+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Jasper Flynn (Moderátor: Jasper Flynn)
| | | | |-+  Köd száll
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Köd száll  (Megtekintve 177 alkalommal)

Jasper Flynn
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2020. 09. 30. - 08:46:17 »
+1

Cukormáz, Roxmorts



2001. október 3.
Naplózva


 

Jasper Flynn
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2020. 09. 30. - 08:46:30 »
+1

köd száll


2001. október 3.
Cassen
 
„Most már félévig este lesz.
Köd száll, a lámpa imbolyog.
Járnak az utcán karcsú, roppant,
négy-emeletnyi angyalok.”


A tekintetem lassan fogadta be a ködös, őszi tájat. Olyan régen láttam Cassent, még a zöldellő lombkoronák alatt, hogy nehéz volt a szőke tincseket, a kék szemeket és a mindig sugárzó arcot ebbe a kopár tájba illeszteni. Persze így is gyönyörű volt, ami megnyugtatta a lelkemet, de azért egyelőre nem kötöttem az orrára, hogy a puszta jelenléte is bizsergést, heves szívverést okoz. Kicsit úgy éreztem magam, mint az első randinkon Roxmortsban, mikor még nem akartam elfogadni, hogy máris lehetek szerelmes. A hetek óta tartó hiánya tette ezt velem. Az, hogy nem láttam a mosolyát, nem bújt oda hozzám és nem csókolhattam… és a végére már a tanulásba temetkezni is nehéz volt. Vártam a leveleit, állandóan azokat olvastam újra és újra, mintha új részeletet akarnék kibogarászni, amit addig nem vettem észre. Valójában csak nagyon furcsa volt ez az egész helyzet, hiszen a Roxfortban mindennap láttam.
Ahogy átkaroltam a vállát és megtámaszkodtunk a hátsó udvar kerítésénél, felnéztem az új otthonukra. Olyan volt, mint egy mézeskalács ház, amit egy mesekönyv lapjaiból bűvöltek ki. Közel sem volt persze olyan hercegnői, mint az a kastély, ahová nyáron mentem… de már az is örömmel töltött el, hogy van egy hely, ahol néha-néha hétvégente láthatjuk egymást. Végül is nem olyan rossz fej az apósjelölt, hiszen amint kikérte Averyt a hétvégére a Roxfortból, már jöhettem is. Nem érdekel, ha ehhez kínos családi vacsorákat, ebédeket vagy beszélgetéseket kell elviselni.
– Kicsit, mintha sűrűn költöznétek – jegyeztem meg, elmerengve az ablak felé, ami Cassen szobájából nyílt és pontosan erre az udvarra nézett. Ahhoz képest, milyen meseszerű házikó volt ez így kívülről, belülről sötét volt. Sötét bútorok, sötét falak, amik valahogy otthonos érzést keltettek. Sosem szerettem a nagy, világos tereket. – Ennek van köze ahhoz, amit nem mondhatsz el magatokról? – kérdeztem aztán, bár nem akartam faggatózni, de amennyit járni terveztem hozzájuk, az alapján lassan megérdemeltem volna, hogy alaposan beavassanak ebbe a helyzetbe. Mi van, ha én is veszélyben vagyok? Engem nem zavar, de a szüleim bizonyára nem repesnének az örömtől.
– Aggódom érted Cassen – közöltem aztán a legnyomósabb érvemet és szembe fordultam vele. Átkaroltam a derekát és a szemébe néztem… de közben valami furcsa érzés fogott el. Nem is tudom… mintha valaki figyelne. Borzongás futott rajtam keresztül és elbámultam a hegyek és az erdő irányába, ami amúgy egy karnyújtásnyira volt csupán a kerítéstől.
Csak megráztam a fejemet, hogy aztán újra Cassenre pillantsak… de a gondolataim csak nem látszottak tisztulni. Pontosan az az érzés volt ez, amit akkor éreztem, ha megjelent Vincent. Csakhogy erre már hónapok óta nem volt példa. A kastély mindig megvédett a külvilágtól és Avery mellett valahogy nem is jutott eszembe félni már tőle. Igazság szerint már csupán a sebem emlékeztett arra, amit velem tett… és amit éreztem, ha csak eszembe jutott. Mostanra ezek halovány emlékek voltak másképp.
Naplózva


 

Avery Cassen
Moderátor
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2020. 10. 02. - 15:17:08 »
+1

