+  Roxfort RPG
|-+  Időn kívüli játékok
| |-+  Kalandok kikalandozóhelye / Játéktér (Moderátorok: A Dementor, Csámpás)
| | |-+  Rémálomok Völgye
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 ... 3 4 [5] 6 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Rémálomok Völgye  (Megtekintve 2922 alkalommal)

Dylan Harlow
Minisztérium
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #60 Dátum: 2020. 11. 13. - 07:14:50 »
+3

Hellbound Heart


Mindenki
2001. október 29.


The path to paradise begins in hell.

Biztos voltam benne, hogy oka van annak, hogy a többiek itt vannak, de hogy én mit kerestem itt azt mély homály fedte. Ez a rend, a hatalom és a vele járó mindenféle következmény egyáltalán nem nekem való volt. Nem tudom, hogy ki volt az, aki kiválasztott, hogy most itt kell lennem, de belül még mindig azt reméltem, hogy ez csak egy álom és hamarosan talán tényleg felébredhetek.
– Dylan, nem kell magának sem egy életen át sínylődnie ebben a szánalmas állapotban. A hatalom erőt adna, bátorságot… olyan tulajdonságokat, amik most is ott szunnyadnak magában. A tudás hatalom. – mondta a boszorkány és a szeméből tényleg egy jobb élet ígéretét olvastam ki. De igaza volt, szánalmas voltam, évek óta szánalmas voltam. De ez most nem az önsajnálat ideje volt, sajnos azzal tisztában voltam, hogy az ítélőképességem nem éppen a leghatékonyabb, mert a rend gondolata hamarosan egészen hívogatónak tűnt.
– Azt mondja, hogy nem lennék többé ilyen, ha belépnék? – kérdeztem és utáltam, hogy annyira reményteli volt a hangom. Szerettem volna más lenni, mint ami vagyok, de az az igazság, hogy ez az elmúlt években már teljesen megszokott volt. Egy részem azt kívánta, hogy igaz legyen, amit a boszorkány mondott és valóban a rendbe való belépés legyen az, ami segít, hogy magam mögött hagyjam a traumámat. De aztán ahogy tovább gondolkodtam rá kellett jönnöm, hogy ennek semmi értelme. Ez a trauma mindig ott lesz a fejemben, a hatalom nem fogja elnyomni. Be kellett látnom, hogy buta voltam, amiért egy pillanatig is azt hittem, hogy a dolgok megváltozhatnak, ha hagyom magamat.
–  Egyetlen lehetőségük van… itt és most belépnek a Rendbe, megérintve az tárgy körül növekvő burkot vagy üldözöttekké válnak, akinek az élete nem lesz többé biztonságban… döntsenek! – már elvesztettem a fonalat, miközben a boszorkány megint beszélt. Aztán csörömpölést hallottam, egy törött váza feküdt a földön, úgy tűnt, hogy rajtam kívül mindenki próbált harcolni vagy ilyesmi. De hát sosem voltam jó a harcban. Mikor egy szék repült a boszorkány felé úgy döntöttem, hogy itt az ideje, hogy én is felkeljek eddigi kényelmetlen helyemről.
A lábaim remegtek, a pánik ismerős érzése kezdte elzsibbasztani az agyamat. Megint kezdtem homályosan látni és kellemetlenül éreztem magamat, hogy rajtam kívül itt mindenki mennyire bátor. Nekem ez egyszerűen nem ment, nem tudtam harcolni, mert csak felidézte azt a napot… és pálca sem volt nálam, konkrétan teljesen hasznavehetetlen voltam. Vakon tapogatózva elindultam lassú léptekkel valami búvóhelyet keresni, ha már harcolni nem tudok, akkor legalább útban sem akarok lenni. De a fejem egyre jobban zsongott és nem tudtam, hogy most megint pánikroham következik-e vagy ez már valami egészen más.
– Szedd össze magad, szedd össze magad, gyerünk! – suttogtam magamnak, mire végre a tenyerem megérintette a falat. Azt hiszem a falat, de behunytam a szememet és megint térdre rogytam, ahogy a pánikroham egy erősebb hulláma kitöltötte minden érzékszervemet. Visszatartottam a sírást, az agyam egy része azt hajtogatta, hogy a rend a megoldás mindenre. Azt hiszem kezdtem megőrülni.
Naplózva


Aiden Fraser
Sötét varázsló
*****


broken boy

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #61 Dátum: 2020. 11. 13. - 19:51:37 »
+1

I don't know what's worse:
drowning beneath the waves
or dying from the thirst?


2001. október 29.


Nem nézek körbe. Nem is érdekel az, hogy mit csinálnak a többiek, még csak az sem, hogy egyáltalán kik ülnek körülöttem. Azt már felmértem, hogy Benjamin nincs itt, és ez az egyetlen dolog, ami kicsit is érdekelt. Az sosem érdekelt, hogy én milyen szarságokba keveredek bele... rólam leperegnek már ezek a dolgok, de Benjamin útját mindig szemmel akarom tartani, még akkor is, ha ő ebből semmit sem sejt, sőt, sokkal inkább azt hiszi, hogy rosszat akarok neki.
Kicsit megingatom a fejemet Elliot felé, ahogy megérzem az ujjait az enyémeknél, amint rácsúsznak a galagonya girbe-gurba fájára. Jelezni akarom neki, hogy nagyon rossz ötlet, amit csinál... akármi is az pontosan... a pálcámat s csak azért hagyom, hogy kihúzza a kezemből, mert ahogy a nő mondta, itt nem működik a mágia. Különben félnék, hogy benne is kárt tesz.
A nő elénk lép, én pedig épp rákérdeznék arra, hogy mit tervez a pálcámmal, de éles kiáltása beharsogja az egész helyet.
– Itt nem lehet varázsolni, ostoba! – Az ütése akkorát csattan, hogy megfeszlül az állkapcsom.
- A kurva életbe... - Hiába kapok Elliot után, nem érem el - a nő ütése túl erősnek tűnik, de reflexből ugrok fel és lépek Elliot elé, hogy ha akarja se érje el. Nyugalom, Fraser... muszáj magamra parancsolnom, hiszen mégiscsak nő, így végül csak egy hideg pillantást vetek rá, de még a számat sem nyitom ki. Most fenyegessem meg? Ugyan már... az nem az én stílusom.
Csak halkan mordulok egyet, és végül visszafordulok Elliot felé, pont ahogy megpróbál feltápászkodni. Még meg is ragad engem valahol hogy hozzámnyomja a vérző orrát, amire csak sóhajtok egyet, de nem tolom el... túl sokszor voltam már véres ahhoz, hogy undorodjak.
- Egyben vagy? - kérdezem, és odanyújtom a kezemet, hogy segítsek neki felállni. Végigpillantok az arcán és az azon legördülő vércsíkokon, miközben visszaveszem tőle a varázspálcámat. Kinézem belőle, hogy újra nekirontana a banyának... és a nagy hevességben vélhetően a pálcámat is eltörné.
– Egyetlen lehetőségük van… itt és most belépnek a Rendbe, megérintve az tárgy körül növekvő burkot vagy üldözöttekké válnak, akinek az élete nem lesz többé biztonságban… döntsenek! – Nem nagyon áll össze a kép. Hogy ki ez a nő, mi ez a Rend... és hogy mit keresek én itt pontosan. Gyanakodnék valamire a halálfaló múltamból, de akkor a többiek? Azt például erősen kétlem, hogy Elliot kislánya is hasonló mocsokságokat hagyott a háta mögött.
– El kell innen húznunk… – szólal meg Elliot, ahogy én is követve a tekintetét a nőt figyelem, aki vakmerően nekiáll a sötétbőrű boszorkánynak, de aztán hamar el is fordulok. Engem aztán tényleg nem érdekel, ha valaki önként akarja, hogy darabokra szaggassák, amíg ez nem én vagy Elliot vagyunk.
- Ez egy remek ötlet.
– Gyere… – Megyek utána, ahogy húzni kezd, bár nem teljesen tiszta, hogy mi a terve. Ugyanis akármerre nézek, nem látok kiutat. Se egy ajtót, se egy ablakot... azt sem tudom, hogy vagyunk, és ez összezavar kissé. Szeretek tökéletesen ura lenni magamnak és a pillanatnak, és ez már akkor megtört, amikor nekirontottam a csuklyás fazonnak. Faszomat, hogy nem lehet varázsolni! Akkor csak elhoppanálnék, és megoldva... Egyáltalán hova hoppanálnék, ha azt se tudom, most hol vagyunk? A francba... érzem, hogy kicsit megfájdul a fejem a sok zavaros gondolatra, és meg is érintem a halántékomat, miközben felbukkan mellettünk Avery és Flynn kettőse is.

