+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Deliah Beckett (Moderátor: Deliah Beckett)
| | | | |-+  Ködös emlékek
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Ködös emlékek  (Megtekintve 175 alkalommal)

Deliah Beckett
[Topiktulaj]
*****


A Könyvkereskedő

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2020. 10. 10. - 14:35:08 »
0

***
Naplózva


"There's a light in all of us trying to get free"

Leonard B. Beckett
(N)JK
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2020. 10. 10. - 15:36:45 »
+1

Tőrbe csalva

to: Deliah



2001. október 10.

öltöny


Vajon eljön? Tényleg eljön? És mi van, ha valaki mást küld maga helyett? Ezernyi ilyen és hasonló kérdés kínzott, amíg az órámat vizslattam. Délután három órát beszéltünk meg levélben, és már három óra két perc volt. Hol késik? Ez sosem volt jellemző rá. Deliah régen mindig pontos volt… Igen. És… szabadszájú, hihetetlenül vicces és bájos. Hogy lehet, hogy mégis ellöktem akkor őt magamtól… pedig annyire szerettem. Legalábbis az álmaim szerint. A szájbakúrt életbe már… három óra három perc van és nincs itt! Belerúgtam a hallban lévő egyik kígyószoborba, és felordítottam. Azt hiszem, ez rossz ötlet volt. De a fájdalom legalább egy kicsit elvette a figyelmem arról, hogy minden idegszálam egyetlen egy pontra volt kihegyezve. Az ajtóra. Arra, hogy meghalljam a csengőt vagy a kopogást. Esetleg a lépteit vagy a lélegzetét. Nem, azt azért kizárt, hogy meghalljam ilyen messziről. Hihetetlen, hogy hosszú évek óta nem láttam, mikor korábban minden egyes nap az életem része volt… minden egyes nap ő volt az, aki miatt érdemes volt felkelnem. És ez egyik napról a másikra aztán teljesen megváltozott. Deliah szerint az egész az apám mesterkedése miatt volt… de ezt a mai napig képtelen vagyok elhinni. Hiszen, ha annyira szerettem, ha a menyasszonyom volt, hogyan feledhettem volna el mindezt? A lábam még mindig iszonyatosan sajgott, és fogalmam sem volt, mit csináljak vele. Aztán eszembe jutott egy egyszerű jegelő bűbáj, és gyorsan lekezeltem vele, mielőtt még Deliah beállított volna. Három óra öt perc. Áhh, biztos kiszagolta, hogy én vagyok itt. Elvégre Notték régi családi barátaink voltak mindig is, könnyen rájöhetett, hogy ki áll a megkeresés mögött. Bár minden részletre kínosan ügyeltem. A leveleket sem én írtam, hanem megfizettem egy zsepbiszok közi kurvát érte, hogy Vitalie Nott nevében írjon Deliahnak. A levelekben az állt, hogy Vitalie nemrég költözött haza Írországból, és szeretné néhány rendkívüli ritkasággal bővíteni a családi könyvtárat. Jelenleg aurornak tanul a Godrikon és ehhez lenne szüksége többek között a Sötét átkok határok nélkül című klasszikusra, amit a háború vége óta szinte lehetetlenség beszerezni, hiszen tiltott gyümölcsnek számít. Szerencsémre Deliahnál éppen akadt egy példány, így megbeszéltük, hogy néhány kevésbé fajsúlyos, vagyis tiltott könyvvel együtt beugrik a Nott családi kúriába a rendeléssel. Cserébe szétnézhet az impozáns könyvtárban, kedvére böngészhet, és ha megtetszik neki valami, majd megalkudunk. Az igazság persze épp az ellenkezője volt. Vitalie pár hónapja költözött ki dublini rokonaihoz. Hogy mi végre, azt nem árulta el, de le mertem volna fogadni, hogy nem tanulni utazott oda. Mindazonáltal annyi bizonyos, hogy igen költséges életviteléhez kapóra jött, amikor visszautasíthatatlanul busás árat ajánlottam az  üresen álló kúria kibérléséért. Deliah levelei alapján úgy éreztem, nem fogott gyanút, de most, három óra hét perckor kezdtem nagyon, de nagyon elbizonytalanodni. Aztán végül, épp mielőtt újra belerúgtam volna valami keménybe és fájdalmasba, lassan, vészjóslón megszólalt a csengő. Halkan léptem oda az ajtóhoz, s közben nonverbálisan, a már begyakorolt ördöghurok kerítő varázslattal láttam el a kertet. Ha menekülőre fogná, csak vastag indák szorításán át próbálhatna utat törni magának… vajmi kevés eséllyel. Áldottam Nottékat, hogy annak idején ilyen elővigyázatosan készültek fel a kellemetlen látogatókra. Mély levegő után a pálcámat a hátam mögé rejtve nyitottam ajtót, és úgy mosolyogtam Deliahra, mintha semmi, de semmi konfliktusunk nem lett volna azóta a végzetes éjszaka óta, amikor örökre megváltozott köztünk minden.
- Örülök, hogy itt vagy, Hugi. Rég láttalak – mondtam negédesen, majd a meglepetés erejét kihasználva megpróbáltam a könyökénél fogva berántani az ajtón.
Naplózva

