+  Roxfort RPG
|-+  Időn kívüli játékok
| |-+  Kalandok kikalandozóhelye / Játéktér (Moderátorok: A Dementor, Csámpás)
| | |-+  Rémálomok Völgye
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Rémálomok Völgye  (Megtekintve 488 alkalommal)

A Dementor
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2020. 10. 10. - 18:49:25 »
+9

RÉMÁLMOK VÖLGYE



2001. október 29.

Furcsa péntek este volt ez az október 29. Valahogy mindenkiben ott uralkodott az a különös feszültség, mielőtt ágyba bújt volna. Talán a különös őszi köd, ami megült alacsonyan a talaj felett vagy az újhold sápatag fénye okozta az érzést… ki tudja? Mindenesetre ott lüktetett a furcsa kis gyanú mindenkiben, hogy valami készül… valami megmagyarázhatatlan, valami veszélyes.

A pokol kapuja

Merel Everfen a szokásosnak mondható esti rutinja után huppant be az ágyába a Hugrabug ház hálókörletében. Talán azt hitte, hogy lesz még ereje olvasni egy kicsit ezen az éjszakán, hiszen nem volt olyan fárasztó péntekje, mint amire számított. Valahogy mégis, mintha az álom hirtelen szökött volna a szemére s nem engedte, hogy ébren maradjon. Szép lassan lecsukódtak a szemei és magába fogadta a sötétség. Alig távolabb innen, Roxmortsban Mr. O’Mara még egyet hümmögve fordult a másik oldalára, hogy Mr. Muci Fraserhez bújjon, mikor magához hívta ugyanez a sötét erő s érezte, amint zuhan és zuhan egyre mélyebbre. Aiden már csupán a szuszogását csíphette el, mikor hasonló, forgó hévvel rántotta be az álom őt is. Sok-sok kilométerrel távolabb, egy londoni lakásban az éppen takaró alá kerülő Arelia Tobervic sem érzett mást, mint mérhetetlen fáradtságot. Vajon tényleg ennyire nehéz napja volt? Ezt csupán ő maga tudta megítélni… mindenesetre az álmosságnak nem tudva ellenállni lehunyta a szemét, hogy kedvenc párnájára fordulva elnyomja a feketeség. S még innen is messzebb Mr. Harlow a családi farmjukon épült házban található hálószobájában, próbált éppen eleget tenni az esti rutinjának, de hirtelen annyira elálmosodott, hogy nem volt más választása, mint csak bedőlni a párnák közé, magára húzni a takarót és végre álmodni.
Hamarosan véget ért a sötétség. Mindannyian ugyanabban a sötét erdőben találták magukat, ahol semmiféle fény nem volt, csupán fák közé bejutó holdsugár sápadt ereje. Ez pedig kevés volt, hogy bármit megvilágítson. Így Miss Everfen észre sem vehette, hogy a jobbján Miss Tobevric didereg, ugyancsak pizsamában. Mögöttük, alig egy-két méterrel Mr. Harlow kapott helyett, az egyik fatörzs mellett Elliot didergett, s hozzá egész közel Mr. Fraser. Mind az öten felfigyeltek a furcsa, dermesztő hidegre, a síri csendre, amiben még csak állatok motoszkálását sem hallották. S hogy emlékeztek-e hogy nem rég még az ágyukban voltak, a finom meleg takaró alatt? Aligha. Most csak az erdő létezett, ők és a hideg.
Még mielőtt bárki megszólalhatott volna, valahol a távolból különös, kántálásszerű hang ütötte fel a fejét s mintha tábortűz is pislákolt volna arra. Tőlük jobbra és balra nem volt más csak sötétség… a hátuk mögött, nos ott meg valami sokkal veszélyesebbnek hangzó hörgés csendült fel.

Az éden földje

Sean egy jó kis konténer mellé behúzódva reménykedett abban, hogy ezen az éjszakán sem fagy halálra… illetve csak reménykedett volna egy utolsó ásítást követően. Ugyanis az agya eltompult, érezte, hogy egyre-egyre álmosabb mostanra. Így megadta magát a sötétségnek, mely kellemesen vonta magához, mintha csak egy melegvizes tó felszínén lebegne. Miss Fawley Herfordshire-ben található kollégiumi szobájában dőlt ki, szinte pillanatok alatt, nem is hallva, ahogy Miss Lowell a fürdőből visszatérve még mond neki valamit. Olyan könnyen és olyan békésen aludt el, mintha csak a karjai közé ölelné valaki.  Tőle nem is oly’ messz a kollégium fiúknak fenntartott emeltén aludt el Mr. Flynn, fejét egy tankönyvön nyugtatva, épp csak annyi ereje volt, hogy magára húzza a takarót, mielőtt elnyomta az álom. Miss Beckett éppen Dorian Belby karjaiban pihent, mikor elnyomta az álom, olyan könnyedén, mint már régóta nem. Könnyedén adta át magát a kellemes, barátságos érzésnek és melegségnek, amit a békés sötétség keltett benne.
Már nem is emlékeztek rá, hogy egy pillanattal korábban még a hálószobájukban voltak. Csak azt érezték, hogy a napfény kellemesen cirógatja az arcukat, amint egy tisztáson találják magukat. Bár verőfényes napsütés volt, mégis valahogy, mintha kellemes, friss eső aromája töltötte volna meg a levegőt. Mindannyian kényelmes, mégis elegáns öltözéket viseltek, olyat, amit a legjobban szerettek. Szemben egy nem túl nagy, éppen tökéletes méretű otthonos ház várta őket, édes illat szállt ki bentről, mintha valaki éppen sütne. Persze mehettek akár jobbra egy sötét erdő felé, vagy balra, a széles folyó partjára is. Ez a hely itt az övék volt. Ők döntötték el, merre tovább.

A purgatórium melege

Mr. Leon azt hitte, nehezére esik majd elaludni. De nem így volt, sőt ami azt illeti kifejezetten könnyű volt a jobb oldalára fordulni az idegen párnákon és belekapaszkodni a szédítően sötét érzésbe, ami magával ragadta. Mirabella Harpell jóízű ásítás után nyúlt el a Griffendél hálókörletében helyét kapó baldachinos ágyán. Az álom azonnal elnyomta, amint magához ölelte a mindig hűséges kispárnáját. Tőle nem is olyan messze Miss Cassennel is pontosan ez történt, éppen csak egy halk „Jaspert” suttogott el, mielőtt a sötét örvénylés magával ragadta. A Hugrabug hálókörletében Miss Wyne is éppen egy bizonyos személyről álmodozott a plafont bámulva, mikor hirtelen elkapta az álom és furcsa, örvénylő tornádóként reptette jó messzire ettől a kellemes gondolattól… akárcsak a közelében heverésző Sophie Vanheimet, aki éppen az ő egyetlen Teddy mackójáról álmodozott. Még kettő fordult, mielőtt magával ragadta az álom.
Hamarosan, elfeledve, hogy korábban éppen csak lefeküdtek a cseppet sem fárasztó, de mozgalmas pénteki napjuk után, egy hatalmas szikla mellett találták magukat egy erdőben. Éppen csak félhomály volt, talán még le sem ment a nap. Miss Wyne azonban valamiért még is a kezébe vette a pálcáját… nem a saját döntése volt, ott volt attól fogva, hogy itt találta magát és tudomásul vette, hogy pizsamában ácsorog a három másik lány társaságában. Miss Cassent és Miss Harpellt azonnal felismerte, de a harmadik vöröslány… valahogy nem tűnt ismerősnek és nem csak neki, hanem Averynek és Mirabellának sem. Miss Wyne hirtelen emelte fel a pálcáját, szinte észre sem véve, hogy mit művel, körülöttük a fák hatalmas lángra lobbantak, recsegni ropogni kezdett minden a forróságban. Nagyjából ekkor vehették észre Mr. Beckettet, aki éppen a lángok közül menekült ki a szikla felé.
Sok menekülési útvonal persze nem volt erre. A sziklától nem olyan messze, a hegyoldalba ékelődve egy nagyobb barlang volt, odabent mintha valami hangokat hallottak volna. Ezen kívül a tüzet még meg tudták volna kerülni talán jobbra de arra még az erdő is sokkal sűrűbbnek, sokkal veszélyesebbnek látszott.


A következő KM-reag október 18-án érkezik.
Minden hsz 2-2 pontot ér.
Aki leírja a lefekvés előtti pillanatokat vagy az esti rutinját, az +5 pontot szerezhet.
Aki két egymás utáni kört kihagy, annak a története nem kerül tovább mesélésre.

Naplózva

______________________________________________

A rémálomból nincs ébredés, nem suttogja senki a sötétben,
hogy ne féljen, mert a veszély a képzelet játéka csupán.

______________________________________________

Deliah Beckett
Boszorkány
*****


A Könyvkereskedő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2020. 10. 11. - 16:50:57 »
+2


RÉMÁLMOK VÖLGYE



2001. október 29.
Az éden földje

Az ablakpárkánynak támaszkodva kortyoltam egy pohár vizet, Doriant figyelve az ágyban. Valami könyvet olvasott, az arcát szinte teljesen eltakarta a borító, de valami mélyről jövő balzsamos nyugalom árasztott el csak a puszta látványától. A félelem, amit kezdetben éreztem attól, hogy túlságosan hozzászokok majd az illatához a fehér ágyneműmön, a széthagyott teásbögréihez, az ágy alatt talált hiányzó zokniaihoz most csak emléknek tűnt. Minden este őt akartam bámulni, ahogy csak fekszik ott a kis éjjeli fények alatt a puha, sötét tincseivel, komoly vonásaival, kérdő tekintetét rám emelve.
- Minden rendben? - érdeklődött álmosan, félretéve a könyvet míg megigazította a feje alatt a párnát. - Nem jössz?
- De, igen - mosolyodok el, majd magam mellé helyezem az üres poharat és már libbenek is a fürdőszoba felé, hogy gyorsan fogat mossak, megfésülködjek.