JASPER

2001. október 3.
o u t f i t


Őőősz... Annyira imádtam az őszt. Tulajdonképpen az összes évszakot szerettem a maga nemében, mindegyik rejtegetett magában valami gyönyörűt. Persze itt nagyjából összefolytak ezek az idők... mintha igazából egész évben
ősz lett volna. De nem, ez most igazi volt, a levelek elkezdtek sárgulni és megszáradni, szépen telehullották az udvart máris, a fák egyre csak kopaszodtak, engem pedig teljesen teljesen elkapott ez a hangulat. És mennyivel jobb volt mindezt itt tölteni, ebben a cuki roxmortsi kis házikóban, és nem a kastély falai között!
Végigvezettem a tekintetemet a kis épületen, miközben Jasper mellkasának nyomtam az arcomat. Olyan édes volt. Egy édes kis házikó. Kicsi, de pont elég nagy hármunknak... vagy négyünknek, ha Elliot olykor-olykor felbukkanó pasiszerűségét is beleszámoltuk, de mindez egyébként hidegen hagyott, mármint a ház külleme, alapból ugyanis az, hogy Elliot ilyen közel volt, és el tudta intézni azt is, hogy hétvégente kiengedjenek hozzá, elképesztően lelkesített. Így nem kellett a szünetekig várnunk Jasperrel, hogy találkozzunk, nem kellett szenvednünk azzal a kérdéssel, hogy mi legyen, pláne most, hogy amúgy már Roxmortsba sem engedtek ki szívesen senkit. Vagy ha igen, akkor is mindenhol hemzsegtek az aurorok meg a tanárok... ez pedig azért elég lelombozó volt. Szóval igen... ismét körbelengett a rózsaszín köd, hogy ennél tökéletesebb nem is lehetne semmi.
– Kicsit, mintha sűrűn költöznétek – jegyezte meg Jasper, én viszont nem válaszoltam egyből, csak beszívtam az illatát újra, mintha még mindig nem hinném el, hogy itt van. Már nem tudtam kifejezni, hogy mennyire hiányzott... sokat leveleztünk, rengeteget, de az nem volt elég. Hogy is lett volna? Hirtelen nagyon vártam már a tanév végét, hogy ne válasszon el minket többet a kastély. Még ha amúgy a Roxfort lezárásától tartottam is kissé.
- Ennek van köze ahhoz, amit nem mondhatsz el magatokról? – folytatta Jasper, mire felpislogtam rá oldalról, aztán a vállába nyomtam arcomat, ahogy szorosabban hozzábújtam.
- Költözni izgalmas... - mormogtam, de ez persze már megint úgy hangzott, mintha terelni próbálnám a témát. Pedig nem, csaaaak... igazából nem tudtam, mit mondhatnék. Mostmár tényleg le kellett ülnöm Eliottal, hogy kifaggassam, mit mondhatok el Jaspernek és mit nem. Bár a helyzetet már én sem értettem igazán... ez a költözése sem volt túl tiszta, csak én már hozzászoktam ezekhez az összegabalyodott szálakhoz. - Leheeet... de a vacsoránál megkérdezheted Elliotot erről, mit szólsz?
Halkan felkuncogtam, hogy nehogy komolyan vegye a szavaimat. Nem szerettem volna katasztrófát... de talán megint csak túlaggódtam a dolgokon egy kicsit. Végülis jellemző volt rám.
– Aggódom érted Cassen – mondta Jasper, ahogy szembefordult velem, én pedig lábujjhegyre álltam, hogy elérjem őt, és nyomjak a szájára egy csókot. Viszont így sem voltam elég magas... ő meg ahelyett, hogy lejjebb hajolt volna, elrévedt a fejem felett valamerre a távolba. Lebiggyesztettem az ajkaimat.
- Mit nézel? - érdeklődtem, de mielőtt hátrafordulhattam volna, ő végre visszanézett, én pedig kaptam az alkalmon, hogy végre megcsókoljam. Nem volt hosszú, épp csak kiélveztem egy kicsit a forróságát... ahogy viszont elhúzódtam, hirtelen észrevettem a szemében azt a furcsa csillogást.
- Valami baj van? - kérdeztem, ugyanis a szokottnál is morcosabb fejet vágott, ez pedig nem tetszett. Hirtelen hátralestem a fákra a kerítésen túl, hátha tényleg látott valamit... de a táj teljesen tiszta volt, nyoma sem volt semmi aggasztónak. Így visszafordultam felé, és az egyik kezéért nyúltam, hogy összefonjam az ujjainkat.
- Gyere, menjünk be... van pite a konyhában, imádni fogod, mert én csináltam! - közöltem újra lelkesen, és vetve rá egy vigyort az ajtó felé indultam, húzva őt magammal. Továbbra sem adtam fel természetesen azt, hogy kihozzam belőle az édességszerető énjét... merthát mindenkinek van olyan, ez teljesen biztos.
Naplózva


Jasper Flynn
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2020. 10. 05. - 06:41:54 »
+1

köd száll


2001. október 3.
Cassen
 
„Most már félévig este lesz.
Köd száll, a lámpa imbolyog.
Járnak az utcán karcsú, roppant,
négy-emeletnyi angyalok.”


