindent fájt túlságosan is, de nem volt alkalmas elmondnai őket. Mindenesetre nem akartam újra elhagyva lenni s minél kevesebb a kötelék, annál kevésbé fáj. Közel sem voltam felkészülve egy újabb házasságra, nemhogy családalapításra. Ezért sem bántam, hogy végül ez az egész így alakult és nem egy idősebb partner mellett kötöttem ki. Aidennel megvolt a magunk intimitása - mégha ő nem is nevezné így.
- Én minden szavát komolyan veszem a lányomnak. - mondtam és már tessékeltem is a hátsó ajtó felé. Szerettem a hátsó teraszt, ami olyan szép kilátást adott a hegyek és erdők felé. Hiába voltak most kopaszok a fák... nekem így is ugyanolyan szépek voltak.
- Csak ha nem fagysz meg odakint - mondta és a kabátjáért nyúlt. Meglepett a mozdulat, amivel felém nyújtotta. Volt benne valami rejtett gyengédség, amit minden bizonnyal csak én vettem észre. Magamhoz vettem hát és óvatosan simítva az anyagot bújtam bele. Aiden nőtt, szélesebb lett a válla, magasabb lett , immáron úgy néztem fel rá, mint egy felnőtt férfira. Nem csoda, hogy a kabát kicsit jobban elállt tőlem, mint amire számítottam. Ez persze nem zavart, csak még jobban burkoltam bele magam és ahogy körbeölelt az anyag az a friss illat is megcsiklandozta az orromat. Ez volt az, amit most mindennél jobban, mindennél komolyabb rajongással, őszintén szerettem.
-Azt hiszem, megmaradok... - válaszoltam, elnézve az erdő felé. - De, ha nem, akkor van aki felmelegítsen. - kacsintottam rá, majd úgy álltam meg mellette, hogy összeérjenek a karjaink, a vállaink. - Ugye jól érezted ma magad? - Kérdeztem aztán, elbámulva az erdő felé, hogy barna szemeimben tükröződhessen ez a fenséges fehér táj, a hideg szellő pedig bele-belekapjon a hajamba.
Naplózva


Jasper Flynn
Mandragóra Gyógyítóképző Ispotály
***


"Flynn"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2020. 12. 13. - 11:42:30 »
+2

karácsony az apósoknál


2001. december 24.
Cassen és a család
 
„Kik messze voltak, most mind összejönnek
a percet édes szóval ütni el,
amíg a tél a megfagyott mezőket
karcolja éles, kék jégkörmivel.”


Végre volt esélyem a kis csomagot átcsúsztatni Cassen kezébe. Figyeltem, ahogy megforgatja az ujjai között a gyufásdoboz méretű lila csomagocskát. Aprónak tűnt, mégis akár egy életre szóló ajándékot rejtett magában. Ennél komolyabban nem sok mindent gondoltam a létezésem eddigi pillanatáig, talán csak a medimágus szakmát.
– Ez mi? – kérdezte. Mielőtt még válaszolhattam volna a fotelben szuszogó nagyapja mocorogni kezdett. Láttam, ahogy beletúr a szakállába és felénk pillant. Egy pillanattal később pedig már talpon volt. Oda lépett hozzám, hogy egy kézfogással, Averytől pedig egy arcra puszival búcsúzzon. Irene is meglepően gyorsan távozott. Kicsit sajnáltam, jófej nőnek tűnt, ráadásul auror… kemény dolgokat élhetett meg, amikről szívesen faggattam volna. De most jobb volt, hogy kicsit kettesben tudunk maradni.
– Adjátok át Elliotnak és Aidennek, hogy üdvözlöm. Azt hiszem, most nem zavarom meg őket – mondta morgós hangon Dean, aztán elmosolyodva a vörös szakáll alatta konyha felé pillantott. Nem tudom miért, de én is azt éreztem, amit ő. Elliot boldog Aiden mellett s ez a változás még rám is hatással volt. Az előző ember mellett… Nat Forest… igen, a híres író – asszem – egészen más volt a viszonyunk. Utált, mintha meg akarnám rontani Cassent.
Ahogy hallottam, hogy záródik az ajtó mögött, visszafordultam Cassenhez. A kék szemekbe akartam nézni, de ha nem viszonozta a pillantásomat, akkor is végig néztem az arcán, a szőke hajkoronán. Én tényleg ezt akartam. Vele lenni rendesen.
– Csak nyisd ki… – suttogtam.
Figyeltam, ahogy piszkálja a tetejét és hamarosan kinyílik. Egyegyszerű kulcs volt benne, semmi túl feltűnő vagy éppen ünnepélyes. Megint az arcára néztem, azt figyeltem rájön-e mi ez az egész. Beszéltünk róla, tudta, hogy szeretnék vele összeköltözni és ő már beleegyezett nyáron, hogyha vége a Roxfortnak számára is, akkor tegyük meg.
– Ez az, amire gondolok…? – kérdezte. Az ujjai finoman cirógattak végig a kulcson, én pedig beleborzongtam a jelenetbe. Ez volt a jövőnk. Még hihetetlen volt, hiszen számos hónap áll még előttünk, mielőtt ténylegesen megtehetjük, de felkészülni nem árthatott.
– Igen… – súgtam oda.
– Merlinre.. – csukta le a doboz tetejét, aztán közelebb mászott hozzám. Átölelt és én csak élveztem, ahogy a puha bőr hozzám ér, ahogy még erősebben érzem az illatát. Ezt akartam mindennap. Ezért kellett a kulcs. – Ez komoly? – kérdezte aztán, mintha olyan hihetetlen lenne. Én pedig elhúztam a számat egy halovány mosolyra. Imádtam a reakcióját, így finom csókot leheltem az ajkaira, ahogy picit megint távolabb került tőlem.
– A lehető legkomolyabb, Cassen. – Válaszoltam a tőlem megszokott hideg hangon, de szinte éreztem, ahogy a szemeim csillogva kutatják a vonásait. – A szüleit vettek egy lakást Hertfordshire-ben, hogy ne kelljen kollégiumba laknom. Fel fogjuk újítani nyárig, mire végzel az iskolában, beköltözhetünk. – Cirógattam végig a haján és az arcán. – De azért kaptál egy hasznosabb ajándékot is… a szobádban van… viszont azt ő nem láthatja, túl fiatal hozzá – böktem a kutyára. Az ajándék csomag, amiben a fehérnemű volt ugyanis ott várta bent az ágya közepén.