Naplózva


Merel Everfen
Hugrabug
*


VI. Hugrabug - A Vérborz Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #62 Dátum: 2020. 11. 13. - 22:28:13 »
+3

Konkrétan kiröhögöm a nőt.
Mint ha igazából maga ellen akarna összekovácsolni mindannyiunkat. Elegen már eleve nem bíztunk benne, vagy tudtuk rég, hogy nem áll igazán a mi oldalunkon, de az itt lévők között, lehetett még, aki közönbös volt, és akit meg is győzhetett volna a megfelelő szavakkal. De gondolom, tiporjunk bele mindenkinek a legérzékenyebb pontjaiba, attól majd jól ...mittudomén, elismerik, hogy ilyet is tudunk, akkor mellénk állnak, mint erősebb félhez, aki kiérdemelte? Kizárt, hogy pont személyes konfliktussá tesszük az egészet a talán még neutrálisaknak is, áh...
-Mert eddig biztonságban volt? Csupán több mint egy éve támadják meg az egyébként hétköznapi életünket rendszeresen, igen, minden bizonnyal mi választottunk. És minden bizonnyal biztonságban voltunk mindeddig. Mint Nora Pots! De ja, köszönjük a nagylelkű ajánlatot, hogy szabadon és nyomás nélkül választhatunk, csatlakozunk szabad akaratunk szerint, vagy elsétálhatunk, ha inkább csak visszatérnénk a magunk életéhez.
Röhögök mégegy őszintén jóízűt, mielőtt visszavágok teljesen komoly hangra. -Szüljön három rozsdás fűrészt.
Jó fájdalmasan alapos, szines részletettéggel el is képzelem neki a jelenetet, arra az esetre, ha a fejemben turkálna.
Tudtam, hogy Elliot legalább nem gyökér. Más kérdés, hogy eredménytelen, de okkal nem acsargok naki a nő torkának fizikailag én se, pedig annyira kívánkozik. De mindenkinek vannak erényei, még Morgoth-bige esetében is el kell ismerni az őszinteségét. Legalább bevallja szóval, hogy blokkolva van a legtöbb dolog, mit tehetünk ellene.
És annyi, annyi mindent bevall ezzel szó nélkül. Például, hogy nagyon jól tudja, hogy nem bízhat abban, hogy mindenkit meggyőzhet egyből, mert igen, kényelmes az álmainkat szedni egyhelyre, de főleg milyen kényelmes az, hogy itt nem működik a legtöbb dolog, amivel ellene fordulhatnánk komolyan, és nem garantált, hogy tesz vele bármit odakint, amivel még mindig fordulhatunk. És hogy ultimátumhoz kell fordulnia, mert ha nem félelemből állunk mellé, az érveiért nem sokan fogunk - újra hozzátenném, milyen jó húzás volt ebben személyes dolgokba taposni bele, csak a motiváció kedvéért is.
Nem bízik az érveiben, és nem bízik az elköteleződésünkben sem annyira, hogy bármi ténylegeset elmondjon, mit is csinálnak, csak ködös utalások. "Hatalom, úÚú, mágiák, milyen jó és nagy dolgok, úÚú, de vagy vakon csatlakoztok, vagy az ellenségeink vagytok." Meggyőző.
Más kérdés, hogy miről.
Ahogy Elliot is evakuálóra fogja, előlépek én is, és biccentek Mirabellának egy sokatmondó pillantással, amiből remélem veszi, hogy "ha te is heves, szájas pi...pacsvirág vagy, gyere bevédeni azokat, akik nem", és Elliot mozgalmát kiegészítve megpróbálok sorfalat állni azok számára, akik csak kijutni akarnának innen, és nem harcosok, például Luci, pénzt tennék rá, hogy Vanheim is, a dacos locsolkodása ellenére, és még ismeretlen számú Mittudomki Akárhányak, akikről eddig nem tudom megállapítani, hova tartoznának inkább.
Akinek van egészséges életösztöne, mi fogjunk össze, vagy menekítő, vagy menekített szerepben, amég ki nem jutunk innen valahogy.
Naplózva


Jasper Flynn
Mandragóra Gyógyítóképző Ispotály
***


"Flynn"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #63 Dátum: 2020. 11. 14. - 08:32:22 »
+1

éden földje


2001. október 29.
 
„Színek kavalkádja
mutatta az utat,
majd lépteim sora,
hamar oda juttat.”


Hallottam, amiket a nő mondd, de nem akartam. Látszólag mindenki életéről tudott valamit, aki jelen volt… talán még az enyémről is, ezért jobbnak láttam nem megszólalni. Nem akartam újabb sebet szerezni, nem akartam, hogy Cassen szépséges bőrét csúfítsák el a hegek. Sőt… igazából azt sem akartam, hogy az apja megsérüljön, mert tudtam, hogy akkor csak megijedne – na nem, mintha most nem rettegne amúgy is az ismeretlen helyzettől.
Csakhogy Elliot túlzottan is magára vonta a nő figyelmét… nem is tudom mivel. Talán azzal, hogy olyan könnyen mondta ki azokat a szavakat vagy, hogy pálcát fogott a kezébe. Láttam, ahogy a nő keze erősen csattan az arcában, ahogy a lendülettől leesik a székről éppen Fraser mellé, aki azonnal mozdult is.
– Elliot! – pattant fel hirtelen mellettem Cassen is, én pedig mozdulatam vele, mintha vissza akarnám tartani. Igazából nem tudtam mit csinálok, csak megfogtam a kezét, nehogy odamenjen és ő kapja a következőt. Szerencsére idő közben többen az ismeretlen boszorkányra támadtak s Elliot is szép lassan talpra állt, így rólunk mondhatni teljesen elterelődött a figyelem.
Nem foglalkoztam én Renddel, meg belépéssel, el akartam tűnni innen, méghozzá Cassennel együtt. Biztonságot akartam, ahol nem remeg minden tagom, mint valami gyenge kislánynak… még a vak is láthatta, hogy a máskor olyan nagymenő, rideg Jasper Flynnek nem sok bátorsága van. Az ujjaim kicsit talán túl erősen szorongattam meg a kezét… mert felém fordult. Nem tudtam mit mondjak. Kiszáradtak az ajkaim, a torkomban pedig, mintha gombóc nőtt volna. – Tud magára vigyázni – bíztattam és hát nem is kellett sokat várni arra, hogy ez bebizonyosodjon. Hamarosan egy szék repült a nő felé, egyenesen Ellioték irányából.
– Nagyon remélem, hogy ez csak egy élén álom… – hebegte, én pedig azonnal bólintottam. Nem csak, hogy reméltem, szinte biztos voltam benne, hogy ez nem lehet a valóság… nem lehet az, velem ilyen nem történhet meg… mégis ki akarna éppen engem elrabolni és beszervezni valami rendbe. Ez tévedés kellett, hogy legyen.
Hagytam, hogy Cassen húzzon az apja irányába, közben a tekintetemet az ellenségen tartottam. Nem akartam még véletlenül sem túlzott feltűnést kelteni. Hamarosan odaértünk Elliotékhoz, a tekintetem azonnal Fraserre vándorolt. Közben persze hallottam, hogy Cassen az apjához beszél. Ekkor pillantottam meg a háttérben térdre rogyni az egyik embert… azt amelyik kicsit hasonlított Elliotra… vagy nem tudom, minden ázsiai kicsit egyforma.
Szinte ösztönösen mozdult a lábam, hogy odasiessek és felsegítsem a földről. Talán még sem vagyok olyan veszettül gyáva? Hirtelen kicsit meg is jött az önbizalmam, ahogy tartottam és reméltem, hogy Cassen is látja, nem vagyok gyenge… nem, mert segítek másokon.
– Hé… jól van? – kérdeztem, majd egyetlen mozdulattal odahúztam a négyes társaságunkhoz, remélve, hogy ez sem volt feltűnő. – Lélegezzen jó mélyeket! – Tört elő belőlem a medimágus, majd visszanéztem Fraserre, mintha tőle várnám a megoldást. – Hogyan tovább? Le kell lépnünk…
Naplózva


 

A Dementor
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #64 Dátum: 2020. 11. 16. - 08:42:00 »
+5

RÉMÁLMOK VÖLGYE



2001. október 29.


Arelia talán kicsit túlzottan is az arcába mászott boszorkányunknak. A sok kérdés és gúnyolódás nyomán pedig nem sok jóban reménykedhetett, bár ez neki talán meg sem fordult a fejébe. Persze az is hozzá tette ellenfele hangulatához, hogy korábban már felhúzták. Így hát, válaszokat nem kapott a kérdésre az auror. Csupán annyit láthatott, ahogy a nevét nem említő boszorkány végig simít a korábban megpillantott láncon, s gúnyos mosollyal pillant rá. Hamarosan érezhette, amint az alkarját égő fájdalom járja át s hirtelen minden sötét lett. Miss Tobervic egész egyszerűen eltűnt.
Sophie vizes támadás sikerült ugyan, de csak a nő finom, fekete ruháját öntötte le. Így hát újabb mosoly, újabb égő fájdalom következett, ezúttal Miss Vanheim karján s hamarosan őt is sötétség nyelte el, a többiek pedig annyit láthatta, hogy eltűnt a helyszínről. Mira a vázával majdnem eltalálta a nőt, ám ez nem volt igazán sikeres akció, ugyanis az kilépett a felé repülő tárgy elől. Éppen csak a vállát találta el az, nem okozva komolyabb sérülést. Éppen csak néhány perce volt, hogy megpróbálja tönkretenni a gömböt… de nem sikerülhetett, ugyanis Leon megállította ebben. Így nem csupán Mira, de a varázsló is megérezte az égő fájdalmat a karján, majd együtt váltak köddé.
Serena, ebben a kaotikus állapotban könnyen jutott el az armilláris gömbhöz. Tökéletesen megfigyelhette a szerkezetet, ám túl közel nem tudott hozzá menni, hiszen azt egy védőbűbáj vette körbe, s tudta, ha azt megérint, annyit jelent: csatlakozik a rendhez. Elliot székes támadás célt téveszett. Talán a vérzés és a korábbi sérülés nyomán szédült meg annyira, hogy a szék mindössze a nő mögötti falnak tudott csapódni, az pedig észre sem vette a dolgot, a nagy kavarodásban ugyanis túl sok felé kellett megosztania a tekintetét. Csak így juthatott el Mr. O’Mara  Muci Fraser mellett egészen az ismeretlen varázstárgyig, hogy Jasperrel, Averyvel és Mr. Harlow-val találkozzanak. Megoldás persze valóban nem volt: itt ugyanis egyetlen ajtó, egyetlen ablak sem volt… legalábbis látszólag. Miss Everfen is csatlakozott az ötös csapathoz, így éppen mögöttük  Mira is meg tudta húzni magát.  Mindannyian érezhették, hogy a boszorkány érvei elfogytak, hogy már nem képes másra, mint dühös fújtatásra, melynek természetesen nem sok értelme volt, ha valaki toborozni akar.
– Hát így döntöttek… – sóhajtott fel, majd végig simítva nyakláncán, egyetlen mozdulattal égette meg mindannyiuk alkarját. Ezt mindenki érezhette, aki immáron a gömb közelében állt – igen, még Miss Fawley és Miss Wyne is. S csupán miután mindannyian eltűntek, lépett oda Miss Becketthez: – Csak maga maradt… – suttogta és felemelte a kezét. Nem támadott, nem bántott, csak Miss Beckett homlokához érintette forró tenyerét. A szőke boszorkány még láthatta a sérülések nyomát a nőn, amik bár nem voltak súlyosak, ám észrevehetők. – A Rend keresni fog. – Hideg érzés futott át Deliah testén, mielőtt sötétség nyelte volna el.