Természetesen még mindig fene nagy volt a titkolózás, de nem okoltam ezért Cassent. Bár én mindenbe beavattam őt, azért annak inkább hozzám volt köze, mint a szüleimhez. A saját titkával az ember könnyebben bánik, mint valaki máséval s Avery faterja egyre inkább kezdett problémás alaknak látszani.
–  Leheeet... de a vacsoránál megkérdezheted Elliotot erről, mit szólsz? – mondta, megint elviccelve a dolgot. Nem bántam, szerettem a nevetése hangját, így tekintetem szép lassan az ajkaira vándorolt. Minden pillanatban csókolni tudtam volna, még ha a bókok nem is mindig jöttek olyan könnyen. Nem voltam hozzá szokva, még én is tanultam ezt a kapcsolatosdit… de láttam, hogy gyönyörű és a tudtára akartam adni, ha mással nem, hát egy kis csókkal, egy finom érintéssel. Amúgy is ki akartam használni az együtt töltött órákat, hiszen a hétvégi lehetőségek ellenére még mindig több időt voltunk külön.
– Remek ötlet. De vacsoránál inkább megköszönném, hogy ezeket a hétvégéket így elrendezte – válaszoltam és ujjaim végig cirógattak az ajkain. Talán túl őszinte voltam most meg, de a külön töltött napok iszonyatosan zavaró hiányérzetet okoztak… kicsit irigyeltem azokat a felnőtteket, akik össze tudtak költözni, mert a munka nem állt az útjukba. Én is erre vágytam kicsit. Cassennel feküdni és kelni, csak figyelni, ahogy csinál valamit. Lehet, hogy még fiatal vagyok hozzá, ő meg még inkább… de valahogy mégis ezek a gondolatok fordultak meg a fejemben. Önzővé kezdett tenni a hiánya.
A szerelmes gondolatokat valami furcsa félelemszerű érzés nyomta el. Tekintetem a fák felé vándorolt, mintha azt várnám, hogy megpillantom az engem figyelő szempárt s talán mozdult is valami ott a távolban. De nem volt ott semmi látszólag, mert nem fedte fel magát, én még is nagyot nyeltem, ahogy visszanéztem Cassenre. Utoljára akkor éreztem így, mikor felbukkant Vincent.
– Semmi… csak furcsa érzésem volt… – mondtam és nyeltem egyet, majd kettőt pislogva megpróbáltam visszatérni a normális kerékvágásba… csakhogy a szívem még mindig őrülten zakatolt. Elő akartam rántani a pálcát a kabátzsebemből, de nem mertem odanyúlni, nehogy megijesszem Averyt is.
– Valami baj van? – faggatott. Már túlságosan ismert ahhoz, hogy tudja, mikor vagyok zaklatott. Szinte kiolvasta belőlem az érzéseket, mint valami nyitott könyvből. Ezt persze valahol nem bántam, de a Vincentes dolgokat nem akartam vele feszegetni s főleg nem akartam, hogy véletlenül összefussunk vele.
– Csak nem tudom… mintha egy vadállat ment volna el arra… – tippeltem, s reméltem igazam van.
–  Gyere, menjünk be... van pite a konyhában, imádni fogod, mert én csináltam! – magyarázta, ahogy kézen fogva húzni kezdett a ház felé. Felnevettem, kicsit engedve, hogy a helyzet megint teljesen lefoglaljon, nem adva teret semmiféle félelemnek, amit valaha Vincent váltott ki belőlem.
– Cukor és gyümölcsök… hmm, mi lehetne ennél édesebb?– kérdeztem és kicsit közelebb húztam magamhoz, ám abban a pillanatban valami puffant mögöttünk… sőt inkább durrant, mintha egy átok sült volna el. S ahogy megfordultam és magam mögé toltam Cassent, a fák között megpillantottam a ránk szegeződő varázspálcát. Vincent ismerős, magas, kicsit izmos testalkatát. Közelebb hoppanált, egyenesen elém, úgy hogy az arca egészen közel került az enyémhez. Láthattam a szemében csillogó őrült fényt.
– Csak nem megzavartam a romantikát? – kérdezte. – Milyen szép kislány… – Megragadta Avery karját és szószerint kirángatta a hátam mögül.
– Ereszd el! – szakadt el bennem valami, s meglöktem, hogy a keze lecsússzon Cassenről. Azonnal magamhoz öleltem, hogy ne féljen… de én is rettegtem. Érezhette, ahogy remegek, ahogy a szívem vadul kalapál és úgy kapkodom a levegőt.
 
Naplózva


 

Avery Cassen
Moderátor
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2020. 10. 08. - 20:08:52 »
+1