Deliah Beckett
[Topiktulaj]
*****


A Könyvkereskedő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2020. 10. 10. - 20:33:49 »
+1

ködös emlékek



2001. október 10.
/ outfit


A soha el nem kezdett munka tart a legtovább - mondta egy nagyon bölcs ember egyszer és milyen rohadtul tévedett. A leltár, hiába kezdtem el hetekkel ezelőtt, nem akart véget érni, csak ment a selejtezés, a lapozgatás, a pakolás, a bájolás, a körmölés, a leltár, a selejtezés… úgy éreztem magam, mint egy patkány, ami ugyanabban a kis csőben szaladgál körbe-körbe nap nap után. Reggel korán hozzákezdtem, de nem sikerült úgy haladni, ahogy akartam, csak kapkodtam egyik dologtól a másikig. Valahogy ma azt éreztem, hogy Enzo bármelyik pillanatban bejelentheti, hogy jön és hozza a könyveim és nem lesz őket hova raknom vagy lebukik az aurorok előtt vagy kapok egy razziát… szörnyen aludtam, Dorian is hiányzott és mindennek a tetejébe pont a mai napra volt beírva a Nott családhoz tett látogatásom.

Soha vissza nem térő alkalom volt, ahol a lehető legjobb formámat kellett volna hoznom, de ennek körülbelül akkor lőttek, amikor fél három után kicsivel az órára pillantottam. Ledobtam a papírjaim, zsebre vágtam a pálcám és felrohantam a lakásba.
Kapkodva öltöztem, ami úgy tűnt újonnan szokásommál vált, harisnyába bújtam egy gyors zuhanyt követően, felöltöttem a ruhám és összefogtam a hajam egy kendővel. Lotte szerencsére délelőtt összekészítette a csomagot, amit magammal kellett vinnem, így azt felkaptam a pultról és angolosan távoztam az üzeltből a Nott família kúriájához hopponálva.

Nem emlékszem, hogy valaha sok közünk lett volna egymáshoz a Nott családdal, de kellő ismertséggel rendelkeztek ahhoz, hogy ez ne jelentsen távolságot közöttünk, amikor üzletre került a sor. A levelek, amiket Vitalie-val váltottam egyértelművé tették, hogy szívesen megosztanák velem privát könyvtáruk tartalmát és ez igazán felvillanyozott, amikor megbeszéltük a találkozót. Most viszont… másra sem vágytam, mint Roxfortba hopponálni és meglepni Doriant két javítandó házidolgozat között, ahelyett, hogy csúfosan elkésve baktattam fel a kúria lépcsőjén.

Megigazítottam a ruhám és kisöpörtem a hajam a szememből, majd egy gyors mozdulattal becsengettem. A finom harangszó alig hallgatott még el, az ajtó már nyílt is és felfedett egy alakot a legrosszabb rémálmaimból: Leonard Beckettet, személyesen.
- Nem… - futott ki a számon egy bennakadt levegővétel, ahogy teljes sokkban bámultam rá egy pillanatra, mielőtt az összes idegpályám egyszerre izzott fel. Megszorítottam a karomban tartott csomagot ahogy a tekintetem az arcáról a kezeire ugrott, készen arra, hogy pálcát kell rántanom, de átok helyett csak pár cukormázas szót kaptam.
- Örülök, hogy itt vagy, Hugi. Rég láttalak.
A szavai, a hangja - nem akartam hallani. Nem akartam látni sem abban a fekete öltönyben, ami évekkel korábbi emlékeket kavart fel bennem, amikor még ezek a szavak őszintén is hangozhattak volna, amikor még boldogan dobbant volna meg a szívem a meglepetéstől.