***


Miss Tobervic teste összerezzent, ahogy magához tért. Még érezte az égő fájdalmat az alkarján, így azt kihúzva a takaró alól – mert hogy megint a hálószobájában, a puha párnáján találta magát – és megnézte a sérülés helyét. A rend jelképe csúnya, vöröses színben pompázva, beleégett a bőrébe.
Miss Vanheim zaklatottan ült fel a Hugrabug klubhelyiségének hálótermében, akárcsak Miss Wyne. Ha felhúzták puizsamájuk ujját, mindketten láthatták a bőrükbe égett szimbólumot. Merel is hamarosan magához tért, a történtektől vadul kalapált a szíve… s hamarosan megpillanthatta saját sérülését. Nem is olyan messze tőlük, Mira teste rezzent össze, ahogy visszatért a valóságba… olyan hevesen, hogy még a párnáját is sikerült lelöknie az ágyról. A sérülés az ő bőrén is megjelent. Ugyanez történt a Mardekár hálókörzetében Averyvel, aki reszketve húzta magához párnáját, olyan szorosan ölelve, mintha attól várna megnyugvást. A sérülés a karján pedig könnyedén kivillant hálóruhája alól.
Leon teste is megrezzent az ágyon, majd azzal a lendülettel le is gurult róla. Nem vette észre ébredéskor, hogy ennyire a szélén feküdt a bútordarabnak. Alighogy földet ért és megpillantotta a kezét, még a sötétben is valamennyire ki tudta venni a sérülését. Dylannel is valami ilyesmi történt, ahogy remegő tagokkal mocorogni kezdett az ágyon, beütötte karját az éjjeliszekrény szélébe… ez pedig emlékeztett az álomra s arra, hogy nézze meg a karját, ahol korábban az égést érezte.
Elliot és Aiden egyszerre ébredtek fel. Utóbbi azonnal az éjjeliszekrényen pihenő lámpa felé nyúlt, hogy feloltsa azt. Így pedig a fényben megpillanthatta Elliot vérző orrát, ami nem csak mindkettejük pizsamáját, de az egész ágyneműt bemocskolta. A sérülések a karjaikon pedig már talán fel sem tűntek, annyira hozzá szoktak az ilyesmihez.
Jasper összerezzen, a könyv kicsúszott a feje alól és nagyot koppanva ért földet. A szobatársa még sem riadt fel, csak mocorogni kezdett ágyon, így a fiú – miután kicsit magához tért –, megpillanthatta a sérülését. Egy emelettel odébb pedig Serena riadt fel, aki azonnal felpattant, hogy az ablakhoz sétáljon némi friss levegőért. A sápadt holdfényben nézte csak meg, mi féle sérülést szerzett.
Miss Beckett hideg érzéssel a testén, de sérülésmentesen tért magához. Olyan volt az egész, mint valami nagyon furcsa álom… és csak egy dolog járt a gondolatai között: A Rend valóban keresni fogja?

KÖSZÖNÖM A RÉSZVÉTELT!


 

Zárót november 22-ig írhattok!
Minden hsz 2-2 pontot ér.
Aki két egymás utáni kört kihagy, annak a története nem kerül tovább mesélésre.
A égésnyomok nem maradnak meg örökre, 2-3 hét alatt, igen lassan, de begyógyulnak, ám mindenki érezheti, hogy valahogy nyomott hagyott rajta ez az egész.
Naplózva

______________________________________________

A rémálomból nincs ébredés, nem suttogja senki a sötétben,
hogy ne féljen, mert a veszély a képzelet játéka csupán.

______________________________________________

Merel Everfen
Hugrabug
*


VI. Hugrabug - A Vérborz Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #65 Dátum: 2020. 11. 16. - 11:03:04 »
+1

Aggasztó, ahogy mindenki sorra eltűnik Morgoth-bige kéjes önsimogatására, és csak remélni, és erősen ajánlani tudom, hogy ez csak a kijutásukat jelentse.
-Amennyire ez döntés volt, tényleg...- Ha szerződés lenne, jogilag nem is érne semmit eleve az aláíráskor felettünk lógó fenyegetés okán. Ez persze csak esztétika, de jól jellemzi a helyzetete.
Aztán mind megtudjuk, mivel jár pontosan az eltűnés.

Amint magamhoz térek az ágyamban, már fordulok is elő belőle. A csuklómon égő érzéssel se foglalkozok többet egy nyugtázó pillantásnál, a fájdalma is inkább csak ösztökél. Felpattanok és kicsörtetek a hálókörletből, a klubhelyiségből, egyenesen az éjjeli folyosókra. Nem érdekel, ha felzavarom vele a szobatársaimat, ehem kibalettozott behem a történtekhez képest.
-AUROR!- kiabálom bele a remélhetőleg nem sokáig üres folyosóba. Ha van bármi értelme és érdeme a jelenlétüknek, eljött a tökéletes idő, hogy bizonyítsák. Kész vagyok ignorálni a létezésüket, és magamnak gondoskodni a biztonságomról, az iskolatársaim biztonságáról, de egyelőre megkapják a hatóságok a kompetencia vélelmét. Egyelőre. Egyetlen, utolsó esélyük van rácáfolni egy évnyi vádaimra őket illetően, és én kérem, azóta könyörgök, hogy ezt tényleg tegyék már meg, nekem tizenéves csitrinek kéne lennem, nem az ország egyik legjobb aurorjának. Elliot mellett, aki meg pláne egy tolvaj. Ennyire nézünk ki így, kedves Britannia.
-Kérem a legilletékesebb aurort! ÉS McGalagonyt!- folytatom a hadjáratom a folyosókba, nem várok én egyhelyben, keresem közben őket én is. Nem mondhatják, hogy véletlen elkerülnénk egymást.
-És egy kihallgatást legilimencia vagy merengő segítségével! Igen, ilyen fontos!
És ha valaki, hát én kényes vagyok a gondolataim privátságára. Most viszont a legjobb fegyverem az információ, minden, ami történt, akikkel történt, a labor és Morgoth-bige, a fenyegetés-ultimátum, amit döntésnek csúfolva adott, minden legapróbb részletig.
Én megteszek minden tőlem telhetőt a közreműködésért. Nem lesz az első dolgom ignorálni a segítségük lehetőségét, és egyből ugrani a vigilantizmusra, csupán a cinikusságom bizonygatja, hogy ez lesz majd úgyis a vége. De akkor is majd, én megpróbáltam.
Naplózva


Sophie Vanheim
Játékmester
***


Let's say sunshine for everyone

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #66 Dátum: 2020. 11. 16. - 16:57:27 »
+1

ღ ruci ღ
ღ Álom labirintus ღ

ღ sweet dreams are made of this ღ
mindenki
(2001. október 29.)



Mira hevesen robban be mellém, én meg kezdek elveszi az események kegyetlen sodrásába. Igazából még magam is meglepődök, hogy ilyen vázás cselekedetre szántam el magam. Tényleg ez én voltam? Remélem Teddynek legalább teszett volna, hogy ilyen határozott és nem is tudom, tettre kész vagyok, bár ahogy kilöttyintem a nő ruhájára a vázát, a gonosz vigyorától kedvem lett volna elbújni a vörös hajú barátnőm mögé, mert nem tudom. Van ebben a mosolyban valami pervezül kegyetlen és halálos, de legalább az arcát megjegyzem, ha esetleg az aurorok élnek az olyan muglis fantomkép rajzolással. Vagy ha nem, hát az örök rémálmaim gyakori szereplőjeként kellemesen üdvözölhetem majd. Minden esetre akkora a káosz, hogy lassan saját magamra sem tudok figyelni, az, meg hogy valami izé fénylik az asztal közepén, hát pont nem nagyon érdekel, mert túlságosan féltem a szeretteimet, túlságosan aggódom, hogy bajuk lesz, a többi kedvesnek tűnő embernek is.
- Tud ez valami hasznosat is, vagy összetörjük? - kérdezi, mire egy pillanatra bambán pislogok felé.
- Mármint a nénit törjük össze? - kérdezem, miközben attól félek, Mira hozzávágja az asztalt a nőhöz, ami már elképzelésre is eléggé fájdalmas. De mielőtt még bármit is tudtam volna, hirtelen eltűnik mindeki. Vagy én válok kámforrá, esetleg mind a kettő egyszerre, de iagzából csak a sötétséget látom. Ijedten kezdek el kapálózni, hogy legalább a felől biztos legyek: mozgok, tehát még élek. Bár mondjuk szellemként és mozog az ember... Szóval miközben bepánikolok, rájövök, hogy azt hiszem, csak a szemhéjamat látom, majd egy hang is beledörren ebbe a sötétségbe, ami kellően megrémít ahhoz, hogy fel is ébredjek.
Egyszer halálra fogod magad félni, Sophie, ebben biztos vagyok. Halálosan biztos. Ahaha-haha.  Legalább így hajnalok hajnalán is tök jól elszórakoztatom magam... Megdörzsölöm a szememet, miközben halkan felszisszenek. Lassan tudatosul bennem, hogy a kedvesen meleg sárga szoba sárgasága bámul vissza rám. tehát élek és a Roxfortban vagyok, ami azt jelenti, hogy felébredtem. Hurrá.
Idegesen kezdem el dörzsölni a bal kezem, és letolva róla a rajta tespedő macskám és a kőteknőst. Amit Piros Mirával történő forrócsokis-dzsungeles kalandozásom során szereztem. Először azt hiszem csak elzsibbasztották az állataim. LAssan kész álatkertet csinálok ide. Végül is csak egy balyom, egy macskám és egy ismeretlen eredetű és létformájú kőteknős van itt...
De az égés nem akar elmúlni, én meg egyre jobban bámulom az égés okozta vörös foltot a kezemem, ami teljesen összezavar. Mert egy álomban hogy lehet megsérülni? Aggodalmasan bámulok Mira ágya felé, szugerálva hogy ő is felkeljen, és abban reménykedve, hogy a maradék, többi összes ember is felkeljen.
- Jól vagy? - kérdezem tőle, amint felébred, és aggódva nézek rá. - Meglehetősen rémisztő kollektív álmodás volt ez. De már vége! - teszem hozzá optimistán, és hevesen bólogatok is.
Remélem a többiek is jól vannak. És azt hiszem egész nap Teddybe fogok csimpaszkodni.


