Ködös emlékek

***

Tőrbe csalva

to: Deliah



2001. október 10.

öltöny

Vajon eljön? Tényleg eljön? És mi van, ha valaki mást küld maga helyett? Ezernyi ilyen és hasonló kérdés kínzott, amíg az órámat vizslattam. Délután három órát beszéltünk meg levélben, és már három óra két perc volt. Hol késik? Ez sosem volt jellemző rá. Deliah régen mindig pontos volt… Igen. És… szabadszájú, hihetetlenül vicces és bájos. Hogy lehet, hogy mégis ellöktem akkor őt magamtól… pedig annyire szerettem. Legalábbis az álmaim szerint. A szájbakúrt életbe már… három óra három perc van és nincs itt! Belerúgtam a hallban lévő egyik kígyószoborba, és felordítottam. Azt hiszem, ez rossz ötlet volt. De a fájdalom legalább egy kicsit elvette a figyelmem arról, hogy minden idegszálam egyetlen egy pontra volt kihegyezve. Az ajtóra. Arra, hogy meghalljam a csengőt vagy a kopogást. Esetleg a lépteit vagy a lélegzetét. Nem, azt azért kizárt, hogy meghalljam ilyen messziről. Hihetetlen, hogy hosszú évek óta nem láttam, mikor korábban minden egyes nap az életem része volt… minden egyes nap ő volt az, aki miatt érdemes volt felkelnem. És ez egyik napról a másikra aztán teljesen megváltozott. Deliah szerint az egész az apám mesterkedése miatt volt… de ezt a mai napig képtelen vagyok elhinni. Hiszen, ha annyira szerettem, ha a menyasszonyom volt, hogyan feledhettem volna el mindezt? A lábam még mindig iszonyatosan sajgott, és fogalmam sem volt, mit csináljak vele. Aztán eszembe jutott egy egyszerű jegelő bűbáj, és gyorsan lekezeltem vele, mielőtt még Deliah beállított volna. Három óra öt perc. Áhh, biztos kiszagolta, hogy én vagyok itt. Elvégre Notték régi családi barátaink voltak mindig is, könnyen rájöhetett, hogy ki áll a megkeresés mögött. Bár minden részletre kínosan ügyeltem. A leveleket sem én írtam, hanem megfizettem egy zsepbiszok közi kurvát érte, hogy Vitalie Nott nevében írjon Deliahnak. A levelekben az állt, hogy Vitalie nemrég költözött haza Írországból, és szeretné néhány rendkívüli ritkasággal bővíteni a családi könyvtárat. Jelenleg aurornak tanul a Godrikon és ehhez lenne szüksége többek között a Sötét átkok határok nélkül című klasszikusra, amit a háború vége óta szinte lehetetlenség beszerezni, hiszen tiltott gyümölcsnek számít. Szerencsémre Deliahnál éppen akadt egy példány, így megbeszéltük, hogy néhány kevésbé fajsúlyos, vagyis tiltott könyvvel együtt beugrik a Nott családi kúriába a rendeléssel. Cserébe szétnézhet az impozáns könyvtárban, kedvére böngészhet, és ha megtetszik neki valami, majd megalkudunk. Az igazság persze épp az ellenkezője volt. Vitalie pár hónapja költözött ki dublini rokonaihoz. Hogy mi végre, azt nem árulta el, de le mertem volna fogadni, hogy nem tanulni utazott oda. Mindazonáltal annyi bizonyos, hogy igen költséges életviteléhez kapóra jött, amikor visszautasíthatatlanul busás árat ajánlottam az  üresen álló kúria kibérléséért. Deliah levelei alapján úgy éreztem, nem fogott gyanút, de most, három óra hét perckor kezdtem nagyon, de nagyon elbizonytalanodni. Aztán végül, épp mielőtt újra belerúgtam volna valami keménybe és fájdalmasba, lassan, vészjóslón megszólalt a csengő. Halkan léptem oda az ajtóhoz, s közben nonverbálisan, a már begyakorolt ördöghurok kerítő varázslattal láttam el a kertet. Ha menekülőre fogná, csak vastag indák szorításán át próbálhatna utat törni magának… vajmi kevés eséllyel. Áldottam Nottékat, hogy annak idején ilyen elővigyázatosan készültek fel a kellemetlen látogatókra. Mély levegő után a pálcámat a hátam mögé rejtve nyitottam ajtót, és úgy mosolyogtam Deliahra, mintha semmi, de semmi konfliktusunk nem lett volna azóta a végzetes éjszaka óta, amikor örökre megváltozott köztünk minden.
- Örülök, hogy itt vagy, Hugi. Rég láttalak – mondtam negédesen, majd a meglepetés erejét kihasználva megpróbáltam a könyökénél fogva berántani az ajtón.

[A soha el nem kezdett munka tart a legtovább]

ködös emlékek



2001. október 10.
♫ / outfit

A soha el nem kezdett munka tart a legtovább - mondta egy nagyon bölcs ember egyszer és milyen rohadtul tévedett. A leltár, hiába kezdtem el hetekkel ezelőtt, nem akart véget érni, csak ment a selejtezés, a lapozgatás, a pakolás, a bájolás, a körmölés, a leltár, a selejtezés… úgy éreztem magam, mint egy patkány, ami ugyanabban a kis csőben szaladgál körbe-körbe nap nap után. Reggel korán hozzákezdtem, de nem sikerült úgy haladni, ahogy akartam, csak kapkodtam egyik dologtól a másikig. Valahogy ma azt éreztem, hogy Enzo bármelyik pillanatban bejelentheti, hogy jön és hozza a könyveim és nem lesz őket hova raknom vagy lebukik az aurorok előtt vagy kapok egy razziát… szörnyen aludtam, Dorian is hiányzott és mindennek a tetejébe pont a mai napra volt beírva a Nott családhoz tett látogatásom.

Soha vissza nem térő alkalom volt, ahol a lehető legjobb formámat kellett volna hoznom, de ennek körülbelül akkor lőttek, amikor fél három után kicsivel az órára pillantottam. Ledobtam a papírjaim, zsebre vágtam a pálcám és felrohantam a lakásba.
Kapkodva öltöztem, ami úgy tűnt újonnan szokásommál vált, harisnyába bújtam egy gyors zuhanyt követően, felöltöttem a ruhám és összefogtam a hajam egy kendővel. Lotte szerencsére délelőtt összekészítette a csomagot, amit magammal kellett vinnem, így azt felkaptam a pultról és angolosan távoztam az üzeltből a Nott família kúriájához hopponálva.

Nem emlékszem, hogy valaha sok közünk lett volna egymáshoz a Nott családdal, de kellő ismertséggel rendelkeztek ahhoz, hogy ez ne jelentsen távolságot közöttünk, amikor üzletre került a sor. A levelek, amiket Vitalie-val váltottam egyértelművé tették, hogy szívesen megosztanák velem privát könyvtáruk tartalmát és ez igazán felvillanyozott, amikor megbeszéltük a találkozót. Most viszont… másra sem vágytam, mint Roxfortba hopponálni és meglepni Doriant két javítandó házidolgozat között, ahelyett, hogy csúfosan elkésve baktattam fel a kúria lépcsőjén.

Megigazítottam a ruhám és kisöpörtem a hajam a szememből, majd egy gyors mozdulattal becsengettem. A finom harangszó alig hallgatott még el, az ajtó már nyílt is és felfedett egy alakot a legrosszabb rémálmaimból: Leonard Beckettet, személyesen.
- Nem… - futott ki a számon egy bennakadt levegővétel, ahogy teljes sokkban bámultam rá egy pillanatra, mielőtt az összes idegpályám egyszerre izzott fel. Megszorítottam a karomban tartott csomagot ahogy a tekintetem az arcáról a kezeire ugrott, készen arra, hogy pálcát kell rántanom, de átok helyett csak pár cukormázas szót kaptam.
- Örülök, hogy itt vagy, Hugi. Rég láttalak.
A szavai, a hangja - nem akartam hallani. Nem akartam látni sem abban a fekete öltönyben, ami évekkel korábbi emlékeket kavart fel bennem, amikor még ezek a szavak őszintén is hangozhattak volna, amikor még boldogan dobbant volna meg a szívem a meglepetéstől.

- Ki maga? - sikkantottam a kérdést, bármilyen abszurdan is hangzott kimondva, ahogy berántott az előszobába magához. Leon soha nem szólított még Huginak és mégis hogyan került volna ide? Valószínűleg az anyósa szoknyája mögött bújdosik valahol Amerika egyik szegletében azzal a fekete iszonyat nejével együtt. - Mégis mit képzel?
Minél tovább néztem az arcot, amit sajnos túl jól ismertem, annál inkább elöntött az a fuldokló érzés, amitől hirtelen az embernek a torkában ver a szíve és nem kap levegőt. Annyi mindent akartam mondani ennek az arcnak, annyira szerettem volna ráordítani, belemarni, megsebezni, de jól tudtam, hogy felesleges, hiszen már mindent elmondtam és mindent megtettem - semmit nem számított.
- Eresszen el!