- Ki maga? - sikkantottam a kérdést, bármilyen abszurdan is hangzott kimondva, ahogy berántott az előszobába magához. Leon soha nem szólított még Huginak és mégis hogyan került volna ide? Valószínűleg az anyósa szoknyája mögött bújdosik valahol Amerika egyik szegletében azzal a fekete iszonyat nejével együtt. - Mégis mit képzel?
Minél tovább néztem az arcot, amit sajnos túl jól ismertem, annál inkább elöntött az a fuldokló érzés, amitől hirtelen az embernek a torkában ver a szíve és nem kap levegőt. Annyi mindent akartam mondani ennek az arcnak, annyira szerettem volna ráordítani, belemarni, megsebezni, de jól tudtam, hogy felesleges, hiszen már mindent elmondtam és mindent megtettem - semmit nem számított.
- Eresszen el!
Naplózva


"There's a light in all of us trying to get free"

Leonard B. Beckett
(N)JK
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2020. 10. 13. - 20:03:41 »
+1

Tőrbe csalva

to: Deliah



2001. október 10.

öltöny


Nem hittem a szememnek… Olyan volt, mintha megállt volna az idő. Liah itt állt előttem, és bennem a régi érzések ismét vulkán módjára készültek a felszínre törni. Hogy lehet, hogy elfelejtettem, milyen a közelében lenni, az őzbarna íriszekben elveszni és mindent sutba dobni, csak azért, hogy vele lehessek? Hogy lehet, hogy egy egyszerű varázsigével mindez a semmivé lett? És rengeteg évet veszítettem… veszítettünk. Miközben nem mondhatom azt, hogy nem vagyok boldog Lorien mellett. Ő olyasvalaki, aki tökéletesen illik hozzám, minden rezdülésemet érti, és ugyanaz a célunk… Liah pedig? Talán már nem is ismerem őt, hisz nem tudom, milyen irányba formálták az elmúlt évek, és most mit vár az élettől… Lehet, hogy ma már egyáltalán nem találnánk meg a közös hangot. Mindenesetre jó ideje nem voltam képes szabadulni attól a feszítő érzéstől, hogy látnom kell őt és beszélnem kell vele.
Fel kell szakítanom a régmúlt sebeit annak érdekében, hogy tisztán láthassak… Még ha beledöglök is. Ezért álltam most itt vele szemben, és végre elengedtem a félelmemet, hogy mi van, ha nem jön el, ami egész nap iszonyatosan fojtogatott… Itt volt, és nem tehettem mást, mint teljesen megzavarni őt, hogy nyerjek vele néhány órát legalább kettesben.
- Nem – nyögte űzött vadként Liah, s bármennyire is rossz volt őt tőrbe csalni, nem volt más választásom. Ezért szólítottam őt Huginak, és ezért rántottam be a könyökénél fogva az előszobába, hogy aztán bezárjam magunk mögött az ajtót. Korábban úgy bűvöltem meg az ajtót, hogy csak és kizárólag az én érintésem vagy varázslatom hatására nyíljon ki…. Így akármivel is próbálkozott volna Deliah, nem használhatott.
- Ki maga? – sikoltotta ijedten. - Mégis mit képzel? – kérdezte, majd mély levegőt vettem, és nekifogtam volna az előre begyakorolt szövegemnek, amikor hozzátette:
- Eresszen el!
Mivel jól ismertem őt, tudtam, nem tárgyal velem, ha nem eresztem el, ezért eleget tettem a kérésének. Igaz, legszívesebben soha nem eresztettem volna el. Az a kis rész, ahol kezem a könyökéhez ért, úgy bizsergett, mintha forró üsthöz értem volna, még azután is, hogy elengedtem és hátrébb léptem két lépést. Tőlünk balra, a nappali felé mutattam hanyag mozdulattal, s így szóltam, mintha az égvilágon semmi különös nem lenne abban, ahogyan ezt a találkozót megszerveztem. Ahogy ide rángattam.
- Leon vagyok... Nem ismersz meg? - kérdeztem, majd kis szünet után folytattam:
- Jó, hogy itt vagy, Liah… Megkínálhatlak valamivel? Esetleg egy kávéval? – kérdeztem szemtelen félmosoly kíséretében, majd megindultam a nappali felé. Reméltem, hogy nem próbál meg azonnal elmenekülni, és hajlandó velem leülni, hogy beszélgessünk. Előzetes elképzeléseim szerint a B-tervet egyáltalán nem, vagy csak később szerettem volna életbe léptetni. Ez azonban most egyedül rajta múlt. A nappali – gyönyörű antik bútorokkal berendezett, tágas, világos szoba – közepén egy asztal telis-tele volt mindenféle finomsággal. Muffinnal, tökös derelyével, gyümölcsökkel, drága borral és whiskyvel, teával és kávéval, illetve minőségi cigarettával, amit ezüsttálcán szolgáltam fel. Egy szálat meggyújtottam a pálcámmal, és mélyet szippantottam belőle, majd Liah-hoz fordultam, és továbbra is – mint a ma született hippogriff – jegyeztem meg:
- Kérsz egy szálat?
Naplózva