ღ Köszönöm szépen a játékot! ღ
Naplózva


Arelia Tobervic
Minisztérium
***


Átoktörő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #67 Dátum: 2020. 11. 16. - 19:01:13 »
+1

Rémálmok völgye
2001. október 30.

Már régen felkelt a nap, amikor Miss Tobervic még mindig az igaz álmát alussza az elfüggönyözött baldachinos ágyában. Nem is sejtvén, hogy ki jár mindjárt a házuk előtt.
Arelia egy csalódott nyöszörgést hallatva hanyatt fordul, félig lerúgva magáról a paplant, behajlított karját átvetve a feje felett. Lábainál összegömbölyödve purrog egyet Ludmilla, aki az éjszaka folyamán kisajátította a takarót, aminek összegyűrt halmán fekszik, nagyobbik hányada pedig le van túrva az ágyról.
A fehér kerítéses kis kapu előtt pedig spirálos rezzenéssel vibrál a levegő, majd a következő pillanatban hopponálva megjelenik Mrs Tobervic, karjába karolva egy öreg úrral, Arelia Carlmyn bácsikájával. Első ránézésre nem is lehet eldönteni, hogy melyikük támogat és kit.
- Itt vagyunk. Jól van Carlmyn? – Cara közben előveszi pálcáját és egyet intve vele, átalakul egy hosszú, fehér, vakvezetőbottá.
- Hogyne, Cara szívem. Na várj csak, mindjárt kinyitom neked a kaput. – Az öreg úr elengedi a karját, hogy kissé imbolyogva és csoszogva, de kinyissa előtte. Azonban, nem boldogul egy könnyen a zárszerkezettel.
- Nem kifelé, hanem befelé nyílik és egy picit dőljön neki, majd emelje meg. Ah, nézze csak, mutatom. – Cara az elmondottak szerint benyit a kapun, melynek jól hallhatóan nyikorog a zsanérja.
- De ügyetlen vagyok. Hiába, már nem olyan ügyesek a kezem, mint húsz évvel ezelőtt.
- Vigyázzon a lábánál, ott csúszik! – Mutat Cara a kapualjban egy tócsára.
- Oh, igazán nagyon figyelmes.
Mert Cara lehet, hogy nem lát, de otthon van és a memóriája kiváló. Ahogy tudja, hogy nyílik a kapu, pontosan emlékszik, arra is, hogy a kapualjban van egy mélyedés a térkövek között, ahol eső után gyakran megül a víz és a sár.
Cara megvárja, amíg az öreg úr beakasztja a kapu kallantyúját, majd karon fogva, sétálnak az ajtóhoz, miközben fehér botjával egyet ide-oda koppint maga előtt a járdán. Ha valamilyen tereptárgy felé közeledik, varázspálcája elhúzza a kezénél, hogy ne ütközzön neki semminek.
- Ott találja a sarokban a fogast Carl, a kalaptartó alatt. Oda akaszthatja fel a kabátját. – Szól és mutat Mrs Tobervic otthonosan egy irányba, ahogy belépnek a házba.
- Mindjárt szólok az én Areliámnak is, gyanítom, hogy még alszik. – Már megy is lánya szobájához.
- Szentséges ég ilyenkor még aludni. – Morogja félhangosan az öreg.
Persze, Cara kristálytisztán hallotta, hiszen a szeme világa nélkül kiélesedik az ember hallása és a többi érzékszerve.
- Jaj, ne értse félre Carlmyn kérem. A lányom szeret aludni és nem igazán erőssége a korán kelés. Csupán arról van szó, hogy a hét közbeni hajnali keléseket ilyenkor hétvégén alussza ki, de ha szükséges nem alszik három napig se, hogy elvégezze a munkáját.
A bácsi közben odacsoszog ’o’ lábain a fogashoz, leveszi barna, molyirtó szagú, szövetkabátját, felakasztja a fogasra. Felpillant a kalaptartóra, de kemény kalapját csak a kabátja fölé akasztja. Száraz, hidegtől cserepes kezeit összedörzsölve, melengetve néz szét az előtérben, miközben eligazgatja magán utazó uniformisát, melynek mell- és váll-lapján plecsnik, rangjelzések és kitüntetések sorakoznak. Miss Tobervic Carlmyn bácsikája ugyanis egy háborús veterán.
- Foglaljon csak helyet, mindjárt viszek egy kis teát. – Hallatszik Caratól a háziasszonyi intelem.
Az öreg úr falhoz támasztott sétabotját felvéve, csapja a hona alá, másik kezét pedig zsebre vágva, szótlanul csoszog be a nappaliba, hogy megpihentesse öreg csontjait a hozzá legközelebbi karosszékben.
Mrs Tobervic végigkopogtat Arelia szobájának a falán, majd az ajtajához érve, azon is bezörget.
- Areliaaa, na ki van itt? Ideje felkelni! – Benyit hozzá, mire az ajtórésén kurrogva, nyávogva kiszalad Ludmilla, üdvözlőn felcsapva farkát, de nyarvogásából egyértelműen kihallatszik, hogy ideje, hogy a másik házicseléd-gazasszonya megetesse.
- Most jöttem csak haza. Vársz a sorodra te is! – Dörren rá élesebben Cara a macskára, aki erre látványosan megsértődve a konyhaajtóhoz vonul és tüntetőleg leül, neki háttal és dölyfösen tollászkodva mosakodni kezd a küszöbön.
Arelia minden fali koppanást, lassú, dübörgő morajlásnak hall, ami valahogy átvált a Big Ben harangjátékára, és mint valami enyves, melaszos kátrányból kiszakadva, úgy ébred fel. Mikor kinyitja a szemeit Ludmilla már nincs a lábainál.
Miss Tobervic teste összerezzen, ahogy magához tért. Még érezi az égő fájdalmat az alkarján, így azt kihúzva a takaró alól – mert hogy megint a hálószobájában, a puha párnáján találja magát – és megnézi a sérülés helyét. A Szeszély rend jelképe csúnya, vöröses színben pompázva, beleégett a bőrébe.
- Mama, te...vagy aaaz? – Hallatszik Areliától a kérdés, kábán ásítva.
- Nem, a Dalai Láma. Szerinted ki más? – Érkezik a finom replika Carától. – Öltözz fel és gyere. Jött velem Carlmyn bácsikád is. Ne piszmogj sokáig!
- Aj mááár! Most? – Arelia fejére húzza a takarót.
- De hát írtam, hogy jönni fog. Na, megyek összeütök egy kis villás reggelit, de a teát te készíted. A bácsikád már a nappaliban vár. – Cara becsukja az ajtót, Arelia pedig elhúzza függönyöket ágyán, hogy hunyorogva kászálódjon ki belőle, majd a szétfeküdt bongyori fürtjeibe túr. Ágyára pillant, de közben azon gondolkozik, hogy mit is vegyen fel, hiszen ez nagyon is fontos kérdés, így délután tizenhárom óra, harminchárom perckor, mikor egy idősebb rokona előtt kell megjelelnie s az anyja is azt mondta neki, hogy ne piszmogjon. Ezért nem is ágyaz be, csak behúzza a baldachin függönyeit, hogy ne látszódjon a bevetetlen ágy. Odasétál a gardrób szekrényéhez, amit tértágító bűbájjal bővített egy szobává, hogy elférjen benne az összes ruhája, lábbelije, kiegészítője és kalapja. Végülis egy lazacszínű, ízlésesen fodros és kellően visszafogott szabású ruhát választ, amivel megtisztelheti rigolyás Carlmyn bácsikáját és harcedzett idegeit. Az öltöző-paraván mögé lép, majd rádobja a ruhát, kibújik pántos hálóruhájából, amit szintén átvet a falon, fehérneműt vált, majd belebújik egy fehér csipkéskombinéba, aztán magára ölti a lazacszínű ruhát. Csinos, fehér topánkát vesz fel hozzá. Frizuráját eligazgatja, egy hasonló lazacszínű selyemszalaggal átköti és két hullámcsattal féloldalasan feltűzi, hogy egy oldalról omoljanak vállára loknijai, amint teljesen felöltözik már megy is anyjához a konyhába.