Naplózva


 

Aiden Fraser
Sötét varázsló
*****


broken boy

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2020. 12. 14. - 14:24:36 »
+2

though i may look festive,
and act all happy,
throw me away,
because i must be broken



2001. december 24.
style



Amíg Elliot vált pár szót Miss Liuval, lepillantok a kezemben tartott kiskutyára, aki csillogó szemekkel bámul rám vissza. Még mindig nem egészen érzem az egészet... nekem nem valók kisállatok, erősen kétlem, hogy életben tudnék tartani egyet. De ezt most muszáj lesz, azt hiszem... Hiszen már itt van, nem kérhetem meg csak úgy Elliotot, hogy vigye vissza oda, ahonnan hozta. Na, nem mintha valahol a keserű lelkem mélyén nem örülnék neki, és nem lágyítana meg az az ártatlan szeretet, ami a kis ráncos testéből árad... egyszerűen csak őt féltem, mert tudom, mennyivel jobb alakokhoz kerülhetett volna. Én nem vagyok jó ember... nem érdemlem meg egy állat rajongását.
Aztán Avery végük kikapja a kezemből a kutyát, így legalább a már lassan zsibbadó kezeimet tudom pihentetni egy kicsit. Zsebembe is nyúlok egyből, hogy kitapintsam a cigarettás dobozt, ami már-már ijesztő ideje hever érintetlenül.
- Én minden szavát komolyan veszem a lányomnak - közli velem aztán Elliot, és már húz is kifelé, mielőtt reagálhatnék bármi egyebet is. Végül nem is mondok semmit, csak követem ki a hidegbe, a kellemes kis hátsóteraszra.
Van valami megfoghatatlanul gyönyörű a télben, ezt még én sem tagadhatnám, pedig eleget fagyoskodtam ahhoz az utcákon, hogy gyűlöljem. A fájdalmasan hasogató hideg, ami egész testedben ráz, majd egy idő után annyira maga alá gyűr, hogy szinte már nem is fázol, hogy hanem a zsibbasztó forróságot érzed... De mégis, a fehérrel fedett táj látványa mintha enyhítené ezt is.
Kicsit megborzongok a szellőre, ami elér a tornácon álldogálva, úgy gyújtok rá a szálra, hogy jólesően végigmelengessen. Halkan sóhajtok is egyet, ahogy megérzem a füst ismerős aromáját. Fárasztó volt ez a nap, talán még jobban is esik a cigaretta, mint máskor, amikor csak megszokásból és kínzó hiányból gyújtom meg.
-Azt hiszem, megmaradok... - biccentek egyet Elliot szavaira, de nem pillantok felé, csak a lemeztelenedett fákat figyelem a távolban. - De, ha nem, akkor van aki felmelegítsen.
Erre csak csendes hümmögéssel válaszolok, és közben érzem, ahogy hozzámsimul oldalról. Kellemes a pillanat, már-már túlságosan is kellemes. Lepillantok a cigire az ujjaim közt, és azt figyelem egy kis ideig, mikor már bántani kezdi a szememet a fehérség.
- Ugye jól érezted ma magad?
Nem nézek fel először, hogy válaszolják, várok vele egy pillanatot. Nem gondoltam, hogy valaha is lesz még rendes karácsonyom... és továbbra sem gondolom azt, hogy megérdemlem. Tulajdonképpen túlzottan nem is hat meg az ünnep. Nekem ez egy ugyanolyan nap, mint a többi. Nem vagyok vallásos sem, hogy különösebb értelme legyen.
- Egész kellemes nap volt - felelem végül, és visszanézek a fákra. Nem hagy nyugodni a gondolat... tudom, hogy akármennyire is akarom, nem itt van a helyem. Tudom, hogy anya az ablakban roskadva várja, hogy legalább csak pár percre beugorjak... csak nemrég kapta vissza a fiát, és én egyből újra elszakítottam magam tőle. Tőlük.
Ezeket inkább nem mondom ki hangosan. Szívok még egy mély slukkot a cigimből, mielőtt végül hagynám kihullani ujjaim közül, hogy alapossan eltapossam cipőm talpával. Viszont még egy pillanatig nem mozdulok.
- Haza kell mennem - szólalok meg hirtelen. - Csak egy óra. Előtte segítek elpakolni.
Nem nézek rá megerősítésért vagy válaszért, egyszerűen csak megfordulok, hogy visszalépjek a házba. Tudom, hogy ezt kell tennem... akkor is, ha fájni fog. Egy bizonyos részem viszont nem bánja... valamiért úgy érzem, nem akarom látni Elliot arcát, amikor megpillantja és kibontja az ágyunk közepén a kis fekete dobozt. Nem bírnám ki valami különös zavar nélkül.

Naplózva


Avery Cassen
Mardekár
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #21 Dátum: 2020. 12. 15. - 22:37:19 »
+2