A tükörből egy ismerős arc néz vissza, de minden fáradtság vagy aggodalom nélkül, ami új. Az őszi szünet elmúlt napjai teljesen kiszakítottak a mindennapi gondjaim, démonaim karmai közül, ami mintha az arcomon is látszana. Kipihent vagyok az egész napos lustálkodásoktól, hálás Dorian társaságáért, közelségéért, felfrissült a környezetváltozástól. Felkapok a kád széléről egy ottfelejtett fehér pólót és gyorsan belebújok, ahogy visszatérek a hálószobába és szélesen elmosolyodok, amikor rájövök, hogy az nem is a sajátom.
- Az az enyém? - dünnyögi Dorian félálomban, amikor bebújok mellé és én csak némán bólogatok, ahogy végighúzom a hideg lábfejem a vádlija vonalán a takaró alatt, hogy felmelegítsem magam valamennyire. - Merlin szerelmére, mintha jégből volna a lábad - húzódik el kicsit nyűgösen, de végül hagyja, hogy a karjai közé bújjak és szorosan magához húz.
- Melegíts fel akkor - súgom a fülébe incselkedve, de egyikőnk sincs már abban az állapotban, hogy bármi mást csináljunk, mint hogy hosszan, lassan váltunk egy jóéjt csókot mielőtt összegubancolódott tagjainkat végleg elnehezíti az édes fáradtság.

Ahogy magába fogad az álom, még érzem Dorian ízét a nyelvemen, az illata betölti a fejem és a testének melege a takaróval együtt körém csavarodik a sötétségben, amitől kivételesen nem félek, önként adom át magam neki a biztonságot jelentő karok ölelésében.

***

Magas, harmatos fűben feküdtem, éreztem ahogy a nedves szálak finoman cirógatják az arcom, ahogy kinyitottam a szemeim és hagytam, hogy elvakítson a fény egy pillanatra mielőtt felemeltem a kezem kevéske árnyékot vetve az arcomra. Egyszerre éreztem gyorsnak és lassúnak, ahogy felültem és körbepillantottam magamon, vettem egy mély levegőt és a víz zúgása felé fordítottam a fejem. Egy széles, gyorsfolyású folyó nyújtózott balra, de nem sokáig kötött le, amikor megéreztem a meleg, édes-fahéjas illatot, ami egyenesen szemből szállhatott felém, egy kissé távolabb lévő takaros, hívogató kis házból.
Elgémberedett lábaimat kinyújtottam, majd felálltam és megigazítottam a könnyű fehér ruhát, amit viseltem. Oldalra pillantva csak most vettem észre a jobbomon végigfutó erdő fáit, amelyek sötét lombjai között mintha ottragadt volna a reggeli köd, de ezzel sem foglalkoztam különösebben. Csakis a csodálatos sütemény illat érdekelt, aminek egyből nyomába is eredtem… volna, de alig tettem pár lépést, megéreztem valaki jelenlétét. Pontosabban valakikét.
- Helló? - fordultam hátra végigpillantva a három ismeretlen alakon.
Naplózva


"There's a light in all of us trying to get free"

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2020. 10. 11. - 17:55:05 »
+4

A pokol kapujában


Mindenki
2001. október 29.

outfit

let’s cause a little trouble

Csendesen készülődtem a fürdőben az alváshoz. Nem akartam most Aidenhez szólni, nem azért, mert nem válaszolt volna vagy ilyesmi… egyszerűen csak jobb volt, amíg odakint volt és nem az érdekelte, mit kenek éppen az arcomra. Talán bejött volna, hogy ezt is széttörje, mint a csiganyál krémet… pedig ez aztán tényleg csak egy mezei hidratáló volt, ami jól jött ezeken a hideg őszi napokon. Főleg fürdés után, amikor kifejezetten kellemes volt magamra kenni.
Ahogy bámultam magam a tükörben és már a hajamat próbáltam a helyére igazgatni, furcsa nyomást éreztem a gyomromban. Nem igazán fizikai fájdalom volt, sokkal inkább valami különös megérzés, amit nem tudtam hová tenni. Az egésznap olyan érdekes volt, de most mintha csak még jobban rám telepedett volna a gyanú, hogy valami nincsen rendjén.
Jövök már… – szóltam be a hálóba, miközben egy utolsót igazítottam a pizsamámon, majd tényleg kiléptem a fürdőbe, hogy aztán egy mozdulattal jobbra kanyarodva az ágyunk mellett találjam magam. Vagy ágyam mellett… egyelőre nem tudtam hányadán állunk ebbe a kérdésbe, de egy ideje inkább nem is terveztem ezzel piszkálni sem őt, sem magamat. Akkor sétál ki az ajtón, amikor akar. Beleuntam, hogy másokra erőltessem magamat vagy beleéljem magam múló dolgokba.
Csendesen huppantam le az ágy széléra, s már éreztem is, hogy milyen kegyetlenül rám telepedik a fáradtság. Nem aludtam volna el csak úgy jóéjt puszi nélkül, így mikor a párnára került a fejem, felé fordultam, hogy a vállára tegyem a fejemet, a lábamat átvetettem az ő lábain és beszívtam az illatát. Azonban mielőtt még azt mondhattam volna, hogy: „Muci kérem a csókom,” minden elsötétedett és furcsa, zuhanó érzést éreztem. Olyan volt, mintha valami végtelen mélységbe tartanék. Talán össze-összerezzentem… nem tudom.
Hamarosan nem volt más körülöttem csak végtelen erdő. Nem emlékeztem hogyan kerültem oda, miért vagyok pizsamába és miért a meztelen lábam éri a hideg talajt. Éreztem Aiden illatát, ami megnyugtatott, de a sötétben nem tudtam, hogy kik állnak még körülöttünk. Éppen csak az alakjukat tudtam kivenni. Didergésemben körül öleltem a karjaimmal a testemet és közelebb léptem a fatörzséhez, hogy megtámaszkodjak benne és úgy pillantsak el a távolba. Valami fény volt ott, s mintha gyanús törzsi dalokat is énekelt volna valaki.
Mi a szar… – morogtam magam elé, szokás szerint megdöbbenéssel, de tettre készen. Nem terveztem ott ácsorogni és arra várni, hogy történjen valami. Az általában a nagyobb szar, ha csak hagyom megtörténni a dolgokat, akkor érnek kellemetlen meglepetések. Ezt pedig nem akartam, pláne, hogy semmi sem volt nálam a pizsamámon, meg a szemüvegemen kívül – bár ez utóbbinak köszönhetően legalább elláttam valameddig ebben a végtelen sötétségben is.
Alig hogy jobban hunyorogni kezdtem a fény felé s azt tábortűzként azonosított, ijesztő hörgés hallatszott a hátam mögül. Hirtelen a hideg, a túl nagy csend értelmet kezdett nyerni… ugye ez nem az, amivel egész véletlenül Montregoval is összefutottam? Ugye nem? Nem is próbáltam meg reménykedni. Úgy nyúltam a pizsamám oldalához értem, mintha a varázspálcámat kerestem volna, csakhogy az nem volt nálam. A pizsamáimnak nem volt zsebe és máshová nem nagyon dughattam volna…
Aj… – fordultam meg, hogy lássam mi közeledik mögülünk, de közben hátrálni kezdtem, talán bele is ütközve valakibe. – Jó lenne megmelegedni egy tábortűznél azt hiszem… – morogtam és tovább hátráltam, míg nem a lépteim futássá változtak.
Naplózva


Serena Fawley
Griffendél Godrik Akadémia
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2020. 10. 11. - 19:33:25 »
+3

RÉMÁLMOK VÖLGYE



2001. október 29.
Az éden földje

Érdekes nap volt a mai is. Rettentő sok dolgot elintéztem, bementem az óráimra is, és még pár levelet is megírtam a barátaimnak. Nem is csodálkoztam rajta, hogy amikor hazaértem a kollégiumi szobámba, és ránéztem az ágyra, akkor már hívogatott a pihe-puha párnám, és a takaró. Hideg is volt odakinn, délelőtt még az eső is esett, pontosan arra vágytam, hogy bebújjak az ágyba, megigyak egy forró teát, és közben a könyvemet olvassam.
Végül csak rászántam magam egy gyors zuhanyozásra. Törölközés közben hallottam, hogy szobatársam Lottie is hazaérkezett. Őszintén szólva nem sokat találkoztunk, amióta itt lakom. Vagy én nem vagyok a szobában, vagy ő, amikor megérkezünk, vagy valamelyikünk akkor ér már haza, amikor a másik már elaludt, vagy egyáltalán nem is találkozunk. De azért most kiköszöntem neki, mire ő is megeresztett egy hellót, de hallottam, hogy megint csak a táskájában cseréli ki a jegyzeteket az esti teendőihez szükséges dolgokra, és talán már indul is.
Egy gyors fogmosás után - már nagyon csalogatott az ágy - kimentem a fürdőből, Lottie pedig már tűkön ülve várta, hogy végezzek.
-Egy gyors zuhany, és már itt sem vagyok. - mondta, és már rohant is be a fürdőszobába. Én csak megvontam a vállam, és bebújtam az ágyba. Habár nagyon szerettem volna tovább olvasni a Viking hajósok asztronómiája című könyvet, egyszerűen ragadtak le a szemeim. Észre sem vettem, hogy teát sem készítettem magamnak, mert amint fekvőhelyzetbe kerültem, már el is aludtam. Talán Lottie még mondott valamit, de lehet, hogy azt már csak álmodtam.