JASPER

2001. október 3.
o u t f i t


– Remek ötlet. De vacsoránál inkább megköszönném, hogy ezeket a hétvégéket így elrendezte.
Halványan felmosolyogtam Jasperre, és egy hosszasra nyúló pillanatig csak elmerengtem az arcán. Szerettem bámulni, amit valószínűleg már észre is vehetett egy jó pár alkalommal. Dehát olyan tökéletes vonásai voltak... nem tudtam nem gyönyörködni benne, és pont az aggasztott egy egészen kicsit, hogy ezt mások is látják. Mármint nem azt, hogy olyan rajongással pislogok rá, mint valami kiskutya a gazdájára... hanem hogy ilyen helyes. Persze... nem voltam az a látványosan féltékenykedő ember, azt hiszem. Dehát egy ilyen arccal csak természetes volt az az állandó kis aggodalom, nem?
Odahajoltam inkább egy csókra, hogy mégjobban kiélvezzem a közelségét, de azonnal feltűnt, hogy valami megzavarta. Megfeszült egy kicsit, ahogy pedig felpillantottam rá, láttam is átsuhanni az arcán egy kis sötétséget.
– Csak nem tudom… mintha egy vadállat ment volna el arra… - Halkan sóhajtottam egyet, és inkább odahajoltam, hogy röviden megcsókoljam. Idegesített egy kicsit, hogy mit láthatott... ezért ahogy elhúzódtam, egyből el is kezdtem húzni a ház felé. Akármi is volt ez, jobban éreztem volna magam mostmár odabent, ráadásul továbbra is meg akartam etetni az almáspitével, aki nem sokkal azelőtt lett kész, hogy megérkezett. Persze, tudtam, hogy ő ezt nem fogja kifejezetten élvezni... de ez sem állított meg, ha édességről volt szó.
– Cukor és gyümölcsök… hmm, mi lehetne ennél édesebb? - Halkan felkuncogva az oldalához simultam, és megcsóváltam a fejemet.
- Az almáspitémnek még te sem tudsz majd nemet mondani - jelentettem ki magabiztosan, az ajtó közelébe sem jutottunk még azonban, amikor halk puffanást, majd pedig egy csattanást hallottam meg pont a hátunk mögött. Megrezzentem, ahogy viszont megfordultam, Jasper már a háta mögé is tolt, hogy onnan tudtam csak kipislogni a felbukkanó alakra, aki pálcát fogott ránk.
Végigkúszott a hátamon a jeges hideg, ahogy megpillantottam a férfit. Sosem láttam még... nem volt ismerős a kusza, barnás hajkorona vagy pedig az az arcszerkezet, ahogy pedig közelebb hoppanált, megcsillant a szemében valami különös, ijesztő fény is. Megragadtam Jasper kezét, de nem is voltam benne biztos, hogy én féltem vagy őt féltettem jobban. A sebhely jutott eszembe a karján, és az az ember, akiről mesélt... de ő nem lehet itt, ugye?
– Csak nem megzavartam a romantikát? Milyen szép kislány… – Fel sem fogtam, hogy ilyen közel van, de a férfi hirtelen megragadta a kezemet, és maga felé rántott. Az érintése jeges volt és olyan szoros, hogy halkan felszisszentem, közben pedig reflexszerűen a zsebemhez kaptam, de már nem tudtam kirántani a helyéről a varázspálcám. Megpróbáltam ellenállni, de az én erőm nevetséges volt az övéhez képest.
– Ereszd el! – Csak tompán hallottam Jasper hangját. Sikerült visszaölelnie magához, amire a fickó persze ismét megcélozta őt, ám végre én is megkaparinthattam a pálcámat... már-már paranoiásan hordtam magamnál mindig, mióta összekeveredtem tavaly Tessanával, de most nem bántam.
- Ugyan már, kölyök... Csak csatlakozni akartam a randevúba, remélem, nem gond... - Valami gúnyos kis röhögést hallatott, a hangja olyan éles volt, mint a penge... Rettegtem, hogy mikor robban ki egy átok a pálcájából, de minden erőmmel igyekeztem megőrizni a hidegvéremet valamennyire, ahogy én is ráfogtam a pálcámat. Persze közben a szívem a torkomban dübörgött.
- Itt van az apám - szólaltam meg halkan. - Bent a házban... Gondolom nem akar jelenetet rendezni...
Akármennyire is nem akartam, megremegett kicsit a hangom. A férfi őrült tekintete, ahogy megrándult a szája... nem akartam tudni, hogy mire képes, ha elszabadul. Kezdtem egyre inkább biztossá válni abban, hogy ő bántotta Jaspert, ettől pedig egyszerre szabadult fel bennem düh és félelem. Elmebeteg ember... és alighogy ezt kigondoltam, már felénk is küldött egy átkot.
Naplózva


Jasper Flynn
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2020. 10. 14. - 08:06:35 »
+1

köd száll


2001. október 3.
Cassen
 
„Most már félévig este lesz.
Köd száll, a lámpa imbolyog.
Járnak az utcán karcsú, roppant,
négy-emeletnyi angyalok.”