Tőrbe csalva

to: Deliah



2001. október 10.

öltöny

Nem hittem a szememnek… Olyan volt, mintha megállt volna az idő. Liah itt állt előttem, és bennem a régi érzések ismét vulkán módjára készültek a felszínre törni. Hogy lehet, hogy elfelejtettem, milyen a közelében lenni, az őzbarna íriszekben elveszni és mindent sutba dobni, csak azért, hogy vele lehessek? Hogy lehet, hogy egy egyszerű varázsigével mindez a semmivé lett? És rengeteg évet veszítettem… veszítettünk. Miközben nem mondhatom azt, hogy nem vagyok boldog Lorien mellett. Ő olyasvalaki, aki tökéletesen illik hozzám, minden rezdülésemet érti, és ugyanaz a célunk… Liah pedig? Talán már nem is ismerem őt, hisz nem tudom, milyen irányba formálták az elmúlt évek, és most mit vár az élettől… Lehet, hogy ma már egyáltalán nem találnánk meg a közös hangot. Mindenesetre jó ideje nem voltam képes szabadulni attól a feszítő érzéstől, hogy látnom kell őt és beszélnem kell vele.
Fel kell szakítanom a régmúlt sebeit annak érdekében, hogy tisztán láthassak… Még ha beledöglök is. Ezért álltam most itt vele szemben, és végre elengedtem a félelmemet, hogy mi van, ha nem jön el, ami egész nap iszonyatosan fojtogatott… Itt volt, és nem tehettem mást, mint teljesen megzavarni őt, hogy nyerjek vele néhány órát legalább kettesben.
- Nem – nyögte űzött vadként Liah, s bármennyire is rossz volt őt tőrbe csalni, nem volt más választásom. Ezért szólítottam őt Huginak, és ezért rántottam be a könyökénél fogva az előszobába, hogy aztán bezárjam magunk mögött az ajtót. Korábban úgy bűvöltem meg az ajtót, hogy csak és kizárólag az én érintésem vagy varázslatom hatására nyíljon ki…. Így akármivel is próbálkozott volna Deliah, nem használhatott.
- Ki maga? – sikoltotta ijedten. - Mégis mit képzel? – kérdezte, majd mély levegőt vettem, és nekifogtam volna az előre begyakorolt szövegemnek, amikor hozzátette:
- Eresszen el!
Mivel jól ismertem őt, tudtam, nem tárgyal velem, ha nem eresztem el, ezért eleget tettem a kérésének. Igaz, legszívesebben soha nem eresztettem volna el. Az a kis rész, ahol kezem a könyökéhez ért, úgy bizsergett, mintha forró üsthöz értem volna, még azután is, hogy elengedtem és hátrébb léptem két lépést. Tőlünk balra, a nappali felé mutattam hanyag mozdulattal, s így szóltam, mintha az égvilágon semmi különös nem lenne abban, ahogyan ezt a találkozót megszerveztem. Ahogy ide rángattam.
- Leon vagyok... Nem ismersz meg? - kérdeztem, majd kis szünet után folytattam:
- Jó, hogy itt vagy, Liah… Megkínálhatlak valamivel? Esetleg egy kávéval? – kérdeztem szemtelen félmosoly kíséretében, majd megindultam a nappali felé. Reméltem, hogy nem próbál meg azonnal elmenekülni, és hajlandó velem leülni, hogy beszélgessünk. Előzetes elképzeléseim szerint a B-tervet egyáltalán nem, vagy csak később szerettem volna életbe léptetni. Ez azonban most egyedül rajta múlt. A nappali – gyönyörű antik bútorokkal berendezett, tágas, világos szoba – közepén egy asztal telis-tele volt mindenféle finomsággal. Muffinnal, tökös derelyével, gyümölcsökkel, drága borral és whiskyvel, teával és kávéval, illetve minőségi cigarettával, amit ezüsttálcán szolgáltam fel. Egy szálat meggyújtottam a pálcámmal, és mélyet szippantottam belőle, majd Liah-hoz fordultam, és továbbra is – mint a ma született hippogriff – jegyeztem meg:
- Kérsz egy szálat?

[- Egy kávéval… persze]

ködös emlékek



2001. október 10.

♫ / outfit

Az előszobában megtántorodva pillantottam körbe, a cím úgy tűnt passzol, legalábbis a falakat díszítő családfa erről árulkodott. Minden nemesi család előszobájában van egy ilyen, mintha egy múzeum térképe volna, hogy tudd kikkel találkozhatsz látogatásod alatt. Milyen különös gondolat, talán fel is nevetnék, ha nem kerülgetne az ájulás, hiszen az arc, aki most is ugyanolyan sármmal mosolyog rám, mint évekkel ezelőtt, nincsen rajta a Nott-tapétán.

Ahogy elereszt érzem csak meg milyen erősen fogott, milyen határozottsággal nyúlt hozzám… mintha ismerne. Mintha nem Százfűlé-főzet okozná a látványt, hanem valóban…
- Leon vagyok... Nem ismersz meg? - kérdezi a tőle megszokott természetességgel, ahogy két lépést tesz hátra és a balra nyíló szoba felé terel, én pedig szinte megbűvölten tartok vele. Érzem, ahogy elzsibbadok a felismeréstől, hogy valóban… Ő áll előttem és mégis így viselkedik. Szívélyesen, kikezdhetetlen udvariassággal, mintha az égvilágon semmi nem történt volna közöttünk, mintha soha nem nevezett volna őrültnek, selejtnek, semminek. Mintha én is valamelyik varázslóelitbeli nő lennék, akit az ujja köré csavarhat pár édes szóval.
- Jó, hogy itt vagy, Liah… - Liah. Merlin, de régen szólított így bárki… talán ő volt az első és az utolsó. Libabőr fut végig a karomon a ruha hosszú ujja alatt, ahogy az asztalra terelődik a tekintetem. - Megkínálhatlak valamivel? Esetleg egy kávéval? - kérdezi lazán és a mosoly, ami ajkaira szökik csomóba köti a gyomromat.
Minden, ami történik tökéletesen Leonra vall: az intrikusan megtervezett csapda, a szórakozott kalkuláltság, amit a kék szemeiben látok, ahogy tökéletesen játssza el a barátságos házigazdát. Így már kétségem sincs, hogy ő az, az asztalon roskadozó drága finomságok is erre vallottak, na meg az a kis szikra a tekintetében: a félelem.
Nagyon jól tudja milyen tudok lenni, ha sarokba szorítanak és nem kétlem, hogy felkészült rá, de én is pontosan tudom hogy ő milyen. Ha már itt vagyok, nem fog elengedni, amíg nem az történik, amit ő akar, bármennyire is fél tőle, hogy kiborulok. Nem egyszer párbajoztam vele és egyáltalán nem volt kedvemre való. Talán, ha belemegyek a játékába, hamarabb szabadulok. Talán megtudom mit jelentsen ez az egész.

- Egy kávéval… persze - felelem nyugalmat erőltetve magamra, egy lépést téve az antik bútorokkal berendezett szobába. Kőből van a szíved, emlékeztetem magam, ne hagyd, hogy elterelje a figyelmed. De valahogy mégis süket fülekre talál a gondolat, ahogy végigmérem a tökéletes öltönyében, a jólfésült hajával, éles tekintetével. Csak most jut el az agyamig a kölnije illata, ami betölti a tágas szobát, hirtelen szinte fullasztóan… éppúgy ahogy elöntik a fejem az emlékek.

- Megismerlek, de nem értem, hogy hogyan lehetsz itt? A Minisztérium továbbra is köröztet - szakad ki belőlem gondolkodás nélkül, ahogy az asztalhoz lépve elveszek egy szálat a felajánlott cigarettából, amit az ajkaim közé helyezek, de gyújtó hiányában Leonra hagyatkozok, várakozóan pillantok a szemébe. Sajnos elkövetem a hibát, hogy hagyom magam elidőzni így, talán túl mélyen a kék szemekbe révedve, amik egykor a biztonságot jelentették. Egy hamis vagy talán csak párhuzamos valóságban.

Ahogy meggyújtja a csikket, én mohón szippantok bele, remélve, hogy a nikotin segít megnyugodnom, tisztábban gondolkodni vagy legalább ne érezni a fullasztó… mindent, amit Leon jelenléte okoz.
- De ami ettől is jobban érdekel… - fújom ki a füstöt felé fordulva. - Hogy én mit keresek itt? - teszem fel a kérdést az arcát figyelve. Lehet, hogy remek színész volt, de nem ennyire és soha nem valami hátsószándék nélkül - biztos voltam benne, hogy ez az egész valami nagyon is konkrét célt szolgált.
A magammal hozott, továbbra is a karomban tartott csomagot az egyik karosszékbe ejtem, ahogy teszek egy lépést Leon irányába, kíváncsian figyelve a reakcióját. Felszabadult ujjaim finoman végigsimítom a lakkozott bútor keretén, de nem fordítom el a tekintetem az övétől. Amikor utoljára találkoztunk valami hasonlót viselt, csak akkor üvöltött velem és átkokat vetett rám a pálcával, amivel az imént a cigarettámat gyújtotta meg.