CSALÁDI KARÁCSONY

2001. december 24.
o u t f i t


Az apró kis doboz finoman illett ujjaim közé. Izgatottan dobogott a szívem, ahogy Jasperre lestem, épp csak késve fogtam fel Dean szavait is, és felmosolyogtam rá. Gyorsan át is öleltem, mielőtt távozott volna, a nappali pedig ki is ürült ezzel, pedig egy pillanattal ezelőtt még zajlott az élet. Persze már fáradt voltam egy kicsit... a sok cukor is leszívott, amit a desszertekkel vittem be, és csak Jasperhez akartam egy kicsit bújni. Még mindig nehezen hittem el, hogy itt van... jó érzés volt, hiszen tudtam, ő nem rajong ezekért a nagy családi rendezvényekért, igazából itt is Elliotot és Aident leszámítva mindenki új volt neki. Ő sokkal több időt töltött itt, mint én náluk, amit persze imádtam... de azért reméltem, hogy a szülei nem utálnak teljesen, amiért elveszem tőlük a fiukat.
Felpillantottam Jasper arcára, ahogy Dean távozott, és beharaptam az alsó ajkam az izgalomtól.
– Csak nyisd ki… - suttogott, én meg bólintottam egyet, és felnyitottam lassan a dobozka tetejét.
A benne lapuló kulcs látványára nem csillapodott az izgatott szívverésem. Az összeköltözésünk gondolata... általában ezen pörögtem az unalmas óráim közben, este az ágyban fetrengve, bármikor, amikor hiányzott. Márpedig szinte állandóan hiányzott... minden porcikája, a morgása és a finom kis puszijai. Tudtam jól, hogy ő nem az a fajta ember, aki könnyedén és egyszerűen kimutatja az érzéseit. Pont ezért estek jól azok az apró kis figyelmességek, az apró érintések, simítások és csókok... egyszerre rajongtam az érinthetetlen szépfiú külsőért és minden egyébért is, ami ezalatt lapult. De valahogy még így is olyan messzinek tűntek a képek, amikor egyszer együtt lakunk majd... Annyi dolog volt még előttünk addig. Pont ezért volt hihetetlen, ahogy óvatosan megérintettem a kulcsot, ami a kis párnácskán feküdt.
– A lehető legkomolyabb, Cassen. – Ahogy megszólalt, csillogó szemekkel pislogtam fel rá, közben meg már másztam is hozzá közelebb, hogy elhelyezkedjek félig az ölében... Cleo ugyanis útban volt, de úgy tűnt, őt ez abszolút nem zavarja. – A szüleit vettek egy lakást Hertfordshire-ben, hogy ne kelljen kollégiumba laknom. Fel fogjuk újítani nyárig, mire végzel az iskolában, beköltözhetünk – simított végig a hajamon, én pedig lassan elvigyorodtam. Ez kimondva még jobban hangzott.
- Imádom a szüleidet, tudtad? - kérdeztem, és közelebb hajoltam egy rövid csókra, és szorosabban fontam köré karjaimat.
– De azért kaptál egy hasznosabb ajándékot is… a szobádban van… viszont azt ő nem láthatja, túl fiatal hozzá. - Kétkedően pillantottam rá, abban ugyanis erősen kételkedtem, hogy ezt bármi überelhetné... de azért lepillantottam az álmosan pislogó Cleora, és óvatosan meg is fogtam, hogy aztán áttegyem az egyik párnára, ami a fa alatt hevert. Utána tápászkodtam fel és nyújtottam a kezemet Jasper felé.
- Nem hiszem, hogy van ennél hasznosabb... - suttogtam felé, de mielőtt a szobám felé fordultam volna, megálltam egy pillanatra, hogy felnézzek rá. - Köszönöm.
Nem volt elég ennyi, hogy kifejezzem, amit éreztem, ez egyértelmű volt. De nem tudtam hirtelen mást mondani, nem nagyon jött a számra más... pedig hálás voltam, a kellemes meleg szétolvadt mellkasomban, és csak be akartam fészkelődni a karjait közé.
Rámosolyogtam, aztán inkább húzni kezdtem a szobám felé, hiszen mégiscsak ajándéééék... én pedig én voltam, tudnom kellett, mi az. Egyből ki is szúrtam a kis csomagot az ágyon... Wampus nem messze tőle hevert a párnán, épp csak az egyik lába lógott rá a kis szatyorra.
- Úúú... - léptem közelebb, és óvatosan felemeltem a kis csomagot, hogy belekukkantsak... egyből ki is szúrtam a rózsaszín anyagot, ami benne lapult. - Hmmm... - Kihalásztam a ruhadarabot, de persze már az első pillanatban láttam, hogy ez egy fehérnemű. Magam elé tartottam, úgy pillantottam végig a finom csipkén és selymen. - Hűha... nagyon jó ízlésed van... - nevettem fel halkan, aztán óvatosan visszafektettem a finom anyagot az ágyra, és úgy bújtam vissza Jasper jóillatába. - De ugye nem kell most felpróbálnom? Túl sok sütit ettem... - vallottam be bűnbánóan, miközben még mindig ott szorongattam a kis dobozt ujjaim között.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #22 Dátum: 2020. 12. 16. - 10:22:09 »
+1

karácsony Cukormázban


Aiden
2001. december 24.

outfit

Össezhúztam magamon Aiden kabátját, ahogy elbámultam a távolba. Csendes, békés, tökéletes pillanat volt ez, annak ellenére is, hogy minden porcikám érezte a mellettem lévő kattogást. Tudtam, hogy mikor agyal… tudtam, hogy nem bírná csak nyugodtan élvezni ezt a pillanatot. S az volt a baj, hogy még csak haragudni sem tudtam rá. Én pont ugyanilyen voltam. Az én helyem most ott lett volna Tengerszemben a gyerekeimmel, Noah-val, hogy élete első karácsonyán én bontsam ki vele az ajándékokat. Csakhogy nekem nem volt választásom attól kezdve, hogy Nat Foresttel kimondtuk azokat a szavakat… vagyis én mondtam ki, ő meg hagyta, hogy búcsút vegyek tőle. Megváltozott az élet és nem erőszakolhattam magamat olyan emberek életébe, akikhez már nem tartozom.
– Egész kellemes nap volt – mondta végül.
Meglepett, hogy ennyire őszintén vallja be s nem csak egy morgást bök oda válaszként. Egy részem persze tudta végig, hogy jól érzi magát. Ha nem is beszélt sokat… egyszerűen láttam rajta. Cleot is végig a karjában tartotta, jelezve, hogy boldoggá teszi az ajándék. Nekem nem kellett tárgyak vagy más csecsebecsék, ezt látni elég öröm volt nekem a mai napra.
Nem válaszoltam, csak elmosolyodtam.
Végre valamit jól csináltál, O’Mara… – gúnyolt a hang. Most ez sem zavart, mert olyan boldogságot éreztem, amit nagyjából két éve nem. A szívem vadul kalapálni kezdett, talán egy kevés könny is gyűlt a szememben, de nem voltam olyan őrült, hogy ezt Aidennek megmutassam. Általában teljes pánik ül az arcára, ha elérzékenyülök… és valószínűleg haragszik is érte.
– Haza kell mennem – szólalt meg aztán újra. – Csak egy óra. Előtte segítek elpakolni.
Már ment is a ház felé, de én elkaptam a karját és visszahúztam, hogy a szemébe nézhessek. Csak megérintettem az arcát, finoman simítva végig az állán. Nem sok pillanatunk volt kettesben ma, legalább egy pillanatra szerettem volna érezni a bőre érintését, mielőtt elmenne tényleg… vagy visszamennénk a házba a családhoz.
Ha szeretnéd ott maradhatsz… amíg csak szeretnél. Nem fogok haragudni… – Kicsit megremegett a hangom, ahogy kimondtam ezeket a szavakat. Persze, mindennél jobban szerettem volna az egész estét vele tölteni, de neki nem én voltam a családja, akármennyi is próbálkoztam… túl fiatal volt és még ott volt az anyja, meg a bátyja. Megfogtam a kezét, hogy új induljak meg most már én is az ajtó felé.
A házban megint arcon talált a meleg. Finoman simított végig az amúgy egészen kihűlt bőrömön. Lekaptam Aiden kabátját, hogy visszategyem a fogasra, majd azonnal léptem is a piszkos edényekhez, amiket nagyrészt már kihalmoztam a konyhába. Egyesével kezdtem egyelőre a süteményes tányérokat a mosogatóba halmozni, de a tekintetem újra és újra Aidenre tévedt.
Figyi… megcsinálom egyedül, tényleg menj csak. – Ajánlottam fel. Biztos voltam benne, hogy az anyja nagyon várja. Persze megígértem a nőnek, hogy amikor tehetem, akkor meglátogatom Noah-val az ünnepek alatt, de az biztosan nem villanyozta volna annyira fel, mint Aiden látogatása. Mégis csak a fia volt… és folyton róla kérdezett, mikor átmentem.
Vettem egy-két ajándékot nekik… szóval el is vihetnéd… – magyaráztam, remélve, hogy nem most fog rám totál kiakadni. Persze nem estem túlzásba, az anyjának egy nyakláncot vettem, Bennek meg valami profi seprűápoló készletet. – Azt hiszem a fa alatt vannak bontatlanul.