Deliah Beckett
[Topiktulaj]
*****


A Könyvkereskedő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2020. 10. 14. - 11:59:43 »
+1


ködös emlékek



2001. október 10.

/ outfit

Az előszobában megtántorodva pillantottam körbe, a cím úgy tűnt passzol, legalábbis a falakat díszítő családfa erről árulkodott. Minden nemesi család előszobájában van egy ilyen, mintha egy múzeum térképe volna, hogy tudd kikkel találkozhatsz látogatásod alatt. Milyen különös gondolat, talán fel is nevetnék, ha nem kerülgetne az ájulás, hiszen az arc, aki most is ugyanolyan sármmal mosolyog rám, mint évekkel ezelőtt, nincsen rajta a Nott-tapétán.

Ahogy elereszt érzem csak meg milyen erősen fogott, milyen határozottsággal nyúlt hozzám… mintha ismerne. Mintha nem Százfűlé-főzet okozná a látványt, hanem valóban…
- Leon vagyok... Nem ismersz meg? - kérdezi a tőle megszokott természetességgel, ahogy két lépést tesz hátra és a balra nyíló szoba felé terel, én pedig szinte megbűvölten tartok vele. Érzem, ahogy elzsibbadok a felismeréstől, hogy valóban… Ő áll előttem és mégis így viselkedik. Szívélyesen, kikezdhetetlen udvariassággal, mintha az égvilágon semmi nem történt volna közöttünk, mintha soha nem nevezett volna őrültnek, selejtnek, semminek. Mintha én is valamelyik varázslóelitbeli nő lennék, akit az ujja köré csavarhat pár édes szóval.
- Jó, hogy itt vagy, Liah… - Liah. Merlin, de régen szólított így bárki… talán ő volt az első és az utolsó. Libabőr fut végig a karomon a ruha hosszú ujja alatt, ahogy az asztalra terelődik a tekintetem. - Megkínálhatlak valamivel? Esetleg egy kávéval? - kérdezi lazán és a mosoly, ami ajkaira szökik csomóba köti a gyomromat.
Minden, ami történik tökéletesen Leonra vall: az intrikusan megtervezett csapda, a szórakozott kalkuláltság, amit a kék szemeiben látok, ahogy tökéletesen játssza el a barátságos házigazdát. Így már kétségem sincs, hogy ő az, az asztalon roskadozó drága finomságok is erre vallottak, na meg az a kis szikra a tekintetében: a félelem.
Nagyon jól tudja milyen tudok lenni, ha sarokba szorítanak és nem kétlem, hogy felkészült rá, de én is pontosan tudom hogy ő milyen. Ha már itt vagyok, nem fog elengedni, amíg nem az történik, amit ő akar, bármennyire is fél tőle, hogy kiborulok. Nem egyszer párbajoztam vele és egyáltalán nem volt kedvemre való. Talán, ha belemegyek a játékába, hamarabb szabadulok. Talán megtudom mit jelentsen ez az egész.