*****

Ahogy feküdtem a fűben, friss eső illatát éreztem. Az eső és a vizes fű, föld illata mindig frissességgel töltött el, és mindig arra az illatra emlékeztetett, ami a Hugrabug ház klubhelyiségében szállingózott egy-egy tavaszi eső után. Furcsa volt, hogy a fű nem volt vizes, én legalább is nem lettem vizes, ahogy ott feküdtem csukott szemmel. Nem tudtam, hogy kerültem ide, valójában per pillanat nem is érdekelt, csak élveztem a tavaszi illatokat és a kellemes napsütést. Valahol mélyen szöget ütött a fejemben, hogy mintha október lenne, és hamarosan jönne a Halloween, de ez a gondolat hamar elszállt, ahogy újra felém szálltak a kellemes illatok. És még nem volt vége! Hamarosan már friss sütemény fahájas-édes illata is megcsapta az orromat.
Hmmm... - sóhajtottam magamban, és lassan elkezdtem magam rávenni, hogy nyissam ki a szemem. Mintha a gyomrom is megkordult volna, de ezt a gondolatot megpróbáltam csírájában elfojtani. Mielőtt kinyithatnám a szemem, meghallok egy hangot:
-Helló?
Ilyen gyorsan még soha nem ült fel ember, ahogy én mozdultam. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy rajtam kívül van itt még valaki. Az első pillantásom egy szőke, fehér ruhás nőre esett, ő volt az, aki megszólított. Először azt hittem engem, de ahogy a másik két alak mozdult, úgy rájöttem, hogy négyen vagyunk ezen a tisztáson. Négy, teljesen különböző, ismeretlen ember.
Mi a fene? - gondoltam magamban, és feltápászkodtam, közben pedig leellenőriztem, hogy milyen ruha is van rajtam. Egy fekete szoknyát viseltem, sárga felsővel, és a felső színéhez illő sárgás harisnyával. A legkényelmesebb, elegáns fekete cipőm volt a lábamon. Egész jól néztem ki, szerencsére nem maradtam el a fehér ruhás nő mögött.
A másik két alak még csak most "ébredezett", úgyhogy volt időm körülnézni, és megszemlélni a helyszínt, ahova furcsa módon nem emlékeztem, hogyan kerültem. Középen egy ház állt, onnan jött a kellemes illat. Jobbra egy félelmetesnek tűnő, sötét erdő fái magasodtak, leginkább a Tiltott Rengetegre emlékeztetve. A másik oldalon egy nagy folyó kanyargott, sebes folyású, örvényes, mégis valahogy bizalomgerjesztőbb volt, mint az erdő.
Végül a fehér ruhás nő felé léptem.
-Jó napot... reggelt! - próbáltam kitalálni a napszakot. - Meg tudnád mondani, hol is vagyunk pontosan? - kérdeztem tőle bizonytalanul, és közben végigtapogattam a zsebeimet, hogy nálam van-e a pálcám.
Naplózva

Mirabella Harpell
Griffendél
*


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2020. 10. 11. - 21:38:11 »
+3




Magamra húztam a hófehér pizsama pulcsit, az egyszarvús kapucnival, és akkorát ásítottam, hogy simán lement volna Hagrid keresztben a kunyhójával, ha erre járt volna. Megviselt ez a hét, na. És hiába péntek este, nem lehet semmi izgalmasat csinálni, mert mindenhol aurornak látszó morcos tereptárgyak ácsorognak. Pedig érdekes, de a legjobb programötleteim péntek estére valahogy egytől egyig nem összeegyeztethetőek velük. Tehát azt gondoltam, legalább kialszom a fárasztó tanórákat.
Tehát ásítottam egy jóízűt, majd arccal előre belezuhantam a baldachinba, hogy aztán pofára esett tengericsillag jógapózban térjek nyugovóra, a kispárnámat folytogatva. A párnáig azonban már szinte nem is jutottam el.
*
Mintha csak pislogtam volna egyet, úgy nyitottam ki a szemem, bár nem emlékeztem, hogyan is kerültem ide, és mi ez a nagy szikla előttem. De valahogy itt voltam, mellettem Ave és Luna is, meg egy ismerős, vörösesszőke lány, akit valahogy most mégse tudtam hová tenni.
- Sziasztok! Erdei pizsi parti? Állati jó! - bámultam a lányokra lelkes vigyorral. Teljesen rendben van, tök jó ötlet! De hogy szöktem el az aurorok mellett, és mit ittam, hogy nem emlékszem, hogy kerültem ide?
- Jól áll - állapítottam meg Lucira nézve. Aztán feltűnt, hogy nála pálca van. Az mindig izgi.
- Mire készülsz, Szöszke? - mosolyogtam még, aztán lefagyott a gesztus az arcomról, és léptem egy lépést hátra. A szikrák már gyanút keltettek. Tudom a pálcájáról, hogy néha lenyűgöző dolgokra önállósítja magát, de most nem tetszett az a hirtelen mozdulat.
Egyik pillanatról a másikra szabadult el a pokol körülöttünk. Úgy letaglózott, hogy földbe gyökerezett a lábam. Elállt a lélegzetem, a szemem előtt a tomboló lángok mindenféle alakokat, bikát meg gyilkosan izzó tekintetű halálfaló formát öltöttek. Újra gyereknek éreztem magam, kicsinek, tehetetlennek, elveszettnek. Még csak nem is pislogtam, talán ezért, talán az iszonytól egy könnycsepp gördült elő füsttől mart szemem tavából, de kevésnek bizonyult ahhoz, hogy eloltsa a lángokat. Valaki kirohant az égő fák közül, ez térített kissé észre, de csak annyira, hogy a szám elé kapjam a kezem, és abba vegyek mély lélegzeteket. Próbáltam behunyni a szemem, de a pusztuló fák ropogását, a lángok kíméletlen harapásainak hangjait nem tudtam kizárni.
- Miért…? - nyögtem Luna felé iszonyodva, amikor meg bírtam szólalni. Na nem mintha vártam volna választ, ez csak úgy ösztönös volt. Rohanni kéne? Kéne. Nagyon kéne. Az izzó pernye úgy záporozott körülöttem, mint valami inverz hóvihar. A szép fehér pizsama hamuszürke foltosra szennyeződött, a cuki kis szivárványos sörényke feketére pörkölődött.
- Most mi lesz? - tört ki belőlem a vékonyka hang, amilyen már régen nem. Megállt a tudományom, csak a lángok rémképe tombolt a fejemben, egy értelmes vagy hülye gondolat sem. Legalább a lábaim mozgásba lendültek, ha remegve is. Nem nagyon voltam magamnál, de reméltem, hogy a többiek kiszúrnak valami menedéket, ahova követhetem őket, mielőtt teljesen bekerít az erdőtűz.


Naplózva


Sophie Vanheim
Játékmester
***


Let's say sunshine for everyone

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2020. 10. 11. - 22:19:08 »
+3

ღ ruci ღ
ღ Álom labirintus ღ

ღ sweet dreams are made of this ღ
mindenki
(2001. október 29.)


Arra ébredek, hogy alszom. Mármint oké, ez így hülyén hangzik. De tényleg, arra ébredek, hogy alszom, mert eszembe jut, hogy a Gyógynövénytan beadandó felett alszok, de egyszerűen olyan álomsítóan hat rám a gyökérzetekből való téma. Igazából nem ezt akartam választani, de inkább meghagytam Teddynek a könnyebbik verziót, mert hát szerintem Teddy is kikészült volna a gyökerektől. Szóval álmosan pislogok a félig kiürült teremben, és szomorúan konstatálom, hogy összenyálaztam álmomban a dolgizatot, szóval kezdhetem előröl, ha nem akarom. hogy Mr. Lanchester szívrohamot kapjon.
De inkább majd holnap. nyújtózom egyet, és felcsoszogok a hálókörletembe, majd csápolva egyet Mirának és Raylának bemászom a kellemesen hűvös ágyba, miközben szerencsétlen Tarzant húzom magamhoz, mert hát mostanában ha nincs Teddy, akkor szegény macskát ölelgetem. És kissé magányos így elaludni, hogy ő abban a furán hírhedten hűvös falak mögött alszik. De esetleg álmomban hátha találkozom vele.
De ahogy kupán vág az álmosság... Mondom ezek a gyökerek nem tesznek jót senkinek. Egy nagyon fura helyen ébredek, mert se a kényelmes, barackvirág színű takaróm, de a macskám, és se az összenyálazott beadandóm nincsen velem, helyette valalmi erdő közepén állok, és minden olyan nyomasztó... A fák lombjai susmusolnak, én meg összébb húzom magam a pizsamámban, és csak bámulok az erdőbe. Oké, most ez álom? De nem, valahogy nem tudom eldönteni. Alva járó vagyok és ez a Tiltott Rengeteg?! Neee nem akarok eltévedni és addg bolyongani, míg meg nem halok. A pánikom már megint kezd lerohanni, amikor megpillantom magam mellett a legjobb barátnőmet és Miráékat.
Megkönnyebbülten csámpázok eléjük, integetve, miközben kissé összehúzom magam a szél miatt, ami egyre csak mozgatja azokat a kísérteties fákat.
- Úúúú, sziasztoook. Mit csinálunk itt? Mind alva jártunk? - kérdezem, de aztán meghökkenek, mert valahogy úgy néznek rám, mintha nem is tudom... mintha nem tudnák ki vagyok. Ez pedig annyira letaglóz, hogy le se esik, mit mond a Griffendéles Mira. Ez annyira elszomorít, mert annyiszor kaptam már értetlenkedő és fura pillantást a saját anyámtól is. És hát az utolsó levelében sem tudta már a saját nevemet. Szóval oké. Ennyi vagy Sophie, nem csak a saját anyád felejt el, de a többiek is...
Annyira eltemet a saját szomorúságom, hogy az orrom előtt fellendülő pálca zökkent ki, és alig hogy pislogok, mindent beborít a tűz. Ijedten és reflex szerűen húzódom közelebb Averyhez. A messzeségből valami férfialak is kibontakozik. Talán az meg az apám lesz, akit most nyáron megtaláltam, és máris elfelejtett ő is? De nem, a férfi teljesen ismeretlen a számomra, ami megijeszt. Mi van, ha én ismerem, de amúgy nem? Elfelejtve lenni olyan szörnyen rossz érzés.
- Most mi lesz?  - hallom Mirabella hangját mire kibököm azt, amit mindig szoktam, és ami a jól bevált Sophie módszer szerves részét képezi.
- Hát... futunk - jelentem ki, és sebes léptekkel kezdek valamerre elfele vonulni a tűz és a rettenetesen kísérteties erdő elől. A barlang ami a közelben volt biztonságosabbnak tűnt... A tűznél még azok a hangszerű dolgok pedig remélem kevésbé halálosak.
Naplózva