- Szia, anyám! Szülőegységem, hogy látja a mai napot? – Kérdi Arelia szinte csicseregve Carától, aki mellett a levegőben egy tálca lebeg és a már elkészített háromszögletűre vágott uborkás, tonhalas, majonézes szendvicsek és a ropogós, cukrozott briósok gyűlnek rajta.
- Nagyon szellemes, ne szemtelenkedj! Inkább láss hozzá a teához! – Közben nyomnak két puszit egymást arcára.
- Igen anya, máris… szomszéd. – Jegyzi meg Arelia halkan a végét, miközben vizet tesz fel forrni a tűzhelyre.
- Elfelejted, hogy ellentétben Carlmyn bácsikáddal, én nem hallok nagyot.
- Oh, én butus. – Folytatja normál hangon, ahogy leemel egy tálcát és csészéket pakol rá.
- Mondom, hogy ne pimaszkodj! – Legyint felé anyja a vajazó késsel. – És, hogy aludtál?
- Rémesen. Szörnyen unalmas és vontatott álmot láttam, és a nyakam is elfeküdtem. – Arelia, ahogy elveszi a mögötte lévő konyhapolcról a cukortartót bepillant a mosogatóba, amiben még ott van egy ham&eggs maradványoktól éktelenkedő serpenyő. Int egyet pálcájával felette, mire egy mosószeres fém-dörzsi szivacs a serpenyőbe ugrik s nekiáll elmosni, a csobogó csap alatt.
- Oh, hát ez nem hangzik túl jól s valami izgalmasan. Akarsz beszélni róla? – Kérdi anyja csevegő hangon.
- Nem, most nem és nincs is igazán, mit beszélni róla. – Válaszolja, amint éppen tejet önt egy kis kancsóba a tálcán, egy másikba meg citrom levet.
Cara elsétál mögötte, a lebegő tálcával.
- Anyám, megtennéd, hogy meghúzod? A ruhám, ha már itt vagy?
- Persze kicsim, várj csak! – Cara végigsimít a fűzős derekán, majd kiköti a masnit.
- És neked anya milyen volt Kanada és az utad? Jó volt világot látni? – Kérdez vissza Arelia, az elmaradhatatlan leheletnyi élccel a kérdéssor végén.
- Vigyázz! Ha erősebben húzom meg a fűződet elkékülsz, majd elmesélem, amikor megbeszéljük a kalandos álmod. Jó, drágaságom? – Cara megköti dupla csomóval a fűzőt. Ekkor sípolni kezd a tűzhelyen a kanna, jelezve, hogy felforrt a víz. Arelia elhallgat.
- Na beviszem a reggelit, mert még Carl megsértődik, hogy ennyi ideig nem foglalkozunk vele. Üdvözölted?
- Elfelejtettem, meg egyből siettem ide a konyhába a tea miatt.
- Ah, te lány... – Mrs Tobervic felpillant és a napszemüvege mögött megforgatja a szemeit. Fáradt sóhajt hallatva.
- Majd kiengesztelem, úgy teszek, mint aki nem hallotta még a hőstetteit és az anekdotáit. – Anyja erre csak szelíden meglegyinti szoknyás fenekénél, miközben Arelia éppen a forró teavizet önti egy porcelán teáskannába.
- Neee, mert még leforrázom magam!
- Igyekezz! Hozd már azt a teát! – Cara azzal tálcástul eltűnik a reggelivel és nem sokra rá Arelia is követi a teás tálcával.

Miss Tobervic, amint befordul a nappaliba anyja már az asztalon rendezgeti a tányérokat.
Carlmyn bácsikája pedig az egyik karosszékben ül, hátradöntött fejjel és szakadozó, kaffogó hanggal véve a levegőt alszik.
- Carl, kérem ébredjen! – Szól Cara az öreg úrhoz, miközben egy brióst kínál felé. – Tessék, fogja a tányért!
Arelia leteszi az asztalra a teát. Bácsikája felriad.
- Mi? Nem is aludtam. Ne emeld fel a hangod velem szemben! Csak a szememet pihentettem. – Magyarázza az öreg, előrébb ülve a karosszékben, elvéve a tányért.
- Persze tudjuk Carl vagy inkább szendvicset kér. A brióshoz itt talál kést és vajat. Szolgálja ki magát!
- Üdvözlöm Carlmyn bácsikám, túl árad az öröm keblemben, hogy találkozunk. – Mondja Arelia túlzó fennköltséggel, ahogy enyhén pukedlizik a bácsinak.
- Részemről a csodálat és az öröm kedvenc unokahúgom. – Fogadja a köszöntést biccentve, csak azért nem szúrja közbe, hogy Arelia milyen sokáig aludt, mert ilyen szívélyesen köszöntötte és úgy van vele, hogy később is megemlítheti, ha már az anyja hagyja, hogy a lánya ilyen hétalvó legyen.
- Kér teát bácsikám? Tejjel, két cukorral? – Kérdi Arelia sürögve, ahogy teát tölt egy csészébe. – És hogy szolgál az egészsége?
- Hárommal. És szolgál, ahogy szolgál. De kérek bele egy nyeltnyi rumot is. – Válaszolja az öreg veterán, ahogy unokahúga ténykedését nézi. Arelia kiegyenesedve rápillant, aztán az anyjára, majd vissza a bácsikájára.
- Nem tartunk itthon rumot.
- Nincs rum?
- Nincs, se más alkohol a házban.
Carlmyn felhorkan. Cara megérezvén a kibontakozó feszültséget közbe avatkozik.
- Ugyan Carl, ne csináljon ebből fesztivált, tudja nagyon jól, hogy nem tesz jót a vérnyomásának az ital. Tessék igya csak meg így a teáját. – Oldalba könyökli lányát, hogy fejezze be a teaízesítést és nyújtsa már neki oda a csészét. Arelia kelletlenül cattog egyet, de elkészíti a teát, amit a bácsit elvesz ugyan, de nem tetsző, hallgatag grimasz ül ki a képére. Arelia nem állja meg, hogy ne szúrjon oda egy epés megjegyzést az orra alatt.
- Esetleg egy kis kacsamájolajat? – Anyja intőn kapja rá tekintetét, mintha látna, ami csak annyit tesz, hogy; Ne kezd!, mire Arelia jól hallhatón kifújja a levegőt, ami annyit jelent; Nem én kezdtem!.
- Mit mondtál? Beszélj hangosabban! – Szólal meg a bácsi.
- Semmit bácsikám csupán annyit kérdeztem, hogy kér-e még bele cukrot vagy citromlevet, a rum helyett, ha igen, innen vehet.
Carlmyn bácsi erre csak érdektelenül bólint, majd két korty tea után nekilát a briósnak. Arelia és Cara is letelepedik a szemközti szófára, majd ők is vesznek tányérjukra a reggeliből s Miss Tobervic tölt anyjának és magának is egy csésze teát. Egy darabig csendben eszegetnek és falatoznak, nem hallatszik más csak a csészék koccanása, a megvajazott briósok ropogása és az előtéri álló-óra kattogása.
- Máskor is ilyen sokáig alszol Arelia? Tudod az én időmben mindenki tudta, hogy mi a dolga. A férfiak férfiak voltak, a nők pedig nők. – Kérdi atyai szigorral s mondja kötözködőn leteremtve unokahúgát.
- Nem, csak éppen, amikor nincs dolgom vagy az önző világ okozta fáradalmaimat pihenem ki, akkor jól esik. És maga, pályafutása során sok rabszolga hajcsárral találkozott?
- Mire véljem ezt a kérdést?
- Oh, semmi különös csupán sokban hasonlít az ilyen foglalkozású egyénekre, és gondoltam azért, mert sok ilyennel találkozott, hiszen olyan sok helyen járt és harcolt a nagy világban.
- Vigyázz kisasszony a szádra, kikérem ezt a hangnemet!
- Elég legyen Carl, ön meg ne kóstolgassa a lányomat, főleg hogy ehhez nincs is köze. Foglalkozzon a saját dolgával!
Mindhárman elhallgatnak, ismét csak a háttérhangok törik meg a csendet.
- Meséltem már, hogy fagyott el a nagylábujjam? – Szólal meg Carlmyn bácsi békésebb hangnemben.
Arelia anyjára néz, mintha még nem hallották volna már százszor a történetet.
- Nem, dehogy bácsikám… kitalálom a waterlooi csatában? – Veti oda Miss Tobervic a gúnyos fricskát nyomott hangon a végére.
- Mi? A végét nem értettem… – Mordul a bácsikája rá türelmetlenül. Cara csak sóhajt. – Beszélj már érthetően!
- Azt mondtam bácsikám, hogy nem, még nem mesélte el és nagyon kíváncsian hallgatom a hőstörténetét. – Adja Carlmyn bácsikája alá a lovat, aki erre, mint egy zenegép, amibe bedobták az aprót, rákezd a régi lemezre:
- Az úgy volt, hogy ezerkilencszáztizenhét novemberében partra szálltunk, dacolva a széllel és a fagyos esővel (…) – És a bácsikája csak mondja és mondja és mondja, ömölve belőle a történet.


* * *
Celebration!
Az első túlélt és befejezet kalandom!

Naplózva


Serena Fawley
Griffendél Godrik Akadémia
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #68 Dátum: 2020. 11. 18. - 21:45:22 »
+1

RÉMÁLMOK VÖLGYE



2001. október 29.