Az esküvő előtt volt nemsokkal, amikor megérkeztek a dísztalárok és a menyasszonyi ruha a nagy eseményre, amikre véletlenül bukkantam a hallban. Nem szóltam senkinek, hogy beugrok pár dologért és mire észrevettek már magavévá is tettem a csomagot: a fehér csipketengernek tűnő iszonytató ízlésficamról árulkodó arai ruhát kitéptem a díszdobozból és pálcámmal, ezernyi Diffindo sikoltás között aprócska hópelyhekké szaggattam, majd a szétszórtam a házban. Gyenge bosszú volt, de megérte minden percét, megérte látni az arcukat, amikor megpillantottak a babakék köpenyemben, a Fekete Rémség liliomillattól büdös menyasszonyi fátyolával a hajamban. Leon ordított velem, őrültnek nevezett, ki tudja már hanyadjára, de én csak nevettem, hiszen legalább addig is csak velem foglalkozott, rám nézett, tudomásul vett. Aztán mielőtt eltalálhatott volna valami fájdalmas átokkal, dehopponáltam.

Aznap délután próbáltam meg másodjára elvenni az életem.
Csak remélni mertem, hogy a mai nap után nem ugyanott kötök majd ki.

Tőrbe csalva

to: Deliah



2001. október 10.

öltöny

Liah mindig is nagyon okos boszorkány volt… Erre alapozva rángattam bele ebbe a helyzetbe, bízva abban, hogy belemegy a játékba… Hisz jól ismert engem, tudta, ha valami nem úgy történik, ahogy azt én elképzeltem, ha szembeszegül velem, akkor… Nos, annak csúnya következményei voltak a múltban. Talán egy kissé New Yorkban elpuhultam. Menekült halálfalóként nem mutathattam ki a fogam fehérjét, s őszintén szólva, nem is volt rá semmi szükség. Loriennel élveztük az „újgazdag manhattani házaspár” szerepét. Ottani varázsló ismerőseink (barátoknak azért nem nevezném őket, egész életemben egy kezemen meg tudom számolni, hány igaz barátom volt) nem sejtették, hogy milyen múlttal rendelkezünk… hogy miért kellett sietve otthagynunk Londont. És ez így is volt jól. Nem hiányzott valami önjelölt gyökér, aki feljelent a minisztériumnál. Persze ha nagyon utánunk néztek volna, akkor talán rájöttek volna a turpisságra, de egyelőre mindenkinek elég volt az, hogy Laurence Bailey, a dúsgazdag befektető örömmel támogat minden nívós üzleti kezdeményezést, amennyiben azt profitábilisnak tartja és presztizse további növekedését látja benne.
Liah tehát nem ellenkezett, követett engem, és ez megelégedéssel töltött el.
- Egy kávéval… persze  - okos lány…
- Megismerlek, de nem értem, hogy hogyan lehetsz itt? A Minisztérium továbbra is köröztet – szembesített a nyilvánvaló ténnyel.
Egyelőre nem válaszoltam, hagytam, hogy akklimatizálódjon, körbe nézzen, majd neki is meggyújtottam a cigarettát, hogy meghitten szívhassuk együtt a füstölgő halálpálcát.
- De ami ettől is jobban érdekel… - fújta egyenesen rám a füstöt, mire libabőrös lettem. Már elfelejtettem, milyen jól állt neki, amikor dohányzott. Kevés nőhöz illett, akiket ismertem, Liah volt az egyikük.
- Hogy én mit keresek itt?
Szívtam még egyet, majd hosszasan kifújva a füstöt, ha hajlandó volt rám pillantani, mélyen a szemében nézve válaszoltam.
- Muszáj volt… elintéznem, hogy lássalak, miután... elkezdtem emlékezni – mondtam röviden, részben az előző kérdésére is válaszolva, hogy én hogy merészeltem idejönni annak ellenére, hogy évek óta kerestet a minisztérium. Megjegyzem, nem igazán vitték túlzásba a felkutatásomat. Ha nagyon meg akartak volna találni, sikerült volna nekik. Hiszen bár a nevünket magunk mögött hagytuk Loriennel, a kinézetünkön fikarcnyit sem változtattunk. Lorien… őt most ki kell vernem a fejemből. Hanyag mozdulattal támaszkodtam meg az asztal peremén, majd az egyik vörösborosüveget pálcaintéssel kinyitottam, s további varázslattal, lebegtetve öntöttem magamnak egy borospohárba belőle.
– Tölthetek neked is? – kérdeztem ismét olyan természetességgel, mintha csak két régi ismerős véletlenül összefutott volna valami diáktalálkozón. Végül is, nevezhetjük ezt annak is… vagy valamiféle családi találkozónak. Megkérdezhetnénk egymást, kinek hogy vannak a szülei… Hacsak nem lennének mindannyian halottak. Vagy hogy vannak a testvéreink… Ha éppenséggel nem mi lennénk egymás mostohatestvérei. Ez utóbbi sohasem zavart minket, azt hiszem, soha nem tekintettünk egymásra bátyként és húgként. Vagyis én nem ilyen szemmel néztem Liaht soha. Amikor hozzánk került, eleven, dacos lány volt, akit igazi partnernek tekintettem akkori csínytevéseimhez. Aztán… pár évvel később már gyönyörű, kívánatos nővé érett, akit egyfolytában ostromoltak a Roxfort idegesítő mitugrászai. Nem egyet alaposan elrettentettem még a gondolatától is, hogy közeledni merjen Liah-hoz. Hiszen már akkor is bizonyosan éreztem, tudtam, hogy ő hozzám tartozik.

[- Emlékezni?]

ködös emlékek



2001. október 10.
♫ / outfit

Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy talán mégis álmodok vagy nem is tudom… megátkoztak? Valamit megittam, bevettem, amitől egy ennyire valósághű rémálomba kerülhet az ember? Minden súlytalannak érződik Leon körül, ahogy viselkedik, ahogy beszél hozzám, pedig a helyzet a lehető legsúlyosabb volt, amikor elváltunk. Emlékszik vajon miket mondott vagy újra kimosták az agyát azóta?

Én többször kívántam azt, hogy bár az én emlékeimet is elvették volna, bár mindkettőnket megvakított volna a másikra Ceasar, de túl kegyetlen volt hozzá. Akarta, hogy érezzem, ahogy Leon saját kezűleg töri darabokra a szívem. Soha nem szerettelek, csak egy ingyenélő kis selejt vagy, akit még a Nagyúr is megszánt. Ceasar akarta, hogy lássam valaki mással őt és Lorien tudta, végig tudta, hogy ki vagyok, hogy a férfi, aki elvette engem szeretett. Minden ellenem dolgozott és mindent megtettek, hogy a szerelmem a legádázabb ellenségemmé váljon, hogy megtanuljam, hogy Leon az övék és soha nem lesz az enyém.
És most mégis itt van.

Beleszívok a meggyújtott cigarettába, és egy percre elmélázok rajta, hogy Leon vajon mióta dohányozhat. Egy párszor talán láttam élni ilyesmivel az utolsó időkben, de amikor velem volt, soha. Mondjuk én is csak azután szoktam rá, hogy a megszokott feszültséglevezetési technikáim eszköze kezdte okozni a feszültségemet…
- Muszáj volt… elintéznem, hogy lássalak, miután... elkezdtem emlékezni - feleli kissé vontatottan a kérdésemre és én egyből az arcára kapom a tekintetem.
- Emlékezni? - ismétlem meg az utolsó szót színtelenül, nem is merve remélni, hogy arra gondol ez alatt, amire olyan rég vágytam. Kifejezéstelen arccal meredek rá és ő is jól tudja, hogy ezzel csak a bennem fellángoló érzelmeket próbálom leplezni, bár ha nem is próbálnám visszafogni őket, akkor sem vagyok benne biztos, hogy melyikük ülne a vonásaimra. A remény, hogy tényleg emlékszik? A harag, hogy csak most? A bűntudat, hogy ezek szerint nem vártam rá eleget? A túlterheltségtől egy pillanatra elakad a lélegzetem, de nem érdekel, rászívok még egy slukkot az erős dohány füstjéből.

Mit kellene erre mondanom?
Hogy én is látni akartam? Hogy mennyire hiányzott? Hogy azt hittem belepusztulok, amikor megláttam az esküvői fotóit? Mit mondasz valakinek, aki tudtán kívül a lelked elveszett darabja, egy összetört álom éles szilánkja?