Naplózva


Jasper Flynn
Mandragóra Gyógyítóképző Ispotály
***


"Flynn"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #23 Dátum: 2020. 12. 17. - 16:53:04 »
+2

karácsony az apósoknál


2001. december 24.
Cassen és a család
 
„Kik messze voltak, most mind összejönnek
a percet édes szóval ütni el,
amíg a tél a megfagyott mezőket
karcolja éles, kék jégkörmivel.”


– Imádom a szüleidet, tudtad?
A rövidke csók biztosított róla, hogy Cassen pont annyira örül, mint én. Finoman húztam magamhoz, úgy igazítva, hogy a kiskutya mellett ő is kényelmesebben legyen az ölemben. De lényegében egyetértettünk: ennél jobbkor nem is jöhetett volna egy ilyen ajándék. A terv már megvolt az összeköltözésre, csupán a hely volt kérdéses. Így viszont, saját helyünk lesz, amit úgy csinálunk meg, ahogyan csak szeretnénk.
– Én is imádom őket… – Adtam neki még egy rövid csókot, mielőtt beavattam volna az ajándékom gyorsabban használható részébe. Fraser nyilván nem mondott semmit, mert akkor már ki lettem volna faggatva olyan dolgokról, minthogy Vincent tényleg rám támadott-e. Nem akartam, hogy az ünnepet elrontsa ez az egész… és szerencsére nem is tette.
A ráncos kutyus hamarosan átkerült a párnára, hogy hangosan szuszogva elnyúljon rajta. Már meglehetősen álmosan pislogott, mi pedig végre felfedezhettük az este jobbik részét. Ahogy Cassen felpattant, nem bírtam ki, végig néztem rajta. Tetőtől talpig tökéletes volt… az sem érdekelt, hogy egyszerű farmerben, meleg pulcsiban volt, ő még ebben is úgy nézett ki, mint valami modell csaj… leszámítva, hogy milyen apró volt. Ezt persze különösen szerettem benne, csak felkaptam, ha ahhoz volt kedvem.
Megfogtam a felém nyújtott kezét s ahogy talpra verekedtem magam, finoman végig cirógattam az ujjain.
– Nem hiszem, hogy van ennél hasznosabb... – mondta halkan, aztán felnézett rám. – Köszönöm.
Csak óvatosan megérintettem az arcát, hogy a hüvelykujjammal végig cirógassak rajta. Imádtam, ahogy egy pillanatra elveszhettem a kék szemebek, majd húzni kezdett a szobája felé. Én is erre váltam, hogy minél gyorsabban kettesben legyünk. Eleget ittam már és ahogy hozzám bújt, szép lassan megült bennem a forróság. Akartam őt, így hát, mikor bementünk a szobába, óvatosan magunkra zártam az ajtót varázslattal. Talán ő észre sem vette.
– Egyedi darab… – Jegyeztem meg, mielőtt még hozzá ért volna a csomaghoz. Ekkor még nem tudthatta persze, hogy miről van szó… de annak örültem, hogy a macskája, amint a csomaghoz ért felpattant és átköltözött a puha szőnyegre. Az ágyra ugyanis szükségem volt.
– Úúú… – pillantott bele a csomagba. – Hmmm… – Az ujjai között hamarosan megjelent a finom anyagú ruhadarab. Finom selyem és csipke volt, ráadásul halványrózsaszín, amit a legjobban szerettem rajta. Nem volt kislányos sosem benne, inkább csak olyan nagyon-nagyon csinos.
– Hűha... nagyon jó ízlésed van...  – nevetett fel, majd odabújt hozzám, én pedig finoman beletúrtam a hajába.
– És a méret miatt sem kell aggódnod, amint felveszed a testedhez idomul. A mágikus bugyik ilyenek. – Vigyorogtam rá szemtelenül és a hajába markolva húztam közelebb egy szenvedélyesebb csókra.
– De ugye nem kell most felpróbálnom? Túl sok sütit ettem...
Kivettem az ujjai közül a dobozkát, hogy odategyem az éjjeliszekrény szélére – lényegében úgy, hogy a macska egy mozdulattal leszedhette volna. Nem mondtam neki semmit, csak felemeltem, úgy, hogy egy mozdulattal az ágyra döntsem, én pedig fölé kerüljek. Finom csókot leheltem az ajkaira, miközben a karjain végig simítva, a csuklóinál fogva az ágyra szorítottam. Nem erősen, éppen csak játékosan.
A nyakába csókoltam, aztán végig harapdáltam a fülén. Aztán hangosan sóhajtottam a fülébe, miközben már a nadrágot gomboltam ki rajta. Alig vártam, hogy összeforrjon a testünk és összebújva pihenhessük ki a sok kaját és a tömeg okozta fáradtságot. Ez így volt tökéletes, ketten… együtt…

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
Naplózva


 

Aiden Fraser
Sötét varázsló
*****


broken boy

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #24 Dátum: 2020. 12. 17. - 23:06:16 »
+1

though i may look festive,
and act all happy,
throw me away,
because i must be broken