Sean Westerfeld
Vérfarkas
***


the lonley beast

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2020. 10. 11. - 23:07:08 »
+2

☾ Have it all take my soul praying that I’ll make it home ☽
M i n d e n k i
2-0-0-1-o-k-t-ó-b-e-r-2-9



Álmosan megborzolom a hajamat, ahogyan az itcán sétálok, a szokásos céltalan unalommal, miközben minden izmom megfeszül, hogy ha kell ugorjak és lelépjek. Az utóbbi időkben kissé ki voltam készülve, és még jobban előjött a paranoiám, hogy minden egyes árnyékban, vagy valami optikai csalódásban is aurort láttam.De persze mit is várhatnék magamtól, egy óvatos, holdtól megrészegült vadállat vagyok csupán. Akit megvet a társadalom, egyik világhoz sem tartozom, és bennem szürke lyukakat égetett az elfeledett emlékek vérző helye. Ami egyre jobban égetett, mintha csak egy fekélyes heg lenne. És bárhogy akartam nem gyógyult be, mert az elvesztett emlékek sosem fognak visszatérni hozzám.
Az utca áporodott, nedves levegője bűzzel tölti meg az érzékeny orromat, és az éjjeli lámpák fényei fájdalmasan égetik a szememet. Az éjszaki fények néha sokkal égetőbbek voltak a nappalnál. Vagy csak én szoktam el túlságosan is tőlük, hiszen nagyjából kilenc évet rostokoltam az Azkaban sötét cellájában, hol a bennem tomboló farkas ordítását, hol a szomszéd cellában lévő barom szenvedését, hol az őrök beszédét hallgatva. Változatos program volt igen, szinte minden porcikám visszasírja. Aha, persze. Fantasztikus vagyok, hogy még saját magammal is ironizálok, de ez van, ha az embernek az ég világon rohadtul nincsen senkije. Elnyomok egy sóhajt, miközben a csípős októberi fagyos szél tűket szúr  abőröm alá, én pedig morgolódva veszem tudomásul. hogy már megint szerválnom kellene valahonnan valami kabátot is, vagy sálat, mert kifagy még a belem is. Nappal nem kéne annyira animágus alakban riogatni az embereket, mert ,egint kihívják rám az állatvédőket a túlérzékeny muglik.
Amikor megunom a szánalmas keringésemet London lerobbant utcáin, bevágódom egy viszonylag szélmentes zugba egy konténer mellé, ahol talán nem fagyok halálra. Majd azután, miután megöltem azt a szarházit, aki elvett tőlem mindent. Remélem halálra csuklik valahol, ha már ennyire sokat emlegetem azt a szarzsákot. Lassan aztán elnyom az üres álom, hogy aztán valami édes illat ébresszen fel.
Furcsa minden körülöttem, ahogy az édes illatokon kívül a többi ember szaga is az orromba kúszik. Gyorsan felülök, és szemügyre veszem az embereket körülöttem, akiknek a feje egyáltalán nem rémlik. Igen, a lehető legjobb memóriám van amnéziásan, nem? A bennem lévő farkas meg csak kiröhög. Mert kezdek tényleg bekattanni. És erről persze ő is tehet, mert egyfolytában mar belül, mert akárhányszor lakik jól a teliholdkor, akkor is éhes marad.
A nap fénye lágyan melegített, és a frissen eső illata miatt még jobbnak hatott a házból jövő illat. És ez mégis egyszerre töltött el valami idiótán jó érzéssel. És mégis baromira fájt. Mert valamire emlékeztetett. Olyan nyomorultul kezdtem ettől érezni magam, hogy barátságtalanul néztem rá a többiekre, és ahogy feltápászkodtam rendesen magamat az esőtől áztatott fűből valami csávóba még bele is könyököltem.
- Mert nem elég nagy ez a kibaszott erdő kettőnknek - mormogom inkább csak az orrom alá szarkasztikusan, miközben a két nő felett a házat bámulom. Aztán  szinte önkéntelenül megyek a ház felé, miközben önmagamhoz képest már szinte túlöltözött vagyok a tiszta, nem kikukázott cuccal, ami rajtam van.
Naplózva


Arelia Tobervic
Minisztérium
***


Átoktörő

Elérhető Elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2020. 10. 12. - 07:21:57 »
+1

Rémálmok völgye
Mindenki
2001. október 29.
A pokol kapuja

Arelia a Minisztériumból igyekszik hazafelé, mint mindig a megszokott útvonalán. A szorgalmasan fárasztó napja végén, jutalmul útba ejti egyik kedvenc kis teázóját. Egy csésze tea mellett elfogyaszt egy szelet browniet. Megtörölgeti a szalvétával a száját, amiből mindig origami darut hajtogat, hogy otthagyja az asztalon. Kéri a számlát, fizet, de üldögél még egy kicsit, ahogy elnézi a sétáló utcában járókat, majd a blúzának a mellső zsebéből előveszi a kis zsebóráját, amit még Izadóra nagynénikéje ajándékozott neki a tizennyolcadik születésnapjára. Először teljes abszurditásnak gondolta, hogy valaha ő ezt hordani és használni is fogja, de nem akarta megbántani Iza nénikéjét, elfogadta, de besuvasztotta egy asztalfiókba. Aztán, amikor minisztériumi dolgozó lett a keze-ügyébe akadt az óra és elkezdte magával hordani és hamar rájött, hogy milyen jó, hogy nála van a minisztériumban a különböző tárgyalások, kihallgatások és egyéb időpontok összeegyeztetése miatt. Lassacskán pedig megszerette és a szívéhez is nőtt az óraékszer, mint valami kis kabala, ami nagyon sokban hozzájárul, hogy pontosabban és precízebben végezhesse a munkáját. Az óra háromnegyed hatot mutat, ami annyit jelent, hogy ideje indulnia, mielőtt még az őszi este a parkban érné, mivel mindig a parkon keresztül sétál haza, amit ilyenkor ősszel különösen szívesen tesz meg. Arelia nagyon szereti ezt az évszakot, mivel Angliában él számára nem zavaró, ha sokat esik az eső, hiszen itt évszaktól függetlenül is nagyon sok a csapadék. Szóval, szereti az őszt, mert ilyenkor a londoni parkokban a fák, a bokrok ezerszínű kavalkádja fogadja a sétáló szemlélődőt. Ahogy most is, amint a park kis cölöpfákkal kirakott járdáján sétált keresztül. Hideg szél fúj, melyben érezni a változó idő és a talaj-menti fagyok illatát. Okkersárga, mályva-bordó, halványzöld és még kitudja mennyi színárnyalatú falevelet rezget a szél. Arelia megáll egy nagy nyárfa alatt és hallgatja a levelek pergését, melynek ennek a fafajtának az esetében mindig olyan hangzása van, mint a szemerkélő esőnek. A falevelek hangjátékát egy krákogó hang töri meg. Arelia elnéz a hang irányába, maga elé támasztott esernyőjén pihentetve egymásra tett kezeit. Nem messze egy fa alatt, egy padon ülő öregembert lát, köhög és fullasztó, szakadozó krákogás hagyja el a száját. Minden egyes köhögésnél összerándul, az egyik kezét a szája elé tartja, a másikkal a mellkasát szorítja. Arelia vet még egy pillantást a szedett-vedett és ápolatlan férfira, majd tovább sétál. Az esti szürkület már bekúszik a fák és a cserjék közé, éppen mielőtt kiérne a parkból figyelmét egy másik dolog is magára vonja. A fejére pottyan egy vadgesztenye, ami a kalapja karimájáról lefordult és pörögve, gurul végig előtte, majd szinte a semmiből villám gyorsan leszalad egy szomszédos fáról egy vörös mókus és ott terem a gesztenyénél. A mókus nem óvatlan, okos kis fekete szemeivel végigpillant Arelián, hogy jelent-e rá fenyegetést vagy sem. Ő viszont meg sem mozdul, megbúvó mosollyal a száján figyeli a mókus ténykedését, intene vagy szólna, hogy nem kell tőle tartania, de a mókus aligha értené. A kis vörös bundás csak pislog rá kettőt, majd a gesztenyével visszaszalad a közeli fára. Ő pedig jót derül ezen a bájos kis jeleneten. Innen már nem lakik messze, a lakásuk két utcányira van már csak ide. Elhagyja a parkot, és az utcákon is végighalad. Közvetlenül a házuk előtt macskanyávogást hall a háta mögött. Megfordul és látja, hogy a cicája Ludmilla vonul oda hozzá, aki egy testes, kövér cica, vörös cirmos, orra élén egy fehér csíkkal és sárga szemekkel. A macska nyolcasokat ír le lábai körül átbújva a szoknyája alatt, hogy gazdájának ideje felvennie.
- Hát szervusz virágszálam, megjöttem! – A macska panaszosan és türelmetlenül nyervog, szinte számonkérve, hogy hol volt eddig.
- Jól van. Gyere! – Arelia karjára veszi a macskát. Felsétál a lépcsőn, lakáskulcsával nyit és belép az ajtón. Anyja nincs most itthon, pár hete elutazott Kanadába, amikor kapott egy baglyot a rokonoktól, hogy mielőbb szükségük van rá, mert Lorenzo unokabátyja köszvény miatt ágynak esett, de az utolsó küldött baglya szerint, holnap szombat reggel jön haza.
Arelia megeteti Ludmillát, a szokásos tálkájába elé porciózva kedvenc konzervjét. Lepakol a szobájában, aztán a konyhában lefőz egy kanna erős teát, majd maga is megvacsorázik, két szelet tőkehalmájas, vajas pirítóssal és néhány szem aszalt fügét is elfogyaszt utána. Majd lemezes polchoz lép, ahol több bakelit lemezük is van, igaz ezek már régiségnek számítanak, még a mugliknál is, de mint sokan a hangzása miatt, Arelia is előszeretettel vesz ilyen hanghordozókat, ezért is hozatta rendbe egy restaurátorral a lemezlejátszójukat is pár éve. Egy igazi régi darab, melynek a kallantyújával kell feltekerni a szerkezetet. Arelia elővesz egy lemezt, megtekeri a gurtnit, majd egy csészével az ablaknál állva hallgatja a muzsikát és teázva elnézi ennek az őszi estének a szórványos fényeit a felhőkkel gomolygó sötét égen. Köd dereng végig a ház előtti utcában a föld felett, mint valami fehér tejszerű miazma. Megissza teáját, majd elmegy a fürdőbe, hogy megmosakodjon és felöltve hálóruháját eltegye magát holnapra. Az ondolált tincsei a zuhanypárától csak még inkább begöndörödtek és egy törölközővel szárítgatja a haját, ahogy kijön a fürdőszobából. Lekapcsolja a gramofont, mely a bakelit végére érve pattanva, döccenve elhallgatott már, amíg zuhanyozott. Elindul a földszinti szobájába, majd mielőtt még az ajtót becsukná Ludmilla beslisszol a szobába. Arelia nem függönyözi el a szobáját, szereti, ahogy a sárgás utcalámpák fénye némiképp bevilágítja, mert ilyenkor még csak lámpát vagy pálcát sem kell gyújtania. Mikor az ágyba bújna Ludmilla már a paplan takaróján fekszik, összegömbölyödve az ágy közepén. Arelia arrébb tessékeli félretolva macskája sej-haját, befekszik az ágyba, behúzza a függönyöket, és ahogy betakaródzik ólomszerűen önti el a fáradtság és olyan gyorsan szenderül álomra, hogy még egy bárányig se kell elszámolnia, mikor már a sötét öntudatlanságba zuhan.