Az egész eseménysorozat egy nagy kavalkáddá válik. Elliot és a csapata fellázad a boszorkány ellen, habár nem sok esélyük van. Nem is értem, miért kell ezt csinálni? Elég lenne csak sodródni az árral. Eddig - azon kívül, hogy az elménkbe, az álmainkba vagyunk zárva - semmi okuk nem volt arra, hogy támadjanak. Senki nem akarta bántani őket. Persze a fenyegetés nem hangzott túl jól, de valószínűleg csak egy üres fenyegetés volt. Azért mindenkinek borsózott tőle a háta.
Aztán beindulnak az események: először a flegma nő tűnik el, hipp-hopp. Őt a két kiscsaj követi, akik nekimentek a fekete boszorkánynak. Már itt sincsenek. Volt egy férfi, aki megpróbálta megállítani őket, de végül neki is ugyanaz lett a sorsa, mint a többieknek: eltűnt.
Igazából egyikőjük sem érdekel igazán, csak a gömb. Védővarázslatok veszik körül, így nem igazán tudom rendesen megvizsgálni, de legszívesebben odanyúlnék. Fene ebbe a rendbe. Azon morfondírozok, hogy megreszkírozzam-e, hogy megérintem a védőbűbájt, amikor hopp...

Az ágyamban vagyok, ébren vagyok, élek, és...baromi fáj a karom. Nem akarok fényt gyújtani, nem tudom, lakótársam itt alszik-e mellettem. Inkább az ablakhoz sietek, és a holdfénybe nyújtom a karom. Elsőre el sem hiszem, amit látok: az a furcsa jel, amit a nő a nyakában hordott. Ezek szerint ez nem valami furcsa álom volt. Vagyis az volt, de mégis valamennyire a valóság. A Rend létezik, a Rend itt van velünk és üldözötté váltunk. De miért mi? És miért ilyen hirtelen, és mi ennek az egésznek az értelme?

Érdekel ez a Rend. Nem azért, mert a tagja szeretnék lenni - habár ezzel a kis égés tetoválással azt hiszem, ezt elég jól elintézték -, hanem mert minden érdekel, ami ismeretlen, ami új, ami többet adhat, annál, mint amit tudok. Nem akarok sem jó, sem rossz ügyet szolgálni, csak a tudásomat akarom bővíteni, ameddig csak lehet. Eldöntöm magamban, hogy kutatni fogok ezután a furcsa Rend után, megtudok mindent, amit csak lehet. Most érzem először azt, hogy túl sok mindenből maradtam ki egy év alatt. Mágikus Szeszély, Rend. Egyedül érzem magam, a barátaim mind továbbléptek. Talán itt az ideje, hogy új barátokat keressek...



KÖSZI A JÁTÉKOT!
Naplózva


Mirabella Harpell
Griffendél
*


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #69 Dátum: 2020. 11. 19. - 21:12:24 »
+2

Rémálmok völgye
A purgatórium melege

 


vendetta



- Mármint a nénit törjük össze? - kérdezi Sophie, én meg biccentek felé, mert jó, nem ez volt a terv, azt gondoltam, talán ha a gyanús tárgyat megsemmisítjük, akkor kijuthatunk innen a… valahonnan.
De végül nem teszek semmit, a pasas, aki szintén odaugrik, megállít a rombolás előtt, aztán meg leköt az, hogy látom eltűnni az első kekeckedőt, a fura banyát. Jó, őt nem annyira ismerem, és le is Bellázott, de azért megrettenek az ő sorsán is, meg a logikus következőkön is. Mert valóban, a sor egy áldozatnál nem áll meg.
Ugranék Merel felé, hogy csatlakozzak védeni a többieket, de a csuklómba iszonyatos fájdalom hasít. Nem elég, hogy sötétség borul rám, de az égető érzés miatt úgy ébredek, hogy lángok vannak még a szemem előtt, füstszag újra az orromban, és hiába van csend és sötét körülöttem igazából, még zúg a fülem és káprázik a szemem.
Az ugrást öntudatlanul fejeztem be, bár már csak a párnámat sikerült a földre lökve vele. Aztán rögtön visszarántom a kezem, mert a fájdalom, amit az előbb még álmomban éreztem, nem szűnik meg úgy, mint az égési sérülés okozta szokásos rémképek. Nem, ez túl valóságos.
- Mi a f… - pillantok a holdfény által megvilágított csuklómra. A fehér bőrön vörös, hólyagos sebhely égtelenkedett. Mintha megbillogoztak volna egy óriási on-off jellel. Tátott szájjal, remegve bámultam oda, mintha nem is a részem lenne, de be kellett látnom, hogy mégis, az én karom, énrajtam van, hiszen érzem, ahogy a húsomba égett.
Félelem? Düh? Vagy leginkább ezek ütős koktélja, ami a vérembe szivárog, én meg felpattanok, nem törődve a szobatársaimmal, akik egyébként szerencsére elég mély alvók. Arra gondolom azért felkeltek, amikor pofára esek a párnán, de nem áldozok rá időt, hogy megnézzem, így van-e. A szoba ablakához rohanok, keresztülesve még egy szanaszét hagyott könyvkupacban, mert ebben a szobában persze, hogy mindenki rendetlen.
Míg az ablak zárjával bíbelődöm, azon gondolkodom, vajon csak én jártam így? Vagy más is? Mi van ha ő is... Hisz ott volt… Nem beszéltünk azóta, hogy beszéltünk, még legutóbb. A nyugalom termében, ami végülis igencsak felzaklatott, s azóta is antigravitációban lebeg az egész lelkivilágom.
De ez most valóság volt, semmi kétség, még akkor is, ha álmomban történt, mert itt az égő bizonyíték a karomon. Úgyhogy esélyesen nem csak én sérültem meg. És vajon mi történt azokkal, akik még ott voltak?
Elfordul a kilincs, megnyikordul a rozsdás ablakszárny. Besüvít rajta az október végi, dermesztő szél, de nekem, a karomnak és a bennem tomboló tűznek egész jót tesz. Nagy levegőt veszek, a tüdőmet is elönti a hideg, aztán teli torokból kiabálni kezdek:
- Hú! Húúúú! - ordítom, és ha eddig nem, na erre tuti felkel mindenki az egész grifi toronyban, de pont nem érdekel, vészhelyzet van, még az is teljesen elfogadható és jó ötlet lenne, ha a folyosóra rohantam volna ki hálócuccban,felháborodva azon, hogy az ember itt már az álmában sincs biztonságban. Minden tiszteletem azé lenne, aki ezt megtenné, csak nekem itt fontosabb dolgom is van.
- Hú, baszki, pont így kellett elneveznem a bagylom... Na mindegy - jegyzem meg, dünnyögve, újabb levegőt véve, aztán rátámaszkodok a párkányra, és kihajolva még hangosabban kiabálom:
- HÚ! - huhogom tehát még egyszer utoljára bele az éjjel csendjébe, mintha a három szólítással valami rituális horror-módra hívnám magamhoz a szárnyas jószágot. Aztán amíg megérkezik, csörömpölve kutatni kezdek penna, madzag és pergamen után. Az íróeszköz meg is van, utóbbi helyett meg csak valami csokipapír akad a kezembe, de elég az is, a tinta világít, hála Cartwrightnak, aki beruházott nekem ilyen cukiságokra. Mire a baglyom az ablakpárkányra ül, már meg is írtam az üzenetet, olyan gyorsan, hogy majdnem füstöl a papír. Azzal se törődöm, hogy fáj a kezemen a seb, míg írok, de legalább még tudok írni és olvashatók a betűk.
- Szia, Hú! Kösz, kislány, ez most ku… - mondanám ki, hogy mennyire fontos, de felpillantva aztán rájövök, hogy ez a párkányon itt nem is az én balyom. És hogy mindjárt mellé is ül még kettő, és azok sem az enyémek. A saját baglyom, amelyik ezeket követve nem sokkal érkezik, méltatlankodva huhog, és csipkelődve próbál leszállóhelyet felszabadítani magának, mert már nem fér oda.
Összetekerem és megkötözöm az üzenetet, és kinyújtom a karom, hogy a madár inkább oda szállhasson.
- Hú, de jó, hogy nem telihold van, még egy vérfarkas hiányzik ide a párkányra komolyan. Na, nem nektek mind szólt a meghívás, de menjetek akkor a Hugrabug tornyához, adjátok oda ezt az üzenetet - nyomom a saját madaram csőrébe az enyhén csokiillatú tekercset, ő tuti kézhez adja, a többiek meg csinálnak amit akarnak. - És ha visszajöttök a válasszal, akkor kaptok sütit. Nyomás - lendítem meg a karomat, extra slungot adva kifelé a madárnak, aki így a többiek feje felett büszkén süvít el, mint egy rakéta, aztán szárnyat bont, és elsuhan. Én meg zaklatottan pislogok szembe a többi bagollyal, várva arra, hogy kiderüljön, mi is történt.

Naplózva


Dylan Harlow
Minisztérium
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #70 Dátum: 2020. 11. 20. - 18:35:05 »
+1

Hellbound Heart


Mindenki
2001. október 29.


The path to paradise begins in hell.