2001. december 24.
style


Arra számítottam, a cigaretta majd távolabb kergeti a család gondolatát, de ez nem így történik. Inkább csak élesebben elevenednek meg bennem az otthoni képek... és hirtelen még fájdalmasabban kap el a hiányérzet. Chrissie egyszerűen odáig volt az ünnepért. Vagy a fa alatt ült és a díszeket csodálta, vagy anyával téblábolt a konyhában. Egyszerű volt vele elhitetni a mugli történeteket a télapóról, ő pedig mindent olyan csillogó szemekkel hallgatott... aztán persze esténként túl izgatott volt, és muszáj volt kikönyörögnie apától, hogy hadd maradhasson fent tovább. Általában nekem kellett lent maradnom vele és mesét olvasni, amíg rendszerint be is aludt a kanapén a plüssei között... összeszorul a szívem, és egyre nehezebben dobban az emlékre. Mintha most lett volna... még hallom a hangját, látom azokat a nagy, kék szemeket, pedig mostmár annyival idősebb lenne. Már bőven a roxfortot járná, én pedig kiaggódnám a lelkemet is érte.
Halk kis sóhajjal engedem ki magamból ezeket a gondolatokat. Persze azok nem mennek messze... épp csak egy kicsivel távolabb. De aztán úgyis visszatérnek. Ha hazaértem, megrohamoznak újra, én meg lassan elmerülök alattuk.
Hagyom, hogy Elliot visszahúzzon, és az arcára pillantok. Nem akartam látni, mit váltok majd ki belőle azzal, hogy hazamegyek... bár azt tudom, hogy ő egész sok időt tölt anyámmal. Furcsa ez egy kicsit... Nem tudom, örülök-e neki, inkább tényleg csak... furcsa.
– Ha szeretnéd ott maradhatsz… amíg csak szeretnél. Nem fogok haragudni…
- Nem akarok ott maradni - válaszolok egyből halkan, és kicsit meg is rázom a fejemet. Nem tudnék... és nem is akarok annál tovább az emlékek közt roskadni, mint muszáj. Csak anyáért és Benjaminért teszem.
Követem őt be a házba, ami addigra már teljesen csendes. Gyorsan kiürült, és már csak az ajándékcsomagolások meg persze a kajamaradékok maradtak hátra. Kis sóhajjal pillantok végig a kisebb káoszon, persze Flynnék eddigre már eltűntek valamerre, csak halk kis szuszogás hallatszódik a nappali irányából.
Előhúzom a pálcámat és az ebédlőasztalon lévő tányérok felé legyintek, hogy a konyhába lebegtessem őket a pult valamelyik részére, ahol még van egy kis hely.
– Figyi… megcsinálom egyedül, tényleg menj csak - szólal meg Elliot, de válasz helyett csak megingatom kicsit a fejemet. Már a nappali felé lépnék, hogy összeszedjem a nagyrészt Amber által szétszórt papírokat, amikor újra megszólal.
– Vettem egy-két ajándékot nekik… szóval el is vihetnéd… – Visszapillantok rá az ajtókeretből, és egy pillanatig csak vizslatom az arcát. Az első gondolatom persze az, hogy a kurva életbe, én nem vettem nekik semmit, a második pedig ugyancsak az, mint az imént... fura. Fura, hogy van valaki, aki törődik a családommal helyettem is... ha már én feléjük sem nézek, és emiatt akkor is gyűlölöm magam minden percben, ha közben egyszerűen nem is tudok megváltozni. – Azt hiszem a fa alatt vannak bontatlanul.
Halkan sóhajtok egyet, és végül csak biccentek egy aprót. Nem tudom, Benjaminnak anya mennyit mesélt Elliotról... Én inkább nem mondtam volna semmit, ami azt illeti. Nem arról van szó, hogy szégyellném ezt a dolgot köztünk Elliottal... sokkal inkább azt, hogy meg akarom tartani magunknak. Nem kellenek mások kérdései vagy véleménye. Nem hiányzik a magyarázkodás.
Halkan sóhajtok egyet és a fához sétálok, hogy összevarázsoljam egy kupacba a csomagolópapírokat. Utána guggolok le Cleohoz, aki egy párnán szuszog, egy kicsit megsimítom a fejét, de ez sem zökkenti ki az alvásból. A fa alatt valóban ott lapul két csomag, ahogy pedig halkan kihúzom őket onnan, a szívem mégjobban összeszorul. Gyűlölöm ezt... amivé váltam, és hogy sosem fogok tudni annyira megbocsátani magamnak, hogy visszatérjek hozzájuk, és újra az az Aiden legyek, aki nekik kell.
Belebújok a kabátomba és bakancsomba, de mielőtt hoppanálnék, visszalépek még a konyhába Elliothoz.
- Akkor nemsokára jövök... - Ha még mosogat, akkor megtámaszkodom mellette a pultnál. - Nem kellett volna ajándékot venned.
Nem rosszindulatúan szólok, csak közlöm a tényt; ez az én feladatom lett volna. Odahajolok Elliothoz, de egy rövid csók után visszahúzódom, és lépek is az előszoba felé. Kihúzom a zsebemből a pálcámat, hogy ott már hoppanálhassak is az ajándékokkal, de még egy pillanatra ránézek.
- Köszönöm - sóhajtom aztán. Nem csak az ajándékokra értem ezt... talán ő is tudja. Mindenesetre kilépek a küszöbön, hogy a csomagokat felkapva hoppanálhassak is. Elliot valószínűleg nem sejti, hogy neki készültem valamivel... apróság csupán, mégis valahogy zavarba hoz csupán a tudata is. Ott pihen az ő felén az ágyban, egy egyszerű, fekete kis dobozban, a benne lapuló nyaklánc pedig egy olyan darab, amit egy közös vásárlásunk alkalmával szúrt ki, de végül mégsem vette meg. Fogalmam sincs, miért jegyeztem meg... egyszerűen csak... így éreztem helyesnek. Persze más kérdés, hogy fizettem-e érte... de nem is ez a lényeg, nem? Az ékszer mellett egy kis sárgás papírú cédulán egy egyszerű A betű áll... csak mert valahol készültem rá, hogy nem leszek ott, amikor kibontja.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #25 Dátum: 2020. 12. 18. - 10:47:22 »
+1

karácsony Cukormázban


Aiden
2001. december 24.