- Egy kávéval… persze - felelem nyugalmat erőltetve magamra, egy lépést téve az antik bútorokkal berendezett szobába. Kőből van a szíved, emlékeztetem magam, ne hagyd, hogy elterelje a figyelmed. De valahogy mégis süket fülekre talál a gondolat, ahogy végigmérem a tökéletes öltönyében, a jólfésült hajával, éles tekintetével. Csak most jut el az agyamig a kölnije illata, ami betölti a tágas szobát, hirtelen szinte fullasztóan… éppúgy ahogy elöntik a fejem az emlékek.

- Megismerlek, de nem értem, hogy hogyan lehetsz itt? A Minisztérium továbbra is köröztet - szakad ki belőlem gondolkodás nélkül, ahogy az asztalhoz lépve elveszek egy szálat a felajánlott cigarettából, amit az ajkaim közé helyezek, de gyújtó hiányában Leonra hagyatkozok, várakozóan pillantok a szemébe. Sajnos elkövetem a hibát, hogy hagyom magam elidőzni így, talán túl mélyen a kék szemekbe révedve, amik egykor a biztonságot jelentették. Egy hamis vagy talán csak párhuzamos valóságban.

Ahogy meggyújtja a csikket, én mohón szippantok bele, remélve, hogy a nikotin segít megnyugodnom, tisztábban gondolkodni vagy legalább ne érezni a fullasztó… mindent, amit Leon jelenléte okoz.
- De ami ettől is jobban érdekel… - fújom ki a füstöt felé fordulva. - Hogy én mit keresek itt? - teszem fel a kérdést az arcát figyelve. Lehet, hogy remek színész volt, de nem ennyire és soha nem valami hátsószándék nélkül - biztos voltam benne, hogy ez az egész valami nagyon is konkrét célt szolgált.
A magammal hozott, továbbra is a karomban tartott csomagot az egyik karosszékbe ejtem, ahogy teszek egy lépést Leon irányába, kíváncsian figyelve a reakcióját. Felszabadult ujjaim finoman végigsimítom a lakkozott bútor keretén, de nem fordítom el a tekintetem az övétől. Amikor utoljára találkoztunk valami hasonlót viselt, csak akkor üvöltött velem és átkokat vetett rám a pálcával, amivel az imént a cigarettámat gyújtotta meg.

Az esküvő előtt volt nemsokkal, amikor megérkeztek a dísztalárok és a menyasszonyi ruha a nagy eseményre, amikre véletlenül bukkantam a hallban. Nem szóltam senkinek, hogy beugrok pár dologért és mire észrevettek már magavévá is tettem a csomagot: a fehér csipketengernek tűnő iszonytató ízlésficamról árulkodó arai ruhát kitéptem a díszdobozból és pálcámmal, ezernyi Diffindo sikoltás között aprócska hópelyhekké szaggattam, majd a szétszórtam a házban. Gyenge bosszú volt, de megérte minden percét, megérte látni az arcukat, amikor megpillantottak a babakék köpenyemben, a Fekete Rémség liliomillattól büdös menyasszonyi fátyolával a hajamban. Leon ordított velem, őrültnek nevezett, ki tudja már hanyadjára, de én csak nevettem, hiszen legalább addig is csak velem foglalkozott, rám nézett, tudomásul vett. Aztán mielőtt eltalálhatott volna valami fájdalmas átokkal, dehopponáltam.

Aznap délután próbáltam meg másodjára elvenni az életem.
Csak remélni mertem, hogy a mai nap után nem ugyanott kötök majd ki.
Naplózva


"There's a light in all of us trying to get free"

Leonard B. Beckett
(N)JK
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2020. 10. 15. - 12:10:47 »
+1

Tőrbe csalva

to: Deliah



2001. október 10.