Mikor Arelia magához tér, úgy érzi, mintha egy pillanattal ezelőtt egy hirtelen rándulással állt volna meg a levegőben. Most a tüdejébe tóduló hideg levegő, a nedves talaj s avar illata telíti el az orrát, ahogy kinyitja a szemét körbenéz, de nem sok mindent lát. Érzi a talpai alatt a föld hidegségét, harmatos fűszálakat a lábujjai között, kisebb kavicsszemeket, nyirkosan tapadós leveleket, kisebb ágakat.
Egy sötét erdőben van, egy sötét helyen. Fogalma sincsen, hogy került ide és ekkor a hideg végigfut a talpától egészen fel a hátáig, mert megérez valami szörnyű borzalmat, mielőtt még meghallaná vagy látná egyáltalán. Esernyőjét és vele a markolatában lévő pálcáját keresi, de nincs nála se az ernyő, se a pálca, mert az esernyőjét az ágytámlájára akasztotta. Ekkor szinte meztelenül, védtelennek érezi magát és még a lélegzete is elakad. Azt is érzékeli, hogy vannak körülötte mások is, hallja a lélegzetüket, ahogy járkálnak. Kántálásszerű hangokat is hall és némi szórványos fényt lát a hang irányából. Ahogy a szeme hozzászokik a sűrű feketeséghez, az enyhe holdfényben és a távolabbról érkező tábortűz fényében alakokat vesz ki maga körül, majd meghall egy borzongató hörgést. S egy morgó hang szitkozódásait, majd a fekete hátráló alak nekimegy Areliának.
- Hé! – De mielőtt bármi egyebet szólhatna, Elliot futásnak ered. Arelia az elszaladó után pillant, majd a hörgés irányába. Nem látja, hogy hányan vannak körülötte, de mielőtt még ő is futásnak indulna:
- Van valamelyikőtöknél pálca? – Közben néz a rémisztő hang felé és igyekszik kivenni, hogy mi közelít feléjük. Ha nem kap választ, akkor Arelia is rohani kezd a kántálás és a tűz felé.

Naplózva


Mira L. Wyne
Hugrabug
*


Jenkibogyó

Elérhető Elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2020. 10. 12. - 16:56:34 »
+3

-Jóéjt, Sophie- integetek a lánynak, ahogy betámolyog a hálókörletbe, láthatóan álmosan ő is.
-Mizé,..- megpiszkálom a saját arcom mutatólag, hogy hol, -itt kicsit feliratos vagy.
Talán nem egészen száraz tintába feküdt bele? Egy kis figyelmesség mindenesetre senkinek nem ártott még, bár megértem, ha most túl fáradt foglalkozni egy kis maszttal, biztos tanult eddig. Én is sokat ülök mostanába jegyzetek fölött, meginn vizsgaév van, és így is eleget aggódok, hogy legalább az elméleti részeket jól tudjam, azzal át tudok talán menni tűrhető jegyekkel, mer nem a gyakorlati varázslataimba bízok, azok bárhogy sikerülhetnek, és gyakran ha nem azér rossz, mer alulsikerül, akkor azér, mer túl, és valami mást rontok el vele... De már nem ma fogok megváltani semmi világot, nincs sok haszna háromszor olvasni ugyanazokat a sorokat, mielőtt rájövök, hogy nem fogtam már föl, miről szólt. Így inkább csak jóéjt integetek én is mindenkinek, behúzom az ágyfüggönyt, és kényelmesen belebugyolálódok a takarómba.

-Mi?- pislogok körbe bizonytalanul Mira kérdésére, azt sem tudva, hol vagyok, és hogy kerültem ide. -Gondolom..? De mér itt? Hol vagyunk?
Integetek azér tétován a többieknek, Mira, Sophie barátnője Avery, meg még egy vörös hajú lány, akit nagyon restellem, de nem ismerek föl. Ugyanúgy üdvözlöm őt is, főleg amilyen aranyos lelkesedéssel nyit felénk, mer nem akarom megbántani, de biztos látszik rajtam a bizonytalanság. Pedig nagyon úgy érzem, hogy nagyon ismernem kéne valahonnan, amér pedig nagyon szégyellem magam, de csak nem akar beugrani semmi.
Nagy bűntudatomba még Mira bókját se fogom fel teljesen, csak bólintok egy aprót, csupán nyugtázva, hogy hallottam szavakat, még mindjár majd értelmezni is sikerül, egy pillanat. Addig had dideregjek rajta egy percet, mer ehhez az időhöz túl vékony a hálóingem, és bárhogy kerültem ide, a jó vastag paplanomat persze, hogy nem hoztam...
-Mi..? Mi!? Nem én- ...csinálom, de igen. Nem szabad akaratomból, de az én kezem fog pálcát, én lendítem, és miattam borul lángba rajtunk az erdő, miközbe csak kétségbeesetten pislogok magam elé körbe, meg Mirára felváltva, küzdve a pánikommal. -...nem én akartam!.. Mi történik?
Próbálom elengedni a pálcát, de görcsösen fehérednek körülötte az ujjaim, kétségbeesetten és bocsánatkérően nézek Mirára, tudom, hogy mennyire fél a tűztől, és soha nem akarnám így megijeszteni mégegyszer, amióta már tudok róla, pláne nem veszélyeztetni. Veszélyeztetni mindenkit, mind a négyünket, sőt, még valaki ötödiket is, aki az erdőből rohan ki, rá is rágyújtottam, rá se akarnám pedig.
-Gyere!- ragadom meg Mira csuklóját, teljesen megértve, ha ez most ellenszenves lenne neki, de az ismeretlen lánynak - akit nagyon ismernem kéne pedig - igaza van, itt nem maradhatunk. Nem is tudom merre, de követem, és húzom, ha kell valahogy felkarolom és viszem Mirát is, de nem hagyom benne a tűzbe, amit pláne én gyújtottam.
-Bocsánat sajnálom az én hibám ne haragudj sajnálom nem akartam sajnálom- hebegem a sírás határán egyensúlyozó, meg-megbicsakló hanggal Mirának, támogatva a másik lányok után, remélve, hogy ők láttak valami kiutat. A még mindig pálcát szorongató kezemmel hátrafordulok magunk mögé, a tűzre, erdőre szegezve azt és a rémült, parancsolni próbáló tekintetemet.
-El! Vissza, szét innen!- Nem tudom, működhet-e, varázslat-e egyáltalán, és nem csak mégnagyobb bajt okozni fogok-e vele, de a lángokra koncentrálok és szétakarom őket, csak tőlünk elfele, minden más irányba, csak ne közelebb. Talán ha egy kiégett kört hagynak körülöttünk, azon már nem jönnek vissza, és nem halunk meg itt mindannyian...
Már előre tudom, hogy ha most beérünk valami védett helyre, csak egy pillanatra is megpihenni, én meg fogok törni a stressz, riadalom, és már így is ostromló bűntudat alatt, és csak egy zokogó kupacba omlok, talán Mirával együtt, akit meg én traumatizáltam ezzel az egésszel...
-Bocsánat...- szipogom már most is. -Mindent elrontok...
Naplózva


Dylan Harlow
Minisztérium
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2020. 10. 12. - 19:10:55 »
+2

Hellbound Heart


Mindenki
2001. október 29.


The path to paradise begins in hell.