outfit

Hazugság lett volna azt mondani, hogy nem könnyebbültem meg, mikor kibökte, hogy nem akar ott maradni abban a komor házban. Önző voltam, túl önző ahhoz, hogy ne tegyen kellően boldoggá, hogy engem választott… még ha nem is valószínű, hogy a kirobbanó szerelem miatt döntött volna így. Aiden túl nyugodt volt ahhoz, hogy bármiféle érzelem kirobbanó legyen nála… főleg, amiket irántam érez. Már egészen megszoktam, nem zavart, ő ilyen volt, én meg olyan.
Ugyanakkor azt is tudtam, hogy semmi jogom visszatartani őt. A családjának szüksége volt rá, sokkal nagyobb, mint nekem. Én világéletemben egyedül voltam, csupán két évig elhittem, hogy lehet ez másképpen és nehéz volt visszarázódni, de tudtam, hogy a nehézségek alatt ugyanúgy elviselném, mint akkor. Aiden valójában abba a házba tartozott… de nem akartam elengedni. Nem akartam kicsit sem. Mert egy önző dög vagy… – harsogta bennem a hang és valóban az voltam. Nem tagadta, hogy legszívesebben megragadnám a pulóverét, hogy magamhoz húzzam… de tudtam, hogy ő már az enyém. Tudtam, mert nem ment el azonnal, hanem nekem segített, a közös nappalinkból hozta ki a szemetet, a piszkos edényeket és már amikor bakancs volt a lábán, akkor is hozzám sétált vissza. Nem tudtam meddig tart ez nála vagy nálam… de éppen ezért minél többet akartam vele lenni.
– Akkor nemsokára jövök… – támaszkodott meg a mosogató mellett. A kezem éppen a vízben volt, szóval nem tudtam odanyúlni, hogy megérintsem az ujjait. – Nem kellett volna ajándékot venned.
Elmosolyodtam.
Dehogynem. Ők is családtagok. – Válaszoltam, de hangom elhalkult, ahogy közelebb hajolt. Az ajkai finoman tapadtak az enyémekre egy rövid, lágy csók erejéig. Lehunytam a szemem, de addigra ő ellépett és már haladt is az előszoba felé.
Elzártam a csapot, hogy meginduljak utána, egy konyharuhával a kezemben, finoman törölve szárazra a bőrömet. Csak figyeltem őt, ahogy készen áll a távozásra… kicsit meg is lepett, ahogy visszanézett. Két pislogás között tűrtem a szürke-barna szempár pillantását. Szerettem, mikor ilyen volt… ilyen más a megszokotthoz képest.
– Köszönöm.
Sóhajtottam egyet, ahogy újabb mosoly ült ki az arcomra. Nem volt mit köszönnie, nem volt, mert igazából én lehettem volna hálás, hogy itt volt velem és nem egyedül ücsörögtem a fa alatt azon bőgve, hogy mi történt velem, miképpen jutottam ide. Csak fájdalom lett volna… ehelyett lett egy Aidenem. Ez volt az év legszebb ajándéka… igazából nem is kértem és vártam tőle semmi mást azon kívül, amit már augusztusban megkaptam.
Visszavittem a konyharuhát a konyhába s végig néztem a pulton. Úgy tűnt mindent elpakoltunk, csupán egy-két morzsa maradt, ami kibírja reggelig. Túlfáradt voltam ahhoz, hogy nekiálljak takarítani tovább, és itt nem is volt az a kényszer… ez igazi otthon volt, nem csak egy rideg, hatalmas, modern tér, amit rendbe kellett tartani, ha nem akartam Nattól egy kisebb fejmosást kapni, hogy milyen felelőtlen vagyok.
Cleot felemeltem a párnáról és magamhoz ölelve indultam meg vele a hálóba.
Remélem tetszik az új otthonod és az új apukád, kislány – suttogtam neki, simítva a hátát. Nem is zavarta meg szinte, hogy felemeltem, csak hangosan szuszogott tovább. Tényleg olyan volt, mint egy kisgyerek, akinek elég volt az, hogy biztonságban érzi magát egy nagyobb ember karjaiban.
Odabent óvatosan fektettem le az ágyvégébe rakott ágyikójába. Ezt valójában már korábban megvettem, így mikor hazakerült, csak kikészített neki oda. Finom volt és puha, elég nagy, hogy akkor is használhassa, ha majd megnő. Az sem volt különösebb gond, hogy Zeusz befoglalta a felét, elvoltak egymás mellett.
Vigyázz rá – mondtam halkan a macskának, megvakargattam a fejét, aztán hagytam, hogy finoman mosdatni kezdje a kiskutyát. Csak ekkor léptem az ágyhoz… és szúrtam ki a csomagot. Sima, fekete kis doboz volt, én pedig remegő kézzel nyúltam felé. Éreztem, ahogy a szívem majd kiszakad a mellkasomból. Erre nem számítottam… nagyon nem…
A gombóc nőni kezdett a torkomban, de csak akkor váltott könnyekre, mikor a pergament megpillantottam, rajtam A betűvel. Röviden húztam oda, hogy rápusziljak a betűre, mielőtt leraktam az éjjeli szekrényre. Meg sem érdemeltem ezt, amilyen erőszakosan szeretni akartam néha… holott ő nem volt olyan. Nyeltem egyet, finoman érintettem meg az arany nyakláncot, rajta az érme alakú medállal.
Még mindig remegett a kezem, nehezen piszkáltam félre a régi láncomat, hogy aztán kikapcsoljam és ledobjam az éjjeliszekrényre a pergamen mellé. Az újat már könnyebb volt felvenni és direkt úgy igazítottam, hogy a ruha anyagán üljön meg, láthatóan. Így dőltem hát le végül a párnák közé. 

Naplózva


Aiden Fraser
Sötét varázsló
*****


broken boy

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #26 Dátum: 2020. 12. 19. - 18:31:08 »
+1

though i may look festive,
and act all happy,
throw me away,
because i must be broken



2001. december 24, hajnal
style



Már teljes sötétség uralkodik a házon, ahogy magam mögött hagyom Roxmorts kellemes fényeit és belépek a küszöbön. Csak halkan bújok ki a kabátomból és teszem a fogasra, ezt követi a bakancsom is, de nem akarok felkelteni senkit. Csupán belélegzem Cukormáz kellemesen régi és mély illatait, hogy ezzel az aromával az orromban induljak a hálószoba felé.
A szemem sarkából lesek csupán a fa felé, ami az éjszaka feketeségében teljesen összeolvad a díszekkel. Kicsit megborzongok a látványra, és mintha a lelkem még mindig nem akarná elhinni, hogy karácsony van. Meg is állok egy pillanatra, mielőtt továbblépnék az ajtót felé, úgy figyelem a nehezen kirajzolódó tűleveleket. Furcsa ez a kis békesség, amivel a fát figyelem... ugyanis ilyet már régen éreztem. Persze, ott dübörög: Chrissie-nek ezt látnia kéne, de mégis csak halkan, hátul szól, finoman, nem akar bántani. Mélyen szívom be a levegőt, a fenyő jellegzetes, édeskés illatát. Vajon hogyan fogom tölteni a következő karácsonyt? Ki tudja... talán újra az utcán, vagy egy koszos hotelben. Egyszerűen csak ki akarom élvezni a pillanatot.
Azt hiszem, ma boldoggá tettem anyát, de nem vagyok biztos benne, hogy én voltam. Vagy inkább nem akarom elhinni, mert ez a gondolat még mindig idegen és fájdalmas, nem kéne, hogy boldog legyen tőlem. De mégis felcsillant a szeme, és úgy ragyogott az arca, ahogyan már régen nem. Ez a kép pedig hasogat kissé a mellkasomban... vajon mikor múlik el ez a keserű bánat? Nem hiszem, hogy ebben a pillanatban szomorú lennék, hiszen ez egy remek nap volt. Sőt... szinte csodálatos. És mégis... valami hiányzik, ez a hiány pedig összeszorítja a szívemet. Hiányoznak azok a dolgok, amiket nem tettem meg... Hiányoznak a múlt szilánkjai, amelyek már nincsenek.
Néma sóhajjal lazítom el kicsit a vállaimat, és ellököm magam a kanapétól, hogy tovább lépjek a szobánk felé, ahol Elliot bizonyára már alszik. Anya szerette volna ha tovább maradok, és egy pillanatig még csábító is volt... a hatalmas fa és a mindent betöltő pite illata otthon is kellemes volt. De mégis... érzem, hogy már nem tartozom oda. Nem is akarok... az már a múlt, keserű, fájdalmas, én pedig végre előrefelé akarok haladni. Valamennyire... amennyire csak lehet.
Óvatosan nyomom le a kilincset és lépek be a szobába, hogy az ágy és Elliot alakja felé lessek, majd le Cleo és Zeusz alakjára, akikből csak egy kis pacát látok. A szekrényből halkan kiveszek egy adag ruhát, úgy surranok át a fürdőszobába, hogy átöltözzek, és kivegyem a kontaklencsémet. Nem akarom felkelteni Elliotot, ez egy hosszú nap volt neki. Persze én is fáradt vagyok... kicsit túlhúzódott ez a látogatás, jobban, mint terveztem.
Áttúrom a hajamat, és bámulom a homályos alakomat a tükörben. A szemem sosem gyógyult meg teljesen az átok után, amit kaptam Ferylltől... ez pedig még egy dolog, ami állandóan rá emlékeztet. Meg a szürke jobbom, persze... de most nem rá kéne gondolnom. Ma nem érdemli meg, hogy rá gondoljak.
Visszamegyek a szobába és bedőlök Elliot mellé, halkan elhelyezkedve a párnák és a plédek között. Ha ébren van, ha alszik, kinyúlok felé, és egy picivel közelebb húzom, hogy kellemesen összesimuljunk. Mondom... ez egy fárasztó nap volt, az ilyenek végén pedig elég sebezhető vagyok.
- Jóéjt... - dünnyögöm a tincsei közé, aztán csak felpillantok a plafonra, és azt figyelem egy ideig, ameddig a fáradtság le nem gyűr végre.




