+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Deliah Beckett
| | | | |-+  Ködös emlékek
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Ködös emlékek  (Megtekintve 4314 alkalommal)

Leonard B. Beckett r.
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2020. 12. 10. - 16:09:40 »
+1

Tőrbe csalva

to: Deliah



2001. október 10.

+16 nyomokban káromkodást tartalmaz


- Fogd be - vágott vissza keményen Liah, amin egyáltalán nem lepődtem meg. Éreztem, hogy szépen lassan kihozom a sodrából, és valahol, ha őszinte akartam lenni magamhoz, ez is volt a célom. Kettőnknek ugyanis csak akkor volt esélye, ha mindketten levetjük a maszkot, amit időközben magunkra húztunk. Én ezt azzal, hogy vállaltam előtte az érzéseimet, és hogy mit - vagyis kit - akarok, úgy éreztem, megtettem. Nem tagadtam semmit sem, és pontosan tudtam, hogy neki sem kellene... Nem kéne szégyellnie vagy megtagadnia azt, amit korábban irántam érzett, és ami közöttünk volt. Valahol mégis azt éreztem rajta, hogy ezt teszi... Tagadásban él. Még maga előtt is tagadja, hogy szeretett... Hogy ami történt, megtörtént. Hiába tárulkoztam ki előtte, ez nem volt elég...
- Felesleges… Ahogy ez az egész is - intett közénk látványosan. - Eszem ágában sincs elvonulni a “szobámba” és vacsorára engedelmesen leülni melléd az asztalhoz, ha “átgondoltam” a dolgaim… - vágott vissza olyan vehemenciával, ami kicsit elgondolkodtatott. Egy pillanatra felmerült bennem, mi van, ha ez az egész terv mégis csak zsákutca... Ha ezzel nem hogy nem közelítem magamhoz, hanem eltávolítom őt... Dühös lettem, amiért Ceasar mesterkedése miatt hosszú éveket elvesztegettem, és ez ahhoz vezetett, hogy nem csak hogy nem lehettem vele, de már... kezdtem érezni, nem is ismertem őt.
A torkomon akadt hát a szó, inkább beleszívtam a cigarettába, és a megszokott mozdulatban kerestem menedéket. Igen, ez jó... Ez kiszámítható... Nem úgy, mint...
- Azt gondolod, hogy ez túl sok nekem? - lépett felém lassan, majd vette el a kezemből a bort, úgy, hogy én sóbálvánnyá váltam, mint akit telibe talált egy petricificus totalus.
- Édeskevés - lehelte az arcomba ijesztően közelről... Ijesztően... közelről... Nem bírtam magammal és újból előre hajoltam, hogy... igen... hogy... De ekkor:
- Ettől sokkal, sokkal keményebben kell dolgoznod, ha újra magad alá akarsz gyűrni - nézett rám úgy, olyan éllel, hogy tisztán láttam megpattanni a realitást azokban a barna íriszekben. Most, hogy ilyen közelről átéltem ezt, beugrott, mikor láttam már ezt rajta... Aznap, amikor közöltem vele, hogy soha nem szerettem, és Lorien lesz a feleségem... Amit akkor érzett, azt a fájdalmat, amit okoztam neki, most ugyanannyira, hacsak nem többszörösen éltem át.
Szúrást éreztem a gyomromban meg a hátamban, a fejem kegyetlenül hasogatott, s a világ forogni kezdett velem, úgy, hogy én egyenesen beleszédültem.
Az érintése csak hab volt a tortán, és amit ezek után mondott, teljesen megsemmisített.
- Már nem izgat az egód, az, hogy boldoggá tegyelek a saját életem árán is… Tudod hányszor próbáltam meg elvenni az életem, amikor épp nem akartál? Azt éreztem, hogy értéktelen vagyok, ha már nem szeretsz - nevetett fel kétségtelenül hisztérikusan.
- Valójában hálás kellene legyek Ceasarnak, hogy megmentett tőled, hogy megadta a lehetőséget, hogy kibújjak a buborékból, amiben tartottál, ahol csak te léteztél nekem. Segített, hogy megtaláljam magamban azt a nőt akivé mára váltam és többé nem fogok megelégedni kevesebbel, mint amit megérdemlek. Nem fogok emlékeket hajhászni és nem fogok behódolni a fenyegetőzésednek sem - hajtotta közelebb a fejét az enyémhez, s verejtékező homlokom az övén megpihenve lelt menedéket. Orraink összeértek, finoman, játékosan, mint régen. Csak egy pillanatra... Közelebb hajoltam, hogy... már majdnem áthidaltam a közöttünk lévő távolságot, s az általa kilélegzett levegőt szívtam magamba, mint valami függő... Átöleltem, magamhoz szorítottam, s ha nem húzódott el, akkor puhán megcsókoltam, úgy, mint régen... mint az első csókunkkor. Egy pillanatra hagytam, megengedtem magamnak az illúziót, hogy sikerült, hogy újra az enyém lesz, s én az övé...  De mint tudjuk, az illúzió drága mulatság, s sosem tart addig, amíg szeretnénk.