- Tölthetek neked is? - húz vissza a valóságba a hangja és ahogy a kifújt füstön keresztül a borra pillantok, megrázom a fejem.
- Nem, elég lesz a kávé - préselem ki a szót magamból, mintha fájna. Veszek egy mély levegőt, majd még egy szippantást a cigarettából, ahogy kényszerítem magam, hogy ránézzek. - Miért kellett látnod? - szegezem neki a kérdést lent tartva a füstöt a tüdőmben, hogy érezzem a nikotin bódító löketét az ereimben.
Nem tudom mit akarok hallani és ez megijeszt. Mi fájna jobban, ha tényleg emlékezne vagy ha nem? Nem tudom megmondani, de még nem tudom elengedni a félelmet, hogy fel fogok ébredni és kiderül, hogy ez az egész csak megint a saját képzeletem szüleménye.
- A feleséged? Ő is itt van? - tekintek körbe magamon a fekete hajú rémséget keresve. Ha ez egy rémálom, akkor előbb-utóbb ő is fel fog tűnni.

[próbálj emlékezni...]

Tőrbe csalva

to: Deliah



2001. október 10.

+16 nyomokban káromkodást tartalmaz

öltöny

- Emlékezni? – kérdezett vissza, mire megborzongtam. Hirtelen déjá vum lett. Előttem volt a kép, ahogyan a saját szobámban Liahval szemben állok, aki könnyekkel a szemében, tiszta erejéből ráz engem, és azt kiabálja: próbálj emlékezni...
Én viszont képtelen voltam rá. Szarkasztikus kacajjal reagáltam, majd azt mondtam neki, őrült és semmi bizonyítéka nincs arra, hogy valaha is egy pár voltunk. És elégtétellel a hangomban, szinte fennhéjázva folytattam azzal: Lorien a menyasszonyom. Nem a jó értelemben rázott ki a hideg, ahogy most ez is az eszembe jutott. A kurva életbe, hogy miért kell ennek az egésznek ilyen hihetetlenül nehéznek lennie. Itt állni vele szemben…. és emlékezni. Némán bólintva válaszoltam meg hát a kérdést. A tekintetemből sok mindent ki tudott volna most olvasni, ha Liah vette rá a fáradtságot. Elsősorban bűntudatot és haragot éreztem… Amióta csak derengeni kezdett a múlt eddig áthatolhatatlan szövete mögötti tér… azaz a valóság. Talán pont azért kínáltam tovább a borral, hogy ezzel a hétköznapi csevejjel elejét vegyem annak, és némiképp enyhítsem, hogy mekkora tragédiának éltem meg mindezt.
- Nem, elég lesz a kávé – válaszolta, majd rám nézett, és erre lúdbőrözni kezdtem… Hogy lehet, hogy azokban a barna szemekben több árnyalat bújik meg, mint bármi másban? Sok mindent láttam benne ebben a pillanatban. És amit láttam, az elkeserített. Mert elsősorban ürességet láttam benne. Most én akartam odalépni hozzá és megrázni őt, hogy emlékezz... Emlékezz rá, hogy egykor összetartoztunk. De tudtam, hogy mindez most még nagyon korai lenne… és ha a terveim szerint alakulnak a dolgok, akkor úgy gondolom, lesz elég időnk arra, hogy mindent tisztázzunk… s hogy talán némi életet leheljek ebbe az ürességbe, amit most irányomban éreztem.
- Miért kellett látnod? – tette fel aztán a magától értetődő kérdést. Félmosoly jelent meg az arcomon, hisz ez annyira Liahra vallott. Ő sosem játszotta meg magát. Előttem legalábbis nem. Persze mások előtt ritkán mutatta meg az igazi arcát… Ez olyan luxus lett volna, amivel jól tudta, hogy nem élhet. Halálfalóként, Szőke Beckettként kimérten viselkedett a legtöbb körünkbelivel, de ha olyan helyzetbe került, amikor meg kellett védenie magát, akkor sosem átallott konfrontálódni. Amire emlékszem, az alapján nekem viszont képes volt felfedni egy olyan oldalát… ami, hogy is mondjam, lágy volt és ártatlan… és én pont annyira szerettem énjének ezt a részét, mint a kegyetlen erőt, amit mások láttak belőle sugározni. És ami épp annyira a része volt… ez nem is kérdéses.
- Mert az álmaimban nem volt elég éles a kép meg a hang rólad... – mondtam magától értetődően, majd beleszívtam még egyet a halálpálcába. Ezzel egyébként nem hazudtam. Tényleg kibaszottul hiányzott, hogy halljam a hangját, és azokat a megmagyarázhatatlanul finom árnyalatokat vizslassam a tekintetében.
- A feleséged? Ő is itt van? – kérdezte még meg. Na ez volt az a pont, ahol belekortyoltam a borba. Persze annyira zavart a kérdés, hogy a torkomon akadt a bor, és kis köhécselés után tudtam csak válaszolni.
- Khm… - krákogtam, aztán végre sikerült visszanyernem az uralmat a hangszálaim felett.
– Nem. Ő New Yorkban van. És fogalma sincs róla, hogy miattad jöttem ide – mélyedtem el hirtelen az asztalon díszelgő antik hamutálca részleteiben. – Na és hogy megy a sorod? Hogy megy a Moon…. és… - néztem most egyenesen a szemébe ismét – hogy van Dorian?

[- És most elég éles?]

ködös emlékek



2001. október 10.
♫ / outfit

Féltem, hogy Leonnak ez az egész csak játék.
Neki az élet is csak egy játék volt, ami arra ment ki, mit tud még megszerezni, megtenni, megugrani.
Egy ideig pedig örömmel vettem részt a játékaiban, izgalmas volt ahogy folyamatosan változtatta a szabályokat, ahogy minden sarkon mással lepett meg, ahogy irányított. A Nap érte kelt fel és érte tért nyugovóra és én hagytam, hogy sodorjon magával, mert az ő pillantása alatt nem voltam láthatatlan, az ő kezei gyengédséggel érintettek és a szavai engem dicsértek. Vele valaki voltam, nem csak egy akárki, akit a családjára bíztak, akit rejtegetni kell.
Sokat gondolkodtam ezen, talán pont Enzo volt az első, akinek megnyíltam ezzel kapcsolatban és ő nyájas mosollyal szorította meg a kezem, ahogy a könnyeim belepotyogtak a chiantis poharamba. “Dalia, cara mia, te nem szerelmes voltál, csak szeretetéhes.” Talán igaza is volt… Könnyebb lett volna erre fogni az egészet, de ahogy a legtöbb dolog az életben, ez sem volt ennyire fekete és fehér. Szerettem Leont, akármennyire is rosszul esett utólag bevallani ezt, de talán abban volt valami, hogy nem volt egészséges, ahogy szerettem. Erre pedig csak akkor jöttem rá, amikor már nem volt az enyém.
Keserves volt. Épp annyira, mint most újra látni, hallani a hangját anélkül a lenéző, undorodó él nélkül, amivel beszélt hozzám amikor utoljára találkozunk.

- Mert az álmaimban nem volt elég éles a kép meg a hang rólad…
Nem volt fair ez az egész, ha őszintén csak ezért jött vissza, ha nem. Nem volt joga hozzám ennyi év után, nem volt joga elvárni, hogy holmi álmok miatt újra feltépjem a sebeket, amiket már pont sikerült begyógyítanom. Évekkel ezelőtt a fél életem odaadtam volna ezért… de most? Valamiért azt kívántam, bár kiderülne, hogy ez csak egy újabb ízléstelen tréfa a részéről, mert elunta a kényelmes életét és továbbra is én vagyok a legkézenfekvőbb célpontja. Kevésbé féltettem volna a végre helyrepofozott kis életem.

- És most elég éles? - kérdezem tűnődve pillantva rá, ahogy újabbat szívok a cigarettámból majd remegő lélegzettel fújom ki a füstjét. Szerettem volna úgy tenni, mintha nem ismerném, nem látnám pontosan, hogy most kivételesen nem játszotta meg magát. Soha nem tudta hitelesen előadni a bűnbánót, túl büszke volt hozzá, de most olyan egyértelműen sütött a kék szemeiből, hogy lehetetlen volt ignorálni. - Küldhettem volna pár fotót az olasz tengerpartról, ha csak ezért akartál látni - teszem hozzá, kevesebb iróniával mint szerettem volna, így inkább visszatérek az egyenességhez. - Milyen álmokról van szó, Leon?

Ahogy felteszem a kérdést a feleségéről, prüszkölni kezd az éppen kortyolt bortól és én önkéntelenül elnevetem magam kicsit a reakcióján, mielőtt végre magamhoz veszek egy csésze kávét az asztalról. A kesernyés ital jól egyensúlyozza a drága dohány aromáját, amiből újabbat szippantok, míg végre megtalálja a hangját.
- Khm… Nem. Ő New Yorkban van. És fogalma sincs róla, hogy miattad jöttem ide - fordítja el tőlem a tekintetét némileg zavartan összegezve a helyzetet, én pedig nem tudom megállni, hogy ne kegyetlenkedjek egy kicsit. Mindig imádtam, amikor kiesett a magabiztos aranyifjú szerepéből.
- Hogyhogy? Az örök hűség mellé az őszinteség nem jár? - kérdezem egy kicsit élénkebben, élesebben, mint egy szagot fogott vadászkopó, de ahogy mindig, most is csak egy pillanatig élvezhetem, hogy pellengérre sikerült állítanom mielőtt tökéletes precizitással viszi be a következő döfést.