Köszönöm a játékot! 

Naplózva


Aiden Fraser
Sötét varázsló
*****


broken boy

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #27 Dátum: 2021. 01. 04. - 13:00:49 »
+2

you are
the silence
i never stop
thinking of



2002. január 1.
style


megcsúszott szilveszter


Egy kis morranással fordulok át a másik oldalamra, bár a tagjaim erősen zsibbadnak, ez pedig kissé megnehezíti a mozdulatsort. Csak keresek egy kényelmes pozíciót... mielőtt azonban megtalálhatnám, valami izgatottan beleszuszog az arcomba.
Csúnya kis káromkodást nyelek vissza, ami így át is fordul egy szokásos morgássá, ez azonban nem hárítja a támadómat. Valamit érzek az arcomon... valami kicsi, meleg, és nedves... erre pedig végre kinyílik a szemem, hogy Cleo izgatott fejét pillantsam meg homályosan, amint az félig a párnámon tipereg.
- Mhmh... - visszahunyom a szememet, és úgy nyúlok ki felé, hogy finomabb hátrébb toljam az arcomtól, ez azonban nem úgy tűnik, mintha használna. Cleo ugyanis játékosan morran egyet és érzem, ahogy azok az apró fogak belemarnak a csuklómba. Nem elég, hogy fájdalmat okozzon, de egy frusztrált sóhaj kiszakad belőlem. Hogy is találhatta ki Elliot, hogy nekünk szükségünk van egy állatra? Ráadásul egy ilyen apróra, aki folyton valamelyikünkön csüng... Vajon vissza lehet adni valahova?
Megdörzsölöm egy kicsit mellkasomat, ahogy újra a hátamra fordulok, hogy úgy lessek Elliot felé a sötétben, mielőtt azonban felmérhetném, hogy ő felébredt-e Cleo pörgésére, váratlanul egy hangos robbanás hallatszik kívülről, hogy összerezzenve ülök feljebb és kapok oldalra, a hirtelen mozdulattal pedig talán Cleo felé csapok, mert az vékony hangon felnyikkanva rohan arrébb, a következő robbanásra viszont ő is megmerevedik a matrac közepén.
- Mi a jó franc? - mormogom. Kell egy pillanat, hogy az éjjeliszekrény felé tapogatózva ujjaim megtalálják a szemüvegemet. A világ persze így sem válik sokkal kisimultabbá. Túl sötét van ahhoz, én pedig még mindig kellően fáradt vagyok. Mégis, mintha a szokásosnál is gyűröttebb lenne minden...
Basszameg, ez nyál.
A lencséhez érve pattanok ki az ágyból, hogy aztán elkezdjem felrángatni a földön heverő ruháimat, bár a pólómat az ágy közepén találom meg, igaz. Az elmúlt órákról épp csak néhány összegabalyodott emlékem van, Cleo pedig épp a kiürült, matracon heverő borosüveget támadja. Nem is kifejezetten kell emlékeznem, a kellemes kis sajgás pont elég, ráadásul már a fejem sem sajog úgy, mint órákkal ezelőtt.
Leveszem a szemüvegemet, hogy a pólóm aljában megpróbáljam ledörzsölni róla a kutyanyálat, közben pedig az újabb dörrenésre felkapom a fejemet. Ha Elliot fel is ébredt, nem felé pillantok, hanem az ablakot szuggerálom, bár még ilyen távolságba se sikerül kivennem sok mindent. Színes fényeket látok felvillanni, amik bántják a szememet... erre kezd aztán kirajzolódni bennem az elmélet.
- Hmmm... - visszateszem a szemüveget, ahogy végre valamivel tisztább - bár egy alapos mosás így is ráfér -, és úgy lépek közelebb az üveghez még mindig a ruháimat rendezgetve, hogy a fények végre alakot formálnak és értelmet nyernek... én meg kicsit oldalra húzom a számat. - Elliot? - Mennyi lehet az idő? Lepillantok a karórámra, de túl sötét van ahhoz, hogy kivegyek bármit is a számlapon a lágyan derengő mutatókon kívül. - Azt hiszem, átaludtunk az éjfélt.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #28 Dátum: 2021. 01. 05. - 08:46:35 »
+2

új év, régi Elliot


Aiden
2002. január 1.

