+  Roxfort RPG
|-+  Időn kívüli játékok
| |-+  Kalandok kartonozója / Archívum (Moderátorok: A Dementor, Csámpás)
| | |-+  Rémálomok Völgye
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 2 3 [4] 5 6 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Rémálomok Völgye  (Megtekintve 6537 alkalommal)

Jasper Flynn
Mandragóra Gyógyítóképző Ispotály
***


"Flynn"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #45 Dátum: 2020. 11. 05. - 19:42:50 »
+2

éden földje


2001. október 29.
 
„Színek kavalkádja
mutatta az utat,
majd lépteim sora,
hamar oda juttat.”


Nem fogtam fel, ami körülöttem történt. Csak hagytam, hogy magával ragadjon a sötét álom újra és valahova egészen máshova repítsen… elmerültem benne, élveztem a békét, bár a számból már régen eltűnt az édesség és a kávé aromája, amit annyira nem is bántam. Ahogy felfogtam, hogy valahol ülök, s hogy már csak azért van sötét, mert még nem nyitottam ki a szememet, az igazi Jasper, aki írtozott a cukortól és a süteményektől, is lassan ébredezni kezdett. Már nem volt rám hatással az a nyugalom, ami azon az otthonillatú mezőn, abban a kényelmes házban rám telepedett. Most megint morgós volt… megint morgós, hiszen hallottam is, ahogy apró hang hagyja el a számat, mintha csak azt mondanám: „a francba, nem akarok felkelni!” A szemeim mégis kipattantak, hogy befogadják a körülöttünk lévő világot. Ez új volt.
– Jasper? – Azonnal felismertem Cassen hangját, s ösztönösen fordultam abba az irányba, amerre a szőke tincsek voltak. Mondani akartam valamit, de mikor kinyitottam a számat, újabb hang töltötte meg a teret. Egy ismeretlen nő volt, akit nem szúrtam ki eddig, hiszen nem érdekelt…
Fel sem fogtam mit mond. Kellett egy pillanat, hogy a tudatomig jusson a mondandója az ismeretlen nőnek. Figyeltem, ahogy mozognak az ajkai, ahogy Cassen visszakérdez és ő még mindig beszél. Csak a puha ujjakat éreztem meg, amiket azonnal a tenyerembe fogtam, na nem mintha ezzel meg tudtam volna menteni őt bárkitől is. Mégis megszorítottam picit, hogy tudja ott vagyok… és én is tudjam, hogy ott van. Nem voltam benne biztos, hogy nem álmodom az egészet.
Hallottam, amint többen kérdeznek és faggatóznak, talán egy hisztérikus nevetést is hallottam, de végül Avery apjának a hangja törte meg igazán a csendet… legalábbis számomra ez túl hangos volt, túl mindent elsöprő… és lényegében ekkor vettem észre, hogy ő is ott van. Pizsamában ült Fraser mellett, miközben a hangja átszelte az egész teret.
– Én belépek a rendbe.
Nyeltem egyet, nem tudtam eldönteni, hogy most nagyon bátor-e vagy mocskosul idióta. Nem is tudtuk, mi ez a rend, nem is tudtuk, mit hozunk a fejünkre… de aztán bevillant, hogy talán csak valami terve van. Reméltem, mocskosul reméltem, hogy neki akad valami, mert én aztán nem tudtam volna semmit sem tenni.
– Ugye tervez valamit? – hajoltam oda Avery füléhez, hogy belesúgjam a szavakat, némileg aggódva, hogy most majd mi fog következni. Valahol féltem, hogy az apja most megbolondul és ránk hozza a szarságot. Gyáva voltam… talán Cassenek már feltűnt, hogy nehezemre esik verekedni vagy kiállni magamért… érte voltam először képes Vincenttel szemben is. Egyszerűen nem voltaz én stílusom a feltűnősködés, jobbnak láttam meghúzni magam, amíg lehet.
– Remélem nem most kattant be... elég gáz lenne, ha mindannyiunkat kicsinálnának miatta… – magyaráztam… majd hirtelen beugrott: hogyan kerültem ide? Ez most csak egy álom? Akkor ugye nem tudnak kicsinálni? És mi az a cucc a boszorkány mögött, amire az egyik nő rákérdezett.

Naplózva


 

Leonard B. Beckett
Sötét varázsló
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #46 Dátum: 2020. 11. 05. - 20:48:41 »
+1

Rémálmok völgye



A purgatórium melege


2001. október 29.

to: Leah & mindenki

+16 nyomokban káromkodást tartalmaz

szett

Lassan, de biztosan enyhült a fájdalom, és én szinte biztos voltam benne, hogy Grindelwald, akit egész családunk a végletekig tisztelt, végre eljött értem is. Jó lett volna látni anyámat és apámat a túlvilágon, még annak ellenére is, hogy elszakítottak a legfontosabbtól… Igaz, hogy emiatt minden velük kapcsolatos emlékemnek lett valami kellemetlen mellékíze, mégsem tudtam őket gyűlölni. Főleg így nem, hogy ők meghaltak, én pedig, ahogy teltek a másodpercek, mégis csak kénytelen voltam rájönni, hogy életben vagyok. Na de hol? Teljesen ismeretlen területre tévedtem, ám ahogy körbenéztem, volt néhány ismerős arc… A lányok a barlangból és… Deliah.
- Liah, te meg mi a thesztrálszart keresel itt? – sziszegtem felé döbbenten. Lassan megint nem tudtam eldönteni, hogy ébren vagyok, vagy álmodom. Csak ezután figyeltem fel az armilláris gömbre és a színesbőrű boszorkányra. Elég karakteres volt a megjelenése ahhoz, hogy biztos legyek benne, sosem láttam korábban. A nyakában viselt lánc motívuma azonban a Prófétából azonnal beugrott… és nem sok jót jelentett. De nem az az alkat voltam, aki azonnal rettegni kezd, ha ismeretlenek foglyul ejtik. Halálfalóként számtalanszor kerültem rizikós helyzetbe, amikor csak is a higgadtságomon múlt, hogy nem váltam a föld martalékává. Rutin volt hát számomra, hogy ne mutassam ki a valódi érzéseimet és gondolataimat… s hogy lezárjam az elmémet a betolakodni vágyó legilimentorok elől. Annak idején a Sötét Nagyúr maga képzett ki e tekintetben, s mondhatom, bár fiatal voltam, amikor szolgáltam őt, nem volt rám panasza. – Nehéz próbákon mentek át, tudom. Nehéz volt ide eljutni, szembe kellett nézni a félelmeikkel… persze voltak szerencsésebbek, akik az otthon melegét érezhették a bőrükön – kezdte a boszorkány, mire ironikus mosolyra húzódott a szám. Meleget azt én is érezhettem a bőrömön, csak nem épp az otthon melegét, hanem az erdőtűz mardosó lángjait…
- Akik túljutottak mindezen megpróbáltatásokon, méltók arra, hogy itt lehessenek és részesüljenek a tanainkból. Ne is próbálkozzanak, itt nem működnek a varázslatok – folytatta a nő, láthatóan érzékelve, hogy többen is szívesen használnák a pálcájukat… ezzel természetesen én is így voltam, csakhogy a kökénypálca a párnám alatt hevert a kúriában…
Miközben a boszorkányt hallgattam, a gömb vonta magamra a tekintetemet… nagyon erős mágia jelenlétét érzékeltem körülötte, s szinte leküzdhetetlen vágyat, hogy megérintsem. Azt persze tudtam, hogy ennek a vágynak semmi realitása nincs, így azonnal igyekeztem elnyomni magamban. Miközben a boszorkány a Rendről és a toborzásról beszélt, Liaht vizslattam a szemem sarkából. Az, hogy itt volt, megnehezítette a dolgomat. Alap esetben elég lett volna csak magamra koncentrálni és kihúzni magam a slamasztikából, de így, hogy ő is itt volt… már jóval emelkedett a tét. Nem hagyhattam ugyanis, hogy bármi történjen vele. Reméltem, hogy van annyi esze, hogy kövessen abban a taktikában, amit az egyetlen járható útnak gondoltam, s ez nem más volt, mint az együttműködés színlelése, amíg nincs elég információ a birtokomban. Merthogy számomra nem volt egyértelmű, hogy el akarom utasítani a meghívást… Sőt, őszintén szólva igen kecsegtetően hangzott, amiről a boszorkány beszélt. Az elmúlt években azonban megszoktam a szabadságot, és nem szívesen mondtam volna le erről azon az áron, hogy innentől kezdve éjt nappallá téve rendelkezésre kell állnom és engedelmeskednem kell bárki kénye-kedve szerint. Ahhoz, hogy ezt megtegyem, valami nagyon csábítót kell ajánlaniuk...
- Ez mind nagyon szép, de… az a kérdés, mihez kezdenénk a megkapott tudással? Vagyis… hogyan akarja gyakorolni a hatalmát a rend a varázslótársadalmon? Hiszen mindenki tudja, hogy a tudás nem más, mint hatalom… – tettem fel én is a kérdésemet a többi jelenlévő után, élénken mosolyogva dekoratív fogvatartónkra.
Naplózva


Deliah Beckett
Boszorkány
*****


A Könyvkereskedő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #47 Dátum: 2020. 11. 06. - 16:13:09 »
+1


RÉMÁLMOK VÖLGYE



2001. október 29.
Az éden földje

Egyszerre tudtam, hogy nem kellene és hogy muszáj beleharapnom abba a fahéjas sütibe.
Az íze még mindig ott kavargott a számban ahogy a szemeim álmosan lecsukódtak, fahéjasan, édesen, melegen borította be a nyelvemet, mint Dorian lusta csókja amikor megdicsérte a süteményt amit készítettem a minap. Ha erősen koncentráltam még a kávé finom aromáját is éreztem a nyelvem alatt megbújni a lassan, de biztosan rám telepedő fáradtság ellenére, ami hamar hatalmába kerített a boszorkány szavait hallva.