Kint már csípős hideg volt, de még gyorsan megtettem az állatokat azelőtt, hogy visszahúzódtam volna a kellemesen meleg házba. Jake még a konyhában próbálta eltakarítani a vacsora maradékait, miközben én a lehető leggyengédebb módon próbáltam kiterelni a kutyákat. Fáradt voltam már, de azért próbáltam mindent a megszokott rutin szerint csinálni. A Minisztériumban mostanában őrültek háza van, nem tudom, hogy Jake hogyan bírja, bár az ő szemei alatt így is nagyobbak a karikák.
– Segítsek valamit? – kérdeztem miután a kutyákkal vívott harcot megnyertnek nyilvánítva benéztem a konyhába.
– Menj aludni, már készen vagyok, lassan én is megyek – válaszolta a bátyám, így felmentem az emeltre, hogy elfoglaljam gyorsan a fürdőszobát. Apa talán már rég visszahúzódott a saját szobájába, de Logan ajtaja félig nyitva volt és még láttam fényt kiszűrődni. Nem akartam megzavarni, úgyhogy nem kívántam neki jó éjszakát, csak csináltam tovább a dolgaimat.
A kellemes meleg zuhany jót tett az átfázott végtagjaimnak és mire bementem a szobámba Kökörcsin már a párnám mellett elnyúlva feküdt. Odamentem hozzá, hogy megsimogassam puha vörös szőrét és önkéntelenül is elmosolyodtam, ahogy álmában dorombolni kezdett. A sarokba álló tükörhöz léptem még és párszor beletúrtam a hajamba, aztán a komódon álló krémek felé nyúltam és gyorsan bekentem az arcomat. Csak ezután másztam be a takaróm alá és vetettem egy pillantást az éjjeliszekrényemen álló könyvekre, de úgy éreztem, hogy már nincs erőm egyetlen sort sem olvasni. A könyvek tetején egy apró barna boríték hevert, amit Daniel egy hete adott a kezembe még bent a Minisztériumba. Nem bontottam ki, de most sem éreztem arra késztetést, hogy meg kellene tennem.
Iszonyatos fáradtság tört rám és másra sem tudtam gondolni, minthogy végre aludhassak. Egy pillanattal később pedig elfelejtve a könyveket és a levelet, leoltottam a villanyt és befordultam a fal felé, az ujjaimmal a sötétben kitapogattam Kökörcsin meleg kis testét és csendesen hümmögve simogattam a bundáját.
*
Olyan volt mintha a sötétségbe zuhantam volna, aminek soha nincsen vége, nem volt kapaszkodó vagy bármi más, csak a rémisztő sötétség és rettegtem, hogy ez egy újabb rémálom kezdete. Egy ideje pedig már nem kellett szembenéznem rémálmokkal, de most valahogy ez az egész olyan más volt és mikor a sötétség helyét egy magas fákkal tarkított erdő vette át úgy éreztem, hogy talán túlságosan is tudatos vagyok ahhoz képest, hogy ez egy álom.
A talpam alatt éreztem, hogy milyen hideg a talaj, amit vastag avarréteg borított. Megdörzsöltem a karomat, iszonyúan fáztam és úgy éreztem, hogy ezzel az álommal valami nagyon nincsen rendben. Miért érzékeltem mindent ennyire élesen? Az álmok nem ilyenek szoktak lenni. Ami a legnyomasztóbb volt, hogy egyetlen hangot sem hallottam az erdőbe, mármint állatokat vagy bármi ilyesmit, csak fák voltak itt és sötétség. Beleborzongtam a tudatba, hogy egy erdőben vagyok egyedül és azt sem tudom, hogy mit kellene csinálnom.
Ijedten felkiáltottam amikor valaki megmozdult nem sokkal messzebb tőlem a sötétségben, aztán próbáltam úgy tenni, mintha nem én adtam volna ki ezt a cseppet sem férfias ijedt kiáltást. Ezek szerint mégiscsak volt itt valaki rajtam kívül is, hallottam, hogy beszélgetnek, de a szavakat nem tudtam kivenni. A hátam beleütközött egy fatörzsbe miközben bizonytalanul hátráltam, aztán meghallottam azt a furcsa kántálást.
– Tábortűz? – kérdeztem, de olyan hangokat hallottam, mintha valami ősi szertartást tartottak volna ott. Logan egyik könyvében olvastam ilyesmiről, régi varázslószokásokról volt benne szó, de nem emlékeztem részletekre.
Egy pillanattal később azonban megint összerezzentem, mert a hátam mögül egy rémisztő hörgő hangot hallottam. Megfordultam, de semmit sem láttam a sötétben és önkéntelenül is a pálcámat kerestem, azonban hamar rá kellett jönnöm, hogy az bizony nincsen nálam. Kezdtem pánikba esni, nem értettem mi ez az egész és még pálcám sem volt, többszörösen is szerencsétlennek éreztem magamat.
– Van valamelyikőtöknél pálca? – kérdezte egy női hang a sötétben, de képtelen voltam válaszolni neki, a félelem kezdett lebénítani és a hörgő hang, aminek a tulajdonosát ugyan nem láttam egy kicsit sem segített abban, hogy nyugodtabb legyek. Azt hiszem többen is lehettünk ennek a furcsa erdőnek ezen a pontján és úgy hallottam, hogy a többség egyértelműen a tábortűz felé veszi az irányt, ahonnan a kántáló hangot hallottam. Akármilyen rituálét is tartanak most ott, valahogy az barátságosabbnak tűnt, mint a hörgő szörnyeteg vagy akármi is bujkált ott a sötétben.
A pánikon úrrá kellett lennem, így vettem egy mély levegőt, majd borzongva a tábortűz felé iramodtam. Próbáltam minden másra gondolni a félelmen kívül, de sajnos sosem voltam egy kifejezetten erős ember az ilyen helyzetekben.
Naplózva


Aiden Fraser
Sötét varázsló
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2020. 10. 12. - 20:53:24 »
+3

I don't know what's worse:
drowning beneath the waves
or dying from the thirst?


2001. október 29.


Halkan felsóhajtok, ahogy a forró víz végigfolyik a hátamon. Égeti a régi, mély heg nyomát, amely végigfut majdnem az egész hátamon, beférkőzik a sebeim apró kis réseibe, mégis felfrissít. Érzem a cseppeket az arcomról legurulni a nyakamra, a nedves tincseimet homlokomba tapadni. Kiélvezem ezt a pillanatnyi kis csendet, a magányt, a sajgó fájdalom ismerős hullámait, amelyek végigborzolják a testemet... aztán ez is olyan gyorsan tovaszökken.
Elzárom a vizet, de nem mozdulok még egy pillanatig, hallgatom, ahogy a zuhanyrózsáról tompán csöpög a víz a kád aljára. Ujjaim átszaladnak nedves tincseim közt, hogy egy kicsit megborzoljam azokat és lerázzam róluk a vizet, nem mintha ez sokat segítene. Valami furcsát érzek... lüktet, még a víz csöpögésének hangján túl is, és bár nem hasonlít ahhoz, mint amikor a halálfaló-detektorom indul be, kellemetlen. Talán csak a fájdalom... talán csak valami más, a lelkem és a bűntudatom katyvaszának egy furcsa, sötéten örvénylő kis darabkája, ki tudja. Mindenesetre kilépek a zuhany alól, hogy megtöröljem magam,, majd pedig magamra rángassam a pizsamámat. Amelyet bár O'Mara nem kedvel, de nekem még mindig komfortosabb így. Otthon a pulóvert sem veszem le... egyszerűen csak mert nem akarom, hogy lássák a vágásokat, a sötét jegy csúnya, mély nyomait.
Fekete melegítőre fekete rövidujjút húzok fel, ami még kicsit tapad a nedves felsőtestemre, de közben tükörképemet vizslatom. Ahogy nézem magam, Benjamin vonásai egyre jobban elhalványodnak... és maradok én, meg a hegeim. Mint az ott, a szemem alatt. Ja... hegekből sosincs elég, ugye?
Úgy teszek, mintha nem is törődnék tovább a furcsa, kavargó érzéssel a mellkasomban, és a hálóba indulok. Az ágyba dőlve kiélvezem annak a kényelmét, a plafont figyelem, de a rossz érzés csak nem akar múlni. Valami közeleg? Nem tudom... nem tudom, mi okozza. Próbálom fejtegetni, de egyszerre túl fáradt is vagyok hozzá. Végre hallom Elliot mocorgását, a szavai viszont csak tompán jutnak el hozzám, így csak bámulok tovább magam elé az egyre növekvő sötétségben... majd pedig az éjjeliszekrény felé dőlve megmarkolom pálcámat, és magam mellé vonom a matracra. Nem tudom... akármi lehet ez. És nem akarom, hogy a fegyverem messze legyen, ha esetleg szükség volna rá.
Végre közelebbről is meghallom Elliot hangjait. Bebújik mellém az ágyba, én pedig halkan felsóhajtok, ahogy hozzámér. A lehelete eléri a bőrömet, én pedig mondani akarok valamit, de már csak a szuszogását hallom, és mielőtt ezt igazán fel is foghatnám, engem is magába szippant az álom... egyről-a kettőre, váratlanul, olyan mélyen, mint szinte soha.

Összerezzenve eszmélek fel. Bőrömet csipkedi a hideg, a póló vékony anyagán át érzem, ahogy hátam valami kemény és szúrós felülethez nyomódik... Az ujjaim lassan hátravándorolnak, hogy kitapintsam azt. Egy fa? Egy fa törzse... Mi a fene?
Gondolataim nehezen állnak össze, formálódnak egy egésszé, néhány pislantás is kell, hogy kirajzolódjon előttem a táj. Fákat látok, pontosabban csak az alakjait, hiszen hihetetlen sötét van. Épp csak a Hold halovány fénye csillan meg itt-ott. És hideg van... Ó, Merlin faszára, rohadtul hideg, hogy teljesen, tetőtől-talpig kiráz a hideg.
Oldalra lesek, de mielőtt kinyithatnám a számat az észrevett alak felé, valami zeneféleség csendül a távolban, emellett pedig vörös fény lobban... Lassan, hitetlenkedve csóválom meg a fejemet.
Nem, nem, nem. Ennyire még nem őrülhettem meg... igaz? Hiszen alig egy pillanattal előbb az ágyban... az ágyban feküdtem? Francba...
– Mi a szar… – hallom Elliot hangját az oldalamról, ebben a pillanatban azonban két dolgot is realizálok. Az egyik, hogy az ujjaim közt szorongatom a varázspálcámat, a másik pedig, hogy látok. Ez pedig elég nagy dolog, tekintve, hogy szemüveg és kontaklencse nélkül amúgy nem szokásom.
Felpattanok a fa tövéből, és újra körbenézek, ezúttal pedig újabb alakokat szúrok ki. Remek... szóval nem csak ketten vagyunk. Ez persze továbbra sem magyarázza, hogy mi a jó Merlin fasza van. Már meg is jegyezném, milyen kellemes esténk van, amikor a hátam mögül egy hörgés csendül fel.
- Van valamelyikőtöknél pálca? – kérdezi egy női hang... nem is tudom, merről. A hangok és a sötét, ismeretlen alakok összefolynak.
- Nálam. - Lepillantok a kezemben tartott galagonyára, majd pedig be a fák közé, de én is hátrébb lépek egyet. - De gondolom senki nem várja el, hogy hősködni kezdjek egy ismeretlen eredetű hörgés ellen, ugye?
Mindenesetre egy kis habozás után követem csak a távolodókat. És akkor is csak azért, mert Elliot is a tábortűz... vagy akármilyen tűz felé indul. Én nem feltétlenül közelíteném meg. Nem mintha lenne jobb ötletem, de nem is tudom... a furcsa kántálások és a hörgések közül nem tudok olyan egyszerűen dönteni, hogy melyik a kevésbé ijesztő. Tényleg nem... de talán egy kicsit jobban kéne sietnem, a fák körül kiszűrődő hangok ugyanis egyre hangosabbak. De nem is tudom... a lépteimet mintha egyre csak lassítaná valami, mintha már nem is érdekelne annyira a tűz, mintha hirtelen rohadtul tudni akarnám, mi ez.
Naplózva


Jasper Flynn
Mandragóra Gyógyítóképző Ispotály
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2020. 10. 14. - 08:45:30 »
+3

éden földje


2001. október 29.
 