outfit

Kellemesen ölelt át a sötét, olyan békés, olyan fájdalommentes volt. Már-már kellemetlenül nem illett bele az életembe… én mégis erre vágytam mindennap. Nyugalomra. Csak érezni akartam, hogy biztonságban vagyok valakivel, valakinek az ölelésében. Nem akartam szabadulni ebből a feketeségből, még akkor sem, mikor zajokat és Aiden ficergését hallottam átszűrődni azon a vékony kis fátylon, ami elválasztotta az ébrenlétet az alvástól. Nem… ujjaim erősebben szorították a párnát és hagytam, hogy a sötét visszarántson magába. Horkantottam is egyet, ami viszont megint magamhoz térített sikeresen. Nyöszörögve fordultam a hátamra és ahogy kinyitottam a szememet, szinte ösztönösen tapintottam a nyakamra. Éreztem a heget, még kicsit érzékeny volt a bőr, így szisszenve kaptam levegő után.
– Hmmm… – hallottam Aident és éreztem, hogy nem mellettem az ágyban van. Kellett egy pillanat, hogy felfogjam, az ablaknál áll, a ruháival bajlódott talán, de nem tudtam tökéletesen kivenni. Túl álmos voltam ahhoz, hogy megértsem…
A számban keserű ízű ült a túlzott borfogyasztás miatt. Nem tudtam eldönteni azt sem, hogy aznapos vagyok-e vagy másnapos. A fejemben lüktetett valami tompa fájdalom, talán kicsit szédültem is fektemben.
– Elliot? – hallottam, ahogy megszólít, de egyelőre nem tudtam válaszolni, csak hümmögtem egyet, ahogy fordulva a takarók között annyira, hogy az oldalamra kerüljek, megnéztem őt magamnak az ablaknál. – Azt hiszem, átaludtunk az éjfélt.
Éjfél… átalvás. Kellett egy pillanat, hogy megértsem ezt az egészet. Mármint, hogy lényegében átaludtam magam az új évbe. Az ablakon beszűrődő színes fények pedig bizonyára Roxmorts főtere felől érkeztek. Jó ideje hirdették, hogy szilveszterkor tűzijáték lesz. Nagy nehezen fellöktem magam az ágyról és engedtem, hogy átjárjon a hideg, ahogy a talpam a padlóra simult.
Hát… azt hiszem, nem maradtunk le semmi különösről. Még csak világ vége sem lett… – jegyeztem meg, kissé túlhumorizálva a dolgot és nagy nehezen elvonszoltam magam a szekrényig, hogy azért mégse a véres ruháimat rángassam vissza magamra. Fekete pizsamában, kényelemes köntösbe bújtam. Ujjaim végig simítottak a felületén, ahogy gomboltam a felsőrészt, bár csak a be-bevilágító rózsaszín, zöld fényeknek voltak képesek megvilágítani az anyag mintáját, az apró fehér koronákat és pöttyöket. Tökéletesen illett hozzám ez a szett, még ha nem is hordtam mindez idáig.
Csak ezután sétáltam oda az ablakhoz Aiden mellé. A vállaink kicsit összeértek, csak így fértünk oda mindketten, hogy kinézhessünk az apró ablakon.
Kisétálhattunk volna Roxmortsba megnézni… – motyogtam, habár tudtam, hogy az én hibám ez az egész. Nem kellett volna belesétálnom abba a pengébe, de sosem voltam elég óvatos. Mindig mindent addig hajtottam, míg a végén a nyakamra nem járt… ilyen volt ez a Rowle téma és Lisbeth provokálása is. Állandóan menekültem a normális élet elől, mintha az nem lenne elég nekem. De arra vágytam, családra és tényleg… tényleg a biztonságra. Csak valahogy ez még sem adatott meg. Ezért hajszoltam olyan dolgokat, amik nem tettek elég boldoggá.
Most már mindegy – érintettem meg az ablaküveget tévtován, közben hallottam, ahogy Cleo vakkant egyet az ágyon, de nem pillantottam felé. Talán csak azt várta, hogy elmenjünk és az egész ágy az övé legyen.
Naplózva


Aiden Fraser
Sötét varázsló
*****


broken boy

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #29 Dátum: 2021. 01. 12. - 11:01:45 »
+2

you are
the silence
i never stop
thinking of



2002. január 1.
style


megcsúszott szilveszter



Az ünnepek... régóta nem érdekelt az ilyesmi. Nem gondoltam volna, hogy valaha fog. Igazából már gyerekkoromban sem kapott el ezeknek a dolgoknak a hangulata, egyszerűen csak... kölyökként jó fejet kell vágni mindenhez, amit a körülötted lévők kitalálnak, mert nem térhetsz ki előlük. Ez így van rendjén. Legalábbis így volt... aztán egyszercsak tizenöt évesen, a semmi közepén heverve realizáltam, hogy egyedül maradtam.
Ha az ember egyedül van, egy idő után rájön, hogy a társadalom normái egyszerűen csak egy fasz fejéből kiugrott gondolatok. Hogy a napok csak napok, amelyek unalmas és töretlen összhangban követik egymást szépen lassan. Őket nem érdekli, boldog vagy-e, ünnepelsz, gyászolsz vagy haldokolsz. Csak haladnak előre. Mind ugyanolyanok... egybefolynak, hogy egy idő után már csak azt érzed, ma hideg van, tegnap pedig meleg volt.
Furcsa csak így belecsöppenni ebbe. Hogy hirtelen van miért számolni a napokat... van értelme odafigyelni arra, hogy szerda vagy péntek van-e. Különös dolgok ezek, és nem mondanám, hogy kifejezetten jó lennék bennük. De egészen igyekszem... ez is ér valamit, nem?
A sötét szobát befestik a fel-fel villanó színes csíkok, én meg úgy lépek lassan az ablak felé, miközben Cleo közben persze már ugrál és rohangál körbe-körbe újra, nem hatotta meg különösebben a kintről jövő hangzavar és fényjáték. Tűzijáték... A tavalyi újévet egy motelszobában töltöttem, ahova ha be is szűrődött a tűzijáték hangja, én nem hallottam vagy érzékeltem. Túlságosan hatása alatt voltam annak a decembernek... Feryll halálának.
Érzem, ahogy Elliot mocorogni kezd mögöttem az ágyon, de nem fordulok meg, csak a felvillanó fénypompát figyelem. Nem mintha annyira lenyűgözött volna... továbbra sem érdekel az, hogy valaki eldöntötte, ma ünnepelni kéne. Egyszerűen csak... akkor is, van valami különös fintora az egésznek.
– Hát… azt hiszem, nem maradtunk le semmi különösről. Még csak világ vége sem lett…
Megrántom a vállamat a felcsendülő szavakra. Valóban nem. Persze... az elmúlt év nem volt kifejezetten borzasztó. Végeredményben... alakulhatott volna rosszabbul is.
Félig visszafordulok Elliot felé, és figyelem a félhomályban meg-megvillanó alakját, ahogy maga köré tekeri a köntösét. Újra lepillantok a karórámra, de az szemüveg maszatos homályán át épp csak az éjfél körül járó nagymutatót észlelem.
- Pedig legalább izgalmas lett volna - dünnyögöm, és újra lehúzom orromról a szemüveget hogy a pólómba dörzsöljem.
- Kisétálhattunk volna Roxmortsba megnézni… – áll meg mellettem Elliot, én pedig keserű kis félmosolyra görbítem a szál szélét.
- Nem is tudom, ki aludt be... - élcelődöm, mintha a bor nem döntött volna ki mindkettőnket. Visszateszem a szemüveget a helyére, hogy a táj újra kiélesedjen kissé. Persze a sötét és a maradék nyál nem túl jó barát, de ebben a pillanatban épp nincs kedvem megmozdulni, hogy kimenjek lemosni.
– Most már mindegy. - Felé lesek oldalról, és nadrágom zsebébe csúsztatom kezeimet. Egy újabb tűzijáték robban fel az égbe és színes, lila és rózsaszín csápokkal hullik szét mindenfelé.
- Még kimehetünk, ha szeretnél - vetem fel egy kis vállvonással. Még a halántékom sajog kissé, de egyszerűen csak nem törődöm vele. A következő villanás zöldre festi a tájat, úgy lépek hátra az ágy felé, hogy megvakargassam a mozdulat közben Cleo fejét, aki a párnák között toporog, majd úgy kezdem el összeszedni a borosüveget és poharakat, amelyek szétszórva hevernek.
Naplózva

Oldalak: 1 [2] 3 4 5 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 01. 15. - 05:10:35
Az oldal 15.63 másodperc alatt készült el 45 lekéréssel.