Egy másik székben tértem magamhoz, az otthonos illatokat, környezetet pedig egy kevésbé kényelmes váltotta fel, valami, ami leginkább inkább egy bájitalkonyhára hasonlított. Ahogy pislogtam párat, hogy gyorsan kiverjem a kótyagosságot a fejemből, hamar feltűnt, hogy négy fős kis csapatunk jelentősen bővült és a legindokolatlanabb ismerős arcok tűntek fel. Közvetlenül mellőlem például Leon sziszegett felém:
- Liah, te meg mi a thesztrálszart keresel itt?
- Nem tudom - próbáltam megtalálni a hangom és kicsit magamhoz térni az újabb ébredéstől. - Hol vagyunk? - tettem fel neki is a kérdést, amire az egész kis “kaland” alatt kerestem a választ. - Jól vagy? - kérdeztem félig tőle, félig a tisztáson megismert lánytól, aki a másik oldalán foglalt helyet. Látszólag mindenki sértetlen volt, csak éppolyan zavart, mint én, ahogy felismertem párat a többi arc közül: Fraser, Elliot, Ms. Harpell… Aztán a tekintetemet megragadta “vendéglátónk” különleges alakja, egy magas, fekete nő bársonyruhában, köpenyben, fekete hajában fehér virágkoszorúval - meglehetősen szokatlanul festett számomra, de határozott hangja és a nyakában megpillantott szimbólum kényszerített, hogy rá figyeljek a többiek mozgolódása helyett.

- Nehéz próbákon mentek át, tudom. Nehéz volt ide eljutni, szembe kellett nézni a félelmeikkel… persze voltak szerencsésebbek, akik az otthon melegét érezhették a bőrükön.
Ezek szerint én és társaim a szerencsésebbek közé tartoztunk és egy pillantást vetve a félkör másik részén ücsörgőkre, ezt el is tudtam hinni.
- Akik túljutottak mindezen megpróbáltatásokon, méltók arra, hogy itt lehessenek és részesüljenek a tanainkból - folytatta és a “tanaink” szó semmi jót nem ígért, ahogy a következő mondata sem, amivel egyidőben felfedett maga mögött egy mágiától lüktető armilláris gömböt. - Ne is próbálkozzanak, itt nem működnek a varázslatok.
Hogy a mágiát ez a tárgy blokkolta-e vagy sem, abban nem lehettem biztos, de ahogy a barátságos boszorkány házában vagy a tisztáson, úgy itt sem igazán számított, mert továbbra sem volt nálam a pálcám.

- A Rend új tagokat toboroz. Magukat.
- Ajvé - sóhajtottam fel. Tanok, toborzás, fura álom-túszejtés… Ez a dolog kísértetiesen kezdett hasonlítani valamire, amitől rohadtul örültem, hogy Voldemorttal és Beckettékkel együtt megszabadultam.

- Hiszen melyikünk ne akarná ismerni a mágia rejtett lehetőségeit, melyikünk ne akarná kutatni és irányítani azt az anomáliát, amit ma csak Mágikus Szeszélyként ismerünk. A Rend tagjaként mind olyan tudás birtokába kerülhetnek, amiről eddig még csak álmodni sem mertek.
- Az Ég szerelmére… - mormolom magam elé, azt kívánva bárcsak felébredhetnék már, míg a társaim kissé felbolydulnak. Kérdéseket tesznek fel, többnyire elég elutasító vagy inkább csak érdeklődő módon, míg Elliot készségesen máris csatlakozni szeretne és Leon is affelől érdeklődik, hogy ő milyen hasznot tudna húzni ebből az egészből, ami egyszerre megijeszt és feldühít.
Sajnos az erőmből csak annyi tellik, hogy megragadjam a karját és figyelmeztetőleg megrázzam, pillantásommal kifejezve, hogy eszébe ne jusson csatlakozni a nőhöz vagy engem többet nem ismer. A magam részéről csak a Ms. Harpell kérdésére adott válasz érdekel: mi van, ha egy életre elegem lett abból hogy mindenféle átkozott rendek meg tanok hűbéreseként éljek és semmi kedvem újra fekete csuklyát ölteni akármilyen Szeszély kedvéért?
Naplózva


"There's a light in all of us trying to get free"

Mira L. Wyne
Hugrabug
*


Jenkibogyó

Elérhető Elérhető
« Válasz #48 Dátum: 2020. 11. 07. - 00:42:59 »
+2

Meginn valahol találom magam, ezúttal valami labornak tűnő helyen, félkörbe rakott székeken ismerős és ismeretlen arcok között. Riadtan pislogok körbe, látok mindenkit a pókbarlangból, és még néhány ismerőst, aki ott nem volt. Meg nagyrészt idegeneket.
Segélykérően pislogok Mirára, ő tud-e valamit, vagy ötlete van-e bármire. Lehetőleg csak egyáltalán kijutni innen, haza, biztonságba.
-Sophie, te is idekerültél?- suttogom fojtott hangon, ahogy őt is meglátom mellettünk, és nem tudom lerázni a gondolatot, hogy valamire emlékeznem kéne. De bármit is akarnak velünk, őt is hagyják ki ebből!
Persze nem merek megszólalni. Még megmozdulni sem igazából, pedig annyira menekülnék, de végül csak félve hallgatom a nő beszédét.
Egyáltalán nem nyeri el a bizalmamat, túl gyanús, túl hízelgő túl közvetlen a korábbi traumák után. Nekem a legelső ösztönöm csak menekülni lenne. És mégis, vannak, akik érdeklődnek. Őket nem húzták végig egy tortúrán épp az imént?
Csakély megnyugvás, de Mira is bizalmatlankodik, ő hangot is ad neki, nem mindenki bolondult még meg. Érdekes módon, mi diákok tűnünk eddig a legbizalmatlanabbnak. Ennek a Rendnek volt köze mindenhez az utóbbi évbe? A gyilkosság múlt Halloweenkor? A felgyújtott bál?
Segélykérően pislogok Mirára, egyre kevésbé értek bármit, és egyre inkább csak haza akarok jutni. És, pedig kezdtem már lassan megbarátkozni az új környezettel, egyre jobban haza-haza, minnél távolabbra ettől az országtól, minden őrülettől, ami itt megy. Otthon nem hagynának hasonlót megtörténni, otthon biztonságos lenne...
Naplózva