Az almáspite hírének vicces kis édessége gyorsan eltűnt. Keserű szájízzel bámultam Vincentre és készen álltam, hogy neki essek… csakhogy amint megéreztem a belőle áradó dohos szagot, s láttam a szemében csillanó őrületet, megmerevedtek a tagjaim, pontosan úgy, mint amikor betört a szobámba. Szinte éreztem, ahogy a penge éle a felkaromba fúródik, s egyre erősebben nyomul a húsomba. Még talán a vér okozta nedvességet is úgy éreztem, mint ott fekve az ágyam mellett a padlón. Emlékszem, milyen erővel nyomta az ajkaimra a tenyerét, s hogy milyen erőszakosan szorított a földre. Kisfiú voltam, esélyem sem volt ellen… most pedig megint annak a kölyöknek éreztem magam, hiába akartam megvédeni Cassent, idióta kapkodásnak tűnt az egész.
Azonban Avery illata hirtelen elért az orromig. Muszáj voltam tenni valamit, muszáj voltam még jobban magamhoz vonni, hogy megvédjem. Meg akartam ölni… de a pálcája hegye most egyenesen a nyakamnak szegeződött. Esélyem sem volt a sajátomhoz nyúlni, mert abban a pillanatban támadott volna. Nem éreztem magam késznek egy átok benyelésére. Féltem, hogy akkor Cassen csak kiskanállal szedegethetné össze, ami belőlem maradt.
– Itt van az apám – közölte aztán. A hangja sokkal erősebben csendült, mint hittem… és olyan büszkeség fogott el. Ez az én csajom. –  Bent a házban... Gondolom nem akar jelenetet rendezni...
Hangosan sóhajtottam egyet. Nem voltam megkönnyebbült, de jó volt látni, ahogy megrándulnak Vincent vonásai. Amíg a tekintete Cassenre vándorolt, én is rászorítottam a pálcámra, már azon agyalva, hogy mivel kábíthatnám el. Nem voltam jó a párbajban, nem véletlenül készültem medimágusnak… egyszerűen nem voltam elég erős, hogy bárkit is ledöntsek a lábáról. Az SVK volt az egyik leggyengébb tárgyam, sosem ment. Csak az elméleti tudásommal húztam fel a jegyeimet.
– Tűnj el Vincent! – közöltem a lehető legerőteljesebben hangomon, habár megint csak keménynek próbáltam tűnni… cseppet sem éreztem magam annak. De egy részem remélte, hogy Avery faterja, vagy éppen Fraser kinéz az ablakon és elkergetik ezt a faszt. Mindketten sokkal erősebbnek tűntek, mint én vagy… vagy Vincent maga. Életemben először nem idegesített, hogy az egyik Fraser a közelben van. Ben irritáló volt, Aidenből meg nem sokra emlékeztem leszámítva, hogy egy szobában aludtunk… és milyen pizsamát hordott, meg szuszogott álmában. De biztosra vettem, hogy megkeményítették őt is az évek, nem véletlenül nem jött vissza a Roxfortba soha.
– Nagyobb veszélyben vagy, mint hinnéd. – Tettem hozzá és rá szegeztem a pálcámat, pont úgy, hogy az is a nyakát érje, ahogy az övé az enyémet. Egy halom átkot soroltam fel fejben, ami működhetne, ha nem fordít hátat és tűnik el. Egy részem reménykedett, hogy Cassen befut a házba és szól az apjának, hogy jöjjön ki és segítsen… nagyon kellett volna most az erősítés.
– Azt hiszed, megijeszt néhány másik ember? Az anyád sem tudott megvédeni, Jasper – magyarázta kegyetlen röhögéssel. – Mit gondolsz, hogy a barátnődnek számít, ha esetleg kijön az apja a házból? Őt is megjelölhetem… mondjuk az arcán. Úgy akárhányszor ránézel, tudnád, hogy milyen szörnyű emberekből áll a családod… hogy te sem érdemled meg, hogy élj.
Naplózva


 

Avery Cassen
Moderátor
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2020. 10. 16. - 21:20:09 »
+1

JASPER

2001. október 3.
o u t f i t


Az egyik kezemben szorongattam a pálcámat, a másikkal pedig megérintettem Jaspert ujjait. Csak aprón, óvatosan... közben persze nem vettem le a pillantásomat az előttünk álló férfiról egy másodpercre sem. A szemében csillogó őrület ijesztő volt... nem akartam elképzelni, hogy ez az ember megragad egy alig tíz éves, ártatlan kisfiút és belevési azt a rettenetes szót, egyszerűen csak... nem volt logikus. Jasper nem tehetett semmiről. Ez az ember pedig beteg volt, és az Azkabanban volt a helye.
Nem volt túl sok opció... kezdjek el kiabálni Elliotnak? Rettegtem, hogy a fickó abban a pillanatban leátkozná Jaspert, és talán még engem is. Egyelőre mozdulni sem mertem... olyan volt ez a helyzet, mintha pengeélen táncolnánk. Végigpörgettem a fejemben az átkok listáját, amiket a legjobban ismertem, de nem mertem támadni. Kerültem már párszor párbaj helyzetbe életemben, nem is mondanám, hogy annyira rossz voltam benne... de az, hogy ez most Jasperről szólt, sokkal jobban megrémített, mintha egyenesen engem akart volna darabokra szedni a csávó.
– Tűnj el Vincent! – szólt mellettem Jasper is. Gyűlöltem hallani azt a hangjába keveredő zavartságot. Egyáltalán hogy talált meg minket... pont itt? Azt gondoltam volna, Roxmorts a világ egyik legbiztonságosabb helye... és nem, mégsem volt az. – Nagyobb veszélyben vagy, mint hinnéd.
Már ketten fogtuk rá a pálcánkat Vincentre, de nagyon úgy tűnt, őt ez sem hatja meg. Mintha egyszerűen fel se tűnt volna neki... elpillantott persze a ház alakja felé, de aztán egyből vissza is bámult ránk azzal a zavaros, tébolyult tekintetével... aztán röhögni kezdett. Ettől persze a pálcája rázkódni kezdett a kezében, felváltva célozva meg így egyszer Jaspert, egyszer engem.
– Azt hiszed, megijeszt néhány másik ember? Az anyád sem tudott megvédeni, Jasper. Mit gondolsz, hogy a barátnődnek számít, ha esetleg kijön az apja a házból? Őt is megjelölhetem… mondjuk az arcán. Úgy akárhányszor ránézel, tudnád, hogy milyen szörnyű emberekből áll a családod… hogy te sem érdemled meg, hogy élj.
A fenébe! Én ezt nem akarom hallgatni. Nem is tudom... át sem gondoltam igazán, mi történik, hogy mit csinálok, hagytam, hogy átszaladjon rajtam a düh a szavaira. A beteg, undorító szavaira.
- Everten Static! - Nem is értettem, miért pont ez jött a számra. Annyival jobb ötlet lett volna elkábítani például, de valahogy jól esett látni, ahogy puffant egyet a barnuló levelekkel fedett avarban. A szívem a torkomban dobogott, ahogy végre kitisztult aggyal rájöttem, hogy valószínűleg tényleg el kéne kábítanunk, a pálcámat pedig bár közben sem vettem le róla, mire ez tudatosult bennem, már késő volt. A férfi már nem csak őrültnek, de dühösnek tűnt, ahogy elkezdett feltápászkodni, és még fel sem egyenesedett teljesen, de a pálcájából már egy átok suhant át a levegőben, egyenesen felénk. A fenébe, Avery, miért most lassult le az agyad? Megpróbálkoztam egy protegoval, de nem sikerült pont úgy kivitelezni, ahogy szerettem volna, így az átok  erejétől nekicsapódtam Jaspernek. Azt nem tudtam, hogy igazából elért-e... nem éreztem, de talán csak az adrenalin és a düh miatt. Hallottam a fickó szitkozódását, ahogy a száraz gallyak és levelek közt csörögve feltápászkodott.
- Szóval nem csak a kisfiú, hanem a kislány is meg akar halni? - hörögte. Szinte vártam az újabb lecsapódó átkot... de közben megéreztem a tompa fájdalmat a karomban. A fenébe!
- Maga undorító... - dünnyögtem. Elliot, Elliot, Elliot, tényleg nem akarsz felbukkanni csak úgy véletlen az udvaron?
Naplózva