- Na és hogy megy a sorod? Hogy megy a Moon…. és… - néz a szemembe, ahogy érdeklődve rápillantok, újra a kezemben tartott csikkbe szívva, érezve, hogy a visszatérő könnyedség csak a figyelemelterelés. - … hogy van Dorian?
Esélyem sincsen elrejteni, az arcomon átfutó meglepetést, a szám szélének ideges rándulását, ahogy kiengedem a tüdőmben tartott füstöt. Nem egészen egy hónapja voltunk együtt és Leon mégis olyan magabiztossággal kérdezett rá, mintha mindig is az életem része lett volna a professzor.
- A Moon… - kezdtem lassan, próbálva időt nyerni a kávétól felpörgött agyamnak arra, hogy választ találjon a kérdés második felére. - … rendben van. Hiányoztam a vevőkörnek, ha őszinte akarok lenni, de visszatértem, szóval… - döntöm oldalra a fejem, továbbra is állva a tekintetét. - Bár ezt bizonyára te is tudod, ha arról érdeklődsz hogyan van a barátom - ejtem ki a megnevezést jelentőségteljesen, szinte provokatívan, de mielőtt bármi mást mondanék Dorianről, jobbnak látom hagyni Leont beszélni arról, amit már tud. Rohadtul utálnám, ha Dorian miattam kerülne veszélybe és mivel fogalmam sem volt Leon mégis meddig képes elmenni a frissen visszaszerzett emlékei nyomán, nem akartam kockáztatni.

Tőrbe csalva

to: Deliah



2001. október 10.

+16 nyomokban káromkodást tartalmaz

öltöny

Sejthettem volna, hogy ez a magyarázat nem fogja kielégíteni Deliaht. Valahol meg is értettem, hiszen évekig éltem abban a tudatban, hogy ő egy őrült picsa, aki féltékenységében teljesen bekattant, és a szüleimre próbálja kenni, hogy miért is nem emlékszem rá. Teljesen meg voltam arról győződve, hogy nincs igaza... hogy nem lehet igaza, hiszen az apám nem tehetett ilyet velem. A sokkból, hogy mégis ezt tette, őszintén szólva még mindig nem ocsúdtam fel.
- És most elég éles? - kérdezte élesen, és én hasonló hangszínen feleltem neki.
- Igen... Talán túlságosan is - mondtam, és így is éreztem. Fájdalmas volt látni Deliaht, fájdalmas volt emlékezni mindarra, amivel kigúnyoltam őt... és fájdalmas volt a tudat, hogy nem ő a feleségem. Hogy felépítettem egy életet Loriennel, ami hazugságra épült... és bármennyire is elégedett voltam ezzel az élettel, azután, hogy a tudatomra ébredtem, és leesett, hogy Lorien végig tudta, mibe megy bele, végig asszisztált a szüleim hazugságához, hogy megkaphasson engem... Nos, ez a tudat teljesen kiábrándított belőle. Miután elkezdtek visszatérni az emlékeim, megszűntem őt szeretni. - Küldhettem volna pár fotót az olasz tengerpartról, ha csak ezért akartál látni. Milyen álmokról van szó, Leon? - vágott még vissza, mire fáradtan reagáltam.
- Küldhettél volna, valóban... - futotta aztán egy bágyadt félmosolyra tőlem, s mielőtt a kérdésére válaszoltam volna, szívtam egyet a dohányból.
- Te és én... amint magamhoz ölellek, amint megcsókollak, amint megkérlek, hogy légy a feleségem, és amint te igent mondasz.... És... az is kísért, ahogy viselkedtem veled, miután mindezt elvették tőlünk - csillant harag a tekintetemben most először. A harag, amit a szüleim és Lorien iránt éreztem, még nem szabadult fel igazán. Mindeddig igyekeztem elnyomni, de most, hogy itt álltam Liahval szemben, egyre erősebben mardosott belül. A zsigereimben éreztem, ahogy végigfut rajtam a tomboló harag... Mekkora gecik voltak már a szüleim és a hitvesem, hogy ezt eljátszották velem, és mekkora naiv gyökér voltam én valójában. Felfogni is képtelenség. A korábbi higgadtságot ezek után nem is sikerült már visszaszereznem, pláne azok után nem, hogy Liah jogosan felhozta az őszinteség kérdését.
- De, nemsokára ő is meg fogja kapni, ami jár neki... emiatt ne aggódj - zártam rövidre a kérdést, majd eltereltem a beszélgetést Liah kis professzora felé. Ez láthatóan elég kényelmetlenül érintette, ami - bár nem akartam kárörvendő lenni - mégis jól esett.
- Bár ezt bizonyára te is tudod, ha arról érdeklődsz hogyan van a barátom - nyomta meg olyan erővel az utolsó szót, hogy egyértelműen éreztem, ki akar hozni a sodromból. Hát... majdnem sikerült is neki. De az utolsó pillanatban visszafogtam magam. Túl korai lenne még nekiesni... túl korai lenne még, hogy drámaira forduljon ez a találkozás. Ki kellett tartanom legalább még egy kis időre.
- Örülök, hogy a Moonnal minden rendben... - kezdtem lassan, hogy közben átgondolhassam, mit feleljek a kérdésére.
- Igen, így van, elég jól tudom... Na és boldog vagy, Liah? Szerelmes? - kérdeztem vissza foghegyről, úgy, mintha a szerelem szitokszó, vagy egyenesen valami förtelmes betegség volna, amitől mindenki csak menekülni akarhat.

[- Örömmel távozok, ha máris zavarom a szemed]

ködös emlékek



2001. október 10.
♫ / outfit

- Igen… Talán túlságosan is - felelte a kérdésemre, mire csak szarkasztikusan elmosolyodtam.
- Örömmel távozok, ha máris zavarom a szemed - dünnyögtem ellentmondásos válaszára, de valahol értettem mire gondol. Nekem is túl sok volt őt látni ennyi idő után… már egészen kezdtem megszokni a homályos kontúrokat a megfakult emlékekben, amiket az agyam úgy forgatott, ahogy éppen tetszett neki. Az objektivitás gyorsan kopik ilyen távolságban és helyette a szubjektív érzetek kezdték kiszínezni: hol hős lovagként emlékeztem vissza rá, hol kínzómként, aki sportot űzött a megszégyenítésemben, néha még azt is meg tudtam magyarázni magamnak, hogy lehet, hogy soha nem szeretett. Már régen nem számított, hogy mi is volt az igazság, hiszen nem változtatott a hideg valóságon: ő boldog volt valaki mással és nem lehetett az enyém.

- Te és én... amint magamhoz ölellek, amint megcsókollak, amint megkérlek, hogy légy a feleségem, és amint te igent mondasz… - lehunytam a szemem, hogy ne kelljen látnom az arckifejezését, nem akartam tudni mit érez, mert csak jobban fájt volna a szavak értelme, azok az elveszett dolgok, amikbe olyan sokáig kapaszkodtam. Nem akartam azt sem, hogy ő lássa a reakciómat, az arcomat is elfordítottam tőle, ahogy beszélt. - És... az is kísért, ahogy viselkedtem veled, miután mindezt elvették tőlünk.
Egy ideig csak hallgatok, próbálva minden erőmet latba vetni, hogy ne hullassak könnyeket előtte. Eleget sírtam, eleget szenvedtem miatta, még ha ő úgy is érzi, hogy az aki bántott, egy másik ember volt. Számomra nem volt különbség…
- Az is te voltál… - préselem ki végül szárazon, ahogy újra kinyitom a szemeim. Persze nem emlékezett rám teljesen, de ez nem jelentett kifogást mindenre, amit elkövetett - azok a dolgok akkor is benne voltak, amikor még őrülten szerelmesek voltunk, csak inkább nem akartam tudomást venni a viselkedéséről amíg csak másokkal volt ilyen. - Csak előtte nem mutattad meg nekem ezt az oldalad… vagy vak voltam rá - vonok vállat, mintha nem lenne ebben semmi meglepő vagy érdekes és talán nincs is. Igyekeztem azt a látszatot kelteni, hogy már rég elfogadtam, hogy az a Leon, akit szerettem már nincs többé és nem is lesz. Talán mindig is csak a képzeletem szüleménye volt.