Merel Everfen
Hugrabug
*


VI. Hugrabug - A Vérborz Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #49 Dátum: 2020. 11. 07. - 14:42:08 »
+2

16+
language

Szürke majd fekete kép, és vágás. Új jelenet. Már nem is csodálkozok lassan.
Nem tudom, agyonvertem-e a csuklyást, vagy igazán létezett-e, nem csak nekünk szánt kép volt, de nagyon remélem, hogy legalábbis valaki figyelte, és erősen ajánlom, hogy vette a lapot. Elegem van, és nem játszadozok már.
Karba font kézzel dőlök hátra egyelőre figyelni, és szinte már gyanús, hogy kényelmes székeket kaptunk, nem mondjuk láncosakat.
Harpell angyalbögyörőnek egyem a drága dacos zuzáját, legalább valaki van még, aki megfelelően reagál itt dolgokra. Néhány további diáktársam inkább csak rémült, nem tudja, mit keres itt, és talán főleg hazajutni vágyhat, meg tudom érteni, de mi a láthatatlan thesztrálf... azt csinálk a legtöbb felnőtt jelenlévő? Ők se követték az eseményeket? Nekik se szúrja ki a szemüket a medál, amivel kvázi tele volt pecsételve minden terrortámadás az utóbbi évben legalább valahol? Hogy egy, igazán csak kis apró, ártatlan példát hozzak föl, ami a kiba Roxfortban volt egy éve egy kiba meggyilkolt diáklány vérével a padlóra kenve!? És ezek a gyökerek kibaszott érdeklődnek!?
Ez a hely már tényleg rég a kutyáké... Biztos nincs szabad hely valami Mars expedíción? Át akarok jelentkezni az ottani varázslóiskolába...
Egyelőre megpróbálom fékezni magam, és csak lesújtó pillantásokkal nézelődni körbe. Nem is valakiknek szól, csak lassan már ez az arcom.
Még Elliot is önkénteskedni akar. Őt legalább már ismerem, őt láttam a legutóbb, a nyári incidenskor, benne valahogy megbízok, hogy tudja mit, és értelmeset csinál, van ötletem a terveiről. Nagyon remélem, hogy bizonyos másoknak is csak véletlen ugyanilyen ötletei támadtak, és az egyetlen hibájuk, hogy nem ismerem őket ennyire, vagy főleg bármennyire, és nem tudok ráérezni, mire gondolhatnak legvalószínűbben.
Igen, az én anyámat, hogy így általánosítok, de sajnos már túl sokszor volt igazam. Én kérem minden alkalommal könyörgök a valószínűségnek, a dráma félknútos kivert kurvájának, hogy egyszer, akár csak egyszer végre felpofozzon azzal a realitással, hogy csak paranoid belelátok mindent amúgy tök ártatlan dolgokba, de eddig túl nagy kérésnek bizonyul, hogy buta tizenéves szájalós csitri kis picsa legyek csak. Minden viselkedésemmel konkrétan annak kéne lennem csak, és a szájalásaim nagyját le kéne tudni csapni a világ felnőtt, könyörtelenül valós realitásaival, amiknek nem kéne egyeznie a hisztijeim elképzeléseivel. Nem így kéne kinézzen egy nagyszájú hatodéves realitása külső józan szemszögből?
Bár ne tudnék statisztikát felhozni az érveléseim igazolására... Hideg, objektív adatokat...
-Milyen jó akkor, hogy mindvégig azon dolgoztak, hogy a bizalmunkat elnyerjék- jegyzem meg mégiscsak, mert hát na. Mert faragott tüzet fúj a faragott sárkány, a nagyszájú picsa pedig ahhoz mértet, önmagamból vagyok, mint mindenki.
És remélem érti mindenki, akinek kéne, hogy ezt nem is csak erre az álom-faszkarikára értem, amin átrángattak idáig. Aztán magamra szigorítva visszakussolok, mert már az agyonverőfám sincs itt, és frusztrál a tehetetlenségem.
Legalább annyit el kell ismerni, hogy a Világ Fekete Ellensége, legyen az egyszerűség kedvéért Morgoth, ha már nem mutatkozik be, legalább őszintén elmondja, hogy a mágiát is blokkolták. Más kérdés, mennyit elmond ez arról, mennyire megbíznak bennünk, a rendjük állítólagos új tagjaiban, hogy álmok mögé bújva keresnek fel minket, és még így is el kell venni a képességeinket is, hogy biztonságban érezzék magunkat.
Mint mondtam. Szar a tervük, és tisztában is vannak vele. Félnek, hogy nem beléjükszeretni fogunk csupán egy ajánlatért, miután bő egy évig provokáltak a hétköznapi életünk folyamatos megtámadásaival.
Naplózva


Aiden Fraser
Sötét varázsló
*****


broken boy

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #50 Dátum: 2020. 11. 07. - 19:42:43 »
+2

I don't know what's worse:
drowning beneath the waves
or dying from the thirst?


2001. október 29.


Szinte hallom Feryll szavait a csuklyás maszkja mögött, még ha talán nem is beszél. Érzem, ahogy az átkom célt talál, felismerem a vér vörösét még a fekete anyagon is átütni, a kezem pedig remeg egy kicsit, ezzel együtt a galagonya hegye is. Szedd össze magad... susogom magamnak gondolatban, hiszen még látom ahogy az alak alattam mozgolódik, próbál felülni és visszatámadni... de valahogy egyre nehezebbek a végtajaim, nem mozdulnak az ujjaim. Ennek az átoknak le kellett volna taglóznia, legalább a fájdalomnak, amit okoz... de mégsem teszi, ez pedig frusztrál. Észre sem veszem az arcom köré gyűlő sötétszürke ködréteget, csak összepréselem az ajkaimat, és igyekszem visszafogni a kitörni készülő... Mi ez? Valami olyasmi, amit csak Feryll tudott előcsalogatni belőlem. Valami felsőbb és sötétebb, amely végül pont, hogy rajta csapódott vissza.
A higgadt énem az agyam egy hátsó zugából suttog nekem: Feryll nincs már. De én mégis, mintha nem hallanám meg tisztán... mert túlságosan összemossa valami az agyamat, túlságosan összezavar. Már csak a halálfaló sötét alakját látom, a mozdulatai is szaggatottá válnak... megnyúlnak, megdőlnek... vagy csak én dőlök?
Érzem a fejemet koppani a kemény földön, érzem a vér szagát. De ez nem az én vérem... ugye? A fejemben összeborulnak a gondolatok és szédülök, a szemem előtt a maradék kép is összefolyik. Az egyre erősödő fájdalom az egész testemet beveti, és egyre nehezebb megpróbálnom figyelmen hagyni az éles lüktetést. Nehézkes lesz a légzésem, egyrészt a fájdalom miatt, de egyre csak fojtogat valami... én pedig próbálok megkapaszkodni, de kicsúszik alólam a talaj.
Kinyitva a szemem, nem csak a kezem sajog, de már a fejem is. A szívem még mindig a torkomban lüktet, az orromban pedig érzem az előző füst bűzét, ami eddig a pillanatig fel sem tűnt. Mi a franc...  A tekintetem körbevillan a termen és a székeken körbe, a kissé még azért mindig tompa agyam pedig egyből azt kiáltja: csapda! Bár kényelmesen ülök, egyből a béklyók után kezdek kutatni, a karfa felé kapok, de könnyedén tudok mozdulni... nem vagyok megkötözve, legalábbis nem hiszem. Csak ezután pillantok oldalra, és szúrom ki ott Elliotot, mellettem elhelyezkedve. Erre halkan sóhajtok egyet, de talán hozzá el sem jut egészen. Hallom körülöttünk a zajt és a káoszt... de nem is figyelek másra.
- Jól vagy? - kérdezem tőle, utolsó, kissé elmosódott emlékeimben ugyanis még látom, ahogy nekiront a csuklyába öltözött hasonmásának, én pedig utána mentem volna, ha nem keveredik az utamba egy másik halálfaló.
Ekkor érzem csak meg a forróságot az arcomon. Odanyúlok azzal a kezemmel, amelyben nem a varázspálcám szorongatom, és ahogy letörlöm, ujjaimat vörösre színezi a vér. De ez nem az enyém...  azt hiszem. Sokkal inkább azt sejtem, hogy a halálfalóé. Ezek szerint nem csak képzeltem? Remek... hacsak nem ez az egész is még mindig csak az elmém szüleménye.
– Nehéz próbákon mentek át, tudom. - Csendül fel hirtelen egy női hang, hogy előrepillantok, és ki is szúrom a sötétbőrű hölgyeit a terem közepén állva, nem messze tőle pedig azt az aranyszínű tárgyat is az asztalon. Láttam már ilyet valahol... biztos vagyok benne, mégsem tudom nevén nevezni pontosan, hogy mi ez. Csak a köülötte vibráló mágiát érzem tompán a bőrömet karistolni. - Nehéz volt ide eljutni, szembe kellett nézni a félelmeikkel… persze voltak szerencsésebbek, akik az otthon melegét érezhették a bőrükön. Akik túljutottak mindezen megpróbáltatásokon, méltók arra, hogy itt lehessenek és részesüljenek a tanainkból. Ne is próbálkozzanak, itt nem működnek a varázslatok.
Kissé zavarodottan pillantok Elliot felé, kutatva a vonásain, hogy ő érti-e, ami itt történik. Mi a fene ez az egész?
– A Rend új tagokat toboroz. Magukat. Hiszen melyikünk nem akarná ismerni a mágia rejtett lehetőségeit, melyikünk ne akarná kutatni és irányítani azt az anomáliát, ami ma csak Mágikus Szeszélyként ismerünk. A Rend tagjaként mind olyan tudás birtokába kerülhetnek, amiről eddig még csak álmodni sem mertek.
Őrültség... újabb őrültség, amibe belekeveredtem, és már megint fogalmam sincs, hogy hogyan. Érzem, ahogy a bal csuklómban vészjóslóan - mégis a szokottól eltérően - lüktet valami, és újra körbelesek, akaratlanul is Benjamint keresve a tekintetemmel, és reménykedve, hogy ő nincs itt. Nem akarok semmiféle Rendet, nem akarok újra belefolyni valami olyasmibe, ami legutóbb is... hagyjuk is. Rossz szájízzel nézek vissza a nőre, ekkor csattan fel mellettem Elliot. Az ujját épp, csak hogy megérzem az enyémen.
– Én belépek a rendbe – jelenti ki, én pedig lehunyom néhány pillanatra a szememet. Esküszöm, pár másodperc erejéig tényleg nem tudom, hogy komolyan gondolja-e, vagy ez most csak egy kibaszott vicc.
- Ez nem a legjobb pillanat hősködni, Elliot... - mormogom aztán olyan halkan, hogy lehetőleg csak hozzá jusson el. Persze, sejtem miért mondja ezt. Láttam a lányát, ott ül nem messze, láttam vele Flynnt... és igazából nagyon reménykedem, hogy csak ezért csinálja.