Jasper Flynn
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2020. 10. 22. - 19:20:30 »
+1

köd száll


2001. október 3.
Cassen
 
„Most már félévig este lesz.
Köd száll, a lámpa imbolyog.
Járnak az utcán karcsú, roppant,
négy-emeletnyi angyalok.”


Már majdnem elmondtam, ahogy kimondta: „nem érdemlem meg, hogy éljek.” Gyerekként is ezt vágta a fejemhez. Azt mondta, hogy nem érdemlem meg, hogy létezzek, mert anyám egy gyilkos… mert elvette az egész családja életét s megérdemelné a szenvedést. De most nem lehettem gyenge… nem eshettem össze, hiába remegtek a térdeim a reszelős hangjától. Meg akartam védeni Averyt, de iszonyatosan béna voltam a párbajozásban, ahogy minden másban is. A verekedésről is tudtam, hogy nem menne, így nem akartam közelharcba keveredni… egyszerűen csak azt kívántam, hogy jelenjen meg Cassen-apuci és védjen meg minket. Ha mással nem is, már a puszta jelenlétével is képes lehetett volna elűzni Vincentet.
Remegés futott végig minden tagomon, hiába sikerült kézbe vennem a pálcámat, hiába szorongattam az ujjaim között, nem sikerült egyetlen varázslatot sem előrángatnom a zakatoló gondolatok tengeréből. Nem. Egészen más járt fejemben… menekülés, fájdalom, könnyek és persze továbbra is Cassen apja, aki csak nem akart kijönni a házból.
A gondolatok és emlékképek egyetlen örvényként tekeregtek bennem, mintha csak nem akarnának elengedni. Hirtelen Vincent hangja és az őszi táj képe beleveszett ebbe s egy pillanatra ott találtam magam kisfiúként a hálószobám paldóján fekve, vérző karral, miközben anyám és apám felettem vitatkoztak, hogy hogyan kellett volna megóvniuk egy ilyen szörnyetegtől. Én pedig csak szorítottam a kezemet a vérző „halál” feliratra, abban reménykedve, hogy a melegtől majd begyógyul és nem látszik többé.
Hirtelen rezzentem össze Cassen hangjára, na meg a levelek hangjára, amik megrezzentek körülöttünk. Ahogy visszakerültem a valóságba láttam, ahogy Vincent teste elnyúlik a levelek között egyetlen röpke pillanatra. Ekkor értettem meg, hogy a sebhelyem nem csak az emlékképben, de a valóságban is fájdalmasan lüktetni kezd.
– Szóval nem csak a kisfiú, hanem a kislány is meg akar halni? – kérdezte Vincent, miközben nagy nehezen feltornázta magát. Láttam, hogy még dühösebb, hogy most tudná őt bántani és nem tetszett… nagyon nem. Nekem kellett valamit csinálnom, pedig rettegtem. Rettegtem, hogy megint valami ocsmány bélyeget hagy maga után a testemen, ami örökre emlékeztetni fog arra, ahogy elrontotta ezt a békésnek induló őszi napot Cassennel.
– Maga undorító... – mondta Avery, miközben egy nagyobb lépéssel előtte teremtem. Nem engedhettem meg, hogy Vincent bántsa őt… hangosan fújtam ki a levegőt és egyenesen rá szegeztem a pálcámat, megcélozva a mellkasa közepét. Nem érdekelt, mit reagál, készen álltam arra, hogy akár komolyabban is megsebesítsem. Végül is ezért jártam SVK-ra, hogy meg tudjam védeni magamat, hogy tudjak harcolni, ha kell… amúgy gyűlöltem azt az órát, meg azt a nyálgép Fawcettet is.
– Tűnj el, Vincent… – mondtam és minden erőmet bevetettem, hogy egy pillanatra se remegjen meg a kezem. Meg kellett védenem Cassent és ez olyan elemi erővel lüktetett bennem, mint semmi más.
– Ha kezet mersz rá emelni, akkor nem köszönöd meg, amit kapsz. Azt hiszed, hogy még mindig az a kisfiú vagyok, akit bánthattál? Azt hiszed, hogy még mindig győzhetsz? Egy megkeseredett öregember vagy! – Mondtam, majd egy pálcaintéssel megcéloztam a lábfeje előtt a talajt, meg akartam ijeszteni, hogy eltűnjön. – Confringo – kiáltottam. A robbanás nagy hangot adva csattant be, Vincent éppen csak hátra tudott ugrani. Azonban ekkora zaj éppen elég volt, hogy a környéken minden felnőttet riadoztasson, így Cassen apját is. Ezt persze a támadónk is tudta, nem csoda, hogy a következő pillanatban máris hoppanált.
– Jól vagy? – fordultam azonnal Avery felé és magamhoz húztam egy ölelésre.
Naplózva