Ahogy visszafordítom felé a pillantásom, némi elégedettséget érzek a szemeiben felvillanó harag láttán, különösen, hogy úgy hangzik, hogy ez most a feleségének is szól.
- De, nemsokára ő is meg fogja kapni, ami jár neki... emiatt ne aggódj - feleli kérdésemre meglehetősen fenyegetően, némileg kíváncsivá téve, hogy mégis mi az ami jár annak a nőnek, de inkább nem feszítem a húrt tovább és hagyom a beszélgetést tovább folyni az én életem irányába.
Nem tetszik, hogy Doriant is megpróbálja belekeverni ebbe a meglepetés találkozóba, hiszen nélküle is elég bonyolult ez az egész és csak eszembe juttatja, hogy neki is el kell majd magyaráznom mindent. Mégis hogyan adjam ezt elő anélkül, hogy a frászt hoznám rá? Bele sem akartam gondolni, hogy alig pár hét együttlét után mit fog reagálni, de valahol mélyen reméltem, hogy ha Karom felbukkanása az első randin nem tett mindent tönkre, akkor talán Leont is tudjuk majd kezelni valahogy…

- Igen, így van, elég jól tudom... - folytatja büszkén a mostohatestvérem, de továbbra sem fed fel többet abból, amit tud. Már ha tud annál többet, mint amit eddig az orromra kötött. - Na és boldog vagy, Liah? Szerelmes?
A kérdés abszurd és a jóindulat árnyékát is mellőzi, nyilvánvalóvá téve, hogy Leont legkevésbé sem a boldogságom érdekli, csak az, hogy cicázzon velem, de belemegyek.
- Boldog… szerelmes… - hajolok kissé előre ültömben, hogy elnyomjam a cigarettámat az asztalra helyezett hamutálban. - Úgy kérdezed, mintha tudnám mit jelentenek ezek a szavak… - pillantok rá egy szomorkás mosollyal az arcomon. - De jól érzem magam vele, jól esik annyi év után újra megbízni valakiben, azt érezni, hogy valaki tényleg engem akar, pont úgy, ahogy vagyok - mondom ki kertelés nélkül.
Tudnia kell, hogy milyen sokáig tartottam ki mellette, az emléke mellett, de azt is, hogy továbbléptem és nem nézhetek vissza. Annyi ideig akartam őt megjavítani, annyira vissza akartam szerezni, hogy magamat teljesen elfelejtettem, de többé már nem csinálhatom ezt és nem is akarom. Én vagyok az egyetlen dolog, ami fontos, mert csak magamra számíthatok és ezt pontosan általa tanultam meg, a lehető legkeservesebb módon.

Tőrbe csalva

to: Deliah



2001. október 10.

+16 nyomokban káromkodást tartalmaz

öltöny

Mindig is bírtam Deliah humorát, és a régi időkre emlékeztetett, amikor visszavágott:
- Örömmel távozok, ha máris zavarom a szemed - mondta Liah, mire felkacagtam. Majdnem hozzátettem, hogy "ha akarnál, se tudnál...", de aztán ettől eltekintettem. Ő is biztos jól tudta, hogy innen nem fog annyira könnyen elmenekülni. Nem kellett rátenni a helyzet súlyára még egy uncia sárkánymájjal. Akárhogy is, ez  a mai nap elég izgalmasnak ígérkezett így kettesben. Hihetetlen jót tett már most nekem a jelenléte, még akkor is, ha közben kicseszett szar is volt látni, miről maradtam le apám mesterkedésének "köszönhetően".
Láthatóan neki is iszonyatosan fájtak a történtek, legalábbis ennek tudtam be, hogy rám sem nézett, ahogy felidéztem neki az álmaimat... az emlékeimet... a múltunkat.
- Az is te voltál… Csak előtte nem mutattad meg nekem ezt az oldalad… vagy vak voltam rá - forgatta meg bennem a képzeletbeli kést csak azért is. Hát igen, ezzel most mit tudnék vitatkozni? Az is én voltam. Egy nyomorult fasz. Sőt, őszintén szólva még mindig az vagyok, semmi nem változott. Csak közben eltelt jó pár év, és elveszítettem Liaht. Hip. Hip. Hurrá.
Ironikus mosollyal az arcomon a számba vettem a cigarettám, majd megszívtam jó erősen és tapsolni kezdtem, hogy lássa, mennyire telibe talált a megjegyzésével.
- Lehet, hogy akkor vak voltál... Mára viszont egyszerűen lehengerlő lett az éleslátásod - fújtam ki a füstöt, abbahagyva a tapsolást. A szarkasztikus mosoly után csak némi fanyar szenvedés maradt meg az arcomon. Kurvára elegem volt már most abból, hogy én mit csesztem el, pedig még csak most kezdtünk belemelegedni... Azt hittem, tovább fogom bírni az ekézést, de be kellett látnom, hogy az egóm sajnos nagyon is a régi.
Lehet, hogy a végén még én fogok kimenekülni ebből a helyzetből, nem is ő? Ki tudja.
Gyorsan meg kellett zavarnom a zavarba ejtő kérdésemmel. Azt akartam, hogy érezze magát ő is ugyanolyan kellemetlenül, mint én.
- Boldog… szerelmes… Úgy kérdezed, mintha tudnám mit jelentenek ezek a szavak… - mosolygott rám kétértelműen. - De jól érzem magam vele, jól esik annyi év után újra megbízni valakiben, azt érezni, hogy valaki tényleg engem akar, pont úgy, ahogy vagyok - vallotta be meglepő őszinteséggel. Most, ebben a pillanatban elpattant bennem valami. Felkúrt, hogy egy ilyen vérszegény kapcsolattal is beéri... Ez a nő, aki mindenki másnál izgalmasabb volt. Hogy lehet, hogy megalkudna mindezzel? Szörnyen mardosott a gondolat, hogy mindez az én hiábam. Viszont ha én okoztam, akkor talán én lehetek a kulcs ahhoz is, hogy új életet leheljek belé. Közelebb léptem hozzá, és miután mélyen szippantottam a dohányból, egyenesen a nyakába fújtam a füstöt. Lágyan, gyengéden, csak, hogy cirógassa a bőrét... Csak hogy érezze meg, milyen is nekem itt állni, és vágyakozni rá... Őrá, aki most egy másik férfihoz tartozik. Aki a közelébe nem ér fel. Szótlanul vizslattam, s ha rám pillantott, akármit is üzent a tekintete, álltam azt, minden keservemmel, minden érzésemmel. S ha nem tiltakozott, lassan a nyaka felé hajoltam... és hosszasan belecsókoltam, magamba szívva az illatot, amit - talán egyetlen kivételként - soha nem feledtem el. Ez volt az az illat, amely ha megcsapta az orrom a parfümériában, értetlenül, megzavarodva álltam meg nemegyszer, azon morfondírozva, vajon miért ennyire ismerős is ez?
- És ennyi neked elég? - suttogtam aztán bele a nyakába.

[- Valóban?]

ködös emlékek



2001. október 10.
♫ / outfit

Minden másodperccel váltakozott bennem, hogy éppen jól vagy rosszul esett Leont látni, mintha az agyam maga sem tudná eldönteni, hogy épp most barát vagy ellenség, aki velem szemben ül és ettől a hullámvasúttól felkavarodott a gyomrom kissé. Jó lett volna tényleg lelépni vagy legalább valami friss levegő féléhez és tíz perc csendhez jutni, hogy összeszedjem magam, de persze erre nem sok esélyem volt jelenleg. Nem volt véletlen, hogy Leon lesből támadott le és biztos voltam benne, hogy mindent megtett, hogy ha már besétáltam a kelepcéjébe, akkor ne tudjak egyszerűen távozni - ennek bizonyítéka volt az a felszabadult nevetés is, amit szavaim kiváltottak belőle.
Éreztem, ahogy a hangja végigfut a gerincem mentén és a zavart érzés ismét megerősödött, szinte szétfeszítve belülről. Mennyire szerettem a nevetését, Merlinre… aztán mennyire meggyűlöltem és most… nem tudom már mit érzek, mit gondolok.

Kissé meglep, ahogy tapsolni kezd, de egy érzéssel telt szemforgatással jól leplezem. A Dráma Királya személyesen szállt le közénk, gondolom magamban keserűen.
- Lehet, hogy akkor vak voltál... Mára viszont egyszerűen lehengerlő lett az éleslátásod - teszi hozzá kivéve a szájából az ott tartott cigarettát és nekem kissé nehezemre esik eldönteni, hogy gúnyolódik vagy őszintén mondja. Azt viszont nem tagadom, hogy igaza van - már nem az a vak kislány vagyok, akire emlékszik, akit az orránál fogva vezetett, aki vakon bízott benne pár kedves szóért cserébe.
- Valóban?
Érdeklődve pillantok rá, ahogy elhallgat, a keserűség és frusztráció ami a vonásaira nehezedik pedig elgondolkodtat, hogy vajon mi járhat a fejében. Nehéz volt elfogadni, egyáltalán belegondolni, hogy talán ő is változhatott, hogy ő is éppolyan áldozatnak érezheti magát, mint én és hogy talán amennyire ő nem ismer már engem, úgy én sem őt. De ez is csak a védekező mechanizmusom hatása volt: mindig könnyebb sebezni, kínozni, ölni, ha az ember lánya nem hajlandó embernek látni az áldozatát. Ezt is tőle tanultam. A francba.
De mielőtt még túlságosan ellágyulhattam volna irányába, rögtön emlékeztetett is, hogy nem változhatott azért olyan nagyot, ha ártatlanokat kell belerángatnia a kettőnk ügyébe. Ez nem egy tárgyalás, ez nem egy egyenlő felek közötti beszélgetés, nagyon is én vagyok a préda és ő a vadász, aki fenyeget és követel, mindegy milyen eszközhöz kell nyúlnia.