Naplózva


A Dementor
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #51 Dátum: 2020. 11. 08. - 13:19:35 »
+4

RÉMÁLMOK VÖLGYE



2001. október 29.


A boszorkány először Miss Tobervicre pillantott. Kicsit felvonta a szemöldökét és így válaszolt: – Pontosan azért, mert így a lehető legegyszerűbb mindannyiunknak. – Mondandója végén egész egyszerűen kihúzta magát, és tovább pillantott a következő hozzászólóra. Éppen csak egy pillantást vetett Mr. Flynnre és Miss Cassenre, akik talán még mindig sutyorogtak egymással. Ez persze őt cseppet sem zavarta meg, a kiállása ugyanolyan komoly és eltökélt maradt, mint addig. Csupán akkor mosolyodott el újra, mikor meghallotta Miss Fawley hangját: – Kedves, Serena, tudtam, hogy magát lenyűgözi majd ez a csodálatos tárgy – bólintott, mintha csak régi ismerősök lennének. – Nos, mint szakmabélinek, nyilván tetszeni fog magának is, hogy a Rend tudományos elveken működik leginkább, ám igazi beavatást csupán azok nyerhetnek mélyen szántó céljainkba, akik a tagjainkká válnak. Legyen annyi elég, hogy a Szeszély irányítása, a varázslás tudásának magasabb szintre emelése a fő feladatunk, nem autentikus mágikus eszközökhöz nyúlva.
Ahogy befejezte a mondandóját, teljes testtel beállt a gömb elé. Onnan pillantott fekete szemeivel Mirára, akinek pimasz kérdésére kicsit elhúzta a száját, valami grimasz-mosolyszerűségre: – Hidd csak el, Bella, neked különösen megérné csatlakozni… van benned némi bosszúvágy, nem igaz? – kérdezte, direkt ezt a becenevet használva, sejtelmes célozgatva a kisasszony múltjára. Hirtelen mindenkinek az az érése támadhatott, hogy a Rend bizony ismeri minden mozdulatát.
Mr. Harlow nevetésére odapillantott a boszorkány ugyan korábban, de csak most szólította meg, miután közölte a mondandója lényegi részét. – Dylan, nem kell magának sem egy életen át sínylődnie ebben a szánalmas állapotban. A hatalom erőt adna, bátorságot… olyan tulajdonságokat, amik most is ott szunnyadnak magában. A tudás hatalom. – Tekintete tovább vándorolt  Leonra, akinek a kérdését egy meglepett arckifejezéssel jutalmazta. – Ilyesmit nem említett, Mr. Beckett, habár a felvetése nem teljesen alaptalan… – Folytatta, megint csak sejtelmes mosollyal pillantva Miss Beckett felé. – De a tudás valóban hatalom, s egy elveszett tudás visszaszerzés is bizony jól jön néha, nem igaz Miss Becekett?
Sophie és Mira hangjára kapta oldalra a fejét a boszorkány, talán éppen arra, ahogy a vörös lány helyeset, hogy bizony ő is ott van. Ám hamar elterelte rólunk a figyelmét Miss Everfen: – A hatalmunk kiismerése gyakran áldozatokkal jár. Te is tapasztlhattál már ilyet…
Elliot határozott kijelentése, miszerint a rend tagja lenne, talán mindenkit meglepett, de nem annyira a sötétszemű boszorkány. Éppen akkor lépett oda a pároshoz, mikor Mr. Fraser csendesen odasúgott valami alig érthetőt Mr. O’Marának.
– Nem fogod tudni megvédeni őket tőlünk… – közölte a boszorkány és mikor meglátta Elliot kezében Aiden varázspálcáját, olyan erővel ütötte képen előbbit, hogy nem csak a pálcát ejtette le, de még az orra vére is megeredt, ahogy egyensúlyát veszítve beesett a két szék közé. – Itt nem lehet varázsolni, ostoba! – Emelte meg a hangját. – Egyetlen lehetőségük van… itt és most belépnek a Rendbe, megérintve az tárgy körül növekvő burkot vagy üldözöttekké válnak, akinek az élete nem lesz többé biztonságban… döntsenek! – Folytatta hangosan majd oldalra lépett, várva, hogy valaki megtegye az első lépést.

 


A következő KM-reag (minden bizonnyal záró) november 15-én érkezik.
Minden hsz 2-2 pontot ér.
Aki két egymás utáni kört kihagy, annak a története nem kerül tovább mesélésre.

Naplózva

______________________________________________

A rémálomból nincs ébredés, nem suttogja senki a sötétben,
hogy ne féljen, mert a veszély a képzelet játéka csupán.

______________________________________________

Arelia Tobervic
Minisztérium
***


Átoktörő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #52 Dátum: 2020. 11. 09. - 02:29:58 »
+1

Rémálmok völgye
2001. október 29.