- Ha úgy tartja a kedved persze örökké itt tarthatsz, de a szívemet így nem fogod megkapni, Leon - suttogta felém olyan megfejthetetlen érzelmekkel teli hangon, amibe belerázkódtam. Közelsége és szavai mostanra annyira megszédítettek, hogy megtántorodtam, és néhány lépést hátrálva a falhoz dőlve leltem menedékre. Homlokom szinte gyöngyözött, levegőt is alig kaptam. Kénytelen voltam lerángatni magamról a gondosan megkötött nyakkendőt, s egy-két gombot kigombolva meglazítani magamon a fekete selyeminget is.
Éreztem, hogy elbuktam, hogy alábecsültem a helyzetet.... Bár materiális szinten mindenre felkészültem, a legerősebb védőbűbájokkal láttam el a kúriát, s beszereztem mindent, ami szem szájnak ingere lehet... Lelki szinten nevetségesen felkészületlenül érkeztem ide, az oroszlán barlangjába. Ahol terveim ellenére most nem a vadász, hanem a vad voltam. Liah kénye-kedvére játszott velem, azt tett velem, amit csak akart. Én akartam bezárni őt, de helyette ő zárt be a saját magam által felépített börtönbe azzal, hogy szembesített önnön hibámmal... Egy egyszerű, mégis hihetetlenül kézenfekvő hibával: nevezetesen, hogy nem vettem figyelembe, hogy a nő, akit szerettem egykor, már nincs többé. Liah végzetesen és visszafordíthatatlanul megváltozott... És aki előttem állt, nem látott másnak, csak egy elcseszett seggfejnek, egy pszichopatának, aki tőrbe csalta, hogy visszakapja a rég elvesztett életét... Mily nevetséges is lehettem számára... A szörnyeteg, aki kétségbeesett lépésre szánja el magát, hogy újra szeressék... Lassan siklottam le a földre, hátamat a hideg falhoz súrolva, hogy aztán térdeimet felhúzva görnyedjek előre. Már a dohány sem volt a segítségemre, ott füstölgött a kezemben, hasztalan. Nevetni kezdtem, saját szánalmas gondolataimon és érzéseimen nevettem... mit nevettem... keserűen röhögtem magamon. S amikor úgy éreztem, kiröhögtem a vakbelemet is, félve, vágyakozva a szemébe néztem.
- Nincsen jogod hozzám többé és ez az amivel Dorian tökéletesen tisztában van. Hogy nem azért vagyok az övé, mert ez jár neki, hanem azért mert én akarom és remélem, hogy veled ellentétben… ő ezt soha nem fogja elfelejteni - tett pontot az i-re a nő, aki a mindenem volt.
Lassan gördültek ki a jégkék íriszeken a könnycseppek, hogy arcomon végigfolyva, a galléromon foglaljanak helyet. Szégyelltem magam miattuk, mégsem tudtam visszatartani őket. Létezik? Létezik, hogy a szerelmünk, ami számomra tökéletes volt, számára csak valami elcseszett emlék? Nem más, mint gyűlölt teher, aminek örül, hogy így ért véget? És boldog, hogy most végre önmaga lehet... nélkülem.
- Bassza meg - suttogtam, majd a pálcám után kutattam, s mikor megtaláltam, néhány bonyolultabb mozdulat és halk mormolás után, hangosan nyikorogva tárult ki a bejárati ajtó. Még mindig könnyezve, a földre meredve voltam csak képes kimondani, amit éreztem:
- Látom már, hogy ostoba voltam... Nekünk túl késő... Számodra mindez csak valami beteges játék, semmi más... - szenvedtem ki magamból keservesen. - Az én Liah-m... nincs többé - remegtem bele a fájdalmas igazságba. Mikor végül elfogytak a könnyek, a dekké égett, parázsló cigarettát élvezettel mártottam a kézfejembe. A sistergő bőrömet látva végre visszarántottam magamat az önsajnálat dagonyájából... Ahhh... ez kibaszottul jól esett...
- Menj csak, légy szabad - búcsúztam el tőle behunyt szemmel, bár lehet addigra már hűlt helye volt rég.