 

Avery Cassen
Moderátor
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2020. 10. 25. - 21:33:48 »
+1

JASPER

2001. október 3.
o u t f i t


Kezdtem kicsit kétségbeesni. Bár minden erőmmel igyekeztem ezt nem mutatni, a félelem egyre erőteljesebben lüktetett végig az ereimben. Szerettem volna behúzódni Jasper mögé, de nem hagytam az ingernek, csak nyeltem egyet, és a pálcámat szorítottam, a férfit bámulva, hogy tökéletesen lássam, ha ismét támadni készül. Fájt közben a kezem... de nem is igazán törődtem most ezzel, túlságosan rettegtem attól, hogy ez a Vincent alak bántani fogja Jaspert. Újra.
– Tűnj el, Vincent… – lépett aztán elém Jasper, én pedig csak beharapva az alsó ajkamat vártam, hogy mi fog történni. A szívem hevesen dobogott, egészen a torkomban éreztem, de mégsem mozdultam. – Ha kezet mersz rá emelni, akkor nem köszönöd meg, amit kapsz. Azt hiszed, hogy még mindig az a kisfiú vagyok, akit bánthattál? Azt hiszed, hogy még mindig győzhetsz? Egy megkeseredett öregember vagy! - Kicsit megborzongtam Jasper szavaira, és kilestem a válla mögül, hogy lássam Vincent reakcióját, aki közben már teljesen felegyenesedett. – Confringo.
Megrezzentem a hangosan becsapódó átokra, és egy pillanatra összeszorítottam a szememet. Fogalmam sincs... egy kicsit attól a látványtól féltem, ha eltalálja Vincentet a varázslat, vagy pont attól, ha az visszatámad. De a robbanás után egyből már hallottam is a hoppanálás tipikus hangját, hogy mélyen kifújtam a levegőt, amely eddig a mellkasomat nyomta. Tényleg nem is tudtam, mi ütött belém... sosem viseltek meg ennyire a kényes helyzetek, sőt, úgy éreztem, hogy mióta összekeveredtem párszor Tessanával meg azzal a gusztustalan erdővel, aminek egy hegét még mindig a vállamon viseltem, már egyáltalán nem ijesztenek meg igazán a párbajok. Csakhogy ez a helyzet most teljesen más volt.
– Jól vagy? – hallottam végre Jasper hangját, már közelebbről, egy sokkal kellemesebb éllel, mint ahogy Vincenthez beszélt. Felpillantottam rá, ahogy pedig magához ölelt, szorosan hozzásimultam a mellkasához, és abba sóhajtottam bele. Végre újra körbefont az illata, ami mindig megnyugtatott... Még ebben a helyzetben is, amikor nem nekem volt szükségem a nyugtatásra.
- Igen... - motyogtam, de nem is nagyon figyeltem a szavaimra. Nem az érdekelt, hogy én hogy vagyok, hanem az, hogy ő. Közben persze a sajgó karomra szorítottam a tenyeremet, és meg is éreztem a vér forróságát ott, mégsem törődtem vele. - És te jól vagy? - kérdeztem azonnal, és felnéztem az arcára, hogy a vonásait böngésszem. - Istenem... honnan a francból tudta meg, hogy itt lakunk?
Persze erre nem volt olyan nehéz választ találni. Az viszont már sokkal inkább aggasztó volt, hogy így akármikor, bármikor újra felbukkanhatott itt... tényleg bármikor. És Jaspernél az akadémián? Te jó ég... éreztem, ahogy a szívem olyan hevesen ver, hogy már megint elfelejtkeztem a fájdalomról.
- Miért nincs ez az ember már rácsok mögött? - dühöngtem, és közben újra hozzányomtam az arcomat Jasper mellkasához. Jó volt érezni a melegét és illatát bőrömön, megnyugtatott egy kicsit, de nem eléggé... ahhoz túl zaklatott voltam. Vettem egy újabb mély levegőt, és csak akkor engedtem el a karomat, hogy a tenyeremre pillantsak... azon persze ott virított a vérem az előbb félig elkapott átoktól, pont, ahogy számítottam is rá, de továbbra sem érdekelt különösebben. Csak a házba vezető ajtó felé pillantottam, amely ugyanolyan érintetlen maradt, mint eddig is volt.
- Lehet, hogy nincs is itthon Elliot... - dünnyögtem aztán mostmár sokkal inkább szomorkás hangon, és felpillantottam Jasper arcára. Nem akartam... annyira nem akartam, hogy bármilyen formában is bántsa az az elmebeteg.
Naplózva