+16

A fekete boszorkány ránéz és válaszra méltatja. Bár egyszerű közhelyes választ kap, arra pedig nem felel, hogy miért vannak itt ennyien és miért ők. Viszont Miss Tobervic nem kérdez vissza, megelégszik ennyivel.
Pontosan tudja, hogy sokszor bölcsebb hallgatni, mint beszélni, mert úgy sokszor hasznosabb és érdekesebb dolgokat is megtudhat. Ahogy azzal is tisztában van, hogy felesleges beszélgetni, amikor mások nem képesek a társalgásra. Szóval, csak ül és figyel. Kicsit olyan érzése van, mintha kiakarnák zárni, pedig hát attól még itt van.
Ekkor egy nálánál fiatalabb és a hanghordozásából, fellépéséből is érezhetően egy lelkes hölgyemény teszi fel a kérdéseit a sötét-bőrű nőnek. Mint megtudja Serenának hívják a lelkesebb lányt, és úgy tűnik ismerhetik is egymást. A közvetlenebb hangnemből ez jön át Arelia számára. Bár, mint az egész boszorkány megjelenésében, úgy ebben is kételkedik. A fekete nő biztos minden jelenlévőről  rengeteg információval rendelkezik. Miss Tobervicben egy érdekes kérdés merül fel, hogy vajon az itt lévők előnyére vagy hátrányára akarja ez a nőszemély fordítani a tudását? Serena igen terjedelmes választ kap, amiben a fekete boszorkány kihangsúlyozza, hogy tudományon alapszanak a rend tanai, melyek céljaira csak a tagok nyerhetnek rálátást. Ahogy erről a furcsa Szeszélyről beszél, valahogy akkor is csak egy sütemény ugrik be neki róla. Az autentikus mágikus eszközökről, pedig az illúzió és a szemfényvesztés jut az eszébe. Miss Tobervic nagyon érdekesnek tartja, hogy vajon most ki ver át kit? Erről viszont egy másik kérdés is felvetődik benne, amit fel kell tennie:
- Egyébként, ön kicsoda?
Kérdezi, mivel a boszorka elmulasztotta a rendről való beszédében a bemutatkozást.
Egy kétkedő kérdés érkezik, mire Arelia is a nyíltan ellenkező leányzóra néz, akit valami Bellának hívnak és alapjáraton igencsak felvághatták a nyelvét, mivel a fekete nő egyből ledegradálja egy élesebb hangvételű kérdéssel, ami persze inkább hangzik kijelentésnek, mint igazi kérdésnek. Miss Tobervic elnézi a vörös lányt, hogy vajon erre mit fog felelni. Visszavág harsányan vagy mintha elharapta volna a nyelvét csupán dühös pillantásokkal méregeti tovább a boszorkát. Areliának szája elé kell kapnia a kezét és elfordítania a fejét, hogy el ne nevesse magát hangosan a szituáción.
Ekkor egy másik hang hallhatóan felnevet helyette. Az egyik ázsiai fiú, aki ott volt a rengetegnél mielőtt idekerültek. Mint tudomására jut Dylan a neve. A fekete nőszemély őt is inkább leteremti, ahogy lekezelően szól hozzá.
Areliának grimaszra húzódik a szája, amikor a fekete nő, azt mondja, hogy a tudás hatalom. Nem sok hiányzik, hogy odaszegezze a kérdést, hogy akkor mi szüksége ránk, ilyen tudatlanokra, ha ön és a rendje olyan okos és hatalmas?
De magában tartja inkább ezt és kivárja, hogy Dylan, hogyan védi meg magát, vagy mit fog tenni erre.
Többen is bombázzák kérdésekkel a fekete boszorkányt, aki láthatóan, mintha csak valami kvízműsorban hárítaná el az újabb és újabb keresztkérdéseket, egy kicsit sem jöve zavarba, attól sem, hogy a közhangulat inkább ellenséges vele szemben, mint érdeklődő.
- Asszonyom egyébként a Bella nevű hölgy kérdése teljesen jogos, amit én megtoldanék még egy kérdéssel: És ha nem is akarunk itt lenni? Mármint csak úgy belemásznak az álmainkba a maguk-kénye és kedve szerint.
Kérdezi Arelia élesebben. Úgy érzi ez az egész csak egy illúzió álom, ami még egy álomnál is képlékenyebb kivetülési formája az álmoknak.
- Sejtésem szerint sokkal inkább ennek a rendnek van szüksége ránk, mint nekünk az önök rendjére.
Ekkor egy követelődzőbb orgánum hangzik fel és esik neki szóban a fekete boszorkánynak, hogy milyen hasznuk származna abból, ha ezzel a Szeszély renddel lepaktálnának.
Erre Miss Tobervic is nagyon kíváncsi, bár csak annyiban, ha már itt szipolyozzák, akkor vajon miért és milyen haszonhoz juthatna egy akármilyen tudáson kívül. Mit képes ez a szervezet neki nyújtani? Azon kívül, hogy csak itt ülnek és kérdésekkel sorozzák egymást látszólag teljesen értelmetlenül, vitatkozásba átcsapó hangulatba váltva.
A fekete boszorkány, aki még mindig csak egy silány marionett babára emlékezteti Areliát, Mr. Beckett kérdést is hárítja konkrét válasz nélkül. Majd Mr. Beckett párjához intézi a szavait, amik felettébb érthetetlennek hatnak Miss Tobervic számára, mert a tudás nem szokott elveszni, sokkal inkább elvenni szokás vagy elnyomni netán elfelejteni.
Vannak néhányan, akik suttognak a székeken ülők között, ami láthatóan nem zavarja a sötét-bőrű nőt, vannak akiket csak egy pillantásával némít el. Miss Tobervic nem tud szabadulni az érzéstől, hogy ez a fekete bábú, nem más, mint csak egy lidérces káprázat. Lehet egy újabb kegyetlen próba folyománya.
A sötét erdőnél látott Miss Everfen is ellenségesen szól a fekete boszorkányhoz, mire a nő szintén felsőbb rendű hangnemet megütve kezeli le ezt a lányt is, arra hivatkozva, hogy a tudásért bizony áldozni kell. Miss Tobervicet felbőszíti, amit a fekete boszorkány mond, ritkán kel ki magából annyira, hogy vulgáris hangnemet üssön meg, de most ez történik:
- Nos, nekem meg az a véleményem, hogy verjék csak a saját faszukkal a csalánt! Gondolom tagdíjat is kell fizetni, igaz, hiszen, ha olyan nagy a hatalmuk, akkor nem fogják csak a két szép szemünkért megosztani velünk. És maguknál mivel kell fizetni? Vérrel, arannyal netán élettel?
A fekete nő ekkor a csatlakozási szándékát kijelentő Elliothoz sétál. A boszorkány következő szavai jelzik, hogy a rend hatalma fenyegetést is jelent. Miss Tobervic el sem tudja képzelni, hogy Mr. O´Mara képes lenne vagy megakarna védeni akárkit is, de a nő szavai mégis valami védelemre utalnak, majd arcon vágja a varázspálcát ragadott sötét varázslót. Ezután leszögezi, hogy vagy csatlakoznak vagy hátra lévő életükben üldözni fogja mindegyiküket a rend.
- Hé, maga szerint erőszakkal el lehet érni, hogy csatlakozzanak a rendjükhöz? Minél inkább erőltet valamit annál nagyobb ellenállást fog tapasztalni. Szerintem, senki se fog belépni a maguk rendjébe, ha ön és a többi tagjuk is így viselkedik.
Arelia felkel a székről és lassan, mint egy lassított felvételen odasétál a fekete boszorkányhoz.
- Szóval, mit tud még mondani, vagy tenni, hogy ez a helyzet változzon?
Miss Tobervic egy karnyújtásnyira megáll a fekete nő előtt és rámosolyog.
- Ha megöl mindegyikünket nem lesznek új tagjaik. Nem gondolja?
Ahogy ezt kérdezi kinyújtja a karját és megfogja, ha tudja, a sötét-bőrű bábnő nyakában függő amulettet, rápillant, majd vissza a szemeibe.
- Hmm, érdekes. A köpenyt Grindelwaldnál hagyták róla?
Naplózva


Sophie Vanheim
Hugrabug
*


Let's say sunshine for everyone

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #53 Dátum: 2020. 11. 09. - 17:44:02 »
+3

ღ ruci ღ
ღ Álom labirintus ღ

ღ sweet dreams are made of this ღ
mindenki
(2001. október 29.)



Amikor ismét kinyitom a szememet már nem haldoklom. Vagyis azt hiszem, nem haltam meg a pókok okozta sokktól Kicsiben még aranyosak, de ha ilyen haaatalmasak, hát nem csodálom, hogy Averyben is megállt az ütő. Megborzongok megint, de aztán, ahogy sikerül lassan megnyugtatom magam, hogy minden rendben, valami fura asztalnál ülök. És nem csak én meg Miráék. Hurrá, ők sem haltak meg, hanem itt van egy csomó ember, köztök Elliot, Ben... Vagy Aiden? Meg Casper. Megkönnyebülve sóhajtok fel, hogy ha valami baj lenne, akor legalább Averyt megvédik Ellioték.
- Jól vagytok? - kérdezem halkan suttogva Mira és Avery felé, miközben aggodalmasan fürkészem a még mindig holtsápadt legjobb barátnőm arcát. De mielőtt bárki is válaszolhatna, egy nagyon furcsa néniszerű ember kezd el magyarázni mindent amit én egyszerűen nem értek.
Mármint értem, hogy mit beszél, de hogy milyen rend meg amúgy is mi történik? Ez kezd valami nagyon ijesztően és furcsán hangozni, főleg hogy a rendről magyaráz meg minden hülyeségről.
Rettenetesen kezdek félni, mert ez a nő minden, csak nem barátságos. És szívem szerint minden porcikám elindult volna szépen kifelé az ajtón, hogy oké, köszi a meghívást, nagyon aranyosnak tetszik lenni, de meg kell etetnem a macskámat.
– Hidd csak el, Bella, neked különösen megérné csatlakozni… van benned némi bosszúvágy, nem igaz? - zökkent ki a gondolataimból a hangja, én meg ijedten pislogok Mira felé, aki egyértelműen úgy kezd szerintem fortyogni, mint egy serpenyőben sülő virsli, ami mindjárt szétdurran. Mér megint milyen idétlen képeid vannak neked, Sophie. Közben ahogy a nő mindekire ránéz kezd olyan érzésem is lenni, hogy ez valamit nagyon tudhat mindenkiről. És ez teljesen pánikba ejtett.
- Nem akarom megsérteni, de ez meglehetősen goromba dolog hogy felidézi mások rossz emlékeit - szedem össze a bátorságom és szólalok meg idegesen és a pizsamafelsőm alját gyűrögetve. A többiek arcát nézve nem igazán tűntek úgy, mint akik lelkesednek a Rend taggá válástól, és azt hiszem Elliot is inkább Avery védelmében tezsi ezt. Legalább is reméltem hogy igen. Aztán az események olyan fordulatot vesznek, hogy önkéntesen ugrom fel, pedig mindenkinél jobban félek. A nő nem csak lekiabálta Elliotot, de meg is ütötte. Alapvatően békés vagyok, egészen addig míg nem bántják a szeretteimet vagy a szeretteim szeretteit. A szeretteim szerettei az én szeretteim is, azt hiszem. Megkaparintom a vázát az asztalról, amiben fehér virágok vannak és a nő felé löttyintem.
- Gonosz banya! - mondom magam sem tudom milyen mérgesen.
Naplózva


Serena Fawley
Griffendél Godrik Akadémia
***


Csillagszemű

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #54 Dátum: 2020. 11. 10. - 19:09:30 »
+1

RÉMÁLMOK VÖLGYE



2001. október 29.