öltöny


Liah mindig is nagyon okos boszorkány volt… Erre alapozva rángattam bele ebbe a helyzetbe, bízva abban, hogy belemegy a játékba… Hisz jól ismert engem, tudta, ha valami nem úgy történik, ahogy azt én elképzeltem, ha szembeszegül velem, akkor… Nos, annak csúnya következményei voltak a múltban. Talán egy kissé New Yorkban elpuhultam. Menekült halálfalóként nem mutathattam ki a fogam fehérjét, s őszintén szólva, nem is volt rá semmi szükség. Loriennel élveztük az „újgazdag manhattani házaspár” szerepét. Ottani varázsló ismerőseink (barátoknak azért nem nevezném őket, egész életemben egy kezemen meg tudom számolni, hány igaz barátom volt) nem sejtették, hogy milyen múlttal rendelkezünk… hogy miért kellett sietve otthagynunk Londont. És ez így is volt jól. Nem hiányzott valami önjelölt gyökér, aki feljelent a minisztériumnál. Persze ha nagyon utánunk néztek volna, akkor talán rájöttek volna a turpisságra, de egyelőre mindenkinek elég volt az, hogy Laurence Bailey, a dúsgazdag befektető örömmel támogat minden nívós üzleti kezdeményezést, amennyiben azt profitábilisnak tartja és presztizse további növekedését látja benne.
Liah tehát nem ellenkezett, követett engem, és ez megelégedéssel töltött el.
- Egy kávéval… persze  - okos lány…
- Megismerlek, de nem értem, hogy hogyan lehetsz itt? A Minisztérium továbbra is köröztet – szembesített a nyilvánvaló ténnyel.
Egyelőre nem válaszoltam, hagytam, hogy akklimatizálódjon, körbe nézzen, majd neki is meggyújtottam a cigarettát, hogy meghitten szívhassuk együtt a füstölgő halálpálcát.
- De ami ettől is jobban érdekel… - fújta egyenesen rám a füstöt, mire libabőrös lettem. Már elfelejtettem, milyen jól állt neki, amikor dohányzott. Kevés nőhöz illett, akiket ismertem, Liah volt az egyikük.
- Hogy én mit keresek itt?
Szívtam még egyet, majd hosszasan kifújva a füstöt, ha hajlandó volt rám pillantani, mélyen a szemében nézve válaszoltam.
- Muszáj volt… elintéznem, hogy lássalak, miután... elkezdtem emlékezni – mondtam röviden, részben az előző kérdésére is válaszolva, hogy én hogy merészeltem idejönni annak ellenére, hogy évek óta kerestet a minisztérium. Megjegyzem, nem igazán vitték túlzásba a felkutatásomat. Ha nagyon meg akartak volna találni, sikerült volna nekik. Hiszen bár a nevünket magunk mögött hagytuk Loriennel, a kinézetünkön fikarcnyit sem változtattunk. Lorien… őt most ki kell vernem a fejemből. Hanyag mozdulattal támaszkodtam meg az asztal peremén, majd az egyik vörösborosüveget pálcaintéssel kinyitottam, s további varázslattal, lebegtetve öntöttem magamnak egy borospohárba belőle.
– Tölthetek neked is? – kérdeztem ismét olyan természetességgel, mintha csak két régi ismerős véletlenül összefutott volna valami diáktalálkozón. Végül is, nevezhetjük ezt annak is… vagy valamiféle családi találkozónak. Megkérdezhetnénk egymást, kinek hogy vannak a szülei… Hacsak nem lennének mindannyian halottak. Vagy hogy vannak a testvéreink… Ha éppenséggel nem mi lennénk egymás mostohatestvérei. Ez utóbbi sohasem zavart minket, azt hiszem, soha nem tekintettünk egymásra bátyként és húgként. Vagyis én nem ilyen szemmel néztem Liaht soha. Amikor hozzánk került, eleven, dacos lány volt, akit igazi partnernek tekintettem akkori csínytevéseimhez. Aztán… pár évvel később már gyönyörű, kívánatos nővé érett, akit egyfolytában ostromoltak a Roxfort idegesítő mitugrászai. Nem egyet alaposan elrettentettem még a gondolatától is, hogy közeledni merjen Liah-hoz. Hiszen már akkor is bizonyosan éreztem, tudtam, hogy ő hozzám tartozik.
Naplózva

Deliah Beckett
[Topiktulaj]
*****


A Könyvkereskedő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2020. 10. 17. - 12:49:12 »
+1


ködös emlékek



2001. október 10.
/ outfit


Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy talán mégis álmodok vagy nem is tudom… megátkoztak? Valamit megittam, bevettem, amitől egy ennyire valósághű rémálomba kerülhet az ember? Minden súlytalannak érződik Leon körül, ahogy viselkedik, ahogy beszél hozzám, pedig a helyzet a lehető legsúlyosabb volt, amikor elváltunk. Emlékszik vajon miket mondott vagy újra kimosták az agyát azóta?