„Színek kavalkádja
mutatta az utat,
majd lépteim sora,
hamar oda juttat.”


Nagyot ásítva bámultam le az egyik tankönyvemre. Az egyikre, mert már fogalmam sem volt róla, hogy igazából melyiket olvasom. Eltompult az agyam, hiába közeledett annyira a holnap, ahol biztosan tudtam, hogy majd számot kell adnom a tudásomról. Nem érdekelt a jegy… nem érdekelt semmi. A betűk összefolytak a szemem előtt és csak Cassenen járt az eszem minden apró szeglete. Hiányzott, nagyon hiányzott.
Nyeltem egyet, majd felemelve a tankönyvemet nagy nehezen talpra álltam, hogy egy nagyot nyújtózva elnézzek Morgan felé. Igazából nem is figyeltem, hogy bejött-e már egy gyors zuhany után… de elég későre járt. Szóval gondoltam már horkol vagy ő is valami tankönyvet búj. Ezért hát nem zavartam, csak elbotorkáltam az ágyig, hogy a hasamra fekve próbáljak még alvás előtt némi tudást erőszakolni az agyamba.
Hirtelen valami különös érzés nyilallt a gyomromba. Vagy talán nem is nyilallt, olyan volt, mint a vizsga előtt izgalom, mikor az embernek már fogalma sincs mit kezdjen magával. Kis hányinger, enyhe remegés s most is pumpálta belem az adrenalint, hiába voltam az elalvás határán. Jó… jó… csak egy pillanatra lehunyom a szemem és folytatom… Lehajtottam a fejem a könyvre, de amint lecsukódott a szemem, már nem létezett tankönyv, nem létezett egyetem, sőt még kollégiumi szoba sem. Csak én és valami lágy hullámzó sötétség, ami vont mind jobban maga felé, én pedig hagytam.
Nem tudom meddig tartott ez, de mikor magamhoz tértem minden olyan természetes volt, olyan tökéletes. Csak a finom, langyos szellőt éreztem az arcomon, s azt, hogy minden a helyén van. A tekintetem a körülöttem állokról elég gyorsan a barátságos házikó felé vándorolt. Utáltam az édességet, most az onnan áradó kellemes illat mégis vonzott magához. Az sem érdekelt, hogy valami morgás hallatszott mellettem, miután valaki belém könyökölt.
– Helló? – szólalt meg hirtelen a fehérruhás, szőke nő, aki valamivel távolabb állt tőlem.
Közben megigazítottam magamon a hosszú ujjú, fehér pólómat, ami tökéletesen elfedte a karomat elcsúfító sebhelyet. A nadrág hozzá rövid volt, de szinte semmi súlya nem volt, csak puhán ölelt körbe. Ennél komfortosabban nem nagyon éreztem magam.
– Jó napot... reggelt! – szólalt meg a lány, akit talán már láttam az akadémia környékén, de abban biztos voltam, hogy nem a Mandragórára jár, mint én. – Meg tudnád mondani, hol is vagyunk pontosan?
Megköszörültem a torkomat, de egyelőre nem szólaltam meg. Nem volt kedvem idegenekkel csevegni, de ezen a helyen amúgy is olyan érzés volt, mintha azt tehetnék követkemények nélkül, amit csak akarok.
– Menjünk a házhoz, hátha van ott valaki – válaszoltam, mert be nem vallottam volna, hogy az édesség illata vonz. Nem szerettem, túl gejl volt, most még is belekordult a gyomrom, ahogy egy almáspitére, fahéjas csigára vagy másra gondoltam. El is indultam előre, a fura srác után, nem foglalkozva vele, hogy követnek-e a többiek. Egy csepp aggodalom sem volt bennem a helyet illetően. Ez pedig egyértelműen meglátszott minden mozdulatomon. Magamhoz képest nagyon laza voltam.
Naplózva


 

Leonard B. Beckett
(N)JK
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2020. 10. 14. - 20:40:34 »
+3

Rémálmok völgye



A purgatórium melege


2001. október 29.

to: mindenki

szett

Akárki akármit mond, az élet számomra mindig is végletek sorozata volt. Vagy a Mardekárba kerülök, vagy kitagadnak. Vagy a Nagyurat követem, vagy szégyent hozok a családomra. Vagy Deliaht veszem feleségül, vagy Lorient. Vagy elmenekülök a háború után, vagy irány az Azkaban. Olyan soha nem volt, hogy a könnyű állóvízben lavírozhattam volna, de ez valahol így is volt jó. Azt hiszem, kibaszottul untam volna az életemet, ha az nem fehér, akarom mondani fekete és vörös volna. Mert fehéret szinte sehol nem látni benne. Talán egyszer, régen… Azon a havas éjszakán, amikor megkértem Liah kezét. Akkor mindent hó borított körülöttünk. Igen. Ezen merengve bújtam ágyba a Nott család elhagyatott kúriájának legpuccosabb hálószobájában, melyet azért ideérkeztem előtt helyrehozattam Ronkyval, a házimanóval, akit ideiglenesen megörököltem Nottéktól. Ronky mindenben rendelkezésemre állt, ha bármi kellett, csak füttyentettem, annak ellenére, hogy nem voltam a ház ura. Mégis tisztelt engem, talán azért, mert tudta, hogy aranyvérű vagyok és sötét varázsló família leszármazottja, akárcsak Vitalie, az igazi gazdája.
A Liahval történt találkozás borzasztóan felkavart, s azóta sem sikerült teljesen rendszereznem a gondolataimat. Ez az álmaimon is meglátszott, ami nem is csoda, hisz már ideérkeztem előtt hónapokkal gyötörni kezdtek a volt menyasszonyommal kapcsolatos emlékek… és a hozzá kapcsolódó, kegyetlenül kínzó érzések. Hónapok óta borzasztó alvó voltam hát, és hiába ütötte el az óra a hajnali hármat is akár, legtöbbször álmatlanul forgolódtam csupán az ágyamban. Most is erre számítottam, a megszokott rutin szerint lefürödtem, majd az esélytelenek nyugalmával lapoztam bele az esti olvasmányul szolgáló varázslókrimibe.
Furcsa mód alig olvastam aztán el pár oldalt, már laposakat pislogtam, s egyszerre elnyomott az álom… Átlagos, szinte gyanúsan nyugodt álomként indult, egy amerikai barátomnál vacsoráztunk Loriennel, kellemes zene szólt, finom bort kortyolgattunk, és látszólag semmi zavaró körülmény nem állt fent ahhoz, hogy annak rendje és módja szerint költsük el a főételt, a fogolypecsenyét, ami kiválóan volt elkészítve. Lorien egyik elkóborolt fekete hajtincsét a füle mögé simítottam, ő hálásan rám mosolygott, aztán úgy nézett mögöttem valamit, mint akinek meghűlt az ereiben a vér. Ezután mindenki sikítani kezdett, hanyatt-homlok menekült, amerre látott. Hátranéztem és ekkor tudatosult bennem, hogy már nem Doyle-ék étkezőjében vagyunk, hanem egy lángoló erdőben.
Egy ideig még Lorien mellett futottam, de aztán – akár a kámfor - eltűnt mellőlem, mint akit szó szerint elnyelt a föld... és egyedül menekültem tovább. Nem sokkal később a távolban megláttam egy sziklaormot, s a zsigereim azt súgták arra van a túléléshez vezető út. Ahogy rohantam, két vörös és két szőke hajú lányt is megláttam a közelemben menekülni, de egyiküket sem láttam korábban soha, ezért nem éreztem felelősségemnek, hogy segítsek nekik. Az élet farkastörvényei megkeményítettek annyira, hogy csak és kizárólag magammal és a szeretteimmel törődjek. Ha a lányok elégnek az erdőtűzben, de én cserébe túlélem, biztosan nem fogok lelkiismeretfurdalást érezni. Már elértem a sziklát, amikor megpillantottam a hegyoldalba ékelődött barlangot. Bár elég furcsa hangok szűrődtek ki onnan, a megérzésemet követve arra menekültem tovább.
- Grindelwald poraira... - sóhajtottam idegesen, majd a rettegést félretéve beléptem a barlangba, bízva abban, hogy nem szaggat szét azon nyomban valami borzalmas lény, és menedéket találok a pusztító lángoktól.
Naplózva

Avery Cassen
Moderátor
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2020. 10. 16. - 21:12:01 »
+2