Annyi minden történik egyszerre, nehéz követni ki, mikor, mit tesz, mond. Alapvetően nem érdekel, a többiek mit gondolnak, engem tényleg csak az izgat, hogy közelebbről szemügyre vehessem az armilláris gömböt. A fekete nő azonban elég egyértelműen a tudomásunkra hozza, hogy akármit is szeretnénk még megtudni a Rendről, a Mágikus Szeszélyről vagy akár a gömbről, előtte csatlakoznunk kell a társaságához. Előtte persze millió és egy kérdésünk lenne, de a nő nem túl közlékeny. Csak általános maszlagokat és rejtélyes utalásokat tesz, de semmi konkrétumot nem tudunk meg.
A stílusa is túlságosan kedveskedő - legalább is velem az volt -, hogy felfordul a gyomrom, a kíváncsiság mégis hajt. Továbbra is ott a kérdés, miért pont mi lettünk a kiválasztottak. Kicsit úgy érzem, nem is kiválasztottak vagyunk, hanem azok a balfékek, akiket be lehet fűzni mindenféle rejtélyes Rendekbe. Körbenézek a többieken, de senki nem látom a feltétlen elköteleződést, még akkor sem, ha "a tudás hatalom".
Nekem nincs szükségem hatalomra, nekem a tudás, a mágia mély ismerete nem azért kell, hogy emberek életére törjek vagy a világuralomra törekedjek. Te jó ég, egy hugrabugos sosem lenne képes a világuralomra. Mi túl jószívűek vagyok ahhoz...
Hatalom, bátorság, bosszú, ilyen nagy szavak hangzanak el, amikor a nő a többiekhez beszél. Kisebb zűrzavar támad, amikor Elliot megpróbál úgy tenni, mint aki tényleg be akarna lépni a Rendbe, de nem sikerül túl meggyőzőre. Talán még azok is észrevették a hamisságot a hangjában, akik nem ismerik. Az pedig, hogy varázslattal akarja legyőzni ezt a nőt régen rossz ötlet. A nő egyértelművé tette: itt nem használhatunk varázslatot, valószínűleg nem is tudnánk.
Az egész civakodás végén pedig összefoglalja, amit valahol mélyen már eddig is tudtunk: vagy belépünk a Rendbe, vagy vége a nyugodt kis életünknek.
Egyszerűen nem értem. Miért üldöznének minket, ha semmit nem tudunk? Vagy akkor egyszerűen töröljék ki az emlékeket az agyunkból. Miért kell rögtön ilyen drasztikus eszközökhöz folyamodni, mint a halál? Miért félnek tőlünk ennyire?
-Igazából szerintem mindenki szeretne tisztán látni - szólok bele én is újra. - Jó lenne tudni, hogy mégis hova kellene belépnünk, és mit várnak tőlünk? Lehet, hogy nem is vagyunk alkalmasak arra, hogy a Rend tagjai legyünk.
Valójában tisztességes válaszban nem nagyon reménykedem, mivel eddig sem látott el minket a fekete nő túl sok információval.
Aztán egyszerre sok minden történik: egy idősebb nő feláll a helyéről és a fekete boszorkány felé indul, egészen közel kerül hozzá. Egy fiatalabb lány pedig teljesen kijön a sodrából, és - magam sem hiszem el, amit látok -, megpróbálja leönteni a nőt egy váza vízzel.
Az egészből egy nagy kavalkád alakul ki, én pedig kihasználom az alkalmat, és közelebb lépek az armilláris gömbhöz. Gyönyörű megmunkálása van, mestermunka. Megfigyelem a bolygók állását, hátha ki tudok belőle valamit olvasni, vagy utal-e egyáltalán arra, hogy hol lehetünk. Próbálok valamit felfedezni arra vonatkozóan is, hogy miféle mágiában állunk szemben, hátha segíthet a későbbiekben kiszabadulni innen. Közben pedig reménykedem, hogy a többiek eléggé lefoglalják a nőt ahhoz, hogy ne tűnjön fel neki a ténykedésem.
Naplózva


Mirabella Harpell
Griffendél
*


boszorkány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #55 Dátum: 2020. 11. 10. - 21:11:54 »
+3

Rémálmok völgye
A purgatórium melege

 


vendetta



Kezd olyan lenni ez az egész, mint egy béna óra a Roxfortban. Innen-onnan közbekiabálások, értetlenkedés mindenütt. Néztem a nőt, és kezdtem rájönni, hogy egyrészt túl nagy hatalma van, másrészt sanszosan bolond. Ha annyi mindent tud rólunk, akkor miért nem úgy próbál minket meggyőzni, hogy sikerüljön is?
– Hidd csak el, Bella, neked különösen megérné csatlakozni… van benned némi bosszúvágy, nem igaz?
Az a bosszúvágy már a név említésénél életre kel bennem, mint egy alvó sárkány, amelyiket épp most csiklandozott meg. Dühösen fújom ki a levegőt, és bár nem füst, én szinte érzem a keserű koromízt a számban. És tudom, hogy a szemembe is kiül. Annyi mindenki kezd hőbörögni, hogy nincs időm, és nem is akarok már szájat tépni teljesen felelsegesen, úgyhogy nem mondok semmit, csak gúnyosan, utálkozva prüszkölök, elutasítva ezt az egészet. Különösen megérné… Kinek? Én nem vagyok benne biztos, hogy nekem megérné, inkább az ellenkezőjéről kezd meggyőzni minden egyes ostoba megnyilvánulásával. Ez inkább neki lenne jó, de vajon mi lesz azzal, aki belép közéjük?
– Én belépek a rendbe - jelenti ki Elliot, jé ő is itt van, én meg az államat keresem valahol a padlón, de helyette pont, hogy Elliotot találom ott mindjárt. A nő odalép hozzá, és képen törli. Túl azon, hogy ez újabb rendkívül idióta húzás arra, hogy meggyőzzön minket, még fel is háborít.
- Egyetlen lehetőségük van… itt és most belépnek a Rendbe, megérintve az tárgy körül növekvő burkot vagy üldözöttekké válnak, akinek az élete nem lesz többé biztonságban… döntsenek!
Elhangzik még egy “Bella” valami nőtől, aki közben a banya arcába mászik, de ez már nem olaj a tűzre, csak még egy újabb robbanás. Majd később számolok el érte, de most felpattanok a székről, ügyelve rá, hogy ugyanezen mozdulattal a “házigazdánk” és Luci közé kerüljek. Egy picit hezitálok, hogy a gyanús csecsebecsét semmisítsem meg előbb az asztalon, vagy Szörnyellát próbáljam meg leamortizálni, de elég hamar döntök, mikor egyrészt az egyik csajszi láthatóan értő szemmel nézegetni kezdi a bigyót az asztalon, másrészt lelkesítő lehetőség is adódik.
- Gonosz banya! - szól Sophie tökéletesen a szívemből, aztán egyszerűen nyakon önti a ribit egy váza vízzel. A hajába meg a földre is jut a víz is, meg a fehér virágokból is. Kitör belőlem egy hangos kacaj-prüszkölés, mélységes egyetértésem jeléül, majd azzal a lendülettel, ahogy Soph visszahúzza, én kikapom a kezéből a vázát, és izomból azt is a nő arcába vágom.
- A bosszúvággyal igaza volt. Nesze, a döntés! - fújom, aztán Soph felé biccentek.
- Bocs - súgom bocsánatkérően, amiért illetlen módon kérdés nélkül oroztam el a tárgyat a kezéből.
Furcsa koktél lesz a félelem és a düh keverékéből. Olyan mentális robbanó elegy. Itt van Szöszke, Soph, Ave, Elliot, egy csomó kedves arc, hát esélyes, hogy puszta kézzel esek a a nőnek, ha itt elszabadulnak az indulatok. De nem az fog kivinni minket, valahogy az a gyanúm. Míg a boszorka azzal van elfoglalva, hogy úrrá legyen az egyre inkább elharapódzó káoszon, én a lány mellé szökkenek az asztalnál.
- Tud ez valami hasznosat is, vagy összetörjük? - kérdezem hadarva, és már fogom is az asztal peremét, hogy ha kell, borítsam az egészet a picsába.
Naplózva


Leonard B. Beckett
Sötét varázsló
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #56 Dátum: 2020. 11. 11. - 09:26:07 »
+2

Rémálmok völgye



A purgatórium melege


2001. október 29.