A szavaim pedig bizonyára újabb sebet ejtettek az érzékeny önérzetén, hiszen szinte éreztem a bőrömön a belőle áradó hirtelen feszültséget, ami ezen a ponton már nem elégedettséget, inkább csalódottságot váltott ki belőlem. Ettől őszintébb nem lehettem és nem kérhettem bocsánatot semmiért amit éreztem vagy nem éreztem, bármennyire is felzaklatta ez őt, ezt neki is tudnia kell.

Persze nem lepett meg, amikor közelebb hajolt és a nyakamba fújta a füstöt - azt gondoltam, hogy az arcomba sziszeg majd valami immár nyíltan fenyegetőt és ezért el tudtam vonatkoztatni a bőrömön végigsimító levegőtől rámtörő túlságosan is ismerős borzongástól. Dacosan rá is pillantottam, tudatni akartam vele, hogy pontosan tudom mit akar, de sajnos tévedtem. A vágyakozás amit a szemében láttam olyan volt, mintha valaki egy tőrt nyomott volna egyenesen a szívembe, a legeslegfájóbb kis csücsökbe, ami teljesen megbénított. Nem is tudtam elég gyorsan felocsúdni ahhoz, hogy kikerüljem, de ahogy az ajkai a nyakamhoz értek, hirtelen erővel taszítottam el a vállánál fogva.
- És ennyi neked elég? - suttogta felém, a hangjában azzal a rohadtul dramatikus éllel, amit nem tudtam elviselni. A borzongás újra végigfutott rajtam, kellemetlenül, viszolyogva, mintha a bőrömről lerázhatná a csókot, amit nemhogy nem élveztem, egyenesen feldühített. A pillantásomat az arcára irányítottam, ahogy tettem egy lépést hátra, hogy ne pofozzam fel, a méreg úgy áradt végig a tagjaimban mint a nikotin az imént és ez felébresztette a bennem szunnyadó fúriát. Nem akartam kimutatni mennyire felzaklatott, hiszen pont ezt akarta látni, hogy tud még érzelmet kiváltani belőlem. Erről szólt ez a csók, hogy visszahozza az én emlékeim és ó, mennyire tévedett, ha azt gondolta, hogy ezzel majd mindent rendbe hoz…

- Mondd, mégis mit képzelsz magadról, Leonard? - sziszegtem felé, félve, ha nem figyelek, még kiabálni kezdek vele. - Azt hiszed, hogy ezzel majd visszaszerzel? Egy jól megtervezett csapdával, amiből nem menekülhetek? Hogy ez - intek magam köré - majd emlékeztet rá, hogy mennyire szerettelek, hogy milyen boldog - szinte köpöm a szót. - voltam veled és a karjaidba omlok a sutba dobva minden mást? - kérdezem tőle élesen, számonkérően. - Elég! - emelem fel a hangomat. - Ez bőven elég nekem - felelek végül a feltett kérdésre. - Bőven elég, hogy lássam, ugyanolyan manipulatív vagy, mint valaha… Semmit nem változtál, emlékek ide vagy oda - vetem a szemére végül dühödten és legszívesebben felkapnám az asztalon álló vázát, a tányérokat, hogy hozzávágjam ahhoz a jóképű archoz, amiről csak egy dolog jut eszembe, ahogy a vörös köd elborítja az elmémet: mégis hogyan tudtam én ezt az embert valaha is szeretni?

Tőrbe csalva

to: Deliah



2001. október 10.

+16 nyomokban káromkodást tartalmaz

öltöny

Nem értettem, hogy képes olyan közönyösen nézni rám... Mintha soha nem jelentettünk volna egymásnak semmit. Nem láttam semmit a barna íriszekben, ami reményre adott volna okot, hogy emlékezne ránk, vagy hogy egyáltalán emlékezni akar...
Kénytelen voltam hát - jóval hamarabb, mint gondoltam - elkeseredett lépésre szánni el magam. Volt egy másodperc, amíg hozzáérhettem, és újra megízlelhettem a nyakát ajkaimmal, amiért mindent megért az ez utáni jelenet. Liah úgy láttam, kissé lefagyott, mert csak ezután a másodperc után tolt arrébb engem vehemensen, majd dühösen kiosztott:
- Mondd, mégis mit képzelsz magadról, Leonard? Azt hiszed, hogy ezzel majd visszaszerzel? Egy jól megtervezett csapdával, amiből nem menekülhetek? Hogy ez majd emlékeztet rá, hogy mennyire szerettelek, hogy milyen boldog  voltam veled és a karjaidba omlok a sutba dobva minden mást? - tette fel a magától értetődő kérdést, amire a válasz persze az lett volna, hogy igen. Pontosan ezt vártam. De azt is tudom, hogy ez nem öt perc alatt fog bekövetkezni. A kérdésére nem válaszoltam, csak kihívóan meredtem rá, egyenesen a szemébe nézve. Már csak a pillantásomból is kiolvashatta - ha volt mersze rám nézni, és állta vágytól izzó tekintetem - hogy a kérdésére igen, csakis igen lehet a válasz. - Édes vagy, amikor Leonardnak hívsz - válaszoltam végül aztán, pusztán azért, hogy még tovább idegesítsem.Imádtam, amikor dühös volt, olyan jól állt neki.
Közben meg bármennyire is igaza volt abban, hogy nehezményezte az eljárásmódomat, én jól tudtam, hogy nem volt más lehetőségem a megkeresésére. Írtam volna neki egy levelet, amit aztán összetép és a kandalló mélyére hajít? Kerestem volna fel a Moonban, ahol úgy szabadult volna meg tőlem egy perc alatt, ahogy csak akart volna? Ó nem... Én valódi esélyt akartam magamnak. Különben sem a szavai érdekeltek, hanem a reakciója. Hogy ilyen dühös lett, csak mert hozzáértem. Tudtam, éreztem, hogy akkor még sincs minden veszve. Hisz nem lenne ilyen dühös, ha nem jelentenék semmit. Láttam már Liaht közönyösnek valaki iránt... Sokkal intelligensebb ő annál, minthogy így kifakadjon, ha nem érdekli az illető egyáltalán. Ilyen esetben egyszerűen sarkon fordult volna, és felszegett állal távozott volna.
- Elég! Ez bőven elég nekem - felelt aztán szinte már kiabálva a kérdésemre.
- Bőven elég, hogy lássam, ugyanolyan manipulatív vagy, mint valaha… Semmit nem változtál, emlékek ide vagy oda - köpte az arcomba a szavakat, amik nem estek rosszul, hiába szánta bántónak őket. Kicsit hátrébb léptem én is, megtámaszkodtam az asztal lapján, majd nem tehettem mást, nevetni kezdtem.
- Nem mondtam, hogy megváltoztam. Sőt, biztosíthatlak, ugyanaz az ember vagyok, aki voltam... aki mindentől és mindenkitől megvédett, ha kellett... és aki infantilis módon hóangyalt rajzolt a hóba neked, csak hogy megnevettessen. Az az ember, aki olyan őrülten szeretett, hogy szembe ment a családja elvárásaival, és megkérte a kezedet 17 évesen... Igen, még mindig ő áll itt előtted, és eszem ágában sincs szégyellni magam ezért - néztem  a szemébe dacosan.
- Arra pedig, hogy mindaz elég neked, amit a mostani barátod nyújt, csak azt tudom mondani, hogy kötve hiszem... de talán magaddal is sikerült elhitetned, hogy így van... ki tudja... - mondtam elgondolkozva, majd ismét belekortyoltam a boromba.
- Lehet, hogy ez most így egyszerre túl sok volt neked. Megértem. Van még időnk, ha gondolod lepihenhetsz a vendégszobában, és vacsorakor beszélgetünk újra - vetettem fel nagylelkűen.
- A szoba az emeleten van, rögtön balra. Ja és remélem felesleges is mondanom, hogy a kúriából képtelenség dehopponálni, vészjelzést leadni, vagy patrónussal üzenetet küldeni... Lustán a hall felé intettem, hogyha el akarna vonulni, tudja, merre kell menni. A bejárati ajtóval szemben kapott helyet az elegáns csigalépcső, ami aztán az említett emeletre vezetett.