Köszönöm a játékot:-*

Naplózva


Deliah Beckett
Eltávozott karakter
*****


A Könyvkereskedő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2020. 12. 11. - 23:18:33 »
+1


ködös emlékek



2001. október 10.
/ outfit

Vannak emberek, akik nem értenek a szép szóból.
Hiába könyörögsz nekik, hogy tegyék le a kést, addig nem eresztik a markolatot, amíg az nem fordul ellenük. Aztán pedig már túl késő.
Leon és én le sem tagadhattuk volna, hogy ugyanazok neveltek fel minket, ugyanúgy szorongattuk a maszkunkat, őriztük a falakat a szívünk körül, mint a másik és csak akkor voltunk hajlandóak megnyílni, ha valaki először összetört bennünket és erőnek erejével szembefordított minket magunkkal. És akkor teljesen megőrültünk.

Kis mosolyt csalt az arcomra, ahogy megfagyott a közelségemben, mint a vad, amely meghallotta a vadász csizmájának surranó léptét az avarban. Pillanatok alatt esett darabokra a megfordult szerepektől, ahogy beszéltem, ahogy most én voltam, aki őt elfelejtette. Én voltam aki szívtelenül, szenvtelenül nézte, ahogy felemészti a saját maga által csiholt tűz, ahogy széthullanak a gondolatai, az akarata, ahogy gyengén és védtelenül dől a falnak és csúszik a tövébe.

Csak mi tudjuk egymást így bántani, ennyire egymásba marni és míg egy részem szeretne lehajolni hozzá, végigsimítani a haján, az arcán, letörölni a verejtéket a homlokáról, a könnyeket az arcáról… én csak állok felette és nézem, ahogy kínjában nevet. Ugyanazt a veszélyes erőt érzem magamban feltámadni, amit akkor éreztem amikor gyilkoltam, amikor… átadtam magam annak a sötétségnek, ami tudtam soha nem utasítana vissza. A józan eszem vékonyka hangja már most azt suttogta, hogy ez semmi jóra nem vezet, de most nem engedhettem meg magamnak, hogy elgyengüljek. Meg kellett tanítanom, hol a helye és ő csak ebből értett.

- Bassza meg - suttogta amikor egy kicsit fölocsúdott és ahogy a pálcája után nyúlt, kicsit megijedtem, hogy mi végre, de nem mutattam. Tudtam, hogy soha nem tudna ártani nekem mindegy mit csinálok és ez fordítva is így volt. A kitáruló bejárati ajtó felé pillantottam, aztán vissza rá, aki a lábaim hevert pontosan úgy ahogy én, sírva, a drága cipőjére ejtve a könnyeim, amikor elhagyott.

- Látom már, hogy ostoba voltam... Nekünk túl késő... Számodra mindez csak valami beteges játék, semmi más... - vetette a szememre újra megtalálva a hangját. - Az én Liah-m... nincs többé.
- A te Liah-d pontosan akkor szűnt meg létezni, amikor az én Leonom… - léptem hátra és felmarkoltam a karosszékből az oda ledobott könyves csomagot. Nem hazudtam, ez volt az igazság. Ahogy ő nem volt az emlékei nélkül az az önmaga, akit szerettem, úgy a nélküle eltöltött évek alatt én is megváltoztam - ez nem feltétlenül jelentette, hogy rossz irányba, a magam részéről legalábbis reméltem.

- Menj csak, légy szabad - hallottam még búcsúzóul megtörten, gyengén a hangját, de nem fordultam vissza hozzá. Ahogy a feladatát elvégezte, a fúria határozott, számító gondolatai visszahúzódtak, hogy máris átvegye a helyüket a bűntudat, amit ezért a férfiért éreztem és tudtam, ha még egy percet maradok, talán újra megszűnik a lehetőségem a távozásra.
Nem mintha ugyanúgy a hátam mögött hagyhattam volna a történteket, mint a Nott-kúriát és a férfit, aki megpróbált tőrbe csalni.
 

Köszönöm én is! Mosolyog
Naplózva


"There's a light in all of us trying to get free"
Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2023. 04. 23. - 06:38:31
Az oldal 0.132 másodperc alatt készült el 30 lekéréssel.