Már minden annyira összezavarodott, nem tudtam követni az eseményeket. Fel akartam ébredni, bár nem úgy tűnt, hogy ez egy igazi rémálom. Ez ugyanis sokkal rosszabb volt, mert nagyon úgy tűnt, hogy ez a valóság. A fejem hasogatott a sok esemény miatt, tényleg nem éreztem magamat jól, de valaki felsegített a földről és habár rettenetesen remegtek még mindig a térdeim meg tudtam állni a lábamon azért, mert ez a srác ott volt és megtartott. Szegény, biztosan totál idiótának nézett, de most nem igazán tudtam ezzel foglalkozni.
– Hé… jól van? Lélegezzen jó mélyeket! – mondta, kedves volt a hangja, jól esett, hogy beszél hozzám valaki, bár a fülem zúgott és még mindig össze voltam zavarodva, hogy most mi történik.
– Jól vagyok, persze, minden rendben – válaszoltam rekedten és megpróbáltam nem elszorítani a pasi vérkeringését, miközben úgy szorítottam a kezét, hogy elfehéredtek az ujjaim. Végre volt mellettem egy ember és nem éreztem teljesen egyedül magamat. Minden más egyébként még most is teljes szürreális volt. Úgy értem az a boszorkány, a többiek, az, hogy rátámadtak és én meg körülbelül kétszer kaptam pánikrohamot nagyon rövid időn belül.
Mások is voltak körülöttem hamarosan, úgy tűnt, hogy mindenki szeretett volna kiszabadulni innen és ezért nem tudtam hibáztatni őket. Azonban nem láttam sehol sem kijáratot vagy legalább egy ablakot és emiatt ismét hullámokban tört rám a pánik, csak haza akartam jutni valahogy. Megint gyereknek éreztem magamat és a farmon kívül nem tudtam jobb menedékre gondolni, ott mindig biztonságban éreztem magamat. De itt, ebben a rideg teremben, ahol még kijárat sem volt úgy éreztem, mintha elvesztem volna.
– Hát így döntöttek…– megint hallottam a boszorkány hangját és nem sokkal később égető fájdalmat éreztem az alkaromban. Felszisszentem fájdalmamban, de nem fogtam fel, hogy mi történt igazán.

*

A saját szobámban voltam és remegve mocorogni kezdtem a párnák között. Sötét volt, de az ablakon beszűrődött a csillagok halvány fénye, amelyek még most is beborították a sötét eget. Reszkettem, egyenetlenül vettem a levegőt, miközben még mindig próbáltam felülni az ágyamban. Kökörcsin álmosan belenyávogott a sötétbe.
– Semmi baj – suttogtam a macskának és óvatosan megsimogattam a bundáját. Remegve nyúltam az éjjeliszekrény felé és oltottam fel a lámpát, de közben beütöttem a kezemet, felszisszentem és akkor minden eszembe jutott. Az rémálom, ami nem is volt annyira álom, hanem sokkal inkább egy szörnyű valóságnak tűnt. Felhúztam a pizsamám ujját, emlékeztem rá, hogy mintha valami megégette volna a karomat, az a fájdalom túlságosan is valóságos volt akkor ott és valóban valami volt a karomon. Nem tudtam mi ez, egy jel volt, egy stigma és szörnyen fájt.
Kökörcsin megint nyávogott, mintha azt akarta volna kérdezni, hogy jól vagyok-e. Nem mondtam semmit sem, csak odafordultam felé és felemeltem, majd szorosan magamhoz öleltem. Nem ellenkezett, így vele együtt keltem ki az ágyból és kimentem a szobámból, hogy felkeltsem a bátyámat. Már előre rosszul éreztem magamat attól, hogy felkeltem, így is eléggé karikás volt a szeme mindennap, de kihez fordulhattam volna? Jake auror, el kellett neki mondanom, hogy mi történt. Normális esetben Logan-hez mentem volna, mindennel őt zaklattam végül is, de olyan érzésem volt, hogy ezt tudnia kell a Minisztériumnak is, ami ma történt.
– Jake, ébredj fel! – megráztam a vállát, miközben Kökörcsint a másik kezemmel tartottam. Megnyugtatott, ahogy egyenletesen dorombolt a kezemben, mégiscsak terápiás célból kaptam.
– Mi az, Dylan? – kérdezte Jake álmos hangja pár perc csend után. A sötétben nem tudtam megállapítani, hogy nyitva van-e egyáltalán a szeme.
– Történt valami – válaszoltam, egyszerűen többet most nem tudtam mondani. Feloltottam a villanyt az ágya mellett és felé nyújtottam a karomat. Láthatóan nem értette, hogy mit akarok ezzel mondani, de aztán felült az ágyán és amikor a tekintete a karomra tévedt elsápadt.
Naplózva


Mira L. Wyne
Hugrabug
*


Jenkibogyó

Elérhető Elérhető
« Válasz #71 Dátum: 2020. 11. 20. - 20:51:03 »
+1

-Sophie?
Zaklatottan mászok elő az ágyam függönyei közül, először az ablakra nézve, kinn még korom sötét van.
Miközbe a szavait próbálom felfogni, megnézem a sajgó csuklómat, egyáltalán nem nyugodva meg az égést látva rajta, mitöbb, abba a fura szimbólumba. Tehát tényleg nem csak egy fura és nagyon rossz álom volt, mér is lenne akkora szerencsénk...
Sietve átbotorkálok, és megölelem a lányt, valahogy egyszerre megkönnyebbülten és szorongva, akármilyen ellentmondásos is lenne ez.
-Nem hiszem... Neked ugye nem esett bajod?
Nagyon próbálok hinni a szavainak, és megnyugodni, hogy már vége legalább.
-És... bocsánat. Nem tudom, mér, de tudom, hogy valamér nagyon bocsánat, és tudnom kéne, és tudnom kellett volna, csak nem tudom, mit...
Értelmes egyáltalán, amit itt összehadarok? Leroskadva visszaülök az ágyam szélére, remegve, pedig nincs is hideg, és csak meredve pislogok magam elé. Otthon kellett volna maradnom... Ott nem lenne ilyen...
Mitöbb, hazalopni magammal Mirát, és Sophie-t, és mindenkit tényleg, hogy ők is biztonságba legyenek ott.
Kopogás zökkent ki, egész pontosan az ablak kopogása. Illetve, egy bagolyé. Először megijedek a zajra, amennyire szét vagyok esve, de valahogy összeszedem magam megnézni, ki küld ilyenkkor baglyot.
-Mira is ott volt- mutatom fel a csokipapírt a világító betűkkel, nem is tudom, mér, hisz Sophie is ugyanazt láthatta, ő is látta ott Mirát is, de valahogy most úgy éreztem, meg kell erősítenem, hogy ő is átélte ugyanezeket.
Még nem is tudom, hányszor újraolvasom a cetlit, mielőtt keresek egy pennát, kapkodva írni valami választ, és visszaküldeni a bagollyal, aztán csak segélykérően pislogok Sophie-ra, mint ha ő tudna bármivel többet, mitévők lehetnénk.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #72 Dátum: 2020. 11. 21. - 10:40:58 »
+1

A pokol kapujában


Mindenki
2001. október 29.

outfit

let’s cause a little trouble

Amint Avery csatlakozott hozzánk kicsit megnyugodtam. Csak egy hangos sóhajt hallattam, ahogy ujjaimmal megint fogást találtam Aiden kezén és kicsit megsimogattam a bőrét. Hirtelen úgy éreztem, hogy ez is egy megoldható helyzet, még ha nem is láttam ajtót vagy más menekülési útvonalat… a tekintetem egész véletlenül tévedt a különös varázstárgyra, amit már majdnem biztosan láttam korábban azon a bizonyos napon, mikor belefutottam Murphybe – aki mitugrász kölyökből, mitugrász felnőtt lett időközben. Azt mondta korábban a nő, hogy csak az a lehetőségünk van, ha belépünk a Rendbe… ehhez pedig meg kellett érinteni azt a valamit. Hát közelebb léptem, tudva, hogy a többiek úgyis követnek. Ha megérintjük… talán úgy működik, mint egy zsupszkulcs? Ezen elmélkedve bámultam egy darabig.
– Jól vagy? – kérdezte Avery.
Hát igen, elég szarul nézhettem ki. Éreztem, ahogy egyre több vér folyik ki az orromon és szép lassan bemocskolja a nyakam, elérve a pizsamám anyagát. Csak bólintottam válaszként, hiszen nem számított, hogy én hogyan voltam, egyszerűen csak el kellett tűnnünk innen, méghozzá minél gyorsabban.
Hamarosan Merel is a közelünkbe került, mert Jasper is kimentett valakit a kevésbé nagypofájú jelenlévők közül. Csak később jöttem rá, hogy a hasonmásomnak titulált pasas volt az… szerencsétlen sápadt volt és remegett. Reméltem, hogy nem esik össze, mindenesetre elé léptem, mikor a nő beszélni kezdett megint.
– Hát így döntöttek… – ennyit hallottam még, aztán valami furcsa égő érzést éreztem az alkaromon. Nem adtam a fájdalomnak hangot, összeszorítottam a fogaimat, azon erőlködve, hogy némán tűrjem a történeteket… de aztán, mintha valami megbillent volna. Megint sötétség volt, megint… álmodtam?
A szemeim hirtelen pattantak fel. Éreztem a vért a bőrömön, hogy nem kapok levegőt az orromon, aztán érkezett a világosság is. Nagy nehezen feltornáztam magam a lepedőről, hogy ülő pozícióba kerüljek… csak ekkor pillantottam meg az ágyneműt. Csupa vér volt, ahogy a pizsamám és Aiden pizsamája is. A kezemet azonnal az orrom elé húztam, hogy kicsit megtöröljem, de ez nem sokat segített… sőt talán csak még jobban elkentem magamon a vörösséget.
Te… te is álmodtál? – kérdeztem és közben már az orrom elé húztam a takarót, nem nagyon számított már. Ez az ágynemű huzat úgyis a kukában fogja végezni reggel. Valahogy éreztem, hogy ez nem csak egyszerű rémálom volt, mert túl sok kávét ittam meg és nem tudtam elég mélyen aludni.  – Ugye nem sérültél meg? – faggatóztam, de végig nézve rajta, egészen rendben volt. Már csak Averyért kellett aggódnom… mert ha ez nem álom volt, akkor ő is igazából ott volt. A Roxfortban sok csodára nem számítottam azon a téren, hogy majd megpróbálják orvosolni a dolgot… olyan egy retek iskola az is.
Hol van Hermész… írnom kell Averynek… vagy bemenni az iskolába…
Hirtelen felhúztam magam, úgy pattantam ki az ágyból, mintha nem is vesztettem volna vért. Ez volt a baj… azonnal megszédültem és meg kellett támaszkodnom a falon. A tenyerem nyomot hagyott rajta, de nem számított. Valamit tennem kellett, éreztem, hogy ott lüktet a testemben a felelősség tudta: az apja vagyok. Tudnom kellett, hogy jól van-e, de közben forgott velem az egész szoba, alig tudtam egy lépést megtenni előre… csak abban reménykedtem, hogy Aiden segít legalább ebben. 