Én többször kívántam azt, hogy bár az én emlékeimet is elvették volna, bár mindkettőnket megvakított volna a másikra Ceasar, de túl kegyetlen volt hozzá. Akarta, hogy érezzem, ahogy Leon saját kezűleg töri darabokra a szívem. Soha nem szerettelek, csak egy ingyenélő kis selejt vagy, akit még a Nagyúr is megszánt. Ceasar akarta, hogy lássam valaki mással őt és Lorien tudta, végig tudta, hogy ki vagyok, hogy a férfi, aki elvette engem szeretett. Minden ellenem dolgozott és mindent megtettek, hogy a szerelmem a legádázabb ellenségemmé váljon, hogy megtanuljam, hogy Leon az övék és soha nem lesz az enyém.
És most mégis itt van.

Beleszívok a meggyújtott cigarettába, és egy percre elmélázok rajta, hogy Leon vajon mióta dohányozhat. Egy párszor talán láttam élni ilyesmivel az utolsó időkben, de amikor velem volt, soha. Mondjuk én is csak azután szoktam rá, hogy a megszokott feszültséglevezetési technikáim eszköze kezdte okozni a feszültségemet…
- Muszáj volt… elintéznem, hogy lássalak, miután... elkezdtem emlékezni - feleli kissé vontatottan a kérdésemre és én egyből az arcára kapom a tekintetem.
- Emlékezni? - ismétlem meg az utolsó szót színtelenül, nem is merve remélni, hogy arra gondol ez alatt, amire olyan rég vágytam. Kifejezéstelen arccal meredek rá és ő is jól tudja, hogy ezzel csak a bennem fellángoló érzelmeket próbálom leplezni, bár ha nem is próbálnám visszafogni őket, akkor sem vagyok benne biztos, hogy melyikük ülne a vonásaimra. A remény, hogy tényleg emlékszik? A harag, hogy csak most? A bűntudat, hogy ezek szerint nem vártam rá eleget? A túlterheltségtől egy pillanatra elakad a lélegzetem, de nem érdekel, rászívok még egy slukkot az erős dohány füstjéből.

Mit kellene erre mondanom?
Hogy én is látni akartam? Hogy mennyire hiányzott? Hogy azt hittem belepusztulok, amikor megláttam az esküvői fotóit? Mit mondasz valakinek, aki tudtán kívül a lelked elveszett darabja, egy összetört álom éles szilánkja?

- Tölthetek neked is? - húz vissza a valóságba a hangja és ahogy a kifújt füstön keresztül a borra pillantok, megrázom a fejem.
- Nem, elég lesz a kávé - préselem ki a szót magamból, mintha fájna. Veszek egy mély levegőt, majd még egy szippantást a cigarettából, ahogy kényszerítem magam, hogy ránézzek. - Miért kellett látnod? - szegezem neki a kérdést lent tartva a füstöt a tüdőmben, hogy érezzem a nikotin bódító löketét az ereimben.
Nem tudom mit akarok hallani és ez megijeszt. Mi fájna jobban, ha tényleg emlékezne vagy ha nem? Nem tudom megmondani, de még nem tudom elengedni a félelmet, hogy fel fogok ébredni és kiderül, hogy ez az egész csak megint a saját képzeletem szüleménye.
- A feleséged? Ő is itt van? - tekintek körbe magamon a fekete hajú rémséget keresve. Ha ez egy rémálom, akkor előbb-utóbb ő is fel fog tűnni.
Naplózva


"There's a light in all of us trying to get free"

Leonard B. Beckett
(N)JK
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: Tegnap - 19:29:23 »
+1

Tőrbe csalva

to: Deliah



2001. október 10.