A PURGATÓRIUM MELEGE

2001. október 29.
o u t f i t


- Wampus... köpd ki! Most!
Merlinre esküszöm, már biztosan elkezdtem őszülni. Persze a szőke tincseim közt nem látszott, dehát teljesen tuti... Már elég későre járt, sötétség borult az egész hálókörletre, csak a szobatársaim tompa szuszogását vagy beszélgetését lehetett hallani, én pedig persze a macskámmal veszekedtem. Mint általában, naponta kétszer-háromszor. Persze, nem volt túl izgalmas életem, ez tuti... dehát Wampus legalább játszhatott a többiekkel, hát nem értettem, minek kell folyton az én cuccaimat terrorizálnia.
Kihúztam a szájából a párnám sarkát, aztán egy bosszús pillantást vetve rá arrébb is toltam, hogy elhelyezkedjek a plédem alatt. Ő persze dorombolva visszabújt a nyakam mellé, ahogy általában minden este... ez pedig általában meglágyított, de most valamiért nem múlt a furcsa, kellemetlen nyugtalanság, amelytől rossz szájíz keringett a nyelvemen. Furcsa érzésem volt... nem volt ez teljesen rosszkedv, ráadásul a napom is könnyű volt és nyugalmas. Betudtam végül a holdállásnak, a hét végi fáradtságnak... ahogy viszont a párnámra helyezkedve lehunytam a szememet, az álom szokatlan erővel jött, és az édes álmok helyett, amelyeknek általában Jasper volt a főszereplője, egészen másféle képek jelentek meg.
Zavarodottan zökkentem ki a sötétségből. Megcsapott a hideg, és valami furcsa kis szellő a bőrömön... Megrezzentem, kinyúlva oldalra pedig ujjaim valami idegen, hideg és kemény anyagot érintettek... ez nem Wampus puha bundája volt, és nem is az éjjeliszekrényen sorakozó tankönyvek és pergamenek valamelyike. Kellett pár pislogás, hogy odapillantva rájöjjek, mit látok... egy hatalmas szikla. Egy hatalmas szikla mellett álltam.
Tessék?
Zavarodottan lestem körbe, és tekintetem hamar megakadt két ismerős arcon. Mirán és... Mirán. Egyszerre örültem neki, hogy látom őket, de ugyanakkor nem nyugtatott meg nagyon... hiszen fogalmam sem volt továbbra sem, hogy hogy kerültem ide.
- Sziasztok! Erdei pizsi parti? Állati jó! - lelkesedett a pirosabb Mira, miközben és továbbra is bizalmatlan pillantással lestem körbe. Csak ekkor akadt meg a szemem a negyedik lányon.
- Úúúú, sziasztoook. Mit csinálunk itt? Mind alva jártunk? - Olyan lelkesen hangzott... de az arca még távolról sem volt ismerős. Ahogy a hangja sem. Vajon ő is a Roxfortba járt? Merlinre, annyi kérdés volt... zavart pillantással figyeltem, aztán átkarolva magamat visszakaptam a tekintetem Miráékra.
- Talán tényleg alva járunk... az megmagyarázná, hogy miért nem emlékszem arra, hogy hogy jutottam ide... - mormogtam, és közben a fák felé lestem... csak szemem sarkából láttam, ahogy a szőke Mira felkapja a pálcáját, és mire visszanézhettem volna, hirtelen sötétvörös lángok gyulladtak fel mindenfelé. A fák lombjai minden előjel nélkül kezdtek el égni, a ropogásuk pedig szinte belenyilallt az addigi csendbe.
- Mi a franc? - fakadt ki belőlem, és arrébb ugrottam egy, az avar felé száguldó, lángoló faág elől. Ettől persze nekiütköztem az ismeretlen lánynak. - Mira?!
A nemlétező zsebeim felé kaptam. A pálcám természetesen ott pihent az éjjeliszekrényemen, a helyén... annyira nem voltam még paranoiás, hogy vele aludjak. Eddig!
Hirtelen már nem is fáztam, sőt, a lángok füstje fojtogatni kezdett. A kétségbeesést a félelmet próbálva elnyomni, körbenéztem, menekülőút után kutatva, de abból nem sok akadt. Nem messze, a sziklán túl ott sötétlett egy kis folt... barlangnak tűnt, de valahogy nem voltam teljesen biztos benne, hogy az jó ötlet volna.
- Hát... futunk - jelentette ki az ismeretlen lány, és rohanni is kezdett, Miráék összekapaszkodva követték... én pedig álltam ott, a szemem sarkából észrevéve egy félmeztelen férfitestet... Mégis m a Merlin jó fasza történik? Csak mert nem tetszik, nagyon... de nagyon-nagyon nem.
- Most komolyan bemegyünk ide? - nyögtem fel, de persze utánuk futottam, a pasialak mögött be is érve a sötét, rideg falak közé... és csak ekkor hallottam meg a furcsa zajokat. Megtorpantam, de a hátam mögött, a barlang ajtajába érkezett egy újabb adag lángoló faág. Már nem volt lehetőség visszafordulni.
Naplózva


Merel Everfen
Hugrabug
*


VI. Hugrabug - A Vérborz Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2020. 10. 18. - 02:18:13 »
+1

Fárasztó ez az év... Valahogy talán az érzés is, hogy megfigyelve vagyunk ez által a sok auror által, akik egyelőre még mindig bizonyítás előtt állnak annak terén, mostmár tényleg csinálnak is-e valamit, mint a képviselőjük a nyári fesztiválon úgy beígérte, bár ez a fáradalom összefügghet azzal is, hogy a szigorítások miatt sokszor kísérgetek elsősöket valahova, mint prefektus. Honnan van ezeknek ennyi energiája egyszerre? Mármint, én is elmondhatom magamról, hogy erőmű vagyok - talán oda tűnik el minden kaja, amiből nem növök se hosszában, sem hízok keresztbe - de valahogy már nekem kell tartanom a tempót velük. És akkor van némelyik kókuszgolyó, aki úgy gondolja, "terelő is a néni, úgyhogy erős, ekkora mint mi, úgyhogy barátságos, biztos szivesen lenne állvány ródtorna-mutatványokhoz". És ilyen kis pofátlanul cukik, és ezt tudják, hát hogy a viharba is mondanék nemet.
Honnan is olyan ismerős módszer, Merelkedrága?
Megigazítom a fülem mögé tűzött pálcát a végén fejlámpa gyanánt égő lumosszal, és visszatérek inkább a Véres Napok Vámpírföldönhöz, így a szezon tiszteletére. Meg kell hagyni, bármilyen gurkóért könyörgő képe van ennek a Lockhartnak, meg kérdésesen igaz történetei, írni azt valóban tud. Tény, a regény fele önfényezés, de azt meg nem komolyan véve kell olvasni, és egész szórakoztató paródia gyanánt.
Talán a másik szezonális jelenséget próbálom elnyomni ezzel a könyvvel, úgymint nem emlékszek olyan évre, amikor nem történt ilyenkor valami elég nagy balhé, bele se kezdjünk a konkrét tavalyiba. Nem gondolkodok azon, hogy vajon lesz-e. Legfeljebb azon, hogy mikor.
Remélhetőleg nem most, mert már így is három oldal alatt kibukik a kezemből a kötet. Ennyire hosszú volt a hét?

Erdő. Erdőben nem szoktam pizsamában járni. Mit tartogatsz nekem mára, Erdő?
Pipacslefagyasztó hideget.
Gyanakodva veszem le a fülem tövéből a pálcát, bár nem tudom, minek volt ott, nem ég a hegyén fény, más okból meg nem tartom ott. Álmomban nem szokott hideg lenni. Álmomban nem szokott bármilyen hőmérséklet lenni, nem egy olyan tényező, ami létezik. Álmomban nem szoktak felismerhetően ismeretlenek szerepelni, ha random valaki, akkor is "tudni" szoktam a kontextusukat, "ismerni" őket az adott álom világán belül. Elliot oké lenne, de ki a másik három, akikről fogalmam sincs?
Túl reális minden.
-Ugye nem megint ez az illúzionista baktag történik velünk?- kérdem a többiektől vagy csak az erdőtől, de megvan a gyanúm már rég.
De ha alszok, a fejemben vagyok, csak akaraterő kérdése kéne legyen bármi, nem? Tudatosnak tűnik ez a legtudatosabb álmaimnál, bármit csak ki kell találnom elméletileg, ismerem én az álmaim sajátos logikáját. Na nézzük...
Előveszem Joyeuse-t. Előveszem Joyeuse-t. Ne foglalkozzunk azzal, honnan, sehonnan, nem valahonnan. A helyéről. Igazából, akkor már előveszem a táskámat. Gerünk szépen. Előveszek egy pisztolyt..?
Mi, ha véletlen tényleg sikerülne, meglepően hasznos lenne, mert varázsló körökben hasznosan meglepő, gyakran alig ismernek hétköznapian elérhető mugli dolgokat is.
De ha nagyon semelyik nem sikerül ezekből, megoldom én, keresek egy seprűnyélnyi szárat itt az erdő saját növényzetéből, de a nyári incidens óta nem fogok kizárólag a varázslatokra, azok nélkül meg maximum a tíz körmömre hagyatkozni.
-Diffindo- Biztos ami biztos, ki is mondva, remélhetőleg sikeresen vágva magamnak egy botot, jó esetben ki is hegyezve egyben, és nem mittudomén, tüzijátékot szórva, mint a nyáron. Mert nem bízok ebben az erdőben, és a lassan tényleg a pi...pacsos mezőt lefagyasztó hidegben.
Hidegben.
Qu'vatlh...
Álmodj, álmodj, Holdsugár
ghuy'cha'...
Anyád ringat, aludjál
baQa'...
-Dementor, tessék, ismered!- vágom rá Mittudomki Egy kényeskedésére sokkal több pánikkal a hangomban, mint szeretném. Nem csak a hangomban. Sokkal több pánikkal, mint amire képes illene legyek.
-Tábortűz- vágom rá megerősítésnek, és már indulok is Elliot után, egyik kezemben a pálcát szorítva, másikban a frissen intézett pótfegyvert, még akkor is, ha az végül csak egy hegyes husáng.
Nem bízok abban, hogy ott bármi barátságosat találunk. Igazából erős gyanúm, hogy ott se bármi jó vár ránk. De innen én léptem, cső, mielőtt még sztrájkolni akarnának a lábaim.
Naplózva

Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 10. 18. - 03:40:32
Az oldal 0.206 másodperc alatt készült el 44 lekéréssel.