to: Leah, Mirabella & mindenki

+16 nyomokban káromkodást tartalmaz

szett

Teljesen ledöbbentem Liah látványára, és a pillanatnyi rövidzárlat miatt eszembe sem jutott, hogy talán ő is ugyanígy került ide, ahogy én...
- Nem tudom - válaszolta egyszerűen, és most már leesett, hogy valószínűleg ő sem szánt szándékkal keveredett ide, ebbe a felettébb bizar sztiuációba. - Hol vagyunk? - mélázott el aztán, mire rajtam volt a sor, hogy azt feleljem. - Fasz tudja... - sűrítettem bele frusztrációmat ebbe a két szóba. Nagyon nem élveztem, hogy akaratomon kívül tartózkodom itt, és ráadásul még azt sem tudom, hol is van az az itt. A jól vagy kérdésre éppen ezért csak ideges fejcsóválással feleltem, majd figyelmem a boszorkányra szegeződött, aki kissé olyan benyomást keltett, mintha nem is a huszonegyedik századhoz tartozna. Megjelenésén túl már csak a válaszai és beszólásai voltak furcsábbak. Amikor hozzám és Liah-hoz intézte szavait, nem kis önuralomra volt szükségem, hogy ne képeljem fel azon nyomban.
– De a tudás valóban hatalom, s egy elveszett tudás visszaszerzés is bizony jól jön néha, nem igaz Miss Becekett? - közölte mindentudó stílusban, mire megremegtem ültömben. - Mit képzel! - mormoltam az orrom alatt félhangosan... Mégis kinek képzeli magát, hogy a magánéletünkben vájkál? Ha eddig fel is merült bennem a csatlakozás gondolata, ez most semmivé foszlott. Visszanéztem Liahra, és biztosítottam a tekintetemmel, hogy most már egy oldalon állunk. A többiek logikus kérdései szintén érdemi válasz nélkül maradtak, majd az egyik ázsiai férfit nemes egyszerűséggel felképelte, mert bepróbálkozott a pálcahasználattal. Aztán jött csak a hab a vajsörre, amikor beközölte: – Egyetlen lehetőségük van… itt és most belépnek a Rendbe, megérintve az tárgy körül növekvő burkot vagy üldözöttekké válnak, akinek az élete nem lesz többé biztonságban… döntsenek! Ezen a ponton hangosan felröhögtem.
- Maga szerint Grindelwaldot és a Sötét Nagyurat követték volna ennyien, ha ilyen béna a marketingjük? - kérdeztem csípősen. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ilyen szánalmas ez a "rend"... Mégis miért lépnénk be, ha nem avatnak be a csatlakozás előnyeibe, hanem helyette ilyen dilettáns módon megfenyegetnek?
A kacaj és az oltás után, karomat keresztbe téve vártam a további fejleményeket. Amikor pedig az a barna hajú nő közelebb lépett hozzá, szívem szerint én is követtem volna, csakhogy... Nem voltam olyan ostoba, hogy vásárra vigyem a bőröm. Világéletemben az volt a stratégiám, hogy nézzük meg, hogy viselkednek a nyíltan ellenállókkal és konfrontálódókkal, és csak utána álljunk be közéjük. Azt hiszem, ezt a stratégiát még apámtól lestem el, aki mindig is megbecsült tagja volt a Halálfalóknak, Voldemort is meg volt vele elégedve, s ezt a pozíciót úgy tudta megtartani, hogy minden fontos döntés előtt hagyott időt a mérlegelésre. Sosem lépett hirtelen, vagy indulattól fűtve, hanem a hideg számítás és a racionális gondolkodás híve volt. Mivel az ő példáját látva ezt jó stratégiának tartottam, csöndben, a helyemen ülve vártam hát, hogy mit lép az újabb direkt provokációra fogvatartónk, akit most az egyik, barlangból megismert vörös hajú lány öntött képen egy váza vízzel. Stratégia ide, vagy oda, a képemről nem tudom levakarni a kárörvendő vigyort. Szép volt, kis vörös... Barátnőjén felbátorodva a másik vörös hajú lány is akcióba lépett, ahogy elnéztem, arra készülve, hogy a váza után összetörje az armilláris gömböt is, amit közben a "szakmabelinek" titulált boszorkány el kezdett tüzetesebben szemügyre venni. Az analizálás még akár hasznos is lehet, ha az illető ért hozzá, de a gömb megsemmisítése már nem tűnt annyira jó ötletnek...
- Várj! - kiáltottam oda - Bellának, ahogy a toborzó picsa nevezte - majd felálltam és megindultam felé, hogy megállítsam, ha még tudom. Láttam én már elég csúnya baleseteket abból, hogy kivételes varázserejű tárgyakat törtek össze a szemem láttára.

Naplózva


Deliah Beckett
Boszorkány
*****


A Könyvkereskedő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #57 Dátum: 2020. 11. 11. - 18:58:54 »
+3


RÉMÁLMOK VÖLGYE



2001. október 29.
Az éden földje

Ha a többieknek eddig kellett a félelmeikkel szembenézniük, hát nekem most kellene az egyik legnagyobbal: hogy valaki újra megpróbál a hatalmába keríteni és használni akként, aminek neveltek: fegyverként. Engedelmes kis katonaként…
Kérdésemre Leontól sem kapok kielégítő választ és a nő további mondandója sem nyugtat meg különösebben, ahogy mindenkinek sejtelmes rébuszokként megfogalmazott kérdéseket tesz fel, amikkel nyilvánvalóan a csatlakozásra akarja sarkallni őket. Szinte várom, hogy nekem mit szán, mit tudhat rólam, ami ennyire biztossá teszi abban, hogy a Rendben a helyem.

- … a tudás valóban hatalom, s egy elveszett tudás visszaszerzése is bizony jól jön néha, nem igaz Miss Becekett? - fordul hozzám végül pont Leon után, akit talán érzékenyebben érintenek ezek a szavak, mint engem.
- Mit képzel! - motyogja dühödten de ahogy az arcára pillantottam, egy fokkal biztatóbban nézett rám, szavak nélkül tudatva velem, hogy nem kell attól tartanom, hogy ő lesz az első csatlakozó. Leon nehezen viselte az irányítást, ha mégis, ott a szálakat mozgató embernek sokkal erősebb érvei kellett legyenek vagy valami fogára való agendája, de nem úgy tűnt, hogy itt bármelyik eset fentállna.
Elliot valahonnan szerez egy pálcát, de sajnos nem jut vele semmire, a boszorkányt inkább csak felpaprikázza, hogy senki nem vetette magát önként a lábai elé és tovább folytatja az eddig bújtatottan megfogalmazott fenyegetést immár sokkal direktebben.
- Egyetlen lehetőségük van… itt és most belépnek a Rendbe, megérintve az tárgy körül növekvő burkot vagy üldözöttekké válnak, akinek az élete nem lesz többé biztonságban… döntsenek!

Üvölteni tudnék, mégsem teszem - mások tombolnak helyettem is. Egy váza repül vízzel együtt a nő arcába, Leon is kiabál valamit dühében, de igazából már nem is hallom vagy követem az eseményeket. Lehunyom a szemem és Dorian karjaiba képzelem magam a meleg takarók alá a roxmortsi házba - azt szuggerálva magamban hogy ha nem a mágia, akkor talán az akaraterőm váltsa valóra a kívánságom, akármilyen gyerekesen is hangzik ez.
Csak Leon kiáltására nyitom ki a szemem újra és irányítom a tekintetem Ms. Harpell és az elsőként szólított Serena felé, akik az armilláris gömb mellett állnak, bizonyára azon dolgozva, hogy találjanak valami kiutat ebből a lehetetlen helyzetből.

Én sajnos nem vagyok ilyen rátermett; míg máskor a sarokba szorítás kihozza belőlem a túlélőt, most képtelen vagyok mozdulni. Mit számít valójában még egy dolog, ami üldözni fog? Ott van az összes ember, akit megöltem, megkínoztam, azok a pillanatok, amikor saját magam ellen fordítottam a pálcámat, az emlékek Leonról, amikor összetörte a szívemet… ezek üldöznek engem, se Voldemort, se Beckették, se a Minisztérium, de ez a Rend meg főleg nem fog a közelébe sem érni azoknak a dolgoknak, amik valójában képesek arra, hogy kárt tegyenek bennem. Mindig így volt, most sincsen másképp: csak az tehet tönkre, aminek hagyom.