Jasper Flynn
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: Tegnap - 07:49:23 »
+1

köd száll


2001. október 3.
Cassen
 
„Most már félévig este lesz.
Köd száll, a lámpa imbolyog.
Járnak az utcán karcsú, roppant,
négy-emeletnyi angyalok.”


Éreztem a hangomban beálló változást, amint Vincentet sikeresen elijesztettem. Persze Cassen nélkül ez sem ment volna, ő adta az erőt és a bátorságot, hogy szembe szálljak vele. Nem akartam, hogy bántsa őt vagy olyan tegyen, ami esetleg nyomot hagy a szép testén. Bizonyára, ha ez lett volna a valódi énem, akkor a Griffendélbe kerülök az első évben… de valójában én egészen gyáva voltam, éppen csak elég jól rejtegettem a dolgot ahhoz, hogy másoknak ez ne tűnjön fel. Már a Fraserrel való nyári találkozásunkkor kiderülhetett a nagyobb közönségneki is, hogy nem szeretek harcolni és nem is állt szándékomban ilyesmit tenni. Vincent elől is csak menekültem, mint annyi minden más elől.
– Igen... – Ahogy jött a megerősítés, hogy nem esett baja, kicsit megkönnyebbültem. Finoman megérintettem az arcát, mert érezni akartam a bőre puha melegségét. Ez pedig csak még jobban megerősítette a tényt, hogy Cassen rendben van. Annyira fontossá vált a dolog, hogy nem is érdekelt, mit láttam az előbb… konkrétan a gyerekkorom legrettegettebb alakját. Már felnőttem. Felnőttem és nem félhettem tőle tovább. –  És te jól vagy?
A kék szemekbe néztem egyenesen. Röviden bólintottam. Nem esett bajom, csak a sebhelyem lüktetett picit a karomon. Ilyet korábban nem csinált, ha felbukkant Vincent, most viszont ennyi is elég volt, hogy emlékeztessen, miket mert megtenni velem. Harcolni akartam ellene és legyőzni, hogy ne kelljen többé azokra a girbegurba betűkre szégyenként tekintenem… de ami a legfontosabb: meg kellett védenem Cassent tényleg. Persze tudtam, hogy a Roxfortban biztonságban van, de innentől kezdve ezek a közös hétvégék csak még veszélyesebbek lesznek.
– Istenem... honnan a francból tudta meg, hogy itt lakunk?
Sóhajtottam egyet és kihalásztam a zsebemből egy szál cigarettát, hogy rágyújtsak. Hirtelen nehezedett rám a stressz, de amint beleszívtam a dohányba, minden rendben volt. Megnyugtatott.
– Szerintem csak engem követett – válaszoltam egyszerűen a legkézenfekvőbb dolgot. Nem valószínű, hogy Cassenék címét csak úgy kiderítette. Az viszont annál inkább, hogy megtalált Hertfordshire-ben, onnan pedig már könnyedén utánam jöhetett ide.
–  Miért nincs ez az ember már rácsok mögött? – kérdezte, az arcát hozzám nyomta, én pedig a szabad kezemmel magamhoz öleltem. Nem tudtam, mit mondani, hiszen a választ én sem tudtam. Anyámék megtették a szükséges intézkedéseket, de az aurorok valahogy sosem kapták el Vincentet. Minden bizonnyal megvolt a sajátos rejtőzködési módszere. –  Lehet, hogy nincs is itthon Elliot...
– Gyanítom a robbanás az egész faluban hallatszott, szóval már úton van haza… – Simítottam meg az arcát ismét, ahogy rám nézett, majd elkezdtem a ház felé húzni. Odabent mégis csak kellemesen, na meg biztonságosabb volt. Bár nem ismertem ezt az aprócska házat, azért gondoltam, hogy esetleg le van védve valamiféle mágiával, így ha Vincent vissza is pofátlankodnak, akkor nem jutna be olyan egyszerűen… észrevétlenül semmiképpen.
Meg akartam nyugtatni Cassent, így amint beléptünk az ajtón, leültem az asztal mellé.
– Na hol van az az almáspite? – kérdeztem. Gondoltam, ha megeszem az édességet, akkor megnyugszik és a helyére billennek a dolgok. Pont elég volt, hogy én aggódtam állandóan a Vincent-ügy kapcsán.
Naplózva


 
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


Az oldal 0.073 másodperc alatt készült el 41 lekéréssel.