+16 nyomokban káromkodást tartalmaz

öltöny


- Emlékezni? – kérdezett vissza, mire megborzongtam. Hirtelen déjá vum lett. Előttem volt a kép, ahogyan a saját szobámban Liahval szemben állok, aki könnyekkel a szemében, tiszta erejéből ráz engem, és azt kiabálja: próbálj emlékezni...
Én viszont képtelen voltam rá. Szarkasztikus kacajjal reagáltam, majd azt mondtam neki, őrült és semmi bizonyítéka nincs arra, hogy valaha is egy pár voltunk. És elégtétellel a hangomban, szinte fennhéjázva folytattam azzal: Lorien a menyasszonyom. Nem a jó értelemben rázott ki a hideg, ahogy most ez is az eszembe jutott. A kurva életbe, hogy miért kell ennek az egésznek ilyen hihetetlenül nehéznek lennie. Itt állni vele szemben…. és emlékezni. Némán bólintva válaszoltam meg hát a kérdést. A tekintetemből sok mindent ki tudott volna most olvasni, ha Liah vette rá a fáradtságot. Elsősorban bűntudatot és haragot éreztem… Amióta csak derengeni kezdett a múlt eddig áthatolhatatlan szövete mögötti tér… azaz a valóság. Talán pont azért kínáltam tovább a borral, hogy ezzel a hétköznapi csevejjel elejét vegyem annak, és némiképp enyhítsem, hogy mekkora tragédiának éltem meg mindezt.
- Nem, elég lesz a kávé – válaszolta, majd rám nézett, és erre lúdbőrözni kezdtem… Hogy lehet, hogy azokban a barna szemekben több árnyalat bújik meg, mint bármi másban? Sok mindent láttam benne ebben a pillanatban. És amit láttam, az elkeserített. Mert elsősorban ürességet láttam benne. Most én akartam odalépni hozzá és megrázni őt, hogy emlékezz... Emlékezz rá, hogy egykor összetartoztunk. De tudtam, hogy mindez most még nagyon korai lenne… és ha a terveim szerint alakulnak a dolgok, akkor úgy gondolom, lesz elég időnk arra, hogy mindent tisztázzunk… s hogy talán némi életet leheljek ebbe az ürességbe, amit most irányomban éreztem.
- Miért kellett látnod? – tette fel aztán a magától értetődő kérdést. Félmosoly jelent meg az arcomon, hisz ez annyira Liahra vallott. Ő sosem játszotta meg magát. Előttem legalábbis nem. Persze mások előtt ritkán mutatta meg az igazi arcát… Ez olyan luxus lett volna, amivel jól tudta, hogy nem élhet. Halálfalóként, Szőke Beckettként kimérten viselkedett a legtöbb körünkbelivel, de ha olyan helyzetbe került, amikor meg kellett védenie magát, akkor sosem átallott konfrontálódni. Amire emlékszem, az alapján nekem viszont képes volt felfedni egy olyan oldalát… ami, hogy is mondjam, lágy volt és ártatlan… és én pont annyira szerettem énjének ezt a részét, mint a kegyetlen erőt, amit mások láttak belőle sugározni. És ami épp annyira a része volt… ez nem is kérdéses.
- Mert az álmaimban nem volt elég éles a kép meg a hang rólad... – mondtam magától értetődően, majd beleszívtam még egyet a halálpálcába. Ezzel egyébként nem hazudtam. Tényleg kibaszottul hiányzott, hogy halljam a hangját, és azokat a megmagyarázhatatlanul finom árnyalatokat vizslassam a tekintetében.
- A feleséged? Ő is itt van? – kérdezte még meg. Na ez volt az a pont, ahol belekortyoltam a borba. Persze annyira zavart a kérdés, hogy a torkomon akadt a bor, és kis köhécselés után tudtam csak válaszolni.
- Khm… - krákogtam, aztán végre sikerült visszanyernem az uralmat a hangszálaim felett.
– Nem. Ő New Yorkban van. És fogalma sincs róla, hogy miattad jöttem ide – mélyedtem el hirtelen az asztalon díszelgő antik hamutálca részleteiben. – Na és hogy megy a sorod? Hogy megy a Moon…. és… - néztem most egyenesen a szemébe ismét – hogy van Dorian?
Naplózva
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 10. 21. - 02:52:24
Az oldal 0.057 másodperc alatt készült el 39 lekéréssel.