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
Naplózva


Leonard B. Beckett
(N)JK
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #73 Dátum: 2020. 11. 21. - 20:41:44 »
+1

Rémálmok völgye



A purgatórium melege


2001. október 29.

to: Leah & mindenki

szett

Grindelwaldnak hála sikerült megállítanom a kis vöröst, de ez koránt sem oldotta meg a helyzetünket teljesen. Azaz valamelyest igen, mert a következő pillanatban vele gyütt köddé váltam én is, csakhogy ebben nem volt sok köszönet. Kicseszettül fájt ugyanis az alkarom, olyan volt, mintha a kezdeti álomban látott lángcsóva martalékává vált volna. Továbbra sem hittem semmi földöntúli dologban, így nem fohászkodtam senkihez, csak vártam a kegyes - és remélhetőleg mielőbbi halált. Aztán a tér és időkontineum végtelen halmazából egyszer csak a földön találtam magam.... a hálószobámban. A nagy csattanás térített magamhoz, és mikor éreztem, hogy mennyire sajog a fejem, hamar összeraktam a képet, hogy rémálmom volt, és legurultam az ágyról. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, hiszen az elmúlt hónapokban minden éjszakám erről szólt. Bár ez egy kicsit furább volt, mint a többi, mégsem tűnt annyira gyanúsnak, hiszen Liah is benne volt. Hosszú hetek óta minden áldott éjjel a volt menyasszonyomról álmodtam, így ez nem volt meglepő most sem. Felültem hát és az ágyhoz támaszkodva próbáltam összeszedni zavaros gondolataimat arról, hogy mi is történt. Az armilláris gömb ugrott be először, majd az őrült boszorkány, aki hihetetlen amatőr módon próbált mindannyiunkat beszervezni abba a bizonyos Rendbe... A medálja is felrémlett lelki szemeim előtt, és kezdtem összerakni a képet, hogy valószínűleg ez  a Rend állhatott a roxfortos diáklány halála és a csillagleső fesztiválon történtek mögött is... Bár az említett események idején még New Yorkban éltem, a Prófétát természetesen minden nap járattuk magunkhoz, így tisztában voltam azzal, hogy mi zajlik a varázsvilágban Londonban is. - Ssssz - a gondolatmenet ezen pontján szisszentem fel hangosan. Most, hogy kezdtem tényleg magamhoz térni, az álom végén érzékelt fájdalom is visszatért, méghozzá jó erősen. Lepillantottam az alkaromra, és láttam, hogy bizony nem csak beképzelem a dolgot... tényleg ott volt rajta az égésnyom... a szimbólum gyakorlatilag billogként virított a bőrömön. Csodás... most már mindkét alkarom ki volt dekorálva, hiszen a sötét jegy halvány körvonalait azóta sem tüntettem el. Egyrészt nem akartam magamra felhívni egy medimágus figyelmét sem, mert nem bíztam meg ennyire senkiben, másrészt... valami furcsa, szentimentális okból meg akartam tartani, hogy ezzel is emléket állítsak a Sötét Nagyúrnak, és a múltamnak.  Amennyire jó érzés volt a sötét jegy maradványára ránéznem, annyira rémített meg az új, vörösen izzó jel látványa... hiszen, ha ez valóban megtörtént, akkor... mi van ha baja esett Liahnak is? Éjszaka volt, tudtam, hogy nem állíthatok be csak úgy Liah-hoz, úgyhogy gyorsan asztalhoz ültem, és sebesen, de azért olvashatóan firkantottam rá egy kis darab pergamenre az alábbiakat:

Liah... ma éjjel ismét láttalak álmomban. Rendkívül bizarr volt az egész, de ami ennél is aggasztóbb, hogy mikor magamhoz tértem, rá kellett jönnöm, hogy nem álom volt, hanem színtiszta valóság. Ugye jól vagy? Nagyon remélem, hogy igen, és hogy nem sérültél meg úgy, ahogy én... Kérlek írj, amint lehet!
Leon

Mikor elkészültem, rögvest összecsavartam a papírt, hogy aztán az egyik bérelt baglyommal útnak eresszem. Reméltem, hogy legkésőbb hajnalban elér hozzá az üzenet, és hogy bagolyfordultával mielőbb megérkezik a válasz.... amiben arról biztosít majd, hogy neki nincs semmi baja. Mégis, az ösztöneim azt súgták, hogy ő sem úszta meg olyan egyszerűen ezt az éjszakát.

Köszönöm a játékot!
Naplózva


Avery Cassen
Moderátor
***


Elérhető Elérhető
« Válasz #74 Dátum: 2020. 11. 22. - 00:03:13 »
+1

A PURGATÓRIUM MELEGE

2001. október 29.
o u t f i t


Nem is nagyon fogtam már fel a helyzetet... még mindig sokkban voltam a pókokkal való rettenetes találkozó után, szinte éreztem magamon a gusztustalan kis csápokat, erre pedig olyan erővel rázott ki a hideg, hogy össze is rezzentem. Azt sem vettem észre egyből, hogy Jasper elsodródott mellőlem... figyeltem Elliot vérét, ahogy már végigfolyt a pizsamája nyakrészén is, és halkan, kissé reszketegen fújtam ki a levegőt. Az ujjaim önkéntelenül is kitapintották az egykori vágás már kifakult, de még mindig heges árnyát, ahogy az mintha sajogni kezdett volna... de talán csak beképzeltem, már abban sem voltam biztos, hogy ez nem lehetséges. Csak el akartam tűnni innen... még ha nem is volt ötletem arra, hogyan. Se egy ajtót, vagy egy ablakot nem láttam... A minket körbevevő sötétségbe menekülni talán nem lett volna jó döntés. Így csak közelebb húzódtam Elliothoz, mert legalább abban bíztam, ő biztosan megvéd, bármi van... csak akkor tűnt fel Jasper hiánya.
– Hát így döntöttek… – hangzott a boszorkány hangja, én pedig a fiút kerestem tekintetemmel. Szerencsére hamar kiszúrtam egy másik fickó közelében, aki úgy tűnt, nem érzi túl jól magát. Közelebb akartam lépni... de akkor a világ megint mintha fordult volna egyet. Összemosódott előttem a kép, majd lassan egészen feketévé vált... én pedig úgy éreztem, elnehezülnek a tagjaim. Képtelen voltam mozdulni.
Egy rezzenéssel riadtam fel. Zihálva ültem fel, ujjaim pedig azonnal kétségbeesetten túrtam bele az ágyneműbe, kutatva, hogy hol vagyok... de ez az ágyam volt, a Mardekár szokásos, nyugodt klubhelyisége, körülöttem pedig mindenki nyugodtan szuszogott... az én szívem pedig olyan erővel vert, mintha ki akart volna szakadni a helyéről.
- Mi a... - hebegtem rekedten, és újra körbepillantottam... ekkor tűnt csak fel a fájdalom, ami hasogatott a csuklómban, és fel is szisszentem tőle, ahogy odakaptam. Feljebb tűrtem a a pizsamám ujját, és ahogy lepillantottam az égetett sebre a csuklómon, kicsit elnyíltak ajkaim. Nem... ez... nem volt rendjén... ez sehogy nem volt így rendjén... hiszen ez csak egy álom volt... igaz?
Fel akartam állni, de úgy éreztem, nincs elég erő a lábaimban hozzá. Így csak ültem az ágyam szélén és markoltam a matracom szélét. A fájdalom hasogatott a kezemben, de valahogy még nem fogtam fel igazán... mindenki olyan nyugodtan szuszogott körülöttem, hogy én is hirtelen arra gondoltam: mi van, ha ez még mindig egy álom? Már nem tudtam nyomon követni, mi a valóság, és mi nem... nem értettem, mi történik... ott volt Elliot, Jasper, Sophie és még Aiden is, ettől pedig csak mégjobban aggódtam. Ujjaim újra megtalálták a csúnya, fájdalmas égést karomon, de akkor se tudtam megmozdulni... pedig kellett volna. Valamit tennem kellett volna. Ugye?
Arra rezzentem össze újra, hogy Wampus finoman nekidörgölőzött a karomnak. Mintha tudta volna, melyik fáj... azt elkerülte, és a másikhoz bújt hozzá, aztán óvatosan rátámaszkodott a combomra is, úgy pislogott fel rám. Finoman megérintettem a fejecskéjét a fél füle között... csak ekkor tűnt fel, hogy mennyire remegek.
- Minden rendben, igaz? - suttogtam neki, ő pedig halk, nyávogásszerű kis hangot hallatva dugta oda a fejét hasamhoz. Mintha mondani próbált volna valamit... Azt kívántam, hogy ez a "igen, minden rendben" legyen, de nem mertem beleringatni magam ebbe. Nem volt rendben... semmi nem volt rendben. Ezt pedig mintha ő is tudta volna valahol. De csak beszívtam a levegőt és beletúrtam ujjaimat a puha, szürke bundájába, mert hirtelen semmi másra nem voltam képes.




Köszönöm a játékot!

Naplózva

Oldalak: 1 ... 3 4 [5] 6 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 11. 29. - 12:17:41
Az oldal 0.205 másodperc alatt készült el 44 lekéréssel.