[- Fogd be]

ködös emlékek



2001. október 10.
♫ / outfit

- Édes vagy, amikor Leonardnak hívsz - csak ennyit válaszolt elsőre a feltett kérdésekre, de nem is vártam mást. Mindketten nagyon jól tudtuk a választ, hogy igen, pontosan ezt akarja elérni, csak Leon még nem tudja elfogadni, hogy ő már nem a herceg a mesémben, hanem a sárkány és ezt minden szava és tette igazolja számomra.
- Fogd be - vetettem oda kiábrándultan, keményen, mint valami kiidegelt anya a rosszcsont gyerekének, majd felemeltem a kezeim, hogy a plafon felé fordulva eltakarhassam velük a szemeim. Féltem még előbukkanna pár könnycsepp, ha nem dörzsölném őket idegesen, módszeresen, amíg teljesen ki nem pirosodik a bőröm.
Utáltam amilyen hatással rám volt, mert akármennyire is szar volt beismernem, még mindig volt egy pár szál ami összekötött minket, erős fonalak, amiket nem tudtam kitépni a lelkemből anélkül, hogy végleg elpusztítanám magamat is. Lassú, gyötrelmes munka volt így is kigyomlálnom magamból azokat a részeket, amiket az ő kedvéért növesztettem, amiket a hiányában már nem tudtam elviselni magamban… most pedig biztos voltam benne, hogy egy árva magocskát sem akarok hagyni neki elvetni a kertben, ami immár Dorianért virágzott.

- Nem mondtam, hogy megváltoztam. Sőt, biztosíthatlak, ugyanaz az ember vagyok, aki voltam... aki mindentől és mindenkitől megvédett, ha kellett... és aki infantilis módon hóangyalt rajzolt a hóba neked, csak hogy megnevettessen - idézi fel az eljegyzésünket, amivel újra csak forgatja bennem a kést. Leeresztem a kezeim, hogy ránézhessek - már nem tudom a saját tehetetlenségem felett érzem dühömtől elvakultan hogy azért, hogy én lássam az ő arcát vagy hogy ő az enyémet. Hát nem látja, hogy mennyire szeretném ezt én is elhinni, de egyszerűen nem az a férfi áll előttem, akiről beszél? - Az az ember, aki olyan őrülten szeretett, hogy szembe ment a családja elvárásaival, és megkérte a kezedet 17 évesen... Igen, még mindig ő áll itt előtted, és eszem ágában sincs szégyellni magam ezért - pillantott rám dacosan és én álltam a pillantását. Közbe akartam szólni, hogy nem is azt az embert kell szégyellnie aki megkérte a kezem, hanem azt aki most foglyul ejtett és még csak meg sem próbálja nekem megadni a választás lehetőségét, mint akkor - de inkább nem teszem.
- Arra pedig, hogy mindaz elég neked, amit a mostani barátod nyújt, csak azt tudom mondani, hogy kötve hiszem... de talán magaddal is sikerült elhitetned, hogy így van... ki tudja... - kortyolt bele ismét a vörösborba, én pedig csak tovább meredtem rá, várva, hogy befejezze és én mindenre megfelelhessek neki, pontosan úgy, mint régen. Éreztem, nem tudom már sokáig visszafogni magam, belülről, lassan bomlott meg a racionalitásom, az elmém gyenge szövete és már nem is kaptam a szétfutó szálak után, arra gondoltva, hogy talán pontosan erre van szüksége, hogy lássa… hogy pontosan lássa mit tett velem.
- Lehet, hogy ez most így egyszerre túl sok volt neked. Megértem. Van még időnk, ha gondolod lepihenhetsz a vendégszobában, és vacsorakor beszélgetünk újra. - ajánlotta, mintha valami nagy kegy lenne a részéről, hogy hajlandó levenni rólam a szemét.
- A szoba az emeleten van, rögtön balra. Ja és remélem felesleges is mondanom, hogy a kúriából képtelenség dehopponálni, vészjelzést leadni, vagy patrónussal üzenetet küldeni...

Hagyom, hogy elhallgasson, és körzök egyet a fejemmel, amitől a hajam kissé a szemembe hullik és a nyakam hangosan, élesen reccsen. Aztán kihúzom magam kissé és egyenesen a szemébe nézek, kivételesen élvezve, ahogy átfordul bennem az a valami, ami helyet ad az énnek, amit ritkán engedek szabadjára ilyen készségesen.
- Felesleges… - ismétlem a szavait szenvtelenül. - Ahogy ez az egész is - intek flegmán kettőnk közé. - Eszem ágában sincs elvonulni a “szobámba” és vacsorára engedelmesen leülni melléd az asztalhoz, ha “átgondoltam” a dolgaim… - ejtem ki a szavakat gúnnyal, remélve, hogy ő is felismeri a szituációt, amit annyiszor átéltem az apjával. Ceasar zárt le vesztes helyzeteket azzal, hogy a szobámba küldött és megfenyegetett, hogy nem kapok vacsorát, ha nem változtatom meg az övével egyezőre a véleményem. Egy tizenéves kislányon még talán működött is, de most… nevetnivaló volt az irónia, hogy Leon ugyanezt csinálja és pont velem, pont most.
Éreztem, ahogy összefacsarodik a szívem, ahogy omlani kezdenek az eddig tartott falak bennem és én egy pillantra megsajnálom. Miért nem érti meg? Miért nem tudja felismerni, hogy csak egy kicsivel több szabadságra, távolságra lenne szükségem, hogy újra megbarátkozzak egyáltalán azzal, hogy ránézek?

Ránézek. Hosszan, vágyakozón, engedve az ösztöneimnek.
Nem öregedett, ugyanolyan karizmatikus, sármos, vonzó, ugyanannyira azt tehet velem, amit csak akar, az érintését sem tudtam kikerülni… Érzem, ahogy a nyakamon még mindig ég a nyoma, a helyén még lüktet az ajkainak fantom-érzése, ahogy a gyomrom mélyén is végigfut az a remegés, amit soha senki más nem tudott kihozni belőlem.
Teszek egy lépést felé, tekintetemmel nem engedve az övét, aztán még egyet és még egyet, amíg nem állok közvetlenül előtte, olyan közel, hogy érezzem a kölnije illatát, a testéből áradó meleget, amiben annyiszor megfürödtem.
- Azt gondolod, hogy ez túl sok nekem? - nyúlok ki lassan a keze felé, hogy kivegyem az ujjai közül a kristálypoharat és kihívóan a saját ajkaimhoz emeljem. - Édeskevés - ejtem ki a szót egy kis mosollyal, ahogy belekortyolok a testes borba és hagyom, hogy fanyar íze egy újabb réteget húzzon az elborult elmém bódultságára. - Ettől sokkal, sokkal keményebben kell dolgoznod, ha újra magad alá akarsz gyűrni - döntöm oldalra a fejem, a másik kezemet felemelve, hogy végigsimítsak az ujjaimmal a finom borostán, ami az arcélét borítja. - Már nem izgat az egód, az, hogy boldoggá tegyelek a saját életem árán is… Tudod hányszor próbáltam meg elvenni az életem, amikor épp nem akartál? Azt éreztem, hogy értéktelen vagyok, ha már nem szeretsz - biggyesztem le kislányosan, sajnálkozva az ajkaim, hogy aztán hirtelen felnevessek. - Valójában hálás kellene legyek Ceasarnak, hogy megmentett tőled, hogy megadta a lehetőséget, hogy kibújjak a buborékból, amiben tartottál, ahol csak te léteztél nekem - tűnődök. - Segített, hogy megtaláljam magamban azt a nőt akivé mára váltam és többé nem fogok megelégedni kevesebbel, mint amit megérdemlek. Nem fogok emlékeket hajhászni és nem fogok behódolni a fenyegetőzésednek sem - hajolok egészen közel hozzá és ha hagyja az övének támasztom a homlokom, az orromat az övének dörgölve, mint régen, amikor a karjaiban tartott. - Ha úgy tartja a kedved persze örökké itt tarthatsz, de a szívemet így nem fogod megkapni, Leon - suttogom a nevét szinte szerelmesen, tartva egy perc szünetet mielőtt újra megszólalnék.
Mélyet lélegzek az idilli jelenetből, az ujjbegyeimen keresztül magamba szívom a régen vágyott érintéseket, ahogy végigvezetem őket az inge gallérján és végül a mellkasán, a szíve fölött pihentetem a nyitott tenyerem. Pontosan azt adom neki, amire vágyik: én, a karjaiban, de vigyázok, hogy ne tudjon megcsókolni vagy bármi olyat “elvenni”, amit nem magamtól adok, hiszen ez csak egy emlékeztető: ha bármilyen formában vissza akarja kapni a társaságom, akkor először el kell fogadnia a tényt, hogy már én irányítok és nem ő.
- Nincsen jogod hozzám többé és ez az amivel Dorian tökéletesen tisztában van - fejezem ki végül szavakkal is a lényeget. - Hogy nem azért vagyok az övé, mert ez jár neki, hanem azért mert én akarom és remélem, hogy veled ellentétben… ő ezt soha nem fogja elfelejteni.