- Húzzon sorszámot, hölgyem, üldöz már pár dolog - találom meg a hangom. - Eggyel több ide vagy oda… - vonok vállat hanyagul, de valószínűleg kiül a torkomban felbugyogó harag az arcomra is ahogy felállok a helyemről. - Én nem fogok senkit és semmit szolgálni többé, amíg élek, szóval… ha megmutatná az ajtót, szörnyen hálás lennék.
Naplózva


"There's a light in all of us trying to get free"

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #58 Dátum: 2020. 11. 12. - 09:07:13 »
+3

A pokol kapujában


Mindenki
2001. október 29.

outfit

let’s cause a little trouble

– Ez nem a legjobb pillanat hősködni, Elliot... – Aiden hangját hallva kicsit felé fordultam, pedig az ujjaim között már ott pihent a pálca, amivel ki akartam szúrni a nő szemét. Csak sóhajtottam egyet, ahogy találkozott a tekintetünk. Ismert. Tudta, hogy érte, Averyért… meg minden itt lévő ismerősömért tettem ezt.
Nyeltem egyet, mert közben a nő felénk lépett. A tekintetem még fél percig Aiden arcán maradt, majd a boszorkány felé fordulva erősebben markoltam rá a pálcára, készen állva rá, hogy a megfelelő pillanatot megvárva döfjek egyet felé.
– Nem fogod tudni megvédeni őket tőlünk… – mondta. A szavai, mintha megbénítottak volna, csak ültem és pislogtam rá fel. Honnan tudta, mi lakozik bennem? Honnan tudta, miféle célokkal szorongatom a pálcát. Bassza meg… ez a fejedbe lát, O’Mara! – mordult a hang, én meg túlzottan is megkésve emelkedtem fel a székből, hogy lendítsem a pálcát. A következő pillantban már csak azt éreztem, ahogy a keze erősen az arcomba csapódik. Durva ütés volt, durvább, mint amit bármiféle férfitől kaptam eddig életembe. Éreztem, ahogy az arcomat a fájdalom mellett lüktető forróság önti el, hogy elveszítem az egyensúlyom és bezuhanok Aiden és a saját székem közé… nyekkenve értem földet.
A faszom… – dühösen, orrhangúan mormogtam magam elé, ahogy kezemmel megérintettem az arcomat és az ujjaim véresek lettek. A fájdalom alapján akár be is törhette az orromat, nem voltam róla meggyőződve, hogy nem.
Nagy nehezen felnyomtam magam, jobbommal megtámaszkodtam Aiden combjába és egy pillanatra erőtlenül csak az ölébe tettem a fejem. Az orrom vére azonnal bemocskolta a pizsamanadrágját, de nem érdekelt. Csak éreznem kellett kicsit a melegségét.
– Egyetlen lehetőségük van… itt és most belépnek a Rendbe, megérintve az tárgy körül növekvő burkot vagy üldözöttekké válnak, akinek az élete nem lesz többé biztonságban… döntsenek!
Hallottam a nő hangját, az övé csendül a legerősebben a laboratóriumban. Aztán jött a másik nő, őt meg is pillantottam, mikor nagy nehezen talpra tornáztam magam. Már csak a véres tenyerem pihent Aiden vállán. Még véletlenül sem akartam elszakadni tőle, de közben ott tombolt bennem minden érzelem, hogy megvédjem Averyt… akármit is mondott a csaj, hát én megtudok védeni bárkit.
El kell innen húznunk… – pillantottam Aidenre, miközben az a bolond aurornőt néztem, akivel Roxmortsban találkoztam. Azóta is annyira beakartak vinni kihallgatásra, hogy senki sem került a nyomomba. A megnyilvánulásai is… hát ezt sem az eszéért helyezték az Aurorparancsnokságra, az már tuti. Döbbenet, hogy Irene volt eddig az egyetlen normális közöttük.
Sophie-t, Avery barátnőjét, és Mirát, Chris lányát, már csak akkor vettem észre, mikor már repült a váza a boszorkány felé… kicsit reméltem, hogy ezt a Miss Akárkit is eltalálja. Vetettem volna oda egy elismerő pillantást, de erre nem sok lehetőségem volt, én is lépni akartam valamit, de enyhe szédülés fogott el a vérzés nyomán.
Nem érdekelt mi történt, megfogtam a széket, amin addig ültem és a nő felé hajítottam, hátha eltalálom vele. A kulcs nem ő volt ebben a helyzetben, hanem az a szerkezet ott mögötte… ami egyébként gyanúsan ismerős volt az Ares Murphyvel való találkozásomról.
Gyere… – fogtam meg Muci kezét, hogy húzzam magammal arra, ahol már kisebb tömeg van. Közben Averynek is intettem, hogy jöjjenek, mert csak akkor tudom megvédeni, ha mellettem van.
Naplózva


Avery Cassen
Mardekár
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #59 Dátum: 2020. 11. 12. - 19:59:11 »
+2

A PURGATÓRIUM MELEGE

2001. október 29.
o u t f i t


Csak lassacskán fogtam fel a dolgokat... ahogy körbenéztem, kiszúrtam Sophie mellett Elliotot és mellette Aident is, a szívem pedig ettől mégjobban összeszorult, és csak közelebb simultam kicsit Jasper alakjához, mert az ő illata mindig megnyugtatott. Még egy kicsit most is... pedig közben újra végigszaladt a hátamon a hideg a boszorkány hangjára, mely bezengte az egész termet... akárhol is voltunk. Éreztem Jasper ujjait az enyémen, de tekintetemet nem vettem le Ellioról, aggódva figyeltem őt a többieken keresztül, reménykedve, hogy talán a tekintetét is elkapom. Aztán egyszer csak megszólalt... én pedig úgy éreztem, mindjárt leszédülök a székről.
– Én belépek a rendbe - csendült Elliot hangja. Elliot... biztosan ő volt? Láttam, ahogy mozog a szája, hallottam, hogy ez ő... és mégsem hittem el. Szóra nyitottam ajkamat, de nem jött ki rajta semmi. Elapadt a torkom, és csak arra voltam képes, hogy szabad kezemmel megmarkoljam a szék karfáját, mert tényleg szédülni kezdtem.
– Ugye tervez valamit? – suttogta oda nekem Jasper, de képtelen voltam rendesen válaszolni. Én se értettem, mi történik... csak azt láttam, ahogy a sötétbőrű boszorkány közelebb lép hozzá, a szemében meg valami furcsa fény villant.
- Én...
– Remélem nem most kattant be... elég gáz lenne, ha mindannyiunkat kicsinálnának miatta… – magyarázta tovább Jasper, de fel se fogtam igazán, amit mondott. A nő hirtelen felkiáltott, és olyan erővel pofozta fel Elliotot, hogy láttam, ahogy beesik a két szék közé.
- Elliot! - Felpattantam, bár magam sem tudtam, mit akarok csinálni. Egyre nagyobb lett a káosz... mindenki felugrott a helyéről és vagy menekülni próbált, vagy esetleg rátámadni a nőre, ami persze nem lepett meg. Akárki is volt ez... akármit is akart, azon felül, hogy megijesztett, rendkívül fel is húzott. És ez az egész, az egész helyzet, ami a varázsvilágban folyt... Gyűlöltem, hogy nem voltunk biztonságban, hogy mindig jött valami sötét erő, ami megpróbált felülkerekedi mindenen. A mugliknak is voltak ilyen gondjaik? Ott is voltak ilyenek, ilyen emberek, akik megpróbálták átcsábítani őket a rossz oldalra? Vagy csak mi voltunk ilyen elátkozottak, a varázslók voltak az egyetlenek, akik olykor csak bekattantak, és úgy döntöttek, uralni akarnak mindent és mindenkit?
Vettem egy mély levegőt, ahogy Elliot feltápászkodott, és zaklatottan visszapillantottam Jasper felé. Túl sok volt ez az egész... a pókok, aztán ez a hely, ez a nő, az a furcsa cucc a háta mögött, a Rend, amiről dumált...
– Egyetlen lehetőségük van… itt és most belépnek a Rendbe, megérintve az tárgy körül növekvő burkot vagy üldözöttekké válnak, akinek az élete nem lesz többé biztonságban… döntsenek!
Nyeltem egyet, és a tárgy felé lestem, amely aranyozottan csillogott a háttérben... láttam, amint többen is megközelítik, én azonban nem tudtam, merre lépjek. Elliot felé pillantottam, hátha ő biztosabb a dolgában, de épp ekkor vágta a nőhöz a székét... Én meg halkan felnyögtem.
- Nagyon remélem, hogy ez csak egy élénk álom... - hebegtem, továbbra is Jasper kezét szorongatva. Nem akartam elengedni, mert jelenleg ez volt az egyetlen, ami még nagyjából a felszínen tartott. Akkor intett oda felénk Elliot is... bár fogalmam sem volt, hogy merre indult, de azért követtem, húzva magammal Jaspert is, ha engedte. A szívem még mindig kissé rendszertelenül kalimpált és rázott a hideg... de csak megkerülve a székeket odasiettem Ellioték mellé, hogy ott kifújjam a levegőt.
- Jól vagy? - kérdeztem egyből Elliotot aggódva, ahogy megpillantottam a vért az arcán.
Naplózva

Oldalak: 1 2 3 [4] 5 6 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 01. 16. - 22:20:30
Az oldal 0.296 másodperc alatt készült el 43 lekéréssel.